Tupilek barlangjától nem messze levő vadrezervátumi épületekhez legyalogolva az elkerített területen vadőri felügyelettel simogathatsz jávorszarvasokat, megtudhatod, mekkora egy tulok bébi-korában és számos más őshonos állatfajjal megismerkedhetsz, köztük farkasokkal is.
Általában a sérültként, gyógyításra befogott állatok is itt kerülnek elszállásolásra, míg meg nem erősödnek annyira, hogy biztonsággal vissza lehessen engedni őket a természetbe.
A hideg jól esően simította meg arcomat. Újabb slukkot szívtam a cigarettából. A hó már jó vastagon állt az épületek tetején, meg az állatok elkerített udvar részein. Figyeltem a jávorszarvas babyt, ahogy az anyja lábánál toporgott. Kicsit zsibbadt a fejem, mert a cigarettában, igaz, nem a legerősebb, de azért némi anyag bele volt csavarva, normális dohánnyal. Reggel meditáltam már, így kipihent is voltam, csupán nem bírtam megállni, hogy a gyakorló óra előtt ne jussak némi "öröm forráshoz". Az egyetem, s Alice-al való dolgaim is jól mentek, s nem ártott volna végre felzárkózni talán Harcos Tanonci teendőimmel sem. Az rendben, hogy edzés, meg elmélet, de ha a vizsga nem jön össze, akkor bukhatom az egészet. Sétálgattam az állatok közt, s vártam Mentorom érkezését. Tincseimet összekócolta a hideg szellő. Motoros kabátot, sálat, kesztyűt, egy kényelmes farmert, s bakancsot viseltem. Újból beleszívtam a cigibe. Elhoztam magammal Mentoromtól kapott késemet. Ki tudja, milyen ötlettel áll elő, gyakorlás címén?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy különösebben túlgondoltam a mai programot Velkannal, mert nincs így. Olyannyira, hogy a megbeszélt találkozó időpontján és pontos helyén kívül semmi más nem volt a fejemben ezzel kapcsolatosan. Kissé elhavazódtak a dolgok mostanában és nem a maguk szépen szállingózó, kellemesen békés módján, ami azt illeti. Azt hiszem, nekem is jót fog tenni most ez az edzés dolog. Kicsit kikapcsolok, kell az... A jól ismert terepjáró tűnik fel a színen, ám ahelyett, hogy magam mellé rángatnám a srácot az anyósülésre, egészen egyszerűen leparkolok a kijelölt helyen, s a kabátomon igazítva egyet, cipzárját felhúzva kászálódok ki a verdából. - Velkan! - Biccentek felé, nem sürgetve a cigarettázás közepette. Ráérünk, nem? Én mondjuk már nem gyújtok rá - a kocsiban megtettem úgyis - mert akkor sosem vágunk a dolgok közepébe, csak támasztjuk a karámot. Persze, egyik-másik szarvas megismer már, jönnek is oda a kerítéshez, azt gondolván, hogy kaját hoztam - s csalódottan távoznak, mikor csak nyakukra mért paskolás jut helyette. - Mi újság feléd? - Érdeklődök, s közben kulcscsomó kerül elő a kabátom zsebéből. Remélem követ, s lépteim közepette még az irányt is megadom mellékesen, mely szerint: - A pajtához megyünk!
Ha Williamnek nem is volt kifejezett elképzelése arról, hogy mit fog kezdeni Velkannal, nekem akadt, s ha már Adamtől megkaptam anno a srácot, hát gondoltam most sem derogál belenyúlnom az edzéstervükbe egy kicsit. Megkérdeztem hát Willt, hogy zavarná-e, ha véletlenül arra találnék, járni, s a válaszától függően evett ide a fene, talpig véletlen erre járót játszva. Hát persze! Mert olyan nagy eséllyel keveredik a szarvasok környékére valaki, akinek inkább a halott emberek a szakterületei, vagy a haldoklók. A pajtaajtó mellett támasztom a falat, hátamat a falnak vetve, felhúzva egyik lábamat, bakancsos talpamat odafektetve a függőleges felületre. - Nocsak! – lököm el magam a faltól, mikor már hallótávolságba érnek, s biztos lehetek benne, hogy premier plánban élvezhetem Velkan arckifejezését. Nem, mintha tudnám, hogy kedvel-e vagy sem. S nem is érdekel. - Mi járatban errefelé? – szökik útnak egy kérdés ajkaimról, miközben megeresztek egy biccentést feléjük köszönetképpen. A névszajkózást inkább kihagyom. Tudom a nevüket, felesleges a gyakorlás.
A terepjáró ismerős hangjára abba az irányba fordulok, s még egy barátságos integetés is kitelik tőlem. Rég láttam az öreget, bár nem igaz, tegnap edzésen összefutottunk, de úgy igazán beszélgetni nem mostanság ültünk le. Mondjuk amik itt történtek, hallva azért a pletykákat, nem is kéne csodálkoznom ezen. - Tanár úr! - viszonzom köszöntését egy vigyorgás közepette, ahogy kifújom a füstöt. Nézem, ahogy az állatokat paskolgatja, s kérdésére átfut egy finom mosoly az arcomon. - Köszönöm, egész jól. 4-es lett a motortech ZH-m. - igaz nem akarom, de utóbbi mondatom túl lelkesre sikeredik. Hiába, néha én is dicsekedhetek, még ha ez rohadtul nem is érdekel senkit. - Szóval Mr. Douglas, ha netalán lerobban valahol a verdával az erdő közepén, nyugodtan hívhat, elméletben meg tudom javítani. Közben követem amerre utasít, s végül sikerül az utolsó slukkot is magamba invesztálnom. - Jövő héten lesz viszont egy évszámos röp felmérő történelemből, amihez őszintén szólva semmi kedvem. De utána jön a téli "szünet", és több időm lesz az Őrző Vizsgára készülni. És Mr. Douglas? Őszintén szólva rég beszéltünk, hogy van? - azt nem teszem hozzá, hogy a helyzethez képest, de tényleg érdekel, mi van az öreggel. - És bocsánat, hogy rám jött a szófosás. - na ja, a fűtől megered az ember nyelve. Arra azért ügyeltem, hogy a dohány füstből ne lehessen kiérezni az anyagot, de még így is parázok kissé, hogy észreveszi rajtam. Tovább battyogunk, s érdeklődve hallgatom. - Mr. Douglas, szeretnék majd kérdezni valamit, Alice-al kapcso... - de hirtelen elakadok a mondandómban, mikor egy ismerős női alak löki el magát a faltól. - Szép napot Miss Wang! - köszöntöm másik Mentoromat mosolyogva, némi meglepetés azért kikerül borostás pofázmányomra. Mr. Douglasre pillantok, hogy lássam, ő számított-e az itt "ácsorgó" női Őrzőre. Mert ha igen, akkor ez azt jelenti, olyan óra elé nézek, mint amilyen Alexel volt... Vagyis megint hülyét csinálhatok magamból egy harmadik személy előtt. Hmmm... Jobban meg kellett volna tömnöm fűvel azt a spanglit. - Gyakorló óra. Legalábbis ha a tanár úr bírja majd, és nem lustult el a kényelmes karosszékében. - vigyorgok szemtelenül az öregre, s természetesen azért igyekszem elkerülni szeretetteljes nyaklevesét, ha megáld vele, de a vigyort azt biztos nem törli le egykönnyen a képemről. - És ön, Miss Wang?
Félsódéros, "na ne csináld már"-mosoly szalad képemre a megszólítás hallatán. - Maradjunk a Willnél, jó? - Dörmögöm csendesen, elcigarettázott hangomon. Nem vagyok én tanár, még csak mentori poszttal sem tetszelegtem sose, messze álljon tőlem minden ilyesféle megnevezés hát. Megjegyzésére jóízűen nevetek fel. Ki lennénk segítve az elmélettel... Manapság nem divat a gyakorlati oktatás az egyetemeken, vagy mi van? - Nagyon helyes, és ne kérj bocsánatot kölyök, mert nincs miért. Ha teljes értékű harcos akarsz lenni idővel, akkor viselkedj is úgy! Ez nem a katonaság, nincsenek rangbeli különbségek harcos és harcos között, legfeljebb a tapasztalatuk, a tudásuk az, ami megkülönbözteti őket egymástól. - De rangban senki se áll a másik alatt, jó, ha ehhez idejében hozzászokik, mert, ha mindenért bocsánatot kér és örökké "a kölyökként" viselkedik, ne csodálkozzon, ha a későbbiekben sem kezelik másként, mint egy frissen harcossá lett tanoncot. - Egyébként meg kösz a kérdést, nincs okom panaszra. - Lehetne jobb is a helyzet bizonyos szempontból, más oldalról pedig a madarat is röptében fognám meg, még ha ezt nem mutatom - pontosabban a magam sajátos módján mutatom ki. Az Alice-szal kapcsolatos kérdése nem kerüli el figyelmemet, ugyanakkor a pajtát támasztó Wang úgy fest "teret követel" magának, avagy figyelmet mindenképp. Velkan szavaira lapát-tenyerem tarkóját éri finom legyintéssel, meglapogatva kicsit nyakának hátsó felét. - Megnézem majd, hogy áll a szád egy óra múlva... - Szélesedik képemen a vigyor, s elengedve őt, kezemet Gina felé nyújtom, mintegy üdvözlésül, kézfogásra. - Gina ugyan úgy az órára jött, mint te, szóval mi lenne, ha beljebb fáradnánk? - Lépek arrébb a harcos üdvözlését követően, hogy kitárjam a pajta ajtaját és betessékeljem a kettőst. - Mit akartál Alice-szal kapcsolatosan kérdezni? - Firtatom a fiatalabbtól, miközben némi fényt "varázsolok" a pajtába. Gyér a világítás, de épp megfelelő a számunkra, hogy belássuk a feltornyozott szalmakockák, kötelek és reménybeli karám-elemekként a földön elfektetett deszkák terét. Más nagyon nincs idebent, ezért is ideális a számunkra. Hely van, a hó nem fúj be és mégsem egy sík üres terem. Részemről megválok a kabátomtól.
Nem vagyok nyomozókutya, de van azért, amit akkor is könnyű kiszagoljak, hogyha egyes híresztelések szerint csak egy kölyökpitbull szintjét tudom elérni nézésben. Azon a mai napig röhögnöm kell azért, de mindegy, most nem tartozik ide. Odalépek Velkanhoz, s egy igen hirtelen mozdulattal ragadom meg az arcát, alulról nyúlva alá, s szorítva hüvelyk-ésatöbbi ujjam közé a képesebbik felét, állánál támasztva meg, s fordítva így William felé a drágát. Jobb, ha nem kapálózik, mert akkor leteperem, s nem szexuális indíttatásból. Keményen tartom fejét, miközben kedélyes kérdésekbe merülök. - Arról csak nekem felejtettetek el szólni, hogy a gyakorlás előszele egy kis beszívás? Nem mondom, hogy a füvezés meglátszik az emberen egy laikus szem számára, de én nem vagyok laikus, ami az emberi élettant illeti. Ha az lennék viszont, akkor is megérezném a semmivel össze nem téveszthető szagot. - Mióta szokásod? – kérdezem már magam felé fordítva Velkant, ellökve kissé. Bájosan, mint egy pokróc. Ajánlom, hogy ne hazudjon a szemembe, mert jaj neki! Amennyiben sikerül bejussunk a pajtába, ott első dolgom ledobni a bőrkabátomat. Túl szép darab az az edzéshez, kár lenne érte. Arról, hogy „Miss Wang” miért jött, egyelőre nem teszek említést, megválaszolta a kérdést William helyettem.
- Oké Will. - no mondjuk fura tegezni még mindig a vezetőmet, de a következő bocsánat kérésemre adott válaszra, "megvilágosodom". Igaza van valahol, no de hát ennyi idősen az ember rá van nevelve néhány dologra. Mint ahogy a kisgyerek is a "csókolomról" átszokik a "jó napotra", s valahogy én is így vagyok ezzel. Még az elején idegen, aztán szép fokozatosan váltok, és a végén már észre se veszem, és majd természetesen viselkedek ilyen formán az idősebbekkel. Nyakam hátsó fele bizsereg a lapát tenyér alatt, bírom az öreget, legalább a maga módján veszi a poénjaimat. Poén... mint mikor szerencsétlen Bambit védtem, azt is jó ízűen kiröhögte. Erre a gondolatra még szélesebb lesz gyermeki vigyorom, úgy figyelem, ahogy köszöntik egymást, ám a következő dolog, ami meg is lep, hogy Miss Wang hozzám lépve, kezébe veszi államat, s mint egy vadászkopó úgy vizsgál meg. Ó... a franc. Igaz nem sokszor, de ilyen tekintettel találkoztam már. A szavakra azonban ahelyett, hogy kiverne a víz, inkább amolyan, gyermeki csínyen elkapott kisfiús vállvonással felelek: - Egyetemista vagyok, na. - hát most mit szépítsek. Jó, ez nem jogosít fel semmire, de azt hiszem mindenkinek van arról fogalma, hogy ebben a korban próbál ki mindent az ember. Még a káros dolgokat is. Viszont nem hallucinálok, és semmi bajom tőle, rosszul se vagyok, csak némileg felpezsdítette a vérem és a kedvem, ennyi az egész. Azért annyira én se vagyok ostoba, hogy totál K.O. állapotban jöjjek órára. Lehet, most hallgathatom a kis előadást, hogy ejnye bejnye, de azért azt ne mondja nekem senki, hogy ők nem voltak fiatalok, és így jöttek a világra. Forgat ide-oda, de engedelmesen tűröm, kicsit úgy érzem magam, mintha nagymama pofa vizitén vennék részt, már csak az hiányzik, hogy a végén nyúzni kezdje a bőrömet, hogy "jajj de édes nagy fiú lettél, drága angyalbögyörőm!!!". Bár elnézve Miss Wang tekintetét, erre különösebben nem kell számítanom. Ahogy elenged, összekócolom tincseimet, s szelíden felelek. - Nyár közepe kb. - bár miért fontos ez, hogy mióta? Nem is tűnik olyan hosszú időnek. Azt már nem teszem hozzá, hogy Őrző adta az első spanglit a kezembe, mert biztos elszörnyülködnének. De a lényeg, most drog vizitre jöttem, vagy gyakorló órára? - Oh, Miss Wang most beállt Tanoncnak? - kaján vigyor kerül a képemre, és talán túlzottan is csodálkozó hangsúllyal ejtem ki a szavakat. Nekem még lehet újat mutatni, de egy tapasztalt Harcos Őrzőnek mi újat lehet? Na, de majd meglátjuk, minden esetre felkészültem, hogy esetleg mindkét Mentortól újabb nyakleves várható a csipkelődésemért, de persze azért ismernek már annyira, legalábbis Will biztosan, hogy tudják, semmi rossz szándék nincs bennem, és ha már azon dolgozunk, hogy ne "csak egy kölyök" legyek, akkor ennyit igazán megengedhetek magamnak. Betrappolok a két felnőtt között a pajtába, s miközben mindenki leveti a kabátot, kicsit jobban szemügyre veszem a környezetet. Miután rólam is lekerült a motoros kabát, Will kérdése töri meg a csendet. - Az igazat megvallva, két kérdésem lett volna. Az egyik, hogy tudom, most Alice az egyetemre költözött, sokat is találkozok vele. És ha ez nem probléma, mint amolyan "testőr" szívesen funkcionálnék mellette. - Will adta az engedélyt még az ősz elején, hogy elkísérjem Alicet a családjától, amikor lehet, Aliceal töltöm a gyakorló órákat is, és volt már arra is példa, hogy a folyosón látott minket az öreg, kézen fogva, szóval azért biztosan leesett neki, hogy nem közömbös számomra a lány. - A másik pedig, hogy részt akarok venni a támadója elleni nyomozásban. - igaz, nem kérdésre sikeredik ez utóbbi, de azt hiszem, ez most teljesen lényegtelen.
Épp csak villan tekintetem a kettős felé Gina nem is olyan költői kérdésére, s kérdeznék én is, de végül... nem teszem. Helyette apró, beletörődő sóhajjal fordulok szemközt a kettőssel, miután a pajta ajtaját betettem utánunk. Nincs épp kandallós meleg idebent, de így legalább a szél nem fúj még a mínuszokra pluszban. Sokkal elviselhetőbb a hideg ebben a formában, ami azt illeti. Arra azért, hogy "Miss Wang" tanoncnak állt, kiszalad egy könnyed, nevetős hang részemről, s a kabátom nekem is a kupacba kerül. - Egyikőtöknek sem árt, ha szokjátok a csapatmunkát. - Jegyzem meg minden értékítélettől mentesen, hisz nem leszólásnak szánom, annak legfeljebb az veheti, akinek a füle möge sáros a dologban. Egészen egyszerű ténymegállapítás részemről a dolog, s mielőtt bármibe is kezdenék, rákérdezek az Alice-es félbemaradt mondatra még a kölyöknél. Az első "kérésnél" lopva Ginára sandítok, ő vajon mennyire találja viccesnek vagy épp megmosolyogtatónak a dolgot. Én magam nehezen türtőztetek képemen egy kiszélesedő mosolyt. - Szerintem ezt az édesapjával kellene inkább lemeccselned és nem tőlem kell engedélyt kérned... - Az elején még bírom komolysággal, de a végét azért elnevetem. - De komolyan, Velkan! Az egyetemen lakik, őrzők tucatja vigyáz rá nulla-huszonnégy. Nem hiszem, hogy szüksége van még egy emberre, aki a nyakában liheg a történtek után. A barátja támogatására ugyanakkor annál inkább. - Zárom le egy őszinte mosollyal a dolgot, s mozdulnék, előadva a mai edzés programját, amint Velkan befejezte a mondani valót, ám a második kijelentése a srácnak megtorpanásra késztet. - Dicséretes a hozzáállásod kölyök, de ezek szerint a nyilvános bejelentést ellógtad. - Erre a "lebukásra" a ciki nem jó szó. Csalódott vagyok, de nem mutatom, legfeljebb egy költőinek szánt kérdés erejéig. - Amíg ilyenekre nem figyelsz oda, hogy várhatnám el, hogy terepen helytállj? Wang, mivel a mai edzés idejének egy részében egymásra lesztek utalva, lennél olyan kedves és felzárkóztatnád a partnered a lemaradásaiban e téren? - Kérésnek hangzik, de igazából utasítás.
- Az egyetem nem mentség és nem a fű melegágya. Jegyzem meg ridegen. Ő nem akar szépíteni így én sem fogok. Persze, az orvosi fű felhasználásáról beszélhetnénk, de felesleges lenne, hiszen Velkan nem beteg, tehát amit csinál, az színtiszta esztelenség, semmi más. - És különben pedig harcos vagy, őrző, nem egyetemista. Én a helyedben ehhezh tartanám magam. Koppan súlyosan a véleményem hármunk között a talajon. Tegye, ahová akarja. Bennem túlteng a kötelességtudat, s amúgy sem vagyok híres a bűbájosságról. Érdekelnek, hogy Williamnek mi a véleménye erről, de úgy tűnik, hogy ő nem kívánja kifejteni, így én is hagyom az egészet, s csak magamban vonom le a következtetéseket, illetve állok elő megfelelően szövegezett jelentéssel fejben, eltéve alkalmasabb időkre. Harcosok vagyunk, ha ki akarom verni a fejéből ezt a kivagyiságot, azt szavak nélkül tudom megtenni a legjobban, így nincs okom panaszra a fű-téma elsikkadása okán. - Véged van, ha valaha is úgy érzed, hogy már nincs mit tanulj. Jegyzem meg szótárízű válaszomat, s villan tekintetem e pillanatban Velkanra. Nem sért az, hogy tanoncnak állít be, mert igaza van. Igen, annak álltam, s mint ilyen itt az ideje annak, hogy ne csak jártassuk a szánkat, hanem cselekedjünk is valamit. Williamre siklik pillantásom a továbbiakban. A szerelmesek témaköre engem teljesen hidegen hagy, csak egy szemforgatást tudnék előcsalni magamból, semmi mást, de arra meg nem vetemedem. Mosolyom azért szélesre és némileg lesajnáló "naugye"-ízűre szalad, amikor William megmondja a frankót az egyetemen tartózkodó őrzők sokaságáról, ám szám néma marad. Nem érzem úgy, hogy hozzá kéne szólnom ehhez. Hogyha fiatalabb lennék és jobban hasonlítanék a bátyámra, akkor most kiszaladna a számon egy "ciki", de ez sem történik meg. Sokkal inkább én szaladok, hogyha így vesszük, s amíg William beszél, nemes egyszerűséggel megpróbálom elkapni Velkan karját és előtte megfordulva átlendíteni őt a vállamon, hogy hanyatt érjen földet Willam és közöttem. Csak úgy tanítói - és tanonci – jó szándékból cselekszem ekképp. Ha William verbális felzárkóztatásra gondolt, akkor majd szól. Én a harc nyelvét értem igazán, ez jelen helyzetben is megmutatkozik. A terepen való helytállás számomra nem szájtépést jelent.
Miss Wang ridegsége kedélyborzólónak kéne, hogy hasson, de valamiért nem hat úgy, mint ahogy ő azt próbálja belém súlykolni. Persze meghallgatom mindkét Mentort, nem a pöcsfej mutatkozik belőlem, és valahol persze igazat is adok nekik, de nem vallom be, Harcos volnék, vagy mi. Mint a bocsánat kérés. Nem lehet mindig, mindenkor. Mindenesetre Gina személyisége szöges ellentétben van Will hozzáállásával, és ez mulattat, de persze nem röhögöm őket szembe, csak magamban kuncorászok amolyan tanoncosan. Arról persze szívesen nyitnék vitát, hogy mi vagyok első sorban, de maradjunk meg annál, hogy bölcsebb maradok, ha hallgatok. Igen, Őrző vagyok, de közben ember is. Egy átlagos srác, aki valahol még mindig vágyik arra, hogy a kishuga ne vérfarkas legyen, aki értékeli a menza ebédnél a "halandó" barátai társaságát, aki hisz még abban, hogy lehet majd egyszer családja, aki boldog, ha a barátnője átöleli, aki persze, kipróbál hülyeségeket, mint a fű, hát ettől vagyok az, aki... Az anyám arra tanított, hogy értékeljem mindezt, és ne veszítsem el az emberségemet. És ezt nem fogom eldobni magamtól, csak mert Őrző vagyok. Will szavai azonban célt érnek, és egy egyszerű bólintással adom a tudtára, hogy megértettem. Ez persze nem azt jelenti, hogy meg is elégszem ezzel. Bennem van a harag a miatt a korcs miatt, de azt is tudom, hogy Alice-nak szüksége van rám. Eljön még az én időm, ebben biztos vagyok, és ha kell, akkor kerülő úton, de meg fogom találni azt a rohadékot. De türelem Velkan, türelem, az óra, és az az első, hogy erősebb legyél! Hiszen... És ekkor sajgó fájdalom érződik a karomban, s akkora puffanással érkezem a két Mentor közé, hogy csak úgy nyekken a gerincem. Csakhogy én se vagyok már zöldfülű (annyira), s még mielőtt elengedné a kezem, magam felé rántom, s karom, s lábaim együttes segítségével átlendítem magam felett, s hogy ha földet ért, torka köré szorítsam a térdhajlatomat, közben továbbra is tartom a karját a fejem mellett, s szorító fogásban megtartsam Mentorom. Ha ez sikerült, igyekszem visszatartani a mosolyt, és várom Will parancsát, de tekintetem továbbra is Miss Wangot kémleli.
Kivárok, karba font kezeimet leengedve tekintetem hol az egyikre, hol a másikra fókuszál, mintha csak szemlélődő lennék a történetben, holott véleményem igen is van, ellenben nem én vagyok a diák most a történetben, hanem ez a kettő, így olybá érzem, megtehetem, hogy csak utánuk nyilvánítsak véleményt, mihelyt úgy vélem, eleget láttam és hallottam tőlük. Az ember sosem tudhatja, mikor teszik próbára tudását, mikor állítja maga az Élet próba elé... vagy igen, ahogy Gina remekül megfogalmazza: halott az az őrző, aki azt hiszi, mindent tud, mert olyankor ziher, hogy a nagybetűs jön és bemutat neki, jó közelről. Szinte visszaszámolok, mikor mozdul a nő, s ha Velkan nem lenne észnél - piros pont neki, hogy rögtön "felel" a támadásra - én kényszeríteném földre a másikat, így azonban kissé nevetős mosollyal csóválom csak meg fejemet az "acsarkodókra" tekintve. - Egy ideje már tudok a fűről, de úgy voltam vele, felnőtt vagy eléggé hozzá Velkan, hogy felmérd ésszel, mire van szükséged és mire nincsen. Ezt a véleményemet továbbra is tartom, szóval választhatsz: harcos szeretnél lenni vagy visszatérnél az átlagos egyetemisták életéhez, sutba vágva mindazt, amit eddig elértél? - Radikális lennék? Meglehet, pedig a képlet valóban ilyen egyszerű. A srácban van spiritusz, mivel előbb elhívták, mint annak idején engem, talán még nálam is többre viheti a választott útján, (ha mondhatok ilyet, hiszen még nagyon az elején van a dolognak) ha nem hagyja a kitartását és a tehetségét elsikkadni. Káros szenvedély meg akad ezer másik, talál magának kevéssé tudatmódosító hatásút is, ha nagyon akar. Én már csak tudom, engem is a jogi egyetem tett bagóssá. - Ne válaszolj most, ráérsz a holnap hajnali edzés előtt. - Zárom ennyivel, elvégre a földön fetrengő csomóban - hacsak ki nem bogozták időközben magukat, mint a gombolyagba tekeredett kismacskák teszik - akad még egy személy, aki lehet, előrébb jár az úton, de korántsem ért még a végére. - Ami téged illet Gina, a verbális tájékoztatásból jelen helyzetben többet értett volna Velkan és bár nem vitatom a választott lépésed létjogosultságát, a srác maholnap teljes értékű harcossá válik, ezért elvárom, hogy úgy is kezeljétek mindannyian. Ugyanazokat kell végigcsinálnia, amit nektek, ha beledöglik is, cserébe azonban ugyan úgy az egység része. Nem tudom, az eddigi protektorátusokon, ahol szolgáltál, mi volt a módi, de itt a harcosok ezen az egységen belül oldják meg a problémáikat, nem a Protektort terhelve vele. Félrehívod edzés után, felképeled, ha legközelebb is előfordul, akkor hozod fel előttem. Habár a jelenlegi helyzet kissé speciális, ezt belátom. - Engedem lejjebb kissé vállaimat - De nem szeretnék már sokáig ezen a poszton ülni, így mint az egyik lehetséges jelölt a címre, remélem az elmondottakból már kapiskálod, mit is várnék el a leendő utódomtól. - Ha mégsem, szívesen kifejtem, meg erről még úgyis esik szó reményeim szerint a jövőben. - A feladatotok egyszerű. Mágiát nem, a helyiségben található eszközöket viszont nyugodtan felhasználva, összedolgozva kell legyűrnötök kétszer, másodszorra némi nehezítéssel majd. - Szélesedik ki képemen a félsódéros mosoly. Elég korlátozott a pajta tartalma különben, a gerendákról lelógó kötelekkel, az üresen álló faládák halmával és a feltornyozott szalmabála kockákkal ki is merítik az eszköztárat, talán még egy régi motor áll a sarokban, de nem szívesen magyarázkodnék Robertnek, aki időnként bütyköli az oldtimer masinát, hogy miért van nyolcas a kormányában, ami azt illeti.
Nem csak egy döglött vízilovat vágnék Velkanhoz, ha hallanám a gondolatait, hanem egy egész hordányi, akár élő állatot is. Számomra az ilyen az nem harcos, de nem is nekem kell megítélni. Amíg közöttünk van, ugyanolyan nekem, mint bárki más. Meglep a mozdulatsor, ki sem néztem volna belőle. Leránt magával, de a nyúl nem viszi a vadászpuskát, így a szorítófogást már nem hagyom kivitelezni neki. Inkább csak odébb rúgni igyekszem, hogy felkelhessek a földről, nem lévén chemotoxos bogár, hogy ott hencseregjek. Mégis ő a tanonc, s én vagyok tapasztaltabb, mindent neki sem sikerülhet kivitelezni. A rántás is nagy tehetségre vall, azt kell mondanom. És mázlira is. - Megbocsáss, William, hogy ezt mondom, de nem terheltelek semmivel. A sráccal harcosként bántam, azért sem a szájtépést választottam edzésnek, hanem azt, amit az imént láttál. Bebizonyította vele, hogy érdemes arra, ahol van, úgy gondolom a tapasztalás többet segített rajta, semmint ha körbefényeztem volna az egoját verbálisan. Hangom nem kioktató, egyszerűen csak tárgyilagos, amilyen lenni szokott. Nincs én nekem semmi bajom ezzel a Velkangyerekkel, úgy teszi tönkre az életét, ahogyan akarja, amíg elvégzi a feladatát, addig engem nem érdekel. A más Protektorátusokról pedig nem ejtek szót, nem tartozik ide, s különben is, ahogy Vegasról is szokták mondani, ez a Protektorátusokra is igaz. Ami ott történik, ott is marad. Bólintok. Tudom én, hogy mi a tisztelet, éppen ezért nem volt semmi paprikás abban, amit az imént mondtam. Még sértő szándék is. Tényfeltárás volt, mint minden, amire vetemedni szoktam. Nem kezdek ujjongó tapsolásba a leendő utód kifejezés hallatán, elraktározom az információkat és a helyén kezelem őket. Katona nem lévén szalutálni sem fogok, de egy - Természetesen! – elhagyja ajkaimat. És hopp, egy mosoly is William felé. A feladatot hallva szélesebbre szalad mosolyom, már-már vigyor lesz belőle. Úgy vagyok vele, hogy bár én is tanulni jöttem, de van mit tanulnom alkalmazkodásról is, így Velkannak sózom át a kezdeti agyalási fázist, hátha sikerül nem kiosztanom és nem szemet forgatnom, ha olyasmit talál ki, ami ellenemre való, hanem hagyom, hadd tanuljon belőle ő is. Ez szerintem nehezebb lesz, mint bármi más. //Dobás: https://northstar.hungarianforum.com/t1760p315-kockadobo-topik#47325//
Váratlanul ért a hír, a hír, hogy Cali elveszítette a babáját. Nem is mesélték nekem, hogy terhes lett, de igazából nem is volt sok idejük rá. Egy baba elvesztése mindig szörnyű egy anya számára. Benjivel sokat beszéltem Caliról és semmi jót nem tudott mesélni. Úgy gondoltam, hogy talán ha kicsit kimozdítom őt a házból, ha kicsit elterelem a gondolatait jobb lesz neki. Ha nem is végleg, de egy kis időre elfelejtheti ezt a borzalmat. El is mentem hozzájuk, hogy meglátogassam őt és rávegyem, hogy a hétvégén jöjjön el velem kicsit sétálni a Nemzeti Park területén. Nehezen igaz, de sikerült rávennem őt, aminek Bennel nagyon is örültünk. Jót fog neki tenni a friss levegő, a kimozdulás, a séta… nah meg egy kis meglepetésem is van a számára. Nem is olyan rég behoztak egy kismackót, akivel leginkább én foglalkoztam. Elég sok időt töltöttem el vele, így igen kis szelíd egy teremtés lett. Persze a méretei miatt nagyokat tud csapkodni, de csak is örömből, vagy játékból. Mivel biztos vagyok magamban, így úgy gondoltam esetleg Cali örülne egy ilyen látogatásnak, hisz nem mindennapi élmény egy medvét simogatni, kézből etetni. Pontosan a megbeszélt időpontkor jelentem meg a háznál. Reményeim szerint Ben kölcsönadja a kocsit. Nem szeretném Calit végigráncigálni a városon. Nem biztos, hogy jót tenne neki a sok ember jelenléte. Ahova megyünk oda látogatók nem jöhetnek be, így igen nyugis körülmények között lehetünk majd. Talán megnyílik nekem kicsit. Benji mesélte, hogy alig beszél, még vele sem akar. Ki kell őt mozdítani ebből a helyzetből… Az ajtóhoz sétálva már be is csöngetek. Szerencsére nem kell sokat várnom, hogy az öcskös kinyissa nékem az ajtót. Mielőtt Calihoz mennék ráveszem Bent, hogy adja már oda a kocsi kulcsokat. Oké egyszer tényleg volt egy autóbalesetem, de este volt, hóvihar és valami elfutott előttem. Nehezen igaz, de végül csak sikerül rávennem őt. Óvatosan nyitok be Calihoz. Reményeim szerint már készen van az indulásra. -Szia! Gondoltam benézek, hogy hogy haladsz, és ha esetleg kellene valami segítség. Benji odaadta az autót, így szerencsére nem kell buszoznunk. Hidd el jót fog tenni a kimozdulás meg legalább egy kis időre megszabadulsz ettől a majomtól odakint.-Elmosolyodom reménykedve abban, hogy talán sikerül kicsit felvidítanom.
Azt mondják, a borzalmas emlékeket az emberek idővel elfelejtik, de nekem nem ment. Néha még aludni se bírtam, minden egyes alkalommal szinte felriadtam és attól féltem, hogy újra ott vagyok. Újra tiszta vér az ágy és a legrosszabb az egészben, hogy minden egyes nappal eme álmok egyre rosszabb lettek. A sötétség, a félelem és az akkori fájdalom túlzottan élénk volt, mintha az álom nem is állom lenne. Jó pár napig az ágyhoz is voltam kötve, ami még inkább nem segített. Ben-nel minden egyes perccel szinte nőtt csak a távolság közöttünk. Nem beszéltem szinte vele, kerültem őt, az érintését szinte megtagadtam magamtól, mintha nem érdemelném meg. Magamat hibáztattam és úgy éreztem, hogy minden egyes másodperccel mélyebbre és mélyebbre süllyedek a fájdalom tengerében, abban az ürességben, ami maradt utána. Sok mindenre felkészít az élet, az őrzőség, de ilyen helyzetre semmi se képes. Egyszerűen minden egyes levegővétel fájt, ha nem látta senki se, akkor a fájdalmamnak hangot adtam, vagy éppen a könnyeim törtek utakat. Ha bárki kérdezte volna, akkor azt mondtam volna, hogy „Megvagyok, nem kell aggódni…”. Aprócska hazugságnak tűnik, de annál ez sokkal több… Meglepett Ben testvérének a látogatása korábban, ahogyan ő és Ben cselszövése is ellenem. Nem tudtam, hogy mi mást tehetnék, de egy dologban biztos voltam, hogy ez nem olyan jó ötlet, mint ők gondolják. Nem látták azt, hogy mi történik zárt falak mögött a fürdőben, miközben a víz folyik a kádba. Nem látták a könnyeimet, vagy talán egyedül Ben. Nem éreztem úgy, hogy emberek közé szeretnék menni, egyszerűen a lelkemet tépték ki azon a napon, mintha hirtelen semmi más nem maradt volna utána, mint a sötétség és a démonok hada, amik csak arra várnak, hogy újra lecsapjanak rám. Lassan öltözködtem, majd amikor meghallottam a csengőt, akkor sietve töröltem le egy apró könnycseppet, miközben az egyik kezem a hasamon pihent. Vettem egy mély levegőt, majd a jól megszokott mozdulatokkal elsimítottam a sminket az arcomon, hogy legalább ne úgy nézek ki, mint egy élőhalott, a jól begyakorolt barátságos pillantás köszönt vissza rám a tükörből, majd hamarosan nyílt is a szoba ajtaja. Egy darabig nem fordultam meg, majd az utolsó ruhadarabokat is magamra aggattam, amik még kicsit nagyok is voltak. Az utóbbi időben eléggé lefogytam, de már ez se érdekelt. Mintha most már csak saját magam pusztításába kezdtem volna. Azt hiszem készen vagyok, már csak cipő és dzseki kell, meg a táskám. – fordultam végül felé, s közben igyekeztem egy apró barátságos mosollyal nézni rá, majd a többi szavára csak egy kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat. – Ha ti mondjátok, akkor biztosan úgy lesz. – ebben már semmi kedvesség nem volt. Tökéletesen megvoltam az ágy társaságában a fájdalmammal, nem értem, hogy miért kell erőltetniük azt, hogy kimenjek. Mi van akkor, ha esetleg ott omlok össze? Nem akarom azt, hogy Ben testvére saját magát hibáztassa a gyengeségem miatt. Végül lassan, szinte remegő lábakkal indultam el kifelé, majd belebújtam a cipőbe, dzseki és a táskámat is magamra akasztottam, majd egyszerűen csak elsétáltam Ben mellett, mintha ott se lenne. Nem bírtam rá nézni. Féltem attól, amit a szemében látnék. Féltem attól, hogy ő is engem okol mindenért. Amikor az autót kinyitotta Alice, akkor kisebb habozás után szálltam csak be, mert megfordult a fejemben, hogy a legjobb az lenne, ha világgá futnék, eltűnnék… Majd pedig bekapcsolva az övemet az ablaküvegnek támasztottam a fejemet és némán figyeltem a tájat, az embereket, miközben minden egyes percben azért küzdöttem, hogy a fájdalmam ne most akarjon utat törni magának. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de továbbra se néztem a szőkeségre. Hova megyünk pontosan? – szólaltam meg végül alig hallhatóan. Nem igazán emlékeztem arra, hogy mit mondtak. Egyszerűen csak le akartam zárni akkor ezt a dolgot és ezért mondtam hosszabb unszolás után igent. Szerintem még egy hulla is jobb társaság lett volna, mint én. Így előre sajnáltam Alice-t, hogy pont ilyen állapotban kell velem foglalkoznia…
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Nagyon is sejtem azt, hogy jelen helyzetben nehezen akar kimozdulni a lakás adta biztonságból, de sajnos nem maradat így. Én is leginkább a szobámban kushadtam volna egész nap elhúzott függönyök mellett, de a családom segített nekem, kiráncigáltak és nem hagyták, hogy belezuhanjak a sötétségbe. Most ebben próbálunk segíteni Calinak is, így nagyon is hiszek abban, hogy az a hely ahová megyünk kicsit elfeledteti majd vele ezt a borzalmat. A szavaira nem reagálok semmit. Normálisnak vélem ezt a viselkedését, és nem is veszem magamra. Majd elmúlik idővel, ahogy szép lassan feldolgozza az esetet. Biztosan nem lesz könnyű, de sosem lesz egyedül. Itt leszünk mellette, mindig. Csendben ülök be a kocsiba és indulok el. Nem szólok hozzá, még nem. Próbálom magamban úgy megfogalmazni a gondolataimat, hogy ne bántsam meg vele. Csak el akarom mondani a véleményemet, a tapasztalatomat. Nem akarok, hogy ő is ugyan abba a hibába essen bele, mint én, mert attól csak rosszabb lesz minden. Végül ő töri meg a csendet elsőként. Egy rövid pillanatra nézek oldalra. Nem tudom, hogy elmondjam e neki a dolgot. Talán nagyobb lesz a meglepetés, ha majd ott tudja meg. Bevallom azért kicsit félek is attól, hogy rosszul sül el a dolog. -A vadrezervátumi megfigyelőhöz.-Ezzel talán nem árulok el túl sok mindent a tervről, de nem is idegesítem azzal, hogy nem mondom el a célunkat. Újabb csönd, majd ismét oldalra pillantok pár másodperc erejéig. -Cali figyelj! Tudom nem lehet ez könnyű nekem... Nem hogy könnyű, hanem egyenesen borzalmas. Igaz velem ehhez képes csekélység történt, de én is magamban fordultam akkor. Alig hagytam, hogy segítsenek rajtam, de végül a családom segített. Velkan akkor éppen elutazott egész nyárra. Nem írtam meg neki, hogy mi történt, így három hónap távollét után kellett megtudnia, hogy mi történt. Mellém állt és segített nekem, ahogy neked is próbál Ben. Szeret téged, nagyon szeret téged! Én ellöktem magamtól Velkant, te ne kövesd el ugyan ezt a hibát. Hidd el egyedül sokkal rosszabb... Bennek nagyon is fontos vagy és bármit megtenne azért, hogy ismét boldognak láthasson. Hagyd neki, hogy segítsen. Meglátod neked is könnyebb lesz így!-Nem akarok nagy lelkifröccsöt tartani, de muszáj vagyok neki megosztani a gondolataimat. Neki még van választása.
Hallod a madarak énekét, de még se érted, még se csal mosolyt az arcodra. A nap se ragyog úgy már, mint előtte. Egyszerűen minden megváltozott és mindent a sötétség ural, de legfőképpen a szívedet. El akarsz szaladni előle, de fura módon ez a fura magány jelenti számodra az otthont. Itt érzed magad valamennyire biztonságban. Fáj minden egyes porcikád, fáj a lélegzetvétel, de mégis élsz, mégis harcolsz, mert az ember mindig harcol az életéért. Még ha nem is vérre menő harcról van szó. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem, amikor kiderült az, hogy babát várok, de amikor elveszítettem, akkor úgy éreztem, hogy nincs többé semmi se. A szívembe költözött fény szép lassan kialudt, s csak ridegség maradt, ami szép lassan kiterjedt az egész lényemre. Figyelem a házakat, az embereket, miközben a fogaim állandóan ajkamba marnak. Nem akarok sírni, többé már nem. Azt hittem, hogy végre sikerült magam mögött hagyni a könnyeimet, hogy végre elapadt, de tévedtem. Egyszerűen újra és újra rám tör a zokogás és sokszor álomba is sírom magamat. Eleinte még nehéz volt az is, hogy visszafeküdjek abba az ágyba, mert minden egyes alkalomkor még inkább újra és újra éltem azt a napot, miközben verejtékezve riadtam vissza. Nem maradhatok örökké az ágy foglya, ezt tudtam, de hamarabb mentem volna visszaedzeni, mint egy ilyen kirándulásra mennék. Most viszont nem volt sok választásom. Értem. – szólalok meg alig hallhatóan, de továbbra se nézek a lányra és hamarosan már az utcákat, embereket és a házakat se figyelem. Lehunyom a szemeimet és próbálom megtalálni azt az erőt, ami segíthet túlélni ezt a napot, de csak fájdalmat, veszteséget és magányt találok, illetve ennél sokkal kegyetlenebb érzéseket. Elvesztetted a babádat? – kérdezek vissza halkan, de nem nézek rá. Tudom, hogy igaza van, de nem megy. Félek attól amit látnék Ben szemeiben. Nem állok készen, majd mielőtt megszólalhatna hozzáteszem csöppet se kedvesen. – Mert ha nem, akkor fogalmad sincs arról, hogy mit érezhetek. Elhiszem, hogy segíteni szeretnél, de ez nem a te dolgod. Senki se segíthet, senki se veheti el azt a fájdalmat, ami szép lassan felemészt, senki se felejtheti el velem, hogy lehetőséget kaptam egy gyermekhez, de végül úgy döntöttek az Istenek, hogy még se vagyok méltó rá. Nem akarok itt lenni, se ott lenni. Edzeni akarok menni és azt, hogy végre hagyatok dönteni. Nem vagyok gyerek, aki nem tudja, hogy mi jó számára. - a hangom még mindig emlékeztet egy megsértett és fájdalommal küszködő gyerekére. De ha már az őszinteségnél tartunk, akkor tessék itt van. Nem érdekel már az se, ha nem vagyok kedves, ha esetleg a lelkébe tiprok. Nem én kértem, hogy jöjjön ide és nem kértem azt se sose, hogy megpróbálja megérteni azt, amit nem lehet, csak akkor, ha átéled. – Nincs többé menedéket jelentő otthon. Nincs semmi se… - a hangom elcsuklik, s még inkább összeszorítom a szemeimet, mert nem akarom látni azt, ami körülöttem zajlik. Nem akarom az emberek mosolyát látni vagy a gyerekek kacaját hallani. Egyszerűen nem menne. Mikor érünk oda? – s most először fordulok felé, de inkább csak a türelmetlenség beszél belőlem. Minél hamarabb túl akarok esni ezen az egészen, hogy utána újra ágyba bújhassak és megpróbálhassak valami fura békességet megtalálni a lelkemben.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Én őszintén csak segíteni próbálok neki, de érzem rajta, hogy bármit is mondok ő azt rosszként éli meg. Ilyen téren talán én könnyebb eset voltam, mert nem dobtam el magamtól a segítséget. Nehéz volt elfogadni, hogy kell, de elfogadtam… Igaz most megint szükségem lenne rá, ezért is járok Elehez, aki sokat tud segíteni nekem, de ez még nem elég. A szavai rosszul esnek összeszorul a szívem, pedig tudom, hogy nem mondja komolyan a dolgokat. Tudom nagyon jól, hogy most csak a fájdalom beszél belőle, így nem is foglalkozom vele. Nem válaszolok, reagálok a hallottakra. Ha megtenném, csak még jobban feldühíteném. Pedig tudom, hogy amint meglátja majd a kölyök macikat megenyhül majd a szíve. Ebben hasonlítunk egymásra. -Öt perc.-Már nem vagyunk messze és az úton sincsenek sokan hála az égnek. A Látogató Központnál sok a turista, de mi nem oda megyünk, így tovább hajtok. Ahová mi megyünk nem lesznek emberek, csak mi, meg egy felügyelő a biztonság kedvéért. Ahogy megérkezünk leállítom a motort és kiszállok. Nem segítek neki, csak megvárom őt. Ha mellém lép elindulok az egyik irányba. Az ajtónál csak kopogok egyet. Pár perc múlva az egyik vadőr nyit ajtót, akit puszival köszöntök is, majd bemutatom neki Calit, meg természetesen fordítva is. Nem beszélünk sokat inkább tovább megyünk. Egy zárt helyhez érünk, ahol előveszi a kulcsot és kinyitja az ajtót. Előbb én lépek be, majd Calit engedi be. Rögtön rájöhet, hogy milyen helyen is vagyunk. Olyan mintha egy kis erdőt zártak volna be, de nem ez a legérdekesebb. Ha jobban körül néz megláthat három játszadozó idősebb kölyök macit. Először a reakcióját figyelem, majd füttyentek egyet, amire mind a hárman felfigyelnek. Azonnal megismernek engem és már rohannak is felém. A nagy lendületükkel ledöntenek, de cseppet sem támadó a szándékuk. Egyszerűen csak túl erősek már az ilyen játékokhoz.
Elhiszem, hogy bárhol lett volna most Ben testvére, ahogyan én is. Ők akarták ezt, ők akartak kirángatni az ágyból, a szobából, nem pedig én akartam elhagyni. Lehet, hogy nem voltam a toppon, de én edzeni szerettem volna menni. Megverni azokat a zsákokat, mintha azzal képes lettem volna a fájdalmamat is kiadni. De ők ezt nem hagyták. Azt mondták, hogy pihennem kell, amiben részben igazuk volt, míg más részt szerintem nagyon nem. A pihenéskor még inkább a hatalmukba tudtak keríteni a démonok és el tudtak nyelni. Velük beszélnem kellett volna, míg edzés közben nem muszáj beszélni. Persze az elborított elmével harcolni nem tanácsos, de legrosszabb esetben mi történt volna? Összetöröm magamat, de még azok a sebek is gyorsabban forrtak volna össze, mint a lelki sebeim, amik újra és újra szép lassan teret kaptak és még inkább felemésztettek. Amikor megszólal, hogy mennyi idő múlva érünk oda, akkor csak egy kisebb sóhaj hagyja el ajkaimat és újra neki dőlök az üvegnek. Igazán leszakadhatott volna az ég, mert akkor nem kellene itt lennem, nem kellene úgy tennem, mintha próbálnám jól viselni ezt az egészet. Mert egyáltalán nem érdekel semmi se. Haza akarok menni, de nem itt, hanem tényleg hazamenni és befúrni magamat édesapám ölelésébe, abba az ölelésbe, ami gyerekként is annyiszor megvigasztalt. Amikor megérkezünk, akkor egy kisebb habozás után szállok csak ki, majd elindulok kicsit lemaradva. Senkit se akarok a közelemben tudni. Elegem van már abból, hogy mindenki azt mondja, hogy jobb lesz, mert valószínűleg egyikük se élte át ezt, így könnyedén mondják ezt. Biccentek az ismeretlen felé, majd figyelem a helyet, azt ahova kerültem miután besétáltam Alice után. Figyeltem a bocsokat és egy nagyon halovány mosoly kúszott az arcomra. Amikor pedig ledöntötték a lányt, akkor csodálkozva fordultam felé. - Jól vagy? – bár hangomból kiindulva talán még egy jégcsapba is több kedvesség és aggódás szorult, mint jelenpillanatban belém. - Hogy hívják őket? – fordultam újra a bocsok felé és ha kellett segítség, akkor felsegítettem Ben testvérét.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Nagyon is bízom abban, hogy a bocsokkal eltöltött kis idő segíteni fog neki. Segíteni fog neki kicsit elfelejteni a tragédiát, a veszteséget. Bár sosem veszítettem el babát mégis sejtem, hogy min mehet keresztül. Anyum sokat mesélt a próbálkozásaikról, a sok elvetéléséről. Minden alkalommal úgy érezte, hogy kitéptek belőle egy darabot… De erős maradt, kitartó. Aztán örökbe fogadtak engem. Megnyugodott és sikerült teherbe esnie. Így született meg az én idióta öcsém. A bocsok nem az agresszivitásukról híresek. Inkább csak még nem tudnak olyan jól bánni az erejükkel, de sokat fejlődtek már. A legelején nem egy sérülést szereztem be tőlük. Ma már a felére csökkent. -Persze minden rendben. Csak kicsit hevesek.-Nevetem el magam, majd ellökve őket feltápászkodom és közelebb sétálok Calihoz, hogy odamenjenek hozzá. -Nyugi nem fognak bántani. A baj csak az, hogy nem tudják, hogy milyen nagyok is.-Mosolygok Calira. A bocsok közelebb is jönnek és érdeklődve szagolgatják a számukra idegen nőt. Óvatosak ők is, hisz nem tudják ki is ő, de hamar feloldódnak, miután megsimogatja őket. -Öhm ő itt Balu, a kisebbik Bubu és ez a szemtelen itt Teddy. Ne kérdezd honnan vannak ezek a nevek. Én már úgy jöttem, hogy megvolt nekik.-Kicsit hátrébb lépek, hogy teret hagyjak neki, nekik. Hadd barátkozzanak, hisz most Cali miatt vagyunk itt. Persze azért oda figyelek. Nem akarom, hogy bármi baj történjen. -Hoztam nekik gyümölcsöt is, ha esetleg szeretnéd odaadni nekik. Nah meg imádnak labdázni.-Mutatok a kissé szétrágott focilabdára. Persze nem erőltetem a dolgot. Azt csinál, amit csak szeretne. Ha inkább csak simogatná őket az is jó. A lényeg, hogy jól érezze magát.
Tényleg nem volt semmi kedvem ehhez az egészhez és ez nem csak pillanatnyi hóbort volt, mint amikor az embernek rossz kedve van és pár óra múlva elmúlik. Nem, ez már túl régóta tartott és egyszerűen már tényleg a hátam közepére se kívántam Ben-t, illetve Alice-t se. Értem, hogy segíteni szerettek volna, de csöppet segítettek azzal, hogy állandóan engem figyeltek és óvtak a széltől, vagy éppen mindentől. Mintha nem is tudom, hogy én mi lennék, esetleg egy porcelán baba? Na, azt már nem! Sose voltam az és őszintén ehhez se volt semmi kedvem és ennek szerintem idefelé eléggé hangot is adtam. Nem sokat beszéltünk, vagy ha megtettük, akkor is megismerte azt, hogy milyen is az undok és barátságtalan énem. Nem konkrétan rá haragudtam, hanem úgy mindenből elegem volt. Nem értettem, hogy miért kellett így történni. Bár biztosan így mindenkinek jobb, mindegy is… Úgyse lehet változtatni rajta… Fura, hogy mennyire könnyedén letarolják őt, de biztosan ez a normális dolog. Nem foglalkozom állatokkal, így fogalmam nincs, vagyis nem úgy. Persze, farkasokkal, kutyákkal, meg állatkertben is találkoztam már különféle teremtésekkel, de az még is csak másabb. Azt se tudom, hogy mennyire volt jó ötlet idejönni, de meg kell próbálnom jó pofát vágni ehhez az egészhez, s akkor mindenki piciny lelke megnyugszik. Talán végre le is szállnak rólam. - Oké. – válaszolok kurtán és még a kezeimet is felemelem megadóan, hiszen tényleg nem akarok bajt keverni. Én itt vagyok, teszem, amit elvárnak és akkor mindenki mehet végre a maga dolgára, akár még haza se kell vinnie. Lehet, hogy inkább sétálok egyet, aztán majd hazajutok valahogy. Csak nem aggódnának túlzottan, legrosszabb esetben mi lehet? Legfeljebb rossz személyekbe futok bele, vagy csak hazautazom apához… Kár, hogy anya már nincs itt. Ő tudná, hogy mit kellene csinálni ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Ő mindig tudta… - Nem félek tőlük. Gondolom egy farkasnál azért nem veszélyesebbek. – húzódnak ajkaim keserű mosolyra. Nem megy ez nekem, nem igazán. Nem is értem, hogy miért nem lehetett hagyni, hogy az ágyban maradjak és magához láncoljon az a sötétség, ami régóta magához ölelt már. - S nem jártál utánuk, hogy miért kapták ezt a neveket? – pillantok rá csodálkozva, hiszen ha én foglalkoznék velük, akkor biztosan tudni szeretném a történetüket, de nekem aztán mindegy. Megrántom a vállaimat, majd bólintok egyet. Amikor közelebb jönnek, akkor csak óvatosan elkezdem őket simogatni. - Biztos, hogy szabad enniük? – ha igen volt a válasz, akkor elveszem az emlegetett ételt és elkezdem neki odaadni, de arra azért figyelek, hogy ne járjak úgy, mint Alice. Fogalmam nincs, hogy mennyit lehettünk már itt. Egy órát, esetleg többet? Nem számít, mert néha tényleg mosolyogtam, meg élveztem a dolgot, de legszívesebben hazamennék már. Nem tehetek róla, számomra az jelenti most a biztonságot.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy valóban jó ötlet volt e ez az egész. Bíztam benne, hogy egy kis kimozdulás nagyon is segít majd neki, de a jelek szerint nem így van. Viszont miután elindultunk nem akarok megfordulni. Még bízom a kölyök macik erejében. Azok biztosan mosolyt csalnak majd az arcára. Cali nem éppen a kedves oldalát mutatja meg nekem, de nem veszem magamra. Tudom, hogy csak a fájdalom miatt ilyen és teljesen megértem. Csak hát mi is próbálunk neki segíteni. Nem tudjuk, hogy mi lenne a legjobb. Hagyni egyedül, hogy a fájdalmába süllyedjen, vagy segíteni neki kiszabadulni ebből a börtönből. Bennek sem lehet valami könnyű, hisz nagyon szereti ezt a lányt. Nem akarja magára hagyni. Tudom jól, hogy mindvégig mellette fog maradni. -A gondozók gondolom elővették a leggyakoribb maci neveket és azt adták nekik… Amúgy ők testvérek. Az anyjukat megölték, így találtak rájuk.-Mesélem el a kis történetüket. Nagyon is képben vagyok azzal, hogy mit is keresnek itt, de hogy ki miért pont azt a nevet adta nekik szerintem jelen helyzetben lényegtelen. -Persze. Ennyi nem fog nekik ártani.-Nevetek fel, majd oda is adom neki a gyümölcsöket. Miközben Cali a macikkal barátkozik én készítek pár képet Ben kedvéért. Biztosan örülne, ha láthatná most kedvesét. Nagy örömömre sikerül olyan pillanatokat is elkapnom, mikor mosolyog. Gyorsan elszalad az idő, észre sem vesszük, ami pozitív, mert a jelek szerint jól érezte magát, még ha nem is mutatta ki olyan nagyon. Az előző pasas szól ránk, hogy ideje lenne mennünk. Összeszedem a holmikat, elköszönök a bocsoktól, majd utolsóként hagyom el a helyiséget. Természetesen nem hagyom, hogy egyedül menjen haza. Túl messze vagyunk ahhoz. Így ha beszállt ő is az autóba már vissza is indulunk. Persze közben próbálom megérdeklődni, hogy mennyire érezte jól magát, de ha érzem rajta, hogy továbbra sem beszélne túl sokat, így inkább hanyagolom a dolgot.
Hallottam már egy-két helyről a városban, és a környékén, amiről azt mondták, érdemes megnézni. Ezek között volt a Denali Nemzeti Park is. Úgy is határoztam végül, hogy megnézem, tényleg megéri-e rászánnom az időt. Yvonne-hoz sem tapadok úgy hozzá, mint egy pióca, ebből kifolyólag nem is vagyok mindig vele. Most is inkább egyedül akartam kicsit lenni. Az szabadidőnket, amikor lehet, amúgy is mindig együtt töltjük, most munkám sem volt, és hogy ne unatkozzak otthon, egy kis túrát megejtek. Itt vagyok már egy ideje a városban, de folyt is az élet rendesen, így nem volt időm, esetleg kedvem megnézni minden turistalátványosságot. Fel-alá sétálgatok, élvezem a tájat, a kellemes szellőt, és úgy összességében a természet érzetét. Fairbanks nem egy nagyon nagy város, és sokan is élnek benne. Ott nem annyira lehet ezt érezni az utcákon, esetleg nagyon kora reggel, vagy késő este. Akkor is csak bizonyos helyeken. Hirtelen kapom fel a fejem, ahogy meghallom egy kutya nyüszítését a távolból. Ha csak ennyi lett volna, talán annyiban is hagyom, de tovább folytatta. Meg is indultam hát gyors léptekben a helyszín felé. Végül meg is találom az ebet, miközben három lábán ugrálva próbál haladni, közben állandó nyüszítést hallva. Odalépek hozzá, és közelről sem barátságos. Rottweiler, ha nem tévedek. Nincsen a nyakán semmi, ahogy nézem, szóval vagy leszakadt, mert valami beleakadt, vagy pedig csak egy kóbor kutyáról van szó. Akárhogy is, nem fogom szegény párát szenvedni hagyni. Lassabban közeledek, miközben energiáimmal is körbeölelem a kutyát, ezzel éreztetve vele, hogy nincsen bántó szándékom, mi több. Végül pedig annyiban is hagyja, halkan nyüszít tovább, miközben lefekszik. Leguggolok mellé, hogy megnézzem a lábát, amire rá sem tud állni. Valamivel hangosabb sírást hallat, ahogy hozzáérek. Na jó, nem vagyok állatorvos, neki viszont az kell, annyira már rájöttem. Meg is próbálom felemelni a kutyát, hogy ne fájjon neki olyannyira. Karomban halkan nyüszít továbbra is, miközben megindulok az információs pult felé gyors léptekkel. Nem kell sokat beszélnem, látja ő is a kutyán, hogy baj van a lábával. Véres is, és eléggé el van deformálódva. Szól az egyik kollégájának, hogy álljon be a helyére, ő pedig sietésre ösztönöz, és hogy kövessem. Úgy is teszek. Útközben próbálom továbbra is nyugtatni mind szavakkal, mind az energiáimmal a kutyát, és figyelek a nő szavaira is. Végül el is érünk valahova, nem igazán figyelek a helyszínre, csak a nőt követem. A Veronica nevű nőt elmegy megkeresni, miközben mondja, hogy itt várjam meg. Nem kell várjak két percet, már meglátom, hogy valaki mással jön vissza. Szőke haj, kék szemek, alacsony termet, bájos arc, amin látom az együttérzés jeleit is, ahogy meglátja a karomban szenvedő kutyát.
Kezdőlap
//
