Nem érdekel túlságosan, hogy ráokádott a bőrkabátomra. Látott az már ennél sokkal ocsmányabb dolgokat is. Azért leveszem magamról, és amíg ismertetem a játékszabályokat, addig a másik hím melletti falrészre kenem fel a kabátomról a mocskot, majd amikor elég tisztának ítélem meg, visszaveszem. Csendesen járkálva és pöfékelve hallgatom, a szemem éppen csak felvillan arra, hogy majd idővel közli velem a Kopasz nevét. Egy pillanatig sem akarom, hogy azt gondolja ez a csipszar, hogy nélküle nem tudok lépni, mert megoldom én, ha kell, de amit utána mond, eltörli a domináns gondolatokat a picsába. A gyenge pont mindenképpen hasznos, főleg akkor, ha valaki ilyen készségesen megosztja velem, és nem nekem kell melóznom érte. - Nem szeretek túl sokáig bajlódni felesleges dolgokkal. Majd meglátom, mennyire fogom élvezni. Vetem oda az idegennek, és egy hosszú pillanatig legszívesebben viszkető tenyérrel nyúlnék hátra, hogy érezzem Zora és Natasa hideg, barátságos markolatát a bőrömön. De nem teszem. - Holnap dolgozom. - gondolkodom egy sort hangosan... Az öcséméknek is szólni kellene, túl régóta ülnek túlságosan nyugodtan a seggükön, ennyi szórakozás kijár nekik is. Főleg azok után, hogy bármennyire elbaromkodták azt az estét, amikor a verekedés után hazavezettem a Kopasz kocsijával, azért legbelül kurvára nem toleráljuk, ha egy idegen kezet emel bármelyikünkre. - Ismered a reptér felé vezető lehajtót az autópályánál? Attól nem messze ismerek egy csendes kis helyet. Nyugis környék, nem is kérhetne jobb sírhelyet magának senki. Vigyorodom el újra, aztán megcsóválom a fejem. Hülye majom... - Helyszínnek megteszi. Mikorra tudod elintézni? Ó és a másik... A szabad kezemmel megkísérlem elkapni a másik hím nyakát, nekipréselni a falnak és körbenyaldosni a tarka-farkas erejével. Nem erőfitogtatás, pusztán megszokás. Hát hol érdekel engem a fölényem, amikor tudom, hogy bármikor eltaposhatom ezt a pondrót? - Biztosíték kell. Szóval vagy itt és most letétbe helyezed nálam a golyóidat vagy kitalálsz valami kevésbé megalázót.
Mikor közöltem, hogy egyelőre nem kap nevet, nem ért váratlanul, hogy ez cseppet se tetszett neki, sőt, a gyomrosa után számítottam itt is valamiféle tettlegességi megtorlásra, a folytatás viszont eléggé a kedvére volt ahhoz, hogy ne döngöljön a falba. Megvan a napi sikerélmény, éljen! Biccentettem arra, hogy mennyire fogja húzni a dolgokat, akármennyire legyen nagy a szám és legyek alapvetően flegma, van az a pont, amit nem ajánlott átlépni, ha eredményt akarok, már pedig azt akartam, szóval ráhagytam. Mindketten megkapjuk, amit akarunk és így majd elvonulhatunk a szivárványba. Külön-külön természetesen és az ellenkező irányba. Vártam, míg végiggondolta, hogy neki hogyan és miképp lenne jó. - Ismerem. Lesír róla, hogy csapdahely. - Vagyis nem tartottam túl jó ötletnek, de többet nem mondtam, ha ő így akarja, legyen így, bár ezzel kétség kívül megnehezíti a dolgom. Mivel volt összetűzése BB-vel, tudhatja, hogy erősebb, mint én, kvázi nem tudom csak leütni és akármerre vinni, bár tény, hogy Eliért a világ végére is elmenne szerintem, de ha irreleváns helyre hívom, vagy terelem azzal, hogy ott van a párja, gyanút fog. Már nyitottam volna a szám, hogy feleljek, mikor mozdult, s ezzel együtt én is reflexből. Egy szívdobbanásnyi idő alatt száguldott végig az agyamon, hogy erősebb és gyorsabb nálam, nem tudnám csak úgy elkerülni a mancsát, szóval nem is ezen voltam. Zsigerből mozdultam, kaptam elő az egyik hátulra csatolt, ezüstgolyós pisztolyom és nyomtam az ágyékának a csövét - ha sikerült -, számra pedig torz mosolyt varázsolt, hogy ezzel párhuzamosan ő is a golyóimat kezdte fenyegetni. Álltam a tekintetét, szemrebbenés nélkül. Odaadtam volna neki egy gránát biztosító pöckét, mint biztosítékot, de nem voltam benne biztos, hogy megfelelően tudná értékelni a humorom, egyszer mindenesetre kipróbálom, előtte viszont a biztonság kedvéért majd írok egy végrendeletet. - Ha letéped, tudni fogják, hogy összeakaszkodtunk, és azok után, hogy a Kopasz már tudja, hogyan harcolsz, nem fogják bevenni, hogy engem csak úgy elengedtél. Utána meg ha elcsalnám valamerre, lebukok, mint a szar, és egyikünk se kapja meg, amit akar. Te még lehet, csak jóval később és kurva macerásan. - Egyébként meg a cucc visszanő, szóval nem izgatott, bár azért jobban szeretem a helyén tudni. - Adj egy napot és megkapod a jövő heti beosztását. - Fájdalom, de fejből nem tudom, ilyenkor pech, hogy nem vagyok a nap huszonnégy órájában a seggében. Farkas ott nyomult az enyémre - szerintem buzi -, szinte agyonnyomta, de nem szűköltünk, egyszerűen csak rohadt kényelmetlen volt. Mint mikor több mázsás paplannal takarózik valaki, s megér alatta szuszogni. Ha kétszer akkora volt, mint én, akkor még keveset is mondok, semmi perc alatt szét tudna kapni.
- Akkor béreljek neki egy luxusapartmant, vagy mi a pöcsöm? - vetem oda neki, amikor közli, hogy mennyire csapdahely az a lehajtó - Különben is, ha annyit mondasz neki, hogy reptér, akkor arra kell hajtani, innentől kezdve pedig az én dolgom, hogy miként intézem. Vetem oda neki foghegyről. Nem hiszem el, hogy leáll pampogni, amikor én már akkor mások vérében fürödtem, amikor ő még lábra se tudott állni. Elkapom megint, megragadom, felnyomom a falra, mintha csak egy kurva lenne. De az átlag kurva nem hord magánál fegyvert, és nem céloz az ember farkára, mert pontosan tudja, hogy akkor bukná az esti zsozsót. Szar ügy. Nem szeretem, ha csesztetek valakit és visszapofázik. Főleg akkor nem, ha a vakmerőségéhez merő hígagyúság is társul. Vigyorog, de vigyorgok én is, felőlem aztán szétlőhet, telepumpálhatja ezüsttel a brémet, és gyanítom, hogy a gyereknek lövése sincs arról, hogy mennyire nem érdekel és hogy mennyire a saját sírját ásná ezzel a ballépéssel. A szabad kezemmel előrántom én is az egyik fegyveremet, és ha tudom, akkor a srác állkapcsához nyomom a csövét. - Kurvára el vagy tájolva, ha azt hiszed, hogy rád vagyok szorulva. Te nekem csak egy könnyű út vagy, de közel sem az egyetlen, kettőnk közül aki nem tudja elpicsázni a riválisát, az te vagy. Közlöm vele indulatosan, és kibiztosítom a fegyvert. Az energiák tettre készen szikráznak körülöttem, amiben az is benne van, hogy számolok azzal, hogy esetleg szitává lövi a golyóimat. Ha nem fajult el a dolog, akkor ellököm magam tőle, egy utolsó fojtó taszítást kifejtve az ádámcsutkájára, hogy aztán lendületből, törzsből fordulva könyökölhessen pofán a szemtelen bolhás fajtáját. Megpróbálok annyi erőt belevinni, hogyha lehet, akkor boruljon. És hát... miért ne lehetne? - Ha nem vagy itt holnap nyolckor a beosztással, a Kopasz előtt téged foglak megkeresni. Elfordulok tőle, turházok és köpök egyet a földre. Mintha már indulnék, de hirtelen fordulok vissza, hogy a bakancsomat közelebbről is megismertessem a gyomrával - megint. - Hja, addig ne told haza a képed, amíg össze nem szedted magad. A végén még lebuksz és elver a csúnya Kopasz farkas. Engem pont nem érdekel, ha rájön, így is-úgy is meg fog dögleni. Látod... Akinek itt félnivalója van, az egyedül te vagy, buzigyerek. Na tűnés.
- Oké - hagytam rá, mert ha neki ez így oké, akkor nekem is. Mondom, nem feszítem túl... legalábbis igyekszek. Az utána lévő megmozdulásom, ahogy arra számítani lehetett, nem nyerte el a tetszését - nem is értem, miért -, neki nyilván pofátlanság volt, nekem foglalkozási ártalom egyrészről, másrészről semmivel nem tartoztam neki. A szemében ez felért egy sértéssel, de hiába vagyok hozzá képest kicsi és nyikhaj nem kötelességem mindent "szó" nélkül tűrni. Az, hogy ezzel módszeresen viszem vásárra a bőröm az meg az én dolgom, együtt tudok vele élni már jó ideje, arról sincsenek tévképzeteim, hogy milyen idős, erős farkas ellen mennyi esélyem lehet. A korlátaimmal is rendben vagyok, ismerem őket, legfeljebb nem veszek róluk tudomást. Annyira a nyelvem hegyén volt a válasz, de ahogy nálam, úgy nála se a felhőtlen jókedv bizonyítéka volt a vigyor. Ez egy beteg állat, és úgy tűnik, ilyen téren van némi hasonlóság. Nekem pedig nem célom a halálom kiprovokálása, ha nem muszáj, így is épp eléggé kísértettem a sorsom ezen az estén - és még hány ilyen lesz! -, úgyhogy kivételesen befogtam. Félelmet nem érezhetett felőlem, magam miatt sose aggódok. A nekem szegezett stukker nyomására kicsit felszegtem az állam, de a szemkontaktust nem szakítottam meg, farkasomnak nem volt ínyére a helyzet, nekem se, ám ennek az izgága energiáinkon kívül mással nem adtunk hangot. Egy búcsúlökéssel eleresztett, de rögtön utána képen is talált a könyökével, amitől borultam, mint a tekebábú, szabad kezemmel azért tompítottam az esést. Holnap nyolc, kényelmes huszonnégy órám lesz az infó beszerzésére, az alatt még zuhanyozhatok is egyet, több, mint pazar! Az már kevésbé, hogy megint a gyomromat molesztálta, de ezúttal csak üres köhögés-nyögés keverékére futottam, az előző turnusban kiadtam apait-anyait, sajnálom, nincs ráadás. A monológja végére már összekapartam magam és felültem, majd felsandítottam rá. - Rettegek - mondtam teljes odaadással, majd felálltam, eltettem a fegyverem, ráérősen megigazítottam a bőrdzsekim és ha már ilyen kedvesen eltessékelt, hát mentem. A szám felrepedve, a képemen zúzódásnyom, a gyomorszáj környéke nem érdekelt, azt nem látják, s ha azt veszem, a felületi sérülés sem annyira. Buktam a motorral, előfordul - mondjuk nem nem velem, de most fogjuk arra. Visszasétáltam a pár saroknyira lévő motoromhoz és elhajtottam.
Épp ebédszünetem van... ...párdon, csak macskakörmök között. Felénk nincsenek ilyen luxus, hogy szünet vagy, hogy vége van a munkaidőnek. Nulla-huszonnégyes szolgálatban vagyunk az év minden napján, így csak jóindulattal és a civilek kódnyelvezetét használva nevezhetjük a látens szabad pillanatainkat „breaktime”-nak. A maga módján, a „külsősök” számára szokatlannak és kényelmetlennek tűnhet a folyamatos készenléti feszültség, de a saját nevemben beszélve: egyáltalán nem nehéz beleszokni és együtt élni a tudattal, hogy bármelyik pillanatban behívhatnak... még a karácsonyi pulyka felvágásakor is. Szóval... Míg a pirosnál álltam és búgott a motor épp kiállt az egyik autó a járda mellől, nekem, pedig pont kapóra jött a felszabaduló hely. Kapva kaptam az alkalmon és álltam be a kijelölt területre, egyszer-egyszer oldalt pillantva, egyenest az üzlet kirakatára. Különféle munkák képei, vázlatrajzok voltak láthatóak, ami alapján az egyszerű érdeklődő, vásárló el tudja dönteni pontosan mit, mifélét és milyen technikával kéri. Az én elképzelésem... elképzeléseim megvoltak, már mielőtt idejöttem volna, de pár apróságot nem árt egyeztetni és jobb szeretem ezt személyesen megtenni, mint telefonon vagy levelezőrendszeren keresztül. A rövid „szünetem” tehát épp kapóra jött. Leállítom a járművet, kiszállok, végül bezárom, amit egy csipogással jelez a biztonsági rendszer. A slusszkulcsot a kabátzsebembe süllyesztem a kezeimmel egyetemben. Céltudatosan indulok meg, de nem az ajtóhoz elsőként... hanem a kinti munkákat tanulmányozni. Puszta kíváncsiság ez, semmi több. Nem ezek az első referenciák, amiket láttam. Charlienak is található egy a lapockáján, az ő ajánlásával jöttem végülis ide és hosszas gondolkodás után csak most adtam be a derekamat, határoztam el magam a bőrvarratás mellett. Csak két emlékeztető. Könnyen elrejthetőek, ezáltal igazán személyesek, hisz csak magamnak készülnek, az ő emléküknek tisztelegve. Nem kell túlburjánzott minta, a lehető legegyszerűbb és legletisztultabb vonalakra van szükségem hozzá. Már bő egy perce csak kint állok és szemlélem hol az üveg mögé rakott darabokat, hol a benti teret. Nem arról van szó, hogy hezitálok vagy halogatom a pillanatot, dehogy. Sarkalatos pont lesz ez, mondhatni egy perces néma csenddel és friss levegővel becsülöm meg mindezt, mielőtt felvezetem a fejemben lévőket. Illetve... Megvárom, míg végez a jelenlegi munkájával a nő. Nem zavarnám meg, az én dolgom egyáltalán nem sürgős.
A mai napom nem indult valami kellemesen. Igaz az óráim elmaradtak hála egy vizsgámnak, de lehet, hogy inkább végighallgattam volna több órát mindenféle törvényről, mint hogy levizsgázzak. a napokban alig ettem, vagy aludtam valamit. teljesen kikészültem. Mondjuk úgy, hogy ez a vizsga az egyik legfontosabb. Ha ez nem sikerül máris csúszol egy évet a tanulmányaiddal és no a tanár nem pont e kedvességéről híres, így igen be voltam szarva! De a sok szenvedésem meghozta az eredményt és az évfolyamról én lettem az egyik, aki a legjobban teljesített. Büszke vagyok magamra nagyon is! bevallom őszintén arra számítottam, hogy azonnal kivágnak a vizsgáról, de e helyett megdicsért! Köztudott, hogy ez a tanár nem szokta csakúgy dicsérgetni a diákokat. Az este ezt biztosan meg fogom ünnepelni Karennel és holnap az egész napot átalszom! Viszont ma még be kell mennem dolgozni. Van pár vendégem mára beírva. Legszívesebben lemondanám őket, de nem nézné jó szemmel Karen és én sem vagyok ilyen gennyláda, így nem marad más, mint hogy az egyetemről egyenesen a szalonba megyek. Ahogy odaérek egy srácot pillantok meg, aki nagyban nézegeti a műveket. Most vagy nem tudja eldönteni, hogy szeretne e tetoválást, vagy csak várakozik valakire. Mindenesetre ha a többiek eddig nem vették észre akkor kénytelen leszek én megszólítani őt, bár azt terveztem, hogy először megkajálok, mert iszonyat éhes vagyok, de ahogy mondai szokás a vendég az első! -Hello! Segíthetek valamiben? Én is itt dolgozom!-Mutatok a szalon felé, majd egy gyors pillantást vetek a képekre. Igen pont az enyémet stíröli. -Szeretnél egy tetoválást, vagy vársz valakire?-Ha jól látom bent szinte mindenki dolgozik, így majd nekem kell bevállalnom őt. elvileg még van időm a vendégeimig, így bőven belefér az időmbe. így már csak az a kérdés, hogy ő is szeretné, ha én varratnék rá tetkót.
Imádom a régi verdákat. Nem hiába esett a választásom egy hatvanhetes Impalára. Egy autó, ha jól működik, tök lényegtelen hány éves. Az enyémmel nem szokott gond lenni, a mai napot leszámítva. Szokásomhoz híven későn zártam be az üzletet, majd hazavéve az irányt megálltam az egyik szupermarketnél, hogy szerezzek valami ehetőt a mélyhűtött készletükből. Unottan toltam magam előtt a kosarat, elhúztam a hűtőpult tetejét, és előpanírozott csirkecombot vágtam a kosaramba. Otthon még van a fagyasztómban krumpli, úgyhogy azt most nem veszek. A pénztár felé tolva a kosaramat belerámoltam egy hatos pakk Guinness sört is, meg egy csomag rágógumit. Szeretek rágózni, segít a gondolkodásban. A bevásárlószatyrot a hátsó ülés elé tettem le, mielőtt beszálltam volna a volán mögé, és folytattam tovább hazafelé az utamat. Letértem az egyik mellékutcára, hogy rövidítsek, s alig hoztam egyenesbe a kocsit, amikor meghallottam a jellegzetes durranó hangot. - Anyád! – Lehúzódtam az út szélére, majd leállítva a motort hátra dőltem az ülésben, és a tarkómat kétszer belevertem a fejtámlába. - A lehető legjobbkor! – Morogva löktem ki az ajtót, majd kiszállva gyorsan körbenéztem. Vastag barna pilótakabátom cipzárját teljesen felhúztam, mert nincs túl barátságos idő. Hátrasétáltam, majd szembesültem azzal, amit eddig csak hallottam. A jobb hátsó kerekem csont laposra eresztett. Nem lenne annyira nagy probléma – mert tudok kereket cserélni, mily’ meglepő -, ha nem lennék olyan rohadtul éhes. A csomagtartóból kivettem a pótkereket, aztán az emelőt és a szerszámokat is a kerékcseréhez. Nem tettem ki az elakadásjelzőt, felesleges lenne, mert sikerült úgy ahogy normálisan leparkolnom az útpadka mellé. Az utcán sincs igazából forgalom, gondolom errefelé többnyire csak a környéken lakók járnak.. vagy még azok se, mert a sok sikátorral nem túl bizalomgerjesztő itt a légkör. A defektes kereket levettem, aztán feltettem a helyére a jót. Már pakoltam össze az eszközöket a kocsim mellett guggolva, amikor meghallottam a rohanó léptek zaját. Megálltam a pakolásban, és fülelni kezdtem. Innen, ahol most vagyok, nem látom, hogy ki az aki közeledik, de a zaj alapján egy ember. A hang felerősödik, aztán halkulni kezd. A szerszámosládát a kezembe véve kezdenék felállni, mikor újra futólépteket hallok. De most sürgetőbben, és szerintem legalább két embertől. Óvatosan emelkedik fel a fejem a kocsi takarásából, és látok két jól megtermett, egyáltalán nem bizalomgerjesztő alakot, akik valamilyen fegyvernek látszó tárggyal befordulnak a közeli sikátorba. Igazából semmi közöm hozzá, de nem tetszik a dolog. Amikor eltűnnek, felnyitom a csomagtartómat, bedobom a defektes kereket, beteszem az emelőt is a szerszámosláda mellé. Ekkor hallok egy fojtott kiáltást a sikátor felől. Felpattintom a szerszámosládámat, kiveszek belőle egy csavarkulcsot, majd lecsapva a csomagtartó tetejét behajolok a slusszkulcsomért, és a kocsit bezárva zsebre vágom azt. - Kurvára nem kéne oda bemenned kisanyám! – Figyelmeztetem magam félhangosan. Az sose vezet jóra, ha mások dolgába beleszól az ember… de mi van ha egy csajt készül az a két King Kong megerőszakolni? Nem vagyok Terézanya, se valami elcseszett szuperhős, de azt sose bírtam, ha valakik gyengébbeket bántották. Verekedjen mindenki a saját súlycsoportjában. Bakancsomban elég halkan tudok surranni, ezért jó eséllyel nem hallják meg a közeledtem. A sikátor széléhez elérve a hangok felerősödnek, de továbbra se tudok kihámozni semmi érthetőt belőle. Mély lélegzetet véve befordulok a sikátorba, és ládák, szemetesek takarásában megpróbálok közelebb lopakodni. Ha mázlim van, akkor nem vesznek észre…
-Löwenstein… - zihálta King, lassítva léptein, ahogy észrevette, az üldözött bárányka zsákutcába futott. Fura, de Rúben utálta, mikor King a vezetéknevén szólította. Talán a tapasztalat miatt. Viselkedéskutatóként ösztönösen szívta magába nem csak az állatok, hanem az emberek nüansznyi rezdüléseit is. És az elmúlt fél évben, mióta a fairbanksi uzsorással kapcsolatban állt, ha vezetéknevén szólította a „privát bankár” az sosem végződött jól. King és nagydarab testőre kélt saroknyira az O’Connors pubtól „csapott le” rá. Hatkor végzett a műszakjával, de mivel sok volt a meló, besegített a váltótársainak egy darabig. Kilenc is elmúlott, mire végzett, és kijött a sörözőből. Mivel a tömegközlekedés nem tartozott Fairbanks erősségei közé, szokás szerint gyalog indult haza. Kellemes tempója eszeveszett rohanásba torkollott, mikor Kingék lecsaptak rá. Nagyjából harminc másodperce szitkozódott magában, mikor realizálta, rossz felé vezették ösztönei. A sikátor egy három és fél méter magas tűzfalba torkollott. Mivel G.I. Joe képességei sosem voltak, tudta Rúben, reménytelen kapálózás lenne megugorni a falat. Így szembenézett a sorsával. Szembe fordulva üldözőivel, lihegve várta a kellemetlen „beteljesedést”.
King testőre, Little, foglalkozásához méltón hagyta a hátország biztonságában főnökét, és megállíthatatlanul közeledett a fal tövében levegőért kapkodó férfi felé. -Mr. King, tudom, hogy még tartozok egy ezressel. Hétfőn megadom… -Udvariasabb is lehetnél, Löwenstein. Ha tudod, késve fizetsz, miért nem mondtad? – vált King pillanatok alatt stílust, amikor nyeregben érzi magát, látva, hogy Rúben nem menekülhet sehová. Tempója lassul, Humphrey Bogart stílusában igazítja meg irhakabátját, és próbálja ujjaival rendezetté gereblyézni szétzilálódott brillantinos tincseit. Szavai a barátságosság, visszafogottság mázát viselik, ám Rúben tudja, hogy King ilyenkor a legfeszültebb. -.. … … volt valaha bárki is, aki bevallotta előre, hogy nem tud időben fizetni, Mr. King? – próbálja a helyzetet valami békésebb mederbe terelni Rúben egy apró élccel, míg megteheti, megtoldva egy csibészes vállvonással. Tekintete nem fürkészi a lehetőségeket, hogyan tudna esetleg elslisszolni a szélmalomkarú Little mellett, elfutva az uzsorás mellett is. A macska-egér játék hosszútávon nem vezet sehová. King tudja, hol lakik, és hálát adhat a sorsnak, hogy az utcán várták be, nem otthon. Inkább szembenéz a roppant „kellemetlen” helyzettel. Az iménti 15 perces futólecke inkább csak egy - sikertelen – próbálkozás volt.
Zippo lángja lobban, ahogy King egy cigarettára gyújt, miután rendbe szedte légzését. Lassan sétál tovább Rúben felé, és fejével biccent az adósától kartávolságban lévő testőrének. Little a kétajtósszekrény-méretét meghazudtoló fürgeséggel a legalapvetőbb közelharci fogással csak le Rúbenre, kb két másodperc alatt mögé kerülve és Nelsonba feszítve egyik karjával az erősen kocsmaszagú „áldozatot”. A „kényszerpályán” lévő Rúben és King között immár nincs semmi. És Little akár egy marionett bábut, úgy irányítja Rúben testét, miközben szemmel tudja tartani immár a sikátor bejáratát is. Bár ebben a pillanatban nem azzal foglalkozik. -NEM FIZETSZ ÉS MÉG FENYEGETSZ IS, LÖWENSTEIN???!! – robban ki minden feszültség Kingből és tépi le a hóna alatt szorongatott cipősdoboz tetejét, Rúben „arcába okádva” fenyegető sárkányként a cigaretta füstjét. -Hogy… mi? – lepődik meg King szavain Rúben, miközben Little által félig előre görnyedve kénytelen tekintetét a doboz tartalmára vetni. -Ez… ez egy kingfisher – hökken meg őszintén. Mindenre számított, de arra nem, hogy madártetemet rejt a cipősdoboz. A jégmadarak morfológiailag igen jellegzetesek, egyből felismeri a jobb sorsot érdemeltet. -NEM EGY, KETTŐ! Mi a fenét jelentsen ez?? Döglött madárral üzened, hogy ne baszogassalak, mert kitekered a nyakam, mint ezeknek itt??!! Little tökéletes harmóniában él főnökével. King dühének minden lobbanását a nyakcsigolyájában és vállízületében érzi Rúben, ahogy a testőt feszíti karját és nyakát. De a fájdalom másodlagossá válik lassan, ahogy elméje és érzékszervei megpróbálják feldolgozni a kapott inputokat. -Én… soha, Mr. King. Én csak megfigyelem és filmezem őket… - halnak el szavai a fájdalomtól. Little amikor főnökének nem tetszőt hall, már automatikusan fokozza a feszítést. -A lakásod egy kész stúdió. Micsoda perverz vagy te, hogy madarakat pornózol??! - kezd King visszatérni az üvöltözés helyett a pengeélesen visszafogott szavakhoz. Rúbenben immár egy szemernyi kétség sem maradt, hogy mikor ünnepek alatt fellátogatott hozzá a páros, turkáltak a cuccaiban. Kutatásának filmanyaga afféle munkacímekkel rendelkezett, mint Yvette és Brigitte, Az alaszkai kakas meghódítja Fairbanks-t, Szerepcsere, Tavaszi orgia a Tanana völgyben. És hogy King tudja, az alaszkai ludakat filmezte, nyilvánvalóvá teszi, hogy bele is néztek a cd-kbe, míg haza nem ért Rúben. Nem kezdett boncolgatásba, hogy viselkedéskutatási doktorijában a lúdcsapat minden aspektusát vizsgálja, próbálva feltérképezni a szociális hálót a csapaton belül. -Ez a két king… fisher nem is él itt. Csak költeni járnak Alaszkába tavasszal. Ilyenkor télen mind elhúzott délre. Szóval bárki küldte, csak olyasvalaki lehetett, aki pár napja Acapulcóban vagy Floridában volt kb. Bocsi Mr. King, de … roppant találó. Kingfisherek egy „királynak”, aki a fairbanksi zavarosban „halászik” – teszi túl magát Rúben egy tollvonással szorult helyzetén. Ha kívülről szemlélné az eseményeket, legszívesebben röhögni lenne kedve. Sajnos Mr. King agyi kapacitása nem ér fel a csomag küldőjének finom metaforájához. Viszont Rúben látatlanban is már imádja a fickót. Vagy nőt. -Szórakozol velem, Löwenstein?!!!
Órákig tartó hiábavaló, eredménytelen keresgélés után a remény szikrája, ha nem is huny ki teljesen, de olyan szinten elhalványul, hogy újjáéleszteni már szinte lehetetlen. Az én esetemben is ez történt. Annyira, de annyira szerettem volna, ha megtalálom egyiküket, ha tudok róluk valamit. Akármit. Bármit! Még azt is jobban viseltem volna, ha kiderül, hogy… hogy meghaltak, mert a biztos tudás még akkor is jobb a kétségeknél, mint ez a bizonytalanság.. Hol lehetnek? Mi lehet velük? Nem tudom és ezt így nem is fogom sokáig bírni.. Azért vettem fel a Hope nevet pár évvel ezelőtt, mert bíztam benne, hogyha a lelkemben már nem is igazán él a remény, talán a nevem majd minden nap emlékeztet arra, hogy de, igenis bíznom kell, hinnem kell.. én megpróbáltam.. igyekeztem, de a körülmények csúfosan és kíméletlenül adták az újabb és újabb pofonokat és én sem bírom örökké.. Elfáradtam, eszméletlenül elfáradtam.. Fizikailag és lelkileg is teljesen megtépázva, összetörve érzem magam. Nem tudom, hogy mit csináljak, elveszettnek érzem magam, nem tudom, hova menjek, mihez kezdhetnék most így.. Egyedül vagyok, mérhetetlenül egyedül, a magány pedig olyan erősen szorít satuba, hogy a levegővétel is nehéz. Észre se veszem, mikor kezdenek el folyni a könnyem, némán sírok, pedig ezzel nem adhatok ki magamból minden fájdalmat. Milyen jó is lenne, ha ilyen könnyen meg lehetne szabadulni minden kínunktól.. A végső döfést az adja, hogy Eska is magamra hagy.. Ahogyan az égről szépen lassan alábukik a Vörös Hold, úgy foszlik szét körülöttem Eska köde, mely eddig jótékonyan rejtett el minden kíváncsi szem elől. Engem, a ronccsá vált.. akármit. Már azzal sem vagyok tisztában, mi is, ki is vagyok valójában. Valaha egy vidám leány voltam, nővér és barát, aki mindig megpróbált a szerettei mellé állni, kiállni értük és óvni őket, amitől csak lehet. Aztán Első lettem, hatalmas felelősséget nyomta nap, mint nap a vállam, tiszteltek és én magam is tisztában voltam azzal, ki is vagyok. Most azonban.. csupán árnyéka vagyok egykori önmagamnak, a vidám percek elmúltak, a boldogság már kiváltságnak számít, amiben én, mi nem részesülhetünk. A gondolataim szürkévé válnak, mindent elnyom az elkeseredettség, a magány é a félelem. Most kaptam vissza a Testvéreimet, nem veszíthetem el őket újra!
Órák óta bolyongok a városban és mondhatni nem öltöztem túl melegen. Ahogyan biztonságban tudtam Nicholas-t, egyből indultam, mit sem törődve magammal, vagy azzal, hogy melegebben kell öltözni. A nővérruha vékony anyagára csupán egy a kórházban talált kabátot húztam és a cipőm sem igazodik a hűvös időjáráshoz, de ahogyan a fájdalom, úgy ez sem érdekel túlzottan. Az viszont már sokkal inkább aggodalomra ad okot, hogy a hajnal első sugaraival a járókelők kicsiny csoportja is megindul, én pedig közel sem nyújtok olyan csodálatos látványt. A ruhámat foltokban borítja száradt vérem, ahogyan a látható bőrfelületek – arc, nyak – is mind a saját véremtől feketéllenek. A sebek ugyan már szinte mind begyógyultak, de nyomuk még látszik és a fájdalom sem múlt el teljesen, viszont ebben az állapotban nagyon is feltűnő jelenség voltam. Megtehettem volna, hogy nem veszek róla tudomást, had bámuljanak csak tágra nyílt szemekkel, had hűljenek csak el teljesen, nem érdekel. De ilyet nem engedhettem meg magamnak, ideje hát kevésbé forgalmas környék felé indulnom, ahol.. fogalmam sincsen, hogyan tovább..
Hátam a hűvös falnak döntöm, majd szépen lassan guggolásba csúszok, hogy megtámaszkodva a térdeimen temessem két tenyerembe az arcomat. Szemeim előtt továbbra is arcok lebegnek, Sangilaké, Biisáé, Kilauné.. Lehunyom a szemem, hogy teljesen átadjam magam az érzéseknek, hátha kapok valami sugallatot, merre keressem őket, merre menjek, mit csináljak.. De semmi. Megrekedtem, félek és tényleg nem tudom, hogyan tovább.. Inkább hagyom, hogy az emlékek szépen lassan elárasszanak. Az első találkozás Kilaunnal, amikor is megígértem neki, hogy soha többé nem hagyom magára. Megszegtem a szavamat, hiszen azt sem tudom, hogy hol van, hogy mi történt vele, így hogy segítsek neki, hogy álljak mellette? A kétségbeesés és a szomorúság újabb hulláma elemi erővel tör rám és szinte teljesen maga alá temet, amikor is változik a kép és az erdőben találom magam. Rohanok, ahogyan csak tudok, majd a fülem vonyítás üti meg. Sangilak vonyítása, a testvéremé, a hosszú évszázadok utáni találkozás, mely nem is olyan régen esett meg kettőnk között. Az együtt kavargó vonyításunk, mely azt hirdette, hogy itt vagyunk, együtt, ismét együtt, két testvér. Az örömteli pillanatok, amikor tényleg jól éreztem magam, amikor a boldogság megcsillant előttem. Hiányzik… - Sangilak, merre jársz? Motyogom továbbra is a tenyerembe, kezeim kicsit tovább siklanak, ujjaimmal szántok a vértől összetapadt tincsek közé, így támasztom tovább a fejemet, miközben tekintetem a semmibe veszik. Ismét végigfolynak a vértől ragacsos orcámon a sós cseppek, lehunyom a szemem, hogy újra és újra pörgethessem lelki szemeim előtt azt a délutánt, amikor visszakaptam a testvéremet.
Sok vért vesztettem, mert elég "jó" helyen sikerült csonkítani engem. Kicsit szédelegtem, s amerre jártam, kisebb-nagyobb vércseppek, tócsák jelezték az utam. Fanyar humora a helyzetnek, hogy egy bizonyos nézetből ez olyan, mintha megjelölném magamnak ezeket a területeket, ott hagyom a nyomom... pedig mi ez? A valódi területjelölés groteszk karikatúrája. Az én vérem egyáltalán? Declannel új testet kaptam, a farkas külsőm a régi, mégis idegennek éreztem magam. A vállaim minden lépéssel fájdalmasan húzódtak, fogalmam sem volt, merre vitt négy mancsom, hol fogok végül kilyukadni, elérek-e egyáltalán valamerre. Fáradt vagyok. Nem jelent meg senki se lelki szemeim előtt, inkább el akartam rejtőzni, eltűnni minden lehetséges kíváncsi tekintet elől, nem akartam, hogy bárki így lásson, hogy bárki megtudja. Hagyjanak békén, tűnjön el mindenki, legyen kopár puszta az egész világ egy teremtett lélek nélkül. Szó szerint a semmit akartam. Megfosztott a férfiasságomtól. Attól, ami egy hímet hímmé tesz. Első voltam köztük. Emberként és farkasként is. Mintha a büszkeségemet is a porba tiporta volna, esetlennek és mihasznának éreztem magam, s hiába a beharapás az elsődleges szaporodási forma nálunk, mégis... Nem! Kirázott a hideg. Akiak... Hosszú évek óta először jutott eszembe az elsőszülött fiam. Az én nagy, erős fiam, akit olyan gyáván meggyilkoltak. Az első beharapottam. Az első kudarcom. Mert az volt, nem tudtam elég erőssé tenni, nem tudtam megvédeni, nem tudtam megakadályozni a halálát, csak a bosszú maradt, ami után ugyanolyan üresnek éreztem magam. És Sikuaq...
Nekitántorodtam egy szemeteskonténernek, aminek ettől kissé behorpadt az oldala. A zajra kutyaugatás harsant, majd ijedt nyüszítés és csend. Az egyik farkas - az utolsó, amelyik még a nyomomban volt - megölte. Gyengült Nagi ajándéka. Ó, szellemek, a Testvéreim! Ugye nem esett bajuk! Én buzdítottam őket annak idején az árulásra, ha emiatt jött Alignak... ha valamelyiküket megölte... Eeyee! Megpróbáltam gyorsabban menni, de csak a szívem kalapált ijedtebben, próbáltam koncentrálni, ám az is egyre nagyobb erőfeszítésbe került, hogy talpon maradjak. Egyre-másra úszott be a szemem elé egy értetlen, gyermeki szempár, amely tele volt kérdésekkel, s amelyekből egyet se mert feltenni. Soha nem kérdezett, csendes volt, olykor pedig éreztem, hogy fél tőlem. Unalaq közelsége, Kilaun meséi... ezeket szerette. Hozzám legfeljebb a szükség hajtotta, s akkor is gőggel fogadtam. Emberként jó életem volt. Akkor minden olyan egyszerűnek tűnt. De megkaptam Alignak ajándékát és szörnyeteggé váltam. Nem akartam. Tényleg nem, és olyan könnyű lenne a körülményeket hibáztatni, másokra fogni, miközben pontosan tudom, hogy én vagyok a hibás mindenért, amit el kellett szenvednem. Az éjszakákat szerettem. Kimentem a sátorból, hallgattam az éj neszeit, távoli susogásokat, a többi sátor felől érkező békés szuszogásokat, a törzs lélegzetét. Olyankor éreztem, hogy van miért harcolni. Van kikért. Hogy azért kaptam ezt a mérhetetlen erőt, s fele a bestiális indulatot, hogy megvédjem őket. Hogy ha eljön az idő, vezessem őket. A nappalok azonban rémálmokat hoztak, minden egyre nehezebb lett, s én nem láttam, merre megyek. Nem láttam kiutat... csak árulást. Vétettem. Sokszor és sokat. Nagyokat. Gyűlölködtem, irigyeltem és a harag lett az állandó társam, azokat is képtelen voltam szeretni, akik hozzám tartoztak. Sikuaq... bárcsak... bárcsak visszacsinálhatnám és jó apja lehetnék.
A nevem. Hallom a nevem! Olyan csendes, olyan halk és törékeny hangon szól, amit hirtelen fel se ismertem, s megrémültem, hogy amíg támolyogtam, meghaltam. Észrevétlen elsuhantak az évtizedek, engem pedig újra valakihez láncolnak szellemként. Nehezen felemeltem a fejem, hogy a buszmegálló óta először felmérjem, hová is keveredtem. Egy szűk, mocskos és sötét sikátor egyik végében álltam, a gyomorforgató szagok bántották az orrom, de nem számított. Csak az a fal tövébe roskadt alak... az, ő volt a lényeg. Meg akartam szólítani, jelezni, hogy itt vagyok, hogy megyek, ne féljen. Éreztem a vérszagot, ahogy közelebb értem, láttam is a sebesülések nyomait. Itt vagyok, Yee, nem lesz semmi baj, meggyógyulsz, ne félj, nem bánt senki, minden rendben lesz... minden jó lesz... Ezt, vagy ehhez hasonlót akartam mondani, ehelyett azonban csak egy elkínzott nyüszítésre futotta, ahogy odaértem mellé. Karmazsinvörös szemem elgyötörtségről és fájdalmakról üvöltött, mintha csak Eeyee tekintetét akarta volna tükrözni. A lábaim megremegtek, egész testem megrezdült, ahogy némi megkönnyebbülés elvette az utolsó csepp erőmet is egy időre, én pedig ennek megadva magam csuklottam össze, s ejtettem fejemet Yee ölébe. Átkozottak legyetek szellemek, amiért képtelenek voltatok megóvni minket ettől az estétől; és köszönöm... Köszönöm, hogy él az én kis nővérem...
Sosem hittem olyasmiben, hogyha valamit nagyon akarunk, ha nagyon sokat gondolunk rá, akkor majd valóra válik. Ostobaságnak tartottam, hiszen ilyen egyszerűen nem létezik. Ám ahogyan itt ülök a fal tövében, a koszos, sötét sikátorban, egész egyszerűen már nem tudok mást csinálni, nem tudok mibe kapaszkodni… Újra és újra lepörgetem magam előtt azt a bizonyos napot, hátha így visszakaphatok belőle egy darabkát. Legalább a melegséget, a boldogság egyetlen aprócska szikráját. Felidézem magamban Sangilak hatalma bundás alakját, amikor úgy döntött le a lábaimról, mint holmi plüssállatot.. Ugyanezt teszem Kilaunnal is, felidézem azokat a perceket, amikor együtt nevettünk, amikor nem számított az a töménytelen fájdalom, amit mind a ketten átéltünk, amikor elfelejtkezhettünk kicsit a múltról és csupán élveztük a másik üdítő társaságát. Ezekhez hasonló képekre gondolok, mert nem maradt számorma más, csak a rengeteg emlék. Sangilak, merre jársz?
Az idő megszűnik számomra, fogalmam sincsen, mióta ülök itt, a fogaim össze-összekoccannak, érzem, ahogyan a hideg egyre beljebb és beljebb eszi magát, csontról csontról haladva, nem kímélve semmit. Nem is számít, talán a legjobb, ha elszenderedek és soha többé nem kelek fel.. csendes és nyugodt távozás lenne, arról nem is beszélve, hogy ezúttal talán végre a szeretteim mellett maradhatnék. Fel sem figyelek a motoszkálásra, egész egyszerűen nem érdekel, lásson meg így bánki, próbáljanak csak meg kihasználni, tudom, hogy nem a legbiztonságosabb környéken leltem menedéket magamnak, de ahogyan sok mindennel, úgy ezzel sem tudok most foglalkozni. A pajzsomat teljesen felhúztam, nem akartam, hogy bárki is érezzen, vagy hogy én érezzek bárkit. Nincsen szükségem a felesleges szavakra, vagy arra, hogy valaki ápolgatni kezdjen és feltegye a kérdést, miszerint jól vagyok-e, de a válasz már egyáltalán ne érdekelje.. Nem kell most senki és semmi, csak Ők.. Akkor kapom fel hirtelen a fejem, amikor a látómezőmben furcsa mozgást észlelek, majd meghallom a nyüszítést és azok a karmazsin szemek és a bennük kavargó ezernyi, beszélő érzelem.. Legalább tudom, az én tükreimből mi olvasható most ki. Ösztönösen emelkedik egyik kezem, hogy lassan közelítve a bundás felé megérintsem.. Álom, vagy valóság? Meg kell róla bizonyosodnom, látnom kell, hogy az érintésemtől szétpukkan-e, mint egy buborék, hogy a kegyetlen tréfával szórakozó elmém még jobban beledöngöljön a földbe. De a testvérem marad, nem tűnik el sehova, érzem az ujjaim alatt a bunda puhaságát, a teste melegségét, melyek szinte égetik a már lassan jéggé fagyott ujjakat. Orcámon is könnycseppek folynak végig, ajkaim szóra nyílnak, de semmi hang nem bukik ki rajtuk, képtelen vagyok bármit is mondani, olyan érzés nyom maga alá, amitől ezúttal sem kapok levegőt.. ám ez ellen nem szeretnék küzdeni… Az öröm egy olyan forrása, amit ritkán tapasztaltam, hiába van mögöttem az a rengeteg évtized. Nem veszítettem el, él, habár hozzám hasonlóan megtörten, de él és nekem jelen pillanatban csak ez számít. Ujjaim a bundába siklanak, amikor megérzem ölemben a fejet, érezni akarom, hiszen még mindig nem tudom elhinni, hogy ez a valóság, hogy Sangilak áll előttem, hogy nem vették el tőlem.. hogy nem maradtam egyedül. Törzsemből dőlök előre, mit sem foglalkozva az oldalamba nyilalló fájdalommal, hogy ráhajolhassak, hogy fejemet ráhajthassam, furcsa mód ölelve így át. Arcomat a bundájába fúrom, ujjaim szinte belemarkolnak a puhaságba, ezzel is kifejezve, hogy nem akarom elengedni, hogy szükségem van rá. A szavak helyett most a tettek beszélnek, melyek sokkal kifejezőbben adják a másik tudtára, mit is érzek. Zokogok.. Testemet a sírás rázza, hangomat és könnyeimet a testvérem bundája nyeli magába. Az idő megáll, összesűrűsödik, ragacsos kulimászként tekeregve és kavarogva, elvéve az időérzéket. Nem tudom, meddig sírok Sangilakba kapaszkodva, de egy idő után csitul, már én sem reszketek annyira, de ha San nem áll fel, akkor én még továbbra sem eresztem el. Kissé oldalra fordítom a fejemet, hogy szavaimat ő is megértse, melyek halkan, remegve, könnyfátyolos hangon kélnek rövid útjukra. - Ugye.. ugye soha többé nem hagysz magamra..?
Mielőtt összecsuklottam volna, megnyaltam az arcát, hogy megszabadítsam pár könnycsepptől. Nem szerettem ezeket a könnyeket, mert mélyről, belőle törtek fel, több évszázad súlyát jelezve, s ez ellen tehetetlennek éreztem magam. Ha a sebei miatt sírt volna, meggyógyítom, ha valaki bántalmazása miatt, az illetőt megölöm, akárhogy, de eltüntetem a fájdalom okát, vagy jókedvet lopok belé, ahogy annak idején tettem pár kis csínnyel, ám most... Most itt voltunk, mind a ketten egy szakadék peremén imbolyogva és csak az fogott minket vissza, hogy még időben egymásra találtunk. Szinte beleremegtem abba, ahogy ujjaival a bundámba túrt, abba a mélységes kínba, ami a tekintetéből áradt felém, aminek... valahol örültem, hogy láthatom. Elbírom Yee, megoszthatod velem, nem rogyok meg alatt, bízz bennem. Fejem az ölében pihent, s ahogy rám hajolt, hogy arcát belém temetve zokogjon, kicsit erőtlenül megemeltem a fejem, hogy közelebb legyek hozzá, hogy jobban el tudjon rejtőzni a világ elől. ~ Nincs semmi baj... ~ mondtam még gondolatban is csak halkan, mintha egyetlen hangosabb szó, vagy gondolat szilánkjaira törte volna a pillanatot. ~ Itt vagyok... itt vagyok... Kérdésére kissé megmoccantam, s némi helyezkedést követően egyik mellső mancsomat is a lábára tettem, egyfelől nagyobb felületen melegítve - szellemek, de hideg volt a keze, vajon mióta ülhetett is? -, másfelől jelezve, hogy én innen, tőle, mellőle egy tapodtat se. ~ Mihez kezdene... az én kis nővérem... egyedül... ebben a... hatalmas világban? ~ Fojtogatott az elvesztésének a gondolata, s ezt csak most éreztem át igazán. Most, hogy ilyen végtelenül gyámoltalanok és kiszolgáltatottak voltunk, mint két riadt madár a viharban. Kérdés mardosott belül, olyan kérdés, amire valójában azt hiszem, tudtam a választ, de kellett a megerősítés, szükségem volt rá, már csak azért is, hogy biztos lehessek benne, már nem tudna ilyen sebeket okozni neki. ~ Téged is... Alignak...? ~ Még őt is? Tényleg még őt is megtalálta? Ha Eeyee-t előráncigálta a múltban elkövetett árulás miatt, akkor biztosan a többiek se maradtak ki. Mocorogni kezdtem, nyugtalanná váltam, de a pontos okát nem tudtam, csak éreztem, hogy nem heverhetek itt, mint akit ízekre szedtek, amikor csupán... valójában egyedül a büszkeségemen esett hatalmas csorba. ~ El kell... el kell innen mennünk Yee. Átfagytál ~ néztem fel az arcába. ~ Fel tudsz kelni? Nehézkesen, de feltápászkodtam, orrommal a vállát bökdöstem. Csak az járt a fejemben, hogy biztonságos helyre kell vinnem, ha kell a hátamra fektetve, de muszáj. Minden más ráér, minden más elodázható, s ez az apró küldetéstudat volt az, ami háttérbe szorított rengeteg keserű emléket, megbánt tetteket, szégyenletes viselkedést, elszenvedett csonkítást. A Testvéremnek segítség kellett, én is arra szorultam, s kikben bízhatnánk jobban, mint egymásban. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem, még levegőt se vettem, csupán néztem Yee elgyötört tekintetét, és a szavak lesújtottságom egyik csúcspontján úgy buktak fel gondolataim mélységes kútjából, mint rég elfeledett visszhangok. ~ Bocsáss meg. Jaj, Yee... ~ Hátráltam tőle pár lépést, lesunytam és megráztam a fejem. ~ Ne haragudj rám! Ha nem... ha nem uszítalak titeket is akkor... Talán most másképp lenne. Talán ennek az estének nem kellett volna megtörténnie. Talán sose válunk szét. Lesütöttem a szemem. Előtte mertem gyenge lenni. Előtte mertem tévedni. Előtte ki mertem mutatni, hogy ugyanolyan kevés és gyarló vagyok, mint mindenki más. Tehetetlenül topogtam. Menni akartam, elvinni őt innen, aztán beszélgetni. Mindent átrágni vele, mindenről kifaggatni, mindent meggyónni...
Csak még erősebben fúrtam az arcomat a bundájába, még szorosabban markoltam a bundába, mikor halkan szólalt meg hangja a gondolataim között. Tudom, tudom, hogy itt van és elmondhatatlanul hálás vagyok ezért, ha nem lenne itt mellettem, ha egyedül kellene itt kuporognom.. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez a valóság és nem csupán egy álom… ~ Már én magam sem tudom… ~ Elvesznék, még jobban megtörnék és ami talán a legborzalmasabb és mégis a legegyszerűbb út; feladnám. Feladnám a küzdelmet, a keresést, a haloványan pislákoló reményeket, feladnék mindent, azért, mert egyszerűen elfáradtam. Képtelen vagyok tovább cipelni azt a rengeteg, súlyos terhet, képtelen vagyok még több csalódást elviselni, képtelen vagyok még több fájdalmat átélni… Az ember azt gondolná, hogyha eleget csalódott, hogyha elég fájdalmat érzett, egy idő után megszűnik az érzés, hozzászokik és többé nem érheti bántódás.. de ez egyáltalán nem így van. Csupán eltemetünk mindent és nem veszünk róla tudomást, de eljön az az alkalom, amikor minden a felszínre bukik, amikor már képtelenek vagyunk többet és többet viselni. Amikor már nem lehet minden problémát egyetlen mosoly mögé rejteni… ~ Igen.. ~ Kezdek megnyugodni, már nem reszketek annyira és úgy tűnik, egyelőre a könnyeim sem folynak tovább. Csendben szól az egyetlen kis szó, mely választ adhat Sangilak kérdésére és számomra is egyértelművé teszi, hogy őt is meglátogatta és egészen biztos, hogy a többiek sem maradtak ki belőle. Egészen addig nyugodtan fekszem a testvéremre dőlve, amíg nem kezd el mocorogni. Akkor én magam is felülök, teret engedve neki, hogy fel tudjon állni. Csak mikor eltávolodik, akkor érzem meg, hogy mennyire hideg is van… Szívesen bújnék ismét hozzá, hogy a belőle áradó melegség engem is átjárjon, mert valóban fázom. Tényleg mennünk kell. - Azt hiszem. A falnak támaszkodva igyekszem magam álló helyzetbe tornázni, kicsit nehézkesen, de végül csak sikerül. Az első pár lépés fájdalmas, hiszen minden vérem kifutott a lábamból, mintha ezernyi tű szúródna az amúgy is hideg bőrömbe. Felkapom a fejem, amikor meghallom a hangját.. Nem értem, hogy miért kér bocsánatot, hogy miért is kellene rá haragudnom. A magatartása, ahogyan hátrébb lép és lesunyja a fejét.. Ajkaim nyílnak kissé el és én sem tudok először mást csinálni, csak a fejemet rázom. - Nem, Sangilak, hagyd abba! Még a kezem is felemelem, hogy ne folytassa, nem kell bocsánatot kérnie, elég volt. Azonban érzem, hogy ez kevés lesz és amint észhez térek, egyből lépek elé, ha hátrál, akkor utána megyek, nem érdekel. Két kezem közé fogom a hatalmas fejét és úgy emelem, hogy a szemébe tudjak nézni. Addig bele sem kezdek a mondanivalómba, amíg nem vesszük fel a szemkontaktust. - Sangilak, térj észhez! Ami elmúlt, az elmúlt, nem okolhatod magad ilyen miatt. Az, hogy ostorozod magad, nem változtat semmin, nem tudjuk visszaforgatni az idő kerekét.. És ha vajon vissza tudnánk, másképp cselekednénk? Kötve hiszem.. Sangilak, egy család vagyunk és már akkor is az voltunk. Ha mi nem akartuk volna, nem tudtál volna minket rávenni, hogy megtegyük azt, amit meg kellett. Hangom határozott, az előbbi kétségbeesésem mintha eltűnt volna, az előbbi meggyötört önmagam most háttérbe húzódott, mert sokkal fontosabb problémára bukkantam, mint a saját nyomorom. Nem engedhetem, hogy a testvérem ilyen miatt ostorozza magát. - Kérlek… mutasd meg nekem, hogy erős vagy. Én tudom, hogy az vagy.. A tekintetemben is ott bujkál a kérés, tényleg szükségem van arra, hogy erős legyen. Szükségem van a testvéremre… és én is itt vagyok neki.
Figyelem, ahogy lassan, óvatosan feláll, és ott vagyok a közelében, hogy ha meginognak, összecsuklana, akkor elkaphassam, megkapaszkodhasson bennem. Szerencsére erre nincs szükség, mire finom büszkeség pislákol fel bennem óvatosan. Minden érzés, gondolat törékenynek tűnik, mintha egész lényemben inogtam volna meg az éjszaka során, s ez amennyire megrémített, annyira dühített is. Csakhogy más is megijesztett, ennek következtében pedig feltörtek belőlem a szavak, hogy aztán szégyenné váljanak bennem, mardossanak az emlékek, hogy rohanni akarjak előlük - megint. Hátráltam Yee elől, hogyne tettem volna! Egyedül az tudott megállásra késztetni, hogy láttam, milyen állapotban van ő is, nem akartam, hogy igyekezetében elessen. Pár horzsolás nekünk semmi. Ha viszont miattam szerzi őket, nekem sokkal rosszabbnak tűnek, mint bármely mélyen karomnyom. A keze közé fogta busa fejem, és tudtam, hogy nem kerülhetem el a pillantását, nem is akartam. Önző módon kapaszkodtam belé, csavartam magamra azt a puha és ésszerű vigaszt, amit nyújtott, elvettem tőle, hogy egy időre nekem jobb legyen. Erős... Nincs meg az erőm, Eeyee. Hogyan lehetnék így az? Hogy, amikor meg kellett élnem a Teremtőket sújtható legnagyobb szégyent? És a fiaim... az egyiket halálba kergette a farkas, amit tőlem kapott, a másikat gyűlöltem, mert életben maradt. Nagyot sóhajtottam és lesütöttem a szemem. Lecsillapodtam, bár lényegesen jobban nem lettem, de most rajtam volt a sor. ~ Sajnálom ~ mondtam még halkan a kifakadásomra, a múltra és minden hibámra értve. Soha senkitől nem kértem még ilyen őszintén bocsánatot, a "bocsáss meg" mindössze udvarias szófordulat szokott lenni, ebben az egy szóban ezúttal azonban őszinte megbánás rejlett. ~ Vigyelek a hátamon? Rám feküdhetsz, úgy talán nem fázol majd. ~ Nem tűnt nehéznek, de még ha könnyebb lenne átugrani, mint megkerülni, akkor is felajánlottam volna. Akár a hátamra mászott, akár mellettem tépdel, de elindultunk, s most sokkal jobban figyeltem a környezetre, mint amikor odadülöngéltem. Számított minden nesz, mert nem vagyok egyedül, és nem hagyhatom, hogy aki velem van, még több sérülést szerezzen. Éber lettem, megmaradt erőmet mozgósítottam, majd később kipihenem, most viszont csak az számít, hogy Yee-vel biztos helyre érjünk, minden baj nélkül. ~ Hozzátok menjünk? ~ Azt nem tettem hozzá egyelőre, hogy ha Kilaun is ott lesz, akkor részemről ott megszakad a közös este.
Tudom, hogy szavaim nem túl megnyugtatóak és vajmi keveset érnek, hiszen ez nem olyan probléma, amit egyetlen rövidebb monológgal és ésszerű szavakkal meg lehet oldani. Sokkal mélyebben gyökerezik ez az egész és valószínűleg Sangilak is tisztában van vele, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Legyek akármilyen rossz passzban most, lesz még holnap és azután is, most kaptam vissza a testvéremet, ezentúl nem fogom többé elengedni, lesz még bőven időnk arra, hogy beszéljünk, hogy változtassunk a dolgokon. A sóhaja, a szemlesütése még nagyobb szomorúságot éleszt bennem.. nem szeretném így látni, megtörten és elesetten.. Mindannyian ilyenek vagyunk, én is, ő is, annyi minden történt, az események pedig kíméletlenül roppantottak össze bennünket, hogy aztán visszaköpjenek minket ebbe a világba, így, roncsokként. Egyetlen szó csupán, mégis sokkal nagyobb súlya van és sokkal többet ér, mint a cirádás, szépen megfogalmazott mondatok. Nem is tudom, mikor, de csak arra eszmélek fel, hogy megint sírok. Csupán pár könnycsepp, mi végigfolyik arcomon, mégsem foglalkozom velük. Sangilakra pillantok, egyik kezemet magam mellé eresztem, míg másik feljebb kúszik busa fején, esetlen mozdulat, mégis valamiféle simogatás szeretne lenni, hogy jelezzem, itt vagyok és nem mozdulok mellőle egy tapodtat sem. Ahogyan én számíthatok rá, úgy ő is számíthat rám. Mondhatnám neki, hogy nem kell miért bocsánatot kérnie, nem kell mit sajnálnia, de csak értelmetlen szavak volnának, semmit sem érnék el vele, talán csak még inkább elkeseríteném. Éppen ezért hajolok közelebb, hogy arcom érinthessem a pofájához, hozzábújok, mert szükségem van rá. - Én megbocsátok, Sangilak. Mindent.. Halkan csendülnek a szavaim, a fején pihenő ujjaim fúródnak a sűrű bundába és arcomat is még mélyebbre temetem. Pár pillanatig mozdulatlan maradok és kiélvezek minden másodpercet, bár bepótolni azt a rengeteg külön töltött időt ennyivel sem lehet. Fogalmam sincsen, hányat dobban vadul kalimpáló szívem, de egy idő után felemelem a fejem, de nem távolodok el tőle túlságosan, csak szeretnék ismét a szemébe nézni. Halovány mosoly kúszik ajkaimra, tekintetemben mérhetetlen szeretet csillan. - Az évek elröppennek, elmúlnak.. de az én szeretetem soha nem fog. Beburkolom a szavaimmal, az energiáimmal, óvón veszem körbe, mint a legféltettebb kincsemet, melegséget, szeretetet sugárzok neki ezzel is. Tudom, hogy tisztában van vele, de olykor a szavak mindennél fontosabbak és nagyon is szükségünk van rá, hogy ne csak érezzük, hanem halljuk is őket. A tettek és a szavak így állnak össze valami olyasmi dologgá, amit megmagyarázni sem tudnék, olyan valami lesz belőlük, mely eszméletlen erőt birtokol. - Nem kell.. csak.. csak had kapaszkodjak beléd. Egyik kezemmel kapaszkodtam belé, megpróbálva minél közelebb bújni hozzá, egyrészt mert nagyon fáztam, másrészt pedig érezni akartam a közelségét.. szükségem volt rá. Így haladtunk hát előre, én magam nem is foglalkoztam most semmivel, túlságosan nagy erőt vett már az is igénybe, hogy képes legyek egyik lábamat a másik elé rakni úgy, hogy ne bukjak orra. Rábíztam magam a testvéremre, vezessen ő. - Ha neked nem probléma.. Érezhette a szavaimból is, hogy nem szeretném, hogy csak miattam hozzon áldozatot. Nem tudom, hogy Kilaun merre jár, az is lehet, hogy hazament, de ha őt is baj érte, akkor szerintem az első, hogy Abigail-t keresi fel, de persze ez nem biztos. Ha nem szeretne odamenni, én nem ragaszkodom hozzá, jelen pillanatban nekem bárhol jó lenne nekem, hiszen itt van velem és most csak ez számít.
Yee megbocsát? Megbocsát nekem mindent? Egy részem némileg rosszallóan kinevetné, hogy ilyen könnyen megteszi ezt, hogy ennyire könyörületes, másik részem azonban foggal-körömmel kapaszkodik ebbe. És csodálja őt. Fejemet a kezébe fordítottam, pár másodpercnyi vigaszt facsarva még ki a pillanatból. Halkan nyüszítek egy kicsit, ahogy fejét a bundámba fúrja, a közelsége, a megbocsátása gyógyító balzsamként hat. Mintha a tizenkét kőből egy legördült volna a mellkasomról, ez pedig már-már gyermeki bizakodással töltött el. Hagytam, hogy amíg újból a szemembe nem nézett, én legyek a kisebb, a kistestvér, elbújtam még egyszer, utoljára ebbe a kellemes, puha gondolatba, hogy aztán levetkőzve némileg megnyugodva fogadjam a valóságot. A szavaira nem tudok felelni, de a tekintetem minden elárul. Arcon nyalom, lompos farkam némiképp erőtlen örömmel leng jobbra-balra. Olyan ez, mint amikor elszívom valaki életerejét, ám ezúttal Yee szavaiból nyerem mindezt. ~ Többé nem hagylak magadra, Yee. Ígérem. Nem leszel többé magányos és megvédelek mindentől. ~ Nem csak üres szavak voltak, komolyan gondoltam őket. Mindez pedig elhatározássá érlelte bennem a gondolatot, hogy felkeresem Biisát is. Bólintottam a kapaszkodásra, s habár így lassabban haladtunk, ez egyáltalán nem zavart. Habár én támogattam őt, mégis a közelsége rajtam is sokat segített, az arra való koncentrálás, hogy minél egyenletesebb és akadálymentesebb úton vezessem elűzött minden egyéb sanyargató gondolatot a fejemből. ~ Dehogy! Miért is lett volna probléma? Az én házam jóval messzebb volt innen, s ez egyúttal felvetette bennem a kérdést, hogy miért is lakunk mi ketten külön? Ezt viszont nem álltam le megvitatni vele, később úgyis lesz időn nem csak erről, de reményeim szerint minden elmaradtról is beszélgetni. Egyelőre csupán akkor szólaltam meg, ha útbaigazítást kértem tőle, a háza közelében már erre se volt szükségem, mivel éreztem az épület felől az illatát... ami keveredett egy másik szaggal. ~ Kilaun? ~ pillantottam kis nővéremre, hangomba azonban sem él, sem számonkérés nem vegyült, bár azt képtelen voltam eldönteni, hogy kimerültségem és megtépázott testem-büszkeségem miatt, vagy mert egyébként se színezném ilyesmivel ezt az egy kérdést. Arra a lehetőségre, hogy az Álmodó is a házban van, vagy ne adják a szellemek, de együtt lakik Yee-vel, ember alakban biztosan megfeszült volna az arcom, így viszont csupán egy leheletnyit felborzolódott a hátamon a szőr. Tisztában voltam vele, hogy Yee-hez mindig is közel állt, ám amennyire volt szoros az ő kapcsolatuk, annyira laza és már-már gyűlölködő a miénk. Ezen az estén azonban se kedvem, se erőm nem volt torzsalkodni, így miután a szőrborzolással kifejeztem némi nem-tetszést, tovább ballagtam és folytattam Yee támogatását. ~ Mindjárt ott vagyunk ~ mondtam bár ezzel ő is biztos tisztában volt. A megjegyzést inkább biztatásnak szántam, s egyfelől mintha magamat is fel akartam volna készíteni arra, hogy ha Kilaun a házban tartózkodik, akkor viselkedjek. Energiáim felcsaptak és kutakodva rohantak előre a másik hímet - khe, hím! - keresve, egyszersmind figyelmeztetve, hogy Yee nincs egyedül, se jól.
Egy újabb nap telt el iszonyat gyorsan. Még csak most volt, hogy fél kómásan behurcoltam magam a rendelőbe és a Nap már ismét nyugovóra tért, de én még mindig itt vagyok a rendelőben. Nem tudom mi ütött belém, de egyre több időt töltök el itt. Egyre kevesebbet alszom és egyre kevesebbet foglalkozom az állataimmal, amiért iszonyatosan nagy bűntudatom van, de mégis úgy érzem, hogy jobb itt bent, mint odahaza. Itt legalább csak a munkára figyelek és nem járkálnak el a gondolataim olyan dolgokon, amiktől az életkedvem is elmegy. Éjfél után sikerül mindent befejeznem és elpakolnom úgy, hogy hazaindulhassak. Ahogy kilépek a rendelő ajtajából egy busz halad el előttem. Kell egy kis idő mire felfogom, hogy nekem pontosan az a busz kellene ahhoz, hogy szépen hazaérjek, de végül csak rá veszem magam, hogy futásnak eredjek. Bár teljesen le vagyok merülve, de semmi kedvem még sétálni egyet, így minden megmaradt energiámat összeszedve kezdek el rohanni, de mind hiába. A sofőr úgy döntött, hogy ma megszívat engem és nem vár meg... -Remek! Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen te lány!?-Nézem ahogy a busz eltávolodik, végül összekapom magam és elindulok hazafelé. Szinte az összes utca kihalt. Néhol akad egy-két ember, főleg részeg ember, akik próbálnak a másikba karolva talpon maradni és valahogy hazajutni, de rajtuk kívül mindenki már rég otthon van és legjobb esetben az ágyában fekszik és álmodik, biztosan valami szépet.
Még mindig kibaszottul nagy a csend. Lehet, hogy nem is kell lelépnünk innen sehova, mert a Tacskó és a gardedámja van annyira beszari, hogy lassan inkább ők költöznek el a picsába. Nem baj, jobban is teszik, több hely marad nekünk. Ki számolja már, hogy hányadik sörön vagyok túl, de most valamiért egy cseppet sem érzem a hatását. A fejem pontosan ugyan olyan tiszta, mintha egy kortyot sem ittam volna - talán némileg nehéz, de ezt betudom annak, hogy Miloska rugdalózásától lószart sem aludtam. Egy ház falának döntöm a hátamat, miközben bagózok. A sok hülye majomkodása nem érdekel, be vannak ezek állva, mint a gerely, mindegyik azt hiszi, hogy olyan rohadtul jó erőben van. Pár perce le akartak húzni egy ötössel, nem tudom, lehet, hogy betört az ipse feje, amikor nekivágtam egy szemeteskonténernek. Szakadjon le, minek néz engem, szeretetszolgálatnak, mindjárt összedobok egy fazék húslevest, és elosztogatom a sok nyomoréknak, mi? Meg a lófaszt. A vastag cigifüstön sietős léptek zaja vág utat, oldalra fordítom a fejem. Egy busz meg egy szaladó kislány. Ilyenkor? Hát ez komolyan nem normális. Szélesen elvigyorodom, és kissé ráharapok a szűrőre. Érzem rajta azt az orrfacsaró energiát, amitől tüsszentenem kell: komolyan nem hiszem el, hogy állandóan ezek az Őrző-védő hippik esnek a lábam elé, ráadásul nők. Az az útszéli csaj király volt, kár, hogy nem ő jött most erre, a bevásárlóközpontosnak még mindig jövök egy látogatással, de ez... Egészen friss hús. És milyen udvariatlan lennék, ha nem kóstolnám meg a vacsorát, ha már egyszer ilyen szépen megerítettek...? Eldobom az égő csikket, és elindulok a lány után. Szépen, hangtalanul közelítem meg, és csak akkor kezdek el hallhatóan lépkedni, amikor nagyjából három méterre csökkent tőlünk a távolság. Sötét van, baljóslatú hangok szelik át a házakat, és én csak némán lépdelek a lány mögött, megtartva ezt a távolságot - ha lassít, lassítok, ha belehúz, követem. Szeretném elröhögni magam, de úgy semmi értelme nem lenne a játéknak, nem igaz?
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A sétálással igazából nem lenne semmi bajom, ha Csoki is velem lenne. Már alig van energiám, de tudom, ha hazaérek még őt is el kell vinnem kicsit megmozgatni. Egész nap csak a házban van szegényem, lehet, hogy nincs egyedül és van kivel játszadoznia, de mégis vadászkutya fajta, így kell neki a mozgás. Oké sokan azt mondják rá, hogy iszonyatosan lustának néz ki, amin nem is csodálkozom, mert mikor ránézek legyek akármennyire is friss azonnal elálmosodom, de ilyennek imádom. A kényelmes tempójú séta közben milliónyi gondolat fut át az agyamon. Egy percre sem tudom leállítani őt, hogy pihenjen, hogy csak élvezze a csendet, nyugalmat, ami természetesen nem jó, de jelenleg nem tehetek túl sok mindent ellene. El kellene mennem akár csak egy hosszú hétvégére pihenni. A legjobban Kanadába vágyom vissza a szüleimhez a farmra, de nem érzem úgy, hogy ez lenne a megfelelő pillanat erre. Miközben teljesen elmerülök a gondolataimban csöppet sem veszem azt észre, hogy bárki is sétálna mögöttem. Teljesen kizárom a külvilágot és csak megyek a megszokott úton, mindaddig, míg egy hangos dudálás vissza nem ránt. Már léptem volna le a járdáról, mikor épp egy kocsi haladt át az úton. Ha ő nincs észnél akkor nagy valószínűséggel most a földön fetrengenék vagy holtan, vagy csak ájultan. Mindenesetre ez elég intő jel volt arra, hogy jobban oda kéne figyelnem. Pár perccel később hallom végül meg, hogy valaki sétál mögöttem. Ösztönösen pillantok hátra és bár nem látom az arcát, de annyit sikerül kideríteni, hogy egy férfi az. Egyelőre nem is törődöm vele túlságosan, csak mikor már hosszabb ideje folyamatosan mögöttem halad. Bár nem szeretek azonnal negatív következtetéseket levonni, de mennyi annak az esélye, hogy ilyen kései órában pont olyan emberrel futok össze aki ugyanarra lakik mint én?...Elég csekély ugye? Így hát fogom magam és direkt elkezdek olyan kis utcákat választani, amivel igaz kissé meghosszabbítom a hazamenetelt, de legalább kiderül a számomra, hogy jók e a megérzéseim. Mikor már a harmadik kis utcába fordulok be és ő továbbra is a nyomomban jár kezem szép lassan a táskámba süllyesztem és markomba veszem a gázsprayt, majd hirtelen megállok és megfordulok. -Elnézést, de akar tőlem valamit?-A hangom nem durva, vagy haragos. Teljesen nyugodt vagyok, de bevallom kezdek kissé félni és zavarban lenni ettől az egésztől.
Megmondom őszintén, hogy eleinte kurvára unalmas, hogy észre sem vesz a csaj, és már majdnem le is mondok róla. Főleg azért, mert kis híja volt, hogy elcsapja egy kocsi, hullákkal meg nem tudok mit kezdeni, nem vagyok kajás sem, szóval kevésen múlik, hogy feladjam a dolgot és lelépjek inkább a retekbe. Nem sokkal később viszont már hátrapillant, a Sátán ült rá a számra, annyira ördögi a vigyor, amit produkálok, bár gyanítom semmit nem lát belőle, de nem is neki szánom. Ennyire nem vagyok udvarias, csak a saját kényelmemmel foglalkozom. Kacsázni kezd, ennél idiótább ötlete nem is lehetett volna. Ha fél, ha attól tart, hogy egy csúnya bácsi le fogja teperni az éjszaka közepén, akkor jobban tenné, ha a kis utcák helyett valami forgalmasabb, nyílt terepre irányítana, ahol talán még nyitva van egy éjjel-nappali vagy egy étterem, esetleg egy benzinkút... Tessék, nem engem kell hibáztatni, ha az áldozat még menekülni sem képes normálisan. A keze a táskájában landol, aztán megáll és szembe fordul velem. Ez most komoly? Tényleg leállunk megbeszélni, hogy én vagyok a rosszfiú ő pedig az ártatlan, de harcias áldozat? Na ne röhögtess... - Elsőnek nem lenne rossz, ha kivennéd a kis kacsódat a puttonyodból, cicavirág. Nem szeretnék rosszat feltételezni rólad. Csevegek vele mély és érces hangon, nem állok meg, de lelassítom a lépteimet és kissé oldalvást kitérve előle folytatom felé a sétámat, hogy ne szemtől-szembe álljunk meg egymással. Most, hogy közelebb értem, már megszemlélhetem alaposabban, nincs túl nagy melle, de ez cseppet sem érdekel. Fertőtlenítő és kórház szaga van, állatok bűzét viseli a ruháján. Gusztustalan. - Nem vagyok az a csacsogó típus, szóval ugorjuk át a filmes kliséket, fogd be a szád és engedd, hogy megtörténjen. Teszek javaslatot, és a farkasokra jellemző gyorsasággal termek mellette: ha még mindig a táskájában van a keze, úgy ráfogok a felkarjára, és durva szorítással próbálom elérni, hogy eleressze a szütyőjét és bármi egyebet, amit a tenyerében tart odabent.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Az ember gyakran belemegy abba a hibába, hogy mindig azt hiszi, vagy túlságosan is reménykedik, hogy vele nem történhet meg mind az a sok rossz, amit akár a tévében hallhat, vagy az újságban olvashat. Számos alkalommal hallottam már életem során, hogy megöltek, elraboltak, megvertek valakit. Mindig meg is sajnálom azokat a személyeket és örülök is annak, hogy nem velem történt, de utána már a legtöbben nem gondolnak bele, hogy egyszer velük is megtörténhet. Természetesen nem lehet úgy leállni az életet, hogy folyamatosan féljünk, hogy ne merjük kitenni a lábunkat a lakásból, hiszen az nem élet. Ha szeretnénk sok kellemes pillanatot átélni, világot látni, akkor sajnos vállalni kell azt a kockázatot is, hogy egyszer talán pont te leszel az az ember, akit megtalál egy idióta...Csak mire rájössz erre már túl késő. Összeráncolt homlokkal figyelem az idegen férfit, aki közeledik felém. A kérését nem teljesítem, sőt még szorosabban fogom kezemben azt a sprayt. Egy rossz mozdulat és azonnal a szemébe fújok vele. A szívem akaratlanul is kezd egyre hevesebben verni. A hangja, a mozgása, a kisugárzása, mind egyre fokozzák az ijedtségemet, de megpróbálok ebből semmit sem kimutatni felé. Már éppen újra megszólalnék és hátat fordítva neki tovább állnék, mikor egy gyors mozdulattal lép oda hozzám. Ekkor jövök rá, hogy bizony nem egy sima emberről van szó, amit a szorításának az ereje és az energiái csak megerősítenek bennem. -Kérem engedjen el!-Próbálom kirángatni a karom a szorításából, bár sejtem, hogy ezzel sok mindent nem érek el, viszont a fájdalomnak köszönhetően végül csak elengedem a sprayt és kiveszem a kezem a táskámból.
Kezdőlap
//
