Elégedetten mordultam, ahogy a hívásomra egyből jött és rám fordult, a fejemet pedig kicsit a hajamat cirógató balja felé fordítottam, úgy csókoltam tovább. Cirógattam, simogattam, félig rám nehezedő teste pedig kismilliószor jobban fel- és átmelegített, mint az az üveg tequila, a bódulat is jobban esett, amit a csókjaitól kaptam, a délután pedig szép lassan tényleg nem lett más, mint egy rossz emlék, amin felülkerekedtünk.
Eszembe se volt a rossz dolgokba kapaszkodni, csak felnevettem, amikor a semmiből bedobta a reggelit. Még mindig simán meg tudott lepni az ilyen hirtelen huszárvágásaival, de rohadtul nem bántam - így szerettem. Meg a reménytelen kussoltatási kísérletével, ami persze semmit sem használt, nevettem tovább.
- Hé, sose voltam hercegnő! - Igen, ezt pontosítani kellett, a feneketlen gyomor pontos leírás volt. - Csak egy szerény kis nemeshölgyike - nyújtottam ki a nyelvem hegyét, mert hát... mostanra Henry is tudta, hogy milyen gyorsan magam mögött hagytam az egészet. Vissza se néztem, egy percig se hiányoltam, legfeljebb egy-egy melankolikusabb hangulatú napon meggyászoltam - de csak azért, amit másokkal tettem ezen keresztül.
Most viszont nem ez volt terítéken, hanem az omlett-kívánságom. Nem mostanában volt utoljára, és ha már ennyire jóvá akart tenni mindent, plusz a reggelit is felajánlotta, hülye lettem volna kihasználatlanul hagyni a lehetőséget. Kibaszni meg nem akartam vele valami bonyi menü-kívánsággal, így is olyan nyúzott és fáradt volt, ha nem tudtam volna, hogy semmi értelme, biztos bedobom, hogy aludjon inkább a fennmaradó pár órában, de hát... ismertem.
- Félmeztelenül is kurva szexi vagy a reggelim fölött robotolva - vigyorogtam rá.
Csak addig komolyodtam el kicsit megint, amíg bakancsról beszéltem. A végén felsimítottam a lapockájához, vállához és magamhoz öleltem, mintha a felsejlő megkönnyebbülését zártam volna a karjaimba. Nem, sose tudnám végleg eltüntetni azt a kis bakancsot, max ha tényleg mindketten úgy döntünk, hogy ejtjük a gyerek témát. De egyelőre fixen nem tartottunk ott, ez egyértelmű volt, és így nyilván hagytam, hogy tereljen, hogy másfelé vigyen mindkettőnket, hadd legyünk megint könnyedebbek.
Az orrharapására morgolódtam kicsit, minden valódi bosszúság nélkül, majd szertelenkedve érintettem arcomat az övéhez, a magunk megszokott kis táncát járva, megint csókba hívva. Kellett, szükségem volt rá és sose tudtam betelni vele - ez volt az én fene nagy és boldogan vállalt keresztem. És akartam, hogy mindezt érezze, megfürödjön benne, minden mást pedig úgy tegyen félre, ahogy kell. Meg induljon nekem, nekünk reggelit csinálni - a seggére csaptam mintegy indító lökésként.
A felcsattanása és a röhögése engem is megnevettetett, ez pedig felerősödött a folytatásra. Alásszolgája!
- Bolond vagy, bazmeg - rötyögtem még mindig, miközben Henry nyögve-szédülve lemászott rólam meg az ágyról. - Este megmasszírozlak, ez tartsa benned a lelket - dünnyögtem a széles, agyonvarrt hátát figyelve még egy darabig az ágyon heverészve.
Miután kiballagott a szobából, én is összeszedtem magam kicsit, felkapva az első kezem ügyébe akadó pólót, ami pont kényelmesen takart mindent. Nem mintha Henry elől bármi, bármikor is takargatnék. Kimentem a párom után, hogy amíg ő a reggelit kezdte előkészíteni, addig a másik kulcsfontosságú dolog is alakuljon: a kávé. Kicsit ügyetlenkedtem vele így is, mert a queridóhoz hasonlóan messze régebb óta ébren voltam egy huzamban, mint amire a testem azt mondja gond nélkül, hogy persze, fasza.
Azért... megkérdeztem, hogy van-e remény délutáni műszakra, akkor is, ha amúgy pontosan ismertem a beosztását. Nem azért, mert mániákusan nyomon követtem, csak... megjegyzetem. Most komolyan, ki másét jegyezzem meg a magamén kívül, ha nem a férjemét?! Naugye. A rekedtes nevetés mosolyt csalt az arcomra - igen, ezt is szerettem -, a válaszára pedig megfordultam és a konyhapultnak támasztottam a csípőm, úgy néztem rá. Szórakozottan ingattam a fejem.
- Gondolom - vágtam rá, totál magabiztosan, és az se törölte le a vigyort a képemről, hogy Henry folytatta a szövegelést. - Jaj hát sose engednéd, hogy korgó gyomorral nyígva-hánykolódjak az ágyon az omletted után sírva - húztam kicsit az agyát, miközben ellöktem magam a pulttól, hogy mögé lépve átkaroljam a derekát és a hátához bújjak. - Kibaszottul élvezed, ahogy pocsolyává olvadok, miközben zabálom, ki nem hagynád ki ezt az egó-pumpát.
Amit amúgy imádok kiváltani belőle, szóval kurvára win-win minden egyes ilyen és ehhez hasonló alkalom, akármennyire legyünk rottyon. Nem mondom, hogy ezt akartam viszonozni a bőrébe dünnyögött tervemmel, mert nem - Új-Mexikó után viszont ott motoszkált az ötlet a fejemben, akármennyire is legyen loft-veszélyes az, hogy én sütök-főzök max dobok rá, hogy felgyújtom-e az otthonunkat, biztos nem lenne belőle baj...
- Hogyne, meg benne minden szarra - ironizáltam még mindig a hátába bújva, kis kuncogással. - Jaj ne fossál, mi a legrosszabb? Kigyullad a kecó, bennég minden szexi cuccod, a PS-ed, a dobszerkód, a húzódzkodórudad... na jó, az nekem fájna jobban. Max csövezünk, nincs abban semmi, vagy az erdőben hesszelünk, amíg nem Rolexezek be megint.
Őszintén? Nem akartam volna oda visszamenni, de ahogy Henry bármikor képes lett volna engedni a vérben és erőszakban fürdő haramiának, úgy bennem se okozott volna semmiféle lelki törést, egy visszavedlés. De vissza az alapokhoz: nem terveztem felgyújtani az otthonunkat.
- Szerzek poroltót - mondtam végül -, meg azért... csak a bizti kedvéért összespannolhatnánk pár helyi tűzoltóval. - Nem, a biztosítás továbbra se volt terítéken, mert az uncsi és macerás dolog.
Megcirógattam a hasfalát és elmosolyodtam arra, hogy biztosított róla: neki a jelen állapotok is megfeletek.
- Tudom, querido. - Halkam rötyögtem Pat felemlegetésére. - Inkább csak kiszagolta, hogy min molyoltam magamban. Ijesztő baszki, mennyire ráérez dolgokra, ha ez a korral jár... háromszáz fölött nem fogunk beszélgetni, mert annyiból tiszta lesz minden, hogy felvonod a szemöldököd, morranok egyet vagy máshogy veszel egyszer levegőt - nevettem szórakozottan, főleg, hogy már most is tök könnyen tudtuk egymás dolgait venni. Kivéve egy-egy megcsúszáskor, de hát.. ez az élet.
Henryvel együtt sasszéztam kicsit arra, majd vissza erre, gyerekes örömmel, majd lazítottam az amúgy sem szoros ölelésemen, elhúzódtam kicsit, amikor éreztem a szándékát és hagytam, hogy megforduljon. Utána ugyanúgy bújtam, mintha mi sem történt volna, csak a háta helyett a mellkasának döntöttem a fejem álmatagon, miközben a kávé lassan lefőtt. A fejrepuszitól a nőstény a maga boldogság-gombóc valójában csóválta meg a farkát. Akkor néztem fel rá, amikor folytatta a mondadóját a nem-muszájjal.
- Ha muszájnak érezném, bele se vágnék. Azt nem tudom, hogy szórakoztat-e majd... magamat ismerve nem, de... szeretnélek etetni, jól lakatni, olyan kajákkal, amik hozzád tartoznak. Vagy hozzám. És olyanokat eléd rakni a végére, hogy az első falat után felálljon egy kicsit - vagy nagyon - vigyorogtam rá, full szerelmesen és minden hülye pofázás ellenére is komolyan gondolva.
Csak akkor szakadtam el tőle, amikor a kávé lefőtt és Henry kért is belőle - meg nekem is szükségem volt rá, mert oké, hogy ő kezdett korábban kettőnk közül, de már én se terveztem visszafeküdni. Neki tisztán, feketén toltam oda a nedűt a bögréjében, a magaméba tettem cukrot-tejet, mert ha már lehet habzsi-dőzsizni, akkor adjunk neki - igen, még az ilyen kis apróságokat is így fogtam fel olykor. Mert jól esett és örültem, hogy megtehettem, hogy nem azért ittam mondjuk minden sallang nélkül a kávém, mert nem volt mit beletenni, hanem mert így döntöttem, és ugyanez fordítva: ha akartam volna, bazmeg még tejszínhab és fahéj is mehetett volna. De ennél álmosabb voltam.
Odatettem Henrynek kartávolságon belülre a bögrét, de úgy, hogy ne lökje le az első mozdulatával, én pedig visszabújás helyett a pultra könyököltem, alátámasztottam az állam fél kézzel és úgy néztem, mit művelt az omlett-mester. Meg ugyan kábé semmit sem jegyeztem, de jól esett nézni, ahogy dolgozott, ahogy az alkarja megfeszült egy-egy mozdulattól és olyan kis magabiztosan ügyködött. Percekig egy szót se szóltam, ha Henry sem törte meg a némaságot, csak figyelem őt, magamba ittam a látványát, a jelenlétét, amíg:
- Boldog vagy? - csúszott ki a számon hirtelen, a kezéről pedig újra az arcára vándorolt a tekintetem. - Itt, kóborként, velem, ezzel az élettel?
Olyan... ütemszerűen jött minden onnantól, hogy Pat elküldte a falkától: túljutni júniuson, aztán ABQ, félév, a július végi afférom, az újra szolgálatba állása, a terápiám, a havi egy látogatások Fairbanksbe, a gyerek-téma, a szülinapok, Hálaadás, SWAT, bukott teszt... Nem volt egy pillanatnyi megálló vagy szusszanás sem igazából, és oké, teljesen egyértelmű volt, hogy szeret, hogy örül a közelségemnek, hogy velem lehet, de... sose jött fel igazán, hogy hogyan élte meg ezeket - depresszión, alkoholizmuson, majdnem-halálon és irdatlan érzelmi hullámvasúton keresztül. Most sem akartam a lelkében vájkálni, vagy azt felboncolni, mint valami kezdő hentes az újévi malacot, csak... kíváncsi voltam, hogyan érezte magát egy ilyen őrült félév után. Hogy hol tartott a nyilvánvalón túl.

- Ugyanaz... - vetettem oda foghegyről, játékos hangon, amikor a "nemeshölgyike" korrigált - Így is, úgy is tisztább voltál nálam, és gyanítom, a szókincsed is gazdagabb volt.
Nem irigykedtem rá ezért, ahogy soha másra sem. Nem személyek ellen szólt a vágy, hogy annak idején megpróbáljam elérni, hogy ha nem is tejben-vajban, de legalább tiszta és meleg vízben fürödhessek, mert... Meg tudom engedni magamnak. Akkor is, ha ez emberek életébe került. Mindegy.
- Aszondod?
Költői volt a halk visszakérdezésem, miután nem ragaszkodott ahhoz, hogy felöltözzek a reggeli mellé. Közben pedig nem is annyira szolidan átjárt az a szokásos, jól esően vérpezsdítő energia, ami miatt én voltam az Egoista Pöcs, amit Dakota olyan jól tudott turbózni, és aminek szerettem érezni magam. Még jó, hogy félmeztelenül is kurva szexi vagyok a reggelije felett. Mi más lennék? De így, hogy kimondta, okom is volt erre büszkének lenni. Ez az érzés pedig abban a csókban is benne volt, amit akkor váltottunk, amikor letudtuk egyelőre a bakancs témát. A megkönnyebbülésem és az örömöm közé a büszkeségem is bekúszott, az egóm apró kacsintása azzal a halk, de létező éllel, hogy... hát persze, hogy nem dobta ki. Hogy is dobhatta volna, amikor én én vagyok, és annyira szeret, amennyire én is Őt. Azt sosem mondanám, hogy talán még jobban is - ebben sosem leszek hajlandó elméleti faszméregető-versenyt játszani. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy hiába a megcsúszás, a szar napok és pillanatok: a felszín alatt ugyanúgy érzünk, kérdés nélkül odavetnénk magunkat a másik helyett, és... Mindent megtennénk azért, hogy a másiknak jó legyen. Például, én hímként röhögve viselem el, hogy úgy csapjon rá a seggemre, mintha a prostija lennék, Ő pedig a kibaszott távoli, de boldog este gondolatát ígérte meg nekem. Csak vágyakozóan nyögtem fel.
- Tartani fogja, ne fossál. - feleltem mosolyogva - De ma hót ziher, hogy bele fogok aludni, de majd... kompenzálok.
Nem gondoltam, hogy kifejezetten prioritás lett volna este még kekszelni is, főleg úgy, hogy esélyesen Ő is rongy lesz, de ha helyre áll a világ rendje, akkor úgy... de úúúúgy, hogy csak na. Komolyan mondom, és tudom, hogy ezt Ő is tudja. Ebből legalább biztosan nem lesz baj.

Úgy, ahogy mondta, kibaszott kómás-szexin kezdtem hozzá a reggelinek, amíg Ő a kávéval volt elfoglalva. Persze, annyira egyikünk sem volt totál káón, hogy ne jutott volna időnk cukkolni egymást. Csak hitetlenkedve feciccentem a válaszára, szép volt, pont olyan kis geci, amilyennek szeretem.
- Hogy te mekkora elkényeztetett kis picsa vagy! Kihasznál, hát nézd meg... - nevettem fel, de aztán folytatta a szavai mögött pedig megtaláltam a nagyon is valós logikát - De jó, én basztam el. Azzal, hogy megígértem, hogy sosem hagylak éhen, másrészt meg... - szinte drámaian felsóhajtottam - Egy gyarló geci vagyok, mit csináljak, ha azért élek, hogy az egómat pumpáld, ez van.
Nem basztam el. Nagyon is komolyan gondoltam, hogy soha többé nem fogja mellettem azt érezni, hogy valami nincs, hogy nem lehet meg, amire éppen vágyik, és még annál is több. Még úgy is, ha pocsékba megy. Kaja, pia, lakás, fűtés, utazás, kocsi, benzin, telefon, új TV, sarokkád... Tök mindegy. Tudom, hogy neki igazából nem ez számított, de ha már meg tudom adni, akkor olyan nincs, hogy bármire is nemet mondjak. Még egy omlettre sem.
Az mondjuk szórakoztatott, ahogy felhozta a főzés dolgot, de tényleg nem gondoltam azt sem, hogy teljesen hülyeség vagy hogy kényszer, csak hát... Meglepett vele. A fegyverre én beszéltem rá, de ez most teljesen magától jött: de hogy mennyire volt komoly, azt egyelőre még nem tudtam, szóval megint tompítottam kicsit a dolgokon, és belengettem a lehetséges poénfaktort: a biztosítást, arra az esetre, ha felgyújtaná szerénynek nem nevezhető hajlékunkat. Spoiler alert: nem kötött biztosítást.
Viccnek indult az egész, mégis, ahogy belém csimpaszkodva magyarázta, hogy mégis mi a legrosszabb, ami történhet, hát... Én voltam olyan hülye, hogy félig-meddig el is képzeljem, hogy tényleg oda van minden, ami nekem rajta és Paten kívül fontos volt. Azt nem mondom, hogy lesápadtam, de érezhetően lelassultak a mozdulataim az elém táruló képektől.
- Mész te a faszomba... - tettem ennyit hozzá először a tüsténkedéseim közepette - Nem, ilyet nem játszunk, hogy csövezünk. Többet nem. - nem azt mondom, hogy elkomolyodtam, sőt, teljesen könnyed magabiztossággal beszéltem - Tudom, messze már a múlt hétvége, de ha nem emlékeznél, még mindig van egy házunk, ahova hazamehetünk, még akkor is, ha átmenetileg. - nem hiszem, hogy égett volna a vágytól végleg felköltözni Fairbanksbe, de úgysem kellett volna, mert hát... - Amíg mondjuk nem találnánk itt valami mást, úgy is, hogy nem kell Rolexezdned.
Nem, nem vagyok milliárdos, de egy lakást, házat, valamit meg tudnék venni ennyi év után, és meg is venném, ha az azt jelentené, hogy olyan otthonunk van, ahova mindketten szívesen megyünk haza. És igen, én kötnék rá biztosítást is. Vagy, kitiltanám Dakotát a konyhából.
- A poroltó oké, a spanolás hót felesleges. - szerintem - Rendőr vagyok, ez ilyen... ki nem mondott "kötelék" a rokon szakmákban, hogy a mindennél is egy kicsit többet.
Mi is mindig átmentünk szinte már etikátlan brutálba, ha tűzoltóról, mentősről vagy katasztrófavédelmisről volt szó, és szüksége volt ránk. Minden különösebb spanolás nélkül biztos, hogy visszafelé is meglenne az extra erőfeszítés. De ne kelljen.
Nem csak a spanolást tartottam feleslegesnek, hanem azt is, hogy abból eredjen ez az egész "kalandvágy", hogy engem boldogabbá tegyen. Engem ennél boldogabbá nem tud tenni, nekem már az elég, hogy él és lélegzik. Ha meg nagyon hiányunk van, akkor legfeljebb rendelünk, vagy kiveszünk szabit és lemegyünk megint Új-Mexikóba, vagy akár Sao Paolóba. Nem tétel. És azt sem akartam, hogy azért legyenek ilyen indíttatásai, mert esetleg Pat beszélte tele a fejét, vagy próbálta meg olyan "asszonyos" irányba terelni,, mert azért harapnék. De Dakota szavaiból nem ez jött át, ennek pedig örültem.
Felnevettem, amikor az ijesztőségről beszélt meg arról, hogy mi hogyan fogunk létezni háromszáz felett, ha ez az egész a korral jár.
- Nem, hidd el nekem, Pat már akkor is ilyen volt, amikor megismertem. Mindenkinek más jutott, mi túlélünk, ő jól olvas másokból, és előbb tudja, mit akarsz, mint te. Ez Pat. - rántottam meg a vállam, de azért hozzátettem - Mindig akarok beszélgetni veled.
Vele tudtam, vele lehetett, vele... Igazából ma délutánig úgy éreztem, hogy mindenről lehet szabadon. Azt mondjuk még mindig nem tudom, hogy mennyire kell majd a filterezéshez tartanom magam ezek után, de az biztos, hogy a közeljövőben megpróbálok... óvatosabb lenni.
Pakolástam, sasszéztunk, irtó cuki volt, ahogy jött velem, de végül megfordultam, hogy vele együtt most már én is ölelhessem, hogy mindezek után áldásomat adjam arra, hogy bele akar vágni. Legyen hát. Őszintén szólva, tényleg nem hittem, hogy annyi lenne miatta a loftnak, csak, muszáj voltam poénkodni, mert csak most lett nyilvánvaló az, hogy Ő tényleg ezt szeretné. A szavaira röviden, szusszanva nevettem, amikor felnézett rám. Olyan kis hülye vagy...
- Te tartozol hozzám. - nem a kaja vagy a PS vagy a dobszerkóm - Jól lakatni pedig mással is remekül tudsz, amire mindig nagyon feláll már az első falat előtt is, de ha új utakat akarsz felfedezni, hát... Én nem vagyok semmi jónak az elrontója.
Kértem kávét, ha már elkészült, aztán nekiláttam a reggelink legmacerásabb részének. Mert most kellett oda is tenni az egészet, és megpróbálni figyelni arra, hogy ne tapadjon/égjen le. Lecsavartam a hőfokot, és csak egy pillanatra eltekintve a serpenyőtől, belekortyoltam a bögrébe, amit Dakota odakészített. Már ettől kicsivel jobban éreztem magam.
A fakanállal baszkuráltam épp az omlett-kezdeményt, amikor elértek a kérdései, és le sem véve a szemem a tojásokról, kicsit összeráncoltam a szemöldököm. Mert hát... Mi ez a kérdés? Adtam rá valaha okot, hogy ebben kételkedjen? Nem tudom. Viszont azt is gyanítottam, hogy egy igen-nem válasz nem nyugtatná meg, szóval... Csak összehajtottam a (z eddig) remekművemet, mielőtt válaszoltam volna.
- Már hogy a jó életbe' ne lennék boldog, mi amor. - még mindig a tojásra "figyeltem" aktívan, de azért folytattam - Hogy így képzeltem-e? Hát, kurvára nem, de szerintem ez eddig sem volt titok. - a cél, az ideális az lett volna, ha meg tudom fűzni, hogy költözzön fel, de erre Pat már nem hagyott időt - Többet voltam kóbor, mint falkás, szóval kóbornak lenni nem visel meg, csak... - neki kocogtattam a fakanalat a serpenyő szélének - Még sosem voltam védőháló nélkül, tudod? - tudja hát, le is baszott érte júliusban - Talán, még emberként vett ki belőlem utoljára ennyit egyszerre néhány hónap és ja, nagyon fura így, hogy úgy érzem, hogy nekem kell védőháló lenni számodra amellett, hogy közben a saját dolgaimmal is megbirkózom, de... Patnek igaza van, ideje volt már. Adsz tányért?
Az omlett elkészült, a balommal le is kaptam a tűzhelyről, és ha Dakota segített, át is csúsztattam, aztán nekiálltam félbe vágni az omlásnyi mindenes tojást, hogy ketté tudjam osztani.
- Sok dolog hiányzik, de végső soron, semmi sem jobban, mint te hiányoznál, ha nem lennél, vagy csak ha hétvégéken láthatnálak. Melletted akarok lenni. Bármibe is kerüljön.
Megragadtam az egyik tányért, és Dakota kezébe nyomtam egy olyan mosollyal, ami a szavaim mellett elhitette: ha nyakig is ér éppen a szar, nem csinálnék másként semmit. Mert... tényleg nem. És amiatt is voltam tényleg boldog akkor is, ha nem egyszerű.
- Na, húzzunk zabálni...
A nyomorékabb jobbomba szerencsétlenkedtem a kávésbögre fülét, a balommal a saját tányéromat fogtam, hogy az étkezőasztal felé megindulva rátegyek mindent. Hogy ezt északon is megtehettem volna? Ki a faszomat érdekel. Ezt dobta a gép, és ha valamit, azt már ennyi év után megtanultam magammal kapcsolatban, hogy nekem csak az éri meg igazán, ha olyanokhoz kötődöm helyek és tárgyak helyett, akik igazán szeretnek. Mert miattuk akarok jobb lenni. Pat miatt léptem rá erre az útra. Dakotával akarok rajta tovább haladni.

A nőstény elégedetten lengette a farkát, ez az érzés pedig az energiáimba is kiült Henry visszakérdezésekor.
- Aszondom - erősítettem rá jókedvűen, miközben megunhatatlanul figyeltem, hogyan simogatta már pusztán ennyi azt a fene nagy egóját. Nem, még mindig nem tartottam soknak, szóval ja, szerettem etetni.
Ennél is jobban szerettem, amikor ő etetett engem, és erre most remek alkalom nyílt hála az elbaszott tegnap délutánnak, ami miatt mindketten nyúzottak és kialvatlanok voltunk. A masszázs ígéretét szántam... igazából mindkettőnknek útravalóul, mert hiába nem én kaptam, egyértelműen szerettem csinálni - neki. A bealvásért járó kompenzáció ígéretére egyértelműen felpezsdültem, a szemem vörösen villant, de ezt majd egy kicsit később. Most ideje volt kivonulni és pofátlanul korai reggelit tartani.

Miközben Henry a reggeli én meg a kávé körül tevékenykedtem, nyilván szívtuk egymás vérét. Ha nem így lenne, hát, pont úgy aggódnék, mintha mondjuk három napig nem kívánnánk meg egymást. Az más olyan szintű problémát jelezni, amihez a világ párterapeutája is kevés lenne - nem mintha valaha mennénk akár egyhez is. És nagyon remélem, hogy papíron se lesz soha ilyesmire szükség.
- Ez az! Te ígérted meg, te kényeztettél el... ha nem lennék ilyen jól tartva nem használnálak ki - ingattam a fejem, lusta mosollyal támaszkodva a pultra, mint egy kövér, lusta macska, aki azt se tudja, mihez kezdjen magával jódolgában. - Sose hagynám parlagon az egód, duzzadtan szeretem - haraptam be a szám szemtelenül incselkedve kicsit, mialatt... nem csak úgy néztem rá, mintha a kétszer ilyen fáradtan is képes lennék nekiesni, hanem mint aki kétszer ilyen fáradtan is konkrétan képes lenne bármit, amit kér, neki adni. Csak mondd, nyújtsd ki a kezed, a tiéd.
És tudtam, hogy ez fordítva is ugyanígy van, máskülönben most sem gürizett volna az omlettel, hanem legjobb esetben is elüti valami hülye poénnal, vagy inkább rendel és kész. Nem mondom, hogy csak ezért, vagy viszonzásaképp foglalkoztatott a főzés, de nyilván ez is közrejátszott, vélt vagy valós kényszer viszont semmi, és ennek én örültem a legjobban. Mondjuk ettől még valahol reális veszély volt, hogy felgyújtom nagy igyekezetemben a loftot, és én hiába vettem volna könnyedén, Henry azonnal tiltakozott.
Mert nem csövezünk. Azért erre, hogy ilyen határozottan kijelentette, akaratlanul is elmosolyodtam, mert ha nem is volt épp tudatában, már ezzel plusz adagokat lapátolt az amúgy is hegynyi biztonságérzetre, ami mellette elöntött. A folytatásra viszont komolyabb lett a képem, ahogy a loft-égés utáni lehetőségeinket sorolta.
- Oké-oké, igaz - mondtam a fairbanksi házra, arra meg, hogy Rolexezés nélkül tudunk (tudott) volna újat keríteni, csak pislogtam kettőt.
Aztán némán a pultra meredtem és egy halvány vágásnyomot kezdtem piszkálni a körmömmel a műmárványlapon. Rásandítottam, egy darabig forgattam magamban a dolgot, aztán óvatosan nekifogtam, egy életem, egy halálom.
- Ne akadj ki, lécci, nem rohanok előre, meg nem azért mondom, hogy ráfeszülj vagy valami, de... ha előbb nem is, a pozitív tesztkor venni kéne egyet. Ez a loft kettőnknek pont elég, de a cuccaidnak legalább a fele így is lent van a tárolóban, ha meg még mini is lesz, hát vele meg motyóival már kurva szűken lennénk itt. - Feltartottam gyorsan kis időre a kezem. - Ez nem olyasmi, amit ma-holnap meg kell oldanunk, csak mondom, hogy majd... ezzel is számolni kell.
Nem akartam ezt ma felhozni, meg annyit én se molyoltam még rajta, de így, hogy feljött a loft, a ház meg egy új lehetősége, na. Ő beharapással tervezett én új otthont láttam a lelki szemeim előtt.
Ezek mellett az, hogy én miért-hogyan tanulok meg főzni már sétagalopp volt a parkban egy langyos vasárnap délutánon, Pat tyúkanyószárnyai alatt meg pláne! Egyébként is sokkal inkább volt iránymutató, lényegre rátapintó, mint pusholó, szóval tök jók voltunk. Akkor is, ha ijesztő, hogy az öregnek micsoda szenzorai vannak, de szerencsére - vagy sem? - ez nem korral jár, ez Pat-szuperképesség.
- Én is veled - értettem egyet mosolyogva, mert akkor is, ha épp valami szarul jött ki, kurva szar lenne néma kussban létezni egymás mellett. - Sose akarnám, hogy befogd azt a fene nagy pofád - kuncogtam a hátába, miközben hátulról öleltem. - Akkor sem, ha valamire szarul reagálok - tettem hozzá csendesebben, de komolyan így gondoltam, akkor is, ha esetleg a közeljövőben kicsit odafigyel vagy tőle teljesen idegen módon szűrőt tesz fel.
Erre-arra mentünk, aztán ahogy mindennel meglett, kicsit elhúzódtam, hogy meg tudjon fordulni és viszonozhassa azt a derék-átkarolást. A korábbi főzés témához még hozzátettem pár plusz indokot a magam részéről, félig komolyan, félig elhülyéskedve, és egyszerűen imádtam, hogy Henry is pontosan így válaszolt, a vigyorom jószerével fültől-fülig ért, ahogy a szőrös képét néztem és képtelen voltam betelni vele.
- Hmm, csak várd meg, amíg egy szál köténykében érsz itthon - cukkoltam geci módon, majd ahogy lefőtt a kávé, töltöttem mindkettőnknek.
Miközben ő a fakanállal "zsonglőrködött", az én fejemben a gondolatok megint vándorútra keltek, és eszerint is tettem fel a következő kérdésemet. Először röviden, aztán egy picit jobban kifejtve, mert oké, hogy nem adott rá okot, de közben teljesen biztosra akartam menni. Van amiben le se szarom, ha be/elnézek valamit, ez pont nem olyasmi.
A szemöldökráncolása már önmagában felért több monológnyi válasszal, de így is ugyanolyan odafigyeléssel hallgattam őt. A védőhálós kérdésre bólintottam, igen, ez totálisan tiszta volt, be is szóltam rá, büszke nem voltam már csak a miértek és a hogyanok miatt sem, de ettől még igaz volt. Eddig mindig ott volt vele és neki Pat, hogy a tényleg szar helyzetből kihúzza, és ja... ez megszűnt. Vagy legalábbis más szintre lépett.
A saját védőháló-szerepét is értettem.
- Ebben igyekszem kevés munkát adni - mondtam halványan mosolyogva.
Mindketten tudtuk, hogy tudok magamra vigyázni, azt is értettem, legalábbis úgy gondolom, hogy megértettem, hogy miért érzi magáénak ezt a szerepet. Tőlem minden esetre ez egyáltalán nem volt elvárás, de nem is kezdtem el ezen faszlóbálni.
A kérdésére mozdultam, kerítettem tányért, hogy a keze alá dolgozzak legalább ennyit.
- Rohadt húzós fél éved volt nulla pihenővel, querido, ezért kérdeztem csak - mondtam nem kifejezetten magyarázkodva, inkább... tisztázva? Passz. - Oké, ehhez asszem jobban passzolt volna, hogy hogy vagy? Még tanulok - pillantottam rá félig felvonva a vállam, mert közben már szedelődzködünk, hogy áttelepüljünk az asztalhoz. - Tudom, hogy nehéz volt - kurva gáz lenne, hogy pont én ne tudnám! -, és még mindig nem könnyű, de szerinte tök jól nyomod.
Távol állt tőlem, hogy valami gagyi buksisimit vagy szopogatható csontot dobjak neki az eddigiek elismeréséért, csak akartam, hogy tudja, hogy látom és na... Pontosan tudtam, mennyire nem egyszerű egyik napról a másikra totálisan új életet kezdeni, ez pedig csak hatványozódhatott azzal, hogy Henry több mint egy évszázadig létezett abban, amiből konkrétan kirakták. Láttam, hogy mennyit dolgozott, nem csak ami a karrierjét, hanem a hétköznapokat is illette és persze, nem úgy, mint mondjuk Pat, de én is büszke voltam rá.
Most mondjuk az omlett-tudásáért, mert ahogy leültünk és bekaptam az első falatot, elégedett nyögés esett ki belőlem.
- Hát ez még mindig kurva finom! - nyammogtam és hol gyorsabban lapátolva, hol lassítva, hogy tovább tartson. Nagy dilemma az basszus!

Ideje volt: végre kibújt a szög a zsákból, hogy amióta összejöttünk, azóta minden az én hibám, ha már előtte minden is az övé volt. Mert az volt. A tökömért csórta el a számomat, használta a "randira hívás" kifejezést meg jutott eszébe egyáltalán a Kertben összebújni a Szürkével. Meg utána FedExezni, meg minden. De szarni rá, onnantól kezdve minden ilyen "vétket" magamra vállalok, az önéletrajzomban még mindig ezek mutatnának a többi mellett a legjobban.
- Fene a jó dolgodat... - morogtam teljesen harag nélkül, sőt, inkább baromi büszke voltam rá, hogy elég vagyok ahhoz, hogy elkényeztessem - Háh! - kiáltottam fel férfiasan visítva és vigyorogva - Kibaszott nagy szerencse, hogy alig állok a lábamon, különben olyan duzzanatot kapnál, hogy holnapig fel se kelsz.
Ha már Ő húzott, én is húzhattam, főleg így, hogy most épp nem sok súlya volt a fenyegetésemnek, de majd beváltom akkor, amikor magamnál leszek annyira, hogy az eljövendő, esti masszázst megháláljam. Az ilyen, és más egyéb dolgok miatt pedig az volt a legújabb terve, hogy főzni fog nekem, értem, miattam. Még akkor is, ha ezzel a loftot veszélyeztetné. De amennyire Őt nem érdekelte, ha egy ilyen miatt esetleg utcára kerülnénk, én ugyanannyira magabiztosan állítottam, hogy ez nem fog megtörténni. Lettek volna opcióink, nyilván, az eleje kényelmetlenebb lehetett volna, de ha annyira nyígna miatta, akkor kivennénk egy albit meg egy raktárat itt, amíg nincs más hely, nagy cucc. Nekem nem volt az, de úgy tűnt hogy neki igen, főleg amiatt, hogy konkrét bankszámlakivonat lengetése nélkül bedobtam, hogy nekem nem lenne gond. Hogy nem kéne lopnia. Hogy megtenném. Sosem volt fontos számomra, hogy az anyagiakról beszéljünk, mert... Egyrészt, leszarom. Másrészt magától értetődő volt a múltunk miatt, hogy ki hányadán áll, még úgy is, ha pilótaként most sokkal jobban keres nálam. Harmadrészt... Amíg nekem van, addig neki is. Főleg úgy, hogy Ő tőlem ilyen szempontból a büdös életben nem kért semmit, mindent, amit adtam, adni akartam - sosem élt vissza semmivel (oké, legfeljebb a bahamai járat upgrade-elését, de azzal mindketten jól jártunk).
Voltam annyira romon, hogy hirtelen ne fogjam fel az energiáiban beálló változást, azt viszont már igen is hallottam, hogy azzal kezdte a mondandóját, hogy ne akadjak ki. Kösz, baszki! Rendben, nem akadtam ki, de azért kicsit megfeszültem, hogy akkor ebből megint mi lesz. De aztán folytatta, én pedig... Nem is tudom... úgy engedtem fel, mint egy darab fagyasztott hús a mikróban. Venni kéne egy házat - ha pozitív lesz a teszt.
- Jól van.
Az első reakcióm magamhoz képest meglepően rövid volt, de legalább magabiztos, és hozzám mérhetően szelíd is. Mert egyszerre kavargott bennem a kirobbanó öröm, hogy lesz egy házunk, és én azt akartam, valahol kint a picsában, távol a világtól, a fák mellett úgy, ahogy régen is és ahogy Fairbanksben is volt. És kurva boldog voltam attól, hogy Dakota is hátra akarná hagyni a belvárost, ha. De, ja, ott a ha. Megint elkezdtek hülye képek bevillanni gyerekszobáról, kandallóról, emeletről egy olyan helyen, ahol nem terrorizál a liftben a vén nyanya ölebe vagy kopog fel, ha túl hangosan dobolok. Remek. Már nem csak gyereket, de házat is akarok. Ha ki nem is akadtam, az engem körülvevő energiák érezhetően lelkesek voltak: de a lelkesedést mázsás súlyokkal húzta volna lefelé a valóság, a mai hírek és a bizonytalanság.
- Gratulálok, újabb tételt írtál fel az álmaim listájára. - a hangom cseppet sem volt vádló, sőt, még egy kicsit el is nevettem magam - Kit érdekel az apaság, most már csak a ház miatt akarom az egészet!
Tettem hozzá abszolút komolytalanul, most inkább magamat próbáltam meg ezzel kirángatni abból az örvényből, amiben nem akartam megint belezuhanni: pedig ennyire kimerülten nagyon könnyű lett volna.
- Vicceltem...
Tettem hozzá nagyon hirtelen és nagyon gyorsan, mielőtt esetleg megint ott kötünk ki, mint a "kasztrálással". Annyira se gyerek, se ház nem kellett, hogy ezen megint végig menjünk, esetleg bele is bukjunk, lófaszt. Ennyit egyik sem ér, a ház meg főleg nem.
Ennél sokkal egyszerűbb volt visszatérni a főzéshez, meg ahhoz, hogy Pat nem azért olyan, amilyen, mert öreg, hanem azért, mert neki ez a monyója - mint ahogy nekünk is megvan a sajátunk. Azt pedig kizárt dolognak tartottam, hogy valaha ne beszélgessünk azért, mert mindent is kiolvasunk egymásból. Azt mondjuk kevésbé zártam volna ki, hogy a főztjére is fel tudna állni, csak közöltem, hogy az eddigiekkel is elégedett vagyok, ha esetleg lennének kétségei, de ha erre még rátenne egy lapáttal, én nem mondok nemet (addig legalább is biztos nem, amíg tényleg meg nem sérül vagy a kecó bánja).
- Mi amor, hagyjuk ezt most... por favor. - kértem én is kicsit elcsendesítve azt a nagy pofámat - Nem akarom, hogy mindent elviselj, és hiába szexi, talán nekem is ideje lenne megtanulni, hogy hol, mikor és minek van helye.
Ha a filtert nem is, de legalább a jobb helyzetfelismerést igyekeztem ezzel validálni a jövőre nézve, a kérdés az, hogy tényleg szükséges-e és ha igen, menni fog-e. Talán ez is egy új feladat ezzel az egész "felnőni-de-nem-túlságosan" kezdetű káoszban, amit az éltemnek hívtak.
- Hát, ahhoz nem kötelező még főznöd is...
Kötény van, ha nem tetszik, lehet venni másikat: bármikor várhat benne úgy itthon, mint ahogy az ad hoc testlánccal és az erősen korhatáros "pizsijében" szokott. De ha a teljes élményt akarja, akkor felőlem lehet az is, de akkor már - legalább először - az ölemben ülve még Ő is etessen meg. Sokat kérek? Áh, tuti nem...
Ideje volt nekilátni a reggeli embert próbálóbb részének, és nem elcseszni megint. Talán szerencse, hogy ezen is kialvatlanul és romon edzőttem meg a Lakban a nyolc hét alatt. Viszont Dakota kérdése is eközben ért: odafent sosem kellett egyszerre két ilyen fontos dologra koncentrálnom. Második szint: a főzés és a beszéd. Talán megy majd egyszerre is.
Sok dolog futott át a fejemen, de a filter nem azt jelenti, hogy hazudnék neki bármiben is, így őszintén elmondtam, hogy boldog vagyok. De tényleg. Kibaszott sok szempontból nehéz és volt nehéz eddig is, de a nagy egészet nézve ebben Dakotának volt a legkevesebb szerepe. Ha a lelépését nem nézzük, akkor szinte semmivel sem tett nehezebbé semmit. Nem azt mondom, hogy úgy éreztem, hogy Patté kell válnom, de közben valahol mégis. Elvesztettem a saját biztonságomat azért, hogy én legyek az saját magam számára, és tetszik vagy sem, Dakota számára is. És nem azért, hogy a túlbuzgó őrangyalát játszam, ilyet Pat sem tett velem soha. De vannak, lehetnek, és minden bizonnyal lesznek is helyzetek, amikor helyt kell állnom - nem csak magamért, hanem érte is. Mert ha velem történik valami, az neki fáj. Ha vele történne valami, akkor nekem kellett volna ott lennem. Mint ABQ-ban a Feldernél, aki Őt talán komolyan se vette volna, ha már én is ott voltam. Ha valaki megkarcolja a Mustangot és még le is kurvázza, hát, intézze Ő, mit bánom én, sőt. De...
- Tudom, de ez nem csak rajtunk múlik. - annak azért még kimondatlanul is örültem, hogy legalább abból a nagy mellényéből visszavett, hogy olyan szitukba veti bele magát ahol ott is maradhat, hacsak nem teszi szét a lábát - Bízom benned, nyilván nem a fisz-fasz dolgokra gondolok, csak ha esetleg beüt a szar...
Nem fejeztem be a mondatot, szerintem tudta jól. Ha valamivel nem bír el a régi módszerek szerint, ha szüksége van rám, ha bejön a képbe egy harmadik fél, aki csak velem hajlandó tárgyalni... Akadtak opciók. De ahhoz, hogy sikeres legyek, nem lesz elég csak úgy odavetnem magam: képesnek kell lennem ezt úgy megtenni, hogy közben mindkettőnket életben tartom. És ez a kihívás.
A kaja kész volt, Dakota segített és elkezdtünk tálalni. Kurva jól esett, hogy nem csak a hülyeségben, de ebben is jött velem, és úgy dolgoztunk össze, hogy abban mindketten otthonosan mozogtunk. A "kiigazítására" csak elmosolyodtam, hát nehogy már nekem ebből lelkületi dolgot csináljon!
- Fasz mindegy, mint kérdeznél. - rántottam meg aprón a vállaim megint - Erre is csak azt mondanám, hogy jól vagyok, csak nem egyszerű. De minden oké. Tényleg.
Jól esett igazából hallani, ahogy elismerte mindezt. Pat például sosem volt ilyen. Ő mindig néma kussban megvárta, amíg kivirágzok végre, mint egy teher alatti pálma helyett a bazsarózsa, menet közben meg oldjam meg. Dakotától viszont teljesen mást kaptam. Nem utólagos elismerést. Nem büszke vállveregetést, hogy na látod, William, nem is volt olyan nehéz! Pedig az volt. Mindig. És most is az. De így, hogy Dakota olyan, amilyen, azt hiszem, hogy az út is könnyebb. Főleg úgy, hogy semmit sem azért teszek, mert elvárja. Nem neki kell megfelelnem, csakis magamnak úgy, hogy közben ezzel őt is boldoggá teszem. Talán Patnél is így volt, csak hülye voltam idáig ellátni.
- Ha nem lennél, fele ennyire se nyomnám jól.
Ez az igazság, és hülye lettem volna nem visszadobni az elismerés-lasztit: az egóduzzasztást, ami az én heppem volt, de hát... Amikor neki is kijárt, akkor kijárt. Hadd legyen Ő is büszke a kis Feketémmel együtt. Van mire. Közös erővel hoztak vissza a halál széléről, és váltották meg a világomat. Ezt pedig soha nem fogom elfelejteni.
Felnevettem Dakota szinte orgazmusközeli élményére, mert hát, Ő már nyilván neki is esett az omlettnek egyből, amikor én még csak piszkáltam a villával, mint valami finnyás kamasz. Magamnak sosem csináltam volna ilyesmit, és a visszajelzés nélkül is minimum középszarnak értékelném, mert hát... Nem más rakta elém. Így pedig muszáj voltam legalább a rááldozott időm miatt elismerni, hogy nem ehetetlen.
- Nyilván, hát én csináltam! - bekaptam egy kisebb falatot, ami engem tényleg negyedannyi boldogsággal sem töltött el, mint őt - Attól még nem kell belefulladni, he! - finoman a villás csuklója után kaptam, amikor nagyon begyorsított volna - Főleg, hogy szerintem az enyém felét is meg fogod örökölni. Ha kell, majd veszek valahol valamit.
Engem még mindig nem kapott el a farkaséhség, plusz... Ha olyan nyugis nap lesz, mint a legtöbb, bőven lesz majd időm zabálni, amikor mégis kéne. Ez lófasz ár lenne amúgy is azért, mert Neki ennyire ízlik. Minden lófasz ár azért, hogy őt boldognak lássam.

Henry duzzanattal való fenyegetésére felnevettem, a kapott hír óta először igazán, jókedvűen és könnyen. Mert igen, ez volt a lényeg, az alap, a vár, néha hajba kapva, aztán újra visszatalálva egymáshoz, ehhez pedig nem volt elengedhetetlen a duzzanata. Viszont nyilván amint alkalom nyílt rá, húztuk egymás agyát, és ez is olyasmi volt, ami egyszerűen belesimult a hétköznapokba, feldobta azokat és sose vált unalmassá.
Emiatt is tudott újra a megszokott szertelenséggel a Szürke körül jönni-menni a nőstény, oda-oda bökve szeretetteljesen, majd hozzásimulva megpihenni mellette. Mi érdekelte t amúgy is sütés-főzés, meg esetleg leégő loft? Ugyan...
Annyira engem se szúrt volna szíven, legfeljebb a Henryvel közös emlékek miatt sajnáltam volna, meg mégis első, önerős zug - jó, loptam hozzá, de az is önerő volt. A lényeg, hogy legrosszabb esetben is úgy voltam vele, átmeneti csövezés, vagy bundásként erdőn élés, nagy kaland, volt már ilyen. Az viszont szinte meglepett, hogy Henryt a loftégés hasonló módon nem vágná földhöz - csak tök más szempontból. Amíg én elfogadtam, hogy akkor újabb homeless időszak - oké, ott a fairbanksi ház -, addig neki legalább ennyire evidens volt, hogy nem kerülünk utcára. Annyi eszem azért volt, hogy tudjam, az átlag farkas másfél évszázad körül/fölött járva azért nagy eséllyel már rendelkezett némi tartalékkal, és rendben, Henry is meglóbálta már a dollár-pélót a bahamai út kapcsán, de...
Egyrészt, ez mégiscsak egy komplett ház/lakás volt, másrészt az anyagiak nyilván nem merültek fel, mert a nulladik perctől kezdve kurvára nem érdekelt és nem foglalkoztam vele, hogy Henrynek mennyije van vagy nincs. Úgyhogy ez most kicsit meglepett, ugyanakkor a jövőre nézve kurva nagy könnyebbségnek tűnt. Mert akárhonnan is nézzem: ez a lakás kicsi lesz hármunknak. (Az, hogy én közben pilótaként mennyit kerestem és hogyan gyarapodhatott a számlámon az összeg... semennyire nem követtem, ami kezdett hibának tűnni a terveink tükrében.)
Óvatosan dobtam be a házvásárlást, mégiscsak nagy falat volt - szerintem -, és geci nyúzottak meg fáradtak voltunk mindketten, szóval talán nem a legfaszább időpont ilyesmire, de ha már egyszer ennyire adta magát a téma! A felvezetőmtől megfeszült - nem csodáltam -, és már csak azért is igyekeztem mielőbb a lényegre térni.
Ahogy ő kiengedett, úgy mosolyodtam el finoman. A hozzáképest rém visszafogott, de határozott kis válaszára már vigyorogtam.
- Reméltem, hogy tetszeni fog. - Azt már nem tettem, hogy komplett kép élt a fejemben arról, hogyan nézhetne ki a közös otthonunk, már csak azért sem, mert ismertem magam (meg Henryt), pár ötlet-váltás és már leszervezünk hétvégére egy háznézést. Erdő szélen, vízparton, hosszúra benyúló stéggel, széles verandával, és egy szobával, aminek semmivel sem összetéveszthető Billy-baba illata lesz.
Nevetve ráztam meg a fejem arra, hogy a ház bedobása miatt már csak amiatt akarja a gyereket. Persze-persze.
- Tudom - bólogattam, a viccről biztosított. - De igazából tényleg nem kell a minihez kötni - húztam fel kicsit a vállam. - Miatta mindenképp kellene, de ha amúgy is mindketten szeretnénk...
Függve hagytam a mondatot, mert értette ő, na, nekem meg felesleges lett volna tovább ragoznom, vagy ne adj ég pusholnom. Az meg véletlen se csúszott ki a számon, hogy ha egy jó dolgot bukunk esetleg, miért tagadjunk meg magunktól miatta egy másikat, ami meg színtisztán rajtunk múlik? A gyerek-téma kapcsán már úgyis mondtam neki, hogy csak azért, mert egy valamire nemet mond - akkor például ha a baba-projektet vétózta volna -, attól még mást, minden mást megkaphat. Ha a mini nem is jön össze (most? majd csak sokára?), attól még ugyanúgy költözhetünk.
Mondjuk... én szerettem a városban élni, és a többi lakó se zavart vagy bosszantott, esélyesen azért, mert rutinos alkalmazkodó voltam. Amikor a loftot vettem, csak a saját igényeim léteztek, sőt! Eredetileg el se akartam mondani Henrynek, pláne nem olyan korán, hogy van kecóm, megmutatni meg végképp nem, de hát... én terveztem, Henry végzett, mindene egyéb pedig történelem. A lényeg: együtt éltünk itt, neki hála és vele együtt lett ez igazán az otthonom, viszont akartam valamit, ami úgy közös, hogy az abszolút nulláról az. Emiatt pedig, ha lett is volna rá lehetőségem, ha kiugrok egy lopásnyira a "megállapodásunkból", hogy hirtelen elég pénzt kerítsek se vettem volna neki házat ajándék gyanánt, hogy hahó, hello, boldog akármit! Itt a kétszintesünk, masnival átkötve. És mindez egy babával együtt nyilván milliószor nagyobb öröm lett volna, de nélküle is a miénk lehetett.
Ugyanígy nem kötödőtt szükségszerűen mindezekhez a főzési szándékom. Ha valami, inkább a hálaadás segített rá azzal, hogy négyen összeültünk. Amikor egyedül voltam is igényeltem a társaságot, még ha felszínesen is, de azt hiszem, az a szombat meghozta a kedvem egy-egy nagyobb vendégséghez. Pat félelmetes... Mi pedig mindig beszélgetni fogunk, akkor is, ha valami félrecsúszik.
Talán rossz beidegződés volt, hogy így utólag egyből magamra vettem a bűnbak szerepet, mert jobban kellett volna csinálnom. Nekem. Mert másokat se tisztem se feladatom megváltoztatni, csak magamat tudom tudom formálni. Ebből zökkentett ki Henry dorgálása.
Kettőt pislogtam, kicsit talán még meglepettnek is tűnhettem attól, hogy oké, félretette a dolgot, mert elég volt belőle - szerintem is, eskü -, és ezzel együtt is lendületesen lenyeste belőle a maga részét. Az egyik előre omló tincsemet kezdtem piszkálni pótcselekvésképp.
- Azt hiszem, néha nem is tudod, mi mindent adsz nekem és hogyan gyógyítasz a magad módján - mosolyogtam rá. - És nem viselek el mindent - tettem még hozzá mintegy mellékesen, mert ezt ő is tudta.
Lényegében az összes idei konfliktusom ebből volt, és erre valahol azért büszke voltam, másrészről meg örültem, hogy egyik se okozott törést. Jó, lehet erre azt mondani, hogy egyik sem olyan horderejű volt, de rólam beszélünk.
Minden esetre innen is könnyen visszakanyarodtunk a főzéshez a kis kötényhez, meg minden nyalánksághoz, ami ezzel jár majd - mert járni fog -, viszont ez megint rövid életű volt, mert hát... érdekelt, hogy hogy volt a férjem. Sokkoló, tudom.
Örültem, hogy nem zárkózott el, mondjuk akkor sem erőltettem volna. Így viszont figyelmesen hallgattam, miközben az omlettet készítette, és valamilyen szinten megértettem őt, más szinten meg nyilván nem, épp ezért meg se próbáltam eljátszani az ellenkezőjét. Az, hogy érzése szerint a védőhálómnak kell lennie a várt húzódozás helyett melegséggel töltött el, ezért tudtam fennakadás helyett inkább a közreműködésemről biztosítani, ahelyett, hogy közöltem volna, hogy nekem nincs szükségem ilyesmire. De, volt. Henrynek is, és még ha más formában vagy helyzetekben is, de igyekeztem megadni neki.
- Ha beüt a szar, valahogy megoldjuk... - simítottam meg a karját, és ezzel félig-meddig struccpolitikaként félre is tettem a dolgot. A lényeg úgyis benne volt: nem terveztem egyszemélyes akciót.
Talán pont úgy fog menni, mint most az omlett-kimeréssel, vagy július végén az összetört üveg meg a kifolyt pia feltakarításával. Nem tudom, reméltem. De leginkább azt - és reménytelenül, mert a világ nem ilyen hely -, hogy sose kell ennek kiderülnie.
A pontosításomra adott válasza végképp leállított a kérdezősködéssel, helyette a magam módján dicsértem az eddigi anchorag-ei teljesítményéért, és ismertem el az erőfeszítéseit. Mert azok voltak, még a könnyedebb napokon is.
- Micsoda szerencséd, hogy vagyok! - csókoltam meg röviden, miután felmarkoltunk a reggelinket, aztán: - És nekem micsoda szerencsém, hogy vagy - nyögtem egy újabb falat után, hol falva, hol lassítva. - Nem fulladok, akkor nem tudnám befejezni és az tragédia lenne - mondtam hót komolyan, de persze a plusz adag ígéretére felragyogott az arcom egy pillanatra, azt el is komorultam mert hé, neki is ennie kéne. - Jó, ebben ki tudok egyezni - mormoltam az orrom alatt hallva, hogy majd vesz magának.
Miután megettem a magam és Henry adagjának a felét is, a mosogatóba vágtam a cuccokat és felraktam még egy adag kávét. Amíg az készült, elmentem Henryvel zuhanyozni, meg a reggeli fürdős köröket letudni, mert bár nekem később volt az első utam, mint ahogy a műszakja kezdődött, amikor úgy jött ki a lépés, szerettem vele együtt összekészülni a naphoz. Fogkrémet törölni le a szakálláról, vagy épp belekenni például, mikor-hogyan. Most éppenséggel mindkettőhöz kómás voltam, és szerintem ő is örült, hogy nem kellett pluszban a szemtelenségem nyomaival foglalkoznia.
Én még otthonosabban ujjatlanban és szakadt farmerben mászkáltam - és a harmadik bögre kávét töltöttem ki -, amikor Henry már az egyenhez tartozó nyakkendőjét igazgatta. Imádtam ebben látni, de ilyenkor felemás érzés volt, mert tudtam, hogy mindjárt indul. Jobb szerettem, amikor megérkezett benne és kicsomagolhattam belőle - nyilván ő is.
Odaléptem hozzá és az amúgy is kócos hajába túrva megcsókoltam, miután úgy döntött, hogy ott bassza meg minden a nyakkendőt, már úgyse lesz jobb.
- Vigyázz magadra, siess haza, és olyan masszit kapsz, hogy te leszel az, aki két napig fel se kel, de csak mert olyan jót durmolsz. Addig meg írom-küldöm a faszságaimat. - Valahogy ébren kell maradni, és a kávé mellett ez is tud segíteni. Meg az, hogy több ezzel méterrel a tengerszint fölött egy kisgépet vezetve megint csak kurvára nem kéne elbóbiskolni. Bár ilyen problémám még sose volt, ahhoz túlságosan szerettem röpködni.

Tagadhattam volna, hogy igen is kurvára lázba hozott az, hogy vegyünk egy házat, de nem akartam túlságosan... Nyíltan beleélni magam. Főleg, hogy igazából mi itt is tök jól elvoltunk, és az én kényelmemet leszámítva, ha nem bővülünk, akkor teljesen felesleges lenne költeni rá. Pedig azt hiszem, hogy már most ódákat tudtam volna zengeni arról, hogy milyen házat akarok, de... Nem akartam újabb légvár-álmokat pakolni valami olyasmire, amit pont ma veszítettünk el. Aztán, persze hozzátettem, hogy viccelek, mert hát... Ha a csövezés sosem lenne opció, de a bébivel akár a loftban is meglennék, és az sem zavarna, ha ki kéne költöznöm a nappaliba, csak neki legyen saját helye.
Mondjuk az tényleg meglepett, hogy nem kellene a gyerekhez kötni, mert hát... Mióta is szeretnénk ilyesmit mindketten? Ez nagyon nem volt tiszta, mivel először beszéltünk erről, plusz én azt hittem, hogy ő az Uptown Girl, ha már ezzel a kecóval indított, és nagyon is jól elvolt benne. Én meg a vidéki paraszt, aki csak a város szélén vágyott hót nyugira, meg olyan életstílusra, ahol senkivel sem kell azért üvöltöznie azért, mert épp túl hangos  vagy rosszkor grillezik.
- Nem tudtam, hogy mindketten szeretnénk. - mosolyodtam el egy kicsit furán, mert hát... az előbbi - Azaz, nem is az, hogy szeretném, mert kibaszottul imádok mindent, ami ide köt minket az első estétől kezdve, csak... Mindegy. Szeretek itt lakni. Együtt.
Mert minden kényelmetlensége ellenére is itt lettünk először úgy egymáséi, hogy már Ő sem faszkodott, hogy engedte magának megélni, hogy szeret. Már nem akart tovább menekülni, hogy a kulcs átadásával előre is olyan menedéket nyújtott számomra, amire akkor még egyikünk sem gondolt. Ezt pedig csak úgy... "paraszt-úri" hobbiból nem cserélném el másra. Egyelőre. Annyira még egyik szomszéd sem idegesít. Gyerek nélkül pedig az egyetlen valós oknak tényleg az tűnt, hogy felgyújtja a kecót. Vagy én teszem ugyanezt, esetleg ennél valami sokkal rosszabbat is. A "kiszolgálásomra" és a főzési hajlandóságára pedig tényleg az tűnt az egyetlen valós oknak, hogy Pat telebeszélte a fejét. Ami félig-meddig igaz volt, de mégsem kenhettem az öregre az egészet, hát milyen lelkesen mondta már, hogy miért is szeretné! Az pedig fasz mindegy volt, hogy én hogyan próbáltam lebeszélni vagy arról biztosítani, hogy oké, biztos tudnám egyébként élvezni, de akkor is boldogan pusztulok meg, ha még háromszáz évig rendelt kaján kell élnem. Amiatt viszont nagyon nem voltam boldog, hogy szinte azonnal "mentegetőzött" azért, mert szarul reagált. Én is. És nem akartam, hogy kizárólagosan Ő vigye el a balhét, szóval... A magam morgós módján rászóltam, egyrészt, mert tényleg rohadt jól esett volna tényleg lerakni egy kicsit így műszak előtt, mindezek után az egészet, másrészt meg... Ebben is ketten vagyunk benne, hát heló. Hát én vagyok a hím én vagyok a domináns, ha annyira akarnám, hogy akkor is makulátlannak tűnjek fel, amikor nem vagyok az, megtehetném - pont úgy, amikor az erdőben a torkának ugrottam. A látszólagos "megszeppenése" azonban kevésbé lepett meg, mint utána a szavai.
- Tudod, most épp hogy értem az elviselést. - vágtam vissza a mondandója végére, mert az volt az egyszerűbb - Mert tán vérzel? Megégetett a kávéfőző? - zavart faszkodás, level sok, aztán nagy sóhaj - Nem, tényleg nem tudom. De nem is akarom, mi amor. - mármint, egó-duzzasztási szempontból nyilván jól esett, de - Mi azért működünk, mert minden elvárás vagy megbeszélés nélkül történnek dolgok, és úgy történnek, ahogy az végső soron mindkettőnknek jó. De... Ettől függetlenül örülök neki.
Most benyalhatnék megint, hogy hát, igazából Ő is ugyanezt adja nekem, de minek? Úgyis tudja, látja, érzi... Most csak kialvatlan vagyok és nyűgös, nem az út szélén fekszem kiütve, és ha abból is kirángatott pusztán azzal, amit a lelkülete diktált, hát egyértelmű, hogy minden másból is ki fog - ahogy a maiból is megtette a maga módján. És ezek miatt hogy a szarba ne lettem volna boldog vele, mellette ebben az új életben, amiben hónapok óta egyensúlyoztam... Akármilyen szar és nehéz is néha, nem csinálnám vissza. Akkor sem, ha még most sem volt számomra teljesen stabil minden.
- Ha mi nem, akkor ki?
Nevettem el magam röviden a válaszára, miután megsimította a karom. Hát baszki, mi még úgy is megoldottunk dolgokat, hogy szánt szándékunkban állt szétrombolni őket. Egy kicsit az én részemről is, egy kicsit jobban az övéről. De a vége ugyanaz. És miután minden kezdeti szart megoldottuk, számomra Pat elküldése után teljesen egyértelmű lett, hogy nekem vele... mellette és miatta minden működik így is, nélküle viszont nem lennék sehol sem.
- Új neve van a világi szerencsémnek. Mit szeretnél, Dakotának vagy Elsának hívjam? Vagy Ellie-nek, már ha lehet becézni.
Kacagtam fel a csókunk után, utalva arra, hogy Fortuna Pat Garret arcát felváltotta Ő, és hogy még ennyi idősen sem vagyok igazán képes csak magam miatt túlélni és megúszni dolgokat, mert most már... Ő adja hozzá a szükséges monyót.
- Ne sivakodj, egyél.
Azért tényleg rohadt elégedett voltam, hogy ennyire élvezte az omlettet, még akkor is, ha én éppen nem az pedig újabb hálás dolog volt, hogy nem kellett azon rugózni, hogy ha most nem is kajálok rendesen, később fogok. Nagy kisfiú vagyok, meg tudom oldani és örültem, ha ezt Dakota is elhitte.
Neki azért jött jól a zuhany, mert az estit kihagyta: nekem meg azért kellett, hogy a koffein mellett valami felrázzon, mielőtt elindulhattam volna melózni. Mondjuk, szerintem a legszomibb az volt az egészben, hogy a víz alatt úgy bújtam hozzá, hogy gecire nem akarok menni és nincs kedvem és fáradt vagyok, de... Csak nyüszögtem meg szuszogtam párat, nem kezdtem el hisztizni, ahogy a vállába fúrtam az arcomat. A maszi. Az. Az tart életben. Már csak úgy.. Tizenegy óra és az enyém lesz. Hurrá? Az egyen fent, a nyakkendő meg ott rohadjon meg, ahol éppen van, jó lesz az úgy is, ahogy éppen sikerült.
- Ne fossál, mi amor, ha gebasz van, az összes nyomorék akkor sem olyan jó, mint én, ha három napja nem alszom. Tapasztalat.. - nagyot szusszanva és morranva szakadtam el a csókjából, és azokra az időkre gondoltam, amikor ennél sokkal szarabb állapotban még emberként is nyerhettem - Írjál, tarts életben, aztán majd jövök... Hozok kaját...
Majd szerzek valamit hazafelé. Ha lehet, ne ma este kezdje el a főzést, és  várni se kelljen már a rendelésre. Hami, maszi, alvás. Talán keksz. Bár inkább valszeg ma még nem. De ennyi az élet, ennyi a boldogság. Nekem, legalább is ennél több csak akkor kellene, ha az a kurva kis szaros úgy döntene, hogy pokollá teszi a mennyországomat.