Lázálmok, hamis illúziók, valósággá vált gyász. Az egyik percben még a kedvesed élete és ép elméje tét, a másikban már a kétségek és a titkok felszínre kerülése válik az aggodalom forrásává. Vajon tényleg jogunkban áll elkendőzni az igazságot, ha meg vagyunk róla győződve, hogy ezzel jót teszünk a számunkra fontos személyeknek? Hogy örüljünk teljes szívünkből az élő gyermekünknek, ha a másik meg sem akart születni nélkülünk? A hazugságunk miatt. A család iránti vágyat újra derékbe töri a kötelesség és a múlt árnyai, de összetartja az eskü: az örök összetartozás esküje ami erősebb még Alignak bosszújánál is.
"-Szóval Jenny azt mondta, hogy pár hónap és regenerálódik majd, s újra látni fog. Basszus, Naomi, valahogyan megvakítottam! Egy élőlényt! Ártottam valakinek úgy, hogy még csak nem is tudom mi volt az okom rá. Egy szörnyeteg vagyok. Egy igazi undorító, gennyes mocsadék, s hiába mondja Dimitris, hogy nem így van, hogy majd megértem én is, s nem fogom rosszul érezni magam, mert a hold volt az s nem én. Én akkor sem tudom ezt soha kitörölni a fejemből, nem lesz nap, hogy ne érezzek bűntudatot amiatt, amit tettem. Meg kellett volna haljak azon az éjszakán, s ha Masako nem kölyök lenne, akkor talán már halott is lennék, s nem kaptam volna egy ajándékot a sorstól azért, mert elvettem a szeme világát valaki másnak. Hányok magamtól, az a nagy igazság. Akár.. akár.. te is lehettél volna ő.. belehalnék, ha én téged.. így.. Ne haragudj! - Ha még egyszer ilyen szavakkal illeted a barátnőmet, picsánrúglak. Dimitris jól mondja. Nem Te voltál. És hidd ezt el egy olyannak, aki a másik oldalon volt. Te nem emlékszel semmire, pontosan azért, mert megszálltak, s így okod sincs arra, hogy így vélekedj magadról, vagy bárki másról, aki hasonlón esett át. Vérfarkas. Meggyógyul. Vissza fogja kapni a szeme világát, lehet, hogy nem egyhamar, de nem is marad örökre vak. És az istenekre, ha megint meghallom, hogy meg kellett volna halj, én magam fojtalak meg. Nem veheted el a kevés jó dolgok egyikét az életemből, bármennyire is legyek ezzel önző."
Megértés, támogatás, együttérzés... Ezt kéne tennie egy barátnak, de ha vádaskodás könnyebb, ha kimért, hűvös viselkedés őszintébb, ha a szakadék az első szótól jelen van, nincs mit tenni. Elfogadod, hogy téged is ugyanazok a vádak érnek, hogy ugyanúgy hibás vagy, de képtelen lenné a másikat felmenteni. Ott álltok egymás előtt, mint két bűnös, egymás emlékeztetői, a keserűség pedig nem hagyja, hogy ezen változtass.
Azt hiszed, hogy ez csak egy könnyed kiruccanás. Elkocsikázol a haverod után, hogy a sértett kis lelkére beszélj, jól lerészegedtek, aztán irány haza, mert végső soron... nincs is igazi probléma. Csak akkor fogod fel, hogy tényleg nincs közös hazaút, amikor már búcsúzik. Amikor azt mondja, hogy hiányozni fogsz neki. Nem akarod, semmisé szeretnéd tenni, de nem tudod, fogalmad sincs, mit mondj, mivel marasztalhatnád, s habár nehéz a döntés, mégis meghozta már. Tovább áll. Te pedig ott maradsz az éjszak közepén a hideg, kihalt parkban és órákig várod, hátha mégis visszajön...
Vannak olyan dolgok az életben, melyeknek csupán akkor fedezzük fel igazi értékét, ha majdnem elveszítjük azt. S mikor egy szeretett személy a halál torkából tér vissza hozzánk, akkor kapjuk meg a legnagyobb leckék egyikét az élettől. Sose engedjük el azt, ki igazán fontos a számunkra. Soha többé.
Bizalom. Évekbe telik elnyerni, elveszíteni viszont egy rosszul időzített pillanat műve csupán. Ilyen volt az ő kapcsolatuk is: bizalomjáték, mely az évek során épült fel. S a kártyavár egyszer csak összedőlt...
"~ Sajnálom - Én megbocsátok, Sangilak. Mindent.. [...] Az évek elröppennek, elmúlnak.. de az én szeretetem soha nem fog. ~ Többé nem hagylak magadra, Yee. Ígérem. Nem leszel többé magányos és megvédelek mindentől."
Kezdőlap
