[2023. december 14.]

Előzmény

.oO~Oo.

Nem volt fuvarom mára, így otthon voltam, amikor csörgött a telefonom. A béranya neve láttán a pulzusom megugrott, sietve fogadtam a hívást, aztán csak hallgattam... majd még tovább hallgattam...
- Értem - böktem ki végül gépies hangon, és ennyivel bontottam a vonalat, majd leroskadtam a kanapéra és csak ültem, a tévé mellé kitett kis bakancsra meredve.
Órákig vagy percekig? Nem számított. Bámultam a pici lábbelit, a fűzőket, a varratokat, a finom porréteget, a szándékos koptatás foltjait az orrán, amik most már biztos, hogy még több mint kilenc hónapig nem lesznek igaziakkal bővítve - mert nem sikerült.
A kezembe temettem az arcom, átadva magam a hirtelen rám törő zokogásnak. Pedig tudtam, hogy nincs rá garancia, hogy farkasoknak amúgy is nehezebb, de... én azt hittem... elhittem, hogy nekünk elsőre menni fog. Bemeséltem magamnak. Az elbaszás lehetőségétől sokkal jobban féltem, mint attól, hogy... egyáltalán nem lehet. Hogy lehet nem lesz sosem. Hogy talán az a pici lábbeli örökre csak egy vágyálom megtestesítője marad, mert ostoba "tinik" épp felnőttet játszanak.
Fájdalom nyilallt belém, amikor eszembe jutott, hogy el kell mondanom Henrynek. Pár hete még eufóriában úsztunk, mert sikeresen vette a vizsgát, most meg kaptunk egy kijózanító pofont. Istenem, még jó, hogy nem vettem meg tényleg azt a "Nacho average dad" pulcsit neki. Pedig még tegnap is olyan közelinek tűnt az egész, és most hirtelen, ettől az egy telefontól minden zárójelbe került, kérdőjelessé vált Billyt illetően.

Szerencsére volt pár órám összeszedni magam, és Henryt is viszonylag megszokott hangszínnel hívtam fel azzal, hogy elé megyek, hazahozom az őrsről, vagy akár el is ugorhatnánk onnan egyből egyet vadászni. Rég voltunk úgyis teliholdon kívül. És persze... én már tudtam, hogy valószínűleg szüksége lesz rá.
A hideg víz sokat segített abban, hogy eltüntessem a hátralévő időben a sírásom nyomait, és mire indulnom kellett nagyjából át is ment... Kit akarok átverni? Kurvára nem ment át rajtam az egész. Csak azért tudtam összeszedni magam valamennyire, mert ott volt még a querido, mit sem sejtve, boldogan.
Induláskor, mielőtt bezártam volna magam után a loftot, vetettem még egy pillantást a bakancsra. Visszatrappoltam, felkaptam és visszavittem a hálóba, a ruhásszekrény legfelső polcára - nem akartam, hogy visszatéréskor ez fogadja egyből Henryt. Majdnem megint elbőgtem magam, úgyhogy inkább gyorsan zártam, benyomtam a fülembe az Airpodsot és valami pörgős számot tettem be, hogy elnyomjak minden mást. Úgy éreztem magam, mint amikor Aidennek készültem elmondani, hogy Teresa halott.

Az őrs felé menet beugrottam kávéért, meg egy üveg whiskyt és két doboz cigit is vettem, ez utóbbiakat az ezüstszürke Ram hátsó ülésére hajigáltam. Nem tervezgettem a beszédem, hogy hogyan fogom tálalni, hogy miket fogok mondani, mert nem akartam a szükségesnél korábban újra belegondolni. Sőt, igazából kimondani sem, mert ha megteszem, azzal visszavonhatatlanul valóságossá válik az egész. Nem mintha a negatív teszt ne tette volna így is azzá.
A rendőrség előtt parkoltam le, mint nem először, mióta Henry újra szolgálatba állt. A SWAT őrmester. Megnyomkodtam az orrom. Kurvára nem álltam erre készen. Persze, elmondhattam volna otthon is, de... képtelen voltam rávenni magam, hogy még egy adag friss fájdalommal mázoljam ki a helyet, ami június óta menedék volt és boldogság mindkettőnknek. Persze, hazavisszük majd magunkkal ezt is, szó lesz róla, csak... nem akartam, hogy otthonhoz kösse a rossz hírt.
- Szia! - köszöntem mosolyogva, amikor végre beült mellém, és majdnem... majdnem sikerült ugyanolyan hangsúlyt megütnöm, mint eddig. - Van pia meg cigi - böktem hátra a hátsó ülésre -, és kávé - emeltem fel egy papírpoharat a kettőnk közti pohártartóból. - Milyen napod volt?
Átlagos kérdés, miközben gyújtást adtam és elindultunk kifelé a városból. Nem, nem fogom az autó belterébe zárva hozzávágni a hírt, ahonnan nincs "menekülés", vagy a belvárosban, ahol megint nem adhatja ki magából az első reakciót úgy, ahogy épp jött. Ha felelt, mesélt, fél füllel hallgattam, hümmögtem, de látszólag nagyon koncentráltam a vezetésre - mintha szükségem lett volna rá. A szokásos földút felé igyekeztem. Tényleg siettem, nem akartam húzni az időt, egyrészt, mert így is nehezen bírtam, másrészt, mert Henryt sem akartam légvárak közt tartani, kegyetlenség lett volna.
Amikor lefékeztem a fák között, felé fordultam és magamba ittam pár másodpercig a vonásait, megcirógattam az arcát. Bassza meg...
- Nem sikerült, Henry - mondtam minden felvezető nélkül, elcsukló hangon. - Negatív lett a terhességi teszt.
Ha a vizsga-bukásra suta, semmitmondó vigasz-ötleteim voltak, hát erre még annyi se. Leengedtem a pajzsom és hagytam, hogy biztosra vegye, nem valami orbitális fasz poén áldozata, hanem az igazat hallotta.
- Úgy sajnálom... - Őt, magamat, mindkettőnket.
Mert a realitásokkal mit sem törődve hittem, mintha tizenkét éves kis fruska lennék, aki még úgy gondolja, jó dolgok fognak vele történni, ha eléggé akarja. A lányom meghalt. A fiamat pedig - a jelek szerint - (még?) meg se érdemlem.

.:: i will carry through it all ::.

Örültem, amikor Dakota hívott, hogy meló után ruccanjunk ki. Szerettem vele dolgokat csinálni, és mivel ma tényleg semmi extra nem akadt és nyugis napom volt, még csak el sem akartam napolni a dolgot azzal, hogy bocs, de a fasz ki van és csak mennék haza tespedni. Mivel a vadon volt a terv, nem csodálkoztam, hogy az én kocsimmal jött, praktikusabb volt terepre, mint a Mustang. De attól még elvigyorodtam, ahogy megláttam a szélvédőn keresztül a kormánynál. Olyan kis pici volt abban a batár nagy Ramben, imádtam mindig is.
- Hátszia... - nagy lendülettel vágódtam be mellé, becsaptam az ajtót és azonnal egy futó, üdvözlő csókra hajoltam át az ülések közt - Minden, ami a túléléshez kell a vadonban, he? - nevettem, és már vettem is át tőle a kávét - Imádlak.
Bele is szürcsöltem a kávéba gyakorlatilag azonnal, aztán az ablakot kissé lenyitva cigi után kezdtem turkálni. Érzékeltem, hogy nincs a legjobb hangulatban, de az elmúlt időszakban mondhatni hozzászoktam. Azzal, hogy belevágtunk ebbe az egész baba dologba, mindkettőnkben ott sercegett alaphangon némi feszkó-kisülés alkalomadtán még úgy is, hogy nem volt kimondottan rossz kedvünk. Betudtam ezt is annak, főleg így, hogy vadászni is akart menni.
- Egész laza... Még nem bújtak elő a karácsonyi részegek, majd nemsokára.
Nevettem, aztán ahogy megindultunk, mesélgettem jelentéktelen szarokról, meg arról, hogy valaki bageljei megint beleszorultak a sütőbe és ezen ment a hiszti a konyhában, amit nagyon szórakoztatónak találtam. Semmi olyan vészhívás nem jött, amihez kimondottan kellettem volna, szóval jószerével az adminisztrációs szarjaimat (nem) csináltam. A csikket még menet közben vágtam ki valahol bele a hóba, a kávé utolsó kortyát pedig akkor hajtottam fel, amikor Dakota lefékezett.
- Na, menjünk a picsába... - és már fordultam és nyúltam volna, hogy kinyissam az ajtót, amikor az arcom felé nyúlt és megszólalt - Mi?
Vissza is fordultam teljesen, mert nem értettem, hogy miről beszél. Mi nem sikerült?Mondjuk, még akkor is ilyen értelen pofával meredtem rá, amikor folytatta, és kimondta azt, amit sosem akartam hallani. Amikor azt mondta, hogy sajnálja. Amikor elfogtam az energiáiból, hogy komolyan beszél.
- Oké...
Oké?! Mi a fasz oké ezen? Kurvára semmi, mégsem tudtam semmi mást felböfögni magamból, miközben egyre intenzívebben kezdett elhatalmasodni rajtam az érzés, mintha valaki ezüstkarmokkal csiklandozná a szívemet. Oké... Egyáltalán nem oké. Összeszorult a torkom, és őszinte kétségbeeséssel kapaszkodtam a feleségem tekintetébe, ki tudja meddig. Aztán egy hukkanáshoz hasonló hangot hallattam, mintha a kitörni készülő bőgés hasra esett volna a torkomban, nagy levegőt vettem, aztán jött minden.
Egyszerre öntött el a ketrecbe zárt állat tehetetlenségének dühe, a hangosan üvöltő dehát-miért-nem vádaskodás vágya, a fájdalom, amiért valaki összetörte az álmaimat, az önvád azért, hogy talán valahol én tehetek róla. A szemeim könnyes ezüstbe fordultak, amikor egy kurva szó nélkül kiszálltam a kocsiból és a legközelebbi fához trappolva ütni kezdtem a törzsét, motorként zakatoló szívvel, miközben üvöltöttem és úgy éreztem, hogy ki akar belőlem szakadni a lelkem. Minden egyes ütés, minden egyes kiáltás és kurvaéletezés közben az eddig elképzelt zöld szemek villantak fel előttem, amiktől most még távolabb éreztem magam, mint akkor, amikor még bele sem mentem az egészbe. Hát nem érted, te kis szar, hogy akarlak? És te? Te miért nem akarsz engem... Miért...
Miután kijött belőlem az első, nagy adag düh, leengedtem a vérző kezeimet az oldalam mellé, a homlokomat a durva kéregnek nyomtam, és csak bőgtem. Persze, tudom. Megmondták, hogy nem lesz egyszerű. Hogy esélyesen többször is neki kell futni. Jó, de nem nekünk. Nekünk mindig minden összejön, nem? Együtt mindenre képesek vagyunk... nem? Ketten, aztán hárman a világ ellen? Hát... ezek szerint mégsem. Még jó, hogy csak egy kurva bakancsot vettem. Akkor is, mit gondoltam? Nem tudom, nem tudok már semmit. Billy...
Egyre csendesdett a zihálásom, amikor tettem egy lépést el a fától. Az pedig, hogy az egész testem remeg, csak akkor tűnt fel, amikor magam elé emeltem a szétroncsolt kezeimet. Talán ezért nem. Mert még mindig egy fasz vagyok, egy állat, aki nem tudja kezelni az érzéseit, és egész egyszerűen tényleg kevés vagyok. De tudod, mit, mijo? Legalább ennyire nyakas is. Meglátod. Kurvára meg fogod.
- Jó. Leszarom. - végre kihúztam a fejem a seggemből, felszívtam a taknyom, a szemeimet pedig a kabátom ujjába töröltem, ahogy Dakota felé fordultam - Választunk másik béranyát. - mert jól esett az albérletet hibáztatni és kenni rá az egészet - Van még muníció. - legalább is a doki szerint - Nem fogjuk feladni.
Szívesen dobálóztam volna azzal, hogy felőlem addig megyünk, amíg teljesen csődbe nem megyünk vagy addig, amíg össze nem jön, de fogalmam sincs, hogy mégis hányszor tudtam volna elviselni egy ilyen helyzetet. Vagy ez is olyan, hogy idővel már hozzá szokik az ember? Nem tudom. Nem akartam belegondolni.
Ha Dakota eddig nem jött közelebb, hát rajtam volt a sor, hogy meginduljak felé és úgy húzzam magamhoz, mintha soha többé nem akarnám elengedni. És ahogy ott kucorgott a karjaim közt, még azért is elkezdtem magam faszul érezni, hogy egészen eddig bele sem gondoltam, hogy nem csak én vagyok minden bizonnyal romon. Ay, mi amor...
- Nagyon szeretlek. - semmi szükség nem volt rá, hogy mondjam, de mondtam, mert akartam - Már most olyan, mint te. - nevettem fel erőtlenül és kicsit megint megkönnyeztem, mert hát, mi a faszról beszélek, amikor épp most derült ki, hogy még csak úton sincs. De akkor is. - Fogalma nincs, hogy milyen fasza élete lesz majd egyszer együtt. De arról sem, hogy kurvára nem megyek sehová mellőle, és ha kell, a kibaszott világ végére is utána megyek.
Vele is ezt tettem. Tagadhatta, ignorálhatott, sőt, még ki is baszhatott velem, megforgathatta a tőrt a szívemben, kocára tehette az életemet, leszartam. Elértem, hogy belássa, hogy kellünk egymásnak, hogy szeretjük egymást, és ezen kívül egyikünk számára sincs már járható út. És ha Dakota felé ezt megtettem, hát majd pont a fiamért nem fogom? Meg a lófaszt.
- Vagy ameddig te akarod.
Én nem fogom feladni. Nem akarom feladni, gyötörjön meg bármennyire is. De nem azon az áron, hogy közben Dakotát tönkre tegyem. Az érzelmi része egy dolog, de az egész procedúra... Én sem éreztem jól magam tőle, pedig nekem csak annyi dolgom volt, hogy beleverjem egy műanyag pohárba, bennem nem turkáltak mindenféle orvosi szarsággal. De itt és most muszáj voltam hinni, hogy volt értelme. Hogy van és lesz a következőknek is. Nem csak magamért, hanem Dakotáért is.

Henry "oké"-ja pont olyannak tűnt, mint órákkal korábban az én "értem"-je. Láttam a változást az arcán, ahogy végigcsorgott rajta az egész, és a korábbi tapasztalatok alapján tudtam, mi következik.
Az anyósülés felőli ajtó kivágódott, a férjem helyét pedig a rideg alaszkai tél vette át. Egy pillanatra megborzongtam, de ahogy a legközelebbi fa bekapta az első ütést azért, mert a páromnak a világ újra fájdalmat okozott, már én is kiszálltam és megkerültem a terepjárót, amiben olyan nevetségesen kicsinek tűntem. Most, a havat taposva is jelentéktelenül kicsinek éreztem magam, ahogy Henry tombolását figyeltem. Összehúztam magamon a bélelt bőrkabátot, pedig nem fáztam. Nem a szó fizikai értelmében.
Ő épp most sérült, én már eleve sebesülten jöttem ide és vánszorogtam, mert nem sikerült. A világ megmutatta, hogy Henry minden hihetetlen szerencséje, minden ösztönös vándorlásom ellenére semmivel sem vagyunk többek az átlagnál. Nem tudjuk megváltoztatni a tényeket, mindazt, ami a fajunkat jellemzi, hiába adott a modern kor egy kiskaput.
Mindkettőnket felképelt a saját elbizakodottságunk és a valóság, hiába figyelmeztetett korábban Harley és hetekkel ezelőtt az orvos is. Pont ezért. Hogy ilyen esetben ne fájjon ennyire. De fájt, kurvára kibaszottul fájt és minden előrejelzés ellenére is becsapva éreztem magam.
Néztem a férjem, a tombolását, a vére szaga az orromba kúszott, és olyan volt, mintha kicsit az én kétségbeesésemet és csalódottságomat is kiadta volna. A kocsi oldalának akartam dőlni, de féltem, hogy akkor összecsuklik a lábam, így maradtam, ahogy, ahol voltam. Kis terpeszben, félúton a Ram és Henry között, magamat ölelve.
Lassan csillapodott, de még ekkor se mondtam semmit, mert... nem tudtam mit mondani. Semmi sem jutott eszembe, de ha mégis, nem bírtam megnyikkanni, csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Akkor szegtem fel kissé a fejem, amikor végre felém fordult, az első, ijesztő "leszarom"-ot pedig további heves döntések követtek.
Egy kicsit megint beleszakadt a szívem abba, hogy tényleg ennyire eldöntötte, a szemem pedig könnybe lábadt, miközben ő épp összébb szedte magát. Némán bólintottam, hogy másik béranya lesz. A jelenleginek azt hiszem, úgyis több idő kellett volna egy újabb próbához.
Van még muníció... Nem fogjuk feladni... Megremegett a szám.
Akkor törtem össze megint, amikor végre odajött hozzám és megölelt. Nem akartam. Úgy terveztem, hogy hát bazmeg én vagyok a támogató feleség, vagy mi a szar, most mégis bőgtem, mint egy gyerek, az egyendzseki hátuljába kapaszkodva, a mellkasába fúrva az arcom. Szorosan öleltem, belé kapaszkodtam és ahogy Ő korábban tombolt, nekem most úgy volt szükségem erre a fajta vigaszra.
A nevetését visszhangoztam, amikor azt mondta, hogy már most olyan a gyerekünk, mint én.
- Fasz vagy... - hüppögtem még kicsi a dzsekijébe szeretetteljesen, arra meg már tényleg csak nyüszíteni tudtam, hogy milyen megátalkodottan makacs.
Annyira húzódtam el tőle, hogy a szemébe tudjak nézni, megmutatva a magam, sírástól újra katasztrofális arcberendezését. A kezemmel továbbra is ugyanúgy markoltam.
- Ígérd meg... ígérd meg, hogy nem fogunk erre rámenni. Hogy ha nem is jön össze mi... mi rendben leszünk. Hogy ugyanúgy lesznek Bahamák meg minden száz év múlva is. Ígérd meg!
Szinte könyörögtem el-elcsukó hangon, mert az egy dolog, hogy olyasmit veszítsek el, ami valójában még felém se indult. De ezt, Őt...
- Téged... téged nem veszíthetlek el. - Fogást váltottam és a nyakát ölelve bújtam hozzá megint, mélyen magamba lélegezve az illatát, mintha horgony lenne, ami segített biztos pontot találni. - Nagyon-nagyon szeretlek. Mindennél és mindenkinél jobban.
Ameddig én akarom... Fogalmam sincs, meddig akarom. Ameddig még nem méreg. De vajon észre venném a repedéseket, amik szakadékká akarják kinőni magukat? Megijesztett a lehetőség, hogy nem, és pontosan olyan gyorsan veszíteném el Őt, mint annak idején mindent - most már Ő volt a Minden.
- Még van... mennyi? Négy? - szipogtam és nagyokat lélegezve próbáltam újból összeszedni magam. Kicsit lejjebb engedtem a karom, megint Henryre nézve. - Lőjük el minden lehetőségünket, hátha... Ha meg nem... - Nyeltem egyet. - Nem tudom, kitaláljuk, hogyan tovább.
Nem volt olcsó mulatság így sem, és az orromnál, meg a jelen agóniánknál két lépéssel messzebbre tekintve semmi értelme sem lett volna mondjuk fél éven belül csődbe vinni magunkat. Egyelőre a sikeres beültetésen kellett túlesnünk, de utána... utána is kurva sok minden várt ránk, egy gyerek drága dolog a szó minden értelmében. Főleg így.

.:: my echo ::.

Miután szétszedtem a fát, magamat, a lelkemet, a szilánkokon lépkedve elkapott a "faszt-bazmeg-csak-azért-is" érzés. Láthatta már ezt tőlem nem egyszer. De talán a legélesebb pillanat Új-Mexikóban volt, amikor végül képes voltam a múltam és önmagam egy részét ott hagyni, ahova való. Jó. Ez van. Leszarom. Megyek, megyünk tovább, mert olyan nincs, hogy vége van. Bassza meg, akkor sem adtam fel, amikor az életemnek volt papíron vége. A folytatás akkor mások életébe került, most igazából... Azon kívül semmibe, hogy mindketten gyötrődjünk még egy kicsit a prés alatt, hogy lerázzuk magunkról a kudarc és a bukás keserű ízét. Én készen álltam rá, és akartam, hogy ezt Dakota is tudja.
A karjai közé zártam, az állam a feje búbján pihentettem, miközben a karjaim közt zokogott. Már nem remegtem tovább. Már nem tehettem meg. Szilárdan és a helyzethez képest magabiztosan öleltem magamhoz, mert azt akartam, hogy azt érezze, hogy bármi is van, itt, velem, mellettem mindig biztonságban van. Hogy mindig... otthon lesz. Nem csitítgattam, nem csináltam kurvára semmit, csak... Ott voltam neki. Ha öt percig, akkor addig, ha fél órát, akkor fél órát. Amíg egy kicsit legalább ő is kimerült és ezzel együtt csillapodott is. Csak ezután szólaltam meg és mondtam el neki, hogy mit gondolok a gyerekről. Tényleg, talán nem is a miénk lenne, ha elsőre becsicskulna, és azt csinálná, amit mi akarunk. Ugye, mijo? Már a születésed előtt is szarrá szopatsz mindkettőnket...
- Az hát.
Fasz vagyok, voltam, leszek mindig is. De tudnia kellett, hogy mit gondoltam, hogy a nyilvánvaló bukást sem voltam hajlandó elfogadni így, ahogy éppen most volt. Kellett rá magyarázat, valami "felsőbb" utalás, valami, akármi, ami túl tudott mutatni azon, hogy ez a mi kudarcunk, és nem egy előre eltervezett sodrása ennek az életnek nevezett komédiának. Talán sosem létező, de hangzatos indokok, a béranya alkalmatlansága, bármi. Bármi, ami adhat mindkettőnknek némi megnyugvást és kapaszkodót. Egy kicsit rendezkedett, a saját rongy vonásaival az én rongy képembe kapaszkodva, n pedig ekkor váltottam fogást, és a két tenyerem közé fogtam az arcát. A hüvelykujjammal monoton lassúsággal kezdtem kitörölni a könnyeket a szemei alól, a látványba pedig beleszakadt a szívem: a szavaiba pedig a lelkem is.
- Megígérem, te kis szar. - csak ne könyörögjön többször, mert abba bele fogok dögleni - Mi mindig rendben leszünk. - én elhittem, de talán akaratlanul is hazudtam, mert ahogy a múltkor is magamra hagyott, úgy ki tudja, hogy ilyen hírek után mi a fasz kattan be nála megint - Ha akarnál, se tudnál elveszíteni, te fasz.
Elengedtem az arcát, hagytam, hogy a nyakamba kapaszkodjon, az én kezeim pedig vissza találtak a dereka köré. Nem megyek sehova. Akkor sem, ha az egész mostani "mese" egy faszság, és nem azért nem jön Billy, mert már most egy kis köcsög lélekben, hanem azért, mert... Tényleg nem érdemeljük meg.
Neki sem lett volna épp szükségszerű kimondani, hogy mennyire szeret, mégis megtette, én pedig a lehetetlennél is jobban szorítottam magamhoz. Tudom. Bazmeg, tudom és ezért is kurvaélet, hogy bármit is dob majd elénk az élt, meg fogjuk oldani. Ahogy ezt is. Akkor is, ha fáj, akkor is, ha szar. Akkor is, hogy gondolkodás nélkül becserélném az előléptetésem egy pozitív tesztre, de ez gecire nem így működött. Akkor is, ha annak ellenére, hogy megint adtam az erőset, a dolgok mélyén kurvára elveszettnek és üresnek éreztem magam. Én is Teremtő vagyok, bassza meg. Eddig azt hittem, hogy kibaszott jól megy, ha odafigyelek, és talán a Guta vágott pofán ezzel odaátról, hogy megint túl hamar és túl sokat képzelek magamról. És különben is, mindek éltem bele magam, ugye.
Dakotával mozdultam, megint hagytam, hogy helyezkedjen, de ha nem volt épp muszáj, tényleg nem engedtem el. Ha nem is medvecsapdaként szorítva, de valahogy mindenképpen muszáj voltam hozzáérni.
- Asszem, négy... - majdnem elküldtem a picsába, hogy hát majd pont én fogok számokra meg részletekre emlékezni, de nem tettem - Kussolj...
Felnyúltam a jobbommal az álla alá és megcsókoltam. Talán megint hiba, de nem akartam azon filózni, hogy mi lesz, ha a maradékból se jön össze semmi. Egyrészt azért, mert soha, de tényleg soha nem tudtam a következő lépésen túl gondolkodni semmivel kapcsolatban sem, másrészt azért, mert bele sem akartam gondolni. Mert ha nem hiszem el, hogy márpedig a következő, az esetleg mindig épp következő sikerül, akkor azt fogom mondani, hogy hagyjuk a faszba az egészet. Ezt pedig végképp nem akartam. És emiatt kimondottan büszke voltam magamra, hogy nem akartam Patet beavatni az egészbe addig, amíg nem fix. Ha most egy ilyen hírrel kellene felhívnom, biztos azt mondaná, hogy nyilván megvan az oka annak, hogy miért nem sikerült, maradjak a seggemen. De én nem akarok a seggemen maradni, és megyek és csinálom egészen addig, amíg Dakota be nem dobja a törülközőt.
- Mi amor... - suttogtam az ajkai közé a csók után - Bármi lesz is, mi jók leszünk. Tudod, hogy egyébként sem hittem azt, hogy egyáltalán idáig eljutunk, ez nekem már most több, mint amit az életünktől valaha vártam. - mert hát, azzal, hogy mellette köteleztem el magam, a zabigyerekeken meg az adoptáláson kívül nem volt más opció kilátásban a gyakorlat szerint, és ez nekem egy percig sem volt gond - Igen, kurvára kellene egy mini-mi, mert beledöglenék, annyira imádnám, de ha nem lesz, hát... Maradunk mi ketten. Amit te is mondtál, hogy több, mint elég. Még mindig az, ugye?
Ezen gondolat erejéig hajlandó voltam a végső bukással foglalkozni, de nem tovább. Az már részemről számára is biztos lehetett, hogy gyerek ide vagy oda, ami kettőnk közt van, nem fog változni. Viszont amennyire rugózott ezen, megfordult a fejemben, hogy ez is megint valami megfoghatatlan női szar, és igazából talán neki lehetnek kétségei. Igen, még úgy is, hogy itt könyörgött bele a kabátomba. Hiába próbálok már most épp összeszedett lenni, attól még nekem is akadnak kétségeim. Tudom, mondta, hogy nem gyerekre vágyik, hanem gyerekre tőlem, de attól még tényleg, mi van, ha ez ezzel a lehetőséggel mégsem így van? Ha tényleg én tehetek róla és egy másik, nagyobb, erősebb hím talán képes lenne rá? Fasz tudja, nem értem, hogy működik ez az egész, talán után kéne járnom.
- Basszunk be és bőgjük ki magunkat. Már nincs kedvem vadászni.
Ha már úgyis hozott alapozáshoz elég piát meg cigit, miért ne? Felbaszhattuk magunkat a platóra és kiadhattunk magunkból akármit és mindent is, mielőtt hazamentünk volna. Oké, ha nagyon az volt benne, hogy menjünk Bambit gyilkolni, akkor beadtam a derekam, de ha nem volt feltétlenül muszáj, inkább maradtam volna. Vele. Mellette. Úgy, hogy hozzá tudok érni valahol.

Amikor megölelt, ahogy megölelt, az maga volt a biztonság, a rendíthetetlen pont, és ettől egy percre még jobban szétestem. Mert megtehettem, mert Henry itt volt és megtartott, ez pedig a sokat emlegetett szartenger közepén hatalmas segítség volt. Ettől a hír nem lett könnyebben emészthető, nem múlt egy csapásra minden és javult meg, aminek kellett, de gyorsabban átcsapott rajtam a hullám, mert átcsaphatott, letarolhatott, nem kellett udvarias kis dózisokban, elszórtan-elnyújtva letudnom, hanem jöhetett, elmoshatott, katasztrófát csinálhatott az arcomból.
Nem a Farkastól vöröslő, ráadásnak feldagadt szemmel néztem fel Henryre, kivörösödött arccal, a taknyomat visszaszipogva. Egy kicsit összeszedettebben, mint az ölelés elején, hallgatva az elhatározását a nyakasságát, amit sok más mellett annyira szerettem benne. Azt is, hogy akkora fasz. Annyira, de annyira...
Hogy könyörögtem neki. Mintha csak az elején lettünk volna mindennek, úgy futott át rajtam a rettegés, hogy egy esetleges kudarc-sorozat tönkretesz minket, éket ver közénk és olyan keserűséget, vagdalkozást hoz, ami elűz minket egymás mellől. Ennek pedig egyébként sem bírtam volna elviselni a gondolatát, de most pláne nem. Kicsi voltam, kicsit összetört és szó szerint két kézzel kapaszkodtam abba, akinek a hiányát képtelem voltam elviselni.
Úgy csüngtem a szavain, mintha a megváltást jelentenék, és részben így is volt. Már amikor közölte, hogy megígéri, kevésbé kapkodva szedtem a levegőt és a harmadik ígéretre, ami sokka inkább volt kijelentés, valamennyire megnyugodtam.
Kétoldalt fogta közre az arcom, így nem tudtam eldönteni, hogy melyik tenyerébe dőljek inkább, így maradtam, ahogy voltam, és pár másodpercig lehunyt szemmel adtam át magam a törölgető mozdulatoknak.
- Akkor jó - mondtam halkan végül, majd átkaroltam a nyakát és úgy bújtam hozzá, a tarkójátnál a hajába túrva, az illatába is menekülve.
Reméltem, kívántam, hogy úgy legyen, ahogy mondta. Ebben a percben bármilyen mesét kész voltam elfogadni, ami magyarázatként szolgált a miértekre. Mert az sokkal kellemesebb, hogy a gyerekünk akkora fasz lesz, mint én / mi, mint az, hogy talán nem érdemeljük meg, vagy valami biológiai ok közbeszól.
Próbálva berúgni agyam logikusabb felét is, még mindig az előbbiektől kissé elcsigázottan szedtem össze, hogy akkor most épp mi is van. Lehetőségeket és számokat, de Henry megerősítésféléjére is némileg kábán bólogattam. Arra már határozottabban, hogy kussoljak. Oké, az menni fog.
A csókját egy szusszanással fogadtam, majd viszonoztam egyszerre keresve benne vigaszt és bizonyosságot, miközben ragaszkodást adtam érte cserébe - akkor is, ha az ilyesmi sosem kimondott üzlet volt. De kellett, hogy tudjam, hogy jók vagyunk. Nyilván azok voltunk, csak mégis... egy rossz képes volt berúgni egy rakás félelmet meg aggályt, most sem volt ez sajnos másképp. Minden kis megerősítés visszaadott valamit a kiegyensúlyozottságomból.
Csendben hallgattam a csók után is, és végre halványan elmosolyodtam a szavaira, az orrom hegyét az övéhez érintettem. Zsibbasztóan hideg volt mindkettőnké, de nem számított. Az annál inkább, ahogy felidézte, amit még én mondtam neki a túraösvényen, az egész baba-téma nyitányakor.
- Igazad van - suttogtam a felismeréstől kicsit nagyobbra nyílt szemmel, a kezem pedig a kezére vezetettem. - Persze, hogy az! Több mint elég. - Ezt továbbra is így gondoltam.
Kézen fogtam Henryt, visszahúztam a hátsó üléshez - ajj bazmeg, gyerekülés is később kell így majd -, és kivettem cigit-piát, majd vele együtt felmásztam a platóra. Megvártam, hogy elhelyezkedjen, aztán mentem is bújni, hogy úgy kuporoghassunk ott, mint két rakás szerencsétlenség - aminek épp éreztük is magunkat. Két korty után megint pofáztam.
- Így utólag faszság, de... onnantól, hogy igent mondtál rá meg te is akarod, az volt, meg van is bennem, hogy én ezt meg akarom adni neked. És oké, mondták, de asszem nem hittel el, hogy nekünk ez nem fog elsőre menni. Meg azt, hogy a fa alá tehetek majd neked egy AC/DC-s rugdalózót, vagy tudja tök, valami hasonló nyálas gesztus karácsonyra.
Eddig ennyire konkrétan mondjuk nem gondoltam bele meg nem terveztem, csak mégis... Valahol tudat alatt nyilván bennem mocorgott, hogy hahh mekkora királyság lenne így még pluszban az első közös karácsony. Akkor is, ha kifog egy olyan szar beosztást, ami szerint járőröznie kell, vagy akármi. Ezt most lehúzhattam a budin.
A vadászat ötletével együtt, de ez tized annyira se érdekelt, mint a karácsony.
- Annyira örülök, hogy nem híreszteljük!
Se a sajnálkozás, se az esetlegesen fellobbanó lebeszélési szándék nem hiányzott. Alapjáraton nem voltam egy könnyen elcsattanó fajta, de most mindkettővel kurva gyorsan felbasztak volna.

Más esetben biztos csitítottam volna, vagy összehordok olyasmit, hogy ne sírjon, meg ilyenek, de most nem tettem. Így, hogy eljutottam odáig, hogy felfogjam, hogy nem csak az én lelkemet verte szarrá a hír, tudtam, hogy ki kell jönnie belőle is. És most, hogy képes voltam szilárdan ott állni és biztonságos helyet és alkalmat adni neki, nyilván megtettem. Mert mást, többet nem tudtam. Babát akartam. Azt pedig, egyelőre nem tudtam. Az sem érdekelt, hogy mennyire vállalhatatlanul szarul festett, hát én is épp ennyire voltam teljesen kész és leélt, hogy váltam azzá percek alatt a könnyed, munka utáni valómból, aki még olyan kibaszottul örült a kávéjának. Mostanra pedig, minden ellenére olyan kibaszottul próbáltam meggyőzni valahol mindkettőnket, hogy ez is része az utazásnak, amit a közös életünknek nevezünk: mert bármi is lesz, nekünk már csak közös életünk van. Részemről, legalább is biztosan. Nem megyek sehova, semmi sem fog változni, bárhogy is legyen. Mert ahogy Ő is megmondta, nekem már a mi kettősünk is ezerszer több volt, amit valaha hittem, hogy majd megtörténik, Billy pedig... Ugyanolyan váratlanul és hirtelen jött, mint Ő az életembe, de minden szar ellenére akkor is "csak" egy sosem várt plusz volna, ha a következő... vagy az az utáni következő sikerülne. Igen, kibaszottul kapzsi vagyok, de annyira még én sem, hogy ne tudjam beérni már pusztán azzal, hogy ez a kis szar az életem és a mindennapjaim része. Akinek H-gyűrűt varrtam az ujjára, mert mindennél jobban akartam. Igen, még a gyereknél is jobban, ha már választani kellett.
Nem sokat tehettem azon kívül, hogy próbáltam valami lángokban álló bástyaként még indig nem összeomlani, ahogy belém kapaszkodott. Az pedig, hogy hitt bennem, nekem, a szavaimnak és az ígéretemnek, azt mutatta, hogy jó úton járok. Ebben találtam kapaszkodót, ebben leltem hitet pluszban magamban, bennünk és ebben az egész elbaszott helyzetben. Úgy kapaszkodtam Dakotába, hogy neki talán fogalma sem volt róla, hogy ezt teszem, még akkor is, ha közben a más jellegű félelmeim is úgy gyűrűztek fel bennem, mint valami kibaszott cunami. De nem. Ezt nem. Majd máskor, később, esetleg egyedül. Elvettem a csókjából minden ragaszkodást, és próbálva a keresett bizonyosságot adva cserébe, még úgy is, hogy bennem is akadtak kérdőjelek. Azt sosem ígértem, hogy tökéletes leszek. Csak azt, hogy itt leszek vele, hogy sosem lesz egyedül.
- Hát, akkor meg? - kérdeztem vissza halkan és a helyzethez mérten tényleg boldogan - Amíg hozzám jössz haza, kurvára semmi más nem érdekel.
Sem az, hogy benne lehet a pakliban, hogy mégsem lesz közös gyerekünk. Sem a tény, hogy mindeközben a világ kábé lángokban áll, és talán mégsem az a legnagyobb veszély, hogy egy SWAT kirendelés közben tarkón lőnek. Én már csak őt láttam, és hát... Mivel nála az elmúlt időszakban fel-felbukkant a "talán más is van" faktor a látóterében, nyilván féltem valahol attól, hogy tényleg bemondja majd az unalmast. De ebbe most nem akartam belemenni, csak hagytam, hogy a kezemnél fogva vezessen vissza a kocsihoz, és a vadászatot ezennel leszavazva elővegyük a whiskyt és a piát. Felugrottam a platóra és a kezemet nyújtva felé hívtam, hogy jöjjön, mert már ez a pár pillanat is több volt épp, mint sok anélkül, hogy magam mellett éreztem volna. Italt bontott, és a két kortya után rajta volt a sor, hogy lekörözzem hárommal - nem, mintha verseny lett volna.
A felhúzott jobb térdemre bambultam, amíg beszélt, és elképzeltem mindent, amit megosztott velem. Bár, attól kicsit befeszültem, hogy Ő ezt meg akarja adni nekem, kábé, mintha kötelező lenne, holott kurvára nem az.
- Kurvára nem kell megadnod nekem semmit sem, jó? - ezt itt és most le akartam vele tisztázni, mert hát - És különben is.. - felsóhajtottam, és ideje volt dupla-cigire gyújtani, aztán Dakota szájába nyomni az egyiket - Fasz se tudja, hogy kinek a hibája, meg miért, és egyébként is... Vagyunk, amik vagyunk, ezen akkor se tudunk változtatni, ha halálig hisztizünk. - ezért is mondtam, hogy már a puszta ehetőséggel többet adott nekem, mint azt valaha gondoltam volna - AC/DC-s rugdalózót, mi? Jaj, te fasz... - átkaroltam a vállát, halántékon csókoltam és megint kurva kevés választott el attól, hogy elbőgjem magam, mert hát, nekem is lettek volna ötleteim - A karácsonyt is leszarom. Ahogy amúgy az összes ünnepet. Majd egy random kedden is pont lehetsz ugyanolyan nyálas, mint most nem, emiatt ne fossál. - sosem voltam ünnep-mániás, tényleg mindent csak Pat meg a kaja miatt tartottam, és idén is legfeljebb azért vettem és díszítettem volna fát, mert Ő azt akarja - Áh, ne is mondd... Én is annyi faszságot vennék egyébként, igazából, a baki is ilyen totál random volt, nem is tudom, mit gondoltam...
Egy kissé zavartan elnevettem magam, mert azt ugye még azelőtt szereztem be, hogy egyáltalán az tuti lett volna, hogy legalább megpróbáljuk. De akkor és ott akartam, és mára már viszont még a történtek ellenére is valahol hittem, hogy hamarosan viselője is lesz.
Megint megcsókoltam, ezúttal a feje búbján, és ezzel együtt vissza is adtam neki az üveget. Ebben az egész szartengerben megnyugvás volt, hogy abban (is) egyetértünk, hogy sokkal jobb volt se Patnek, se senkinek nem beszélni arról, hogy egyáltalán vannak ilyen terveink. A sokadik számú ok, amiért elvettem, mert az akár kimondatlan nüanszokban is zsigerből egy rugóra járt az agyunk. Ez pedig megint kicsit jobban boldoggá tett...
- Hát ja, ezért mondtam a Bahamákon is, hogy inkább lapuljunk meg. Tudod, ki a faszomnak hiányzik a sajnálkozás vagy "az én megmondtam"... - ezzel inkább megint csak Patre gondoltam, aztán felsóhajtottam - És tényleg, különben sincs senkinek semmi köze hozzá. - azt hiszem, hogy ezek után a kocsim matricázásával is ki fogok várni, mert hát, sok veszélyfaktor van, amit a lelkesedésem nagyon szépen el tudott kendőzni - Oké, nem ment elsőre. És akkor, mi van? - mi lenne, hát ez a közös nyomor, de legalább együtt - Ha megbuktam volna a vizsgán, biztos arra biztattál volna, hogy menjek neki megint, mert szar volt az időzítés meg ilyenek. Nem? Dehogynem. - mondjuk nem került rá sor, de abból, ahogy hozzám állt, tudtam, hogy nem azzal állt volna elő, hogy fogadjam el, hogy gyökér vagyok és legyek boldog a Szőrmesteri léttel, amíg élek - Én tényleg azt hiszem, hogy a... nem tudom. "Lelke" vagy a "szelleme" egy komplett fasz már most, és kelleti magát, mint egy kis kurva. - ezen már nem tudtam nem elnevetni magam - "Majd jövök, ha akarok, addig hagyjatok a picsába." - mímeltem kissé magasabb hangon Billy gondolatait, aztán megcsóváltam a fejem - Mert jönni fog. Tudom. Érzem, ahogyan azt is éreztem, hogy még Villámként sem tudsz elfutni előlem.
Minden szeretetemmel nézve rá fordítottam felé a fejem, és nyomtam a homlokom az övének, meglökve, aztán visszaszerezve tőle a whiskyt, mert hát, azért kellett. Közben pedig baromi jól esett ilyen fantáziákban elveszni, ezzel is növelve a saját hitemet, és ha szerencsém volt, akkor mindkettőnkét.

Kihoztam az erdőre, hogy amilyen formában csak akarta, kiadhassa magából a hír okozta indulatokat érzelmeket - aztán elbújtam a karjai közt és egyszerűen összeomlottam, Henry pedig hagyta. Meg se rezzent. Az ő hurrikánja korábban lecsapott, most sziklaszilárdan áll a viharomban, kivárva, hogy elvonuljon, mint egy hirtelen nyári zivatar.
Kellettek a szavai, az ígérete, minden kis fogódzkodó, hogy mielőbb meg tudjam rázni magam, nem lereagadni, hanem tovább, előre nézni, ezt a bukkanót pedig nem többnek tartani ennyinél: bukkanónál. Kurva szar volt mindkettőnknek, de még ha most nem is jött össze, akkor is úgy voltam vele, hogy Henryvel minden lehetséges, nélküle viszont nekem már semmim nincs.
És emiatt őszintén mondtam, hogy mi így, ketten sose leszünk kevesen, vagy nem-elegen, miközben az ő katasztrofális arcába meredtem a magaméval. Két ilyen szerencsétlenség baszki...
Egy halvány, de őszinte mosolyt sikerült összehoznom arra, hogy amíg hozzá megyek haza minden oké. Önkéntelenül is felvillant egy-egy alkalom, amikor hazaestem egy hosszabb nap után, Ő pedig épp tanulva, vagy játszva várt, egyből felém kapta a fejét és sose múló örömmel köszöntött. Szusszantam egyet. Hogy a picsába ne lenne elég? Az arcára simítottam a tenyerem, kicsit lábujjhegyre álltam, hogy most én legyek az, aki csókol. Nem túl hosszan, de nagyon szeretve és kibaszott hálásan, amiért ilyen szinten képes megragadni, megtartani, majd irányba állítani: látod, te kis szar, arra van arccal előre, nyomás.
- Engem se. Te vagy az otthonom. - A menedékem, a bástyám, a hátországom... Mindezt sorra véve pedig egyre inkább megnyugodtam, úgy-ahogy rendeztem a soraimat.
Arról pedig legfeljebb sejtéseim lehettek, hogy miközben nekem Henry ilyen stabil és rendíthetetlen pont az életemben, addig ő kénytelen magát is győzködni. Ha tudtam volna... akkor is legfeljebb úgy ígérhetnék, ahogy már korábban is kérte, hogy ne tegyem, mert a jelenben a jelenlétemen és a szavaimon túl semmi másom nem volt. Csak a lassú eszköz: az idő.
Felmásztunk a platóra: ő előre, én utána, a kezét elfogadva, ami kicsit csúszott a vértől. Egyelőre nem fordítottam rá nagyobb figyelmet, csak kivártam, hogy Henry elhelyezkedjen, majd szokásos módon bevackoltam magam hozzá bújva. A plató kényelmetlen volt és hideg, de kurvára leszartam, a querido testének melege, a lélegzetvételei, minden, ami ő volt, sokkal jobban érdekelt.
Plusz elég szépen el voltam veszve a magam korábbi terveiben, amiket meg is osztottam vele.
Rápislogtam, amikor hozzám hasonlóan szögezte le, hogy nem kell. Megrándult tőle a szám sarka, és még egy pillanatnyi kis kuncogás is kiszaladt belőlem, arra, ahogy a számba tette a cigit, mintegy "hagyj már a hülyeségeiddel".
- Oké-oké... tök igazad van - mondtam némi füst kíséretében, és amíg tovább beszélt, lenyúltam tőle az üveget újabb kortyokért. - Az... - AC/DC-re is, meg arra is, hogy kis fasz vagyok.
Félretettem kicsit az üveget, helyette a keze után nyúltam és miközben arról magyarázott, hogy tényleg leszarja a karácsonyt meg az összes ünnepet, a fakéreggel csontig horzsolt bütykeit vizsgálgattam. Egy szót se szóltam, nem sápítoztam, tisztogatni se kezdtem - mert nem voltam a megszokott fegyverem: vizes törcsi -, csak a számhoz emeltem és a kézfejére nyomtam az ajkaimat. Sajnálom. Akkor is, ha egyikünk se tehet róla.
Lehunytam pár másodpercre a szemem, amikor halántékon csókolt, és kicsit keserédesen mosolyodtam el, amikor azt fejtegette, hogy mi mindent venne ő is a gyereknek, meg a mini-baki is random volt...
- Azt, amit én a rugdalózóval - néztem rá. - Lesz egy kurva menő kis rocksztárunk, szóval nézzen ki annak megfelelően, hadd őrüljön meg tőle mindenki már akkor, amikor összefossa magát a pelenkájában.
Én benne voltam, Henry benne volt, belevágtunk. Pontosan olyan hirtelennek tűnő, mégis teljes meggyőződéssel, ahogy gyűrűket varrtunk egymásra. Az is elhamarkodottnak és pocsékul időzítettnek tűnhetett, mégis annyira helyénvaló volt - azóta se bántam meg, egy pillanatig se gondoltam úgy, hogy nem kellett volna, vagy inkább később vagy bármi. Ezúttal se éreztem azt, hogy halogatnunk kéne, bármilyen hajmeresztő hírek is érkeztek október végén.
Annak tudatában most egészen biztos grátisz lebeszélési próbálkozásokat kaptunk volna a szánakozás mellé, és ha valami, hát ez a kettő kurvára egyikünknek sem hiányzott. Mindenki - vagy legalábbis akik számítanak - mindent megtud a maga idején. Amíg a beültetés nem sikerül, addig én se traktálom Henryt a többi gyakorlati dologgal, ami az elmúlt hetekben eszembe jutott, és talán benne is megfordult.
- Jézus fasza, más se kéne! - horkantam fel egyetértően, nagyot szívva a cigibe. - Lehet a második "jaj úgy sajnálom" után elkövetném az első gyilkosságom - morogtam, bár nem gondoltam komolyan, de ja... alapvető nyugi és türelem ide vagy oda, hamar szakadna most nálam is a cérna. - Bagó, pia, püffedt szemek - válaszoltam a költői kérdésre, de már némi önirónai is színezte a hangom. - Persze, hogy azt mondtam volna. Meg ha már ennyit güriztél érte, ne engedd el, csak azért, mert elsőre nem sikerült...
Csak hát tanácsot adni mindig sokkal egyszerűbb, mint megfogadni. De akkor is igaza volt, és nekem is a biztatás, tovább menetel részét kellett látnom, mert ha már lehetőségünk nyílt rá, ki akartam használni, űzni, kergetni, amíg el nem érjük. Az idő jelen állás szerint egyébként sem faktor nekünk. Egyelőre legalábbis.
Akaratlanul bukott ki belőlem a röhögés, amikor közölte, hogy a gyerek már most egy fasz, vagy önkellető kurva. Annyira hirtelen, hogy félretüdőztem és nevetve-köhögve ültem fel jobban, a bénázásomtól könnyes szemmel. És akkor még fejhangon le is "utánozta".
- Akkora fasz vagy, de tényleg! - nevettem, csillapodó köhögéssel, majd elmartam az üveget, hogy whiskyvel öblítsek. Egyelőre nem bújtam vissza hozzá, de felé fordultam és a cigit meg az üveget egy kezembe fogva, a szabad kezemmel a halántékánál a hajába simítottam, majd közelebb húzódtam és megcsókoltam: lassabban, hálásan. A homlokának döntöttem az enyém. - A bölcs fehér latino már az étteremben érezte - mosolyogtam jóval könnyebbnek érezve magam, mint pár órája. - Januárban újra nekifutunk. Ha képes voltam nyolcvan évet vándorolni azért, hogy végül megtaláljalak, itt se állok meg csak mert épp nem sikerült. De minél tovább megvárat, annál cikisebb jelmezekbe fogom öltöztetni Halloweenkor - bújtam vissza Henryhez. - Hát tudja már, ki a nagyobb geci a családban...
Kicsit elbaszott, de mégis fasza családban. Az egy dolog, hogy ő még nem tudta, milyen jó dolga lehet velünk, de... szerintem igazán még mi sem. És ez így volt jó. Majd maximumra csavarodunk, amikor tényleg eljött az ideje, mert igaza van a queridónak: el fog jönni az ideje.

- Na, látod.
Igazából, bármennyire is fáj, talán egyedül ez az egész gyerek dolog volt teljesen sértetlen bennem kettőnkkel kapcsolatban. Az egyetlen olyasmi, ami önmagáért fájt, és nem azért, mert én elbasztam vagy Dakota szabotálta a maga módján valahogy. Ez azért nem jött össze, mert... Tudja a faszom, hogy pontosan miért nem, de egyikünk sem tehetett róla. És éppen ezért "nem számított" úgy, ahogy az eddigiek, és ezért tudtam legalább látszólag erősebbnek mutatkozni, látszólag szilárdan megtartani a karjaim közt, amíg szüksége volt rá. Az otthona lenni.
A platóra felcuccolva legalább nyomokban felidézhettük a saját szertelenségünket. A két nyomorék idiótát, akik a mínusz tíz fokban is inkább ott hesszelnek, mint legalább a kocsi fűtését bekapcsolva az utastérben. Szarni rá! Szarni mindenre... Most aztán tényleg. Úgy látszik, a felelősségteljes döntések úgyis váratnak magukra, hogy baszódnának meg... Csak azon akadtam fenn, ahogy Dakota elmondta, hogy miként rez a maga részéről, szóval muszáj voltam helyre tenni, hogy ez nagyon nem így működik, tök mindegy, mit gondol róla Ő. Nagyfiú vagyok, pontosan tudom, mire van szükségem, és percekkel ez előtt meg is mondtam neki. Jöjjön hozzám haza. Ennyi. Minden más csak kibaszott grátisz. Szóval még mielőtt elkezdhetett volna jönni azzal, hogy "de", meg "akkor is", ha nem is örökre, de legalább pár pillanatra bekussoltattam a cigivel. Persze, ahogy elkuncogta magát, én is dörmögtem egy sort és alig mozdulva, de azért érezhetően levállaltam a vállammal.
- Az hát, bazmeg. - fújtam ki a füstöt felfelé - Ha meg majd, egy random keddre esik márciusban, és neked tényleg az kell, hát kijövök ide bazmeg, hazaviszek egy fát, beteszem a Sinatra karácsonyi összest, azt' hadd szóljon. - oké, most röhögtem, de mindketten tudtuk, hogy komolyan képes lettem volna megcsinálni, bár, a magam részéről az AC/DC-nek jobban örültem volna, a hülye rudgalózóval együtt.
Lassan egy év után már nem éreztem bűntudatot, amikor mindeközben a kezemet kezdte el piszkálni. Csak egy fél pillanatra néztem oda, volt már rosszabb is és túl fogom élni. Mostanra már pedig a mi amor is tudhatta, hogy ez velem jár, ezért (is) halnak korábban a pasik, neki terápia kell, nekem meg random kisülések. Azt pedig garantálom, hogy a nyomok sokkal hamarabb el fognak tűnni a bütykeimről, mint az ülései egy-egy hatása. De azért halványan elmosolyodtam, ahogy az ajkait éreztem meg a sebes bőrömön. A törődése mindig jól esett. Még mindig új volt. És kurva szar, hogy egyelőre csak én kaphatok belőle.
Aztán, ahogy kifejtette, hogy szerinte mi a közös a bakancsban és a bandás göncökben, elmosolyodtam. Pontosan így képzeltem én is. Eddig sosem beszéltünk róla úgy igaz tényekkel, hogy miről mit gondolunk vagy hogyan tervezzük, és ez így volt jól azt hiszem. A mai után legalább is biztosan. De attól még...
- Azért... - kezdtem bele kissé bátortalanul - az kurva jó, hogy ebben is ugyanazt fantáziáljuk, és még csak meg sem kell beszélnünk.
Annyi ilyen dolog volt! A legkisebb faszságoktól a Kertes nagy elhatározásig. Mondjuk ez a téma legalább ennyire nagy horderejű volt, nem pedig a "mit reggelizünk" szarokkal volt egy súlycsoportban. Mondjuk, valami azt súgja, hogy ahogy eddig is, majd ebben is lesznek különbözőségeink, de egyrészt: állok elébe. Másrészt, egy latinos nagyjelenet után eddig is mindent meg tudtunk oldani. Bár, az anyafarkas Dakotáról csak halvány sejtéseim lehettek. De talán ha minden jól megy, ha tényleg képes leszek rá... akkor azért majd az apafarkast sem kell félteni. Mindkettőnk jövőbeli karaktere már egy kicsit abból is kirajzolódott, ahogyan arról beszéltünk, hogy mit reagálnánk akkor, ha egy korábbi nagy bejelentés után most el kéne viselnünk (haha) az erre kapott reakciókat. Kicsit felnevettem az első gyilkosságának apropójára.
- Azzal lehet, megvárnám az első kis tetűt, aki majd nekiugrik gimiben, de csak egy ötlet. - fura lenne, ha nem vernék majd szárrá párszor, ahogy engem is, és ezzel a hatalmas jövőbe ugrással már fel is ültem a "nem-adjuk-fel" pacira, mert nem az én stílusom volt és tudom, hogy a SWAT-os helyzetben Ő is ugyanezt tette volna. Értem, és valahol mindkettőnkért is - Jó, akkor ezt most jegyezd meg, mert te is kimondtad. És a-aa, nem csak olyankor "ér", amikor az én szarjaimról van szó! Vagy oda-vissza vagy sehogy.
Önző fasz lettem volna ebből engedni és egyébként is, kényelmetlen lett volna. Mert most tényleg, a büdös életben nem volt problémám azzal, ha bárki a kedvemre tett, kiszolgált testileg vagy éppen a vágyaimhoz mérten, a kapcsolatunk minősége miatt Pattől is "természetesnek" hatott, hogy mindent a seggem alá pakolt és sokkal elnézőbb volt velem sokszor, mint kellett volna. Csak hát, Dakotával az a baj, hogy vele ez nem működik, mert hát... Egyrészt, őt magamnál is jobban szeretem, másrészt, talán Ő az első és egyetlen nő, akit ott legbelül, úgy igazán a dolgok mélyén tisztelek. És képes vagyok a partneremként és egyenlő felekként gondolni rá, még akkor is, ha ez nem mindenben látszik vagy teljesen borul, amikor valamivel felpiszkálja a Holdszeműt is velem együtt. De az más.
- Heló, meghalni azért nem kötelező! - nyilván kiröhögtem, ahogy félreszívott, és úgy kezdett el köhögve vihogni, mint ha most szívta volna élete első slukkját, de közben meg kurva boldog voltam, hogy ezek után is, megint sikerült megnevettetnem, ahogy eddig mindig.
- Tudom, hát többek közt a faszomért jöttél hozzám... - a helyzethez képest felszabadult jó kedvvel mosolyogtam bele először az alkoholos és füstös csókjába, és viszonoztam hasonlóval. Aztán csak mélyet lélegeztem, lehunytam a szemeimet, és kicsit a tenyerébe dőlve csókoltam tovább. Nem, Billy, bazmeg, tényleg nem maradhatsz ki ebből. Már nem abból, ahogy anyád és apád smárolnak, hanem ebből az érzésből. Ha meg úgy döntesz, te kis köcsög, hogy neked ez nem kell, akkor tényleg meg sem érdemled. Majd én leszek akkor boldog anyáddal. Több marad nekem. De azért... Gyere már...
- Hát... - pöccintettem finoman a szabad kezem ujjait az álla alá, amíg még közel - A fehér latino már azelőtt is kurva sok mindent tudott, csak akkor még fele ennyire se volt bölcs.
A mai napig hihetetlen belegondolni, hogy én is meddig és mennyire tagadtam azt, hogy igazából, már akkor sem csak megdugni akartam, amikor a Kútról hazavittem. De ez egy másik mese, a lényeg, hogy most itt vagyunk. Még egy kicsit pofán baszva és megroppanva, de legalább együtt. Büszkén csillogó szemekkel mosolyogva néztem rá, ahogy már sokkal összeszedettebben kimondta az ítéletet: januárban újra nekifutunk.
- Így is van. Látod? Tényleg megy neked ez a királynősdi. "Nésdi". - ha már nagyon pontos akarok lenni, bár hivatalosan úgysem volt Mrs McCarty, plusz elhánytam volna magam attól a gondolattól, hogy holmi "néként" az oldalbordámként kezeljem, mert... ahogy Ő is megmondta, nem az oldalkocsim, vagy mi. Sosem tartottam annak.
Hagytam visszabújni és a nevetéstől reszkető mellkassal haltam meg egy kicsit azon, hogy utólagos bosszúból majd szénné fogja szívatni minden halloweenkor valami gáz jelmezzel. Ez elsőre vicces volt, aztán egy csapásra benyomta nálam a drámai pánik gombját. Mert mi az, hogy Halloween?!
- Ne már, most komolyan minden létező ünnepet kajakosan meg fogunk tartani? Édes faszom... - nevettem el magam a végén, aztán a fejemet hátra vetve szívtam egy utolsó slukkot, és miután a hóba dobtam a csikket, teljesen átöleltem Dakotát - Tudod mit? Nem baj. Eddig is mindent feldobtál az életemben, gyanítom, ezek sem lesznek kivételek. - mert vele még halál kómásan nyögve felkelni is másabb és jobb volt reggel fél hatkor, mint eddig valaha - De azért... Ahogy te nem akarod, hogy teljesen felnőjek, úgy én meg azt nem, hogy teljesen kertvárosiak legyünk. - gyerektől függetlenül, sosem akartam odáig eljutni, hogy nem faszkodunk, hogy minden szürke lesz, hogy neki vacsorát kell tennie az asztalra és sört a kezembe, nekem meg eltartani és minden percemről beszámolni, meg villanykörtét cserélni a klotyón, mert hát, az férfi dolog címszóval - Azt szeretem bennünk a legjobban, hogy igazából... Ebben a kibaszott "normális" világban úgy érzem, hogy mi működünk a legnormálisabban. Ezt pedig soha nem akarom elveszíteni.
Odanyúltam az üveghez és erre a végszóra meghúztam. Nem mondom, hogy ez is egy félelmem volt, csak néha eszembe jutott. Mondjuk persze leginkább azért, mert ezért eddig is kibaszott hálás voltam. Néha még mindig ott settenkedett a klasszik-Mary elvárás azzal kapcsolatban, hogy mit is jelent "házasnak" lenni. De én nem ezt akartam. Én csak simán a legjobb csaj mellett akartam megdögleni párszáz év múlva, aki a legjobb szerető a világon, de közben a legjobb barátom, a bűntársam, a lelki szemetesem, a támaszom és az a fasz, aki random este azt mondja, hogy gyere, basszunk be és romboljunk Nassauban. Vagy akárhol.

Tudom, hogy Henry se mondta egyszer sem, hogy onnantól, hogy rábólintott, hogy kimondta, hogy akarja a gyereket, részéről elvárássá vált volna, mégis... jó volt ezt kimondva, megerősítve hallani. Valami akaratlan, hülyén magamra aggatott súlyt vett le rólam vele, és ezzel a tudattal szusszantam, amikor mondta, hogy amíg hazamegyek hozzá, más nem érdekli. Noted.
Attól még bántam, hogy nem tudtam valami menő kis göncöt a fa alá tenni. Nem mintha eddig belegondoltam volna abba, hogy legyen egyáltalán fánk, vagy ünnepeljünk vagy tudomisén. Ennél impulzívabb voltam.
Finoman, röviden megrázkódtam egy kis nevetéstől, amikor felvázolta, hogy akár márciusban is állítana fát meg minden szar, ha nekem arra lenne igényem.
- Bolond vagy - mondtam a fejemet rázva, és igen, teljesen biztos voltam benne, hogy képes lenne pontról pontra beváltani a "fenyegetését". Ezért is szerettem annyira.
Meg a nyers őszinteségéért, aminek igazából egyik formája volt a korábbi alig kontrollált érzelmi kisülés a fapüföléssel. A kezét piszkáltam, cirógattam, a horzsolásokat néztem, de nem rugóztam rajta túlzottan. Mindketten a magunk módján reagáltunk, és tudva, hogy Ő milyen, egy ideje nem ütköztem már meg azon, ha tört az üveg, vagy ilyesmi. Eszembe se jutott megkérni, hogy ne csinálja, vagy találjon más önkifejezési eszközt, mert... minek? Ismertem, ez is hozzá tartozott, ezt is elfogadtam és ezzel együtt szerettem, plusz továbbra is jobbnak tartottam, hogy kiadta a fájdalmát, nem pedig magába zárta és érlelgette, hogy valami sokkal rosszabb legyen belőle esetleg idővel. Senkit sem bántott, az üvegszilánkba ő lépett, a kéreg az ő bőrét nyúzta le, nem kezdtem hegyibeszédbe vagy sopánkodásba, csak a számhoz nyomtam a sérült felületet és kicsit megszorítottam a kezét - amivel az előbb olyan erősen és odaadóan ölelt.
A babacuccok összecsengése került elő, és miután ittam pár kortyot és Henrynek dőltem, elmosolyodtam a szavain.
- Hát mert tök egyértelmű. Mármint... jó, lehet amúgy nem az, de veled igen. A hülyeséged passzol az enyémhez és fordítva, ha azt mondod télen a vidámpark közepén, hogy hugyoznod kell, szívecskét rajzolunk a hóba, ezek vagyunk mi - vontam vállat, az emléktől pedig megrándult a szám sarka, energiáim némi jókedv költözött. - És belőlünk kiindulva, mégis mi más lehetne? Egy haramia és egy tolvaj gyereke, még csak egy szép gondolat, de már látom a tiniként rommá rúgott szobaajtót, hogy márpedig ő nem lesz szobafogságban, de ha mégis, addig fogja bömböltetni a zenét, amíg be nem mész és össze nem zúzod a hangfalat. Egy önfejű, dacos fasz lesz, aki kurva zajosan, seggrészegen fog hazaállítani a házibuliból és szent meggyőződése lesz, hogy azért várom a nappaliban, hogy a lepiált ruháját szépen elrendezzem és a szennyesbe dobjam. - Egy kicsit lehet elszaladt velem a ló, de baszki, ha azt nézem, hogy azért a magam lehetőségeihez mérten még én is nehéz eset voltam tininek, Henry meg egy kivagyi rablógyilkos... - Elkapattam magam... - motyogtam a végén. - Csak beugrott.
Mi is tudtuk produkálni magunkat, ha olyan volt, igaz szerencsére ez nem gyakori, de na. És nem, nem láttam magam előtt jelenleg azt, hogy ha esetleg lányunk lenne, az bármilyen szinten megkönnyítené az életünket.
Ez viszont még odább volt, jócskán, de annyinak legalább így is örülhettünk, hogy megtartottuk magunknak a terveinket. Jól esett, hogy ebben is ennyire egyetértettünk, sokkal könnyebb volt így navigálni az egészben, nem pedig még esetleg egymással is küzdeni, vagy ne adj isten most azon izélni, hogy valamelyikünk megmondta, hogy nem kéne szétkürtölni a gyerek-témát, amíg nem biztos.
- Bazmeg, tényleg! - csaptam a homlokomra, ahogy felhozta a verekedést. Egy pillanatra belegondoltam, meg eszembe jutott, amikor az öt nap elején megláttam sérülten Henryt és lejjebb csúsztam kicsit. - Én nem tudom, mennyit nyom majd a latba, hogy a Farkas semleges.
Tagadhatatlanul vártam, hogy kiderüljön, mert... akartam. Akartam minden ad hoc elképzeltet és azt, amire még gondolni se tudtuk, ennek pedig hangot is adtam. Persze, hogy próbálkozunk, persze, hogy nem adjuk fel, csak azért, mert elsőre nem jött össze.
- Oké - sandítottam fel rá, majd visszahelyezkedve szívtam egy slukkot. - A te szarjaidnál, az én szarjaimnál, a közös szarjainknál is: nem adjuk fel.
Nem, nem voltam hajlandó belegondolni, hogy most még esélyesen könnyen mondtam ezt, engedtem, hogy egy pozitívabb mederbe tereljen, hogy mindez esélyesen nem így fog kinézni, ha negyedszerre se jön össze. Majd ha így alakulna... akkor foglalkozunk a továbbiakkal. Addig még van lehetőségünk.
Addig inkább félretüdőztem és köhögve nevettem Henry gyerek-utánzásán, az elképzelt attitűdön, ami abszolút pontosnak tűnt. Persze, ez itt mellett, ez a fasznak titulált fasz kiröhögött.
- Milyen "többek"? - néztem rá az előbbiektől még könnyes szemmel, visszafojtott köhögéssel. - Csak ki akartam sajátítani a Csoda Pöcölőt - nyökögtem ki a nyilvánvaló hazugságot, amit egyből egy csók követett részemről. Az ajkamon éreztem a mosolyát és ettől megint kicsit szebb és könnyebb hely lett a világ.
Az állam alját pöccintette, mire játékosan az orrának löktem kicsit a magamét, és amíg őlatinóságáról beszélt, visszahelyezkedtem, hozzá bújtam, a cigimet pedig hozzá hasonlóan dobtam el, hogy kényelmesen át tudjam veti a karom a hasán. Az elhatározás pedig megért bennem, a ködös "nem adjuk fel" pedig újból dátumot, vagy legalábbis hónapot kapott. A következőt. Minek várjunk? A szavai, az elismerése jól esett, a nőstény elégedetten csóválta a farkát. Ebben az állapotban könnyebb volt fiktív "bosszút" forralni a saját gyerekem ellen. Ide nekem "Az Év Anyja" díjat!
Mindezen Henry elsőre nevetett, aztán kézifék és para következett.
- Még szép! - vágtam rá egyből. - Olyan fotóalbumos mintacsalád leszünk bazmeg, hogy soha többé semmire nem fog felállni a farkad - mondtam halál komolyan pillantva fel rá, majd elvigyorodtam arra, ahogy szinte magát győzködte arról, hogy ez is jó lesz velem. - Ne fossál.
De fosott, mert ki akarta zárni a nagyon kertvárosiasodást, és amennyire lehetett, bebiztosítani, hogy mi mi maradunk. Megint mocorogtam - baszki, a gyerek se tud majd nyugton maradni... -, ezúttal teljesen átrendeződtem: Henry combjára ültem és a két kezem közé fogtam az arcát, a szememben halvány vörös fény lobbant, mielőtt ráhajolva a korábbiaknál hosszabban és kissé követelve csókoltam meg. A nyelvem szemtelen volt, a végén alsó ajkára haraptam, erősen, de nem annyira, hogy felsértsem. Némi irányított vadság.
- Nem tudok olyan lenni, Henry. Nagyon kertvárosi, nagyon nyárspolgár, nagyon normális... Közben meg ja, akármilyen is fura, rohadt normálisan működünk, annyira, hogy nekem ennél egészségesebb és teljesebb kapcsolatom soha senkivel semmilyen szinten nem volt. Neki is ezt szeretném. Valami nevetéstől és baromkodástól hangos normálisat. Teljes gyerekkort, amiben imádhatja az összes ilyen szarságot, és rácsodálkozhat arra, hogy valami piroskabátos, sörhasas hozza karácsonykor az ajándékot, ha pedig kiesik a foga, reggel a párnája alatt ott lesz ötven cent, meg a használt rágó, amit képtelen volt kidobni és beletaposta a szőnyegbe... - Beharaptam a szám, ahogy rájöttem, hogy megint nagyon nekilódultam.
Leengedtem a kezem Henry arcáról az ölébe és az ujjaimat bámultam, amikkel egyszer talán újra puha tincseket cirógathatok.
- A magunk módján lesz normális az egész - ingattam a fejem és rá sandítottam. - Azért ha azon kapnál egyszer, hogy ötvenesévek-beli háziasszonyként öltözködök, szólj rám.

Amolyan "kit-érdekel" mozdulattal rántottam egyet a vállaimon, ahogy még kicsit nevetve lebolondozott. Ahhoz túlságosan komolyan gondoltam az egészet éppen, hogy megint elüssem azzal, hogy még jó, hogy az vagyok vagy valami. Ha már így felhozta, hogy pont ez a karácsonyi gesztus hiányzik neki, megülepedett bennem, hogy ez neki fontos, és érte aztán minden szégyen nélkül képes lettem volna bármikor hülyét csinálni magamból. Akár egy márciusi karácsonnyal is. És pontosan ezért, mert éreztem, hogy akár tényleg meg kell tennem, akár nem, szereti és tudja, hogy megtenném. Ettől pedig egy kicsit boldogabb volt. Nekem már megérte. Meg igazából az is, hogy romra vertem a kezeimet, mert így legalább semmi olyat nem tettem vagy mondtam, amit később vagy akár a következő pillanatban rohadtul megbánhatnék. Dakota pedig ezt ugyanúgy elfogadta hozzám tartozó dologként, mint én akár azt, hogy Ő meg képes minden szarra azonnal a legrosszabb gondolatokkal mérgezni magát, mert hát... Én hiába is voltam mindig a kibaszott szerencse fia, az Ő élete sokkal gyakoribb és hétköznapibb aggályokkal volt tele a következő lépést, a túlélését illetően. Nyilván radikálisabb reflexei voltak, ellentétben azzal, amikor én már tényleg csak olyankor pánikoltam igazán, amikor már megtörtént a baj. De soha sem előre. Amilyen rengeteg dologban hasonlítottunk, a kevés, de sarkalatos különbségeink (eddig) jó hatással voltak egymásra. De így az eddig nem igazán feszegetett gondolataink újbóli egyezése egy ilyen fontos dolog kapcsán tényleg megnyugtatott és boldoggá tett valahol. Hogy ugyanazt a jövőt láttuk magunk előtt egy harmadik személyben. Akit még véletlenül sem akar egyikünk sem egy elitista faszkalappá nevelni, csak mert már jól élünk és mert megtehetnénk. Egy szaros kis rocksztár. Az lesz. Leszarom, ha nem dobolni akar: csinálhat bármit, de akkor is tutira lesz egy bandánk - ha két hétig, akkor addig.
Hümmentve nevettem fel, ahogy eszembe jutott, ahogy elrángattam tűzoltózni, miután betörtünk a vidámparka és lemásztunk az óriáskerékről - a végén én estem, de erről nyilván nem beszélünk többet. Maradt a slag.
- Tudom, de attól még mindig fura. - nyilván nem rossz értelemben, csak nekem ez újdonság, azt nem tudom, hogy neki és az... exférjÁtharapójának milyen elveik voltak annak idején - És az elmúlt dolgok után az már másik szint, hogy nem csak szeretsz és elviselsz, de mg a klónom felnevelésére is vállalkoznál.
Rajtam volt a sor, hogy elnevessem magam, aztán hallgattam, ahogy mesélt. Tervezgetett. Olyan időkbe és egy olyan életbe rángatott, ami még sehol sem volt, egy olyan főszereplővel a történetben, aki épp most közölte be, hogy nem kíváncsi ránk. És mégis elégedett félmosollyal hallgattam tovább anélkül, hogy megállítottam volna. Ja, azt hiszem, hogy mindkettőnknek kellett, hogy valóságként tekintsünk arra, ami itt és most épp derékba tört álomnak tűnt. De tetszett. És élveztem. Annyira, hogy még fel is röhögtem mindazon, amiket felvázolt.
- Pff, az hagyján, addig örüljön, amíg csak a hangfalat fogom összezúzni, aztán még ki is fizettetem vele! - nevettem fel, mert hát, én is voltam Kölyök Pat karmai közt, emlékeztem pár dologra - Jó, hát ha nem így esne haza, azért is megrángatnám, hogy akkor minek ment el? - horkantam fel, mert hát, be is szarnék, egész este kólát szürcsölgetne - Azért majd mossál rá, légyszi. - pislogtam szépen a mi amor szemeibe - Akár úgy is, hogy ilyenkor őt is bevágod a gépbe a ruhák mellé, ártani nem fog.
Valami azt súgta ezek után, hogy tényleg kibaszott jók leszünk. Meg, ha mást nem is, hát Ő jó Anya. És talán, tényleg lehetek majd jó apa én is úgy, hogy Dakota pontosan tudja, hogy kell bánni velem. Nemtörődöm mód elhúztam a szám a szabadkozására.
- Szarni rá, ha csak a fele bejön, minden jó lesz.
Nem zavart, hogy elkapatta magát, jól esett menni vele. Még sosem csináltunk ilyet, de azt hiszem, mindkettőnknek szüksége volt rá most először, hogy tényleg úgy érzzük, hogy van miért nem feladni. Ez pedig sokkal fontosabb volt ebben a helyzetben, mint az, hogy olyan szellemekkel hadakozunk, akiknek más esélyt sem adtunk arra, hogy létezzenek. Nem tudta senki. Nem is fogja más, majd csak akkor, ha biztos lesz, majd ha mi úgy döntünk és amikor már tagadhatatlan lesz. Addig kár is gyilkosságon gondolkozni, arra még ráérünk majd akkor, ha valaki bántja a mi szemünk fénye fő-kisfasz kapitányt.
Elsőre nem tudtam, hogy hirtelen mit bazmegezik, aztán leesett, hogy hát, ja. És igazából... fogalmam sincs. Még sosem kötődtem eleve senkihez rajta kívül emberként a Szürkével együtt, aki valamilyen formában nem tartozott a vadabb felemhez is. Fogja majd egyáltalán érdekelni? Velem együtt a sajátjaként fog gondolni rá? Kurvára nem tudom. Emiatt némi tanácstalanság futott át az arcomon, de igazából, ez talán tényleg nem számított. Annyira.
- No lo sé, mi amor - sóhajtottam röviden - Inkább csak abban bízzunk, hogy majd sikerül vele kicsit kasztrálnod az istencsapását, ha... odajutunk. - pillantottam rá kicsit féloldalasan, mert igazából ezen is érlelődtem egy ideje a magam káoszában - Ha már... ha már, tudod. - nem, nem hiszem, hogy tudja, de miért nem tudja és miért kell kimondanom?! - Úgy is az anyjának érezhesd magad, hogy nem te hordtad ki.
Nos, nem tudom, hogy ez egy egytől-tízig skálán mennyire hangzott kurva bénán, per sértőn, per faszul minden szándékom ellenére. De a picsába is! Azt akartam, hogy ha elég idős lesz, be legyen harapva, és az Övé legyen. Adni neki valami olyan extra köteléket, amit talán... másként örökké hiányolni fog, vagy mit tudom én. Ezen a ponton pedig szerintem már nem is volt vitakérdés, hogy nem fogjuk feladni, és hogy ez mindkettőnkre vonatkozik, legfőként olyankor, amikor nem csak vártunk a csodára, hanem tettünk is érte.
Azt hiszem, hogy mindezek után mindkettőnkre ráfért, hogy a régi, jól bevált Billy módszer szerint egy kicsit elfaszkodjuk a helyzetet: a fullasztó érzések és a távoli vágyak helyett pedig kicsit a jelennel és egymással foglalkozzunk. Vissza akartam hozni a téma kapcsán a valóság talajára, akkor is, ha az most egy zavaróan hideg, fém plató volt Alaszka kellős közepén. Ez a merényletem pedig annyira sikeres volt, hogy majdnem megfulladt, mint egy kezdő bagós, és amíg Ő rajtam, addig én rajta röhögtem.
- Látod, bazmeg, ezért nem vagyok veled soha kedves, meg nem bókolok! - vágtam vissza arra, hogy a jelenlegi narratíva szerint csak a testemért szeret - Meg sem érdemled...
Dehogynem. És igen is mindkettőt megtettem, minden nap, de csak úgy és olyan formában, ahogyan azt mi értettük. Egyébként is, a kisajátítás már jóval Húsvét előtt összejött neki, ehhez igazán nem kellett volna elköteleznie magát ennyire durván... Ha már a többi "extrám" csak plusz teher. A kis szar.
Nevetve csókoltam, élveztem, ahogy tovább oldódtunk egymásban és a pillanat hevében, az alkoholban és az épp elszívott cigarettákban. Nekem aztán tényleg nem kellett más, akkor sem, ha ezek után a gyerek nélkül örökké ott lebegne felettem a nagy "mi-lett-volna-ha" kezdetű kérdés. De ezzel együtt tudtam volna élni. Amíg ennyire nevetségsen közel és pótolhatatlanul létezünk egymás mellett... Felőlem aztán jöhetett Alignak megint, leszarom. Újabb esélyt kaptam azok után, hogy legutóbb megtalált magának, és amíg esetleg újra el nem ér, így Dakota oldalán minden pillanatot ki akarok használni. Bár, abban nem voltam biztos, hogy a paci másik oldalára is hajlandó lettem volna átesni, legalább is, annyira biztos nem, amivel Dakota épp fenyegetett. Hát bazmeg!
- Meg a lófaszt! - kevés híja volt, hogy még mínuszban is leverjen a víz a saját, kasmírgarbóban családi fotón pózoló "nem-én"-től - Te geci.
Oldalba böktem egy kicsit, ahogy elvigyorodott, aztán mégis visszataláltam oda, ami ennek kapcsán szokott néha a fejemben járni. A tény, hogy mi lesz, ha egyszer minden napunk begyöpösödött rutin lesz, ha kiveszik belőlünk a saját lényünk, mert hát... ez is megeshet, nem? És ahogy én sem akartam a kirakat háziasszony skatulyába lökni Őt akaratlanul sem, úgy reméltem, hogy Ő sem tervez velem hasonlót.
Ahogy mocorogni kezdett, kissé lazítottam az ölelésemen és hagytam, menjen, amerre akar - csak ne messze. De ha lehet, tán még közelebb jött, és ahogy a combjaimra ült, én a kezeimmel vettem célba az övéit, lassan simítva végig rajta, a nadrágja anyagán keresztül érezve a forróságát. A szemében lobbanó vörösre az enyémek megfakulva feleltek és elégedett, vágyakozó sóhaj-morranással hagytam, hogy csókoljon úgy, és ott, ahol csak akar. Amikor pedig már azt éreztem, hogy a helyzet sokkal jobban meglódult, mint vártam, a szemtelen nyelvére harapva morrantam megint és szorítottam rá a combjaira, mert hát... Ó, bazmeg. Oké. Értem. Én vagyok a hülye. De komolyan. Ilyenkor teljesen annak érzem magam, amiért csak megfordul egyáltalán a fejemben, hogy ez belőle valaha is eltűnhetne. Kezdett kurva kényelmetlenné válni a lét a nadrágomban. Csak mondom. Akkor meg pláne, amikor az ajkamba harapott... Erre... Erre nekiáll beszélni. Hát, jó. Oké. Mély levegőt vettem, mert érte megtettem azt a luxust, hogy  megpróbáltam fel is fogni, hogy miket beszél, mert amit Ő mondott, mindig fontos volt.
- Jól van baszki, beöltözőm Tapló Télapónak, de a sörhasat felejtsd el! - jegyeztem, a sok más izébb vagy menőbb dolog közt lesznek cikis részei is a szülőségnek, értem - És kurvára remélem, hogy nem... Nem baszhatnak át a Kutas ösztöneim.
Kimondtam hangosan azt, amit nem sokkal ezelőtt gondoltam, és az előbb hirtelen fellángolt vágyaim azzal együtt vágtam a sufniba, ahogy Dakota az arcomról az ölembe ejtette a kezeit. Mélyen beszívtam a fagyos levegőt, és lehiggadtam. Azt hiszem. Amim a többi "traumás-dugásommal" ellentétben csoda volt. Henrykénk jár a piros pont.
- Dehogy szólok! - ciccentem fel nevetősen - Majd ötvenesévek-beli dolgozó férjént elveszem, ami jár, aztán felgyújtuk a cuccaidat, ennyire egyszerű. - nevettem el magam, mert bár, a férjek akkori szerepéről csak hallomásból volt fogalmam, az ötvenes évek megvoltak, méghozzá eléggé a sűrűjéből - De igazából, tényleg tök mindegy... - néztem fel rá és közben az utastér hátsó falának döntöttem a tarkóm - Megmondtam. Amíg hozzám jössz haza, leszarom, hogyan, miért, milyen göncben. Amíg tényleg ezt akarod.
Mert megvoltak a saját grandiózus gondolataim és érzéseim, ez tény, már meg sem próbálom tagadni őket, de attól még mindig messze voltam, hogy esetleg elviseljem azt, hogy Dakota ezt azért csinálja, mert úgy érzi, hogy meg akarja adni. Itt és most tényleg nem tűnt így, és reméltem, hogy ez nem is fog változni. Ha meg mégis, akkor azzal majd akkor és ott fogunk kezdeni valamit.

Valahol, valamilyen szinten biztos, hogy elkényeztetném a gyerekünket, mert hát nyilván nem akarnám, hogy valaha is olyasmiben szenvedjen hiányt, aminek a nélkülözése nekünk, vagy csak egyikünknek alap volt. De el nem tudtam képzelni, hogy valami anyámasszonykatonáját neveljünk belőle. Már csak azért sem, mert azt én fixen nem bírtam volna elviselni. Legyen eleven, élelmes és talpraesett. Ez pedig nem abból jön, ha burokban nevelnek valakit.
- Hékás, azért belőlem is lesz benne! - kértem ki magamnak kicsit felhúzva az orrom. - Gondolom... remélem!
Legalább egy kicsi. Valami. Hogy ha már nem én fogok tőle dinnyecsempésznek kinézni a kilencedik hónapra, legyen valami, ami mutatja, hogy mégiscsak az enyém is. Majdnem végigsimítottam a lapos hasamon, de ellenálltam a késztetésnek. Geciség talán, de így, hogy negatív lett a teszt, még kurvára nem kellett konkrétan szembenéznem azzal, hogy hiába fognak teli a hetek, hónapok, az én testem lófaszt nem fog változni ezzel. Nem lesznek kényelmetlen esték, mocorgások, rúgások, amiket büszkén mutassak majd Henrynek. Ha beszélni akarok hozzá, fel kell keresnem egy vadidegent, aki az egész alatt jelen lesz, akinek semmi köze nem kéne, hogy legyen mindehhez, mégis van.
Fáj, hogy negatív lett a teszt, de úgy és azért, mert ez simán lehettem volna én is. Ha esetleg majd összejön, aztán következnek a vizsgálatok, az ultrahang meg minden... Gőzöm nincs, mennyire lesz szar - főleg úgy, hogy Teresa után pontosan tudtam, mi nem lesz nekem, hogy mikről fogok lemaradni.
Ezt némileg a sufniba száműzve inkább azon fantáziáltam, hogy milyen seggfej lesz nagyobb korában, hogy mennyit fog dacolni velünk és arra - főleg Henrynek - milyen reakcióink lesznek. Vele nevettem arra, hogy még a szétvert hangfal árát is perkálnia kéne. És akkor csoda, hogy még nem akart jönni?
- Hja! Ne legyen már nyomorék... És mos a faszom! Ott a mosógép, mindenkinek van-lesz ép keze-lába, ha tizenöt fölött is nekünk kell utána pakolni, kiviszem az erdőbe pár napra - vontam vállat, bár ezt pont így talán nem tenném meg. De tudod ki fog házitündérré avanzsálni?!
Mocorogtam kicsit a kényelmetlen gondolattól.
- Ugye nem akarsz házvezetőnőnek - néztem rá, nekiszegezve a fél kérdés, fél kijelentést, és oké, volt tippem a válaszra, meg azért tudni véltem, de sose árt a megerősítés, főleg, ha épp valami nagyon újba és nagyon nagyba készülünk belevágni.
Örültem, hogy a jelek szerint rohadtul hasonlóképp képzeltük el ezt az egészet, a gyerekre vonatkozó dolgokat mindenképp, de na... mertem remélni, hogy a szerepeinket se készültünk valami nagyon maradira, nagyon szűkre lecserélni. Az nekem egy erősen no-go zóna, és nem úgy, mint mondjuk a falkásodás.
Abban minden esetre nulla kérdés volt, hogy jobb megtartani magunknak ezt az egészet még egy ideig mindenképp. Tényleg megnyugtató volt! Se a sajnálkozás, se a kíváncsiság, meg az esetleges plusz elvárás nem hiányzott - akár képzelt, akár valós. Meg attól is felállt a szőr a hátamon, hogy valami csodabogárnak kezeljenek minket vagy Billyt. Igazából amiatt, miatta, ha sose derülne ki, hogy pontosan hogyan született - ha születik -, hogy belőlem is van: nem zavarna. Normálatlanok vagyunk a magunk fasz módján, de neki... neki egy normális gyerekkort szeretnék adni. Már amennyire az lehet két vérfarkasszülővel. Harley és Roxan kislányát elnézve, talán nem olyan lehetetlen kívánság.
Az biztos, hogy a mostani nyugis hozzáállásom erősen próbára lesz téve, főleg, ha zűrbe, verekedésbe keveredik. És igen, ezen bazmegeztem, mert tuti fel fogom baszni magam, a nőstény meg franc se tudja, mennyire lesz ebben partner vagy épp fog vissza.
A vázlatos elképzeléseimre és aggályaim adott reakciója Henrynek mozdulatlanná dermesztett, egész testemben megfeszültem. Lassított felvételnek éreztem magam, ahogy fél kezemre támaszkodva elhúzódtam kicsit a queridótól, hogy a szemébe tudjak nézni, a vonásait vizslatni. Megnyikkanni se bírtam elsőre, amíg az előbbiek vad gondolatokként kergették egymást a fejemben.
Az egy dolog, hogy gyerek, oké. A nőstényt nem igazán izgatta a téma, mert minek? De a beharapás riasztó ötletként került elénk, mint valami tiniterhesség, hiszen éppcsak kinőttük a mihaszna kort. Nagyjából. De Henry ezen töprengett, ő ezt már forgatta magában, mint valami jóvátételt azért, hogy "nem tudom kihordani" a gyerekünket. Akkor már "kicsit kasztráljam". A Farkassal.
Erre már mozdult a nőstény, felkelt és megrázta magát, miközben én hűvösen elismételtem:
- Kasztrálom. - Ez. Ez egy kezelhető, megfogható dolog volt, sokkal inkább, mint a beharapás réme, ebbe jobban tudtunk kapaszkodni, hogy kimásszunk a döbbenetből. - Szóval hiába kaptam végre egy "igazi" nőstényt, a gyerekünk még így is kevesebb lesz farkasként, mint emberként miattam.
Felkaptam a cigis dobozt, kivettem egy szálat, a fogam közé haraptam és rágyújtottam, az orromon keresztül lökve ki a füstöt elsőre. Felkeltem és visszadobtam Henry mellé a dobozt meg a gyújtót is. Aztán minden további nélkül a plató széléhez mentem, felléptem rá és leugrottam, hogy a Ram mellett füstölögjek tovább az erdőt bámulva, a Farkas - és a magam - megkapart önérzetétől finoman sistergő energiákkal.
- Végülis amúgy igazad van: a Teremtőm Domináns, én meg lehúztam semlegesre a kölykét. Ki tudja, mit fogok elvenni a fiadtól. - Újabb hosszú slukk. - Harapd be te. Idősebb, erősebb vagy nálam és te vagy a Teremtő vére, nem én.
Hát ez hétszentség, az eddigi karrierem is zömmel pusztítás, amit érek, tönkre teszek, Henryt talán azért nem, mert a szerencséje ezt is lenyomja, ki tudja? Vagy majd még csak jön az igazi destrukcióm kettőnk kapcsán, és naiv álom, hogy valójában tudom jobban csinálni. Szüleim voltak: rendesek, szeretők, ez talán nem bukom el olyan csúnyán. Teremtőm nem igazán, jobb, ha nem próbálkozok ezzel, főleg a nyilvánvalóan várható nerfelő hatásomat tekintve.
Ettől függetlenül... a lehetőség, hogy Ő bárkit, bármilyen szinten is visszafogna, nem pedig erősítene és előbbre vinne, kiváltképp, ha egy embert abban a kegyben részesítene, hogy a kölykévé fogadja... jószerével vérig sértette a Farkast.
A klón és a rá mosás után pedig ez a kasztrálásos duma engem se tett boldoggá és nem tudtam valami fasz poénnal vagy legyintéssel elütni.
Annyira fordultam vissza és álltam lábujjhegyre, hogy a whisky után nyúljak és nagyot kortyoljak belőle.
Kiherélem a fiam. Egy kicsit. Nem akarom beharapni.
Még pár korty, gyors helyi érzéstelenítés, némi zsibbasztás kicsikarása. Ha Henry nem állított meg, a felét is eltüntettem a piának méghozzá elég gyorsan, aztán visszaejtettem az üveget. Ha felborult, se érdekelt. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy visszamászok, de helyette csak a kocsi oldalának dőltem, és enerváltam folytattam a bagózást.
Nem öltem, nem baszogatnám a szomszédokat, nem csípem a "nagyobb kutya baszik" elvet... Belegondolva tényleg nincs mit csodálkoznom azon, hogy a harapásomat egy "kisebb" heréléshez hasonlítja. Lehet a mai negatív eredmény is az én saram, vagy Billy érzi mi várna rá és nope, akkor inkább képzelt gyerekként, de megtartja a képzelt férfiasságát.
Szusszantam egyet és kelletlenül elhajítottam a nagy tempóban elszívott csikket.
- Még úton sincs - mondtam higgadtabban, színtelen hangon, a bakancsos lábamat fixírozva -, majd ha oda értünk, dumálunk róla, vagy ő eldönti, milyen kockázatot mer vagy sem bevállalni. - Ellöktem magam a terepjárótól. - Hazamegyünk? - néztem rá, már se sértetten, se feldúltan, szimplán fáradt voltam.
Mondjuk... a hirtelen és éh gyomorral ledöntött whisky kicsit éreztette a hatását, de vezettem már hót bebaszva is, vagy ha nem én, hát Henry elfurikáz minket.

- Már hogy a picsába ne lenne...
Egy kicsit dorgálva forgattam meg a szemeimet, mert na. Nyilván mindkettőnk legjobb és legrosszabb keveréke lesz egyszerre, dehát... Ha fiú lesz... Már csak ezért is gondoltam, hogy nehezebb lesz vele, ráadásul Dakotával így is eléggé hasonszőrűek vagyunk, szóval... Így saját magán kívül már két másik agymenésivel kell majd foglalkoznia. Mindegy, igazából ez már tényleg részletkérdés. Amíg nem egy picsogó kis szerencsétlen lesz, addig tudom, hogy a miénk. Már ha lesz.
De nem voltam hajlandó elengedni azt a gondolatot, hogy csak idő kérdése az egész. Még sosem gyászoltam olyasvalakit, aki igazából sosem létezett, és ez valahol furcsa volt, szokatlan, és mivel amúgy sem vagyok az a típus, aki az érzelmeiben tapicskol, az első alkalommal igyekeztem vidámabb dolgok felé terelni a beszélgetést. Egy faszságokkal teli jövőről fantáziálva, amiben mi, mint két hülye kurva boldogok vagyunk azért, mert a napjaink fejfájással fognak telni. Egy olyan jövőről, amiben kifizettettem volna a kis pöccsel a hifit, és amiben azon is jót röhögtem volna, ha Dakota a ruhákkal együtt vágja be a mosógépbe.
A felháborodásán szívből nevettem fel, mert az jutott róla eszembe, hogy többek közt én is pont ezért vagyok olyan, amilyen. Meg ezért nem nyitogatok Dakotának kocsiajtót se. Van neki is keze-lába, meg tudja oldani.
- Majd emlékeztess, hogy a tizenötödik szülinapjára sátrat vegyek neki. - tettem hozzá nevetve, mert hát, esélyesen sokat fognak majd a fák között időzni - Hát... - úgy tettem, mint aki komolyan elgondolkodik a kérdésen, fél kézzel még a szakállam is megdörzsöltem, de a szám sarkában már mosoly bújkált - Ha jár hozzá tangavillantós kis fekete ruha, akkor akarom.
Nem mintha kimondottan a fétisünk lenne a beöltözős-szerepjátékos szex, de azt hiszem, ha egyszer arra mennék haza, hogy egy ilyen göncben vár portörlővel a kezében, nem sértődnék meg. És szerintem Ő sem. De nem, tényleg nem akartam, hogy akár ilyen szinten is hétköznapiakká váljunk, szóval maradtam a magam pajzán gondolatainál. És csak remélni mertem, hogy ez a Dakotában mocorgó kis ellenérzést is alkalmatlankodó szúnyogként fogja lecsapni. Erre inkább mertem volna nagy összegben fogadni, mint arra, hogy majd mi lesz a farkasával - vagy akár a sajátommal. Mondjuk a Szürkén tök felesleges lett volna rágódnom. Lassan másfél évszázada lakik a bőröm alatt, ismeri minden titkomat, gondolatomat és érzésemet. Tudom, hogyha gyerekem lenne, fontos lenne a számára is. Főleg akkor, ha... Úgy kerülhetne hozzá közelebb, mint a Fekete kölykéhez, mert az már kicsit olyan lenne, mint egy... Mint egy saját mini-falka. Abban pedig csak titkon reménykedtem, hogy ez Dakotának is oké, és... Hogy a Semlegessége majd úgy fogja kasztrálni az esetleges túlkapásokat Billyben, ahogy a Sötétszürke harapása kasztrált, csillapított le engem is és rakott rám szájféket, volt ott velem és mentette meg a seggemet nem egyszer. Nélküle már egész biztosan tényleg megölettem volna magam. Arról pedig nem is beszélve, hogy... a körülményekre való tekintettel tényleg akartam az élményt Dakotának, hogy Anya lehessen, és ha máshogy is, de átélhesse a "szülést", amire egyébként már nem képes. Meg az ebből fakadó kötődést. És emiatt meg sem fordult a fejemben, hogy én tegyem Kölyökké a Kölyköt. Ezekkel a támogató és szeretetteljes gondolatokkal aztán végképp nem számítottam arra, ami ezután következett.

Dakota megfeszült, és úgy nézett rám, mintha épp azt vallottam volna be, hogy én öltem meg Teresát. Nem igazán értettem, hogy most mégis mi a fasz van, hozzá hasonlóan fürkésztem őt egy kicsit megcsóválva a fejem, összeráncolt szemöldökökkel. Aztán a nőstény is mozdult, én pedig már kész voltam kinyitni a számat, hogy oké, nem azt mondtam, hogy be kell harapnia, ha nem akar kölyköt, csak olyan geci szép volt ezt így elképzelni és megadni neki. De gyorsabb volt.
Teljesen értetlen grimaszra húzódtak a vonásaim, mintha valami orrfacsaró bűz árasztott volna el hirtelen a semmiből.
- Mi van? - kérdeztem már szinte vádlón, mert ugyan felfogtam a szavait, nem akartam elhinni, hogy tényleg azt hallottam, amit - Ezt meg most mégis kinek a faszából szoptad ki megint?!
Most komolyan? Én itt kiöntöm a lelkemet, próbálok adni neki valamit, és akkor ebből az jön le, hogy csak mert nem tetszik a "kasztrálás" szó, már egy lekezelő köcsög vagyok? Hát bazmeg, ha ez lenne a véleményem a helyzetről, egyenesen megtiltanám, hogy Ő harapja be, mert attól "kevesebb" lesz majd farkasként a fiam, mint emberként. Mintha úgy ismerne, hogy engedném, hogy bármivel is kevesebb legyen annál, mint aminek születni fog. Meg a faszomat.
Rágyújtott, kis híján hozzám baszta a cigit meg a gyújtót, aztán leszállt a platóról. Én pedig eddigre már alig hallottam a fülemben lüktető, heves szívdobogásomtól, és úgy éreztem, hogy az energiáim forró és hirtelen dühe képes lehetne megolvasztani a havat körülöttem. Igen, felbasztam magam. Nem, nem magamat basztam fel. Ő baszott fel. Ahogy a legutóbb júliusban, és akkor is a "farkasos" témán mentünk el. Meg most is. Kurva jó. Aztán megint megszólalt, és amikor már az én fiamnak titulálta a gyereket, nagy lendülettel követtem: én is leugrottam a platóról és kibaszott pipán álltam meg vele szemben, akkor is, ha le sem szarva átnézett a vállam felett.
- A fiamtól, he? - vetettem oda - Akkor ez így fog működni? Amikor a kurva semmin kell drámáznod meg vergődnöd, akkor már az én fiam lesz? - mert ha igen, az gecire nem pálya - Bazmeg, ha kilátnál a picsaságod mögül csak... csak úgy mondjuk fél percre, akkor felfoghatnád, hogy nem hogy elvennél tőle ezzel, hanem a világot adnád neki, ahogy Pat is tette velem. - de nem, ha zavar van az erőben nehogy már megkérdezze, hogy "querido, ezt hogy érted", és akkor a querido el tudná magyarázni, mégis mi a faszra gondolt - Elmész te a picsába ezzel a Teremtő dumával. Ilyenkor már nem összebújosan szexi, mi? Cserébe kurva könnyű vagdalkozni vele, mert pontosan tudod, mit jelent ez nekem.
Nem, már rég nem azt, amivel még kölyökként viccelődtem, hogy szemmel tudok felcsinálni akárkit. Azóta megjártam a halált. És ha eszembe jutott, rettegtem attól, hogy Tupilek olyan könnyedén elveheti azt, amit odaát adott, ha nem teszem jóvá. Ha nem érek fel a véremhez. Valami többet, jobbat adni a világnak önmagamnál. Ehhez pedig akkor is Dakota volt az első lépcső, ha most éppen így voltunk.
- Nem harapom be. Ez kurvára nem erről szól. - jelentettem ki dühösen - Akkor majd eltemetjük, amikor ötven évesen elviszi a mája, ennyi.
Kissé széttártam a kezeimet, és amíg Dakota nekiállt piálni, én visszatrappoltam a korábbi fához, és csak még egyszer, de minden erőmmel belevágtam a törzsébe. Asszem, megrepedt valami. De ki a faszt érdekel. Nem maradtam ott, a lendület vezette kanyarral fordultam, majd indultam vissza Dakota és a kocsi felé. Dühös voltam. Az utolsó sejtemig átjárt a harag és a sértettség - engem azért, mert Dakota látszólag komolyan azt hitte, hogy ennyire tartom. Hogy ezt gondolom róla és a Feketéről annak ellenére, hogy kérdés nélkül vetném oda magam mindkettőért. Na, mindegy (nem). Akkor ezentúl majd el kell kezdenem figyelni arra az Ő társaságában is, hogy hogyan fogalmazok. De már ez a gondolat is kurvára fájt, mert neki... Neki meg kellene értenie. Neki tudnia kéne olvasni ezekből, és a dolgok mögé látni.
- Hát nincs. Aztán lehet, tényleg nem is lesz. - teljesen leuralt a gondolat, hogy akkor amúgy mégis minek ezek után - Kockázatot... - ismételtem el fájdalmasan és röviden felnevetve - És én még azt hittem, én vagyok a hisztis a házasságban.
Komolyan, bazmeg, ezt gyűlölöm. Ezeket a kicsi, apró, szinte ott sem lévő odaszúrásait. Én legalább kimondom, amit gondolok, nyílt sebekkel operálok, nem ilyen bokor rejtekéből szívbe lőtt, mérgezett nyílvesszőkkel. Ez nem fair. Ez kurvára nem az.
- Menjél, nálad van a kocsikulcs.
Mit bánom én... Aztán azzal a lendülettel és egy vállvonással elindultam gyalog visszafelé, követve az utat és a bakancsom nyomait téve a jöttünkkor hóba vájt keréknyomok mellé. Nincs az az isten, amiért én most beülök vele a kocsiba és majd nagy kussban eljátszom, hogy minden olyan kibaszott rendben van. De nem jutottam sokáig, úgy nyolc lépés után sarkon fordultam és megindultam felé vissza úgy is, ha esetleg már szállt volna befelé.
- Tudod mit, mi amor? - kaffogtam felé - Ha komolyan azt hiszed, hogy ennyire tartalak téged vagy a Feketét, akkor lehet, nem csak a gyereket, de kettőnket is át kéne gondolnod. Megint. Ha nagyon nem megy, beszélgessél még egy kicsit Howarddal arról, hogy micsoda élhetetlen fasz vagyok igazából. - minden kimondott szót gyűlöltem, de jöttek és éreztem, ahogy a düh könnyei homályosítják el a látásomat, megint - Arra pedig véletlen se gondolj, hogy csakis azért adnám oda neked a kölyköt, mert benned még magamnál is jobban megbízok, mert... Nyilván nem így van.
Dehogynem... És tudom, hogy valahol legbelül ezt Ő is tudja. Meg azt is, hogy igazán lehetnék tekintettel a lelkiállapotára így a hírek után, meg mégis csak én vagyok a férfi meg minden, de... Akkor rám ki gondol? Pat már nincs, és úgy tűnik, hogy az egyetlen menedékem úgy döntött, egy seggfej vagyok és takarodjak a picsába. Legyen így.
Ha csak nem állított meg, most már tényleg visszafordultam, és elindultam gyalog hazafelé.

forgive me for letting you down

Elég volt egy szó és borult minden eddigi - mert akaratlanul betalált.
- A tiédből most épp? - keltem fel nagy lendülettel és rágyújtottam, hanyag mozdulatokkal ejtve vissza cigidobozt és gyújtót.
Pillanatokkal később már a terepjárónak dőlve füstölögtem, miközben újabb fantasztikus eszmefuttatást osztottam meg vele. Olyan volt, mintha az agyam száz kis horgot akasztott volna egyetlen szóba, ostorral közéjük csapott és már indultam is le a gondolati örvényem mélyére. Én pedig mentem vele, sötét zugokba, mert... ez volt a megszokott, a hosszú évekig ismert, és még csak szándékosság se kellett hozzá.
A kocsi megmozdult, ahogy Henry hevesen utánam ugrott, de csak akkor néztem rá, amikor elém lépett. Ha többet nem is, annyit legalább fejlődtem, hogy meg se próbáltam kerülni a pillantását hanem a szemébe néztem, amikor dühösen rám mordult, majdnem úgy ismételve a szavaimat, mint korábban az övét. így érdemes fogadni azt, hogy épp a semmin drámázok. Eddig tartott a szemkontaktus. Még egy kicsit a fejemet is elfordítottam és monoton mozdulattal szívtam a cigibe. Az újabb adag füst az én számból, picsaság az övéből - az arcom éppcsak megrándult.
Lepöcköltem a hamut és ezzel megint ránéztem, a nőstény bennem finoman megfeszült, nagy levegőt vettem, már nyitottam volna a szám, de végül csak szusszantam egyet és kussoltam.
Igen, tudtam, mit jelent neki a Teremtés, ahogy a véleményét is ismertem a szarjaimról, szóval megtettem, ami percekkel korábban nem jött össze és befogtam. Úgyis olaj lenne csak a tűzre, hogy miért nem vagyok képes letudni, miért kell megint ez, azt hitte, már túlvagyok ezeken, akkor minek jártam Harleyhoz meg tettem ki annak a pár pokoli napnak, ha látszólag ugyanott tartok... Megvakartam a jobb kézfejem, de egy másodpercen belül észrevettem magam és abbahagytam.
Elszívtam a csikket, elhajítottam és a whiskyért nyúltam. Amíg iszok, addig se beszélek.
- Lehet belőle őrző is - mondtam, mint harmadik opciót, bár ez nekem is olyan... elképzelhetetlen volt. Az ember is. - Nem lesz az. - Ezt mindketten tudtuk, legalábbis reméltem, de azért már inkább mondtam, mielőtt azt hiszi, hogy én valójában mágusnak adnám.
Akkor néztem rá megint, amikor eltrappolt az előbbi fához, hogy újból behúzzon neki egyet. Ahogy a korábbi ütlegeléskor, most se rezzentem meg, csak bántott, hogy ennyire pocsék napunk van. Mintha negyedéves program lenne, hogy így vagy úgy, de összebalhézzunk, és ez annál rosszabb volt, minél szarabb kiindulópontunk akadt. Most épp egy elbaszott negatív terhességi teszt. Egy kudarc. Valami ismerős dolog, mert hát ez volt az életemben a sztenderd, néhány hihetetlen boldog hónapon kívül...
Megráztam a fejem és ittam pár nagyobb kortyot. Arra a néhány másodpercre, amíg Henry ide-oda trappolt, lehunytam a szemem, próbálva olyan egyszerű dolgokra koncentrálni, mint a talpa alatt ropogó hó, a hideg alaszkai levegő, a nyelőcsövemet végigmaró alkohol...
Amikor megállt előttem, az alkohol ellenére is valamivel összeszedettebben(?) beszéltem, próbálva a száraz tényeket előre venni, amik fölött épp most semmi hatalmunk nem volt. Igazából a jövőbeni kockázat fölött sem sok. Vagy inkább semmi. És a magam nyomoráról némileg lejőve a mentalitás helyett más került előtérbe, de érthető, hogy még csak erre gondolt, amikor hisztisnek hívott.
De a vélt alapokon nyugvó sérelmem után már nem hozakodtam elő a valós félelmemmel is. Azzal, amiben a Farkas is osztozott velem, hiába próbálta elnyomni, vagy a megkarcolt önérzetére koncentrálni. Helyette bedobtam a hazamenetelt, mintha a környezetváltás... hát, ah nem is oldana meg mindent, de egy kussban töltött kocsikázás valamennyit segíthet. Talán. Fogalmam sincs.
Mondjuk így, hogy ő élből elutasította a dolgot, nem kellett ezen filóznom. Szemmel láthatóan kész volt gyalog hazamenni. Vagy a Pitbe, vagy ki tudja hova.
Meg se mozdultam, csak hallgattam, ahogy egyre távolodott tőlem. Aztán közeledett. Őszintén? Gőzöm nem volt, hogy mi jöhetett még, hogy mi ugrott be neki, vagy mire számítsak, de már gondolkodni se akartam rajta. Csak felemeltem a fejem, a kezemben a whiskys üveggel, néztem Őt és vártam a becsapódást.
Arra viszont, amit ezúttal a fejemhez vágott, a világon semmi sem készíthetett fel. Ha ittam volna hozzá eleget - vagy ő - azt hittem volna, hogy haluzok, esetleg Henry félrebeszélt. De nem. Egyik sem. Hideg idő ide, alkohol oda, az arcom megnyúlt s lesápadtam egy pillanat alatt.
Aztán még a terápia matt is kaptam egyet. Hát bazmeg, már nem Henry volt az egyetlen, akinek könnybe lábadt a szeme, csak az enyém nem a dühtől. Nagyot nyeltem. Szóval így baszom el... Valami beteges megnyugvás járt át, hogy végre megvan, tudom, látom, kiderült, a démon, amit az elejétől vártam, megérkezett, bár tényleg sose gondoltam volna, hogy egyáltalán eddig eljutunk.
Hagytam menni. Mert ez volt a "normális", a megszokott, ez várt a spirál alján.
Ő távolodott, én a gyűrűmet néztem és a jobb hüvelykujjammal cirógattam. Aztán simogattam. Végül dörzsöltem, mintha csak filccel lenne ram rajzolva a H. Mert nem érdemeltem meg. Mégis a kezdeti megnyugvás után nem a beletörődés jött, hanem a pánik, az egyre hevesebben szedett levegő. Ripp-ropp-ripp-ropp - Henry távolodott. Biztos hazafelé tartott, de mi neki most, mindezek után az otthon? Hol van? Nem mellettem? Nem velem?
Gondoljam át kettőnket?
A Farkas hátán felborzolódott a szőr, energiáim a Szürke után nyúltak, és mielőtt észbe kaphattam volna, már váltottamm és utána loholtam, tök mindegy, mennyire jutott messzire. Volt némi ideje azt hiszem, de még a főút előtt beértem és egyszerűen ráugrottam, akár megfordult, akár makacsul ment tovább, esélyesen ledöntve őt a lábáról.
Semmit sem csináltam, mert nem mertem. Csak feküdtem rajra, a fülébe szuszogva, halkan nyüsszögve minden kilégzésnél. Ha rám mordult, vagy ellökött, felkeltem és lesunyt füllel odébb húzódtam, hogy egy pillanattal később megint közelítsek, fogaimmal a keze, kabátja ujja után kapjak, és ha megpróbált tovább menni, elé vágva az útját álltam, rákaffogtam kicsit, ha tovább próbálkozott morogtam, de eszem ágában sem volt egy tapodtam sem tágítani.
Nem hagyhatsz itt így. Nem hagyhatom, hogy így hagyj itt.
A kétségbeesés, a ragaszkodás és a nyakasság együttesen kaptak el, és amennyire tőlem tuszkoltam vissza Henryt a kocsi felé, ha kellett, megint ráugrottam, miközben energiáim szemtelen légyként zsongták-döngték körül. Igen, geci nehéz velem, és hiába figyelmeztetett Harley, akkor is visszacsúsztam és ettől pánikba estem, mert nem tudtam elmagyarázni, nem tudtam megállítani, csak veszíteni voltam képes vele. És azt a veszteséget, ami most fenyegetett képtelen voltam elfogadni - akárcsak a Farkas. Ám amíg én leblokkoltam az ijedségtől, ő ment, hogy valamit, valahogy, akárhogy, de megakadályozzon.
De nem tudtam mit mondani, mert nem tudtam, hogyan mondjam, szóval hallgattam és még így is próbáltam marasztalni.
Ne hagyj itt. Ne hagyj el...

.:: heavy (again) ::.

Ha éppen tényleg belőlem szopta ki a szarjait, akkor vagy van egy klónom vagy megint heroinozok, és nem emlékszem, hogy mikor történt meg éppen a fontos pillanat. Nyilván arról  volt szó, hogy teljesen és totálisan félreértett mindent egyetlen szó miatt, ami mögött részemről inkább az esetleges srácunk biztonságos jövője állt, nem pedig az, amit ebből Dakota és a Fekete felfogtak.
A még nem is létező jövő képére ezek után már nem tudtam mást mondani, mint azt, hogy akkor leszarom, ember marad, meghal vagy így, vagy úgy, temethetjük majd korán belőlünk kiindulva, de legalább megéltük, hogy volt közös gyerekünk. Hurrá. Az lehet, hogy önzőség részemről, hogy farkast akarok belőle - és se nem embert, se nem Őrzőt. De az elhangzottak után már csak vállat vontam: persze. Persze, bazmeg, akkor legyen őrző, akkor majd ötven helyett nyolcvan évesen temetjük. Sokkal jobb. De ezen a ponton tényleg kezdett úgy tűnni, hogy egyszerűen nincs jó megoldás. Ő téveszmében él arról, hogy miért akarnám, hogy Ő harapja be: én nem akartam igazán, csak akkor, ha Dakota tényleg bemondja az unalmast. Csak akkor meg azt nem akartam más kontextusban hallgatni, hogy akkor aztán tényleg az én fiam, minden szempontból. Nem hiszem, hogy a dac, meg a kettőnk közti feszkó jogalapot adna arra, hogy a kölyök életéről ez alapján döntsünk. Én jót akartam, nem jött be, ami egy dolog, de cserébe még azt is viseljem el esetleg, hogy azon kívül, hogy nem akar teremteni, még fasz is vagyok, csak azért, mert elcsúsztunk egyetlen szó miatt. Annyira, hogy én sem bírtam magammal, és annyira is, hogy Dakotából a végére egy nyikkanás, annyi sem jött elő. Hogy is jöhetett volna... Hiszen most kivételesen én voltam az, aki azzal "fenyegette", hogy talán neki tényleg nem ez kell. Nem én kellek. Nem az az élet, amit nyújtani tudok. De ha megfeszülök, se megy ennél több. Talán ezt most nem tudná felfogni az eddigiekkel egyetemben, de neki sosem hazudnék. Sosem tettetném. Sosem csinálnék belőle Maryt. De legalább azzal a "boldog" tudattal élhet tovább majd helyettem is, hogy most először kivételesen, nem lett sem átbaszva, sem kihasználva.
Egyszerre fájt és szartam le, hogy Őt is a sírás kerülgette, mert... Mert ez a minimum. Az a minimum, aminek meg sem kellett volna történnie. Én is bőgök bazmeg, ha te nem tennéd, akkor nem is mennék tovább, hanem a szolgálatival festeném vörösre az erdőszéli havat.
Ahogy utánam kapott a Fekete, azonnal magamra vágtam a pajzsom. A Szürke toporgott a lelkemben, de közben pedig... Ezzel az egész Teremtős szarral Ő is sértve érezte magát, hiszen velem együtt Ő is ott állt a halál peremén, és együtt fogadtuk meg, hogy ha tényleg megint élhetünk, akkor minden más lesz. Nem pedig fájdalom-szült gúny tárgya. Nem akartam érezni, nem voltunk kíváncsiak rá, közben pedig mindketten nyígtunk azért, mert ennek most így kell lennie.
Kitartóan meneteltem vissza a fő út és a város felé, amikor a Villám sebes mancsainak vágtája eljutott a fülünkig. Na, most mi lesz? Enyém a Teremtő vére, te meg lecsapsz rám így nagy hirtelen? Mintha még tudna fájni az, ha még ezen túl is a testemet és a lelkemet is lebénítod valamivel. Nem fájt volna. Mert nem is engedtem, hogy fájjon.
- Hagyjál.
Morrantunk rájuk, ahogy elkaptak és elsőre belefordulva a tarolásba, löktük félre őket, hogy utána a következő nekifutásra háttal a hóban terüljünk el alatta és a közeledése alatt. Valahol megszakadt a szívem. Máshol pedig... Megint mozdult az éppen emberi kezünk, és azt a szép pofát megfogva toltuk le magunkról, és keltünk fel a földről, remélve, hogy ennyi elég volt. De nem volt.
A kezeim, a kabátom után nyúlt az agyaraival, mint valami neveletlen kölyök, holott nem az volt. Csak egy nőstény, aki tényleg szeretett. Aki nem akart elengedni. Te fasz. Sosem mennék, amíg nem adod ki az utam így vagy úgy. De ezt ne így. Ne most.
- Mondom, hagyjál!
Rivalltam rá már a Szürke hangján, és fel sem fogtam, hogy mi, mikor és miért történik: az egyen szakadt, a Szürke is testet öltött, és most először.... Úgy igazán... Tényleg az volt, akinek született, akivé én soha nem akartam válni Dakota számára, aki... Tette azt, amit az ösztönei diktáltak egy kibaszottul szorult és feszült helyzetben. Torokra ment.
~ Befejezted? ~ lerántottam a pajzsom és törtem be a (még) nejem gondolatai közé ~ Tudod, hogy kibaszottul szeretlek, de a nem az nem. ~
Ha nem ment tovább akár azért, mert beugrottak a régi, fasz reflexei, vagy azért, mert talán túl tudott látni ezen és felfogta, hogy tőlem ez más, mint amit eddig tapasztalt... De eleresztettem, ha nem ugrált tovább. Utóbbi esetben még pofán is nyaltam búcsúzóul.
~ De ez nem jelenti azt, hogy eltűröm, hogy azt csinálsz, amit akarsz. Ilyen szinten biztos nem. ~
Egészen eddig a pontig minden kibaszott alkalommal mentem vele, hagytam, hogy azt tegye, ami neki kényelmes, még az én káromra is. Ezen a ponton már nem ment tovább, sajnálom. Akkor sem, ha ezek után aztán tényleg beleillek a "mert megtehetem" sorba végleg és visszavonhatatlanul. Még úgy is, hogy még ennek ellenére sem lennék képes valójában kárt tenni benne, vagy esetleg elvenni az életét.
Ha meg tudtunk egyezni, elhátráltam tőle és megráztam a bundám. Azt a bundát, amit annyira szeretett, ami miatt a Kertben elcsábult, ami miatt most itt lehettünk.
~ Szeretlek, bazmeg. És tényleg nem tudom, hogy mit kellene tennem vagy mondanom azért, hogy ezt elhidd, hát már így is többet kaptál, mint a nagy átlag a világon. ~
Ez tény. Szerintem, az én felfogásom alapján mindenképp.

A felrántott pajzs olyan volt, mintha rám csapta volna az ajtót, a Szürke sértettségének emlékével. Pedig én sem gúnynak vagy viccnek szántam a Teremtőt, de már nem tudtam magyarázkodni, mert egyáltalán nem hittem, hogy tudnák. Hogy el tudnám mondani azt, ami pillanatok, percek alatt játszódott le bennem, főleg úgy, hogy ne basszam fel vele még jobban. Mert azt értem volna csak el, és igazából... már amikor fennakadtam a kasztráláson, gondolhattam volna, hogy megint a saját nem-kívánt, bosszantó gyengeségem áldozatai leszünk. Tényleg meg kéne még jobban befogni.
És megint szarul közelítettem meg az egészet.
A magam vívódása közben pedig ott volt Henry, aki a száraz avarra dobott gyufaszálamat még meg is fújta, hogy fixen lángra lobbanjon minden körülöttünk. Nyitottam volna a szám, mondtam volna a miérteket, de inkább nem tettem. Újra ott tartottam, hogy nem hittem, hogy el tudnám magyarázni, elmondani, beengedni - annyira, hogy abban is kételkedtem, hogy egyáltalán kíváncsi lenne bármire. Térbe és időbe dermedve álltam, miközben Ő távolodott, és egyszerre féltem, hogy mi lesz, ha hagyom és mi lesz, ha nem.
Ez az ijedség hajtott, az, hogy nem válhatunk el így egymástól, amikor hirtelen váltva utána eredtem. Nem gondolkodtam, az ösztön vitt, miközben semmi más nem lebegett a szemem előtt, csak az, hogy megállítsam, hogy valahogy marasztaljam, elérjem, hogy ne hagyjon el. Kérlek...
Kész voltam könyörögni is, de elsőre a lendületemet magam ellen fordítva lökött félre.
Hagyjál.
Nem tudtam, hogy tényleg kimondta, vagy csak a gesztus miatt csak a saját fejemben hallottam az elutasítást, de igazából mindegy volt, mert újra nekiveselkedtem. Ezúttal sikerült és ledöntöttem a lábáról, bár semmi diadalt sem éreztem efölött, csak szűkölve kérleltem, a következő pillanatban viszont már a pofámnál fogva tolt le magáról. Nem is igazán tiltakoztam, mert... ha épp nem is úgy tűnt, akkor is ismertem. Csak az aggodalmam túlnőtt rajtam, és esztelen módon kaptam a kabátujja után.
Ami utána következett, az olyan kijózanító volt, mintha egy vödörnyi jeges vízbe nyomtam volna a fejem. Vagy Ő. Emberét és Farkasét egyaránt.
Elhátráltam tőle, amikor szakadt az egyenruha, és a férfi bőre alól a Szürke bukkant elő, ledobott pajzzsal, rám rontó energiákkal, mordulva - a torkomnak rontva.
Nem úgy harapott, mint korábban annyiszor, amire viszonzást is várt, amire adtam, amire kérte szinte, akár csak gesztusokkal. Ezt egyszerre nem akartam elhinni és lobbant bennem finoman valamiféle dac, ami nem engedte, hogy akárcsak megpróbáljak kitérni.
A váltás éles volt, a reakcióm pedig azonnali, zsigeri. Nem acsarkodtam, a magatartásom nem vált fenyegetővé, de ellentartottam neki és megvetettem a lábam. Megterhelő volt, mert mégiscsak egy ötvenessel előttem járt, de ezzel még nem söpörhetett csak úgy félre - és nem is hagytam. Nem kizárólag magamért, hanem kettőnkért, ahogy élesen felvillant előttem a vörös vonal. Ha most hagyom, hogy lenyomjon, köztünk már soha többé semmi nem lesz olyan, mint volt.
Mozdulatlanul álltam, mint egy szobor, a Szürkét és a helyzetet méregetve, feszülten, a hódolás vagy meghunyászkodás szándéka és jele nélkül. Ijesztően pontosan láttam, milyen vékony jégen jártunk épp, és ez amennyire kijózanított, annyira háttérbe pakolt minden egyéb félelmet. Nem, tőle sem rettentem meg. És neki se hajtottam fejet.
~ Be ~ feleltem kurtán, határozottan, egyértelműen, és a biztonság kedvéért két lépést hátráltam a hímtől, ha és ahogy eleresztett, miközben egy pillanatra se vettem le róla a szemem.
Ha így is utánam jött és pofán nyalt, nem tiltakoztam, csak ugyanolyan éberen lestem minden mozdulatát, a gesztusra pedig szusszantam egyet.
~ Megbeszéltük ~ biztosítottam a szemébe nézve, komolyabban, mint talán valaha előtte. Meghúzta a határt, meg is láttam azt és tudtam, hogy innentől már csak ösztön szinten is észben- és tiszteletben fogom tartani.
Furcsa lehetett, de megint úgy éreztem, hogy fix talaj volt a talpam alatt. Amin kényelmetlenül toporoghattam kicsit, ahogy felhozta, hogy szeret, de nem tudja mi kell még, hogy elhiggyem.
~ Elhiszem. Tudom, hogy így van, Henry.
De van, vagy lehetne egy kisbaba, akit nem tudok megszülni, percekig turkáltak bennem hozzá alapanyagért, negatív lett a teszt, amit el kellett mondanom Neked, életem második gyereke meg se akar születni, aki a te klónod, miközben én házvezetőnő vagyok és harapjam be úgy, hogy a kudarc-sorozatom után kasztrálásként hivatkozol arra, hogy higgadtabb lesz vagy lehet, közben meg ott kapar bennem, hogy igazából a világon semmi nem garantálja, hogy a harapásom átváltoztatja és nem megöli, hogy legyen még egy gyerekgyilkosság a nevem mellett. Úgy, hogy közben még úton sincs.
Nem csak Henrytől távolodtam egy-két lépést az előbb azt hiszem, hanem az energia-fröccs és a magamra öltött Farkasbőr miatt az egész helyzettől is. A nősténynek nem volt annyi batyuja, mint nekem, de egy kicsit így is megrogytunk. De hogyan zúdíthatnám ezt is rá? Főleg az előbbiek után. Nem mintha a korábbi szavaim annyival jobbak lettek volna...
Inkább csendben elhúzódtam tőle még pár lépést - egy kicsit se féltem, és ezt az energiáimból is érezhette, láthatta a testtartásomból. Nem a félsz mozgatott, mindössze egyértelművé tettem, hogy felfogtam és megadom a teret, nem állítom meg még egyszer.

Nem akartam ezt tenni. Nem akartam ellökni magamtól, sem szavakkal sem pedig tettekkel, de hát... Itt tartottunk. És nem értettem, hogy mégis miért. Hogyan. Hogy meglepett-e? Azt kurvára nem. Életem egyik narratívája, hogy igazából egy kibaszott szakmunkás vagyok, az, aki maga kövezi ki jó szándékkal a pokolba vezető utat. Annyira pedig tényleg nem nőttem még fel, hogy ne követtem volna Dakotát reflexből abba a spirálba, amibe ő fejest ugrott, és ne éreztem volna valahol elárulva, megsértve magam. A Szürkével együtt.
De hiába löktük félre a nőstényünket és próbáltuk magunkhoz képest szép szóval megállítani a közelgő katasztrófát: ez sem sikerült. Pedig nem sokkal korábban én tényleg azt hittem, hogy még a kapott hírek után is, de egy jobb, szebb irányba haladunk. De a mostani utam háttal a hóba vezetett, ahogy a Fekete másodjára letarolt, az arcomba, a fülemhez tolva a hideg és nedves orrát szűkölt, de ezt sem bírtam elviselni. Fájt. Nem akartam hallani, hogy a nőstényem kétségbe van esve, hogy szinte könyörög, közben pedig az is dühített, hogyha talán nem úgy reagál(unk), ahogy, akkor ennek az egésznek meg sem kellene történnie. A pofájánál fogva toltam le maramról, felkeltem, még a havat sem ráztam ki a nyakamból, mert csak minél előbb és minél távolabb akartam kerülni a helyzettől. És igen, tőle is. De még mindig nem engedett utamra. Megígértem neki, hogy soha a büdös életben nem fogok pórázt tenni rá, bármiben is korlátozni vagy megmondani, hogy mit csináljon. Cserébe pedig ennél semmi mással nem vártam többet tőle sem, de úgy tűnt, hogy ezt talán most először nem akarja megadni nekem. Azt hiszem, hogy emiatt lett elég, mert ez a Szürke számára is fontos volt. Ha nem is a legfontosabb, de a dobogó első három fokán állt.
Végig sem gondoltam semmit, csak mozdultam, és úgy mentem neki a Feketének, mintha nem számítana, mintha nem az lenne számunkra, aki. Egy-a-sok-közül érzéssel éreztem a bundáját és a torka bőrét az agyaraim közt. És azt hiszem, hogy a közben belőlem kibukó, mély morgás végére kezdtem felfogni, hogy mit csinálok, hogy mi is történik valójában. Bassza meg...
Megvetette a lábait és ellent tartott, nem feküdt le nekem kérdés nélkül, de ami a legfontosabb volt: nem félt. Talán... talán mégis bízik bennem annyira, hogy a kezembe adja az életét, hogy azért ne magát megadva könyörögjön és közben engedje, hogy ha akarom, hát azon melegében harapjam át a torkát. Erre pedig nyilván nem került sor. Sosem kerülhetne. De azt tudnom kellett, hogy megértette és felfogta-e, hogy ez az egész miért történik, hogy miért jutottam el idáig. A röpke válaszából pedig úgy éreztem, hogy igen.
Az erő, amivel mégis nekiestem és aminek ellentartott, mindezek miatt lassan-lassan fogyatkozott, ahogy az állkapcsom szorítása is lazult, míg végül mintegy kijózanodva elengedtem: Ő pedig azonnal elhátrált tőlem. Nem léptem utána megnyalni, sőt, inkább hozzá hasonlóan én is megtettem a magam két lépését hátrafelé. Egyrészt, mert saját magammal is le kellett tisztáznom, hogy mit tettem, másrészt... A helyében most talán nekem sem hiányozna ez a fajta "békülékenység". Úgyhogy helyette csak szavakkal mondtam el röviden a dolgok állását - a magam részéről. Csak párát lehelve a világba morrantottam, hogy szerinte is megbeszéltük, miközben az ezüstjeim állták a vörös szempár komolyságát. De azt még mindig nem tudtam, hogy tényleg, a történetünk után mi a faszt kellene tennem vagy mondanom azért, hogy a büdös életben ne legyenek kétségei az érzéseim felőle - vagy éppen afelől, hogy mennyire tartom, és hol képzelem el Őt az életemben.
~ Ha tudod, akkor ne gondold rólam azt, ennyire tartalak. Sokkal többre tartalak magamnál. ~
Ez az igazság, mg akkor is, ha mindkettőnknek megvoltak a maga radikális defektjei - ahogy ezt az elmúlt percekben szépen be is mutattuk mindketten. Ő sokkal életrevalóbb, mint én, nekem már csak emlékek és reflexek maradtak az emberi éveimből, amikor még Pat vagy a Szürke nélkül kellett menekülve túlélnem a holnapot. És a Fekete maga is olyan kontrollt adott neki, amiért tudom, hogy egy életen át, sok helyzetben hálás lesz majd. Én pedig csak ezt akartam a fiunknak. Ezt akartam volna neki. De ezek után azt hiszem, hogy megint nem tudom, mit akarok. És csak azért nem fújtam le helyben az egészet, mert azt, ha sok más mellett nem is, de felfogtam, hogy erről a kérdésről ebben a helyzetben és állapotban egész egyszerűen nem hozhatok döntést.
Egy darabig beállt kettőnk közt a csend, nekem sem volt mit mondanom, bár engem ismerve ez ebben a helyzetben már önmagában is beszédes volt. De ahogy csihadt bennem az ösztön-szülte hirtelen düh, egészen más problémáim kezdtek lenni. A jobb mancsom éles fájdalommal jelezte, hogy nincs jól, úgyhogy kissé elemeltem a havas földről, aztán elnéztem az egyenruhám maradéka felé. Megint mínusz egy garnitúra. Fasza. Elégedetlenül morrantam, aztán kissé sántán, de legalább büszkén megindultam a kupac felé, és mikor odaértem, visszaváltoztam, hanyagul beleléptem a bakancsokba és a balommal összeszedtem mindent a földről. Így már azért kezdett hideg lenni. Most nem fűtött úgy a hév, mint a Kertben, most csak a keserűség húzott lefelé.
- Gyere. - néztem hátra Dakotára, ha esetleg még nem mozdult - Van mackó a kocsiban.
Egyébként is tartottam egy szettet, azt nem tudom, hogy az eredetileg vadászatra készülve Ő hozott-e még extrát, de legalább Ő fel tud majd öltözni. Én legfeljebb majd magamra terítem, ami még úgy-ahogy használható, amíg haza nem érünk. Aztán akár jött, akár nem, elindultam, a semmibe nézve ki a fejemből.
Úgy mondtam volna valamit. De ha csak Dakota nem szólalt meg, egy hang sem jött ki a torkomon, egészen addig, amíg magamat az anyósülésen el nem rendeztem egy kicsit.
- Sajnálom. Az egészet.
Motyogtam szinte duzzogva, de őszintén. Mindent sajnáltam. Azt, hogy ünneplés helyett gyászolnunk kell, a szóhasználatomat, a fasz reakcióját, minden szót, amit a fejéhez vágtam, és azt, hogy most először (de remélem utoljára) úgy haraptam rá, hogy abban nem volt semmi jelölési szándék. És talán nem volt kíváncsi rá, talán nem akarta volna érezni azt, hogy bennem mi kavarog, mégis lebontottam magamról a korábbi pajzsot, mert... Ez is én vagyok. Ez is a mi életünk. Akkor is, ha éppen a pokolba kívánjuk, nem volt titkolni valóm előtte. Még ezek után sem.

Azt mondta, kettőnket is gondoljam át, majd lelépett. Volna. Persze, hogy beszartam, hogy az október egy pillanat alatt tűnt el az emlékeimből és féltem, hogy ha most hagyom, hogy menjen, talán soha többé nem látom. Azzal pedig, hogy próbáltam megállítani, ahogy próbáltam megállítani, olyasmi következett, amire... higgadtabb körülmények között gondoltam és számítottam volna - pontosan ezért pedig a közelébe se jutunk.
De nem voltam elég elővigyázatos, nem gondolkodtam, hibáztam.
A változás azonnali volt, és ahogy Henryben fellobbant, úgy egyből jött rá a saját reakcióm is. Nem számított, hogy én vagyok az; nem abból indultam ki, hogy ő az - az ösztön minkettőt felülírta legalább egy pillanatra. Ami igazán meglepett a magam oldaláról, hogy az azonnal hanyatt vetődés, megadás és behódolás helyett az ellenkezés bukott ki belőlem, legalábbis ami ezeket az első reakciókat illette. Tíz évvel korábban minden további nélkül ez lett volna. Most eszem ágába se volt ennél is jobban megadni magam, arról pedig fogalmam sem volt, hogy mi lesz, ha ez nem elég.
Ha a puszta veszteg maradásom kevés, ha a megállításom helyett a behódoltatásom a cél. Úgy álltam ott, a Szürke agyaraival a nyakamon, mintha az életem múlt volna rajta - nos... így is volt. A végén még kiderül, hogy a meggondolatlanságom helyett az önérzetem lesz a vesztem, de még ettől a lehetőségtől sem rezzentem össze.
A morgására hasonlóval akartam reagálni, a torkomat kaparta, kiengedni viszont nem akartam. A korábbi kapkodó, pánik-szerű légzésem most összeszedett, egyenletes volt, minden porcikámmal a helyzetbe feszülve vártam, hogy mi lesz most? Elereszt, vagy tovább rontunk a helyzeten és megnézzük, mennyit értek az edzések Zackkel?
Félelmetes volt rájönni, hogy ez utóbbira is készen álltam, bármennyire gyűlöljem a puszta gondolatot is.
Akkor sem moccantam, amikor éreztem, hogy lazult a szorítása, árnyalatnyi megkönnyebbülés és remény futott át rajtam tőle, mert hátha... hátha ez itt így ennyi volt. Minden rezdülését éberen lestem, és amikor végül elengedett, egyből hátráltam tőle. Henry pedig nem jött utánam, aminek most kifejezetten örültem.
Úgy lestem őt, ahogy vadászatkor az elejtendő vadat szoktam, bár messze nem lehetett a páromat prédának titulálni. Magamat pedig biztos kurva élet, hogy nem helyezem megint abba a szerepbe. Véletlen se, gondolatban sem.
Az, hogy hozzám hasonlóan hátrált ő is... alapvetően fos érzés volt, most mégis inkább egyfajta csatabárd elásás volt. Szusszantam egyet. Szívesen megráztam volna magam hozzá hasonlóan, mintha ezzel levethetném a harapása emlékét, a bundámra került nyálat, mindent, ami erre emlékeztetett. De nem tettem. Égett a fogainak nyoma, hiába nem sértette fel a bőröm, egy másodpercre pedig felrémlett előttem, hogy vajon ez ki fog-e hatni? Ha legközelebb együtt leszünk és a szokott-szeretett módon dominál(na) le, ha a jele rajtam hagyásának szándékával kapja el a nyakamat vágytól hevesen... mennyire írja felül ez az egy az összes többit? Mindegy, adott idő, adott probléma, egyelőre ebből a helyzetben kellett valahogyan kikeverednünk.
Meghallgattam, majd mindenre kurtán reagáltam. Feleslegesnek tartottam a magam részéről bármilyen hosszabb litániát, plusz: minél kevesebb szó, annál kevesebb esély az újabb bakira.
~ Értem ~ mondtam arra, hogy többre tart magánál, ahelyett, hogy megint felhoztam volna, hogy akkor miért kellett kasztrálást emlegetni az általam való beharapással egy lapon?
Hiszti lett volna, olyasmi, amin fölöslegesen pörgök, amit valószínűleg úgyis hülyén magyaráztam volna el, és én vagyok a túlérzékeny. Hiszen mi nem úgy bókolunk, ahogy mások, ami másnak sértés, az nekünk bók, akkor meg minek "akarok" hirtelen valamiben normális lenni?
A válaszaim idegesítőek lettek volna, ebben biztos voltam, így inkább hallgattam.
Ő sem szólt, és nem tudom, meddig álltunk némán meredve a másikra, mire Henry megmozdult. A jobb mellsőt fájlalva emelte fel a mancsát. Máskor... más körülmények közt zsörtölődve csörtettem volna oda hozz, hogy olyan meggondolatlan és impulzív, kellett neki a fát basztatnia, hát nézze meg a világ, de azért a nyakába fúrom az orrom, a bundáját szaglászva, halkan nyüsszentve, mert olyan kis buta tud lenni... Most csak futó pillantásra telt, együttérzés vagy bármi egyéb nélkül.
A tekintetemmel követtem, ahogy a szakadt ruháihoz sántikált, majd visszaváltozott és a bakancsába lépett. Végig ugyanott maradtam, mintha lecövekeltem vagy elhatároztam volna, hogy Újévig én innen egy tapodtat sem. Majd mondja, hogy mit akar. Hogy mit visel el. Én pedig eldöntöm, hogy amit enged, az nekem is belefér-e, vagy inkább nem is tudom... maradok még pár óráig.
Bizonytalanul mozdultam, amikor hívott hangtalanul, csak egy pillanatra billentve oldalra kérdőn a fejem, mielőtt elindultam volna. Az első pár lépésnél még utána kullogtam, aztán megint elkapott valami és egy kurta, halk kis morranás után ügetve nekiindultam.
Végig tartottam a három - de inkább több - lépés távolságot Henrytől, leginkább mellette, vele egyvonalban haladva, olykor előre kocogva, megtorpanva, a levegőbe szimatolva, ha épp elkaptam egy-egy vad szagfoszlányát. Aztán amikor beért, vagy épp kicsit előrébb tarott, mint én, megint nekilódultam, előtte átnyargalva a másik oldalán haladtam, és meghőköltem, amikor majdnem szarvasszarba léptem. Kihűlt nyom volt, nem izgatott. Egyébként se lett volna jelentősége, de amíg el nem értük a Ramet, jól esett a felfokozott érzékek által befogadott infókkal törődni a lelki szarok helyett. Ráadásul: szerettem ebben az alakomban is létezni.
A kocsinál szinte csalódottan vettem tudomásul, hogy ideje volt csupasz kétlábúba visszavedleni. Ahogy megtettem, libabőr futott rajtam végig az alaszkai mínuszoknak hála, és a vérvonalamat kihasználva kapkodtam magamra a nacit meg a pulcsit. Nem, nem hoztam plusz göncöket, mert a faszom se azzal a gondolattal indult útnak, hogy random idegből történő alakváltások lesznek és kéne még plusz felszerelés. Igen, naiv voltam, shame on meg.
Látva, hogy Henry kisajátította az anyósülést, levontam a több millió dolláros következtetést: a hazafele vezetést is megnyertem. Mondjuk az én gúnyáim cafatjai közt volt a slusszkulcs. Mezítláb túrtam elő, a rongyokat meg feldobáltam a platóra, a bakancsot pedig felhúztam. Hátulról kerültem meg a kocsit, a plató miatt ez hosszabb út volt, mert igen, húztam az időt, a nagyjából elkerülhetetlen összezártságot - hiába mutatott rá Henry hajlandóságot.
Még sose tűnt ilyen hangosnak az ajtó csapódás, mint most, amikor beültem a volán mögé.
- Tudom. Én is.
Már indítottam volna, amikor teljesen leeresztette a pajzsát, a mozdulatom pedig félúton egy szívdobbanásnyi időre megakadt, csak aztán ment tovább. Nem fordultam felé, nem kommentáltam semmit sem, és igazából... azt se tudtam, hogy ő mit olvasott ki az én energiáimból.
Megfordultam, hogy visszaindultunk a főútra, közben pedig annyi minden eszembe jutott, a fele ott volt a nyelvem hegyén, de csak állkapcsom feszült bele, picit összepréseltem az ajkaimat és hallgattam. Csak belesüppedtem az ülésbe, jószerével rutinból vezettem, alig fogva fel, hogy merre kacsmarogtunk, és közben úgy viszonyultam az energiáihoz, mintha valamilyen szinten a magaméival épp szétbogoztam volna őket. Ez itt a keserűség, az ott a bánat, ez meg a sértett büszkeség...
- Akarsz valamit enni vagy inni? - kérdeztem, ahogy beértünk a városba, és ja, a szerelésünket nézve inkább elvitelre gondoltam, nem mintha érdekelne, ha valaki furán néz rám/ránk. Egyébként sem, most meg aztán végképp nem.
Ha volt valami kívánsága, megálltam, beszaladtam érte, ha nem, egyenesen hazamentünk. A tévé mellől eltüntetett mini bakancshoz.
A pisztolyokhoz. Az egyik az enyém volt, és hiába kellett idő, hogy megszokjam a fogását, hogy tudjam használni, most kifejezetten kellett, hogy elpiszmogjak vele. Vagy ez, vagy a jobb kézfejemet vakartam volna megint sebesre nagy eséllyel. Akkor már inkább elővettem, leültem vele az asztalhoz, hogy amíg Henry valószínűsíthetően játszott - vagy zuhanyozott -, addig én szétszedtem és módszeresen megtisztogattam a fegyvert, hogy aztán összerakjam. Aztán csak szétszedtem és összeraktam, mindig kicsit gyorsabban, egyre kevésbé figyelve, csak a mozdulatokban keresve valami monoton megnyugvást és kapaszkodót, ami elterelte a gondolataimat.
Nem akartam azon kattogni, hogy mi lesz most. A gyerekkel... velünk... De bassza meg, június lenyomtuk, akkor... akkor ezen is túlleszünk. Ez se fog közénk éket verni, ugye? Megdörzsöltem a nyakam oldalát, amikor hátra dobtam a hajam a vállam fölött, és Henry felé pillantottam. Ja. Túlleszünk rajta. Összeraktam a pisztolyon, aztán az asztalon hagyva felkeltem, magamhoz vettem egy üveg piát - plusz még egyet, ha a férjem valami csoda folytán nem vitt volna magának -, és ha ott volt, én is áthelyeztem a bázisomat a kanapéra. A távolságot úgy mértem fel, hogy kényelmes legyen, miközben... ajj bazmeg, csak azt akartam, hogy tudja, hogy:
- Szeretlek - mondtam tényszerű egyszerűséggel, azzal a hangsúllyal, amivel először is a semmiből csak úgy oda dobtam neki. A hétköznapokban, a semmi extra közepén. Vagy épp, amikor rottyon vagyunk, határhúzgálás után is.
- Szeretem, hogy Teremtő vagy. Szeretem, amit Teremtesz - néztem rá a csendes, de őszinte szavak után. - Büszke vagyok rá, hogy a férjem Teremt. - Elhallgattam egy pillanatra, majd féloldalasan vállat vontam. - Csak azt akartam, hogy tudd.
Nem kellett szexinek lennie, gúnnyá sose akartam tenni, mert tudtam, hogy mit jelentett neki, és ha mást nem is tudtam tisztázni, vagy magyarázni, mert béna vagyok, ezt... ezt az egyet szerettem volna, ha hallja tőlem. Akkor is, ha épp nem tudja elhinni.

.:: mayday, mayday :..

Magamhoz képest én is csak lassan ocsúdtam fel a történtekből, de nem tudtam eldönteni, hogy akkor most örülnöm kellene-e azért mert ennyiben maradt, vagy inkább összeomlani, amiért egyáltalán megtörtént. Visszanyúltam inkább ahhoz a sértett önérzethez, és már-már az árulás drámai magaslataiba emelő mondatokhoz, amikkel most éppen bajom volt. Amik miatt egy darab szarnak éreztem magam, amiért pedig a világ legjobbjának kellett volna. Legalább is szerintem. Legalább is, Dakota számára. Nem sokat filóztam rajta, hogy a válaszai azért olyan "semmilyenül" rövidek, mert csak túl akar lenni az egészen és számomra pozitívan reagálni vagy azért, mert az Ő fejében is megfordult mindaz, ami nem sokkal korábban az enyémben: hogy akkor beállunk mi is a sorba és filterezünk, mert amíg egymás picsába elküldése vagy a kis szaros balfazozás megy, addig nem para, egyébként meg úgy fest, hogy mégis. Oda-vissza? Talán. Amikor pedig már nem volt mit mondanom, azt a pár métert lesántikáltam a cuccaim maradékához. Bármennyire is esett jól és volt rá szükségem, amikor megtörtént, most mégis sajnáltam, hogy szétbasztam a jobbomat. Jól esett volna valami régi, farkaskutya-keverék alakjában hazáig menetelni. Egyedül. Annak a lehetősége nélkül, hogy akár egy rossz pillantással még jobban elkúrjam a dolgokat, mert ezek után igazából, erre is minden esély megvolt. Nem sok mindent tehettem, muszáj voltam kocsival menni, így ruha nélkül a gyaloglás is kilőve, és akkor már... Úgy tűnt a leglogikusabbnak, ha együtt megyünk. Főleg azért, mert csak egy váltás cucc volt a kocsiban, amit szándékomban állt Dakotának megtartani, bár fogalmam sem volt róla, hogy az Ő váltása mennyire viselte meg a ruháit. Én erre is mindig rábaszok.
Miután "hívtam", annyira telt még tőlem, hogy a Szürke energiáival mintha egy kicsit belecsíptem volna a seggébe: igen, hívtalak. Menjünk. Kérlek..? Bár, ezt már nem tettem hozzá.
Szerettem volna igazán élvezni csak úgy... Elmerülni a felfedezve rohangászó látványában és eleven jelenlétében. De minden lépése, előre ügetése és ide-oda szlalomja most nem a nevetést csalta ki belőlem, hanem csak még jobban a földbe és a valóságba döngölt. Mert annyira fasz mindkettő, de annyira szeretem őket. Komolyan nem tudom, mi lenne velem nélkülük, de közben még mindig fájt, hogy miközben ennyire a világot jelentik, ennyire félre tud siklani minden egyetlen kibaszott szó miatt. Mintha nem ismerne. Mintha... Nem adtam volna oda már neki magamból mindent.
Nem zavartattam magam a kocsinál. Valahol faszság, de attól még az én kocsim, akkor is, ha közben ugyanúgy az övé is, csak engem már amúgy is kötött hozzá pár szarabb pillanat. Nem is néztem rá, nem siettettem. Próbáltam nem foglalkozni vele, csak a cafatjaimba burkolózva néztem kifelé, aztán indultunk, amikor indultunk. Tökéletesen értettem a habozását és az ellenérzéseit, de jobban belegondolva: fasz mindegy. Ha előbb nem is, hát, otthon úgyis találkoztunk volna, nem? Vagy megint nem számít már, hogy nem akar még egy este nélkülem aludni és ki kéne vennem egy szobát? Fellobbant bennem valami szúró, júniusból derengő érzés. Nem akarok zavarni, nem akarok a terhére lenni. Nekem rajta kívül ebben a városban semmim sincs, csak egy előléptetésem, ami viszont mg nem ért be annyira, hogy ne tudnám eldobni magamtól egy pillanat alatt. A loft nem az enyém. Hiába érzem annak hétköznapi szinten, igazából azon kívül, hogy belepakoltam a szarjaimat, semmit nem tettem hozzá vagy érte. Úgyhogy, Dakotának minden joga megvan ahhoz, hogy esetleg elküldjön, nekem pedig egy kurva szavam sem lehetne. És ez fájt. Ez is. Jobb megoldást nem látván csak kimondtam, amit éreztem, aminél többet felesleges lett volna és hagytam, hogy ha akarja, érezze Ő is azt, amit én: ha nem, hát zárja ki, a pajzsát áttörni ezért biztosan nem fogom. Sokat kellett volna jelentsen a válasza, de csak mély kussban nyugtáztam, hogy hozzám hasonlóan érez, és hogy legalább (állítólag) tudja, hogy a magam részéről tényleg sajnálom. A havas fák csendben suhantak mellettünk, én csak vert seregként bámultam ki az ablakon, aztán ahogy a városba értünk, csak megsemmisülten feleltem.
- Nem, kösz. - a gyomorsavamból eddigre habpartyt csináló koffeinnek errő más véleménye volt, de a gégém zárt, és egy falatot sem lettem volna képes magamba erőszakolni - De ha neked kell valami, én ráérek.
Úgy éreztem, hogy másom sincs, csak időm. Se úton lévő fiam, se stabil lábakon álló otthonom, kapcsolatom, de most éppen még egy kurva gatyám sem. Ez akár még vicces is lehetett volna. De nem álltunk meg, valahol beugrott, hogy hurrá, Dakotánál talán megint elő fog jönni, hogy nem eszik rendesen, de nem éreztem úgy, hogy jogomban áll most és ezek után emiatt rászólni. A végén még ezt is félreértené.
A mélygarázsba érve és a kocsiból felérve leszartam, hogy ki lát meg, de legalább nem jött szembe senki, ami jó volt. Az előszoba padlójára dobtam mindent magamról és a kezemből, aztán egyetlen szó nélkül elvonultam zuhanyozni. Egy részem remélte, hogy Dakota majd jön utánam, de nem így történt, és talán... Tényleg jobb volt ezek után pár percet legalább úgy eltölteni, hogy egyikünk sem látta a másikat. Pizsamának szánt mackót vettem, aztán letelepedtem a kanapéra és TV-t kapcsoltam. Egy véletlen elkapott pillanatban majdnem megdicsértem, hogy már egész gyorsan halad a fegyverrel, de nem tettem. Csak benyomtam a Netflixet, ha már a jobb kezem miatt nem tudtam játszani és csak... Léteztem a kanapén, pont úgy, mint akinek a világon semmi értelme. Dakota pedig végül mellém, de még véletlenül sem túl közel telepedett le két üveg piával, de hogy őszinte legyek... Ezen a ponton én éppen sem inni, sem rágyújtani nem akartam. Már nem voltam dühös, már nem voltam szomorú, nem voltam semmi, amit bármivel is el akartam volna nyomni. Már csak... fáradt és üres voltam.
- Tudom. - feleltem, és a TV-ről felé fordítottam a fejem - Én is téged.
De elég lesz ez bármire? Úgy igazán? Sosem hittem azt, hogy ne szeretnénk egymást, mégis egyre-másra jöttek olyan dolgok az életünkben, ahol ez nagy hirtelen úgy tűnt, hogy nem számít. Hogy még mindig betudható a "hülyeségünknek", mert ennél talán (a részéről) lehetnek fontosabb dolgok. Csak akkor néztem el róla, amikor folytatta, és amíg beszélt, egyszerre kapott volna el egyfajta őrült nevetés, a tiltakozás, az önsajnálat és a tény, hogy bármennyire is kapálózok a feltámadásom óta, mindig, mindenben vakvágányra futottam. Jayt a kölykömmé akartam tenni - nem ment. Jól akartam szerepelni a falkánál - nem ment. Jó Kölyök akartam lenni - nem ment, vagy talán túl jól is, mert már Apám is elengedte a kezemet. Jó társ akartam lenni - kurvára sokszor nem ment. És a legszomorúbb, hogy az elmúlt években most először tényleg egy pillanatra sem volt bennem ártó szándék. Dakota szavai pedig ezt a démont etették.
- Azt' mégis mit...? - kérdeztem egy kissé megremegő hangon - Ezt? - emeltem fel kissé a sebes és jobban sérült jobb kezemet, megnyaltam a szám megint éreztem, hogy kezd elkapni a sírás - Nem Teremtek lófaszt sem. Pusztítok. Pontosan, ahogy a Guta is tette.
Mélyet lélegeztem, lehunytam a szemeimet, és már ott is voltam lélekben, az emlékeim között, amiket soha nem fogok elfelejteni. A Szürke talán Dakota és a Fekete számára meglepő félelmet tanúsítva nyüszített fel és húzta össze apróra magát bennem.
"Ha Patnak elmondod, vele fogok végezni. Ha Rockynak jár el a szád, ő fog jobb létre szenderülni. Készen állsz hát a halálra, amit a szavaid okozhatnak? Hm? Pisztollyal tudsz ölni, azt tudom, de vajon szóval is? Mert én csak azzal tudok!"
- Már is én is csak szóval ölök... - suttogtam csendesen.
Még, ha csak átvitt értelemben is. Az emlékeim közt a torkomnál fogva nyomott az igazi Teremtő és Pusztító a plafonnak készen állva arra, hogy újra a halálba küldjön. Én pedig most, évekkel később úgy éreztem, hogy hiába nem ölök már pisztollyal, a szavaimmal igen. Ezt hozta hát a megváltás. Csak új fegyvert adott a kezembe, semmi többet és golyó helyett én is ezek által lettem megsebezve.
- Lefekszem, mi amor.
Elpusztítottam a rangom. A becsületem. Az otthonom. A családom. A kapcsolataim. Magamat, számtalanszor. Talán a házasságomat. A fiamat...
Ha csak nem állított meg, égő arccal és a kudarc maró érzésével hagytam ott cigit, piát, Netflilxet... És őt is. Még akkor is, ha még nagyon korán volt az alvásidőmhöz, de egyszerűen... Már azt sem tudtam, hogy mi és miért fáj igazán, hogy melyik tüskét kellene kihúzni ahhoz, hogy a többi se szúrjon. Ha kellett, hát csak az oldalamon feküdve, egész kicsivé összekuporodva néztem a sötét semmibe. A Szürke ott olt velem, a lelkem közepén fekve melegítette a szívemet. Bármi is lesz, Ő mindig velem lesz. Oké, de mi van akkor, ha ennél én többre vágyom? Majd megoldjuk. És azt hiszem, hittem neki. Mert eddig mindig mindent megoldottunk, igazából pont úgy, mint Dakotával. A különbség csak az volt, hogy Dakotával ellentétben... Őt nem tudtam mondjuk akár csak a másik szobában kint hagyni.

Semmit sem kért, hát nem álltam meg, hanem egyenesen haza vezettem. Nem beszélt, nem beszéltem - mert minden, amit mondtam volna, csak felbassza, ebben teljesen biztos voltam, és egyébként se volt pofázós kedvem. Semmi más dolgom nincs, min jól viselkedni. Egyszer az életben csak menni fog... Legalábbis most, hogy már egyszer elbuktam benne ma.
A loftba lépve leszórta magáról azt a kevés cuccot, ami rajta volt és már ment is zuhanyozni. Meg se fordult a fejemben, hogy utána menjek, helyette összeszedtem a ledobott gönceit és a legközelebbi fotel háttámlájára tettem őket. Utána mentem fegyvert buzerálni - jobb volt, mintha megint véresre kapartam volna a kézfejem.
A megszokott mozdulatok és a vízcsobogás... ha nem is nyugtattak meg, de egyfajta kellemes, monoton menedéket nyújtottak. Ezt az állóvizet zavarta fel Henry visszatérése és az, hogy letelepedett a kanapéra Netflixet nézni. Oda-oda sandítottam a tarkójára, próbálva megfejteni a hangulatát, de ijesztően semmilyen volt.
Én pedig, mint aki az előbbiekből semmit sem tanult, úgy keltem fel végül az asztaltól és kucorodtam mellé, kényelmesnek tűnő távolságra. Próbálva egyszerre ott lenni és teret is adni neki. Meg olyan dolgokról biztosítani, amiknek egyértelműnek kellett lenniük. Vagy legalábbis kellett volna lenniük. Halvány mentőcérnát jelentett, hogy rám nézett és megerősítette, hogy szeret, egy pillanatra mégis olyan... megszokás-reflex dolognak tűnt, pedig tudtam, hogy nem így volt.
Talán ezért is beszéltem tovább, meg persze azért, mert tényleg kurvára semmiből sem tanulok. Az energiáiban beálló változás, a kérdéskor megremegő hangja belém mart és legszívesebben kitéptem volna a nyelvem, hogy egy darabig véletlen se tudjak semmit se mondani - legalább hangosan ne. De mivel ezt itt és most nem tettem meg, így csak ráharaptam a hegyére, ahogy Henry mintegy költőien visszakérdezett, a szemem is rebbent, de visszanyeltem, ami kikívánkozott. Hogy arra emlékeztessem, hogy amúgy nekem, nekünk mi mindent teremtett - szerettem azt hinni, hogy velem közösen.
De a földúton és az erdőben történtek után befogtam. Nekem még csak rosszul megválasztott szó se kellett, hogy olyan helyre lökjem, ahova nem akartam - és ezek után tényleg akkora bűn, hogy nálam betalált az az egy, ami egyébként sem hízelgő? Én ne vádoljam hisztivel azért, ami fáj neki, de visszafele adjak igazat? És értsem meg, lássam át, fogjam fel, ismerjem és pontosan tudjam, mi zajlik le benne.
Megremegett a szám, de meg se nyikkantam, azzal se törődtem, hogy égett a szemem. Miután Henry felkelt ugyanúgy, ugyanarra a pontra meredtem, ahol korábban a válla volt. Rettenetesen hülye voltam, amiért egy pillanatig is elhittem, hogy nem kell szépítenem magam, púderezni a szart. A ráébredés pedig épp eléggé lekötött ahhoz, hogy ne taroljon le a hím félelme, inkább karcolt és arra emlékeztetett, hogy nem, a szerelem kurvára nem old meg semmit sem.
Önmagam megvetése a nőstényt is elérte - ennél eddig okosabbnak hitte magát a fiatalsága ellenére is. Látod, még téged is pofán baszhat a valóság.
- Én felmegyek a tetőre - közöltem színtelen hangon, megtörve az átmeneti némasági fogadalmam, és ahogy Henry eltűnt a hálóban, én is felkeltem.
Nem vagyok jól. Hiába igyekeztem, hiába hittem el ideig-óráig, hazugság volt. És fogalmam sincs, hogyan legyek végre rendben, de abban biztos voltam, hogy ezt ma úgyse találom ki. Fogtam egy doboz cigit, magamhoz vettem a konyhából hozott bontatlan tequilát és úgy, ahogy voltam, mezítláb, macinaciban meg pulcsiban felcsattogtam.
Kiültem a szélére. Ha lettek volna öngyilkos hajlamaim, biztos elkacérkodtam volna az ugrás gondolatával - hat emelet azért el tud tenni láb alól egy száztízes farkast. De ha az ilyesmi már vérvonaltalanként is elképzelhetetlennek tűnt, hát a Farkas most egyenesen megbotránkozott rajta.
- Nyugi már, nyugi... - mormoltam az orrom alatt, a meggyújtott cigibe szívva.
A füst a leheletem párájával vegyült, a seggem majd' lefagyott a hideg kövön, de nem érdekelt. Lovaglóülésbe helyezkedtem és hanyatt elnyúltam - a decemberi fagy a csomtjaimig hatolt, de nem akartam még visszamenni. Addig nem, amíg el nem kortyoltam a piát és el nem szívtam még pár szálat. Pusztító. Nem ellenkeztem, a szavakkal ölésre se, meg boncolgatni se akartam, mert biztos nem úgy és azt értem megint, úgyhogy... csend volt. Dermed, hideg csend.
Otthagytam az üres üveget, meg a szétszórt csikkeket is, takarítson, akit megfizetnek érte, vagy akit zavar, engem nem. Az már inkább, hogy szinte lefagytak az ujjaim - ennyi jelezte, hogy ideje lesz visszamenni. Valószínűleg zajosabb voltam, mint hittem vagy terveztem, mert egy üveg tequila másfél óra alatt, az egy üveg tequila másfél óra alatt, farkaslét ide vagy oda.
Megfordult a fejemben, hogy kint alszok inkább a kanapén, de erre némi dac lobbant a nőstényben és tovább indultunk a hálószobába. Ügyetlenül vettem le a két szem ruhaneműt, a nadrágnál bénán lehuppanta az ágy magamének jelölt oldalára és leszerencsétlenkedtem magamról a mackót, aztán a paplan alá bújtam. Delíriumos állapotban Henry felé fordultam, nem igazán tudva eldönteni, hogy ébren lehetett-e még, vagy sikerült elaludnia. A hátát mutatta felém.
Kósza gondolatnak se nevezném, mert nem gondolkodtam, csak ösztönösen nyúltam felé: meg akartam cirógatni a szerteágazó mintát a kézfejemmel. A mozdulat félúton megrekedt. Bevillant, ahogy rám szólt az erdőben, egyszer, kétszer, majd a nyakamra mart, mert nem hagytam békén. Zuhanyozni nem hívott, a kanapén is inkább otthagyott.
Visszahúztam a kezem, majd a másik oldalamra fordultam. Nem hiányzott, hogy mondjuk félálomban rám rontson, csak azért, mert egy értetlen szuka vagyok, inkább kicsit kijjebb is húzódtam, hogy ne legyen ebből gond. Remélhetőleg.
Az ágy és a világ kicsit forgott velem, ahogy kibámultam az ablakon, a korábbi fáradságom ellenére pedig még órákig nem tudtam elaludni. Nem tudom, mit csináljak. Nem tudom, hogyan csináljam jobban. Nem tudok lófaszt se... Ráadásul amíg korábban ilyen és ehhez hasonló alkalmakkor könnyen tovább lehetett állni, nem-törődömséggel lesöpörni, addig ez most nem volt opció - nem is akartam, hogy az legyen. Csak közben meg tökéletesen tanácstalan voltam, és azon túl, hogy hallgatok, nem volt jobb ötletem...
Szeretlek. Akkor is, ha ez most kurva kevés.

.:: robbed it, cause i can ::.

Rajtam volt a sor, hogy a saját faszságaim által kreált örvénybe fejest ugorjak, és minden próbálkozás nélkül csak engedjem magam gyorsan és mélyen beleveszni a spirálba. Amibe nem lett volna szabad. Sőt, amibe egyenesen faszság volt. Amiért az erdőben gondolkodás nélkül lebasztam és lepicsáztam Dakotát, azt sikerült felmutatnom nekem is. De emiatt nem vagyok hajlandó szarul érezni magam. Még nem. Most sokkal "fontosabb" dolgok miatt tűnt jogosnak verni a palávert, mert hát, mégis én vagyok a Henry "Egomán Pöcs" McCarty, ez nyilván jár.
Nem szólt semmit, nem vitatkozott. És ez most bezzeg hiányzott, mert nem adta oda, de magamat ismerve, ha elkezdene pátyolgatni, akkor dáfke azért is elküldeném a picsába - megint. Tényleg nem tudom, hogy mi a fasz bajom van, hogy mit akarok és azt pedig miért nem. Ezekben a percekben (órákban) semmi értelmét nem láttam a saját létezésemnek, és közben mégis tépett a csalódottság, hogy mi az isten van hát nekem, a haramiának aztán jár ám minden is. Talán tényleg bölcsebb lett volna legalább most elkezdeni úgy istenesen bebaszni, az eltompít, és nem kellene olyan dolgokkal foglalkoznom, amik elől mindig is menekültem, amikkel sosem tudtam mit kezdeni igazán. Jobb, ha lefekszem. Jobb, ha elvonulok, hogy még a lehetőséget is elvegyem attól, hogy valami szarságot megint kiokádjak magamból csak azért, mert mondjuk Dakota... nem tudom, hogy, de valahogy néz.
- Jó'van.
Ennyivel nyugtáztam, hogy akkor Ő most tetőzős estét fog tartani. Ennek jobban kellett volna aggasztania, mint amennyire elsőre, mert hát... pontosan tudom, mit jelent, ha Dakota egyedül ott tölti az óráit. Már az ágyon kuporogva hallottam a mezítlábas lépteit és azt, ahogy becsukta maga mögött az ajtót. Minden üres lett és sötét. Nem maradt velem, bennem és körülöttem semmi más, csak a farkasom. És ha nem éreztem volna felőle azt, amit, arra is gondoltam volna, hogy ő is csak azért maradt, mert ő egyszerűen nem tud magamra hagyni.
Nem törődtem az idővel. Nem törődtem semmivel sem. Bizonyos időközönként megfordult a fejemben, hogy elég volt, hogy felkelek és megrázom magam, de képtelen voltam rá. Ezen a ponton nem találtam semmi motivációt. Akinek pedig szüksége lehetett volna rám, hát... Ha volt is, fent volt a tetőn, mert sikeresen odáig űztem a közelemből.
Sosem hittem volna, hogy ekkora pofon lesz belőle. Vagy, hogy egyáltalán érdekel, hogy akarom ennyire azt a vakarcsot. Azt hittem, hogy jót teszek azzal, hogy hangosan is elképzelem a jövőnket és annak minden hülyeségét. Egy darabig úgy is tűnt, hogy így is van, aztán... Borult az egész, de annyira, hogy hiába ígértem meg, hogy emiatt nem lesz köztünk gond, lett. Bár az igaz, hogy nem a gyerek léte-nem léte miatt. Legalább ennyi pozitív, ha más már nem is. Tényleg, mi lett a bakival? Már nem volt a TV mellett ma este. Összeszorult a szívem, ahogy az ugrott be, hogy amíg zuhanyoztam, Dakota rövid úton kibaszta a kukába, ha már bőr és felgyújtani nem tudta volna. De nem keltem fel, hogy esetleg nekiálljak megkeresni. Leginkább talán azért, mert valahol úgy éreztem, hogy a mai délután után rohadtul megérdemeltem volna.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire Dakota visszajött. Nem lettem izgatott a jöttétől, inkább kicsit megfeszültem, hogy vajon összeszedte-e magát annyira,  esetleg bebaszott-e annyira, hogy talpra rántson és kiadja az utamat. Vagy elküldjön a picsába. Vagy nem tudom. De közben valahol meg is nyugodtam, mert... Nem esett baja. Sem komoly, sem pedig olyan, ami mondjuk vérszagot kavart volna a belőle áradó masszív dohányfüst és alkohol aromájába. Végül nem mondott semmit. Még mindig mozdulatlanul, a hátamat mutatva neki feküdtem, és "hallgattam", ahogy vetkőzött. Aztán puffant. A közös takaró alá bújt, és... Aztán, igazából nem történt semmi. Nem volt részemről hátszia, nem volt részéről akár még ébresztő szándékú nyúlkálás. Csak a menet közben meghalt mozdulat a hátam felé, amitől sistergett az ágynemű, amitől az ujjai közelsége egy kicsit jobban melegítette a bőrömet. Végül pedig a hang, és a hullámzás, amivel hozzám hasonlóan a válaszolt: hátat fordított nekem. Azt hiszem, hogy ez volt a végén az a pont, ami már nem hagyott nyugodni. Amit már nem tudtam elviselni.
Mivel valamennyire velem ellentétben neki sikerült szétcsapnia magát, megpróbáltam elengedni a dolgot, és hagyni, hogy elnyomja az álom. Hogy legalább neki legyen addig könnyebb, amíg öntudatlanságba burkolózva nem kell semmivel sem foglalkoznia. De az energiái még sokkal később is ébren zsizsegtek, a légzése sem olyan volt, mint olyankor, amikor nála sokkal korábban kelve szuszogni hallom. Bassza meg... Hát mégis mi a faszomat csinálok?! Leműveltem vele ezt az egész showműsort, és azt várom hogy ezek után legyen mersze nyitni felém, amíg én azt nem mondom, hogy jöhet? Vagy ha lenne is, majd fog, mert nem szolgáltam rá eléggé arra, hogy ignoráljon? Itt fekszünk centikre egymástól, és mégis, sokkal jobban hiányzik, mint valaha, amikor még Fairbanksben laktam. Szeretem. Magamnál is sokkal jobban szeretem, ez nem változott, sőt... Akkor mégis hogy az úristenbe lehetne előrébb való a saját mocskomban hemperegni?
Eljött a pillanat, amikor órák óta először megmozdultam: felé fordultam és lassan, óvatosan közel húzódtam hozzá, készen állva arra, hogy gyakorlatilag bármikor ellökhet vagy rám szólhat, hogy "hagyjam". Nem akartam, hogy így legyen, de hagytam volna. És féltem, hogy így is lesz.
Először csak finoman karoltam át a hasfalát, aztán egy kicsit erőteljesebb mozdulattal húztam neki a hátát a mellkasomnak, miközben én is mozdultam felé. Ahogy a bőre az enyémhez ért, végre lehunytam a szemem és mélyen belélegeztem a minden más alatt lappangó Dakota illatot, és az arcom a hajába fúrva, kissé morogva lélegeztem ki és találtam rá, benne pedig az otthonra megint. Ahogy a Szürke a Fekete bundájába túrva.
Nem mondtam semmit egy darabig, nem is kellett, a lapockáján érezhette, milyen sebesen vert a szívem. Ez, és az, hogy megint így léteztünk, mindent elmondott, amit szavakkal csak esélyesen elbasztam volna. Belecsókoltam a hajába, az orrom hegyét a füléhez érintve bújtam, és próbáltam még a lehetetlennél is közelebb húzni magamhoz.
- Nem tudom, mi történt velem... - suttogtam rekedten akkor is, ha rám szólt vagy eltolt mindeközben vagy már az elején - Nem gondoltam, hogy ennyire fájni fog. - az, hogy nem sikerült, ami aztán egy botlásból magával hozta a hurrikánt - Nem akartalak bántani. És... megértem, ha ezt nem fogod nekem sose megbocsátani.
A szó szoros értelmében nem bántottam, nem is állt szándékomban, ahogy az sem, hogy behódoltassam, de tényleg nem hittem, hogy akár ennyi is előfordulhat kettőnk közt. Holott... igazából "csak" ösztön volt. A létünk azon része, ami felett nincs tudatos kontrollunk, és... Ettől bennem még nem változott semmi, de akartam, hogy tudja, hogy elfogadom, ha benne mégis.
- Csak egy szavadba kerül, és nem, hogy nem megyünk neki megint az egésznek, de ha kell, most azonnal kicuccolok. - amit nyilván nem akartam megtenni, és a "most azonnal" előtt biztos lett volna pár kör taknyon térden csúszásom, de akkor is - Én csak azt akarom, hogy jól legyél.
Bármit is jelentsen ez. Velem, nélkülem, gyerekkel, gyerek nélkül, a világ másik felén, Alaszkában, földön vagy repülőn... Mindegy. De azt minden esetre a világért sem pakolnám rá, hogy még neki kelljen az én cuccaimmal szenvedni. Azt hiszem, arra még képes lennék. Úgy eltűnni az életéből, ahogy jöttem: egyik pillanatról a másikra. Aztán, a többiről nem kell tudnia, legfeljebb, ha valaha is eszébe jut, hogy mit mondtam azzal kapcsolatban, hogy mi vár rám, ha Ő nem akar már többet. De nem akartam menni. Azt akartam, hogy csináljuk vissza. Hogy felejtsünk el mindent. A hitemet akartam, azt, amivel még a Bahamákra vittem, az akkori tényt, hogy igenis Teremtek és kurva jó vagyok benne. A szülinapja estéjét. Amikor tudtam, még karkötő nélkül is, hogy tényleg én vagyok a király. Vagy akár, az Ösvény előtti napot, mert akkor még minden egész volt, zavartalan, és úgy tűnt, örökké szóló. Vissza akarom kapni az örökkémet.

Nem vigasztaltam, nem cáfoltam, egyszerűen: meghagytam őt a saját levében. Hülye vagyok, de a sokadikból azért még én is értek, és itt legalább nem kellett tettlegességig jutni, hogy békén hagyjam Henryt, befejezzem az erőlködést. Ezek után eszembe se jutott megállítani őt, helyette mentem a magam útjára, cigivel és piával felszerelkezve.
Nem igazán volt már mit mondanunk egymásnak.

Pár órával később, ha nem is jobb kedvvel, de legalább tompábban zörögtem vissza a lakásba. Az meg se fordult a fejemben, hogy esetleg le kéne zuhanyoznom, vagy bármi így a mai erdő plusz váltás plusz bagó plusz pia után. Olyan mindegy volt. Csak ledobtam a pulcsim, aztán az egyensúlyomat vesztve az ágyra huppantam és a nadrágtól is megszabadultam.
Ahogy bebújtam a takaró alá egyből Henry felé fordultam, mert... mert így szoktam, mert így szeretem, akkor is, ha épp a hátát mutatja nekem. Általában ez sem szokott megállítani, úgy bújok hozzá, mint első este, amikor felültem mögé a motorra, a lapockái közé csókolok és csak remélem, hogy a következő nagy helyezkedésében nem fordul rám. Nem mintha az bármikor bármi fennakadást okozott volna. Ébredtünk már hülye pózokban.
Most viszont még ittasan is észbe kaptam, hogy ösztönösen vagy volt bennem tudatosság, arról fogalmam sem volt. A lényegen nem változtatott: a mozdulatom hamvába halt, mielőtt a bőréhez érhettem volna, hogy megcirógassam. Helyette fogtam magam és elfordultam tőle, remélve, hogy sikerül hamar elaludnom. Hát azt kurvára nem, helyette bámultam ki a semmibe, miközben Henry lélegzetvételeit hallgattam, lassan pedig kezdtem felfogni, hogy kettőnk közül nem csak én nem bírtam elaludni.
Annyit se mertem kérdezni, hogy "jól vagy"? Mondjuk eleve egyértelmű volt a válasz! De akkor is... a hallgatásban legalább nincs hiba, ugye? Ja. Közben meg zavart, hogy fogalmam sem volt, mit csináljak, mit csinálhatok és mit nem. Mi sok, mi nem, mihez hogyan viszonyulna... Kísérletezni viszont ma már nem akartam, majd... majd holnap meglátjuk, milyen lábbal kel.
Én ezzel le is tudtam volna az estét, pontosan úgy, ahogy az ötödik nap végén, amikor összevesztünk, vagy azután, hogy megtudta, ki harapott át: kifújjuk magunkat és egy remélhetőleg szebb napon remélhetőleg rendezzük a remélhető sorainkat. És persze Henry is arról volt híres, hogy bárminek képes volt idő adni, ami bántotta, zavarta, nem hagyta nyugodni. Ja, nem.
Levegőt se vettem, amikor megérzetem a matrac hullámzását. A takaró surrogott, a pulzusom megugrott, pedig azt hittem, ma már nem tudok amiatt aggódni, hogy itt hagy. Szerintem még életemben nem füleltem ennyire, a nőstény bennem bizonytalan várakozással toporgott, mert hátha nem lelépés lesz, csak sima helyezkedés.
Kibaszottul kevés híja volt, hogy nem hallatam egy rövid, halk nyüsszentést, amikor eleinte finoman átkarolt a hasamnál, majd erősödött a szorítás és azzal együtt húzott magához, hogy felém mozdult, felgyűrve köztünk a lepedőt. Szaporán pislogtam és azzal együtt lélegeztem ki az önkéntelenül benn tartott levegőt, ahogy Henry mélyet lélegzett. A lehelete a hajamon keresztül is a tarkómat csiklandozta.
A megkönnyebbüléstől nagyot szusszantam, majd a hasamat átfogó kezére simítottam és úgy is maradtam. Eszem ágába se volt ellökni, rászólni vagy kipattanni az ágyból, sőt, az eddig különösebben fel se fogott feszültség egy tetemes része elszállt. A Farkas is szeretve köszöntötte a párját, úgy fúrva a fejét, mintha valami macska lenne.
A hátamon éreztem, milyen hevesen vert Henry szíve - a hüvelykujjammal megcirógattam a kézfejét.
A hajamba csókolt, a fülemhez bújt és megint úgy ölelt, mintha így egymásba tudnánk olvadni. Ha már épp máshogy nem sikerült. Meg a közel se tűnt elég közelinek...
Csendben hallgattam a rekedt szavakat, a tanácstalanságot ami belőlük és a hangjából is sütött, mialatt abbahagytam a cirógatását. Halvány, szinte-nem-is-létező, fáradt mosolyra húztam a szám arra, hogy nem gondolta, hogy ennyire fájni fog. Talán mondtam volna végre valamit, de folytatta, én pedig a további kuss mellett döntöttem egyelőre. Nem akart bántani... sose fogom megbocsátani...
Arra se szóltam, hogy kiköltözne, helyette mozdultam és ha hagyta, addig ficeregtem, amíg szembe nem kerültünk végre megint egymással. Még a félhomályban is nyúzott volt az arca, de ezt épp figyelmen kívül hagytam. A szemöldökömet ráncoltam, a pillantásom szigorú volt és a nőstény is berzenkedve rázta meg magát. Szólásra nyitottam a szám, majd szinte azonnal becsuktam és az alsó ajkamra haraptam. Az, hogy most nyitott, nem azt jelentette, hogy letarolhattam, csak azt, hogy tett felém egy lépést - de annyival könnyebb volt a minden és a semmi között váltogatni, mint valami középutat találni!
- Azt hiszem, egyikünk sem számolt azzal igazán, hogy nekünk nem sikerül. Nem elsőre - szépítettem, mert azt még mertem remélni, hogy ez változni fog, hogy lehet és lesz, hogy sikerül. És akkor már ki nem szarja, le, hogy nem elsőre? - Amikor igazán számít, mindketten eszméletlenek vagyunk. És ez kurvára számít, és mégsem voltunk eszméletlenek. - És ez... ez fájt. Neki is, sokkal jobban, mint azt egy fán ki tudná fejezni.
Lassan, óvatosan emeltem fel a kezem, és ha engedte, a szakállas képére simítottam, majd a fejemmel is jobban bújtam kicsit. Azt hiszem az én viharom már elvonult. A hurrikán is csitult. Ideje volt megnézni, mi maradt utánuk.
- Maradj, Henry - suttogtam. - Kérlek, maradj.
Nem tudtam olyan reálisnak tűnő forgatókönyvet elképzelni, amiben én jól vagy jobban lennék nélküle. Amíg velem volt, a balhéinkat helyre tudtuk hozni, a veszekedéseket kisimítani, a faszságainkat megbeszélni, vagy egyszerűen túllépni azzal, hogy tényleg csak hisztis napja volt a másiknak. De ha nincs velem... A szemébe néztem, a sajátomba némi vörös árnyalat lopakodott pár másodpercre a nőstény egyetértésének jeleképp.
- Ha bántottál volna, most nem feküdnék itt - tettem még ezt hozzá, kicsit nyersebben de határozottan, ahogy felvillant a tiltakozásom, amire bassza meg azért büszke voltam, na!
Másra viszont kurvára nem, és hiába volt meg bennem a szándék, hogy legalább fél mondatot szenteljek neki, nem ment. Képtelen voltam arról a rövid életű, de baromi hatásos (értsd: káros) visszaesésről beszélni, ami végül berúgta a "bulit". Két puskaporos hordó voltunk úgy, hogy nem tudtunk róla, és berepült közénk a gyufa: az ő #nofilterjével meg az én mentális bajaimmal. Nem akartam ezzel egyazon napon másodjára is felbaszni, így inkább hallgattam róla.
Picit közelebb hajoltam, ha pedig nem húzódott vagy fordult el, megcsókoltam. Röviden, szinte inkább csak nekinyomva a szájához az enyémet, de azt hiszem, kellett ez a pluszt kis közelség, hogy mindketten tudjuk és l is higgyük: rendben vagyunk.
- Ez csak egy szar nap, Henry - mondtam, halványan elmosolyodva. - Nem dőlt össze a világ, ugyanúgy szeretlek és ugyanannyit jelentesz, mint tegnap, ugyanúgy biztonságban érzem magam melletted, bízok benned és senki más "jobb" napjával nem cserélném el a mi mainkat. Elhiszed?
Elég, ha kinyújtod felém a kezed és már rohanok feléd. És szükséged volt most rá ugye, querido, hogy ebben megerősítselek vagy újra elhitessem veled.
Az energiáimban sem érezhetett változást. Megmondtam: nem Mary vagyok, a legszarabb napomon sem, és ha épp meg is rogyunk, nem fogom hagyni, hogy meg is törjünk.
- A mini bakancsot amúgy visszatettem a szekrénybe - vallottam be töredelmesen. - Kurvára fájt ránézni, miután felhívtak, főleg, hogy még neked is el kellett mondanom - ismertem el minden finomítás nélkül, mintha nem lett volna egyébként is egyértelmű.

.:: for all the things that i've done ::.

Nem beszéltük meg, nem osztottuk meg egymással azt a tényt, hogy a magunk okai miatt mindketten rettegtünk attól, hogy ezek után már semmi sem lesz ugyanaz. Hogy a puszta szeretetünk ténye már semmire sem lesz elég, és majd úgy folyik le a lefolyón, mint a mosogatás utáni kellő, hasznos, de mégis csak mocskos víz. Azt persze nem tudtam, hogy mitől rezzent össze pontosan a mozdulatomra, de elég hamar világossá vált, hogy nem attól, hogy kinyújtom felé a kezem. Most éppen, szó szerint. És ez jelentette most éppen a világomat, meg az a tény, hogy még mindig a világom volt: és az is akart lenni. Nem tolt, lökött el magától, sem szavakkal, sem tettekkel, én pedig ezen felbuzdulva mentem és húztam magamhoz közel, bújtam hozzá úgy, ahogy rajta kívül soha még senki máshoz sem. Ha megérte volna azzal foglalkozni, hogy mennyire fájt az, ahogy a hasát átfogó jobbomra simított, hisztiztem volna. De most csak örömmel fogadtam az ebből fakadó fájdalmat, mert olyasmi okozta, amit akartam, amire vágytam és ami nem azért "bántott", mert tovább akart rontani a helyzeten. Nem beszéltem, csak a szívem zakatolt, hogy ha másból nem is még, de tudd, mi amor, hogy rettegek, hogy ennek vége lesz, hogy nem leszel már többé, hogy esetleg Te túl fogsz látni azokon a dolgokon, amiket én is láttam korábban, mégis vak voltam felfogni. Mert úgy fest, hogy most a szerelmünknél nincs több, amit fel tudnánk mutatni: ami mellett így is mindketten belebuktunk a saját gyengeségeinkbe. Fogalmam sincs, hogy ez tényleg elég lehet-e. Hogy törvényszerű-e az, hogy emellett soha semmin ne menjünk egymásnak. A világból kiindulva nem az, de ez a világ sosem volt az enyém, és fogalmam sem volt róla, mihez kezdjek vele ilyenkor. Azt leszámítva, hogy megint itt tudtam lenni, hogy a Szürke megint megtalálta a helyét a fekete mellett - akkor is, ha korábban olyan csúful elbántunk vele. Úgy, ahogy megígértük, hogy sosem fogunk, és mégis. Dakotát ismerve ez lehetett volna egy olyan pont, ahol azt mondja, hogy elég, hogy megszegtem a szavam, és nem lettem volna rest ebben igazat adni neki. Még akkor sem, ha voltaképpen farkasként akkor talán egy szub kellene neki, aki soha, semmilyen kellemetlenséget nem okoz a Feketének, és ezáltal neki sem.
Mégis, kész lettem volna "tovább lépni", ha neki ez jelentette volna a boldogságot, ha nem tud megbocsátani, ha... Ha a terápiás dolgai után mégis azt érzi, hogy nem rám van szüksége. Kvázi nagy elánnal suttogtam mindent a fülébe, és hiába nem éreztem magam veszélyben, a mozgolódására újra megfeszültem. Mert ez még mindig lehet egy nyílt és egyenes elbocsájtó szép üzenet kezdete. A tekintete, a félhomályba burkolózó gesztusai sem segítettek sokat addig, amíg meg nem szólalt. De a szavai, a kezdeti gondolatai már nyugtató reménnyel kecsegtettek. Hát, talán mégsem kell taknyon térdelve könyörögnöm? Komolyan? Az én arcomra a megkönnyebbült döbbenet költözött. Főleg akkor, amikor finoman nyúlt az arcom felé, a sajátját pedig közelebb hozta az enyémhez. Sóhajtva fogadtam az érintését, a sérült jobbomat pedig a kézfejre fektetve nyomtam bele a tenyerét még jobban a szakállamba. Aztán... kért.
- Shhh... - csitítottam, még egy kicsit abban az élvezetben úszva, amit az érintse adott nekem - Tudod, hogy nem megyek sehova, amíg azt nem mondod.
És akkor sem elsőre. De nem akarta, hogy menjek, hogy cuccoljak, még úgy sem, hogy egy fasz voltam vele, hogy bármit is mondott, egyelőre még nem éreztem sem magam, sem magunkat eszméletlennek. Csak épp két roncsnak, akik voltak olyan szerencsések, hogy a mélytenger fenekén egymás mellett süppedtek a homokba, és ott voltak egymásnak.
Azt hiszem, hogy a szavai és a szemében fellobbanó vörös fény a megnyugtatás helyett elsőre csak még jobban tudatosította bennem a dolgok súlyát. De mégsem éreztem azt, hogy csak azért tudom "elengedni" a dolgot, mert szerintem nem is volt farkasként akkora dolog. Hanem, mert... Teljesen beleállt. Hogy nem csak Ő mondta ki, hogy szerinte tényleg nem bántottam, hanem ott volt mögötte a Feketém is, minden megadás vagy színlelés nélkül, és ez... Ez így elég volt ahhoz, hogy tényleg el tudjam hinni, hogy nem okoztam kárt. A csókja óvatos volt, de ezek után én már nem tudtam visszafogni magam: a tarkójára csúsztattam a repedt jobbomat, közelebb húztam és elvettem, ami úgy és annyira hiányzott. Az érzést, Őt, és elnyújtva a röpke, "semmi" közeledésnek szánt gesztusát, ha rajtam múlt,, hát fellobbantottam vele újra az egész erdőt. Szeretlek. Akarlak. Mindenhogyan, és mindennel, mert másom sincs, csak te, és ha már szabad... Érezd te is, hogy mennyire hiányoztál.
- Elhiszem... - így, hogy újra itt vagy velem, hogy nem raktad ki a szűrömet, neked elhiszek bármit - Szeretlek, kurvára szeretlek...
Elsőre nem sok értelmem volt, mert ahogy a csók is, a szavai is feloldozásként értek a vélt és valós bűneim alól. Örömként a tény, hogy mégsem annyit érek valójában amennyit eddig gondoltam magamról. Hogy nem Pusztítottam el végleg. Sem Őt, sem aztán magamat. Ha engedte, megint lelkes csókra hívtam, és még utána sem voltam hajlandó a homlokomat és az orromat elhúzni az övétől.
- Legyen ez a legszarabb szar napunk, mit szólsz? - kérdeztem hallkan, de lelkesen - De jóvá teszem... - megint kiszaladt a számon az, amiből Új-Mexikóban baj lett, de talán ez a téma akkor és ott megoldódott egy életre - Csinálok reggelit. Mit akarsz? Bármit kérhetsz, csak legyen benne hús meg tojás, mert minden másban béna vagyok.
Kétlem, hogy a maradék, számomra műszak előtti kábé két órát át tudnám aludni, cucc nagyja van itthon, ha nem, majd leugrom boltba. Bánom is én, ha az Egy Szar Nap ezzel is távolabb kerül tőlünk. Nyitásig pedig alvás helyett a semmibe bámulás helyett jobb ötletnek tűnt csak szeretni és ölelni a kis szart.
Csak az rázott egy kicsit fel, és rántott vissza megint a "szar napba", hogy megemlítette a bakancsot. De aztán végül megadóan sóhajtottam - egyrészt azért, mert mégsem a kukában, landolt, másfelől teljesen megértettem, harmadrészt pedig... A fogaim közé kaptam az orrát.
- Az isten áldjon meg, mi amor... - morogtam szinte szórakozottan, miután eleresztettem az orrát és pofátlanul közelebb bújtam hozzá - A bakancs az bakancs, a cipők mellett van a helye, nem a szekrényben... Mondjuk, nem is a TV mellett, de akkor is.
Homlokon csókoltam, mert... Azt hiszem, megint kezdtem visszatalálni önmagamhoz. Majd' kicsattantam a ténytől, hogy nem dobta el magától a bakival együtt a lehetséges jövőnk gondolatát is, ahogy korábban hittem, hogy esetleg tette. Ezt leszámítva pedig fasz mindegy volt, hogy hol van, amíg van. Akartam, hogy legyen. És ezek szerint Dakota is. Az pedig, hogy ezt akarta, tényleg rengeteg más dolgot jelentett, akár olyanokat is, hogy a szar napos elbaszások még nem a vég. Még nem Pusztítok. Talán tényleg Teremtek valamit, ami nem biztos, hogy elsőre és jól megy, de... Épül. Szépül. És Dakota mellett bármi lehet belőle.

Annyira magától értetődő volt a mozdulat, amivel a kezére simítottam, hogy hirtelen el is felejtettem, pár órával ezelőtt nyúzta le egy fa kérgén. De nem akartam elengedni, Henry pedig nem is szisszent, szóval... maradtam, csak egy kicsit óvatosabban, finomabban cirógattam. Tudtam, hogy sok mindent ígértem már neki és jópár ígéretet sikerült leköpnöm az elmúlt hónapokban, de... azt igyekeztem tartani, hogy nem hagyom parlagon az erőfeszítéseit. Nem fogom ellökni, amikor pontosan érzem és látom a szándékait az óvatosan közelítő mozdulataiban, amikor pontosan erre vágytam, de nem mertem nyomulni. Nem kellettem vagy kérettem magam, sokkal inkább hagytam - így az előzmények tükrében -, hogy a maga tempójában haladjon. Amikor pedig elindult felém, ugyanúgy fogadtam, mint mindig.
Szaladtunk és estünk egyet. Ez persze nem ilyen kurva egyszerű, de na... az ötödik nap végén is mondtam, hogy úgyis biztos lesznek még olyan alkalmak, amikor akaratlanul is bántjuk egymást. Nem, nem oké, nem jó és nem szép, de előfordul, minden igyekezet és szándék ellenére. Mert egyikünk sem épp egyszerű eset, hiába passzol olyan jól az ő őrülete az enyémhez - esélyesen ha nem így lenne, sokkal több ilyen és ehhez hasonló összezördülésünk lenne.
A Feketéje se dédelgette tovább vagy hosszabban a sértettségét, semmi értelme sem lett volna és ahogy én még egy ilyen nap után is megpihentem Henry mellet, ő úgy szusszant elégedetten a Szürke mellé heveredve. Mert jók voltunk. Tudtuk és értettük, hogy miért tette, hogy mi váltotta ki, és ahogy mi, úgy ők is gyorsan kapcsoltak. Más lehet hisztizett volna még, vagy elhajtja őt, de én nem éreztem úgy, hogy ezt bármivel kiérdemelte volna.
Hallgattam, amiket mondott, és bár minden egyes mondata végére oda tudtam volna szúrni a saját megjegyzéseimet, türelmesen kivártam, hagytam, hogy végig mondja, amit akart, hogy elárulja, mik jártak a fejében. Olyan kis hülye tudott lenni... Mondjuk ezt pont én nem róhattam fel neki.
Megfordultam, hogy végre megint szemben feküdjünk egymással - ezt most fontosnak tartottam. Akarta, hogy lássa is az érzés mellett, hogy komolyan gondoltam, hogy minden oké, hogy tényleg azt szeretném, hogy maradjon. És azt hiszem, ezzel nyugtattam meg a leginkább, a csitítása, a viszont-nyugtatása ezt súgta, ahogy az érintésemre adott minden kis rezdülése is. Ez... ez egy biztos vigasztaló pont volt az épp körülöttünk hömpölygő szartengerben.
A nyakamnak rontást igazából sem akkor sem most nem éltem meg tragédiaként - vagy traumaként. Nyilván ebben az is közrejátszott, hogy nem ment tovább, de hát pont ezért: mi a fasznak foglalkozzak azzal, hogy "mi lett volna, ha"? Persze, el tudtam veszni a gondolataim között, de ebben pont nem. A nőstény pedig tökéleten egyetértett velem, vörös villanás jelezte a felszínhez dörgölőzését, a helyeslését, hogy minden oké.
Erre erősítettem rá az óvatos csókommal, amit tényleg nem szántam többnek egy rövid pecsétnél, de Henry nem hazudtolta meg magát. A tapintható megkönnyebbülése, a fellobbanó érzései magukkal ragadtak, a jól ismert hevesség, amivel a futónak szánt gesztusomat viszonozta annyira rá vallt, hogy belemosolyogtam a csókba, és ahogy "jött", kihasználtam a megtalált lelkesedését és magamra húztam, ha hagyta. Szerettem rá így felnézni. És egy tized másodpercre se kapott el semmi rossz érzés ettől a testhelyzettől, hogy fölöttem volt, hogy a súlya kicsit lenyomott... pontosan olyan jól esett mindez, mint bármikor máskor, ez a megerősítés pedig felvillanyozott.
Ez vibrált az energiáimban is, mialatt arról biztosítottam, hogy ez a nap nem több egy bukkanónál, és közben szórakozottan Henry szakállát cirógattam. A Szőrmesterúr. Sose unom meg.
- Én is kurvára szeretlek téged - mosolyodtam el szélesen, boldogan attól, hogy ez az érzés meg se rezdült egyikünk részéről sem.
Az újabb lelkes csókot már jószerével vigyorogva fogadtam - szerettem, amikor ilyen, na, kövezzenek meg! A vállát, a hátát és az oldalát simogattam közben, mintha be akarnék pótolni minden eddigi érintést, amit a rideg távolságtartás és a magunk démonai tartottak távol. Már nem kellett visszafognom ezeket a gesztusokat, és így örömmel vesztem el újra abban, hogy az ujjaimmal fedeztem fel a felsőtestét. Jól esőn sóhajtottam, amikor elhajolt, hogy megint jártassa azt a fene nagy pofáját, én pedig örömmel hallgattam a hirtelen elhatározásait és ötleteit.
- Benne vagyok - bólintottam a legszarabb napra, a rákövetkezőkre pedig kedvesen elmosolyodtam. Csendben a hajába túrtam és megcsókoltam megint. - Tudom - feleltem a jóvátételre.
Meg se próbáltam ezt elvenni tőle, mert már pontosan tudtam, hogy mit jelentett neki. Hogy miféle kapaszkodója és sarokköve volt, ezt pedig soha többé nem akartam lenullázni elhessegetni, azt mondani rá, hogy nem kell - helyette azt adtam, amit minden másban is: hittem benne és neki.
A reggeli ajánlatára felnevettem. Jól esett, könnyű volt, pont annyira, mint az arcának dörgölni egy pillanatra az enyémet.
- Az Őrmesterúr specialitását szeretném: omlettet. - És végszóra a gyomrom halkan, szolidan megkordult, mert hát... kell annál több, minthogy a férjem valami süt nekem? Nem. Naugye!
Mindezek előtt viszont kellett, hogy tudja, mi lett a kis bakanccsal. Nem említette, hogy észrevette volna, hogy eltűnt a TV mellől, de hiába volt rettenetesen pasi, az a mini lábbeli mindkettőnknek túl sokat jelentett ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyjuk az eltűnését. Elmondtam, hogy hova száműztem vissza - egyelőre.
Szorosan összezártam a szemem egy pillanatra, amikor orron "harapott".
- Oké-oké - zsémbeltem minden komolyság nélkül a kiigazítására, majd megráztam a fejem arra, hogy a TV mellett sem szoktunk lábbeliket tartani.
Elkaptam a tarkójánál és hosszan megcsókoltam. Szeretve és hálásan, hogy ilyen, hogy amint lehetőség nyílik rá, a totál legrosszabb helyzetet is feljebb húzza a fostenger mélyéről. Méghogy Pusztít... A farkával a nunimat max, azt. Idióta. És mindeközben mégsem tudtam volna ezzel hangosan elütni az egészet, mert ahogy engem pillanatok alatt szét tudtak kapni a semmiből jött kétségek, úgy Henry is olyan gödörbe esett, amit esélyesen észre se vett, amíg bele nem zuhant. De nincs semmi baj. Kihúztuk egymást.
- Na hajrá! - sóztam rá a seggére, miután sikerült elszakadnom tőle (nem volt egyszerű). - Kajás vagyok.
Kibírtam volna, de a hajnali reggeli olyan ritka és kicsit röhejes dolog volt, hogy nem lehetet kihagyni.
Felkaptam magamra egy nagyméretű pólót - vagy az egyik oversizedom volt, vagy Henryé -, és mentem a melegítőnacis férjem után a konyhába, kócosan, kialvatlanul, de minden szar ellenére is boldogan, hogy amíg ő előtúrt minden hozzávalót, addig én a kávéfőzővel bíbelődjek.
- Biztos, hogy nem délutános vagy? - kérdeztem egy kósza reménytől kísérve, de hát... ez van, épp "emberi" beosztása volt.
Feltettem egy nagy adag kávét főni, és amíg a gép dolgozott az alkotó pihent, Henry mögé léptem, hogy egyhelyben ténykedett és lazán átkaroltam a derekát, az arcomat pedig a hátának döntöttem. Nem, amit tett, kurvára nem volt elég ahhoz, hogy ne akarjak hozzá bújni vagy a közelében lenni - még csak meg se kísértett ennek a gondolata.
- Meg fogok tanulni pár kaját - mondtam pár másodpercnyi hallgatás után. - Legyen valami ehető mexikói meg brazil kaja is itt a világ fagyos segglyukában.

A mostanra már órákkal ezelőtti kérdés, miszerint elég-e az, hogy szeretjük egymást, emeletes faszságnak tűnt attól a pillanattól kezdve, hogy nem tolt el magától. Hogy közel húzhattam magamhoz, hogy bújhattam, hogy újra... Nem is tudom. Biztonságban éreztem magam, vagyis, igazából mindkettőnket. Nem vagyok túl jó a racionalitásban, leginkább csak "távoli" megfigyelőként tudom eszközölni, és nem is szerettem igazán. Akkor sem, ha ilyenkor meg tudtam szülni néhány, talán tényleg értelmes gondolatot, de hol vannak már azok, amikor a testem és a lelkem épp elégedett élvezeti üzemmódba kapcsolt? Na, ugye. Pont emiatt is tudtam megnyílni, bocsánatot kérni és esetleg (így előre) elfogadni, ha most rajtam volt a sor, hogy sebet ejtsek rajta és ha ezek után már nem kíváncsi rám. De nem, hogy csak az volt, hanem még meg is kért, hogy maradjak - mintha rajtam múlt volna -, és mindezek után azt hitte, hogy az apró csókját majd csak úgy ennyiben is hagyom. Megkönnyebbülten, felszabadultan és... Csak olyan "énesen" nyomultam előre, már csak azért is, mert elég sok dolgot kellett tapi és smaci terén bepótolnunk a mai nap után. Minden szó vagy gondolat nélkül ráfordultam, amint megéreztem a húzását, a feje mellé támasztottam mindkét alkarom, de csak a balommal cirógattam a haját, azzal kevesebb gebasz volt. Igen, így, ezek mellett tényleg meg tudok azzal barátkozni hogy akkor ez volt a legszarabb szar napunk, és ezzel is megyünk tovább. Most tényleg semmi másra nem vágytam, csak egy kicsit elmerülni benne, a csókjainkban, abban, hogy cirógat. Amitől már biztos rég idegbajt kaptam volna, ha egy kicsit is csikis vagyok, de mivel ez a veszély nem állt fent, így csak a jól eső melegség maradt az érintései nyomán. És az az érzés, hogy jóvá fogom tenni, akkor is, ha nincs rá szüksége. Nem tudja, hogy van. Hogy mennyire lesz, amikor megint tényleg felhőtlenül tud majd röhögni a hülyeségeimen, mint egy gátlástalan kocsmaproli, és amikor mondjuk, elmegyek helyette vásárolni, mert neki épp nincs kedve. De egyelőre csak meg akartam etetni, ha már sikerült vacsora nélkül belevágtatnunk a hajnalba "reggeli" címszóval. Mondjuk a lelkesen hangzatos terveim megkésve érkeztek, mert Dakota a hajamba túrt, és megint megcsókolt: a fejbőrömre simító ujjai nyomán lusta, elégedett morgás rezgett bele a vigyorgó csókjába. Szívesen rászóltam volna, hogy ezt ne csinálja, mert pont a legrosszabbkor fog elaltatni, úgyhogy, be is dobtam a reggeli ötletét, ha már az áldását arra, hogy szabadon elkezdhetem a jóvátételt.
- Erre nem számítottál, mi? - nevettem fel vele együtt, mert hát, igazából ez volt a homeboy kiadása a különleges napoknak a csini esték helyett - Na! Elkussol, nem röhög - gondolom, erre csak még jobban röhögött - és megmondja, mire vágyik az a feneketlen, hercegnői gyomra.
Hiába pislogtam megviselten és fáradtan, minden könnyen jött megint. A szívem mélyén reméltem, hogy nem fog bosszúból kibaszni velem és olyat kérni, amiről lövésem sincs, és legalább hatszor oda kéne égetnem ahhoz, hogy megtanuljam, de... Hát, tényleg mégis kurvára szeret. Igen, ezt az omlett bizonyította be, még véletlenül sem más.
- Akkor azt is kapsz. - biccentettem magabiztosan, de - Egyent nem veszek hozzá, egynek már így is reszeltek, nem kéne egy másikat még ki is égetnem.
Mert simán képes lettem volna rá. Vagy összekenni valamivel. Akkor már legyen az a csupasz bőröm, az begyógyul (a ruha nem), és leretkelni is egyszerűbb. Igazából, csak azért nem pattantam fel magamtól, mert túl jól esett még így létezni rajta, azt nem gondoltam, hogy mondanivalója is akadt még. Én nem akartam szóba hozni a dolgot a baki hollétével kapcsolatban, de tényleg. Ahogy azt sem, hogyha már így szóba került, visszarántson a legszarabb szar napba, vagy abba a veszteségbe, ami miatt az egész egyáltalán megtörtént. Szóval elővettem azt, amiben a legjobb voltam: tereltem. Ártatlanul, csak kevéssé hamiskásan hitetve el, hogy "tényleg" az a bajom, hogy az a baki egyik esetben sem ott van, ahova való. De most nem akartam azzal terhelni, hogy megfordult a fejemben, hogy már a szemetesben van. Legfeljebb a hülyeségem és az orvul orrom harapásom közben érezhetett egy csipetnyi megkönnyebbülést a részemről, hogy ez is megint csak a saját, hülye katasztrófagyártásom eredménye volt. Igazából tudom, hogy sose dobnád ki. Te kis szar. Megint csókra húzott, és esküszöm, hogy olyan volt, ha nem rosszabb, mint én. Mondjuk éppen ezért nem, hogy elhúzódtam volna, hanem csókoltam tovább, szeretve, hálásan azért, amiért lehet és amiért egyáltalán van, egészen addig, amíg rá nem vert a seggemre.
- Héj! - csattantam fel, de szinte azonnal elröhögtem magam - Megyek már, megyek, úrnőm. Alásszolgája, meg minden faszom.
Nagyot nyögve keltem ki az ágyból, és egy kicsit megszédülve indultam meg a konyha felé. Aha, ja. Kezd beütni az after-stressz, meg a tény, hogy lassan huszonnégy órája fent vagyok.
Mivel csak omlett kellett, nem kellett boltba is mennem, szóval: tojás, sonka, tej, sajt ki a hűtőből, liszt le a fenti polcról, olaj, serpenyő, vágódeszka, kés - és kész. Lehetne, de attól még geci messze voltam. Közben a mi amor pedig a kávéfőzővel vívott élet-halál harcot. A kérdésre pedig rekedten nevettem fel.
- Ha az lennék, gondolod, hogy nekiállnék itt neked Jamie Olivert játszani hajnalban ahelyett, hogy délig aludnék? - kérdeztem, miközben a kezeim miatt lassabban, de azért nekiálltam az előkészületeknek - Az, hogy "kurvára szeretlek", nem azt jelenti, hogy teljesen hülye vagyok.
Nyilván, ha nyígna, hogy éhes, megoldanám, de akkor lehet, hogy inkább rendelnék valami istenadta helyről, ahonnan ilyenkor lehet. Húztam, de tudhatta, hogy húzom. Áh, faszom, ha ezen múlt volna bármi is, akármikor csinálok neki omlettet, és tudom, hogy tudja, hogy így van.
Mivel most nem funkcionáltam teljes hurrikán üzemmódban, tudtam élvezni, ahogy nekem dőlt és átölelt, miközben a kávéfőző halkan berregett, az aroma pedig lassan keveredett bele az egyelőre még nyers kaja illatába. Jó volt így. Akkor is, ha égtek a szemeim, ha perpill fogalmam sem volt, hogy élem túl a pénteket. Megoldom. Amíg  velem van, mindent megoldok. Az ötletére elvigyorodtam, amit persze látni nem láthatott, és muszáj voltam gecizni vele - megint.
- Azt' biztosítást kötöttél-e a loftra, amikor megvetted? - pillantottam kicsit hátra a vállam felett, de ebből a szögből úgyse láttam semmit - Már nem azért, de én sem vagyok épp a legkompetensebb a csapatban, szal jó lenne tudni.
Az alsó ajkamra haraptam, hogy ne bukjon ki belőlem a röhögés. Aztán egy pár pillanatra elképzeltem, hogy talán... Ha minden jól megy... Akár minden reggel is lehet ilyen. Hogy nem csak mi, de a Kölyök is megtanulhatja értékelni az ehető, "hazai" kajákat itt, a világ fagyos segglyukában.
- Csak ha akarod. Nekem jó ez így is. - feleltem végül komolyan aprón rántva egyet a vállaimon, mrt én tényleg sosem akartam belőle sem házvezetőnőt, sem konyhatündért csinálni. Aztán eszembe jutott a hálaadás - Pat beszélte tele a fejed, he? A vén fasz. - kacagtam fel röviden, és kicsit ide-oda lépve koala-Dakotával a hátamon odatettem melegedni a serpenyőt és az olajat - Nem kell neked is csapdába esni.
Ha már az olaj úgyis melegedett, megpróbáltam megfordulni, és a derekamat támasztva a pultnak, átkaroltam a derekánál fogva és nyomtam egy kába puszit a feje búbjára.
- Viszont, ha komolyan gondolod, miért ne? - mert tényleg, miért ne? - Nekem addig oké, amíg szórakoztat és nem gondolod azt, hogy muszáj. Mert tényleg nem az. Még akkor sem, ha tényleg tudnám imádni. -  már nyilván abban az esetben, ha nem gyilkos a főztje, de szerintem, azt is meg tudnánk különösebb sértődés nélkül beszélni, bár... Ha a fegyverrel ilyen jól haladt, tényleg csak elhatározás és hit kérdése az egész - Kérek kávét.
A kávéfőző a haálán böfögte ki magából az utolsó cseppeket, nekem az olaj is elég forró lett, hogy belevágjak, szóval... Még ha szar is volt, egy kicsit kénytelenek voltunk elengedni egymást. De legalább... Nem végleg.