A Bentley Mall mellett, külön parkolóval ellátott áruház. Nevezhetnénk barkácsboltnak is, de azzal nem mondanánk el a teljes igazságot, hiszen megtalálható itt minden, ami a házépítéshez szükséges. A kerttől a fürdőszobáig, az apró elektronikai kiegészítőkig (villanykörte, körfűrész). Cement, ásó, festék, csempe, takarítóeszközök, zsákok, ajtók, ablakok - minden, ami egy békés otthon egy Breaking Bades hullaeltüntetés sikeréhez hozzájárulhat.
- Így már mindent értek. Bólintok rá rögvest, a tündéreket bírom, de ettől még egyszer lássam meg a szelek szárnyán nem maguktól szálló plüssöket, és lesz itt nemulass. Nem vagyok egy kifejezetten szigorú egyed, de határok vannak. A szobát átszelő szőrös dögök pedig határozottan átlépik őket. - Nem ismerek bútorszakértőt, és azt sem tudom, apa tudja-e, de majd megkérdezzük. Azaz, kérdezi ő, mert én akárhányszor beszélek Jacksonnal, bármilyen körülmények között, sosem úszom meg bőgés nélkül, és abból eszement módon elegem van. Egyelőre csönd van, hogy vihar előtti-e, az majd kiderül. - Hümm, nos, lássuk csak. A kedvenc könyvem… a kis hableány. Mert neki is olyan szép vörös haja volt, meg emberként olyan szerencsétlen, mint amilyen én tudok lenni. A filmet is szeretem, bár melyik mesét nem, de azt hiszem, ezt már említettem. Hümm, vajon a Meridának van már könyvváltozata? Ugye azt láttad? Totálisan olyan vagy, mint a főhősnő. Csak közel sem annyira ügyes, de ilyet nem mondunk a gyereknek, mert a végén önbizalom hiányos felnőtt válik belőle, bár, Jackson mellett aligha esélyes, de őszintén nem tudom, meddig fog ez így működni, szóval fogalmam sincs, melyikünk milyen hatással lesz rá végül. - Nem láttam, de ha szeretnél, lehet olyan is, egész jónak hangzik. Már csak a hinta része miatt is, no de egyelőre ne szaladjunk ennyire előre, előbb az ágyikó, hogy legyen mibe lefeküdni, addig meg maximum kempingezünk, amíg kiszállítják. A földön aludni is buli. Én ugyan már kiválasztottam az ágyamat, de még mindig se híre, se hamva, szóval hurrácska. Nem mintha nem lett volna háló abba a hodályba, de az egyik szobát át kellett alakítani annak, merthogy nem közösködünk Jacksonnal. Úgyhogy kellett egy plusz ágy, a meglévő meg olyan pasis volt, szóval passzoltam a lehetőséget. Legalább az ágyam csak az enyém lesz. Félelmetes, mennyi macera jár ezzel a közös házvásárlással, mert ugye minden megy felesbe, hogy senki se érezze úgy, nincs joga ott lakni. Szerintem még mindig hülyeség az egész, lelki értelemben mindenképp, de a lényeg, hogy Maya jól érzi magát, érte megéri szenvedni. - Benne vagyok. Szerinted apának kellene? Nem igazán tudom, mennyit olvas mostanában, bár, sporthíreket biztos. Gondolkodom hangosan. Annyira szívfacsaróan fájdalmas, hogy nagyon hasonló életről álmodtam, itt a gyerek, itt van Jackson, még kutya is van, meg ház, gyönyörű kerttel, és kandallóval, csak szerelem nincs. Egy röpke sóhajjal lendülök túl a dolgon, és veszek erőt magamon, majd mikor Maya felfelé invitál, hát megyek. A negyvennyolc kilómmal még a babajátékokkal is kompatibilis vagyok, tudom, mert Maya születése után sokáig téptem magam azzal, hogy bababoltokba jártam, szóval egy emeletes ágy tutira el fog bírni. - Na, hol van az a muris ruha? Egyébként, nem olyan szép dolog másokat kikuncogni, de Pandával is állandóan ezt csináljuk, szóval nem nagyon lenne szép tőlem, ha azt mondanám, hogy ne csináld, csak arra kérlek, hogy halkan, és Maya, a világért se mutogass. A kezét viszont lehúzom az ágyra, mert míg egy kurta vigyorgás akármi lehet, a mutogatás azért már egészen más dolog, azt könnyű kiszúrni, megbántani meg senkit sem szeretne ő sem, ebben biztos vagyok. - Lehet, hogy szokott lenni, nem tudom, milyen programok vannak, bár ha lesz, biztos csak év végén, mert akkor van jó idő. Egyszer voltam még csak egyébként, és akkor sem néztem körül olyan nagyon, szóval nekem is jobbára ismeretlen a hely. Ecsetelem, aztán csak lemászom már az ágyról, mert ha ez a szerelem, a kis bástyáival, ami alul apa kompatibilis is, akkor máris beszélni illenék egy eladóval. Azért a létráról még visszanézek a kis vörösre. - Nos? Szerelem, nem szerelem? Van még sok, ha nem vagy biztos a dologban.
- Oké, akkor majd megkérdezzük. De ha nem tudja, akkor azért majd rábiztatom, hogy kérdezzen meg egy bútorszakértőt, mert a bútorok ismerete az olyan férfias dolog, biztos vannak neki olyan haverjai, akik tudják. Tényleg, te ismered a barátait? Szeretem megismerni mindenkinek a barátait, mert én hiszek a madárról és a tollakról szóló történetben. Bár mondjuk ilyen szempontból akkor én egy tollatlan állatfaj vagyok, mert mondjuk fogalmam sincs arról, hogy kik is a barátaim, hiszen itt Fairbanksben még nem sikerült senkit úgy igazán összeszerezzek magamnak, New Yorkból meg a legjobb barátom az tulajdonképpen itt van és az édesapám, szóval.. nem tudom. Akkor az ő barátai az én barátaim is és azok határoznak meg engem vagy most ez hogy van? Vállvonással intézem el a dolgot, bár így, hogy nem mondtam ki hangosan a szavaimat, ez valóban érdekes lehet. - A kis hableányból én a sorozatot sokkal jobban szerettem, abban nagyon cuki a rák. Sebastian. Danapuval az volt a kedvenc szereplőnk, s mindig cukkoltuk vele Mercedest, mert ő meg valamiért fél a rákoktól. Nem tudom mi oka lehet rá, semmi ijesztő nincs bennük, de megenni sem hajlandó őket, nehogy feléledjenek a gyomrában és utána őt egyék meg. Tiszta ostobaság. Forgatom a szememet testvérem - akárhogy is, nekem mindig azok maradnak - viselkedésére és ötleteire. Nem vagyok én se mindig logikus és összeszedett, de ami sok az sok. - Láttam és nagyon tetszett. Olyan vagány, olyan bátor és annyira jóóó! Bár utána, amikor én is olyan szemtelen lettem, mint ő Sandranyu kissé morcoskodott, de bocsánatot kértem tőle, s ráfogtam a mese káros hatásaira. Többször nem engedte megnézni. Van sejtésed miért? Kérdezem teljesen őszinte érdeklődéssel, mert nem tudom a mai napig hová tenni azt a tiltást. - Megnézzük együtt? Csillan fel a szemem, mert hátha Naomi nem annyira vonalas. Mégis fiatalabb, mint a másik anyukám. Aki remélem, hogy nem csuklik most azért. - Nem tudom, ő sportoló. Azok nem olvasnak, nem? Lehet, hogy sztereotíp a gondolkodásmódom, de nem akarok senkit megbántani vele. Nem nézem ettől Apubácsit butának, csak na.. olyan fura lenne, ha edzés közben olvasgatna, nem? - Ott ni! Nézd! Mutatom, majd kissé belepirulok, amikor felhívja a figyelmemet rá, hogy ezt talán nem illik. - Bocsi! Súgom, majd hangosabban folytatom, hogy azért hallja is. - Szerintem a rózsaszín egyáltalán nem illik az ősz hajhoz, meg egyébként is. A nagyik ne vegyenek fel rózsaszínt. Vagy.. az befestett haj? Kérdezem, mert ahogy megfordul a néni, őszintén szólva eléggé elbizonytalanodom a kérdésben. - Szerelem! Csillan fel a szemem, majd lenyúlok, hogy kezemet nyújtsam Naominak, s ha vevő rá, akkor megtámaszkodom a vállán és megpróbálom levetetni magam vele az ágyról. csak nem fogunk elzuhanni.. ugye? Bár.. ahogy magunkat ismerem.. //Erről ennyit. xD//[/color]
- Őszintén, mazsola, nem sok mindent tudok Jacksonról jelen időben. Régen mindent tudtam róla, de az az időszak sajnos már elmúlt. Viszont persze, hogy rábízhatod, ha kérdésed van, mi mindig állunk a rendelkezésedre, ha meg nem tudjuk, valahogy kiderítjük. Azért annak csendben örülök, hogy nem nekem kell majd ezzel a kérdéssel felhívni egy bútorszakértőt. Vajon van ilyen egyáltalán? Intézze csak Jackson ezt a részét, és kész, ő a férfi. Nagyon gondolkodhat valamin, de a vállvonásról arra a következtetésre jutok, hogy fölöslegesnek látja boncolgatni, szóval nem kérdezek rá. Maya esetében szerintem jobb nem halászni a zavarosban, túlságosan is éles eszű. - Hú, volt belőle sorozat is? Na arról lemaradtam. Én sem örülnék egyébként, ha szembe jönne velem egy rág, és csattogtatná a kis ollóit, de Sebastiannal semmi bajom. Tengeri herkentyűt meg azóta nem ettem, hogy úgy döntöttem, keresztülnézek a szüleimen, és köpök az elit életükre. Egyáltalán nem hiányzik egyébként. - Sejtéseim szerint azért, mert ráfogtad a mese káros hatásaira. Mondhatni, ez lehetett a büntetésed a szemtelenséged miatt. Biztos én sem élveztem volna Sandra helyében, de Maya szájából valahogy minden sztori vicces. Egyébként meg, ha olyan a happy end, mint a Meridában, akkor még a szemtelenség is megbocsájtható, magamról tudom, hogy nem kell ilyen téren félteni, nem meglepő hát, hogy Mayában is benne lehet a szemtelenség. - Persze, szívesen, csak Sandra ne tudja, hogy ilyen szépen ellent mondok a nevelésének. Nem tehetek róla, más vagyok, meg nem is velem szemtelenkedett Maya, bár lehet, akkor sem tiltottam volna el hosszú időre attól, hogy megnézze, de tényleg nem tudhatom. Majd meglátjuk, ha egyszer velem szemben is elvadul. - Szerintem a férfiak egyébként is kevesebbet olvasnak, tisztelet a kivételnek. Azért nem bírom ki, hogy egy kicsit meg ne kuncogjam a dolgot, remélem, azért Jacksont nem fogja ezzel bombázni, mert lehet zokon venné, amilyen hirtelen berágós mostanában. Vagy csak velem, igen, valószínűbb, hogy csak én érdemlem ki nála a puszta létezésemmel, de hát ez van. Ha annyira nagyon nem bírna elviselni, biztos nem támadt volna az a tökéletesen képtelen ötlete, hogy költözzünk össze. Még mindig nevetséges, és számomra felér egy soha véget nem érő kínzással, de nem fogok meghátrálni. - Tudod, mazsola, mindenki olyan színű holmikban járjon, amilyenben jól érzi magát. Szerintem az a lényeg, hogy belül ő valószínűleg jól van, és szereti magát, és merészet álmodni sem fél. Ez pedig tök jó. Ősz a haja, szóval szerintem nem festett, és tudod, ez megint olyan, hogy becsülni kell, amiért nem küzd természetellenes dolgokkal az öregedése ellen. Magyarázom mosolyogva az ágyon, aztán el is indulok lefelé, és boldogan bólintok a szerelem dologra. Egyébként, nem is csodálom, tényleg szuper az ágyikó. Én is szívesen aludtam volna ilyenben, mondjuk, lehetséges, hogy párszor még most is meg fog esni, ha mondjuk összebújunk esténként. Remélhetőleg az az idő is el fog jönni. Nyújtom felé a kezem, és semmi baj sem lenne, mert annyira szerencsétlen azért nem vagyok, hogy elejtsem a lányomat, soha… de nekitolnak a lábaimnak egy bevásárló kocsit, amitől viszont összecsuklom, és dőlünk is, mint a liszteszsák. Annyira azért futja, hogy Mayát eltoljam magamtól, és félig rám essen, félig a levegőben „landoljon”, majd mikor már lenn vagyok, leeresztem őt is a földön, de aztán nevetnem kell, mert ez aztán tényleg hihetetlen. Szerintem kő kövön nem fog ott maradni, ahol mi ketten felbukkanunk.
- Mondjam, amit én tudok? Nekem szokott mesélni dolgokat és tavalyig a tanárom is volt meg a legjobb barátom a nyárig, szóval szerintem tudok akkor újat mondani. Nem vagyok benne biztos, de telve vagyok jóindulattal, azért is mondom azt, amit. Mert engem például nem frusztrál, hogy ilyen a helyzet, én hiszek a mesékben és abban is, hogy majd egyszer rendes családom lesz. Velük. És ha nem tudnak egymásról most semmit? Nem számít, majd együtt lakunk és jól megtudnak mindent. Ez ilyen egyszerű. Nekem legalábbis mindenképpen az. - Volt. Majd apával ellopatom és akkor megnézzük, jó? Nekem a letöltés még mindig lopás, de ezt már akkor tisztáztuk Naomival, amikor New Yorkban vigyázott rám, szóval nem lehet olyan nagy probléma a dolog. Mármint a megértés nem lehet probléma, hiszen szerintem lassan már kezdi kiismerni a szavam járásait. - Ehh. Elhúzom a szám, a rajtakapottak szégyenkezésével szusszanok egyet. - Lehet benne valami. Viszont nem olyan gázos a mese, mint a Hannah Montana, abból Estri sokkal nagyobb szemtelenségeket tanult, de őt mégsem tiltották le. Na mindegy, majd veled jól megnézem és minden szupi lesz! Majdnem megígérem, hogy nem fogok szemtelenkedni, de ha valamit megtanultam a Merida-fiaskóból az éppen az volt, hogy ne ígérjek könnyelműen. Mert azzal mindig megüthetem a bokám, ugyanis van, amit a legnagyobb jószándékkal sem lehet betartani. Mert én nem szánom szemtelenségnek, de ki tudja, hogy ki minek veszi.. - Nem hiszem, hogy zavarná, elvégre már te nevelsz és azt mondta nekem, hogy mindenben tegyek a kedvedre, mert te vagy az anyukám. Az utolsó beszélgetésemet idézem Sandranyuval, mely számomra egyáltalán nem szomorú annak ellenére sem, hogy sírt. Emlékszem, hogy nagyon sírt, de közben olyan kedveseket mondott, hogy bennem csak az maradt meg, mennyire szerethetett. - Nem értem, hogy miért. Bár képzeld el, van egy fiú az osztályban, ő mindig olvas. A többiek Bagolynak csúfolják, ami szerintem nem szép dolog. Nincs is szemüvege. Jegyzem ezt úgy meg, mintha az teljesen rendben lenne, ha valakit a szemüvege miatt csúfolna. Nem így értem persze, de ez nem derül ki világosan abból, amit elmondtam, szóval akár még az orromra is koppinthat miatta anya. - De.. és az miért jó, ha öregségére természetellenesen néz ki? A rózsaszín is az. Én nem szeretném, ha a nagymamám ilyesmit venne fel. Túl rövid a szoknyája is. Nem szeretem, ha valaki nem olyasmit vesz fel, ami illik hozzá, már legalábbis az én nézeteim szerint. Mondjuk az is igaz, hogy nem kéne elsőre ítélnem, s mivel apunak a sapkája is nagyon csajos volt, de jó meleg azt is megszerettem, tudnom kellene már, hogy nem minden az, aminek látszik. - Vigyázz! morgom el az orrom alatt, mert látom én azt a kocsit, de már a levegőben vagyok, amikor észlelem, szóval esélytelen lenne visszapörgetődnöm az ágyra. Marad hát az, hogy igyekszem nem agyonnyomni anyut. Még jó, hogy már nincs rajtam a gipszem, mert azzal megütöttem volna nagyon. - Jó vagy? Kérdem aggódva, ha sikerült legördülnöm Naomiról, s ülésbe tornásznom magam.
- Mondhatod nyugodtan, kíváncsi vagyok. Igazság szerint mindenre, de nem hiszem, hogy valaha ennyire szokványos, magától értetődő dolgok is szóba kerüljenek Jackson és közöttem. Azt hiszem, azt a vonatot már lekéstük, fájjon bármennyire is. Fél éve találkoztunk újra nagyjából, és érzésre egyre csak ugyanazokat a köröket futjuk. Azt azonban egyszer meg fogom kérdezni tőle, hogyan is merülhetett fel benne úgy valójában ez az összeköltözés, mert bár én is mindent megtennék Mayáért, de a kapcsolatunk természetéből fakadóan ez eszembe sem jutott. - Oké, de egyébként én is meg tudom csinálni. Nem fogom magyarázni neki, hogy a letöltés nem lopás, mert nem volna igazam. Valahol nem szép, hogy már ilyen fiatalon erre tanítjuk a gyerekeket, de ők ebben a digitális világban nőnek fel, mindenhol ezt látják. - Azt nem ismerem, és szemtelenség meg szemtelenség között is van különbség. A tiltás előtt biztosan rád is szólt Sandra, hogy elég lesz. Vagy tévednék? Kérdezem mosolyogva, hogy érezze, ez nem számonkérés, és eszemben sincs ledorongolni valami miatt, amiért már megkapta a büntetését, sőt, szívesen megnézem vele a Meridát, bármikor, még PS-t is áthívhatom, és akkor csapunk egy igazi csajbulit. Kicsit összeszorul a szívem, amikor hallom, mit mondott neki Sandra, míg hallgatom, beharapom az alsó ajkamat, és úgy próbálok meg némi erőt venni magamon, hogy ne érzékenyüljek el. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem fogom-e soha megkapni, hogy bár sosem bukkantam volna fel, de erre nem lehet eléggé felkészülni. Ha majd kamaszodik, úgyis mindenki szemét lesz, bár lehet, hogy nem a saját példámból kellene kiindulnom, nekem meglehetősen extrém kamaszkorom volt. - Olvasni pedig nagyon jó dolog, szóval ezért sem értem, miért csúfolják. Mit szólsz ahhoz, hogy egyszer leülsz mellé, és olvastok ketten? Talán a többieknek is megjönne a kedve hozzá. Mayát gondolom annyira nyíltnak, és bevállalósnak, hogy megtenné, jó eséllyel hangadó is lehetne, és az édes kis lelkével mindezt nem rosszra fordítani, hanem segíteni akarna. - Szemüvege nagyon sok embernek van, a bagoly meg egy fa tetején csücsülő madár. Igencsak sok különbség akad közöttük, szóval remélem, te nem hívod így a szemüvegeseket. Tudom, a gyerekek szörnyen gonoszak tudnak lenni, mind egymással, mind pedig az idősebbekkel, kegyetlenül őszinték, még nem érzik, hogy mi az, ami nagyon fájhat másoknak, ez persze személyiség kérdése is, én nem venném fel a baglyot, ha szemüveges lennék, de ha valakit egész életében azzal csúfolnak, az már azért más. - A te nagymamád ennél sokkal természetellenesebb volt. Jackson anyukáját nem tudom, vele régen találkoztam, de a dédi sem öltözködik hasonlóan. Én úgy vagyok vele, hogy mindenkinek szíve joga úgy öltözködni, ahogy szeretne, mi meg gondolhatunk róluk akármit, idebenn. Kocogtatom meg a halántékát, mert ez esetben fennáll a van véleményünk, de senkit sem érdekel kérdésköre. Idővel majd megtanulja, hogy van, amit magunkban kell tartanunk. Vigyáznék én, de hát ha valakinek nincs szeme, maximum a szájával néz előre, azzal sajnos nem tudok mit kezdeni, azt sem értem, hogy lehet valaki ilyen béna, és még csak észre sem veszi magát. Esek, de Mayát szerencsére el tudom tartani, így neki nem lesz baja. - Jaja, nagyon jó vagyok. Meg jól is, ne aggódj, csalánba nem üt a ménkű. Viccen kívül, nem ütöttem meg semmimet, kicsit talán a könyököm, de nem vészes. Én is felülök, de közben azért meg is kuncogom a helyzetet, mert annyira tipikus, és úgy ott, ültömben vonom magamhoz Mayát is, hogy kicsit megölelgessem. - Elképesztően bénák vagyunk mi ketten. Nyomok egy puszit a homlokára, és a mostanra leesett tantusszal rendelkező ipse felé csak mosolyogva legyintek, spórolja meg az elnézést kérését, tulajdonképpen bajunk nem lett, és csak az a lényeg. - Van még valami, amit szeretnél most, vagy egyelőre csak ezt rendeljük meg?
Szerintem én lehettem az oka és az értelmi szerzője ennek a költözésnek, bár igazság szerint már erre sem emlékszem. Annyi mindent beszélek, s fecsegek össze meg vissza, hogy igazán nem tudom még magam sem fejben tartani azt, hogy miről locsogok. Pedig a memóriám az híresen jó, erre igazán büszke vagyok. - Komolyan? Képedek el, s egyszerre lelkesedéssel, valamint valamiféle gyanakvással töltődik meg tekintetem. Elvégre a new yorki tanárom szerint ez lopás, meg is sértődtem rá, amikor ezzel tulajdonképpen azt mondta, hogy az apukám egy tolvaj. Már nem a rendes apukám, hanem a.. ö.. nem is a rendetlen. Szóval hát Danapu. És szerintem nem volt tolvaj, ki is kértem magamnak, a tanár meg csak hebegett. De akkor szerintem Naomianyu is tolvaj lenne, szóval van ebben az egészben valami nagyon fura. - Ez amúgy szép dolog? Nem baj az, ha azt mondják, hogy igen, bele fogok nyugodni és teljesen jól elleszek én is a letöltők táborában. Egyszerűen csak szeretem kikérni a szüleim véleményét a dolgokról, nem vagyok még annyira kamasz, hogy ezt ne szívesen tegyem meg. - Hát.. Vakarom meg vörös üstökömet némileg zavartan. - ..arra nem igazán emlékszem, mert nem figyeltem oda rá. Vallom meg kis nevetés közepette, de hirtelen a földet kezdem mustrálni, mintha nagyon izgalmas lenne mindaz, ami a lábaim előtt hever, vagy halad. Szeretném én anya Példáját követni, de azért nem mindenben. A fiúk egyenesen pfujj, tehát nem hogy tizenévesen, de soha nem akarok semmi kapcsolatot velük, így köszönöm szépen, de a gyerekkérdést is átugranám. Minek? Majd én is örökbe fogok fogadni, mint Sandraanyu. Jó az, tapasztaltam. És még karitatív is (ezt a szót egyébként ma tanultam a suliban). - Hű, ez nagyon jó ötlet! Derül fel az arcom arra, hogy olvashatnék Bagollyal. Mondjuk attól, amit anya a továbbiakban mond, kissé elszégyellem magam. - Nem, bár igazából csak azért, mert a bagolynak semmi köze a szemüveghez. A kígyónak már inkább, mert abból van pápaszemes is, de úgy se hívom, nem kell félni! Mentegetőzöm sietve. Én igazán nem szoktam csúfolódni, csak akkor rúgok bokán valakit, hogyha a családi életemre tesz megjegyzést, szóval nagyon toleráns vagyok. Tényleg, még azért sem harapok – jó, előfordult, de csak egyszer, becsszó! – hogyha pulykatojásnak csúfol valaki. - Miért, mit viselt? Tütüt az utcára? Dobok be egy általam meglehetős lehetetlenségnek tűnő dolgot, hiszen hogy valaki tütüben legyen fényes nappal, s nem a balett előadásokon, hanem az utcán, az nálam kimeríti a természetellenes fogalmát. - Az a nagyi szőrös sipkákat hordott állítólag, mintha apa ezt mondta volna. Magyarázom, mert New Yorkból a sapka kapcsán valami ilyesmi rémlik. Kis sikkanás hagyja el ajkaimat, amikor zuhanni kezdek, de mire földet érek, már kacagok is, pláne úgy, hogy hallhatólag anyának sincs semmi baja. - Eléggé. Bújok anyuhoz nevetgélve, majd sebtiben fel is pattanok, s ha hagyja, akkor felsegítem őt is. Mit ad isten még el se rántom, szóval jók vagyunk. - Nem, már semmi sincs, szerintem elég ez az ágy. Hm, szerinted apának is tetszeni fog? Ha már hárman lakunk, úgy illene, hogy mindhármunknak tetszős legyen. Gondolkodom el ezen egy pillanatra, de nem lamentálok rajta sokat, felőlem mehetünk rendelni is, én nem értek ahhoz. Jó anyával lenni, ez számomra megint bebizonyosodott. - Vacsira eszünk fagyit? Próbálkozom be nála, ha már az üzleten kívül vagyunk. Sose lehet tudni alapon..
//Ha nincs más, akkor én itt zárnék, egy következő játékban találkozunk Anyuci Denali, igaz? //
- Komolyan, és tulajdonképpen nem szép dolog, de tekintettel arra, hogy mennyit képesek elkérni egy dvd-ért, én efölött hajlandó vagyok szemet hunyni. Vallom be az igazad, mert megfogadtam, hogy többé nem hazudok, annak úgyis mindig gyötrelmesen szörnyű vége lesz, szóval semmi értelme, még ilyen kis dologban sem. Egyébként se neveljem úgy rosszra a gyereket, hogy nem tudja róla a kendőzetlen véleményemet. - Áhh, értem, akkor valószínűleg ezért kaptál nagyobb büntetést. Az emberek többsége nem szereti, ha nem figyelnek rájuk. Lehetséges, hogy a későbbiekben én is falnak megyek majd, ha eljutunk arra a pontra, hogy süket fülekre lel a mondandóm. Mindenesetre egyelőre még nem tartunk itt, szóval nem fogok előre idegeskedni a dolgon. Édes kamaszkor… nem volt olyan rég az enyém, hogy ne emlékezzek rá. Az is biztos, hogy soha többé nem akarnám átélni, maximum valami más forgatókönyvvel. - Jól van, a csúfolódás nem szép dolog, elvégre, nem azért szemüveges, mert annyira az akar lenni, hanem mert szüksége van rá. Nem tehet róla… Tényleg, téged csúfoltak már a szeplőid miatt? Engem elég sokszor még alsóban, és nem élveztem túlzottan. Mindenesetre, azt azért szeretném, hogy tudd, hogy gyönyörűek a szeplőid, és ne merj másra hallgatni ebben az ügyben. Kacsintok rá, lehet, hogy csak problémát előzök meg, de úgy érzem, muszáj megtennem, és egyébként is, én vagyok az anyukája, nekem mindig igazam van, akkor is, amikor nincs. Ebben a formában ezt azért nem tárnám elé, de talán előbb-utóbb eljutunk erre a szintre. - Nem, de túlságosan kirívó és merész volt mindig is, az én ízlésemhez mérten legalábbis, na meg rengeteg sminket kent magára. Na abban világbajnok volt, meg az agyamra menésben, de úgy egyébként ezzel ki is merülnek az „érdemei”. - Lehet, hogy az a dédid inkább, ők élnek Oroszországban emlékeim szerint. Ahová végül sosem jutottam el vele, csak tervezgettük, de elfújta a szél, mint minden mást is. Nem is szeretnék rá gondolni, mert túlzottan is lelombozná az egyébként egészen fantasztikus hangulatomat. Kiélvezem a bújás pillanatait, ilyenkor még mindig elég nehéz feldolgoznom, hogy ez a valóság, és ha másért nem, az ilyen pillanatokért megéri átvészelnem ezt az együtt lakásos témakört. - Szerintem igen, de ha gondolod, lefényképezhetjük, elküldjük neki, aztán megvárjuk a véleményét, és hogyha rábólint, már intézzük is a dolgokat. És naná, hogy a gyerek úgy gondolja, szóval jöhet az sms-es konzultáció, bár az is tuti, hogyha nem válaszolt öt percen belül, megcsörgetem, ha meg nem veszi fel, akkor is rendelünk, maximum lemondjuk utólag, és cserét kérünk, olyat is lehet, a mai világban mindent, a pénz beszél… - Persze, desszertnek, előtte azért nem árt valami laktató is, mooondjuk, káposztafőzelék. Ne félj, csak vicceltem, valami finomat összehozunk. Kacsintottam rá, aztán irány haza…
Azt hiszem, hogy néha minden lánynak szüksége van arra, hogy egy kis időt az anyukájával kettesben töltsön el. Még akkor is, ha az a bizonyos lány már felnőtt, önálló életet élő nő. Ugyan világéletemben közelebb álltam az apámhoz, de valahogy mégis egyformán fontosak voltak nekem a szüleim, így éppen úgy ragaszkodtam anyához is. Hiányzott, hogy az elhívásom után valahogy tőle is eltávolodtam, még ha a szívem mélyén tudtam is, hogy mi ennek az oka. Egyébként pedig, attól még, hogy önállóságra törekedtem, még nem kellett eltávolodnom tőlük. Jól az eszembe véstem, hogy a kettő bizony nem ugyanaz, és erre csak a közelmúltban döbbentem rá igazán. Többek között ezért is döntöttem a költözés mellett, most pedig azt találtam ki, hogy kiruccanhatnánk valahová. Egy közös ebéd, vagy vásárlás, nekem bármi tökéletesen megfelelt, csak együtt tölthessük az időt egy kicsit. Ezt egyébként már a húgommal is eljátszottam, úgyhogy hamarosan már minden családtagomra sikerült egy kis időt szánnom. Boldoggá tett a gondolat, őszintén. - Köszönöm, hogy elkísértél! Biztos lett volna jobb dolgod is... - mosolyogtam oldalra az anyámra, aki mellettem lépkedett a parkolón át, a bevásárlóközpont irányába. - De valamikor úgyis el kéne jönnöm ide, és legalább lesz segítségem is a válogatásnál! - mosolyodtam el lelkesen, felnézve a Home Depot feliratra, majd tekintetem az aktuális akciókat jelző táblákra rebbent. - Utána együtt is ebédelhetnénk, ha van kedved! - vetettem fel, bár nem tudtam, hogy az otthoniak hogyan vélekedtek erről. Nekem egyelőre még nem voltak olyan dolgosak a hétköznapjaim, így volt időm intézni a saját dolgaimat. Például azt, hogy a ház, amit kaptam, lakhatóvá váljon. Nem lesz egyszerű feladat, ezt már most tudtam, de utána néztem a környéken fellelhető mesterembereknek. - Felírtam, hogy miket kell megnézni első körben, de ha meglátunk valamit, aminek nem tudunk ellenállni, akkor nem fogok ágálni ellene. - kuncogtam jókedvűen. - Először is csempéket kell majd nézni, meg valamit a padlóra is. Talán fel kellene csiszoltatni... - mivel nem éreztem úgy, hogy feszélyezettnek kellene lennem, ezért bátran csacsogtam tovább, ahogy általában szoktam. Természetesen az is hozzájött még ehhez, hogy izgalmasnak találtam az új otthon megteremtését, és az azzal járó mindenféle feladatokat. Még én magam is képes lettem volna dolgozni, és így hozzátenni a ház renoválásához. - Nektek nincs esetleg valami ismerősötök? Asztalos, kőműves, bárki, aki segíthet... - közben már be is értünk a fotocellás ajtókon, úgyhogy elkezdtem lehúzni a kabátomon a cipzárt, mielőtt bemelegednék. - Tudom, hogy még ti sem vagytok itt olyan régóta, de hátha. - vonogattam a vállaimat. Én azért bizakodtam, és valahol csak lesz valaki, aki tud még szakembert ajánlani nekem. Szerettem mindig is több lehetőséget megvizsgálni, és ha arról volt szó, hogy ki hozza rendbe a házat és mennyiért, akkor bizony szintén szükségét éreztem az alaposabb kutakodásnak. Mindent tökéletesre szerettem volna!
Enyhén szólva megváltoztak a dolgok mostanában. Kisebbik lányom, az, akiről azt hittem, hogy anyás és sosem fog mindez megváltozni csak szellemként létezik a közös otthonunkban és bezárta a kapuit előttem. Pedig nem gondolnám, hogy bármit elkövettünk ellene az apja meg én, de a fiatalság elég érdekes dolgokra képes formálódó személyiségének tükrében. Igazából ha nem lenne Helenával iylen alaszkai a viszonyunk, akkor is ennyire imádnám azt, hogy Celeste is a költözés mellett döntött, de így meg van benne egy plusz, amit megtartok ugyan magamnak, de jólesi érzéssel tölt el, ami azt illeti. Nagyon örülök annak, hogy lehetőségünk van nem csak telefonon tartani a kapcsolatot, hanem személyesen is. Amennyire nem hittem abban, hogy ez a város bármilyen újdonságot - lelkemnek tetszőt - tud tartogatni számomra, annyira pozitívan csalatkoztam a negatívságok ellenére, vagy éppen azok mellett is. Egy részem mondjuk szerette volna, ha Celeste a házunkba költözik be, de persze tudom én, hogy nagy lány már, önálló, felnőtt nő, így nem vártam reményekkel ezt. Csak felmerült bennem, nem átallottam Walternek bevallani eme vágyamat, hozzátéve, hogy nonszensz, tudom én. De az anyai szeretetből fakad, így szégyellni nem fogom. - Ez csak természetes! - mosolygok Celestere, miközben elindulok mellette a Home Depot felé. - Nincs jobb dolgom, mint a családom tagjaival tölteni az időt. Minden más megvár. - biztosítom emígyen afelől, hogy nem kell egy falatnyi lelkiismeretfurdalást sem éreznie amiatt, hogy elvont volna feladataimtól. Nem tette ugyanis, mindenre tudok időt szánni pótlólag majd, amikor úgy akarom. Most viszont sehol sem lennék a jelen helynél - melletténél - szívesebben. - Tudok egy nagyon jó levesezőt, elmehetnénk oda. - fűzöm tovább az ebédet illető ötletét. Haza is mehetnénk, hiszen van otthon ennivaló meg szeretek is főzni rájuk, de valamiért szívesen osztanám meg Cellel azt, amit apa mutatott nekem. Egyfajta családi cinkosságot, titokfellebbentést éreznék benne, hát ezért ajánlom így, nem téve hozzá, hogy honnan ismerem a helyet, ám elgondolom azt. - Bármennyit is költöztem már életemben, ehhez lehet apád jobban értett volna. Ám igyekszem azért mindent bevetni, amit tudok. A felújításhoz nem értek, ezt nem szégyellem. Viszont tény, hogy azért van amit még én is tudok, s amit nem is, abban is majd igyekszem tényleg a lehető leghasznosabb segítséggé avanzsálni. A leélt évek és a tapasztalat az oldalamon áll azért. - Sajnos nincsen, de majd utánakérdezek. Milyen színvilágúra tervezed a fürdőszobát? - kérdezem a burkolatok felé haladva. Egyelőre komolyabb témákra nem terelem a beszélgetést, nem szeretném elrontani a kedvét. De tudhatja - tudja is szerintem - hogy bármiről beszélgethetünk.
- Ez nagyon kedves tőled! - én is így gondolkoztam félig-meddig, bár talán csak akkor fogom igazán átérezni ezt, ha nekem is lesznek gyerekeim. Egyszer. Most azonban még nagyon távolinak tűnt, főleg úgy, hogy már Joe-val is felbomlott ugye a jegyességem. A közeljövőben nem is akartam új kapcsolatot kezdeni senkivel, előbb össze szerettem volna szedni magam, összeilleszteni a széhullott kis darabjaimat. Az meg már más lapra tartozik, hogy őrzőként jóval több idő adatott nekem, mint anyának. Egy kicsit bele is sajdult a szívem, de eszem ágában sem volt szóvá tenni, hogy aztán elrontsam a hangulatát. - Tényleg? Ilyesmi is van itt? - kérdeztem vissza kissé csodálkozva, miközben belekaroltam, hogy így is közelebb kerüljünk egymáshoz. Fontosnak éreztem a fizikai kontaktust, de mindig is ilyen típus voltam, akkor is, amikor próbáltam eltávolodni. Azok mondjuk úgy, hogy kezdeti szárnypróbálgatások voltak, az elszakadásra és önállósodásra való törekvések. - Még nem fedeztem fel minden helyet, de ez tetszik! Van ott más is a leveseken kívül? - érdeklődtem, mert bizony szerettem enni, és a levessel nem tudom, hogy mennyire fogok jól lakni. - Nem hiszem! Én nagyjából képben vagyok azzal kapcsolatban, hogy mire lesz szükségem, meg miféle anyagokat keressek. Alaposan utánaolvastam a dolgoknak, erre jó az internet, és az álmatlanul töltött éjszakák... - mosolyom kissé szomorkássá vált, de próbáltam gyorsan elűzni a komor felhőket a fejem fölül. - Szóval leginkább a színek kiválasztásánál kell segíteni, abban meg egy nő verhetetlen! - jelentettem ki lelkesen, magabiztosan. Oké, valószínűleg egyedül is menne, és vágytam arra, hogy saját magam hozzak létre valami újat, de ha kettő közül nem fogok tudni választani, akkor jól fog jönni még egy ember véleménye. És ki más is lehetne ez a plusz egy ember, mint a tulajdon anyám? - Köszönöm, az jó lenne! Már vannak mondjuk új ismerőseim, de csak néhány. Valamelyikük hátha tud majd tippeket adni! - bizakodó voltam ezzel kapcsolatban, ehhez kétség sem férhetett. Úgy éreztem, hogy mindennek rendben kell lennie ezúttal. - Hát, a földszinti fürdőben a falak gerendából vannak, viszont járólapra szükség lesz. Még nem nagyon döntöttem, hogy inkább világosabb legyen, vagy sötétebb, de valami sötétszürke árnyalat felé hajlok. - magyaráztam, hogy máris tiszta legyen, mit keresünk pontosan. - A fenti falán viszont köveket szeretnék elhelyezni, tudod olyan szép burkolatot - közben mutogattam a kezemmel is, mintha előttem lenne a fal, és azon húznám végig a tenyeremet. - Mivel az egész ház fából van, így nincs olyan nehéz dolgom a válogatás terén. Imádom a faházat, de még mindig nem döntöttem el, hogy örüljek neki, vagy sajnálkozzak, amiért nem tudom színesebbé varázsolni. - nevettem el magam, tekintetem közben ide-oda járt a sorok fölött kiírt táblákon. Így egyszerűbb lesz megtalálni azt, amit keresünk. - Majd a bútorokkal és a berendezési tárgyakkal kompenzálom egy kicsit - vontam meg végül a vállamat, hogy aztán tekintetem visszatérjen a mellettem álló arcára, ajkaimon pedig mosoly húzódjon végig. - Na, felkészültél a nagy vadászatra? - szorítottam rá enyhén a karjára.
- Van bizony. Prescott papa mutatta nekem. - árulok el ezzel valamit, amit Celeste-tel bátran megoszthatok. És itt az ideje annak, hogy ne gondoljak Helena kamikáze-akciójára az említett személyt illetően. - Lehet, mindenféle ételük van, bár tény, hogy levesből a legnagyobb a felhozatal. Szerintem korábban csak levesik voltak, aztán később álltak át a forgalom növekedésével az egyéb vásárlói igények kielégítésére. Nem tudom, de az biztos, hogy már többször ettem ott, közel van a munkahelyemhez. És tényleg nagyon jól főznek. - magyarázom tovább. Walternak is vittem már onnan ebédet, amikor éppen ad hoc jutott eszembe, hogy meglátogassam az Egyetemen, s nem volt időm hazaugrani házikosztért, s neki sem volt kifogása a helyi szakácsk konyhaművészete ellen. Szóval tényleg bátran ajánlom. Tiszta ingyen reklám a lelkesedésem, de nem zavartatom magam. a hely bája, hogy apa mutatta meg nekem. - Én pedig nem szégyellek akkor tanulni tőled. - mosolygok rá lányomra. Cseppet sem zavar, hogy belém karol, sőt, rettentően jól is esik inkább. Ez azt jelenti számomra, hogy még mindig nem "ciki" neki az anyjával mutatkozni, nem akar tűzzel-vassal elkerülni, nem úgy, mint a húga. Cseppnyi keserűségemet lenyeleti velem a helyzet kellemessége. - Felkelthetsz bármikor, ha nem tudsz aludni. A telefon az éjjeliszekrényemen. - simogatom meg alkarját a karolásban. Tudom én, hogy a szülői háló misztikuma nem sarkall arra senkit, hogy átlépje a küszöböt, de hála a modern technikának, házon belül is gond nélkül tudunk üzengetni egymásnak. És tényleg, amíg ennyire a közelemben van, véteknek érezném elpocsékolni akár egyetlen percet is. mondjuk az is igaz, hogyha máshol lakik majd a városban, saját házában, akkor is bármi baja van, át fogok ugrani hozzá. Nem foglalkozva azzal, mennyi az idő, vagy fáradt leszek-e. A gyermekeim és a családom mindennél előrébb való. - Úgy bizony. Mi legalább látjuk is a színeket. - kacsintok Celestere. Nem szokásom froclizni a férfiakat, de az is tény, hogy nem sokszor bizonyították színlátásukat nekem. Walter nagyon igyekszik mondjuk, de néha azt sem látja meg, ami az orra előtt van és állítja, hogy a kék öltönye nincs a szekrényben, amikor pedig pont szemben áll vele. Épp csak azt nem véli kéknek. Édes olyankor, jókat somolygok rajta az orrom alatt. - Esetleg ahhoz mit szólnál, hogyha olyasmit keresnénk, amihez van jóképű bordercsík, s a fal vízszintesen elválasztódna két színre? Akkor kettőt is választhatnál a kedvenceid közül, s még színesebbé tehetnéd a faházat. - dobom be ötletemet. Nevetve bólogatok. - Fel bizony! Ó, de helyes! - mutatok a távolban - nem, nem romlik még a szemem, hiába tett rá Yvonne megjegyzést - egy narancssárga - nem túl hivalkodó, de nem is túl pasztell - és krémszín csempekombinációra a kiállítottak közül. - Mit szólsz hozzá? A választás joga egyértelműen az övé, én csak ajánlatokat teszek.
- Tényleg itt van a városban? - kérdeztem meglepetten. Hallottam már hírét, de alig akartam elhinni. Korábban még soha nem találkoztunk, ha emlékeim helyesek, de telefonon már sokat beszéltünk egymással. Különösen akkor, amikor még kislány voltam, és a háttérből belemagyarázhattam a telefonba. Kedves hangja volt, ennyit mindig is tudtam róla, valamint azt is, hogy ő is őrző. - Nos, akkor megvettél! Szeretek új dolgokat, új helyeket kipróbálni, de ezt úgyis tudod! - mosolyogtam rá lelkesen. Tényleg tetszett az ötlet, és örültem neki, hogy együtt ebédelhetünk. - Legközelebb talán már én hívlak majd meg téged ebédre, az új házamba... - nem tudtam, hogy ez mégis mikor lesz, de egy kis ábrándozást talán megengedhettem most magamnak. - Egyébként megmutathatnád majd a munkahelyedet is, ha már arra járunk! - jutott eszembe hirtelen, mert még ott sem jártam, pedig már terveztem többször, hogy meglepem akkor, amikor éppen dolgozik. - Dehogyis! - ráztam meg egyből a fejemet rosszallóan. - Eszemben sincs felkelteni senkit csak azért, mert nekem nem jön álom a szememre! De azért köszönöm, nem felejtem el! - mosolyodtam el végül, mert igazából nagyon jól esett a felajánlása. Az már más kérdés, hogy egyébként nem szándékoztam vele élni, hiszen tényleg nem éreztem szükségét. Egyedül is képesnek kell lennem megoldani az efféle helyzeteket, ráadásul időnként ilyenkor Corinne volt az, akit felhívtam. Hiányzott a barátnőm, akire mindig számíthattam. - Igen! - kuncogtam derűsen. - Szerintem együtt sokkal jobban fog menni! - vélekedtem a válogatással kapcsolatban. - Rendben, ez nem is rossz ötlet! Bár kérdéses, hogy egyáltalán milyen színek vannak a palettán a járólapokból... - próbáltam megtalálni a megfelelő sort, és csakhamar fel is fedeztem a felső táblácskát. - Ez lesz az, kettővel balra! - böktem a megfelelő irányba, és szinte gondolkodás nélkül már meg is indultam. - Tényleg szép! - bólogattam, és már közelebb is léptem, hogy megszemléljem magamnak. - Az is lehet, hogy a konyhába kéne tenni, hogy világosabb legyen! - hangosan elmélkedtem, még nem voltak kifejezett elképzeléseim, de azt terveztem, hogy majd itt meglátok valamit és egyből beleszeretek. Akkor majd tudni fogom, hogy melyiket válasszam, és hová tegyem egészen pontosan a lakáson belül. - Tudod lehet, hogy célszerűbb lett volna, ha már mindent előre kitalálok, de most úgy terveztem, hogy majd megérzés alapján. Azt, amibe egyből beleszeretek... - közben már a csempén simítottam végig az egyik kezemmel, hogy megnézzem az anyagát. Fényes volt, talán matt változatban jobb lenne, de gondoltam még körülnézek gyorsan, hátha akad olyan is. - Majd a köveket is meg kellene nézni, azok olyan szépek tudnak lenni! - lelkesedésem szerintem egyértelműen lerítt rólam, jelen helyzetemben bármelyik árus rám sózhatott volna akármit. Sok pénzt spóroltam meg ahhoz, hogy most olyan otthont hozhassak létre, amilyet szeretnék. Ráadásul magát a házat nem is én vettem, ez nagy segítség volt a pénz megfelelő beosztása terén.
- Igen, itt. - vallom be szeretettel telt hangon. Az, hogy apámmal végre egy városban élhetek nyolc éves korom óta először az olyan élmény, amiért nem lehetek elég hálás a sorsomnak. az addig rendben van, hogy bonyodalomhoz is vezethet mindez és fel is kell dolgozzam, hogy szinte semmit sem változott, ám egyik sem oylasmi, aminek a nemlétét elcserélném arra, hogy itt lehet a közelemben. Vagyis én lehetk az ő közelében. Mindig tudtam, hogy hiányzik, de csak azóta értem, hogy mennyire is éreztem hiányát, hogy itt van a környéken, s bármikor láthatom. - Igen, tudom. - mosolygok rá. Hogyne tudnám? Milyen anya lennék akkor, ha nem ismerném a lányaimat? Mondjuk vannak olyan dolgok, amik esetében néha megkérdőjelezem azt, hogy mennyire is állunk közel egymáshoz, de ezt itt és most nem szeretném elregélni. Még csak gondolni sem kívánok rá. Főleg azért, mert nem kívánom elrontani a kellemes anya-lánya vásárolgatásunkat. Bár tudom előre, hogy lesznek olyan beszélgetésfoszlányaink, amikor beszalad majd egy-egy kellemetlenebb témadarab. Mert van, amit nem söpörhetünk a szőnyeg alá. Egyre több ilyesmi akad. - Csak apád meg ne sértődjön! - kacsintok Celestere. Waltert nem olyannak ismerem, aki megtenne ilyesmit, éppen ezért merem meghagyni a csintalan élét a hangomnak. Hiába, ha nem is voltam soha a lányaim legjobb barátnője - bár szeretné egy részem, hogy így gondoljanak rám - attól még nem átallok néha úgy viselkedni mellettük, ahogy más mellett eszembe sem jutna. Fiatalosabban, mint ahogy egyébként érzem magam, bár tény, hogy amúgy sem vagyok egy besavanyodott valaki. - Ahogy érzed, életem! - hagyom rá, nem véve a lelkemre azt, hogy tulajdonképpen elutasítja az ajánlatomat. Igazából megköszöni, tudom tehát, hogy elért hozzá az üzenete a mondandómnak, mely szerint bármikor számíthat rám. Igazság szerint valahol talán normális is, hogy nem mindent az anyjával akar megbeszélni, önálló, talpraesett felnőtt nővé neveltük, s erre - rá - nagyon büszke vagyok. - És persze, természetesen megmutatom szívesen, mind a két helyet. - utalok vissza ezzel egy korábbi kérésére a munkahelyemet illetőn. - A lakókocsipark mondjuk kicsit kijjebb van a városból, de szerintem tetszene neked, kellően bohém. És vadregényes a látogatóvilága, ahogyan Walternak említettem legutóbb. Ez azóta sem változott, ám az biztos, hogy én még mindig szeretem az ottani munkámat, ezért is nem adtam fel azután sem, hogy beválasztottak a képviselő-testületbe. - Ez egy nagyon jó ötlet! Milyen fekvésűek is a helyiségeid? - kérdezem. Én a magam részéről ugyan pontosan emlékszem mindenre, amennyit a házból megmutatott - ha megmutatott (?) - valamint arról elmondott - hála az OCDmnek a mindenre kiterjedő figyelmem eszményi informátorrá tehetett volna, ha nem lennék ennyire hiányában a mágiaérzékenységnek - de szeretném tőle hallani. Ez az elképzeléseinek irányított inspirálása tőlem, vagy hogy is mondjam. - Meglátni és megszeretni. Abszolút meg tudlak érteni. Nálunk ez családilag igencsak ismert fogalom. - jut eszembe a múlt. Nem annyira lakásfelújítási mint inkább szerelmi ügyben, de tényleg van abban igazság, amit mondok. hiszen az apja iránt is így éreztem tulajdonképpen. Ám hacsak nem kérdez rá, nem megyek bele. Tudom én, hogy a gyerekeket - legyenek már felnőttek akkor is - zavarba lehet hozni a szülők "emberi" mivoltával, hogy úgy mondjam. - Javaslom, hogy válasszunk helyiséget, s próbáljunk meg szisztematikusan haladni. Mi az, aminek legelőször készen kellene lenni a lakhatáshoz? Fürdőszoba, egy szoba, ahol alhat és a konyha. Én ezt a hármat helyezném előtérbe, de érdekel az ő véleménye. elvégre az ő háza lesz, én csak segítek neki.
- Biztosan fogok vele találkozni! - mosolyodtam el szelíden, gondolatban máris azon morfondírozva, hogy miként lehetne ez lehetséges. Egyáltalán kíváncsi rám, vagy inkább az a típus, akinek elég a telefonon tartott kapcsolat is? Nos, majd biztosan ki fog derülni idővel, én nem fogom sürgetni a dolgokat. Maximum akkor, ha feltűnően sokáig nem keresztezik egymást az útjaink, és már kezd gyanússá válni számomra is. - Bár most eleve minden új körülöttem, de egyáltalán nem bánom. Izgalmasnak találom, és azt hiszem, hogy a történtek után szükségem is van erre! - magyaráztam kicsit visszafogottabban, mert rossz érzéssel töltöttek el az emlékek. Még túl friss volt a rossz élmény, de próbáltam túllépni rajta, méghozzá nagyon beleadva mindent. Egyébként anyával csak azért mertem ilyen nyíltan beszélgetni erről, mert ez a kettőnk titka volt, hogy egyáltalán el lettem jegyezve. - Apa még mindig nem tudja, ugye? - kérdeztem óvatosan, hogy ellenőrizzem, megtartotta-e mindazt, ami közöttünk elhangzott. Nem mintha kételkedtem volna benne, de legalább így megnyugodott maximálisan a lelkem, hogy most megerősít benne. - Ugyan! - legyintettem, ha már így témába került apu. Tudtam, hogy csak viccel, szerintem sem sértődött volna meg. Biztos nem ez volt a legnagyobb vágya, hogy itt bóklásszon velem az üzletben, noha tudtam, hogy minden további nélkül velem tartott volna, ha megkérem rá. Tudtam, hogy minden körülmények között számíthatok rá, ahogyan a mellettem sétáló nőre is. Örültem neki, hogy itt vannak velem mindnyájan, mert nagyobb szükségem volt a közelségükre, mint valaha. Jobban akartam, mint amennyire bevallottam volna magamnak. - Remek, köszönöm! Minél több helyre el kell jutnom, amíg még az időm engedi! Hamarosan belevetem magam a munkába - magyaráztam mosolyogva, ide-oda kapkodva a fejem. Még szerencse, hogy nőből vagyok és egyszerre több dologra is tudok figyelni. - Képzeld, már meg is hívtak valami reggeli rádió műsorba. Egészen izgalmas, nem? - pillantottam oldalra, kíváncsian várva a reakciót. - Be akarnak mutatni, mint új pilótát a városban. Tudom, hogy itt van a közelben a nagy reptér is, de tudod, vannak ezek a kisebb gépek, amire engem is szerződtettek... - elsietett mozdulattal sepertem ki az arcomból egy tincset, hogy aztán minden figyelmemet maximálisan a csempéknek és járólapoknak szentelhessem. - Jézusom, anya! Nagyon ciki, hogy fogalmam sincs? - nevettem zavartam a helyiségekkel kapcsolatos kérdést követően. - Tudom, hogy tudnom kéne, de egyszerűen nem emlékszem. Annyi minden kavarog a fejemben, és legszívesebben mindenbe belekapnék egy kicsit! Még azt sem tudom eldönteni, hogy mivel kezdjem - vallottam be őszintén. Ez a túláradó lelkesedés hátulütője, azt hiszem. Engem annyira nem zavart, de képtelen voltam tematikusan gondolkozni most, hiába szokásom más esetekben. - Mire gondolsz? - kérdeztem vissza a családilag ismert fogalomra. - Egyébként azt hiszem, hogy legelőször nem is ilyesmikre van szükségem. Az lenne a legjobb, ha újra bekötnék az áramot, és kicserélnék az elektromos vezetékeket. Aztán a vizet sem ártana ellenőrizni, hogy mindenhol rendben vannak-e a csövek. Azt mondták, hogy elég elavultak. Aztán jöhetne talán a padló felcsiszolása, vagy legalábbis valamiféle renoválása, meg közben a fürdőszobákat sem ártana megnézni... - nem tudtam, hogy mit hámoz vajon ki mindebből, mert én bizony ontottam magamból az információt és mindazt, amit szerettem volna. Ő külső szemlélőként talán jobban át fogja látni.
- Biztos vagyok abban, hogy örülni fog neked. - mosolygok lányomra. Jó azért az, hogy előle tényleg nem kell rejtegessem apát, s bármennyire is legyen keserű az a pirula, amit akkor kellett lenyelnem, amikor Celeste el lett hívva. Nem, mintha irigyelném tőle azt a létet, ami az apjának is megadatott. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy elvette ezzel tőlem a mágikus világ a lányomat. És Helenával kapcsolatosan is nyilvánvalóan meglesz bennem ez az érzés. Sőt, megvan. De mint ahogy más negatív dologra, úgy most erre sem szeretnék gondolni igazán. - A változás néha egészen üdítően meg tudja javítani a negatív dolgokat. Bár eztg a húgod nem egészen így gondolja. Neki ez a változás maga egy nagy negatív dolog. - térek rá Helena ellenérzéseire Alaszkával kapcsolatosan. Biztos vagyok abban, hogy fognak róla beszélni és valamiért inkébb szeretném, ha tőlem hallaná először, demmint a húgától. Nem azért, mert úgy vélném, hogy Helena valótlant állít, egyszerűen csak ez amolyan az idősebbek dolga effektus nálam vagy hogy is mondjam. A kérdésére megrázom a fejemet. - Nem tudja, de szerintem el kellene mondanod neki. - terelem finoman az igazmondás és a vallomás felé. Nem arról van szó, hogy nehezenre esik titkolózni Walter előtt. Ez is igaz, de itt nem rólam van szó, nem a saját lelkem üdvét szeretném megőrizni, hanem Celeste és az apja között nem kívánnék szakadékot gyártani. Márpedig az, hogy nem neki mondta el először, pedig mindig apja lánya volt, mindig hozzá állt a legközelebb elképesztően sokat jelent szerintem és nagyon veszélyes is tud lenni, pláne a családunkat érintő igen pattanásig feszült helyzetben. Nem tehet róla, nem akarom én kiadni őt, ezzel neki kapcsolatosan neki kell döntésre jutni. Mégis.. kérdezett, hát elmondtam neki a dolgokat. Igaz is, a férfiak és a vásárlás két olyan szegmens, amik nem mindig összefésülhetők, így a legyintése annak ellenére szívemből szólt, hogy én említettem meg szórakozottan, vicces felhangon az apját. Egyezik a véleményünk abban, hogy eljött volna, de nem valószínű, hogy álmai netovábbjaként vonult volna a történelembe a vásárlással eltöltött nap. Majd segít másban. Mondjuk remekül tud költöztetni, s beltéri munkákat végezni. Van benne gyakorlata és egyébként is igazi férfi a háznál, nem holmi teszetosza, tehetetlen aktakukac. - Wow, komolyan? Ez nagyszerű! Ha cikkezni is akarnak majd rólad, lehet hogy nagyapád fogja megírni. Ő a helyi újságnál dolgozik. - telik meg büszkeséggel hangom. A lányom szakmájára és a sikereire is éppen annyira büszke vagyok, mint arra, hogy apámról beszélhetek és elmondhatom, hogy újságíró. Azt mondjuk hagyjuk, hogy nem estem olyan messze a családi almafától, hiszen én magam regényeket írok. A másodikat is nemsokára kiadják, de még mindig nem tud a családom az elsőről sem. - Nem ciki, igazából az lepett volna meg, ha emlékeznél. - nevetem el magam. - Ha gondolod, akkor elsorolom szívesen. Nem meglepő a család számára, hogy a lényegtelen információk is megmaradnak a fejemben, nem is próbálom hát rejtegetni. Igazság szerint le is tudnám rajzolni a ház alaprajzát, de amíg nincs erre vonatkozó kérés, inkább nem teszem. - Arra tökéletesne jól emlékeztél, hogy a konyhába kellenek a világos színek. Mondjuk én a helyedben vigyáznék a világos konyhaszekrénnyel, meg a nagyon sötéttel is. Mindkettő igen kényes tud lenni és arányaiban több munkát igényel egy-egy takarításkor. Hm, ha már vizes helyiség, egy klasszikus kékhez mit szólnál? - ajánlok mást, ha már a napszínek inkább a konyha fel orientálták a gondolatait és az elképzeléseit Celestenek. - Az a jó, hogyha megvan minden legalább fejben, hogy tudj miből kalkulálni árügyileg. De valóban nem ilyesmire van elsőnek szükség, viszont abból, amit te megvehetsz mégis csak ezek az elsődlegesek. Az elektromos- és vízhálózatot ugyanis előbb mesterekkel kell megnézetni, s majd ha megmondták mit kell venni, akkor tudunk nekilódulni. Mit szólsz ahhoz, ha most csak jegyzetelsz? És akkor később lesz miből célirányosan válogass.
- Kíváncsi vagyok rá! - vallottam be, még Prescott nagyapámmal kapcsolatban. Utána nem nagyon erőltettem a témát, hiszen másra terelődött a szó. Nem is bántam, ám a gondolatot kicsit tovább fűztem magamban, de elképzelni sem tudtam, hogy mégis miféle körülmények között fogunk mi összetalálkozni egymással. Vajon előre megbeszélt találka? Vagy csak egymásba akadunk az egyetem területén? - Igen, én is így gondolom. Ezért is gondoltam azt, hogy én is felköltözök ide! - bólogattam egyetértően. - Persze, anya! Gondolj csak bele... - néztem rá oldalra komolyan. - Neki nem volt olyan negatív dolog az életében, ami változásért kiáltott. Nála minden rendben volt, így aztán a pozitív végét jelentette a változás, és így vált negatívvá. Szerintem én sem örültem volna a helyében, ha hirtelen minden félbeszakad, amit ismerek. Nincsenek barátai, új az iskola, a tanárok, még a várost sem ismeri rendesen, és a hidegért sem rajong - soroltam azokat, amik egy húsz éves lánynak gyengéi lehettek. - De szerintem meg fogja szokni idővel. Hamarosan jön a tavasz is, hátha az segít majd! - ezt biztatásnak szántam, így aztán a mondandóm végére halványan elmosolyodtam. - Én is tudom anya, hogy el kellene mondanom! - kicsit élesebben szóltam vissza, mint szerettem volna, így végül hosszasan kifújtam a levegőt. - Bocsánat! - hadartam el a gyors bocsánatkérést a stílusom miatt. - Már akkor el akartam neki mondani, amikor megérkeztem, de nem ment. Én is tudom, hogy minél tovább húzom, annál rosszabb, de nem tudom, hogyan kellene... - vallottam be őszintén, de nem sok kedvem volt most erről beszélni. Csak lelkiismeret-furdalás tört rám miatta, és ez az érzés valahogy egyáltalán nem hiányzott a napomból. - De most nem szeretnék inkább erről beszélni, jó? Majd lesz valahogy! - legalábbis én ezzel nyugtattam magam. Hiszen mindig van valahogy, ugye? Úgyhogy inkább a jó hírre koncentráltam, már ami a rádiós szereplésemet illeti. Nekem nagyon tetszett a dolog, hála istennek sosem voltam lámpalázas típus, szóval hátha nem éppen most fog kitörni rajtam ez a nyavalya. - Ezt nem is tudtam! - csaptam le az újabb infóra a nagyapával kapcsolatban. - De egyébként azt nem hiszem, az már túlzás lenne! Biztos ez a műsor is csak azért lesz, mert nem tudják mivel kitölteni az idejüket - reméltem, hogy nem erről van szó, kicsit viccelődtem is rajta a feszültség oldása miatt. - Oké, az jó lesz! Előbb-utóbb viszont már úgy fogom ismerni a ház minden apró zugát, akár a tenyeremet! - ezt alátámasztva meg is emeltem a kezemet, anya felé fordítva a tenyeremet. Megforgattam kicsit játékosan. - Szerintem olyasmi színűt szeretnék, mint amilyen a fal, de még meglátjuk! Annyi mindent szeretnék, annyi variáció van a fejemben, de hogy végül melyik lesz... - végül csak a vállamat vontam meg, ezzel jelezve, hogy fogalmam sincs a jövőbeni választásomról. Ettől függetlenül még nagyon vártam egyébként, hogy lássam már készen a házat. - A kék egyébként nem rossz. - elgondolkozva hümmögtem magam elé, végül segélykérő pillantást vetettem a mellettem szobrozóra. - Igen, tudom. Azért kérdeztem, hogy ismertek-e valakit! Majd szerzek embereket hozzá, akik gyorsan megcsinálják! - olyan bonyolultnak tűnt az egész. - Oké, ez a legjobb ötlet szerintem! - egyeztem bele a jegyzetelős ötletbe. - Azt hiszem, hogy egyelőre nem tehetek mást, minthogy viszek mintákat, meg összeírok színeket, és majd a házban járkálva mindenhová odaképzelem - a végére bizakodó mosoly kúszott végig az arcomon.
- Éppen olyan, mint a családi képeken. - merem megosztani mindezt Celestetel. Ő ismeri ugyanazt a világot, amit a nagyapja is, nem gondolom, hogy ebből bármi baj lehet. - És ő is kíváncsi rád. - vallom be úgy, hogy mondjuk ezt nem kérdeztem apától, de nyilvánvaló igazságnak tartom, hát nem átallom közölni ekképp. Aztán persze tovalibbenünk más témák felé, maradva a családnál, de a kíváncsiságnál egy kicsit kevésbé kellemes érzés felé - mely nevezetesen Helena lázadása - kalandozva. - Ebben igazad van, de ettől még nem könnyebb elviselni. Nem azért, mert nekem lennének nagy bajaim, egyszerűen csak nem szeretem, ha rossz a kedve. És sajnálom, hogy kik kellett szakítsuk, de ez az élet természetes rendje. Az egyszerű emberekéé is. Nem engedem meg magamnak a hanyag vállvonást, nem olyan vagyok. a hanglejtésemben ugyan benne lakik ez is, de nem ragadtatom el magam. - Legutóbb majdnem azt mondtam neki, amikor fejtegette mennyire is igyekszik barátokat szerezni, hogy erőlködni csak szorulás esetén érdemes. Nem, mintha rosszat mondott volna, de megvallom neked őszintén, néha felbosszant azzal, hogy azt érezteti ő tesz szívességet nekünk a puszta létével. Apáddal nincsenek jóban mostanában. Valahogy mindig félresiklanak a beszélgetéseik. Nem Waltert tartom hibásnak ebben, a mondataim szövegezésében is benne van, hogy bár rosszul esik rosszatg mondani a gyermekeikmről, mégsem tudom most Helenát piedesztálra emelni. Mindegy, hagyom tovasiklanik kezeink közül a témát, s arra térni rá, amit Celeste emleget. - Semmi baj. Hagyom rá, nem akarva a rossz érzéseit a kifakadása miatt fokozni. A felspanolt érzelmi reakciója jogos is meg nem is, ő is észrevette magát, hát kár lenne nekem rászólni emiatt. - Édesem, a nők szeretik az egyszerű dolgokat az életben, így a férfiakat is. Imádom apádat, minden tiszteletem az övé, de nem bonyolultabb jellem, mint az összes töbi férfi. Nem gondold túl, csak egyszerűen állj elé és mondd el neki. Felesleges azt latlgatnod vajon mit fog reagálni, úgyis túlbonyolítanád. Oldalra nyúlva megsimogatom Celeste arcát. Hiszek az apja és őközötte levő kapocsban, meg tudják beszélni, nem kell túlagyalni, s túlaggódni sem. Utóbbi elég, hogyha az én reszortom családilag. - Ugyan! Ne becsüld le magad. Mosolygok rá. Egyébként egyet tudok érteni vele, szerintem sem lehet itt túl sok izgalom a városban, szóval kell az időkitöltő műsor, de azért a bennem élő büszke anya hisz benne maximálisan, hogy Celeste "jóhíre" vette rá őket a műsorkészítésre és nem az üres sugárzási sáv. - Mint a saját fészkedet, bizony. Nem úgy, mint a kakukk, amiről köztudott, hogy nem ismeri a valódi szüleit: a tojó idegen fészekbe rakja tojását, s azt más fajhoz tartozó madár költi ki. Bár azt hiszem, hogy nem éppen a megfelelő oldalról sikerült nekimennem a kakukk jellemzésének. Mindegy, bizonyára érted hogyan is értettem. Nevetem el magam, s igazgatom zavartan fülem mögé - kétszer - hajtincseimet. Az utóbbi időben - amióta anyával beszélt apa telefonon - sokkal összeszedettlenebb lettem, ezt észrevettem magamon. Ennek számlájára írom az előbbi mondatom kuszaságát is. Valamit kezdenem kellene magammal, mert ennek így nem sok jó vége lesz. Felvázolom a helyiségek tájolódottságait, majt hallgatom amit Celeste a szívekről mond. - Vizeshelyiségnek szerintem tökéletes, bár minden csak a színösszeállítástól függ. A fekete-fehértől kifejezetten írtóztam, de egész tetszetős. Célzok az itteni házunk fürdőszobűjának színére ekképp. - Festhetnénk a falaidra mindenféle olyan színmintából, amit el tudnál oda képzelni, s majd kiválasztod a nyertest. Ehhez mit szólsz?
Egyelőre még nyilván nem tudhattam, hogy mit hoz a jövő, már a nagyapámmal kapcsolatban. Mindenesetre bizonyos, hogy össze fogunk futni, hiszen most már egy városban élünk, és ez elkerülhetetlenné vált. Egészen különös érzés lesz szerinte, hiszen még egyszer sem láttam őt élőben, mióta az eszemet tudom. Hogy előtte esetleg sor került-e egy gyors vizitre, azt nem tudtam volna megmondani. Nem is lényeges szerintem, csakis a most, és a jövő. - Persze, tudom! Én sem szeretem, ha rossz a kedve, de szerintem most csak húzza a száját, már dacból is. Hamar jobb lesz, ha elég nyitottá válik az itteni dolgokra. A baj az, hogy nem tudom, mennyi idő kell ehhez neki, de majd próbálok puhatolózni, meg segíteni neki… - ígértem meg. Még annak ellenére is, hogy egyébként a húgom már régebb óta itt élt, mint én. Talán nekem az ilyesmi könnyebben megy, nem tudom. – Ne feledd, hogy nem mindenkinél! – mosolyogtam kedvesen a mellettem sétálgató anyámra. – Van, aki az egész életét egyetlen helyen éli le. Sokszor kisvárosban, még csak nem is olyan hatalmas helyen, mint New York, neki meg mát másodszor kellet ekkora lépést tennie, ilyen fiatalon. Tudom, hogy türelmes vagy vele, de próbáld meg nem magadra venni. Ne legyél szomorú miatta! – simítottam meg biztatóan a karját, terveim szerint pedig majd én megpróbálok beszélgetni kicsit a húgommal. Az lesz a legjobb valószínűleg. - Igen, észrevettem a feszültséget, mint mindig! – sóhajtottam kissé szomorkásan. – Azért a mi kapcsolatunk sem lesz éppen rózsás, ha szóba hozom neki Joe-t… - emlékeztettem gyorsan, mert nem csak Helena nehéz eset, de nekem is megvoltak a magam bajai. Hol kisebbek, hol nagyobbak, de szerencsére én már egyedül is képes voltam őket megoldani, hiszen évek óta önálló életet élek, magamért felelek. Egyelőre. - Tudom, hogy hajlamos vagyok túlbonyolítani a dolgokat, anya… - kezdtem bele, majd pillanatnyi szünetet azért tartottam. – De ebben az esetben nagyon jól tudom, hogy mit fog mondani, és szerintem te is. Tudod, hogy teljesen ki fog tőle akadni, belegondolni sem akarok inkább ebbe az egészbe most! – ráztam meg gyorsan a fejemet, hátha ezzel a mozdulattal kiűzhetem a nem túl rózsás gondolataimat is. Nem igazán sikerült, de legalább megpróbáltam. - Oké-oké! – emeltem meg megadóan mind a két kezemet. – Akkor mondjuk úgy, hogy biztosan csak be akarják mutatni kicsit az új embert a hallgatóknak. Még ha nem is látnak, a hangomat hallják, meg kicsit képet kapnak a hozzáállásomról, rólam! – vonogattam a vállamat, mert nekem bizony nem voltak olyan gondjaim, hogy ne engedjek meg magamnak ilyesmit. Azt hiszem, hogy jóval lazább voltam, mint az édesanyám, viszont annyira meg sosem voltam lázadó típus, mint Helena. Általában inkább jó kedélyű lány, majd nő vált belőlem. - Igen, értettem. – nevettem el magam én is jókedvűen. Jól éreztem magam, egyre jobban. Csak akkor volt kevésbé jó a hangulatom, amikor túl sok időm maradt gondolkozni. Ezért is igyekeztem annyira lekötni magam. – Nem is igazán illik hozzád szerintem… - adtam hangot a véleményemnek, már ami a fekete-fehér összeállítást illeti. Hozzá inkább valami kellemes, visszafogott pasztell illik az én fejemben. – De hozzám sem nagyon! – tettem még hozzá az előző gondolatmenethez, valószínűleg nálam sem fog megjelenni az új házban. Jobb lesz nekem valami világos és vidám, de hogy a vége mi lesz, azt természetesen most még nem tudhattam úgysem. Mindig az aktuális hangulatomtól függnek a választásaim. - Ez nem rossz ötlet! Egyébként még szerencse, hogy nincs túl sok rendes felületű fal, hanem mindenhol a fa, meg a gerenda. Nem sokat kell görcsölni a festésen! – kuncogtam, pásztázva azért a színeket. – Nem gondoltam, hogy ilyen nehézkes lesz ez az egész. Azt sem, hogy ilyen ramaty állapotok uralkodnak, de hát tudod a mondást, ajándék lónak… - nem fejeztem be, csak egy sóhaj szökött ki ajkaim között.
Helenáról igazán nem tudok mi mást mondani. Celeste tökéletesen látja a helyzetet, türelmesnek kell lennem vele. ez tény és én igyekszem is, sőt, szerintem vagyok is, de egy lázadó kamaszhoz a világ összes türelmes is kevés. Nem csak most érzem így, mindig így vélekedtem és tudtam egész életemben, hogyha nekem valaha gyerekem lesz, azzal meg fogok szenvedni ilyetén hacsak egy kicsit is örökli azt, amilyen én voltam. Bár anya szerint nem is voltam gáz de én úgy vélem, hogy azért az idő sok mindent megszépített nála. No meg a memóriája sincs rendben az utóbbi időben, azt veszem észre. Persze mondhatok neki akármit, hárít. Mindegy, az ő dolga, nem fogom tudni megváltoztatni. Én konstans maradtam, de ha már ez nem elég jó neki, megtanulok az új helyzettel élni. - Biztos vagyok benne, hogy majd megemészti. Bár tény, hogy könnyebb lett volna, ha már az elején őszinte vagy vele. Tényleg, miért nem mondtad el neki? Nem értettem eddig sem, hogy miért kellett Walter előtt titkolózzam, de Celeste annyira kategorikusan megkért, hogy nem akartam ellene cselekedni akkor sem, ha nem tetszett az egész. Azt hittem, hog van valami, amit még nem tudok, amit még el akar mondani, de közben kiderült, hogy semmi ilyesmiről nincsen szó, ekképpen kissé értetlenül állok még mindig a kérdés előtt. S most, hogy van alkalmam személyesen megkérdezni, meg is teszem. - Valóban nem tudom rólad sem elképzelni, hogy afféle színeket válassz. Értek egyet vele. Nem, mintha bajom lenne azzal, ha mégis megtenné, de azért örülök, hogy mégsem. A ház jellemzésén elnevetem magam. - Nos igen, valóban nem egyszerű az ilyesmi, de a végeredményt látva megértnek fogod tekinteni a fáradtságot, ebben biztos vagyok. Biztatom, miközben kalandozunk az építőipari holmik között. Igyekszem mindenben a segítségére és hasznára lenni, amiben csak tudok. Egyelőre úgyis csak az ötletelés megy, abban meg mellélőni aligha lehet. Azért egy ponton túl megteszem azt a javaslatot, hogy inkább vonja be az apját is, van amihez egy nő - vagyis párdon, egy nő talán igen, de ha az a nő én vagyok, akkor nem - nem ért annyira.
//Amennyiben nincs más, szerintem emelkedhetünk majd egy új szállal a jelenbe. Részemről ezt zárónak szánnám, köszönöm a játlkot! //
- Azt hiszem, hogy nem helyeselte volna, hogy Joe-val vagyok. Fura, de amikor annak idején Andrew-val találkozott, akkor is a fiú utána eltűnt. Nem mondom, hogy ő tehet róla, csak fura egybeesés, és gondoltam, amíg valami nem teljesen biztos, addig minek mondjam el. Aztán meg mindig volt valami kifogás, és így… - csak megvontam a vállaimat. - Nem tudtam, hogyan mondjam meg. – zártam le végül. Tudom én, hogy mindez elég gyenge kifogás, de nem tudtam jobbal előállni. Természetesen eszemben sem volt azt feltételezni, hogy Andrew miatta szakított velem, de akkor is rossz ómen volt számomra, és féltem, hogy megint ilyen véget érne. Biztosan ez a világ legnagyobb butasága. - Majd megálmodom, hogy mi lenne a legjobb, meg szerintem még legalább hatvanszor vissza fogok jönni és körülnézni. De most mindent én akarok kiválasztani, hogy a saját ízlésem szerint nézzen ki a ház! – jelentettem ki határozottan. Nagy álmom volt ez, és most lehetőségem nyílt megvalósítani. Egyértelmű hát, hogy élni fogok az eséllyel, és a lehető legjobbat akarom kihozni ebből az egészből. biztosan csodás lesz, vagy legalábbis én ebben bíztam. Egy élhető, barátságos otthon, ahol szívesen fordulnak meg az ismerősök. Legalább mindig lenne társaságom. - Én is biztos vagyok benne. Azért remélem, időnként majd átjöttök látogatóba… - ez a meghívás számomra örökérvényű volt, reméltem nekik is az lesz. Ha már egy városban kötöttünk ki, akkor úgy éreztem, hogy ez a minimum, amit megtehetünk egymásért. Azért a nézelődéssel és tervezgetéssel viszonylag gyorsan telt az idő, szóval egy, vagy lehet, hogy másfél órával később már éreztem, hogy tudnék enni pár falatot. Nem is voltam rest felvetni a dolgot, a napunk további részével kapcsolatban. - Mit szólnál, ha lassan inkább ebédelnénk? Nem akarlak tovább nyúzni téged sem, biztos tényleg van jobb dolgod, és ma már úgysem jutunk itt semmire. Meg is éheztem… - tettem hozzá, hogy értse, nem a levegőbe beszélek, vagy kímélni akarom. Tényleg, önző módon éhes lettem, és ilyenkor bizony valami kajálda felé kell venni az irányt, ahol megtömhetjük a pocakunkat. Addig pedig talán kifaggathatom a nagyapámról is, aki mint kiderült, szintén a városban van. Már úgyis csak idő kérdése, hogy összefussak vele.
// Rendben, szerintem is! Köszönöm szépen a játékot!!!! //
*Még október elejét írjuk de már mínusz van. Pedig olyan sok tervem volt még a kertben, és muszáj leszek megcsinálni, de lefagyó ujjakkal nem lesz kellemes. Minden rossznak próbálom a jó oldalát is nézni és az iménti gondolatomban van bőven pozitívum; legalább megvannak az ujjaim. Nem is panaszkodhatok, van mivel megfogni azt a pár lécet és izzót amiért elautóztam idáig. Rég jártam itt, utoljára az első alkalom volt, de akkor alaposan felszerelkeztem mindennel, azóta nem volt szükségem semmire. Most viszont mintha rám járna a rúd és a tavaszi megpróbáltatásokra emlékezve, hajlamos vagyok a sorra kiégő izzókat, az eltörött kerti székeket és konyhaszekrény leszakadt ajtaját is Alignak számlájára írni. Fázósan húzom össze magamon a kabátot, úgy érzem sosem fogom megszokni Alaszka hidegét, talán Egonnak mégis igaza volt, ha nemet mondok az elhívásra, és hagyom magam beharapni általa, akkor most biztosan nem fáznék. Á, úgy sem gondolom komolyan, nem változtatnám meg a döntésemet pusztán azért, hogy ne fagyjak hóemberre. Megkönnyebbülten sóhajtok mikor belépek az üzletbe, kellemes meleg fogad, csak úgy zúdul rám a szétnyíló ajtó feletti rácsokon keresztül. Le sem veszem a kesztyűimet, úgy fogom meg a bevásárló kocsit, tapasztalataim szerint azok fogantyúja mindig hideg. Célirányosan indulok el először a fényforrások felé, nem mintha nem érnék rá, de ha csak nézelődöm biztosan megvásárolok olyasmit is amit nem szándékoztam, csak azért mert "Hű, ez biztos jó lesz még valamire". Remek üzletpolitika a bejárathoz és a pénztárhoz pakolni az apróságokat és a szép kis helyes, semmire nem jó holmikat, de én már nem dőlök be ennek. Az izzók polcai felé menet meglátom pont szemben a kertész részleget és rögtön kattogni kezd az agyam az eddig sikeresen elvetett ötleteken, mivel dobhatnám még fel a szürke téli esték díszletét. Erőszakkal kell rávennem magam, hogy ne támadjam le azon frissiben a kaspók és facsemeték világát, egy erős kanyarral befordulok a fényt adók közé. Egyből akadályba ütközöm, élő, emberi akadályba. Figyelmetlenségem és kapkodásom okán telibe kapok egy férfit a kocsival, úgy csípőtájékon, a másik végén én kapok egy gyomrost a fogantyútól. Más sem hiányzott. Bűnbán mosollyal az arcomon húzom vissza a kocsit és fordítom el az útjából. *-Elnézést. Nem volt szándékos.*Naná, hogy nem volt szándékos, sosem az, de néhány pasi figyelmen kívül hagyja ezt a tényt. Egyesek ismerkedési szándéknak veszi, mások pedig leidiótanémberezik a nőt, mert "mindig máson jár az agyuk". Van néhány normális kivétel akivel olyan ritkán lehet találkozni mint a fehér hollóval, de annál üdítőbb. Megpróbálok elsunnyogni mellette, várva, hogy ő vajon melyik csoportba tartozik. Lehet, hogy nem most kellene izzót válogatnom.*
Elvették a rangomat. Pontosabban Nessa megszüntette. Eltörölte. Nevezzük, aminek akarjuk. Zavart, hogyne, ugyanakkor megkönnyítette a dolgomat, bár ettől még a fagyos északi nem fog hálaódát rebegni. Sértettség marta, mert ennél többre értékelte magát, én az első dühroham után jót derültem. Ezzel viszont nem lehet hosszan ellenni, már csak azét sem, mert az újsütetű Bétával való találkozásom ideje rohamosan közelgett. Nem hívtam, nem hívott, de egy ekkora városban, ilyen események után nehéz elkerülni egymást. Valahogy bevonzódnak a dolgok, ez már csak így megy. Mióta ezt képes vagyok elfogadni, Tőr ide, Tőr oda, nihilikus nyugalommal álltam az egész elé. Lesz, ami lesz. Valójában már tudtam, mit akartam, s az, hogy nem mentem egyből a lakba csak a kényelmem és időhúzásom mutatta. Húztam az időt, amiből talán jóval kevesebb van, mint szeretném. És a meglévőt is arra használtam, hogy faanyagot válogassak szórakozottan, és meglepjem a Dédit valami totálisan felesleges förmedvénnyel, ha lelek. Oké, nem őt akartam meglepni, csak unatkoztam - kellemeset a haszontalannal. Épp giccses égősort néztem - karácsonyra való inkább, semmint szolid dekorálásra -, amikor nagy elmerengésemből egy csípőn taszajtás térített magamhoz. Meglepődtem, hogyne tettem volna, egyből arrébb léptem és nagy szemekkel néztem, hogy ez meg mi volt? Haragos grimasz villant a képemen, ami amilyen gyorsan jött, úgy ment is. Éreztem a bizsergést, halványan, mégis eltéveszthetetlenül, a farkasom pedig egyből reagált. Merő bámulásunk már sokkal inkább volt érdeklődő, mint meglepett vagy pillanat szülte morcos. Finoman a levegőbe szimatoltam körülötte, megszokott módon teljesen leengedett pajzsomnak hála energiáimmal akadálytalanul érezhettem a mágikus rezgéseket. Eszembe juttatta, mennyire hiányoznak a Williammel való séták. Pontosabban az ő távolról, farkas alakban történő kísérgetése etetőről etetőre az erdőben. Ez és a felőle érkező különös nyugalom az, ami igazán csillapítja a lobbanásnyi hévet. - Nem történt semmi - mondtam, továbbra is fürkészőn nézve őt. Enyhén oldalra billentettem a fejem. - Ismerősnek tűnsz... Oké, nem olyan nagy ez a város, és igaz, hogy a nem-tisztán-embereket szegről-végről ismerem, de fájdalom, az utóbbi időben kissé kiestem a szociális formagyakorlatokból meg életből. Sűrű egy-másfél év volt. Arról nem is beszélve, hogy milyen kiesnek mostanában a nő nemű egyedek a radaromról. Ilyen pár éve még nem fordulhatott volna elő.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Ez az én keresztem, a sorsom, a végzetem. Valakibe mindig belebotlok, nem mintha ügyetlen, kétbalkezes vagy két ballábas lennék, ám úgy tűnik nálam a másokkal való megismerkedés nem egyszerűen zajlik. Jóllehet az első néhány röpke pillanatban még szó sincs ismerkedésről és eszembe sem jut, hogy a könnyű kis balesetet mindjárt ezzel kapcsoljam össze, de az a tekintet ami a kezdeti rosszallást váltja fel már elég gyanúra ad okot. Meg is torpanok, hagyom a fenébe az eloldalazást, ujjaim rászorulnak a kocsi fogantyújára és elmerülök a különösen érdeklődő szempárban. A következő érzés már sokkal egyértelműbb, a csokoládé édesen kesernyés íze azonnal elolvad a számban, az illata körülleng. Nos igen, számíthattam erre, nem egyszer tapasztaltam, hogy Fairbanks milyen kicsi város, hacsak az egyénekre jutó farkasok számát nézem, ráadásul nekem mindig az utamba kerül egy. Hozzá hasonlóan én is méregettem, a pajzsa lent van a bokájánál, nyugodt az unalomig, már-már halálosan, ezt onnan tudom, hogy érzem a csokoládé ízét, igen erőteljesen. Ezután az ékszereken akadt meg a tekintetem, nem egy volt és nem is kettő és mind ezüst, gondolom bizsut nem hordana ezért teljes magabiztossággal jelenthettem ki, hogy egy Fakírral hozott össze az oly kegyes sorsom. *~Nahááát! Micsoda szerencsés véletlen!~*Talán gyanakodnom kellett volna, elővigyázatosnak lennem, de nem tartoztam azok közé akik elsőre rosszat feltételeznek mindenkiről. Egyébként is nyilvános helyen vagyunk, és még ha tőrrel is álmodott, nem fog itt és most nekem esni, másrészt oka sincs rá. Mindez másodpercek alatt zajlott le bennem, közben kiderült, hogy a normális férfiak közé tartozik, vagyis nem fog leidiótázni és cseles ismerkedésnek sem veszi a nekitolt kocsit. Viszont határozottan nem volt ismerős ami úgy tűnt fordítva nem igaz. Erre persze megugrott a szemöldököm és ha már adódott egy alkalom, igénybe vettem a mágia segítségét. Persze tisztában voltam azzal, hogy ez nálam még nem működik száz százalékosan, de legalább útmutató lehet. A Falkaszag varázslata lassan hullámzó energiái átjártak, ha nem is tudom megállapítani honnan való, legalább megjegyzem és legközelebb már lesz viszonyítási alapom. *-Igazán? Lehet, hogy találkoztunk már, vagy csak hasonlítok valakire. *Most akkor ki ismerkedik? Nem éreztem rajta semmi említésre méltót, semmi ismerőset de ez nem jelent semmit. Egyelőre kóbornak könyveltem el, de most már nem igyekeztem otthagyni. Egon persze a fejét fogná ha megtudná, de amit nem tud az nem is fog fájni, és tudomásul kell vennie, hogy ez nem csak szórakozás a részemről hanem munka is. Vagy az lesz. Egyébként sem lehet elkerülni a vérfarkasokat ebben a városban, nem tehetek róla ha nálam ez fokozottan működik. Nem úgy keltem fel mellőle ma reggel sem, hogy „márpedig ma farkassal találkozom, barátkozom” és tessék….mégis. Ő nem örült, én viszont annál inkább. * -Rebecca vagyok. *Ez talán beindít valamit az emlékei között. Ha ismerősnek tűnök, akkor nem rontok el semmit, ha pedig téved, én leszek okosabb. Ha falkatag csak én nem voltam elég ügyes, úgy is kiderül, megérezheti rajtam Egon szagát és remélhetőleg meg is osztja velem, hogy több parfümöt locsoljak legközelebb magamra, vagy locsolás után már ne essek neki egy hosszú elköszönős csók erejéig se. Egonra gondoltam ahogy a fejét fogja, vagy épp a falba veri, mikor áthajolva a kocsin a kezemet nyújtottam újdonsült farkas ismerősöm felé, nem fukarkodva a mosollyal. *
//Varázspontok: 10. Falkaszag -3. Ha jól számoltam maradt: 7.//
Kezdőlap
Denali, igaz? 
//
//
//
