Határozottan kellemesnek ígérkezett a mai nap, legalább is egy bizonyos része. Elég ritkák voltak azok a napok, amikor nem kellett bemennem dolgozni, szóval igyekeztem is kihasználni őket. Már nem mint ha a napjaim szabad részével általában nem tettem így, de a teljes napos szabadság, nos, az más tészta. Gondolkodtam azon, hogyan tölthetném el és hamarosan rá is jöttem a megoldásra. Szóval telefonáltam, melynek az lett a végeredménye, hogy egy óra múlva már Sarah-val kettesben üldögéltünk a kanapémon egy üveg wiskey társaságában. Jó ideje megvolt már annak, hogy össze tudtunk ülni kettesben. Valahogy egyszerűen így jött ki a lépés, ha szólít a kötelesség, akkor eleget kell tenni neki. Ma viszont nem ez a fajta nap volt, szóval félre lehetett tenni minden ilyesmit. Aztán... hát igazából nem nagyon tudom, hogyan indultak be az események. Nem, nem azért, mert leittam magam, csupán... mint általában szokott lenni nálunk, hirtelen történtek az események. Annyi rémlett, hogy beszélgettünk, italozgattunk... nem, nem kétlem, hogy elhangzott jópár csípős megjegyzés mindkettőnk szájából, kóstolgatások, pimaszkodások... hogy aztán hirtelen kinyúljak Sarah felé, behúzzam az ölembe és ajkaimat az övére tapasszam. Nem állt ellen, ahogyan a hirtelen feltörő parázs lángra kapott bennem. A vágy szépen lassan hatalmába kerített mindkettőnket, szomjunk oltásért kiáltott újra. S nem, augusztus óta nem most lesz az első alkalom, hogy engedünk a test hívásának, számomra mégis különleges minden egyes alkalom. Nem is tudom, talán az elvesztegetett... ah, nem kezdem újra a régi szöveget, ez nem alkalmas rá. Nem vesztegettem azzal az időt, hogy átvigyem Sarah-t a hálóba, ott helyben hanyatt döntöttem a kanapén és nekiálltam megszabadítani mindkettőnket a fölösleges ruhadaraboktól. Ajkam hamarosan felhevült bőrét érte, hogy csókjaimmal hevítsem tovább a nő amúgy is lobogó tüzét. Tudtam, hogy nem szereti az időhúzást, de valahogy sosem bírtam ki, hogy ne válasszam a relatíve lassabb utat. Számomra a nővel való kapcsolatom sosem csak a szexről szólt, hogy csak gyorsan lezavarjuk, szerettem megadni a módját... bár ki tudja, talán pont azért, mert tudtam, milyen reakciót vált ki belőle és szerettem húzni a fejét... érezni, ahogyan belül majd szétfeszíti a szenvedély... míg én csak gonoszan vigyorogtam közben. Az édes kínlódás, mindenkit éhesebbé tesz. Ám végül minden út egy irányba vezet... s pontosan ez történt a kanapén is, ahogyan végül már nem tudtam türtőztetni magam és összeolvadtunk, hogy újabb együttlétet éljünk meg...
Az Upper ügyes-bajos dolgait intéztem, elég nagy melóval jár, ha te magad vezeted a helyet és hiába van egy lelkes kis segítőd, azért a papírmunka akkor is rengeteg. A leltárakról, az áruszállításról és a hasonló fincsiségekről már nem is beszélve. Oké, hogy ott vannak a beosztottak, akiket pontosan emiatt fizetek, de sajnos vagyok olyan maximalista, hogy mindenféle dolgot szeretek ellenőrizni és szeretek mindenhol ott lenni, látni, hogyan dolgoznak és tudni, hogy minden rendben megy. Ma sincsen ez másképp. Az egész napot odabent töltöttem, fel és alá rohangálva, egyre közelebb kerülve a nyitáshoz és eléggé úgy éreztem, hogy a feje tetején állnak a dolgok. Ekkor ér a telefonom csörrenése és habár először kissé ingerülten szólok bele, meg sem nézve, hogy milyen név villog a kijelzőn, aztán persze valamivel kedvesebb hangnemre váltok, amikor Nicholas-t hallom a vonal túlsó felén. Az ötlet nagyon is tetszik, főleg azért, mert szabadulhatok végre ebből a bolondok házából. Úgyhogy fogom a cuccot, a stafétát szépen Yvonne kezébe nyomom, innentől menni fog egyedül is és amúgy is, az én Kölyköm, tudom, hogy minden gond nélkül megoldja majd a helyzetet. Máris pattanok a kocsiba, megfordul a fejemben, hogy hazamegyek előbb lezuhanyozni, de végül elvetem a dolgot, azt hiszem pont nem kell ennyire nagyon külsőségekre adnom magam, annyira borzalmasan csak nem festhetek.
Sokkal kényelmesebb a kanapén ücsörögni, Nicholas és egy üveg whisky társaságában, mint az iroda magányában bújni a papírokat, nem is bántam meg, hogy eljöttem. Egy kiadós beszélgetésünk még érik, de nem éreztem egyelőre túl fontosnak a dolgot, így maradtak a közel sem annyira kényes témák, lazábbra vettük a figurát, volt helyette nevetés bőven. Aztán alakultak a dolgok, nem is meglepő, hogy hirtelen, ezt sem bántam túlzottan, az Upper-ben rám ragadt rossz kedvemet mintha elfújták volna, jól éreztem magam és nem vágytam semmi másra, csak Nicholas-ra. A poharam valahogyan eltűnt a kezemből, fogalmam sincsen, hogy a kis asztalra raktam-e, vagy egyszerűen elhajítottam, nem is számított. Téptem a ruhát, ezúttal sem a finomságomról voltam híres, ujjaim a tincsei közéé túrtak, hogy aztán nem sokkal később körmeimmel szántsak végig a hátán, a karján. Aztán ismét csitultam kicsit, a sebhelyeit simítottam végig, egytől egyik, volt már alkalmam mindet tüzetesebben megvizsgálni, így nem jelentett problémát a felidézésük és a pontos helyük kitapintása. Számmal az övét kerestem, mohóságom ezen a téren is megmutatkozott, fogaimmal búcsúztam az ajkaitól, hogy csókjaimmal hintsem be a bőrét, a szájszeglettől indulva, az áll vonalán haladva egészen a kulcscsontig. Nem finomkodtam, a fogammal is karistoltam, nem éppen a gyengédségemről vagyok híres, de azt hiszem ez egyrészt nem újdonság a hím számára, másrészt nekem sem volt semmiféle igényem puha párnákra, pezsgőre és gyengéd kényeztetésre. Türelmes voltam, persze csak egy bizonyos mértékig, szerettem játszadozni és azt is, ha ő is húzta az agyam és a határaimat feszegette, csak édesebb és élvezetesebb aztán a megkönnyebbülés. Fogalmam sincsen, mi és mennyi idő alatt zajlik le, de egy ponton túl sóhaj szakadt ajkaimról, bőröm hevítette a kéj és az élvezet. Nem vágytam többre, nem vágytam semmi másra, csak a hímre.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Várni csak várni, mindig csak várni… Még hogy a nőket vádolják azzal, hogy sokat kell várni rájuk? A nagy büdös fenéket! Nem elég, hogy nagy nehezen sikerült összeegyeztetni a műszakbeosztásomat Alexeiével, még el is cseréltem az egyik napomat, hogy én is szabad legyek és végre kiránduljunk egyet a környéken, hát nem megvárat az isten átka? Ilyen esetekben nem kimondottan a türelmemről vagyok híres, így miután nagy keservesen kivártam a 10 percet a késésénél, már ragadtam is a telefont, hogy felhívjam és megérdeklődjem, mégis, mikor óhajt megérkezni? De csörgethettem unalomig, ennek is minek a telefon, ha nem használja… A méregtől elvakultan indultam meg a Farkaslak felé, akár valami szélvész, mire félúton eszembe jutott, hogy a kedves bátyám nem is ott lakik, hanem egy bérházban a belvárosban. Nagyszerű! Hátra arc, aztán már itt se voltam… Mire megérkeztem, legalább százszor lepergett lelki szemeim előtt, hogyan fogom majd berúgni az ajtaját – már ha nem lesz közönségünk hozzá, de mást nem, várok egy kicsit amíg elhúznak a szomszédok – ám alig indultam el fölfelé a lépcsőkön, ahogy egyre közeledtem, úgy lassultak és váltak puhává a lépteim, akár egy prédája után kúszó vadmacskának. Füleltem… és volt egy apró kis tétel a képletben, amivel nem számoltam, mégpedig, hogy nem egyedül lesz. Sarahval… Akaratlanul is elöntött a féltékenység, fájt, hogy a tulajdon bátyám azért feledkezett meg a közös programunkról, mert inkább a barátnőjével múlatja az időt… Ha még legalább előre szólt volna, hogy ne várjak potyára, na meg ne csesszem el a fél napomat! Apropó, ha már a nap elcseszéséről van szó… ha már szabaddá tettem a napomat, távol a tűzoltóság szirénáitól, akkor nem is fogom annyiban hagyni a dolgot! Ahogy megérkeztem az ajtóhoz, előkaptam a táskámból az egyik neszeszeremet – a kedvenc zárfeltörő szerszámaim, díszcsomagolásban – majd a tőlem lehető leghalkabban láttam neki annak a zárnak… Reménykedtem benne, hogy eléggé el vannak foglalva egymással ahhoz, hogy ne a fülüket hegyezzék, betörőkre számítva, így aztán, ha összejött a tervem, akkor mint ha nem épp egymást nyalnák-falnák a kanapén, a tőlem telhető legnagyobb természetességgel libbentem be az ajtón, végigvonulva a lakáson, egyenesen a konyha felé, tökéletesen otthon érezve magam… Közben nagy lazaságomban még egy lufit is fújtam a rágómból, lehetőleg úgy időzítve, hogy ha nem vesznek észre, akkor annak a kipukkanására felfigyeljenek legalább… - Ugyan, ne is törődjetek velem! -legyintettem még egyet nekik, mielőtt bekanyarodtam volna a konyhába, hogy amilyen gyorsan felbukkantam, úgy el is tűnjek a szemük elől. Jól esne most egy kávé…
Kezdőlap
