A folyosó legelején levő szoba általában csak ideiglenes lakókat fogad, éppen ezért berendezése is egyszerű. Ágy, szekrény, polc és íróasztal kompozíciója, mely bármely modern kollégiumi szoba feelingjét kenterbe verné.
- Tudom – kuncogtam halkan. – És vannak, akik még nálam is idősebbek, mégsem látszik meg rajtuk – tettem hozzá. Számítania kellett rá, hogy lesznek még meglepetések ezen a téren. Mindig meglepő rájönni, hogy a mi köreinkben ki mennyi évet tudhat már a háta mögött. A farkasokat most el sem kezdtem magyarázni, hogy hány több száz éves egyed rohangál a városban, mert úgyis lesz idő, amikor majd ez kerülhet terítékre. Egyelőre elég volt az a néhány információ is, amit most kapott tőlem így elszórtan. - Tudom, hogy soknak hangzik, de senki nem fog siettetni! – biztosítottam róla máris, hogy ne érezze annyira kényszernek. – Majd a saját tempódban haladhatsz, bár nagyjából fél év múlva tenned kell egy vizsgát az addig megszerzett anyagból, de az még a jövő zenéje! Most azzal kell foglalkoznunk, hogy felépülj! – nem is akartam, hogy most amiatt fájjon a feje, hogy mennyi dolgot kell majd megtanulnia, és hogy az mennyire lesz nehéz vagy bonyolult, esetleg sok. Tudtam én, hogy egyik őrző sem tudhat mindent a legidősebbeket kivéve, úgyhogy nem is ez volt az elvárás vele szemben, még ha most így is gondolta. - Nem, tényleg nem! Ha még később is szeretnél beszélgetni a fiúról, akkor megtesszük majd! – ígértem meg, bár nem örültem neki annyira, nem tudtam, hogy mit vonna maga után ez az egész. Az viszont tény, hogy talán mind a kettejüknek jobb lenne az újabb találkozó, ha már Naomiból őrző lett, és tudhat Connor világáról. Talán hiányzott neki a barátnőm, én pedig szépen romba döntöttem a megjelenésemmel a kapcsolatukat, de szükséges volt. Ezt kár lett volna tagadnia bárkinek is, hiszen én csak a munkámat végeztem és azt tettem, amiről úgy gondoltam, hogy a legtöbbet segítek vele. Az már más kérdés, hogy ezzel mindenki veszített valamit. Ki többet, ki kevesebbet. - De! – nevettem el magam jóízűen, mikor közölte, hogy a fájdalom ellenére megölelhetem. Nagyon boldognak és megkönnyebbültnek éreztem magam, miután végül belement abba, hogy ő is az őrzők közé tartozzon. Még mindig próbáltam óvatos lenni, úgy vigyáztam rá, akár egy hímes tojásra, de azért magamhoz öleltem. Jó érzés volt, biztosított róla, hogy minden rendben lesz. Néha nekem is kellettek az ilyen pillanatok, hiába éltem már ilyen sokat és tapasztaltam meg mindenféle dolgot. Az ilyen bizonyosságokra szükségem volt, akár egy gyereknek arról, hogy a szülei tényleg szeretik és vigyáznak rá. - Én pedig örülök, hogy itt lehettem neked még ilyenkor is! – jelentettem ki olyan természetességgel, hogy biztos lehetett benne, komolyan gondolom. Csak óvatosan engedtem el egyébként, szépen visszafektettem a párnára, nehogy nagyobb fájdalmat okozzak neki, mint amit feltétlenül muszáj volt. – Jaj, persze! – kaptam észbe, zavartan bele is túrtam a hajamba a butaságom miatt. – Ne haragudj, teljesen elfelejtkeztem magamról! Pihenj csak, amennyit szeretnél, amennyit szükséges, és majd később beszélgetünk! – már fel is pattantam a székről, amire csak az előbb huppantam vissza. Arrébb tettem az ágy mellől, majd mielőtt távoztam volna, még megsimítottam Nonó arcát, és adtam a homlokára egy puszit. Most tényleg az volt az első, hogy felépüljön, nekem pedig nem ártott beszélni az illetékesekkel arról, hogy milyen döntés született itt ma.
// Juj, én is köszönöm szépen!!! *-* És hamarosan akkor egyeztetünk!!!! Mindenképpen! //
Időben akkor, amikor Dimitris elérkezettnek látta az időt, hogy P.S.-t elengedje ide.
Nem esett jól az sms, amit utoljára kaptam Naomitól, de megértettem, hogy miért írta. Valahol reménnyel töltött el, hogy azért nem akar még látni, mert nem tudja, hogyan magyarázza el nekem mindazt, ami vele történt. Reméltem, hogy igent mondott, úgy, mint én, s akkor nem kell titkolózzunk egymás előtt. Reméltem, de ezt nem írhattam meg neki. Tudtam én, hogyha mégis nemleges volt a válasza, akkor én leszek a titkok gazdája, s nem engedhettem meg magamnak, hogy már most, rögtön az elején elrontsak valamit, s meggyalázzam a belém vetett bizalmat. Le kellett hát nyelnem a békát és egy diplomatikus, meglehetősen semmitmondó smst küldenem, majd hagyni, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogyan azokat Dimitris irányította. Tulajdonképpen túl mindenen, örömmel helyeztem kezébe a sorsomat. Könnyű volt, súlytalan és legalább nem kellett gondolkodnom. Olyanná váltam, mint a felhők az égen: a szél játszik velük, az irányítja őket éppen úgy, ahogy engem a férfi, aki megismertetett egy új élet lehetőségével. Bízom benne. Hogy feltétel nélkül-e? Jelenleg igen. Aztán majd eldönti az idő, hogy mit tartogat nekem, nekünk. Én mindenesetre igyekszem nem szégyent hozni senkire. Az eltelő idővel sem lett semmi könnyebb. Azon túl, hogy nem sokat javult az egészségi állapotom – nem akartam semmiféle csodaszert, hagyni akarom, hogy normális ütemben gyógyuljanak csontjaim és szöveteim. Én így tisztelgek Masako előtt. Vezekelek, ha úgy tetszik. Még nem jutottam el arra a pontra, amikor megszűnt volna bennem a bűntudat. -, nem sokat csökkent bennem a félsz se Naomi kapcsán. Nem mertem rákérdezni, hogy mi volt a válasza, de amikor megtudtam, hogy itt van az egyetemen, akkor megengedtem magamnak egy halvány mosolyt. Hiszen akkor talán nincsenek titkaink! Sőt, ahogy mondták, biztosan nincsenek ilyetén. Ennél nagyobb kő ritkán esik le a szívemről. Az ajtó előtt állok és kopogásra emelem ép kezemet. Ökölbe zárt ujjakkal zörgetek be az ajtón, s csak akkor nyitok be, ha hallom odabentről az engedélyt. Na jó, ez nem igaz! Bírok várni úgy fél percet, mielőtt engedély ide vagy oda a kilincsre ne fonnám ujjaimat s a torkomba gyűlő gombócot lenyelve benyitnék a szobába. Kicsit hiányosnak érzem ezt a belépőt, legalább egy csokor virágot, lufit vagy valami plüsst hozhattam volna. Ahogy a filmekben a jó látogatók. De hát na, kissé korlátozottak voltak az egyetem területén a lehetőségeim. Otthon sem voltam még annál hosszabb ideig, hogy elhozzak pár váltás ruhát magamnak. Vittek, hoztak. Akár még úri dolgomnak is tekinthetném, ha nem lenne ilyen zavarba ejtő ez az egész helyzet még mindig. Nem tudom, hogy miért éreztem szükségét annak, hogy foglalkozzak a külsőmmel. Talán azért, mert nem akartam röhejesen lepukkantnak kinézni, a gipsz eleget rontott rajtam. Mivel csak fél kézzel tudtam öltözködni, ezért arra is oda kellett figyeljek, hogy könnyen felvehető ruhadarabokat kerítsek, ezért maradtam a blúznál – könnyű gombolni, fél kézzel is megy, s ráadásul rövid az ujja is, így nem kell feltűrögetnem a gipsz fölé – és a gombolásmentes kardigánnál, aminek volt olyan sztreccs az anyaga, hogy könnyen átjött a gipszemen. Bal kezemen a fehér förtelem fölé tűrtem a ruha ujját, a jobbon leért egészen a csuklómig. Nem mondom, hogy melegem volt, de hát na, ennél jobbat nem találtam, ami funkcionálisan is megfelelt volna. Lábaimon farmer s edzőcipő, jobb karomon óra. Frankó, mert meg tudtam oldani őket egyedül. A cipőt nem kellett kötni, mert szeretek úgy beléjük bújni, hogy előre be vannak fűzve, a farmert meg egy kézzel is fel tudom rángatni magamra. S hogy a nyaklánc se maradjon el, választottam egy olyat, amit át tudok tenni a fejemen, s még csatolni sem kell. No meg.. nem titkolt szándékom van a hiányzó fél szívvel. Az a zsebemben pihen. - Szia! – kezdem esetlenül, miközben beteszem magam mögött az ajtót. Állok a küszöbön, mint egy idióta, s körülbelül úgy is nézhetek ki. Mi a fenét mondjak? Nehéz belekezdenem, s azt, hogy kínban vagyok a helyzettől, azt csak a vak nem venné észre. Nem megyek beljebb, amíg be nem invitál. Toporgok, mint egy szidásra váró gyerek, pedig nem ártottam Naominak. De mégis, látva az állapotát akaratlanul is eszembe jut a megvakított nő. Franc egye meg! Hisz én is lehettem volna az a szörnyeteg, aki ezt teszi Naomival. S ettől még a hideg is kiráz..
Egy-két napja már nem alszom olyan sokat, kezdek visszatérni a saját ritmusomba, bár még azért odébb vagyok tőle. Nem sajog már mindenem, furcsa, de az ujjaim, amikről azt hittem, használhatatlanok lesznek egész hátralévő életemre, gyógyulgatnak, néha még érzek némi szúrást, biztos a bordám, de nem olyan vészes, meg aztán, a gyönyörű véraláfutásaimnál rajzolni sem lehetne szebbet, és a nyakamon is ott díszeleg a fojtogatás nyoma. A fájdalom azonban már töredéke annak, mint amit aznap este éreztem. Volt azonban olyan részem, amire semmiféle mágia nem szolgálhat orvosságul. A lelkem. Több fronton is gyötörhettem magam, elsősorban még mindig zavart a tény, hogy egész egyszerűen feladtam, nem akartam harcolni, mert úgy éreztem, nem volt miért, kiért, pedig ez nem igaz. Utálom magam érte… talán mindig is fogom. Mégsem merem elmondani senkinek, olyannyira szégyellem a dolgot, de szerencsére rajtam kívül senki tudhatja, láthatta, hogy miként is viselkedtem. Egyedül Alignak lehetne a megmondhatója, de a jövő évi Vörös Holdig vélhetőleg nem kerül elő, s akkor is nagyon remélem, hogy békén hagy majd. Aztán ott van Panda, akiről azóta nem hallottam, hogy megkaptam a válaszát ama sms-emre, hogy ne jöjjön. Egy órán keresztül bőgtem utána, mert úgy éreztem, megbántottam, és atya ég, még hányszor fogom, ha ő nemet mondott… Semmit sem szerettem volna jobban, minthogy elmondhassak neki mindent, de nyilván nem írhattam le neki, hol vagyok, és pontosan miért. Vártam hát, de senkitől nem hallottam semmit, és kezdtem nagyon kiakadni. Végül pedig a Connor nevezetű vérfarkas. Elolvastam a magamnak írt soraimat, és kétség sem férhet hozzá, hogy imádtam a srácot, és hogy nagyon utáltam magam, amiért megbántottam. Az utolsó estém képeit feleleveníteni olyan volt, mintha tüzes vassal óhajtanák megbillogozni a szívem. Iszonyatosan fájt… Párszor felötlött bennem, hogy milyen jó kedvem volt januárban. Legszívesebben szemen köpném magam miatta. Vajon ő mit csinált azóta? Jól van? Él még? Mennyire utálhat? Én a helyében igencsak gyűlölném magam. Most is a saját soraimat böngészem, mintha bármi alól feloldozást adhatna, vagy azért, mert olvasom, ugyanúgy fogok érezni, mint előtte, de hiába látom leírva feketén-fehéren, a képekhez nem társulnak érzések, mik élettel tölthetnék meg őket. Szeretném a sarokba hajítani, vagy inkább csak azt, hogy ne dühítsen az, hogy még így sem tudhatom pontosan, mi az, amit elvesztettem. Hallom a kopogást, és bár nem sok mindenkit vágyok látni, de nem dughatom a fejem a homokba, fel kell állnom, és tovább kell mennem, ha már itt ez az új esély, ez a másféle élet, nem fekhetek a végtelenségig ebben az ágyban, sajnálva magam. - Bújj be! Szólok ki, próbálok kedves lenni, remélem, sikerül, talán jól fog jönni egy kis társaság. Mikor meglátom, ki érkezett hozzám, tágra nyílnak a szemeim, és kicsit talán úgy nézhetek ki, mint aki szellemet lát, ám a következő pillanatban már mászom is le az ágyról, és sietek oda hozzá, hogy megöleljem, vigyázva rá, s magamra is. Ha itt van, annak azt kell jelentenie, hogy ő is Őrző lett, ugye? Mégsem merem hangosan feltenni a kérdést, mert mi van, ha nem? Nem találnék logikus választ arra, hogy máskülönben miért van itt, hisz ha ide hozták volna be sérülten, Mandy bizonyosan elárulta volna. Nem is számít most, csak ölelem, mert szükségem van rá, mert azóta erre vágyom, hogy behoztak ide. - Szia! Suttogom a fülébe, majd pár kurta, némaságban eltöltött perc után eleresztem, és elindulok az ágy felé, s természetesen húzom magammal. Nem is tudom, mit kellene mondanom, vagy kérdeznem, marad hát egy egyszerű, sablonos dolog, valahogy csak el kell kezdeni… - Mi történt a kezeddel?
Az ölelés bár óvatoskodó, de nem amiatt, mert valamelyikünk ne vágyna rá, vagy ne lenne őszinte. Úgy kell nekem ez a gesztus, mint egy falat kenyér, s amíg Naomi vállára hajtom a fejem, veszek pár nagy levegőt, hogy rögtön el ne sírjam magam. Utálom azokat a pillanatokat, amikor vinnyogó kislánynak érzem magam, olyannak, aki nem tud uralkodni az érzésein. Pedig sose voltam az a nő, aki ne lett volna kemény, bár az is igaz, hogy sose voltak mellettem olyanok, akik mellett nem kellett annak lennem. Mielőtt elengedne, még nyomok egy puszit az arcára, amolyan üdvözlésgyanánt. Megyek én vele bárhová, ezt ő is tudja, a húzás tehát megmaradhat teljesen képletesnek, hiszen ujjaimat Naomiéiba fonva követem őt, egészen az ágyig. Ha lefekszik, ha leül, mindenképpen mellé telepszem, az ágy végébe helyezve a fenekemet, nem akarván kitúrni őt a helyéről. Elvégre akárhogy is, az rendben van, hogy ez egy betegszoba, de mégis én vagyok az ő vendége, s nem fordítva. Persze, hogyha mellém ül, nincs ellenemre, nem húzódom el tőle. Az ágy végét való megcélzásomnak nem a távolságtartás, csupán az udvariasság a fő mozgatórugója. Csodálatosan a ruhán kívül rögzített – nem csak a gipsztől nézek ki hikomatosnak, hanem attól is, hogy felsőtestemhez van rögzítve a karom, lévén a kulcscsontrepedést nem lehet másképp kezelni, így vehető rá a beteg, hogy pihentesse és ne is mozdítsa el a helyéről a csontot – karomra siklik tekintetem egy pillanatra a kérdése nyomán. Elhúzott szájjal vonom meg jobb vállamat. - Síelni akartam. – próbálom elviccelni a dolgot, de se egy mosoly, se egy nevetés nincs mellette, így elég vérszegény az üzenet humortartalma. - A vörösbe forduló hold viszont közbeszólt. Szívesen folytatnám azzal, hogy Dimitris mesélte, hogy Naomi is megsebesült, s hogy én is egy voltam azon szörnyetegek közül, akik támadóként léptek fel, de valahogy bennem rekednek a szavak. Tanácstalanul pillantok az égre, plafonfelé emelt pillantásomban benne tükröződik minden nehézsége ennek a beszélgetésnek. Végül minden bátorságomat összeszedve újra igyekszem felvenni a szemkontaktust Naomival, s a sebtapasz letépésének hirtelenségi elván felbuzdulva gát nélkül ömleni kezdenek belőlem a szavak. - Nem emlékszem semmire a történetből csak azutántól, hogy Jenny eljött értem, s a másik lányért, Masakoért. Jennyről már meséltem neked, ő volt az, akivel a Country Clubban keringőztem, eljátszva a férfi táncos szerepét. Vicces egy jelenet volt, csak úgy gúvadt a szeme a sok puccos dámának és a partnereiknek. Szóval.. hát Jenny ellátta a sebeimet, s közben elmondta, hogy megtámadtam Masakot. Tehát minden sérülésemet magamnak köszönhetem.. Nem, nem Jenny mondta. Ő kedves volt. - némiképp húzódozom attól, hogy nevén nevezzem a gyereket, de úgy döntök, hogy meg kell tegyem, már itt az elején. - Ők.. Nekik vannak titkaik. Náluk voltam, a lakban. Az otthonukban. - csak nem bírtam kimondani, hogy farkasok. Még mindig rettentő furcsa a dolog. Érzem én, hogy folytatni kellene, de olyan érzésem támad, mint annak támadhat, akinek ledugtak a torkán egy egész görögdinnyét. Héjastul, mindenestül. Elakadnak bennem a szavak, nem találva utat keresztül a soha-ott-nem-volt zöldhéjú nyári gyümölcsön. Hagyom hát szertefoszlani őket elmémben, elveszett szellemekként keringeni a fejemben, s átadom a helyüket azon mondatoknak, melyek azóta centrifugálnak bennem, hogy Dimitris elmesélte, mi történt Naomival. - Sajnálom, hogy át kellett élned mindezt. Szörnyű lehet annak, aki a dolog másik oldalán van, aki ártatlan és nem egy elmebeteg, támadó förtelem. – nem, nem önostorzás, csak a tények záporoznak belőlem. - Mi történt pontosan? Nem a sebeit szeretném feltépni. Egyszerűen úgy érzem, hogy tudnom kell a történéseket, mert talán neki is könnyebb, hogyha beszél róluk. S különben is, talán tudok neki segíteni. Egyelőre csak vaktában lövöldözöm, de túl a bűntudaton, túl a kellemetlen érzéseken így Naomi mellett ülve most csak az érdekel, hogy vele mi van. Mert én nem számítok. Magamnak egy szikrányit sem. Csak ő érdekel s az, hogy neki jobb legyen. Nem merek arra rákárdezni, hogy igent mondott-e. Hiszem, hogy igen, különben nem lenne itt, de inkább a balladai homályt hagyom ezen dolgon terpeszkedni. Majd úgyis beszélünk erről, ha eljött az ideje. A dolgok maguktól is megoldódhatnak. De ha kell egy kis ráhatás.. én itt vagyok.
- Nem is tudtam, hogy szeretsz síelni. Felettébb lényegtelen megállapítás, mégsem vagyok képes másként reagálni rá, mondhatnám még, hogy abból, amennyire hozzám hasonlóan nem rajong a hidegért, biztosra vettem, hogy a hegy közelébe sem megy, de a jelek szerint tévedtem. Nem is fűzöm tovább eme témában szavaim, hisz lényegtelen. A vörösbe forduló hold említésére azonban megfeszülök, rögvest kiráz a hideg is, nem tudom legyűrni a feltámadó rettegést, szinte érzem az ízét a nyelvem hegyén, lehunyom a szemem, s most rajtam a sor, hogy egy nagy, mély levegőt vegyek. Nem eshetek minden alkalommal pánikba, mikor valaki ezt említi, én ennél erősebb vagyok, legalábbis szeretném ezt hinni. Mikor újra kinyitom a szemem, smaragdjaim összetalálkozhatnak P.S. akvamarinjaival, belőle pedig már dől is a szó, aminek valahol örülök, hisz addig legalább nem nekem kell beszélnem. Nem szeretnék, még mindig tartok attól, hogy ittlétének dacára mégsem lett belőle az, ami belőlem. Az mondjuk kicsit furcsa, hogy emlékszik arra, hogy hol és ki látta el, meg hogy megtámadott valakit, mert ugye, elméletileg ezt el kellett volna felejtenie, ha emléktörlésen esett át. Ezek szerint nem ez történt… Ugye? Jól sejtem? Beharapom a szám szélét, mondanék valamit, kérdeznék, de még nem merek, félek, hogy tévedek, s nem akarnék neki rosszat, sem csalódást okozni már most. Egy valamit azonban megtehetek, amivel talán jelezhetem neki, hogy tudom, amit ő tud, már ha valóban tudja, mégpedig azzal, hogy egyáltalán nem csodálkozom. Sem azon, hogy valakit bántott, sem pedig azon, hogy titkokról, lakról, valakik otthonáról beszél. Bizonyára a vérfarkasokéról, ám ezt hangosan nyilván sem ő, sem pedig én nem merjük kimondani. - Ez a Masako… jól van? Talán mellékesnek tűnik a kérdés, ám számomra nem az, és ha kicsit is sikerült megismernem, neki sem, hisz emészthetik a történtek, hogy valakit megtámadott, és még csak nem is emlékszik rá. Azonban még ezek tudatában sem mindegy, milyen sérüléseket okozott az említettnek, hogy egyáltalán él-e még. Az én életem nem sokon múlott, talán egy fél perc sem kellett volna már, hogy a Chena magához ragadja a lelkem. - Szerinte nem vagyok ártatlan. Szerinte áruló vagyok, mert összeálltam egy korccsal. Gyenge. Csak egy gyenge ember, semmi több. Ezt mondta. Ja igen, és az ostoba libát kifelejtettem. Jelentem ki halkan, mindenre emlékszem, amit mondott, minden egyes szavára, még most is érzem perzselő gyűlöletét és megvetését. Azt hittem, megúszom, hogy a sokkos állapot kimossa belőlem a történteket, de túl élénk minden, a pillanatok itt villódznak az elmémben, a félelem aljasan kúszik fel a gerincemben, megbénítva tagjaimat, azt suttogva, gyenge vagyok, még így is, még most is. - Én… nem tudom, hogy el tudom-e még egyszer mondani. Remegtem meg, és idegesen tördelni kezdtem a kezeimet, nem esett jól, főleg úgy, hogy az egyik még sérült is volt, de így legalább a fájdalomra koncentráltam, és nem az érzelmi hullámvasútra, amire időközben felültem. Mégis beszélni kezdek, mert Mandy mellett ő az egyetlen, akinek képes lehetek elmondani, másnak tényleg nem menne. - Sétáltam a parton, amikor egy nő elkezdte az előbb mondottakat fröcsögni nekem, és kövekkel dobálni, aztán se szó, se beszéd, behúzott nekem egyet, eleredt az orrom vére… Én nem veszem észre, ahogy abbamarad kezeim tördelése, bal karom ujjaival az orromhoz nyúlok, valószínűleg annak már fizikailag nyoma sincs, de én attól még érzem, nagyon is. - A hajamnál fogva lerántott a földre, a kavicsok eléggé összezúzták az arcomat, fájt… Végigmartam a kezét a körmeimmel, de nem volt elég ahhoz, hogy eleresszen. Kirántottam a bokáját, így ő is a földre esett, aztán letepertem, nem akartam bántani, így csak lefogtam, hogy a földön tartsam. Nagyon féltem. Nem nézek rá, nem akarok, nem merek, amíg beszélek, csak az fehér takarómat bírom nézni, elveszve annak színében, miközben próbálom a lehető legfájdalommentesebben felidézni a történteket. - Amikor elárulta, hogy ki miatt tart árulónak, megdöbbentem, mert nem emlékeztem olyan nevű személyre, és akkor kaptam egy gyomrost, így le tudott lökni magárül. Ő kerekedett felül, megint kaptam egyet az arcomra, aztán egy nagyobb kővel az ujjaimat ütötte. Sírtam… Megremegnek az ajkaim, ahogy lenézek a jobb kezemre, és újra belém hasít a fájdalom, tudom, hogy nem érzem, nem azt, amit akkor, mégis túlságosan könnyű még felidéznem. - Azt hittem, álmodom… mikor rájöttem, hogy nem, megpróbáltam szabadulni, az arcába martam a körmeimmel, aztán elkezdtem segítségért kiáltozni, jártak arra ketten, de miután a nő fejbe vágta a segítségemre siető férfit, valószínűleg megijedtek, és arrébb mentek. Gondolom akkor hívhatták a rendőrséget. Utána megint a hajamnál fogva rángatott, akkor már azt sem tudtam hol vagyok, kétségbe voltam esve, nem értettem semmit, ő meg csak szajkózta a saját igazságát. Mikor megint a földre lökött, elkezdett oldalba rugdosni, nem számoltam, de nagyon sokszor. Eltört a bordám. Nagyon köhögtem, vért köptem, nem bírtam már csinálni semmit sem. Elhallgatom a teljes igazságot, merthogy nem is akartam. Ott és akkor feladtam, és készen álltam arra, hogy eltávozom erről a világról. P.S.-t azonban már egyszer itt hagyták, nem volt szívem elmondani neki, hogy én is képes lettem volna rá. Szégyelltem magam miatta. - Aztán fogta, és istenesen megtaposta a már sérült kézfejemet, az egész testsúlyával ránehezedett, utána pedig elkezdett a víz felé vonszolni. Azt akartam, hogy vége legyen… A folyó felé kezdett vonszolni, nem tudtam megkapaszkodni semmiben, próbáltam, de nem ment. Úgy éreztem magam, mintha csak egy játékbaba lennék. A vízbe lökött, a hasamra ült, és elkezdett fojtogatni… Siklanak ujjaim a torkomra, ekkorra már patakzottak a könnyeim, de nem a hisztérikus, beszélni képtelen sírás volt ez, inkább a néma, szívet tépő, csak a szenvedést könnyek formájában a világ tudtára adó. - Nem sokon múlt… nagyon nem… Vélhetőleg innentől már magától is rájön, hogy valahol itt lehetett vége a szenvedéseimnek, de én egyelőre képtelen vagyok mást mondani, csak remegek, próbálok megnyugodni, de még a pohár vizet is nehezen emelem el az éjjeliszekrényről, kis híján leejtem, de végül csak az ajkaimhoz emelem. A fogaim halkan koccannak a poháron, majd hatalmas kortyokban kezdek el inni.
- Mert nem is szeretek! – húzom el a szám. - A legszebb az egészben, hogy fogalmam sincs róla, hogyan is gondolhattam komolyan ezt az egész síelősdit. Tudod, néha álmodom helyekről, melyeket ébredés után meglátogatok. Néha nem is vagyok benne biztos, hogy az volt-e adott hely, de jön egy érzés, hogy ide vagy oda el kell mennem és akkor odamegyek. Éjszakai síelésről álmodtam az alezőtti este, s elmentem, mert amikor legutóbb olyasmiről álmodtam, ami számomra ismert hely volt, s odamentem, akkor ott találkoztam valakivel, akit kár lett volna nem megismerni.. – célzok finoman arra a napra, amikor a könyvtárban voltam és utána a menzán. Nem mondom ki konkrétan, de mivel gyakran beszélünk, így tudhatja, hogy mostanában nem ismertem meg mást, csak Dimitrist. Ettől függetlenül nem arra akarok célozni, hogy azt hittem, a göröggel síelhetek. Az összefüggés a két esemény között csak az álom. És persze közvetve a férfi. Ha boncolgattam ezelőtt ezt magamban, ha nem, rá kell jöjjek az összefüggésre, mely ugyan nem csak mosolyt az arcomra, de beleég elmémbe, ráncokat vonva homlokomra. A kérdése olyan, mintha tüzes vassal billogoznák meg lelkemet. Összerándulnak arcizmaim, s egy hosszan beszívott és még hosszabban kifújt levegőbe fojtom kétségbeesettnek hangzó válaszom. Nagy nehezen öntöm csak szavakba azt, amit gondolok. - Jól lesz. Megsérült a..- folytatnám, de nem bírom. Fel kell tennem egy kérdés, mielőtt további szavakat közlök barátnőmmel. Nem mindegy ugyanis, hogy olyannak beszélek vérfarkasokról, aki képben van vagy olyannak, akinek tilos. Persze nyilván egyértelműnek kellene legyen a beszélgetésünk helyszínéből Naomi elhívása is, de nem, én már nem tudok adni semmiféle egyértelműségre. Nekem konkrétan kimondott tények kellenek. Most azok a legjobb barátaim. - Tudod, hogy miért nem kórházban láttak el, hanem itt az egyetemen, s azért írtad nekem azt az smst, amit. Mert féltél, hogy nem avathatsz be a titkodba.. ugye? Kacifántos, bonyolult, de ettől még kérdés, s szerintem érteni fogja akkor is, ha nem toltam a képébe, hogy megtörtén-e az elhívása, vagy sem. Amennyiben bólint, vagy jelzi, hogy igen a válasza, s megbizonyosodhatok arról, hogy nem egy laikust avatok be súlyos titkokba, úgy folytatom. - Szóval Jenny azt mondta, hogy pár hónap és regenerálódik majd, s újra látni fog. Basszus, Naomi, valahogyan megvakítottam! Egy élőlényt! Ártottam valakinek úgy, hogy még csak nem is tudom mi volt az okom rá. Egy szörnyeteg vagyok. Egy igazi undorító, gennyes mocsadék, s hiába mondja Dimitris, hogy nem így van, hogy majd megértem én is, s nem fogom rosszul érezni magam, mert a hold volt az s nem én. Én akkor sem tudom ezt soha kitörölni a fejemből, nem lesz nap, hogy ne érezzek bűntudatot amiatt, amit tettem. Meg kellett volna haljak azon az éjszakán, s ha Masako nem kölyök lenne, akkor talán már halott is lennék, s nem kaptam volna egy ajándékot a sorstól azért, mert elvettem a szeme világát valaki másnak. Hányok magamtól, az a nagy igazság. Akár.. akár.. – egészen az utolsó elkezdett mondatig a szavaim könnyedén tolulnak nyelvemre. Érezhető mögöttük a keserűség, tárgyilagosságukban az undor, s az, hogy legszívesebben leköpném a tükörképemet. Nem társul viszont hozzájuk könny, nem emelkedik meg kimondásuk közben a hangerőm. De az utolsó mondatba beletörik a nyelvem, s ezzel együtt mintha kinyitották volna a csapot, megindulnak a könnyek is. Ám az arcomon legördülni nem engedem őket, kimeredt szemmel bámulok a szoba falára, elfordulva Naomitól, s várom, hogy elmúljon szemeim elől a homály. É vagyok a gonosz boszorkány, nem enyém a megtört szerep. Nem fogok itt sírni, a jó ég áldja meg! - ..te is lehettél volna ő.. belehalnék, ha én téged.. így.. Ne haragudj! A bocsánatkérés maradt csak nekem ebben a zűrzavarban, hát újra és újra kimondom, mert nem tudom elégszer elmondani ahhoz, hogy elmúljon a bűntudat. Azóta kínoz ez a hülye érzés, amióta a teraszon a beszélgetés közben Dimitris elárulta, hogy Naomi áldozat volt és nem megszállott. Akkor és ott lepergett előttem, hogy mi lett volna, ha őt kínozom. Azt hiszem, hogy akkor megértettem Prue cselekedetét. Nem az okát, egyszerűen a tényét. Hiszen igen, az első gondolatom nekem is az volt a felismerés hatására, hogy inkább megöltem volna magam, semmint Naomi elé kelljen álljak és lássam, hogy mit tettem vele. Gyengeség. Gyávaság. Családi vonás. - Majd elmondod, ha készen állsz! – fordulok Naomi felé, amint már nem érzem úgy, hogy egy tó mélyére süllyedtem, s látom is őt. Nem akarok rákényszeríteni semmit, mégis, amikor beszélni kezd, némán hallgatom. Soha, egyszer sem szakítom félbe, s igyekszem nem kimutatni a döbbenetemet. Vajon Masako hogy emlékszik arra, amit tettem vele? Meg kell kérdezzem majd, nem élhetek a bizonyosság nélkül. Vajon Naomi megbocsát valaha a „nőnek”, akit emleget? Vajon nekem megbocsátana, ha én tettem volna ezt vele? Nem, nem akarok újra erre gondolni! Meg akarom őrizni önmagam. Támasznak kell lennem, mert Naomi így érdemli. Vigasztalás kell neki, nem még több szar, amit a nyakába boríthatok. Van benne így is elég. Borzalmasan hangzik minden, amit elmond, s biztos vagyok benne, hogy én a felét sem éltem volna túl. El sem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehetett neki mindez, s hirtelen nem is tudom mit mondjak neki. Jobb kezemmel ép keze után nyúlok, s igyekszem megszorítani azt, jelezni ezzel, hogy itt vagyok vele, s nem megyek sehová, de a szavak.. a szavak valahogy nem jönnek elő. Újra csak azt tudnám mondani, hogy sajnálom, de már én is elcsépeltnek érzem. Egyszerűen olyan, mintha lefagytam volna. Semmi értelmeset nem tudok kinyögni nagyon hosszú ideig. - Megmentettek.. Ki volt? – kérdezek rá csendesen. Szeretném tudni, hogy kinek lehetek hálás azért, mert nem maradtam egyedül ebben a világban, hanem megmentette azt a személyt, aki az utóbbi időben a legfontosabb nekem.
- Ez kicsit furi. Nem is tudtam, hogy vannak ilyen álmaid. Nekem… rémálmaim vannak. Majdnem minden éjjel… és fogalmam sincs, hogy szüntethetném meg őket. Olvastam ám a soraimat, tudom, hogy korábban úgy sejtettem, a vérfarkasok miatt lehet, ám fogalmam sincsen, hogy kik azok a környezetemben, így elkerülni sincs módom őket. Nem is biztos, hogy akarom, már-már megtanultam együtt élni velük. Ez az álmodós dolog olyan lehet nála, mint az esetemben a látomások és a megérzések. Nem emlékszem rájuk, de leírtam őket, azt is tudom, hogy Mandy hogy jött rá, hogy mágiaérzékeny vagyok. Ha én ilyen fura vagyok, ő neki is lehet hasonló adottsága, nemde? - Azt hiszem, a legutóbbi alkalommal akkor jobban jártál, mint most. Sejtem, kire gondol, elég sok mindent tudunk már egymásról, majdhogynem azt is, hogy ki milyen bugyit vett fel reggel, úgyhogy nem nehéz megfejteni, mégis, úgy érzem, több van immár a személy mögött, mint amit a menza indokolna. Különösképpen azért, mert Mandy is említette, ő a mágusok vezetője… akkor pedig… ó istenem, mondd, hogy azért lenne kár nem ismerni, mert ő hívta el, s ha itt van, akkor igent is kellett mondania. Kérlek, kérlek, kérlek. Nem bírnám ki. Most, hogy itt van, tudom, hogy nem viselném el, ha folyamatosan hazudnom kellene neki. Megtorpan, talán nehéz kimondania, vagy más miatt nem teszi. Érdekel, szóval némileg aggaszt a dolog, de ott a halovány reménysugár, hogy azért nem teszi, amiért én sem, bizonytalan. Miattam. A vajon mit válaszoltam kérdéskört illetően. Csak ez lehet. Ennek kell lennie. - Igen. Pislogok rá, a maga körmönfont megfogalmazásában azt hiszem egyértelmű, hogy ő is Őrző. Meg én is. Elmosolyodom, haloványan, röviden, de mosoly, megkönnyebbült, békés. Örülök. Hosszú idő óta semminek sem örültem szerintem ennyire, és nem hittem volna, hogy ezekben a napokban lesz valami, ami képes ezt kiváltani belőlem. Köszönöm nektek ott fenn az égben, bármennyire is meggyötörtök, legalább Pandát nem veszitek el tőlem… Megkönnyebbülésem hamarosan valami egész másba csap át, érzem, ahogy a harag lángjai nyaldossák a bőröm, összeszorítom az ajkaim, ökölbe szorulnak kezeim is. Mielőtt még rájönnék, hogy melyik kezemmel teszem, lendül a jobb, hogy pofon vágjam. Nem erős, bár annak indult, beletéve minden keserű haragomat, mi szavainak hatására tolult fel bennem, mégis elgyengülök a mozdulat közben, majd a fájdalomtól, ami a kezembe hasít, s egyúttal a lelkembe is, hogy megütöttem, feljajdulok. Legyűröm mégis, és elkezdek beszélni, ömlenek belőlem a szavak, kierőszakolta belőlem ezzel a végtelenül ostoba hozzáállással. - Ha még egyszer ilyen szavakkal illeted a barátnőmet, picsánrúglak. Dimitris jól mondja. Nem Te voltál. És hidd ezt el egy olyannak, aki a másik oldalon volt. Te nem emlékszel semmire, pontosan azért, mert megszálltak, s így okod sincs arra, hogy így vélekedj magadról, vagy bárki másról, aki hasonlón esett át. Vérfarkas. Meggyógyul. Vissza fogja kapni a szeme világát, lehet, hogy nem egyhamar, de nem is marad örökre vak. És az istenekre, ha megint meghallom, hogy meg kellett volna halj, én magam fojtalak meg. Nem veheted el a kevés jó dolgok egyikét az életemből, bármennyire is legyek ezzel önző. A könnyeit megértem, mint ahogy azt is, amit érez, de attól még fel kell fognia, hogy rosszul látja, hogy valóban nem ő tehet az egészről, ő is, én is tudjuk, még vélhetőleg ez a Dimitris is, hogy P.S. sosem tenne ilyet, ha önmaga. - De haragszom. És nem azért, amit tettél, hanem azért, hogy most így viselkedsz. Hogy ilyen ostobán állsz az egészhez. Én nagyon jól tudom, hogy aki engem bántott, nem volt a maga ura. Félek tőle, igen, mert az ő képében támadott rám ez az Alignak, de igenis elé fogok állni, és megbeszélem vele, mert nem tarthatok örökké egy állítólag jámbor lánytól. Tudod, ő is Őrző. Nem akarok belegondolni, hogy vele mit tett ez az egész, ha az általam ismert, lelkileg legerősebb nőből ezt váltotta ki. Lehet, hogy túlzásba viszem, de nem azért vagyok a barátja, hogy minden körülmények között a keblemre öleljem és pátyolgassam a lelkét. Szerintem ez most nem segítene. Ám ezután gondolkodás nélkül tudom már folytatni a velem történtekkel, bár nem olyan könnyen, mint szeretném, és nem is esek hamar túl rajta, de beszámolok mindenről. Azaz, majdnem mindenről. Azt továbbra is megtartom magamnak, hogy felszólítottam, öljön meg, hogy nem küzdöttem… Ezt nem kell tudnia senkinek sem. Sokkal erősebbnek érzem magam kívülről, mint amilyen vagyok ezekben a pillanatokban. Talán azért, mert rájöttem, hogy P.S. mennyire szenved, azt hiszem, én is rosszabbul lennék, ha bántottam volna valakit. - Nem tudom, nem mondták meg a nevüket, mert már átestek az emléktörlésen, és nem akarják, hogy megkeressem őket. Azt hiszem, Mandy túl jól ismer. Kicsit sajnálom, mert nem tudom megköszönni nekik, talán az a pár pillanat, amíg leszedték rólam a nőt, elég volt arra, hogy Alignak kifusson az időből. Azt hiszem, ha az nincs, lett volna ideje belefojtani a folyóba. Nem szeretnék erre gondolni… - Nem tudom, miért csak ennyi ideig maradt Alice testében, de nagy szerencsém volt. Kicsit keserű számomra ez a szerencse, de nem mondhatom neki, hogy igen P.S., a nővéred után én is elhagytalak volna. Kiérdemelnék vele egy válaszpofont szerintem.
- Nem tudom. Talán tanítani akarnak neked valamit, s amint megtanultad, elmúlnak maguktól.. - vonom meg a vállamat igen őszintén. Persze ez legalább annyira jó ötlet, mintha kalapáccsal akartam volna megpüfölni a kulcscsontomat. Mindegy, most nem állok neki fájdalmas szájhúzogatásba kezdeni. Egyszerűen nincs jobb válaszom ennél az eszetlenségnél, elvégre tényleg fogalmam sincs, hogy hogyan lehetne a rémálmokat megszüntetni. Talán oka van annak, hogy Naomi annyira érzékeny az ilyesmire, amennyire, s talán majd valaki az Őrzők között megtanítja rá, hogy hogyan uralja az érzéseit, álmait. Mintha Dimitris mondott volna erről is valamit. Valamit a mágiaérzékenységről. - Határozottan jobban. – húzom el a számat. Ha nem ebben az élethelyzetben lennénk, akkor talán mosolyognék is a menzás emlékeken. De ez nem az a nap, amikor előreláthatólag a mosoly ajkaimon időz majd. Pedig sokkal kellemesebb lenne mindkettőnk számára, mert az valahol azt jelentené, hogy nem is történt olyan nagy tragédia. De az történt, s tán felfújom, mégis egy kalap ürüléknek érzem magam, amit nem átallok ki is mondani. Meg is kapom érte a magamét. A pofontól kikerekednek a szemeim, arcélem vörössé változik, s nem csak a tenyér nyomán. Annyira megdöbbent az egész, hogy szinte csak suttogásként jutnak el hozzám Naomi haragos szavai. Hallom őket, értem mindet, s igazat is adok neki. Mégis úgy érzem, hogy nekem itt és most fel kell állnom és méltóságteljesen kivonulnom a folyosóra, különben megint nem sikerült lehűtenem az indulataimat. Kár, hogy itt most nincsen hó, amibe beledughatom a kezemet, szó szerint lefagyasztva minden tombolásomat. Felállok az ágyról, s anélkül, hogy bármit szólnék Naomihoz, szálfa egyenes tartással, felemelt fővel az ajtóhoz sétálok, majd ráfonom ujjaimat a kilincsre. Mielőtt azonban lenyomnám azt, s távoznék, még halkan szólok valamit. - Egy pillanat! – jelzem ezzel, hogy nem akarok én kilépni innen különösen hosszú időre, valamint azt is kihallhatja a szavakból, hogy nem vagyok megsértődve rá. Egyszerűen csak menekülök az elől, hogy olyan kicsi szilánkokra essek, mint egy mikroszkopikus porszem. Odakint már nem érdekel majd, ha bárki meglátja agóniámat. Az ajtó csukódik mögöttem, én pedig odakintről nekidőlök a nyílászárónak, s annak vetett háttal guggolásba csúsztatom magam. Mély lélegzeteket véve próbálom összeszedni magam, sebtiben előbuggyanó könnyeimet csírájukban fojtom ezl azzal, hogy hevesen törlöm le őket arcomról, dörzsölöm ki mindet szememből. Naominak igaza van, ahogyan Dimitrisnek is igaza volt. Túlzásba estem. Túl sok bennem a hisztéria, a cirkusz, az öngyűlölet és a meggondolatlanság. De mégis, azért két nap egymás után ezt a képembe kapni nem egyenlő minden vágyaim netovábbjával. Fejlődni viszont fogok belőle, épülni is bizonyosan. Állásba tornázom magam, majd újra belépek a szobába, s beteszem halkan magam mögött a betegszoba ajtaját. - Igazad volt! Köszönöm. – lépdelek el az ágyig, hogy közel hajolva Naomihoz egy puszit helyezhessek az arcára, ha ugyan hagyja nekem. Sokkal erősebbnek érzem magam önnön szégyenem pírja mögött, ekképpen tényleg őszintén van mit köszönnöm Naominak. S ha már így esett, itt érzem szükségét annak, hogy belenyúljak zsebembe, s kiemeljem onnan a kis ékszeres tasakot, amiben a nyakamban függő szív alakú medál másik fele függ egy ezüstláncon. Az enyém volt, ami pedig a nyakamban van, az Prueé. Testvér-láncnak hívtuk, s úgy gondolom, hogy végre van valaki, akit megajándékozhatok vele. Talán giccses gesztus, talán felesleges, de én szeretném, hogyha Naomié lenne. Mert tudom, hogy érdemes rá, s nála érdemesebbet nem is lelhetnék soha. - Nagyon szeretném, hogyha elfogadnád ezt tőlem. Emlékeztethetne rá, hogy akármi is történjen, mindig lesz legalább egy valaki, akire számíthatsz. És ha jövőre is elönti a vörösség a holdat, s netán neked találnék támadni, akkor is tudd: hogy soha, de soha nem bántanálak önszántamból. Tiéd a szívem egyik fele. Ahogyan Prue-é volt az enyém. Ha kérdezi, akkor elmagyarázom neki a nyakláncok történetét, de ha nem, akkor nem terhelem vele. Nem akarom, hogy még több szentimentalizmus keveredjen ebbe a beszélgetésbe. Én csak szeretném, hogyha megértené, hogy mennyire őszintén hálás vagyok neki. - Mandy? – vonom fel szemöldökömet egy pillanatra. Lehet, hogy ezt tudnom kellene, de azért valahol most mégis újként hatol elmémbe az információ. - Ő hívott el? – randira. De hülye szó ez. Bár, ha jobban belegondolok, ilyen vicc formájában még örülhetnék is neki, hogy egy jóképű görög elhívott akárhová. Nem, nem akarom elpoénkodni, túl nagy dolog ez az egész elhívás ahhoz. De azért nehezen tagadom meg önmagam. - Vajon hány testbe szállhatott bele egyetlen éjszaka alatt? – a kérdés költői ugyan, de azért szeretném tudni a választ. Érdekelne. - A világnak volt szerencséje, hogy megmaradtál benne! – nyáltenger. De igaz. Így ki kell mondanom.
Belül mardos a szégyen, ég és fáj a tenyerem egyszerre, istenem, hogy voltam erre képes… mégsem szabadkozom, nem tehetem, ha most az életben egyszer villan meg ezen oldalam, hát csináljam jól, rendesen. Kérlelhetetlenül ömlenek belőlem a szavak, igyekszem nem tudomást venni a döbbenetéről közben, úgy sokkal nehezebb. Tudom, tőlem ilyesmire nem lehet számítani, de úgy vélem, épp ezért sokkalta hatásosabb, még ha már most bánom is. Amikor feláll, megfeszülök, és legszívesebben utána kapnék, hogy ne menjen sehová, még tán könyörögnék is, de nem tehetem. Most nem. Akkor mi értelme volna? A ködbe veszne minden szavam, a pofon üres és értelmetlen volna. Nem, nem szokásom ennyire céltalanul cselekedni, így nem mozdulok, nézek utána, kicsit meghalok belül. Inkább nagyon. Hevesen dobog a szívem, bármely ketrecbe zárt madárka megirigyelné a sebességét. Szeretlek, P.S., épp ezért kell ezt tennem, egyszer majd talán megérted. Egy pillanat? Most még az is egy fél évezrednek tűnik. Ne menj ki, kérlek… mégsem szólok, nem marasztalom, hagyom, hogy úgy dolgozza fel az itt és mostot, ahogy ő szeretné. Vétettem ellene, hát most megiszom a levét. Nyelek egy nagyot, mikor becsukódik mögötte az ajtó. A szabad kezemmel többször kupán csapom magam, halkan motyogva, hogy hülyehülyehülyehülye. Nem haragszik? Vagy csak ennyire jól titkolja? De ha nem, akkor miért nem mer előttem elgyengülni? Most valamiért megint visszaléptünk vagy húszat hirtelen? Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen dolog semmisé tegye, amit egyszer már elértünk. Legyen bármekkora ász ez az Alignak, nem fog keresztbetenni a barátságunknak. Nem hagyom. Az ágy szélére csúszok, azzal a célzattal, hogy utána megyek, bármennyire is nem akarja esetleg. Nem hagyhatom, hogy ne merjen előttem önmaga lenni, nem akarom csak a szépet látni, nem vagyok papírból. Sok szaron keresztülmentem, igen, de sosem szenvedhetek annyira, hogy ne akarjam tudni, mit gondol és érez valójában. Észhez akartam téríteni, de most már nem vagyok benne biztos, hogy elértem a célom. Épp leérnek a lábaim a földre, és belebújnék a papucsomba, amikor nyílik az ajtó. Mikor megszólal, pislogok párat, kicsit talán értetlenül, és legszívesebben a falba verném a fejem, mikor észlelem a szemkörnyéki kipirosodást. Bolond lennék tenni a puszi ellen, de így még jobban utálom magam, komolyan nem hittem, hogy a pokol legmélyebb bugyránál ilyen téren van még lejjebb. Ami meg azután jön, hát attól már tényleg lángol a képem, nem amiatt, mert zavarban lennék, hanem a szégyentől. Hiába köszönte meg, úgy sejtem, ezt a medált mindenképpen megkaptam volna, és én ebbe rondítottam bele ilyen gusztustalan módon. Nem is mint egy elefánt, sokkal inkább mint egy tank a porcelánboltban. Gratulálok Naomi. - Enélkül is tudom, hogy soha nem bántanál. Egyetlen porcikámban sem merülne fel, hogy igen. Nagyon szépen köszönöm, sokat jelent. Nem tudok mást mondani, sírni sem akarok, de érzem, hogy jönnek a könnyeim, annyit sírtam az utóbbi időben, hogy szerintem ezt a csapot már lehetetlenség elzárni. Ezek azonban nem fájdalmat hirdetnek, épp ezért tisztábbak, értékesebbek, talán kicsit szívet melengetőek is. Olyanok, amik tényleg csipetnyi békét hoznak a zord mindennapokba, olyanok, amik miatt érdemes élni. Elveszem, ujjaim finoman fonódnak rá, simítanak végig a fél szíven, nem durrogtatok olyan ostobaságokat, hogy ilyet a szerelmesek szoktak adni egymásnak, nem, hiszen tudom jól hogy a szívünk nem csak a szerelmünké lehet. Maya óta tudom. - Nem tudom feltenni. Nyögöm ki végül, mert a kezem annyira még nem szuperál jól, és nyilván ő sem tud segíteni fél kézzel. Kriplik társasága. - Szóval egykor a testvérednél volt a másik fele? Kérdezek vissza, ezzel felhatalmazva érezheti magát arra, hogy elmesélje a történetet, ha szeretné, de nem óhajtom faggatni, most nem érzem, hogy jogot formálhatnék rá. - Igen, elméletileg már másodszor. Azaz, nem is elméletileg, mert elolvastam… mindent, amit elfelejtettem. Nézek a mappámra, gondosan bal tenyerembe zárva közben a medált, azt én már nem adom soha senkinek, csak egyszer kerüljön a nyakamba… ráadásul, ezüstnek tűnik, azt meg nem igazán szívlelik a vérfarkasok. Ezt is olvastam. Connor sok mindent elmondott… - Fogalmam sincs, de megsérült Dimitris is, bár ezt gondolom tudod, meg azt hallottam, hogy az itteni Protektor is, az már alsó hangon négy… Veled mikor történt? Az időpontokból talán ki lehet sakkozni valamit… Nem mintha akarnám, de ha ezen tárgyilagosság mentén maradok, akkor talán nem jutnak eszembe újra meg újra azok a pillanatok, miket feledni vágyok. - Néha tényleg nem értem, mivel érdemeltem ki, hogy ennyire jónak láttok. Te is és Mandy is… a nagyi is, meg még ki tudja, kik. Furcsa… félre ne érts, nem tartom magam rossz embernek, de ennyire értékesnek sem. Csóválom meg a fejem, és ott van a nyelvem hegyén, ki fogom mondani, tudom, ki akarom mondani, nem bírom magamban tartani, túl súlyos, túlságosan fáj, nem bírok vele megküzdeni egyedül. - Panda… sajnálom, nagyon, nagyon sajnálom… de… én aznap este azt akartam, hogy vége legyen. Egy idő után feladtam, és eszemben sem volt küzdeni. Kérlek, bocsáss meg. Szökik ki belőlem, lehajtom a fejem, gyenge vagyok, nem bírom nézni arcának változását a súlyos szavaim nyomán.
- Átfér a fejeden. - mosolygok rá, mintha mi sem történt volna az imént. Halvány mosoly ez, de mégis az, s hiába a felhők, melyek fejünk fölött pattogtatják erejüket, mégis azt hiszem, hogy ennek a mosolynak itt van most a helye. - Ha nem férne, én sem tudtam volna ilyen kriplin felvenni. Szörnyen nézünk ki, ha így jobban belegondolok! – odázom el a komolyságot egy önironikus viccel. Aztán persze a kérdése visszavon abba a hangulatba, amelyikben az előbb voltam. Érdekes, hogy most először nem gondolok haraggal a testvéremre. Talán sokkal jobban haragszom magamra nála pont azért, mert egy pillanatra én is majdnem olyan lettem, mint ő. Hátrarázom arcomból elszabaduló tincseimet, majd hogyha Naomi átadja nekem a láncot, akkor csak fél kézzel ráhelyezem a fejére, hogy aztán az ezüstlánc könnyedén lecsusszanhasson vörös tincseinek koronája körül, nyakába érkeztetve így a fél szívet. - Ami az én nyakamban van, az volt Prueé, s amit neked adtam, az volt az enyém. Tizenhat éves voltam, amikor egyik reggel bejött hozzám a szobámba és közölte velem, hogy öltözzek fel, mert vásárolni megyünk. Közeledett a szülinapom, így nem gyanakodtam semmire. Felöltöztem, elmentem vele, de amikor egy ékszerboltba cibált be, akkor picit értetlenül álltam a helyzet előtt. Kaptunk mi zsebpénzt, de nem olyan sokat, hogy ilyen volumenű ajándékot megengedhessünk magunknak, márpedig ha egy szokás örök érvényű volt a Mallory családban az az, hogy mindenki abból vehetett ajándékot, amije volt. Apa így nevelt minket a pénz beosztására. Mindegy, nem ez a lényeg. - legyintek, majd folytatom. - Hamar világossá vált számomra, hogy ő már mindent előre kitalált. Két fél szívből álló medált akart venni, s engem csak azért hívott, hogy a kínálatból válasszak. Hát választottam. Majd a születésnapomon a nyakamba akasztotta az egyik szívet, a másikat pedig felvette ő. Azt mondta, hogy ezzel szeretné kifejezni a szeretetét irántam és azt, hogy bármi történjen, a szíve mindig az enyém, mert én vagyok az egyetlen kishúga, akit nem cserélne el senki másra. Megígérte azt is, hogyha elhagy valaha, akkor sem feled el, s bármilyen messze legyen, mindig elérem őt, csak gondolnom kell rá, s megérinteni a szívet a nyakamban. Amióta meghalt, egyszer sem viseltem ezt a láncot. Csalódott voltam és az árulását szimbolizálta nekem, mert elhagyott, pedig úgy emlékeztem, hogy azt ígérte: sose teszi. Aztán akkor éjjel, amikor az történt, ami, akkor hirtelen megértettem őt. Eszembe jutott, hogy mit mondott, hogy sosem ígérte, hogy nem hagy el, csak azt, hogy velem marad, hogyha gondolok rá. És ebben igaza volt. A szíve még mindig az enyém, de most szeretnék valakinek én az lenni, aki ő volt nekem. S ha megtisztelsz vele, hogy elfogadsz, akkor a nővéred leszek. Nem vér szerinti. Nem is kimondott. De remélem, hogy érted, mire is gondolok.. Szerintem érti ő, ezért is nem ragozom tovább. Elmondtam mindent, amit a medálról szerettem volna, s sokkal könnyebbnek, súlytalanabbnak érzem így magam. Az élet tényleg nagyon furcsa, hordoz magában olyan titkokat, melyeket sosem érthetnék meg, hacsak nem történnének velem azok, amik. S ha már Prueról beszéltünk, egy dologgal még tartozom Naominak. Az igazság egy újabb falatkájával. - Dimitris látta őt. Beszélt vele. Megjelent neki a.. - elég nehezemre esik kimondani, olyan groteszk. De végül csak befejezem a mondatot. - ..nővérem szelleme. Elmondta nekem én pedig kiborultam. Hülyét csináltam magamból, sírtam előtte, mint egy megtört gyerek. Elég kínos volt. Könnyebb a dolog kínossági faktorát feszegetni, mint azt, hogy mennyire padlóra küldött a tény, hogy van ez a férfi, aki beszélt a halott.. basszus, rohadtul halott.. nővéremmel és azt mondta nekem, hogy Prudence tudja, hogy tönkretett, hogy miatta nem lelem az utam és sajnálja. Vagy valami ilyesmi. - Másodszor? – akadok meg ezen kicsit, de nem vágok hosszú mondatokkal Naomi szavába. - Tolószékben ül. – bukik ki belőlem, amikor Dimitris sérüléséről beszél. Fogalmam sincs, hogy ezen miért akadtam meg annyira, hogy napokkal később sem bírom kiverni a fejemből a képet. Hogy az első kérdésem az volt, hogy mi történt vele.. vele.. és nem az, hogy miért jött el hozzám, hogyan talált meg. Biztosan ő sem értette, ahogyan én sem vagyok tisztában a tényekkel. De a menzai tánc után tolószékben látni valakit, hát őszintén megvallom, erőteljesen sokkolt a dolog. Hogy másra irányítsam a gondolataimat, megpróbálom időben elhelyezni valahogy ezt az egészet. - Háromnegyed tízig majdnem tiszta minden kép, olyan negyven körül néztem rá utoljára az órámra. Akkor akartam felszállni a sífelvonóra. De aztán nem szálltam fel.. – húzom el a számat. Nem, nem merülök el ebben a tengerben megint, mert félő, hogy belefulladnék. - Neked meddig volt normális a napod? – direkt nem azt kérdezem, hogy hánykor támadták meg. Nem akarok tuskó lenni és tapintatlan. - De ennyire az vagy. – kezdek bele, ám nem tudom folytatni. Elkerekedett szemekkel nézek rá, tagadni sem akarom, hogy újra felgyűlnek a könnyek szemeimben. Hát elhagyott volna, ő is. És oka lett volna rá, neki is. Nem haragszom. Annyi évig emésztett a méreg a nővérem iránt, s egy pillanat alatt foszlott az elmúlt napok tükrében semmivé. Nem is éled hát fel a testvére Naomi iránt. Egyszerűen csak tagadhatatlanul csalódott vagyok. De nem pofozkodom. Bár megérdemelné, épp annyira, mint én, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Egy ponton túl már nem lenne hiteles. - Sose tudtam volna elfelejteni neked, hogyha feladtad volna, de talán nem gyűlöltelek volna évekig amiatt, hogy itt hagytál te is. Itt vagy, mert itt kell lenned és nincs mirét megbocsátanom. Arra viszont megkérlek, hogy ne add fel újra. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni, hogyha még egy testvéremet el kéne temessem a föld alá. Nem ölelem meg, nem nyúlok utána, még akkor se, ha szeretném, hogy rám nézzen. Hagyok neki időt arra, hogy feldolgozza szavaimat és magamnak is, hogy én is elrendezzem bensőmben az övéit. S hogy ne üljünk csendben, mint a némák, újabb kérdést fűzök fel beszélgetésünk gyöngysorára. - Megkeresed őt? – egyértelmű, hogy kire gondolok. A kölyökre, akiről Dimitris mesélt, s aki összekeveredett bennem a „nem tetszik senki!” kezdetű tiltakozással a csokiboltban.
- Uhh, azt hiszem, nem megy ez ma nekem. Állapítom meg halkan, mikor közli, hogy átfér a fejemen. Mondhatjuk, hogy jellemző, bár én most inkább az elmúlt napok borzalmának tudnám be. Nem is értem, miért nem néztem meg jobban, hisz fontos, túlságosan sok fontos dolog történik mostanában, nem vagyok benne biztos, hogy elbírom. A medál… arra koncentráltam. - Igen, szörnyen, de legalább élünk. Bólintásom határozott, határozottabb, mint eddig bármikor lett volna. Ha másért nem is, ezért a pillanatért mindenképpen érdemes volt. Hálát adhatok a sorsnak, hogy a sok fájdalom közepette életem könyvébe megírta ezeket a sorokat. Hogy beleírta Pandát, Mandyt, s igen, Connort, bármennyire is fordítottam hátat neki. Lehajtom kissé a fejem, hogy ráhelyezhesse a képzelt koronát, ezzel mintegy barátságunkat is bíborpalástba vonva. Iszom a szavait, sejtem, nem lehet könnyű erről beszélnie, de kell, máskülönben nem menne, úgy nem lehet túllépni semmin, ha a szőnyeg alá söpörjük a problémákat, bárhonnan is eredjenek. Ez pozitív dolog, Prue halála megkeseríti, de nem szabad hagynia, hogy így legyen, én tudom, hogy erős, sokkal erősebb, mint én, épp ezért nem hagyhattam, hogy magába roskadjon, mert én nem hiszem, hogy valaha képes lennék visszarángatni a pokolból. - Értem, persze, hogy értem, és te tisztelsz meg engem… ostobaság volna nem elfogadnom. Köszönöm. Megint. Ígérem, megpróbálok felnőni ahhoz, amit mindez jelent. Remélem, sikerülni fog. Szipogom, elmorzsolok pár könnycseppet, P.S. nekem a fény az alagút végén, s talán én is neki, csak épp az alagút két oldaláról közelítettünk mindig. Most pedig, úgy fest, eljutottunk oda, ahová az irányt kellett mutatnunk egymásnak. Életünk ugyanazon a ponton állomásozik, s csak rajtunk múlik, mihez kezdünk ezzel az egésszel. Ami engem illet, remélem, még jó sok ideig lesz alkalmunk együtt csiszolódni, és nem fog semmi közbeszólni ilyen téren. - Hogy micsoda? Ilyen van? Szellemek? Te jó ég… ezt még nekem senki sem mondta. Képzelem, mennyire kiakadhattál. Csak nem olyan kellemetlen alak, hogy így vélekedjen a dologról, szerintem ez csak a szívtelen lelkeket nem érintené meg. Nem hiszem, hogy aggódnod kellene miatta. Elgondolkodom, mert van valami, ami erről eszembe jut, és meg kell kérdeznem, egyszerűen muszáj, holott tudom, fájni fog neki, még az elképzelés is, de talán adhatna valamiféle lezárást számára a dolog. Csak egy lehetőség, nem most, majd egyszer talán, ha mi is képesek leszünk ilyesmire. - P.S., ha lehetőséged nyílna rá… beszélnél Prueval? Teszem fel halkan a kérdést, és figyelem közben az arcát, remélni tudom csak, hogy annyira nem fogja megviselni, mint ahogy a helyében velem történne. - Igen, másodszor, az emléktörlés lett az elhívásomból, Maya miatt inkább el sem gondolkodtam a dolgon. De most… már nem volt min gondolkodnom. Nyelek egyet, és csak megcsóválom a fejem, nem igazán hiszem, hogy akarok erről megint beszélni, túltárgyaltuk korábban, csak megpróbálom világossá tenni az akkor és most között a különbséget. Hihetetlen, hogy mindössze három hónap telt el azóta. - Abból következtetve, amit a kezemmel műveltek, szerintem nem marad élete végéig tolószékben. Szanaszét volt törve minden csontom, megmozdítani sem tudtam volna, ha normális orvosok közé kerülök. Talán ebből érezni fogja, hogy nem feltétlenül olyan súlyos minden, mint amilyennek látszik, előbb-utóbb helyre kell jönnie a férfinek is, biztosan így lesz. Legalábbis remélem, nem arról van szó, hogy túl sokat feltételeznék az Őrzőkről. - Fél 11-kor elengedtek melóból, nem volt sok ember, míg elérek a partig, az nagyjából negyed óra, ki akartam szellőztetnie a fejem… Szerintem majdnem 11 volt, mikor összetalálkoztam a nővel. Igaz, sokkot kaptam, de mikor beszálltam a rendőrautóba, akkor már 23:19 perc volt. Erre emlékszem… Szóva összességében annyira sok ideig nem lehettetek megszállás alatt. Összegzem a gondolataimat, de ha negyed órával számolunk, az is négy ember, vagy négy ki tudja mi egy óra alatt. Vajon meghalt valaki? Azt hiszem, jobb ezt nem tudni, neki is, nekem is. Értékességem, vagy jelenleg inkább értéktelenségem ténye a homályba vész, hisz látom rajta, miként érik a következő szavaim, látom, szinte érzem a fájdalmát, és pontosan ezért nem szerettem volna elmondani neki. Ám nem élhetek hazugságban, épp úgy nem előtte, mint önmagam előtt. Talán megérti, remélem, hogy meg, mert nélküle már nem tudom elképzelni. - Nem fogom, emiatt nem kell aggódnod, van már mire koncentrálnom, és hidd el, épp eléggé utálom magam miatta ahhoz, hogy ne akarjam többet megtenni. Fáradtan, de őszintén csendülnek a szavaim, úgy vélem, túlléptem már azon a ponton, hogy a gyengeségem ilyesmit váltson ki belőlem. Egyszer feldolgozom ezt is, menni fog, tudom, csak most több idő kell, mint általában, és ez az, ami nekünk nem lesz, úgy vélem, jó sokáig. A kérdése váratlanul ér, a szívem kihagy egy ütemet, megrándul a szám sarka, lassan felsóhajtok, fogalmam sincs, hogy mennyire kellene ezt a témát boncolgatnom, hogy egyáltalán kell-e, vagy viseljem a saját döntésem következményeit, és hagyjam ennyiben. - Nem tudom. Felhívtam… nem kapcsolható. Talán nem is szeretné, hogy megtaláljam, és tudod, meg is van rá az oka. Nem volna fair tőlem azok után, hogy én döntöttem az emlékeim törlése mellett. Szerintem úgy érezte, hogy eldobtam, azt, ami volt köztünk, bármi is legyen az. Ez nem világos még számomra sem, és nagyon furcsa, tudod… mindent leírtam hajmeresztően pontosan, de az érzéseimről semmit… Van rá ötletem, hogy miért nem tettem, de ezzel talán túl sok lenne jelen pillanatban szembenéznem. - Szeretném újra látni. Mandy azt mondta, hogyha akarom, segít megkeresni, mégsem tudom, hogy megtehetem-e. Meg különben is… mit mondanék? Szia, én vagyok az a picsa, aki kitöröltetett az emlékeiből… Pff. Fújok egyet, túl sokat agyalok ezen, egyszerűbb lenne, ha egyszer csak szembejönne velem az utcán, és a szokásos bénázásom miatt segítségre szorulnék. Akkor nem kéne kínosan éreznem magam, legalábbis addig, amíg rá nem jövök, hogy ő az. Mert azt bizony nem tudom, hogyan is néz ki…
- Minden rosszban van valami jó! – ereszkedem bele a de legalább élünk nyugalmába. Tényleg van minek örülnöm azon, hogy nem halt meg egyikünk sem azon az éjszakán. Egyrészt, mert nem bírtam volna elviselni az életemet Nonó nélkül, másrészt pedig mert nem akartam volna neki fájdalmat okozni azzal, hogy esetleg kifakulok a napjaiból örökre. Mindkét örömcsírám szülőanyja az önzőség, de ez nem változtat a tényeken. Szeretek élni, mindig is szerettem, s hogyha egy pillanatra hagytam is magam életem során elsüllyedni az inkább haljak meg posványában, az idő mindig észre térített. Vagy éppen egy pofon, mint nem is olyan rég amit kaptam Naomitól. Nem akartam megríkatni, de a könnyei mögött látom saját el-nem-sírt darabjaimat, s meghat ez a szoros kötődés, amit a nyakláncokkal csak megpecsételni igyekeztem, nem elősegíteni. Megvan az közöttünk ezek nélkül az ezüst szépségek nélkül is, de így mégis úgy érzem, hogy valami többet hozzátettem, egy darabot a lelkemből, a múltamból. Sose adtam volna senki másnak. Köszönettel tartozom Naomiért. A visszakérdezésére csak beletörődött bólintás a válaszom. Még mindig nehezen emelem be mindazt, amit Dimitris a nővéremről mondott nekem, így hát nem lep meg, hogy Nonónak sem jön a zsigereiből a megértés. - Állítólag nem is ritka, hogy a szellemek megjelenjenek valakinek. – próbálom megvilágítani a dolgot, de a saját homályos tudásom a témáról azért nem elég ehhez. A kellemetlen alak kifejezésnél hevesen megrázom a fejem, mintha ezzel akarnám elűzni a görög feje fölül ezt a bélyeget. - Nem, nem az! Nagyon kedves férfi. Egyszerűen csak nem állunk olyan közel egymáshoz, hogy tudott volna mit kezdeni a reakciómmal. Meg a szituáció sem volt rá a legmegfelelőbb. - nem tudom, hogy miért süt csalódottság a hangomból. Talán azért, mert még mindig hiányzik a várt, ölelő reakció a férfitól. Tudom én, hogy tolószékben ült és sérült volt és azt is tudom, hogy amúgy sem kellett volna semmilyen okból kifolyólag engem ölelgetnie, de mégis. Van az a pillanat, amikor hiányzik egy erős férfi válla, amin sírni lehet. Naomiét már terheltem eleget. Igyekszem nem túl sokáig időzni ennél a számomra elég kínos témánál. Még mindig szégyellem a kiborulásomat. Nem így akartam bemutatkozni Dimitrisnek a második találkozásunk alkalmával. De hát na, amilyen állapotban a testem volt, olyanba került a lelkem is akkor. Nem volt egy felemelő találkozás. - Nem szeretnék! – vallom be őszintén. - Ha hallanám a hangját, vagy ha csak közvetítenék nekem a szavait, akkor megint őrülten elkezdene hiányozni, s félek tőle, hogy nem vagyok még elég jó ember ahhoz, hogy ne gerjedjen bennem újra harag iránta, amiért már odaát van, s csak a szelleme koslatja a nyomomat. Szörnyen hangzik, amit mondok, tudom én. De Naominak nem áll szándékomban hazudni, sem erről, sem másról. Szerencsére őrzőségünkben is osztozunk egymással és nem kell ezt a titkot sem barátságunk terhére kettőnk közé akasztanom. Valójában nem mondom azt, hogy nem beszélnék a nővéremmel és azt sem, hogy igen. A tények egyszerűek: nem szeretnék, de nem tudom, hogy beszélnék-e. A fentebb elmondottak okán. S ha már itt tartunk, bizonytalanságomban szinte szomjazom a segítséget. Visszakérdezek hát: - Te beszélnél vele a helyemben? Szerinted lenne értelme? Nem akarom ráhárítani a felelősséget, egyszerűen csak tudni szeretném, hogy ő mit gondol erről a kérdésről. Mint ahogy minden ügyben szeretem kikérni a véleményét, s én is elmondom neki a magamét, igaz, hogy gyakran kérdezés nélkül is. Maya említésére megrándul a szám, de nem mondok semmit, egyszerűen csak jobb kezemmel Naomi ép keze után nyúlok, hogy megszoríthassam azt. Tudja, hogy sajnálom az egész helyzetet, ami a lányával kapcsolatos, s ezzel a kis gesztussal szeretném ezt éreztetni is vele. Mert tudom, hogy néha nem elég tudjuk a dolgokat. Éreznünk is kell ahhoz, hogy igazzá váljanak. A falovatlan ismerősöm tolószékének említésére sóhaj szakad fel tüdőmből és egy szájhúzást produkálnak arcizmaim. - Tudom, hogy nem marad, de.. – nem tudom, hogy hogyan fogalmazzam meg mindazt, ami megszületik elmémben. Egyszerű akarok lenni, tárgyilagos, s talán jobb lenne, ha nem mondanék semmit, amíg vissza nem szerzem a józan ítélőképességemet. Ám én sose voltam olyan, aki lakatot lenne képes tenni a nyelvére, hát most is kimondom azt, ami a leklemet nyomja, bármilyen katyvaszos és röpke formában, akkor is. - ..ismeretségünk előéletét figyelembe véve meglepő vehemenciával tört rám, hogy rosszul esik látnom a kiszolgáltatottságát. Azt hiszem az aggodalom lenne a legmegfelelőbb szó arra az érzésre, ami a láttán feléledt bennem. Röhejesnek tartom, tekintve, hogy szinte nem is ismerjük egymást. Mindegy, hagyjuk is! – legyintenék, hogyha lenne még egy szabad kezem, amivel nem Naomiét fogom. De mivel nincs, így nem legyintgetek, csak csendben maradok egy szemforgatásba fúlva. Azt nagyvonalúan elfelejtem habként a téma tortájára tenni, hogy úgy kapaszkodtam ezen nemismerem férfi kezébe a Farkaslak teraszán történő beszélgetésünk közben, mint egy riadt gyermek, s a bizalmaskodó egyéb mozdulataimról sem lebbentem fel a fátylat. Bonyolult ez a helyzet, legalábbis bennem az, úgyhogy inkább nem elemezgetem. - Én nem tudom, hogy mennyi volt az idő, amikor Jenny értünk jött. Miután láttam a mellkasomon állni egy farkast, azt hiszem, hogy elájultam. Egyszer magamhoz tértem, de akkor meg láttam, amint az előbbi farkasból ember lesz, s nem sok idegszálamnak volt kedve tudomásul venni az élményt. Gondolhatod, hogy hogy kamilláztam, amikor Jenny közölte velem, hogy Masako volt a farkas, s tényleg jól láttam azt az átváltozást. – még mindig sokkol az élmény, még ha csak beszélek róla, akkor is. S ha már itt tartunk, van egy fontos információ, amit ki tudja miért, de szeretnék Naomival megosztani. - Megharapott, de nem lettem farkas. Lehettem volna, de nem lettem. Állítólag az őrzők el tudták volna vonni belőlem ezt a farkas-dolgot akkor is, hogyha azzá váltam volna. Jenny valami ilyesmit mondott és Dimitris is megerősítette. Mi szerintem már soha nem lehetünk farkasok. – nem, mintha szeretnék az lenni. De ez talán jelentheti azt, hogy nem vagyunk veszélyesek egymásra és akkor a kölyök, meg Naomi.. Nem rágom a szájába, de talán érti majd. Remélem, hogy érti. Egy részem meg azt reméli, hogy nem. - Ha ismert téged, s érzett irántad valamit, aminek még nem múlt el minden csírája benne, akkor azt hiszem, hogy meg tudna érteni. Idővel. Ha viszont meg sem próbálod megkeresni, akkor sosem tudhatod, hogy mi lett volna, ha. Csak az örök kétely marad majd, s a kattogás azon, hogy lehetett volna köztetek bármi, hogy szerethettétek volna-e egymást, lehettetek volna barátok.. akármi. S sose fogod megtudni, hogy mit éreztél, ha nem látod újra őt. – tessék. Naiv és romantikus énem megint felütötte bennem a fejét. Azok után, hogy a saját lelkemben kavargó kulimázzal nem tudtam mit kezdeni, inkább mászom bele Naomi szövevényes kapcsolati életébe ilyetén. Mert könnyebb, s mert így azt hiszem, hogy segíthetek. Persze nyilván nem fincsi hallani, ahogyan valaki analizál, nem is ez a célom, egyszerűen csak kimondom, amit gondolok. - Én elfogadnám Mandy segítségét a helyedben. Megteheted. Hogy mit mondnál neki? Majd ott és akkor kiderülne. A picsát mondjuk én nem tenném hozzá. – kínálkozik itt egy hely egy kacsintásra, de az nem érkezik meg. Röhejes lenne még a próbálkozás is. Nem akarom a helyzetet elkomolytalanítani.
- Én a helyedben nem aggódnék, biztos látott már hasonlót számos alkalommal. Nem hiszem, hogy nagy csoda lenne az, ha valaki kifakad egy ilyen hír hallatán. Próbálom megnyugtatni, és hiszem is, hogy igazak a szavaim, a jövő pedig remélhetőleg majd igazolni is fog. Valóban nem tartom lehetetlennek, hogy más is reagálhatott hasonlóan, én sem voltam jobb, először közöltem, hogy nem akarok hallani semmit erről, és hátat fordítottam Mandynek… Mentségemre legyen mondva, egy nappal a történtek után még igencsak tropára volt menve az idegrendszerem. Most sem ideális a helyzet, de kicsit azért már viselhetőbb. - Nem hiszem, hogy így tennél, ám ha mégis, ettől nem lennél kevésbé jó ember, csak valaki, akinek nagyon hiányzik a nővére, és inkább magára a tényre haragudnál, hogy nem lehet melletted, mint rá. Remélem érthető, amit ki akartam ebből hozni, fura, hogy pont én nem látom ezt a helyzetet annyira sötétnek, mint ő, talán könnyebb úgy, hogy nem vagyok benne, mint átélni. Mindenesetre azt határozottan nem bírom, ha így beszél magáról, és jelen ponton értem meg azt is, hogy Mandy miért akadt ki, amikor ostoroztam magam. Többet nem teszem, vagyis, nem hangosan, inkább csak magamban. - Én beszélnék vele a helyedben, mert szerintem szükséged van rá, és talán neki is. Sóhajtok fel, és remélem, nem követek el ezzel nagy hibát, majd végül folytatom szavaim fűzését, bár nem vagyok benne biztos, hogy nem totális ökörség, ami ki fog peregni ajkaim ketrecéből, mégis kimondom. - Nem tudom, hogy működik ez az egész a szellemekkel, majd megkérdezem Mandyt, viszont ha esetleg azért nem tud békére lelni, és távozni, mert te… nos… itt tartod, akkor talán meg kellene próbálni elengedni, hogy megnyugodhasson. Nem most… majd egyszer, talán, megbocsájtani neki. Suttogom, nem akarom bántani, mégis úgy érzem, ma újra és újra megteszem, hol szavaim, hol tenyerem ütik arcon, mégis, hiszem, hogy vannak dolgok, amiket nem tarthatunk meg magunknak, mert előbb-utóbb úgyis kibukik, akkor pedig sokkal fájdalmasabb lenne szembesülni vele. Igyekszem azért finoman fogalmazni, bár jelen állapotomban talán közel sem vagyok olyan tapintatos, mint amilyen szeretnék lenni, ám remélem, hogy nem veszi rossz néven szavaim. Sejteni vélem, hogy mit szeretne kifejezni a kézszorítással, és határozottan nem bánom, hogy másként nem kommunikálunk a témát illetően, mert szerintem most Maya lenne a pont az i-re, és akadnék ki megint, de úgy istenesen, s erre nem vágyom, elég volt szerintem egy életre az utóbbi napok érzelmi hullámvasútja, inkább mélységekkel tarkítva természetesen. Mi más is lehetne, ha rólam van szó. - Akit kedvelünk, azokért általában szoktunk aggódni. Apró, halovány mosoly, nyilván így érez, máskülönben nem lovagolna ennyit Dimitris személyén, s nincs is ezzel semmi baj, elvégre, mostantól biztosan többet fog vele találkozni, a mágusok vezetője, valamit tanulnunk kell majd tőle is. Sőt… fene tudja. Igazából, én még nem nagyon gondolkodtam azon, hogy minek kellene lennem, az biztos, hogy a gyógyítók és a harcosok kizárva, a másik két verzióról még nem született döntés, de vélhetőleg nem két perc alatt kell majd jövőm felett döntőbírót játszanom. - El tudom képzelni. Biztos sokkoló lehetett, főleg, ha már nem volt benned az az Alignak. Ez olyan dolog, hogy inkább hinnéd magad őrültnek, minthogy elkönyveld valóságnak. Legalábbis én teljesen meg voltam lőve utána. Én Connort láttam átváltozni, azt hiszem, nem sokon múlt akkor sem az életem. Hihetetlen, hogy egy hazugságban éltünk… hogy mennyi minden vesz körül minket, amiről fogalmunk sem volt. Húzom el a szám, nem tudom, hogy ezt a tényt valaha meg fogom-e emészteni, hogy mit fogok tenni, ha egy emberhez olyan Őrzőt kell hívni, aki képes kitörölni az emlékeit. Nem akarok most még erre gondolni. - Hát, nekem elég logikus, hogy nem lehetsz farkas, ha már Őrző vagy, viszont úgy tűnik, fordítva ez már nem igaz, bár kétlem, hogy valaki Őrző akarna lenni, ha nem véletlenségből lett farkas. Mindenesetre, engem ez a tény nem zavar, nem hiszem, hogy jó farkasalapanyag lennék. Nem igazán veszem észre, hogy valamire célozni szeretne, inkább csak a saját szemszögemből veszem górcső alá a kérdést. Talán azért van így, mert a háttértudásom mellé nincsenek meg az akkori érzéseim, és nem akarok mindent megtenni azért, hogy Connorral részei legyünk egymás életének. - Tudom, hogy nem, de olyan önzőnek érezném magam, ha megtenném… már akkor is az voltam vele, amikor Mayát választottam, s inkább elfelejtettem. Most rúgjam fel megint az életét? Lehet, hogy tök jól van, boldog, és egyáltalán nem hiányzom neki. Akkor pedig csak felhánytorgatnám a múltat, és fájdalmat okoznék vele magamnak is. Azt hiszem, erre alszom még jó párat. Valójában, tudom, hogy látni akarom, de inkább lebeszélném magam róla, mert nagyon is félek a dologtól, márpedig félelemmel a szívemben nem állhatok elé, azt már tapasztaltam, hogy reagálnak rá a farkasok. Nem épp életbiztosítás. - Meglátjuk… mindenesetre, egyelőre inkább azon lennék, hogy ne akarjam elsírni magam minden második percben valami ökörség miatt. Kicsit lecsillapodni… úgy tűnik, nem megy, mindegy, mennyit alszom. Túl sok minden történt, és túl sokat agyalok feleslegesen. Mégsem tudok kikapcsolni. Engedem el a Connor témát, mert kellemetlen valamiről beszélni, amivel kapcsolatban ennyire bizonytalan vagyok. Ugyanakkor, tudom, érzem, hogy van bennem egy rész, ami már most rohanna megkeresni, hogy bocsánatot kérhessek azért, amit ellene vétettem, azaz, vétett az, aki akkor voltam. Most pedig, harrypotter lettem, ahogy ő mondanám. Nem tudom, mit tartana rosszabbnak, ezt, vagy hogy egyáltalán nem emlékszem rá.
- Igen, biztosan hallott, igazad van! - mosolygok Naomira, ügyesen rejtegetve azt, hogy én valójában nem szeretném tudomásul venni azt, hogy más kiakdásához s asszisztált a férfi. Persze, nem vagyok hülye, tudom én, hogy nem én vagyok az első elhívottja, sőt, de azért na. Volt ebben - egészen eddig - valami naiv meghittség, melyet szerettem, s melyből nem akarok engedni. Jobb így. - Talán igen. - jegyzem bizonytalanul, s még elhúzom a számat is. Prueval kapcsolatosan mindig ilyen vagyok, egyik pillanatban tökéletesen biztos abban, hogy utálnám/utálom, a másikban meg elképzelni sem tudom, hogy hogyan utálhatnám. Vicces az élet, legyenek ezek viccek bármily betegek is. Elgondolkodtat az, amit mond. Mármint, hogy ő beszélne a nővéremmel a helyemben. Éppen azért kérdeztem a véleményét, mert magamtól nem tudtam volna ezt így kitalálni, számomra olyan sötét verem ez, melyben szükségem van a fényre, amit Naomi nyújt. Nem csak üres frázis hát tőlem az, hogy a segítségét kértem. Hiszem, hogy tudhatja nálam jobban, hogy lehet számára világosabb a kép úgy, hogy tulajdonképpen kívülálló, filmként látja a dolgokat és nem él bennük. - De mit mondhatnék neki? - teszem fel a költői kérdést, tökéletesen tanácstalanul. Hogyha van helyem rá, akkor ültemből hanyatt dőlök Naomi ágyán keresztben, az ágy lábvégével párhuzamosan. A vállsebemnek ugyan cseppet sem tetszik mindez, de momentán éppen annyira érdekel a fájdalom, amennyire egy piszok a körmöm alatt. Magasságomból adódóan az ágyról egyik oldalon lelógnak lábaim - ahogyan ültemben is lelógtak - a másik oldalon pedig lángvörös tincseim kígyóznak alá a semmibe. Szeretnék olyan könnyeden függni a bizonyosság levegőjében, ahogyan most hajkígyóim tekergőznek a föld felé, nem félve attól, hogy lezuhanhatnak valaha. De én félek. Borzasztóan rettegek attól, hogy elbuknék Prueval szemben. Hogy még a túlvilágról is ő nyerne, s én lennék az, aki megsemmisül. - Így még sose gondoltam erre.. - lehelem a plafon felé a szavakat, melyeket Naominak szánok. Szörnyű embernek kezdem érezni magam egy pillanat alatt, de nem kezdek bele, hogy szidalmazzam önnön milyenségem. Abból egy időre elég volt. Viszont az a tény, hogy esetleg én lehetek az oka annak, hogy a nővérem még nem tudott távozni.. Nos basszus, akárhonnan nézzük, kéjes örömmel tölt el. És ez az, amitől förtelmes emberi lény leszek. Mert élvezem az esélyét annak, hogy szenved úgy, ahogyan én szenvedek azóta, hogy elhagyott. - Megköszönném, ha megkérdeznéd. Én nem szívesen faggatnám erről Dimitrist, még a végén azt hinné, hogy biztosan eldöntöttem, mik a céljaim ezzel a nővérem szelleme dologgal. Pedig valójában nem tudom még. Értem, amit mondasz és tudom is, hogy illene beszélnem vele. De.. olyan jó volna csak egyszerűen elfeledni őt, s nem foglalkozni vele többé. Rossz belegondolni abba, hogy talán sose megy el! - oldalra fordítom fejemet fektemben, így sandítok Naomira, elszakadva a plafontól és annak megvilágításától. - [color=goldenrod]Dimitris azt mondta, hogy a legjobb barátjának a szelleme kíséri őt. Hogy mindig mellette van és bár az elején haragudott rá, mostanra mégis megtanulta, hogyan éljen vele. Nem tudom, hogy én tudnék-e élni a nővéremmel úgy, hogy én élek, ő pedig halott, s minden nap a képembe visítja, hogy már soha nem jön vissza hozzám, hogy sosem lehetek ott az esküvőjén és nem láthatom, ahogyan a lányát felneveli. A lányát.. - ezen a ponton megint a fölöttünk feszülő, fehér plafont veszem tekintetem kereszttüzébe. - Szerinted Hope nem marasztalja? Nem bánja, amiért elhagyta a lányát? Nem az van, hogy ő nem tudja elengedni a gyermeket, s ezért van még itt? Bár nem sok értelme lenne.. Elvégre akkor miért jelent meg éppen Dimitrisnek, s éppen miattam? Áh! - horkantok mérgesen, s közben olyan fitten tornászom újra ülésbe magam, min t egy beteg tetű. - Hülye egy helyzet ez! - foglalom össze röviden és tömören. Akit kedvelünk.. Így sokkal jobban hangzik. Szeretem, hogy Naomi sokszor olyan pőrén, olyan egyszerűen látja a dolgokat. Igen, kedvelem a férfit és ezen igazán nincs mit szégyelljek, hiszen sokakat kedvelek. No jó, ez így költői túlzás, de a tény az, hogy nem ő egyedül a kedveléseim tárgya, szóval nem kell szégyelljem magam miatta. Mégis.. azért egy kicsit teszem. Lehet vajon túlzottan kedvelni valakit? Irreálisan az ismeretségi idő és annak minőségének arányában? Na ez az, amit nem tudok. - Írtál róla? - utalok Connor átváltozására. Valamiért megnyugtatna, hogyha elolvashatnám. Talán nem tűnnék annyira őrültnek, nem lenne a Masako-helyzet annyira bizarr. Persze az, hogy írt róla, még nem jelentené egyenesen azt, hogy el is olvashatom. De csak haladjunk lépésenként, apránként. - Vajon mikor mondhatjuk el majd, hogy már nincs olyan, amit nem tudunk? Mármint, úgy értem, hogy már nincs olyan misztikus lény, életút, aminek a létezéséről ne tudnánk akár pár morzsányit? Őrületes, hogy egyesek több száz évet élnek ezen a földön. - apropó száz! Megint eszembe jut Dimitris kora. Még mindig sokkol, hacsak rá gondolok. - Mandy hány éves? - kérdezek egy indiszkrétet. Valamiért nagyon elkezdett foglalkoztatni ez az őrzők öregedése. S úgy sejtem, hogy Naomi sem bírta megállni, hogy rá ne kérdezzen elhívója korára. Túlzottan hasonlítunk egymásra ahhoz, hogy elhiggyem: kihagyta ezt a bizarr ziccert. - Nekem nem volt logikus! - vallom be pironkodva, rádöbbenve arra, hogy mekkora egy hülye vagyok. Valóban tök logikus, nem is értem, hogy én miért nem gondoltam rá. Mindenesetre nevetnem kell saját magamon, s nem is restellem megtenni egy rövid, önmagamat lesajnáló kuncogás keretei között. Persze ez a viselkedés annyira idegennek hat számomra így a betegszobában, hogy nem sokáig vetemedem rá, hamar elhallgatok. - Egy tízes skálán szerinted mennyire kedvelted őt? Ismered magadat, ismered a helyzetet, amit leírtál. Csak ki tudod találni! Talán könnyebb lenne neked is, segítene a döntésben, ha ezt tisztáznád magadban. - P. S. a nagy lélekgyógyász. Röhejes az egész szitu, főképp, mivel én komolyan hiszek abban, amit beszélek. Hiszem, hogy van létjogosultsága ennek a lélekbúvárkodásnak. - Szerintem nem hajt a tatár, nem kell azonnal kitaláld, hogy meg akarod-e keresni. Ő már úgyis lemondott arról, hogy valaha újra hallhat felőled. Szerintem ha átlendülnétek a dolgok kínos oldalán, még kellemes meglepetés is lehetnél neki.. - vagy kellemetlen. Pfujj! Rosszul hangzik ez így azért. - Nyafka picsák lettünk, s ez ciki! - vázolom a helyzetet saját meglátásom szerint. Milyen remekül hangzik ez a megfogalmazás! - De csak elnézik nekünk, elvégre ráfoghatjuk az őrzőség okozta sokkra, vagy mire.. Kíváncsi lennék, hogy a többi őrző hogy viselte ezt az egészet a maga idejében..
- Amint érzel, legyen akár jó, vagy rossz. Elvégre, ennek valamilyen szinten az lenne a lényege, hogy segítsen… Nézem, ahogy végigfekszik az ágyon, és valahogy olyan természetes tőle, igazság szerint, minden mozdulatát annak vélem. Olykor elgondolkodom azon, hogy mennyire furcsa, hogy pár hónappal ezelőtt egyáltalán nem voltunk részei egymás életének, most pedig már el sem tudnám képzelni nélküle. - Azt hiszem, még tőlem is túlzás lenne, ha azt hinném, hogy valaha elfeledhetem a nővérem, már ha lenne. Célzok ezzel arra, hogy akkor tőle meg egyenesen hajmeresztő eme gondolat, ugyanakkor azt is kifejezem, hogy ez esélytelen. Azt nem is tudom, hogy egy testvért egy az egyben ki lehet-e törölni, hisz nagyon sok együtt töltött pillanat, olyannyira képesek beleivódni az életünkbe, hogy azt képtelenségnek vélem eltüntetni. - P.S. – kezdtem halkan. - Szerintem pont hogy visszajön, csak fizikailag nincs itt, veled, de attól még itt van, talán most is, és ki tudja, az is lehet, hogy már ezerszer lehelte volna a füledbe, hogy bocsánat, sajnálom, akármit… Nem tudom, hogy meddig lehet ezt a tőrt forgatni a szívében, de kíváncsi volt a véleményemre, hát elmondtam, még ha nem is vagyok biztos abban, hogy jót teszek vele. - Fogalmam sincs, vagyis, szerintem ez ilyen kétoldalú dolog, én legalábbis úgy tudnám elképzelni, hogy a szellemeknek kell valami kapaszkodó, lehet túlzott ragaszkodás is valaki részéről, vagy épp gyűlölet. Hope nem emlékszik rá… Persze, lehet, hogy rosszul gondolom, és csak túl sok Supernaturalt nézek. Rántottam meg hanyagul a vállaimat, ami persze nem esett jól pár napja eltört bordám fényében, de ez van. A fizikai fájdalmat még mindig jobban bírom. A lelki az más, attól kicsit kivagyok, és magamat ismerve még sokat fogok kattogni rajta, de ez van, egyszer túl leszek ezen is, nem rosszabb annál, mint mikor Mayát kellett kiadnom a kezeim közül. - Igen, írtam róla… elég részletesen, bár a bánat tudja, hogy voltam képes visszaemlékezni rá, nagyon ki voltam akadva. Az persze nem jut eszembe, hogy megmutassam neki, ám mivel nem is kéri, elgondolkodni sincs módom a dolgon. Olyan furcsa, hogy tudom, megtörtént velem, de visszaemlékezni mégsem vagyok képes rá, mintha nem is én lettem volna akkor ott. Nem fair, annyira nem… Haragszom érte magamra - Szerintem nem tudunk olyan sokáig élni, hogy ezt elmondhassuk magunkról, de amúgy is lehetetlennek tartom, senki sem tudhat mindent… Connor fiatal még nagyon, idősebb vérfarkast nem ismerek, vagy csak nem tudok róla, de biztosan vannak. Az Őrzők tekintetében fogalmam sincs róla, meddig élhetnek maximum. - 65. És Dimitris? Kérdezek vissza rögtön, bár, ha ilyen vezető beosztásban, vagy miben van, akkor biztos jó vén lehet. Elképzelni sem tudom, hogy én akár addig éljek, mint amennyi Mandy most, már az is tök durva. Mármint, megőrizve a fiatalságot. Ez olyan… mint a filmekben a fiatalság elixírje, vagy mi, sokan áhítoznak rá, de mindig ára van, amit olykor nem akarunk megfizetni. Én persze nem szándékozom visszatáncolni, de elképzelni sem tudom, milyen lesz harminc év múlva tükörbe nézni, és ugyanezt az arcot látni. - Tíz… Vallom be lehajtott fejjel, legalábbis, azok alapján, amit olvastam, tudom, hogy alig vártam, hogy lássam, hogy halljak róla valamit, és bele voltam betegedve, amikor hosszabb ideig nem láttam. - Öhmm… tudod… a csokibolt… na, ott pont miatta tömtem magamba azt a sok csokit… Előtte nem sokkal láttam átváltozni, aztán pedig nem hallottam róla elég sokáig. Talán ez is elég érzékletes képet fest a dologról, legalább tudja mihez kapcsolni az egészet. Istenem, annyi minden fonódott bele ebbe az egészbe, mégsem emlékszem egyik momentumra sem. - Azonnal nem is tudnám kitalálni, úgyhogy még jó, hogy nem hajt… Nem tudom, hogy ez az egész lehet-e egyáltalán nem kínos. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy nem örülne nekem, elvégre… már aznap este sem válaszolt az üzenetemre, s nem volt már akkor sem kapcsolható. Azóta sem. Nyilván miattam, vagy, ami még rosszabb, esetleg már nem él. Nem… inkább utálja, mint legyen halott. Hülye érzelgősség. - Néha ilyet is lehet, elvégre, túl sok minden történt mostanában. A szavaira bólogatni tudok csak. - Fogalmam sincs, azt tudom, hogy először Mandy is elutasította az elhívást, és csak másodjára mondott igent. Azt nem regélem el, hogy férje halála után adta be a derekát, ezt nem tisztem kiteregetni senkinek, én sem szeretném, hogy boldog-boldogtalan tudjon Mayáról. - Valahol el kell kezdeni, majd magunkra találunk… téged nem féltelek ilyen téren, én meg… majdcsak boldogulok, ilyen barátokkal… Mosolyogtam rá, miközben ráfogtam a nyakláncra, amit kaptam tőle. Igen, itt volt nekem ő, s természetesen Mandy, velük sokkal könnyebb lesz.
Idealistán hangzik minden, amit Naomi mond, de szeretném elhinni, hogy tényleg igaz minden szava. Valahol jó lenne tudni, hogy a nővérem tényleg mellettem volt az elmúlt években is. Mintha ettől a tudattól egy kicsit csökkenne bennem a harag is. Elvégre mégsem hagyott el, legalábbis a szó szoros értelmében nem, s azért ennek így van némi kellemes színezete. Még ha inkább keserű is, mint kellemes. - Nem biztos, hogy bánnám.. - vallom be csendesen. Hopepal kapcsolatosan nem fűzöm tovább a témát, egyszerűen tudomásul veszem azt, amit mond. Van benne igazság, bár én azért hiszek abban, hogy szegény lány tudat alatt mégis emlékszik az anyjára. Jobb így állni hozzá, mint úgy, hogy semmi nem maradt meg belőle a nővéremből. Elvégre az édesgyermeke. Érdeklődés csillan tekintetemben, s ha illik ha nem, felteszek egy tétova kérdést. Természetesen nem fogok megsértődni, hogyha elutasítja a kérelmemet, elvégre ez az ő magánélete, nem akarok vájkálni benne. De ha úgy érzi, hogy rám tartozhat, örömmel olvasom el. - Esetleg.. – kezdem tétován. - ..megengednéd, hogy elolvassam? Nagyon szeretném tudni, hogy miket élt meg abban az időben. Egyrészt, mert akkor sok mindent megértenék vele kapcsolatban, másrészt pedig talán a jelenben is tudnék neki segíteni. Feldolgozni, vagy nem tudom. Ha már ő ennyit segített nekem, az a minimum, hogy én is megtegyek mindent érte, bár tudom, hogy a démonaival neki kell megküzdeni. Megmosolygon a „nem tudunk olyan sokáig élni”-t, s nem mondom, hogy nem értek egyet vele. Valójában persze szeretnék én annyi időt élni, hogy minden titkot tudhassak, de nyilván tisztában vagyok azzal, hogy ez legalább annyira lehetetlen, mint az, hogy a nap keleten nyugodjon és nyugaton keljen fel. Vagy az is csak viszonyítás kérdése lenne? Nem gondolnám. Az égtájak nekem mindig kőbe vésett dolgok voltak, bár be kell valljam, elég hülye voltam földrajzból világ életemben. Nem is szerettem, talán emiatt nem másztak a fejembe a megtanulandó információk. Csak seggeltem tehát, de ugye az meg könnyedén elfelejtődik idővel, amit az ember így tanul. Ember.. vajon gondolhatok még így magamra? Vajon az őrzőséggel elvesztjünk emberségünket, s már soha nem leszünk azok, akik voltunk? Az új életünk mivel fog járni a lelkünket érintőn? Ettől félek egy kicsit. De egyelőre nem látom itt az idejét annak, hogy ez irányú félelmeimet Naomi elé tárjam. Van így is épp elég dolog, amivel meg kell küzdenünk. - Mennyi? – kerekednek el a szemeim a számot hallva. Hát, őszintén szólva Mandyből sem néztem volna ki ennyi évet, bár azért ha jobban belegondolok ez még mindig nem olyan durva, mint az, hogy Dimitrist jövőre köszönthetjük fel a 100. születésnapján. Tényleg! Erről jut eszembe, hogy szeretném megtudni, mikor ünnepel. Meglepném valamivel. Talán nem lenne ellenére, s értékelné a gesztust. - Kilencvenkilenc. Elég durva, nem? - közlöm még mindig az információ hatása alatt hitetlenkedve. Így kimondva még elképesztőbben hangzik, mint amikor először hallottam. - El sem tudom képzelni, hogy valaha mi is leszünk ilyen öregek. Bakker, amikor te 99 leszel, én már elmúlok 100. Elég undorítón hangzik az ilyen életkor.. - szörnyülködöm. Fogalmam sincs, hogy megérjük-e, de igyekszem optimista lenni. Elvégre, hogyha ma is élnek olyanok, akiknek ez sikerült, akkor nem lehet olyan nagy kunszt. Bár biztos nem fogom soha bevallani a koromat. Undorítóan hangzik kiejteni egy bizonyos évszám után. Még jó, hogy nem öregszünk hozzá rendesen. - Mondjuk a durvább az, hogy állítólag a vérfarkasok akár ötszáz évig is elérnek. A te kölyköd is olyan öreg? - jut eszembe erről egy kérdés, amit azonnal fel is teszek. Eléggé fogok pislogni, hogyha kiderül, hogy Nonó szerelme tényleg több száz éves. Mondjuk az is igaz, hogyha tudnám, hogy tizennyolc, akkor lehetőség szerint még jobban pislognék. Mint az a bizonyos kocsonyába fagyott varangyos béka. - Sejtettem! - somolygok a nem létező bajszom alatt. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy amikor a Csokoládé üzletben találkoztunk, akkor már fülig bele volt habarodva Connorba. Elképzelni sem tudok semmi mást. Irigylem tőle ezt az érzést, de a dolog nem önző formájában. Annak örülök, hogy képes volt ilyet érezni, egyszerűen csak azt sajnálom, hogy belőlem az effajta rajongás ilyen szinten hiányzik. Úgy szeretnék lángra gyúlni valaki iránt.. szinte már az érzés hiánya is felperzseli lelkemet. De úgy tűnik, hogy el kell fogadjam, a sors nekem nem szánt szerelmet. Megsavanyodott vén múmia leszek, akár Őrzőként öregszem, akár nem. - Nagyon hevesen tiltakoztál a „tetszik valaki” ellen, úgyhogy eléggé nyilvánvaló volt, hogy egy pasi miatt vásároltad tele magadat édességgel. - kacsintanék rá, de ugye annyiszor rájöhetett már, hogy nem tudok. A szemrándulásomat viszont előle nem szégyellem, így azért csak megpróbálkozom a magam módján kacsintgatni. Nevetségesen szánalmas, mint mindig. - Szerintem téged sem kell félteni! - kúszik közelebb hozzá ültemben, s karolom át fél kézzel, valamiféle kripli ölelést produkálva így. Azt hiszem tényleg kezdem elfogadni, hogy rendben leszünk. Valamikor.
- Öhm… Vakarom meg kissé zavartan a tarkóm, nem mintha nem bíznék benne, egyszerűen arról van szó, hogy ez olyan bensőséges, mintha a naplómat adnám ki a kezemből. Mandynek sem mutattam meg, bár azt tudom, hogy neki miért nem… hamar egyértelmű vált a feljegyzéseimből, hogy nem pártolta ezt a Connor témát, én pedig nyilván akkor nem fogom az orra alá dugni, hisz minden oldalon szerepel, sőt, majdnem az egész arról szól, ami velünk történt. - Jó, rendben… Bólintok, s kikeresem azt az oldalt, ahol elkezdek arról a napról beszélni, kezdve a szórólapoktól, azon át, hogy simán rálépett a jégre, amivel a frászt hozta rám, majd tahó volt Milo-val, és közölte hogy azért, mert allergiás, majd lerázott volna, de én kis béna elcsúsztam egy jégdarabon, amit nem láttam a hótól, s mikor kórházba akart vinni, teljesen beparáztam… ami előrángatta belőle a farkast. Onnantól kezdve csak a lélekjelenlétemen múlott, meg azon a kevés infón, amit egy régi barátnőm révén tudtam a farkasokról. Végül elé toltam a mappát, és rámutattam arra a pontra, ahol taglalni kezdtem a történteket. - Innen olvasd. Aztán csak csendben vártam, hogy végezzen, nem nagyon szerettem volna ismét feleleveníteni az esetet, de nyilván fog még róla szó esni a későbbiekben. Nem baj, előbb-utóbb lecsillapodok majd ezzel kapcsolatban is. Dühös vagyok magamra, amiért így reagáltam, mármint, hogy az emléktörlés mellett döntöttem, de azt hiszem, a remény egészen New Yorkig élt bennem, hogy visszakaphatom a lányom. - Na igen, a legnagyobb jóindulattal is max harmincat néznék ki belőlem, arról nem is beszélve, hogy tök szeleburdi tud lenni ő is… Nem véletlenül vagyunk jóban, no persze, igencsak sok dolgot átéltünk már együtt, szóval már azok is épp elegek lennének a remek kapcsolathoz, az csak hab a tortán, hogy személyiség tekintetében is egészen hasonszőrűek vagyunk. - Atya isten. Fél lábbal a sírban szagú a dolog. Basszus, nem hittem volna, hogy ilyen öregek is lehetnek az Őrzők. Pislogok nagyokat, és remélem, senki sem hallotta P.S.-en kívül a megjegyzésem, de basszus, sosem ismertem ilyen idős személyt, s könnyen lehet, hogy még csak nem is ő a legöregebb. Nagyon durva lenne, ha bárki mással szemben így nyilvánulnék meg, úgyhogy remélem, tudom majd tartani a számat. - Miért hangzik undorítónak? Mármint… Mandy is, meg Dimitris is tök jól néznek ki, küllemre fiatalok, ha mi is azok leszünk, engem ugyan nem zavarna az a száz év. Másért sem, de ezt nem merem kimondani, még nem, gondolni rá se nagyon, hisz fogalmam sincs, mennyire díjaznák errefelé, hogy szeretnék legalább barátkozni egy vérfarkassal, ha úgy hozz a sors… - Hát, nem, a kölykök nem lehetnek olyan öregek, tudod… kölykök. Nem tudom pontosan, hogy mennyi idős, de olyan 17-18-nak néz ki, és nem lett túl rég farkas, 11 hónapja volt az még decemberben. Vonok vállat, és némileg elkezdek vörösödni, mert ugyebár, nem kevéssel fiatalabb nálam, és tutira biztos vagyok benne, hogy P.S. azt hiszi, bele voltam zúgva, igazság szerint, a soraimat olvasva még én sem tartom elképzelhetetlennek, hogy megfordult a fejemben, de bizonyosan a korkülönbség miatt hamvába holt ötletnek tartottam a dolgot, ja igen, meg a vérfarkas dolog miatt is. - Ne nézz így… Ez nem valami elcseszett love story… Minimum hat év, Panda… nem gondolhattam rá úgy, nem lehetek ilyen hülye… Csak, barátok voltunk, azt hiszem, már az volt. Hajtom le a fejem, és ha már elolvasta az átváltozást, visszaveszem a mappámat, s be is csukom, már azt hiszem elég volt az emlékeim boncolgatásából. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem igaz az, amit gondolna, inkább arról van szó, hogy én ezt soha, de soha nem ismerném be hangosan senki előtt, mert egyszerűen… ez ebben a formában lehetetlen. Pláne most, hogy Őrző lettem, meg hogy jó eséllyel Connor utál. - Nyilvánvaló, nyilvánvaló… Nem elsősorban a pasi miatt, sokkal inkább a vérfarkas dolog miatt, de gondolom, neked aztán magyarázhatom. Ha a fejébe vett valamit, akkor az már úgy is marad, szóval nem próbálom megmásítani a véleményét, és kész. Legalább megkímélem magam a fölösleges szájtépéstől. - Hahh, én nem így gondolom, lásd a mostani példát, de előbb-utóbb csak helyrejönnek a dolgaink. Öleltem vissza, és én is hittem, hogy valóban rendben leszünk majd egyszer, hisz ez csak egy út eleje, a továbbiakban remélhetőleg inkább csak felfelé vezet az út.
Az öhm kissé elbizonytalanít abban, hogy jó ötlet volt-e egyáltalán megkérdeznem ezt. Már épp visszakoznék, amikor rávágja, hogy rendben van. Némiképp bűntudattal telik meg lelkem, mert nem akarom, hogy Naomi úgy érezze, ráerőszakoltam az akaratomat. Mindenesetre átveszem a naplószerűséget, s a mutatott résztől olvasni kezdem a szavakat. Annyira furcsa, hogy most nem könyvet olvasok. Most nem kell elképzeljem a főszereplőt, mert itt ül velem szemben és ez egyszerre hátborzongató és nagyon érdekes is. Újszerű. Valamiért úgy érzem, hogy nem szeretne beszélni a leírt, nagyon is intenzív érzéseket átadó történésekről, így nem feszegetem a dolgokat. Magamban elraktározok minden betűt, ami elmémbe ivódott, s alkalmasint, hogyha már nem lesz ennyire kellemetlen az élmény, akkor talán beszélünk is róla. Persze, hogyha nem, hát nem. Azért az nagyon jó érzés, hogy bízott bennem annyira, hogy mindezt megosztotta velem. Újabb szeletet kaptam a Nonó nevű csodából, s ettől mély szeretettel dobol szívem a mellkasomban. - Mondanám, hogy a tök egy zöldség és nem egy ember, de szerencsére én nem vagyok az anyám. – vigyorodom el. Nem igazán tudok mit mondani Mandyről, mert nem ismerem, maradok tehát annál, hogy készséggel elhiszem Naomi minden szavát. A reakciója Dimitris korára rendesen megnevettet. Tisztára, mintha ikrek lennénk. Én is nagyjából így nyilatkoztam, amikor a dolog számomra kiderült. - Még ennél öregebbek is! Képzeld el, hogy Dimitris szerint a könyvtáros néni, aki kipisszegett minket a menzázás előtt a könyvtárból, na ő vagy százötven éves. Ha jól emlékszem a számra.. Na az a múmia! – vigyorodom el szélesen. Koránt sem biztos, hogy ez a 150 teljesen releváns információ, de én így emlékszem, hát ezt tudtam csak átadni. Amúgy egyet tudok érteni Nonóval, nekem sem volt még andungom megszokni, hogy vannak, akik kétszer vagy háromszor idősebbek az anyámnál, s mégis olyan átkozottul jól tartják magukat, hogy na. És ezen a ponton megint azon jár az agyam, hogy Dimitris miképpen is néz ki, úgyhogy inkább próbálok beszélgetésünk másfelé terjengő vezérfonalába belekapaszkodni, azzal jobban jár az én agyam is. Ebben mondjuk nem sokat segít az, hogy Naomi szerint Dimitris tök jól néz ki küllemileg. Meg Manyd is. De ezt valahogy nem fogadja be az agyam. Zavart krákogásba fúl csak a „de még milyen jól néz ki!” jegyzetű felszólalásom. - Hát nem tudom, nekem akkor is fura. Valahogy még nem tudom elhinni, hogy mi nem fogunk összeaszni annyi idős korunkra. – mentem, ami menthető. Nem akarok én durván reagálni, de amikor megmondja, hogy Connor mennyi idős, kis híján leszáll az összes haj a fejemről. Elképedésemet akkor sem tudnám letörölni a képemről, ha akarnám. Más kérdés, hogy nem is akarom. Ez olyan sztori, amit ha nem lovagolok meg, akkor itt helyben változok dombon ülő juhászkutyává, s mit ne mondjak, nem hiszem, hogy használna a szépségemnek tíz kiló kutyaszőr. - Hogy mennyinek néz ki? – pislogok elképedetten. Jó, persze nem hiszem, hogy a 18-nak néz ki az egyenértékű lenne a 18 évessel, de azért akkor is megdöbbentett a dolog pláne úgy, hogy nekem még mindig az a véleményem, hogy Naominak igenis gyengéd szálakat pengetett a lelkében ez a srác. Lehet, hogy nem olyan gyengédeket, mint amilyenekre én asszociálok, de akkor is! A vörösödése csak hab ezen a képzelettortán. - Miért ne lehetne? Akkor neked legalább lenne szerelmi életed, amin csámcsoghatunk! – veszem elő saját magammal szembeni ironikusságomat egy gyenge poén keretei között. A vigyor még mindig ott ül ajkaimon. Tudtam én, hogy el kell jöjjek Naomihoz. Mellette mindig meggyógyul a lelkem, nagyon szeretem őt. - Jó hát na, nem akarok ezen témázni, legyen ahogy neked jó! Én mindenesetre azt mondom, hogyha mégis egy elcseszett love story lenne, ami téged boldoggá tud tenni, akkor tegyél magasról a korkülönbségre meg arra is, hogy miféle lény ő. – vonnék vállat is, de az fáj, így nem teszem. Ölelek, mert az hiába fáj, attól még a lelkemből jön, s nem szeretném megvonni Naomitól. - Remélem előbb, mint utóbb. – mosolygok rá szelíden. - Hagyjalak pihenni? Nem akarok a terhedre lenni, vagy ilyenek.. – jut eszembe, hogy a látogatás az oké, de nem tudom, miképpen érzi magát. Nem volt olyan rég, hogy megsérült, nem szeretném, hogyha kimerülne túlságosan.
- Te jó ég. Remélem, sosem fogok vele találkozni, mert tuti csak arra fogok tudni gondolni, hogy úristen, a múmia. Sápadok le, hihetetlen, hogy van, aki ennyire idő, ezt valahogy nehezen veszi be az én gyomrom is, már a majdnem száz is igencsak hihetetlen, de ez… Összeszűkült szemekkel méregetem Pandát a krákogásakor, és ide nekem a rozsdás bökőt, hogy itt valahol nagyon bűzlik az elásott kutya, de azért sem fogom forszírozni. Egyszer már megtettem, nem jutottam semmire, majd ha kész beszélni róla, akkor fog, addig én nem szándékozom zaklatni vele. - Pedig nyilván nem fogunk, biztos van erre valamilyen trükkjük. Vonok vállat, egyelőre ez annyira nem érdekelt, majd ha meglesz a mentorom, akkor kifaggatom erről is, mert hát, fontos tényező, csak épp most fölösleges lamentálnom rajta, nem fogok előrébb jutni saját kútfőből. - Na látod, pontosan emiatt a reakció miatt szó sem lehet róla, hogy én ÚGY érezzek. Még te is megzöldülsz mindjárt tőle, nem hogy mondjuk a nagymamám. Még szívrohamot is kapna, képzelheted… A visszakérdezésére csak sóhajtok egyet, de nem válaszolok, nem hiszem, hogy komolyan meg kellene ismételnem, így hát nem is teszem, majd megemészti, vagy nem tudom. Nem érdekel. Miért idegesített most fel a reakciója? Ha neki egy 100 éves őskövület jön be, aki az ükapja lehetne, akkor… ahh, nem, nem leszek gonosz, nem érdemli meg. Csak… nem akarom ezt látni az arcán. Ha ő is így reagál, akkor ott már tényleg probléma van. - Nanana, semmi csámcsognivaló, ezek után, ha lenne szerelmi életem, sem hallanál róla egy hangot sem, még a végén folyamatosan itt hüledeznél mellettem. Öltök nyelvet undok módon, kicsit azért rosszul esett, bár nem is tudom, mire számítottam, talán én is pontosan így reagáltam volna a helyében. De legalább neki jobb kedve lett, ez pedig megér minden pénzt, ezt látva a kevéske haragom is hamar elszáll szerencsére. - Tök jó, hogy te ezt így gondolod, örülök, de… ez sem változtat azon a tényen, hogy valószínűleg nem akar látni, szóval, ha még lenne is esély erre az elcsesződésre, sosem fogom megtudni. Mondjuk, talán jobb is így, mert nem hiszem, hogy a többi őrző értékelné a dolgot… Legalábbis, nekem nehezemre esik elképzelni, hogy az ilyenek pártolva lennének, mert mi lenne, ha mondjuk a vérmesebbik fél megöl valakit? Atya isten… vajon ez a Connor ölt már embert? Nem, nem is akarom tudni… - Nem muszáj menned, pihenhetünk együtt is, elég nagy ez az ágy. Jobban érezném magam, ha maradnál. Mosolygok rá, bár kétlem, hogy kibírnánk sokáig beszélgetés nélkül, de most annyira örülök neki, hogy itt van, és hogy mindketten Őrzők lettünk, hogy jobb szeretném, ha inkább maradna, és nem kellene megint azon aggódnom, hogy mikor látom legközelebb…
// Ha jól emlékszem, azt beszéltük, hogy zárhatjuk, mert rég volt a vörös hold. ^^ Nagyon szépen köszönöm! //
- Egyébként úgy is néz ki. - halkítom le a hangomat, mert sose lehet tudni, hogy itt van-e füle a falnak, vagy sem. - Mármint úgy, mint egy aszott múmia. Jó, nem 150 éves múmia, de kinéz legalább hetvennek. Nem tudom, hogy miért nem ment még el nyugdíjba. Bár nyilván jól bírja a kiképzést. Vérmes egy matróna lehet, ha még Dimitris is haptákba vágja magát, hogyha szól neki valamit. - vigyorodom el. Valahogy ebből egyértelműen kihallik, hogy nem nézem olyan behódoló típusnak Dimit, s engem kifejezetten meglepett a későbbi megismerés tükrében, hogy így kenterbe vágta szavakkal a nyanya. Nem ismerem Evát, de sose voltam tisztelettudó az öregekkel, valahogy mindig csak a bajom volt velük. Nyilván nem hangoztatnám ezt, mert senkit nem akarok megbántani,d e Nonóval mindenképpen őszinte szoktam lenni. Ő hallott már az utcán hóangyalcsinálás közben beszólni szemforgató néniknek, így nem hiszem, hogy meglepné az, hogy honnan születik ebben a témában a markáns véleményem. A jellememből. Ilyen egyszerű. Egyelőre nem hallottam még a tetoválásokról és azok jelentőségéről, így nem tudok érdemben előállni valami okossal azt tekintve, hogy milyen trükkjük lehet. Idétlenségért viszont még ebben a helyzetben sem kell a szomszédba mennem. Mondom hát azt, ami eszembe jut. S igyekszem úgy tenni, mintha tök hihető, releváns tényt közölnék. - Király szemránckrémük lehet. A L'Oreál megirigyelhetné öregedésgátló csodaszereiket. Újabb vigyor, majd némiképp komolyabb vizekre evezünk. Akármennyire is vérszívóan témáztam a szerelmi életén, számomra igenis komoly az az igény, hogy Naomi boldog legyen, s ehhez mérten nem akarom a kelleténél könnyedebbre venni a figurát, amikor a tizennyolc éves vérfarkasról beszélünk. Mosolyom megmarad, de nem vigyorgok, mint a tejbetök. - Nos, az nagyon elszomorítana, ha ez tényleg így lenne. - reflektálok arra, hogy nem mesélne nekem a szerelmi életéről. Remélem, hogy csak viccel, hogy csak játszunk megint, mert tényleg rosszul esne, ha elveszíteném a bizalmát. Mindenesetre nem jelzem neki egyetlen rezdülésemmel sem, hogy most lennék szomorú. Sokkal inkább biztató, reményteljes a mosoly, mely ajkaimon ül. - Lesz szerelmi életed, mert egyszerűen nem érdemled meg, hogy ne legyél boldog egy pasi oldalán! Vannak lányok, akiknek jár a boldog befejezés. Szerintem te is ilyen lány vagy. A többi őrző? Tudom, hogy nem tudok róluk semmit, de mondjuk én pont letojnám ebben a helyzetben, hogy mit gondolnak. Egy vérfarkassal kavarni nem lehet azért akkora gáz, nem? Biztos közöttük is vannak jók! - osztom meg vele légbőlkapott nézeteimet. Ha már itt tartunk mondjuk, akkor azt meg lenyelem, hogy sokkal gázabb szerintem, ha valakinek bejön a mentora, mintha valakinek egy vérfarkas iránt dobog a szíve. Az egy dolog, hogy magamnak lassan bevallok dolgokat, de nem akarom, hogy bárki tudjon róla. Szerintem mondjuk Nonó nem vak az ilyesmire, de az egy dolog, hogy sejt valamit, az meg egy másik lenne, ha konkrétan közölném is vele a dolgokat, mint nemes egyszerűségű tényt. - Valószínűleg nem. De a valószínűleg nem egyenlő a biztosannal. Tudod, akárhogy is lesz, én azt szeretném, hogy boldog legyél! - mászom el a giccsesség felé egy simítással, mellyel Naomi egyik vörös tincsét illetem, s csúsztatom füle mögé. - Nagyon szívesen maradnék! - vallom be. Hatalmas kő esik le a szívemről, nem akartam én sem elmenni, de igyekeztem tapintatos lenni. Óvatosan elheveredek az ágy egyik szélén, helyet hagyva neki. A jobb oldalam van felé, mert nem akarom lezúzni őt a gipszemmel, amelyik bal karomon díszlik, s még mindig nem nagyon tudok a bal oldalamon feküdni, így ha felé akarok fordulni egy esetleges újrakezdett beszélgetés okán, akkor jobbra tudok csak hengeredni. Nincs az a hatalom, amelyért hagynám elveszni ezt a barátságot. Talán mesebeli naivitás részemről azt hinni, hogy a sorsunk is úgy lett megírva, hogy barátnők legyünk, hiszen mindketten őrzők lettünk, szóval ennek így kellett lennie! Talán az, de nem érdekel. Szívesebben töltöm vele az időmet, mint bárhol máshol, szóval addig maradok, amíg csak szüksége van rám, vagy amíg valami gondos gyógyító ki nem paterol, hogy hagyjam pihenni a betegét.
//Én is nagyon köszönöm! Élmény volt, mint mindig! :* //
Már csak annyiból is megéri a vezetőséghez tartozni, hogy sokkal előbb értesülök a legtöbb ügyről, mint ahogy egyébként eljutna hozzám, jelen esetben a megtalált árva kislány esete, aki épp Mandy óvó szárnyai alatt talált menedéket. Miután Willel és Dimitrissel hamar arra a következtetésre jutottunk, hogy mielőtt bármit is kezdünk, nem ártana nekünk is találkoznunk a lánnyal, megbizonyosodni róla, hogy mit tud. Mivel Mandyvel egyébként is jó barátnők vagyunk, és sajnos rég volt alkalmam ellátogatni hozzá, így örömmel vállalkoztam rá, hogy bekísérem az ifjú hölgyet az egyetemre, mielőtt ő munkába indulna, így legalább egy napra ez a probléma is megoldódik. Mivel autóm nincs, én pedig nem akartam a hosszas kerékpározással vagy sétálással lefárasztani Cathyt, így eleve taxival érkeztem kedvenc informátoromhoz. A sofőrrel megbeszéltem, hogy várjon meg, a bejárati ajtóhoz siettem, hogy becsengessek. Igaz, a Willnek tett jelentéséről is értesültem, így nem volt teljesen ismeretlen előttem az „ügy”. Annak ellenére, hogy kimondottan szomorú a kislány története, valahol örömteli kíváncsiság dúlt bennem, hogy végre én is találkozhassak vele. Mindig is szerettem a gyerekeket, nem sokon múlt, hogy annak idején nem épp tanárnéni lettem anyukám nyomdokaiba lépve, vagy gyermekorvos… Nyílik az ajtó, én pedig egy vidám mosollyal és két puszival köszöntöm pár napja nem látott barátnémat, hogy utána őt követve gyorsan váltsunk néhány szót a nappaliba menet, utána meg megismerkedhessek a történetünk főhősével is. Voltam olyan előrelátó, hogy nem az orvosi köpenyemben érkeztem, hanem civil ruhában, és a táskámat is kint hagytam a kocsiban, mielőtt az rémítené meg… sajnos sokan félnek tőlünk. Viszont Mandy jelentését olvasva, miszerint bántalmazás is szóba jöhetett korábban… célszerű lenne egy vizsgálat is, no meg némi gyógyítás. -Szia Cathy, én Abie vagyok. Mandy már biztos említette, hogy ma én fogok vigyázni rád, amíg ő bemegy a munkahelyére, ugye? -kérdeztem barátságosan, de azért az említettre is vetettem egy pillantást, megerősítésért. Ugyeee, Mandy? -Ha van bármi, amit szeretnél magaddal hozni, akkor futás érte, aztán indulhatunk is, mielőtt valaki elkésik a munkából… Búcsúzzatok el szépen egymástól, és ne aggódj, Cathy, ha végez, akkor Mandy is csatlakozik hozzánk. -magyarázok, azzal várok, hogy van-e bármi, amit szeretne hozni, vagy elintézni indulás előtt (füzet? ceruza? valami játék? uzsonna amit Mandy készített?), ha azonban megesett a búcsú is, akkor csak óvatosan odanyújtom a kezem (amennyiben elfogadja), hogy visszainduljunk a kint váró taxihoz. Így, hogy ketten utazunk, én sem előre ülök, hanem a hátsó ülésre, a kislány mellé, ne érezze magát annyira egyedül a felnőttek között, no meg én se viselkedjek annyira idegenként. Ha bármit is hozott magával, biztosra veszem, hogy az elfér mellettünk az ülésen is, csak az én táskám trónol a csomagtartóban… -Nézd csak, ez itt az Észak Múzeuma… Sok-sok érdekes dolgot lehet ott látni, réges-régi szobrokat, érdekes köveket, szép festményeket… Szeretsz rajzolni, igaz? Ha gondolod, egyszer majd elmehetünk megnézni… -kezdtem bele a mesélésbe… mert lehet, hogy a kislány nem volt túl beszédes, de aki egy kicsit is ismert, tudhatta, hogy én viszont talán túlságosan is sokat vagyok képes beszélni, legyen szó szinte bármiről… Így, ha nem látom a kislányon, hogy egyáltalán nem érdekli amit mondok neki, úgy a taxiból tartok neki egy rögtönzött kis városnézést… Ez itt a Botanikus kert, tele szép virágokkal, a piac, a templom, Mandy munkahelye, és végül az egyetem. Közben igyekszem a lehető legnyugodtabban és legtermészetesebben viselkedni, ám néhányszor így is megesett út közben, hogy gyanúsan elhallgattam néhány pillanatra, magam elé révedő tekintettel, mint aki lélekben épp máshol jár. És valóban – ahogy először tudomást szereztem a kislányról, még nem tudatosult bennem a kora, ahogy azonban először megpillantottam, akaratlanul is eszembe jutott, hogy ha annak idején másképp alakulnak a dolgok, és anyuka lettem volna, akkor korban pont hozzá hasonló kisfiam vagy kislányom lenne, ettől pedig önkéntelenül is összeszorult a szívem. Igyekeztem is leplezni az ezzel kapcsolatos érzéseimet, amennyire tudtam. Azt azonban megfogadtam magamban, hogy attól függetlenül, ami történt, igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy legalább Cathy sorsa jobbra fordulhasson. Szégyen és gyalázat, hogy hogy hagyhatja valaki így magára a gyermekét, vagy hogy képes bárki is bántalmazni egyet… -Meg is érkeztünk, ez itt az egyetem. -mosolyodtam el, ahogy a sofőr leparkolt az épület mellett. Fizettem, majd fogtam a táskáimat, szabad kezemet pedig ismét Cathynek nyújtottam, hogy miután beléptünk az épületbe, az alagsor felé vegyük az irányt, azon belül is a megbeszélt helyszín felé, ahol a többiek is megismerkedhetnek vele. Arra azonban nem számítottam, hogy a szoba üres lesz… -Hoppá… Úgy tűnik, egy kicsit korán érkeztünk, remélhetően Dimitris bácsi sem fog sokat késni. Nem kérsz addig valamit inni? Vagy nem vagy éhes? Ha bármire szükséged van, csak szólj nekem, rendben? -guggoltam le mellé, majd le is ültem az ágy szélére, a táskámat maga mellé rakva a földre.
A kakaóm és a finom áfonyalekváros kalácsom felett ülök kissé még álmoskásan. A reggeli mosdás ugyan már mögöttem van, mégsem vagyok teljesen éber. Amióta Mandyvel vagyok a rémálmaim is alábbhagytak, azonban a mai éjjelen be akarták pótolni az elmúlt napok elmaradását. Üvöltve, sikítozva ébredtem fel hajnali négykor felkeltve Mandyn kívül talán a szomszédokat is. Mint máskor, most sem emlékszem mi rémisztett meg ennyire, de a verejtéktől átázott lepedő és takaró is csak arról árulkodott, hogy kemény álom volt és nem kímélte testem és lelkem. Egy óra is eltelt mire képes voltam újra elaludni. Ilyenkor a szokottnál is jobban félek az alvástól, azt hiszem ez érthető is. Patyolat tiszta vagyok, mint az ittlétem óta mindig. A penész szagú, szutykos kis Cathy a jóslatomnak megfelelően eltávozott a majdnem fekete fürdővizemmel az első délutánon. Helyét a tiszta, ápolt és illatos hajú Cathy vette át, aki szó ami szó sokkal jobban tetszett nekem. Ez lettem végre, egy ápolt, már-már kiegyensúlyozott ifjú hölgy, legalábbis a felszín ezt mutatta. Persze belül más is lapult. Lelkem továbbra is ezer sebből vérzett az elmúlt évek borzalmai miatt. A lelenc, a verések, a nem múló rémálmok talán már örök életemre ott fognak kísérteni, ártó szellemként követni az utamon. És persze ott van a kétség, hogy ezeknek a gyönyörű napoknak, amelyeket itt eltölthettem vége szakad és visszakerülök a kukába, ahol Mandy rám talált, vagy még annál is rosszabb. Vissza az árvaházba, ahonnan megszöktem, abba bele sem akarok gondolni. Csengetnek, hát megjött. Mandy beszélt már nekem a barátnőjéről és arról, hogy ma elvisz egy helyre, ahol nagyon kíváncsiak rám. Érteni ugyan nem értettem, hogyan is érthetném de az világosan látszott, hogy Mandy bizony némiképp tart a dologtól, bár próbálta titkolni. Siet ajtót nyitni én pedig befejezem a reggelim. Ahogy Mandy eltűnik az étkező ajtaján aurája hirtelen világoskék színt vesz fel. A félelem jele, ezt már jól megtanultam, de vajon miért aggódik? Nekem is félnem kellene? Persze fogalmam nincs róla, hogy ezek a kedves nénik és bácsik miért is kíváncsiak rám. Sejtelmem sem volt róla, hogy ez a mai nap mekkora jelentőséggel bír és milyen nagy szerepe lesz továbbiakban. Nem tudtam és nem is értettem volna meg, hogy ez a találkozó mondhatni egy meghallgatás ahol megmérettetek és minden bizonnyal döntés is születik további sorsomról. Útjelző egy kereszteződésben és itt, a világ egy eldugott szegletében egy hosszú, díszes oldal kerül megírásra életem könyvébe. Hajt a kíváncsiság, mint a velem korúak többségét hajtaná, így gyorsan eszem, inkább befalom a maradékot. A kakaót már futtában sikerül lenyelnem és rohanok ki a nappaliba, megnézni az érkezőt. Amit most láttam eloszlatta minden eddigi félelmem. Lelküknek árnyéka egyformán fehér, mint a frissen esett hó. Mikor Mandyt megismertem meglepett ez a fehérség, letlévén azelőtt ilyet még nem láttam és most itt vannak egymás mellett.... és mindketten oly tiszták és gonoszságtól mentesek. Hatalmasat mosolygok az érkezőre. Ahogy megkérdi mit hozok magammal már sarkon is fordulok és futás a szobámnak kikiáltott helységbe, melyet szó mi szó jól belaktam ez alatt a pár nap alatt. Mindenütt papírlapok a rajzaimmal és írás-tudományom csiszolgatásaival, az előbbi lényegesen jobban megy. Felkapom a táskám, hiszen jókislány módjára mindent bepakoltam már tegnap elalvás előtt. Egy plüssmaci látszatát keltő aprócska hátizsák ez, gyomrában a ceruzáimmal, melyek rendesen megkoptak az elmúlt napok intenzív használata okán. Benne van még egy esőkabát, ki tudja mikor szakad le az ég és egy váltás ruha Bettynek. Természetesen a rongybabám is jön velem, itthon félne egyedül. De a táskában is félne a sötétben, tehát kezemben hozom majd. Mikor visszaérek egy hatalmas, jó percig tartó ölelést kap Mandy, majd elfogadom Abie kezét és már úton is vagyunk. A taxiban sem mondhatom, hogy unatkozom. A város még ismeretlen számomra, így az idegenvezetés is kapóra jön. Tátott szájjal bámészkodom az orromat a hűvös üveghez nyomva, persze nem tévesztem szem elől Abie-t sem. Kissé meg is lepődöm, mikor pillanatra szótlanná válik és eddig hófehér aurája felveszi a citrom színét. Valami bántja, efelől nincs kétségem, de vajon mi lehet az? Sajnos nem tudok rákérdezni, bár megtehetném. E helyett csak egy gyengéd érintés van hiányos eszköztáramban. Finoman megérintem a vállát és együtt érző szemekkel pillantok fel rá, bár csak tudnám mi az ok, amiért együttérzek. Érkezésünk után ismét kézen fogva sétálgatunk az Egyetem folyosóin és lépcsőin. Az alagsorok ugyan nem tartoznak a kedves emlékeim közé, igazából nincsenek is kedves emlékeim oly sokan, de tudom biztosan érzem, hogy nincs mitől tartanom.
Nem mindennapi feladat futott be a közelmúltban: lehetek óvóbácsi! Oké, oké, viccet félre téve... Már úgyis az egész Protektorátus tudja lassan, hogy van ez a kislány-ügy, ráadásul Mandy volt az, aki a nyakába kapta az egész ügyet. Egyelőre. Bár nekem nem tűnik úgy, hogy annyira megterhelné, sőt, talán még élvezi is a pótmama szerepet, de minden szeretetemtől függetlenül tudom, hogy óvatosnak kell lennünk. Vagyis inkább megfontoltnak. Beszélgettem Evával erről az egészről, persze a jól megszokott sejtelmes susmuson kívül nem sok építő jellegű tanáccsal látott el azt leszámítva, hogy a tél hamarabb itt lesz, mint azt gondoljuk, úgyhogy jól nézzem meg magamnak a leányzót, mert őt is fel kell majd vennie a karácsonyi pulcsikötős listára. Hát jól van. Mivel én alapvetően úgy gondolom, hogy minden létező emberrel megtalálom a közös hangot, ezért nem tartok attól, hogy kislánnyal gondjaim lesznek. Ő is ember, csak éppenséggel... pici. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejemben, miközben a kávémat kortyolgatom a szürkére fakult fehér köntösömbe csavarva kint, a konyhában. Majdnem sikerül lenyelnem a kanalat, amikor meghallom Abigail hangját. Szerencsére nem borulok fel, szóval láthatatlanná semmisülve várom meg, amíg a páros elhalad és amíg az ajtó be nem csukódik mögöttük a vendégszobában, és csak aztán suhanok vissza a saját szobámba, gyorsan megmosom a fogamat, kendőt kötök a homlokomra, aztán a papucsomat lerúgva belelépek a bakancsomba. Így jó lesz. Döngő léptekkel szökkenek végig a folyosón, megszkásból kopogok, de már azonnal be is nyitok. - Hölgyeim! - slisszolok be az ajtón kendős fejjel, bakancsban, szürkésfehér köntösben... Basszus. Nem baj, talán ez egy jó nevetésalap lesz majd a kishölgynek is. Mivel mostam fogat, így megengedem magamnak, hogy nyomjak egy üdvözlőpuszit Abigail arcára, aztán pedig ifjú vendégünk felé fordulok. - Hohó, hát ki ez a gyönyörű ifjú hölgy? Csak nem Cathy? Nagyon örvendek, Cathy! - nyújtok kezet mosolyogva a lánynak, aztán bemutatkozom, mert úgy illik - Az én nevem Dimitris, de a barátaim csak Diminek hívnak. Nem tudom, hogy vajon mennyire bizalmatlan idegen férfiakkal szemben, minden esetre ha elutasítaná a kézfogást, azt csendben veszem tudomásul és nem forszírozom a témát. Amennyiben mégis megtörténik, az apró kezet saját, tintafoltos ujjaim közé zárom finoman és gyengéden, koncentrálva a legapróbb változásokra, történésekre, intuíciókra. - Bocs, hogy késtem, tudod, a szokásos. - mondom ezt már Abigailnek - Hogy utaztatok? Mandy nem volt ideges? Érdeklődöm, miközben egész egyszerűen törökülésbe vágom magam a földön Cathy előtt ott, ahol éppen vagyok, és egy cseppet sem zavartatom magam, bár az köntös anyagának felgyűrődése miatt kicsit átkozom magam, legalább egy pólót vehettem volna, fene se tudja, mit szól majd a Törpilla egy tökéletesen televarrt testhez így hajnalok hajnalán. Apropó Mandy... - Hallom, milyen jó dolgod van Mandyvel. - pislantok rá Cathyre - Nem is olyan rég én is voltam nála, főzött nekem és azóta is hiányzik. Finomat csinál, ugye? Lehet, hogy nekem is be kellene költöznöm... Oldjuk némileg a hangulatot, bár belőlem az esetek nagy százalékában csak úgy dől a szó, és nincs bennük kimondott megfontoltság vagy cél, egyszerűen csak kommunikálok, mert ezt érzem a legtermészetesebb dolognak, ami emberek közt történhet.
Kezdőlap
//
//
