A kávézó belterében világos és sötét színek harmonikus kontrasztja keveredik, miként távoli vidékek kávékülönlegességeinek illata a felszolgált édességekével. A kilátás páratlan, szinte az egész birtokot belátni: a füves pályákat, a tavat és annak élővilágát... Az egyik sarokban emelvény, rajta régimódi, hatalmas fekete zongora. Nap közben többnyire üresen áll, néma díszként, de késő délutánonként és este fel-felcsendül rajta a kellemes muzsikaszó.
Az "étlapon" egy nívósabb kávézónak és cukrászdának kínálatával egyenértékű finomságok sorakoznak - megannyi habos, gyümölcsös, csokoládés csoda - ugyanakkor alkoholt is felszolgálnak (amennyiben a 21. életévét betöltötte a kedves vendég).
- Az ostrom néha csak elterelés… Jegyzi meg Franz végül meglehetősen titokzatoskodva, de végül mosolyba fullad a dolog, és hagyja is, hogy gyorsan lapozódjon a téma. Alapvetően kellemesen alakul ez a véletlen találkozás, nem mennek túl mélyre, azonban a felszínt pont annyira kapirgálják, hogy bizonyos fokú bizalmat elérhessenek a jövőben egymás irányában. - Kétségtelen a pénzt sokan túlbecsülik… Bár az sem árt, ha van elegendő a céljaink eléréséhez. Egy tányér kerül az ő keze ügyébe is, és elkezd válogatni. Főként salátát, párolt zöldséget, és egy mártásos csirkefalatkákat és gombát tartalmazó fogást választ. Nem szeret este túlzottan nehezen étkezni, az eltompítja az érzékeit, már pedig Anchorage-ban hozzászokott, hogy alapvetően az igazi kihívások este kopogtatnak az ajtaján. - Tudja úgy vagyok az efféle tanácskéréssel, hogy talán többet megtudhatok általa a beszélgetőpartnerről, s arról hol futhatok vele össze máskor is... De köszönöm az ötleteket. Egy új élet lesz ez számomra, de alapvetően nem fogom bánni. A síparadicsomot és nemzeti parkot pedig amúgy is terveztem, hogy meglátogatom, van pár érdekes hely, ahol szeretnék vizsgálódni, persze csakis a helyi szervek engedélyével… Jó étvágyat. Jegyzi meg végül, és maga is nekikezd a falatozásnak, s egy pult felé veszi az irányt, tekintete ki-kisiklik a táncolók felé, kellemes parti kerekedett itt, és láthatóan a szervezők nem voltak fukarok. Közben a terem másik oldalán is mozgolódás támad, a tűztáncosok elkezdenek készülődni a produkciójukhoz, így Franz tekintete is rájuk téved. - Volt szerencsém fiatalkoromban igazi afrikai tűztáncosokat látni. A természet közeliségük lenyűgözte atyámat, akkor még nem is sejtettük, hogy ez a spirituális alapokon nyugvó kulturális szokás idővel nyugati fiatalok kedvtelése, és egy speciális művészeti ág kialakulásához vezet. Van olyan kultúrkör, amit kifejezetten kedvel? Nekem a swing-éra a gyengém, de talán nem is árulok el általa nagy titkot. A másik vonal pedig Afrika nyugati partja, és az ott összezsúfolódott kultúrák, bár most egy igazi titkot árultam el magának, Franz Meyerhof-ról. Apró félmosoly, majd az utolsó falatok is lekerülnek a tányérról. És valóban a Szent Ilonán töltött évek hatását nem szokta hangsúlyozni, nem is igazán szeret róla mesélni, mivel az ottani iskola még a mai napig elég védett közeg, és ez így van jól.
- Ez nyilvánvaló! – bólintottam szórakozottan, hiszen bárhogy nézzük is, pénzzel tényleg sokat el lehet érni a mai világban. Régen sem volt ez másképp, de én még mindig úgy tartottam, hogy a világ fő mozgatórugója, illetve a legértékesebb hatalom mégiscsak az információ. Azzal kereskedni jóval jövedelmezőbb lehet, és sok esetben máris magával vonja a pénzt is. Ez már csak így megy, de ezt most nem kezdtem el neki fejtegetni, eleget hangoztattam már ma este így is a véleményemet. Közben én is teleszedtem a tányéromat, ám vele ellentétben nekem nem volt szükségem arra, hogy nagyon odafigyeljek arra, hogy mit eszek késő este. Az ilyesmivel hála istennek nekem már nincs problémám, habár sokszor meg szokták jegyezni, hogy milyen remekül tartom magam, biztosan sokat mozgok. Nos, ahogy nézzük. - Köszönöm, önnek is! – biccentettem felé udvariasan. – A parkban nem fordulok meg túl sűrűn, úgyhogy arról sajnos nem tudok nyilatkozni. – az ötleteket meg ingyen adtam úgyis. Az őrzők területe a park, úgyhogy ő bizonyosan könnyedén bejut oda, én nem feltétlenül tettem be oda a lábam, hiába nem vagyok kitiltva, hogy úgy mondjam. A Síparadicsom pedig bárkinek remek élményt nyújtana, már aki kedveli a téli sportokat. Ő nem tűnt annak a lelkes sportoló típusnak, de lehet, hogy tévedek. Néha még én is szoktam, bár hála istennek nem sűrűn fordulnak elő efféle balesetek velem. - Szerintem olyankor sohasem lehet még előre tudni, de igazán szerencsés, hogy látott ilyesmit. Én még nem jártam azon a vidéken. – említettem meg újra, habár egyszer már kitértem erre. Sok szegletében jártam már a világnak, de annyira délre valahogy mégsem merészkedtem le. Nem szándékosan, hanem egyszerűen csak így alakult. Majd talán máskor, ha lehetőség lesz rá ismét, de most itt voltak feladataim, amiket meg kellett oldanom. Ráadásul szerettem volna a kölykömet hamarosan felhozni ide északra, úgyhogy nem most jött el az ideje a vándorlásnak. - Nem mondhatnám, hogy van kifejezetten kedvencem. Sokat megéltem már, mindben volt valami pozitív, ugyanakkor negatív is. Minden korszaknak megvan a maga szépsége, én ezt vallom! – közben leraktam a tányéromat a használtak közé, amikor eltüntettem róla az összes kiszedett ételt. Tekintetem elkalandozott az emberek felé, és ki is szúrtam valakit, akivel mindenképpen szerettem volna váltani pár szót a mai este folyamán. Bizonyos tekintetben miatta jöttem el, a kapcsolatok kiépítése ugyanis nagyon fontos volt számomra mindig is. - Megbocsát, Mr. Meyerhof? – kérdeztem udvariasan, bocsánatkérő mosollyal. – Váltanom kell pár szót egy úriemberrel, de az este folyamán még biztosan lesz szerencsénk egymáshoz! – búcsúztam mosolyogva, amennyiben utamra engedett minden zokszó, vagy sértődés nélkül.
// Köszönöm a játékot! Ez most záró lett, ha nem haragszol, de már nagyon régóta húzódik! //
Egyelőre még a helyszín a legképlékenyebb az esküvőnket illetően, aztán azon múlik az időpont is, ami már közel sem augusztus, de én nem bánom, egyrészt több időm van szervezkedni, másrészt annál távolabb vagyunk a Vörös Holdtól és Savannah halálától. Nehéz lenne megmondanom, hogy miért van bennem ez a gát annak ellenére, hogy Emmett szeretné az esküvőt, én is, és tudom, hogy igaza van abban, hogy a Vörös Holdak miatt alkalmasabb idő nem lesz soha, jövőre talán mást kell gyászolnunk, talán éppen egymást, ugyanakkor nem vagyok abban biztos, hogy képes leszek maradéktalanul boldogan az oltár elé állni. Túl bonyolult ez az egész, de talán csak én gondolom túl, végső soron nem számít más, mint Emmett és a szerelmünk, a többi csak mellékes körítés, azt viszont sejtem, hogy jól esne neki, ha viselném a nevüket, az egykorit, miként most ő is teszi, sokat jelentene. - Végül is, még azt sem döntöttük el, hogy mekkora esküvő legyen, de bármekkora is, én nagyon szívesen tartanám itt. – Ahogy befelé haladunk, egész könnyű magam elé képzelnem az eseményt, a díszeket, magamat fehér ruhában, széles mosollyal. Ha valami, hát a szervezés kétségkívül nagyon jót tett mostanság a lelkemnek, egészen belemerültem, lefoglaltam magam vele, és bevonhattam Madit is, meg igyekeztem megtenni Gwennel is, de vele kissé eldurvultak a dolgok, és egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy haladtunk-e valamicskét előre, vagy sem. A jövő majd megválaszolja ezt a kérdéskört. Emmett kezét fogva haladok beljebb, és szépen végigjárhatjuk az egész épületet, talán rálelve a megfelelő helyiségre, bár, hogyha itt lesz, esélyesen az egész helyet ki kell bérelni, és önkiszolgálóvá alakítani, mert sem a halandó személyzetet, sem az eseteges szintén ember vendégeket nem ereszteném össze a mi világunkból származó alakokkal. - Képzeld, a ruhám már majdnem kész, el fogsz ájulni. Madi nagyon ügyes. – Lelkendezek, és az az igazság, hogy nagyon szeretném azt is, ha Skye eljönne, de nem vagyok benne biztos, hogy megteszi. Szívesen felkértem volna tanúmnak, de abban is kételkedem, hogy igent mondana rá. Ginette meg mostanában túlságosan ritkán bukkan fel az életemben, pedig ő lenne a másik jelöltem, de ettől függetlenül szerintem mellette teszem le a voksom. Atya ég, hogyha őt ismerné Gwen, még féltékenyebb lenne rá, mint Madire, elvégre, őt szinte ténylegesen én neveltem fel, és nagyon sok évet töltöttünk már el egymás közelében… - Tényleg, sikerült már lerendeznetek a dolgokat Kyle-lal? Valahogy azóta nem is került szóba. Én nem sokra haladtam a lányommal. – Meséltem róla neki, hogy itt van, meg hát majdhogynem napi szinten tisztában van vele, mennyire nem bírom megemészteni, hogy képtelen vagyok közel kerülni hozzá, szóval tökéletesen tisztában van mindennel, ami engem érint.
A hozzászólást Lilianne C. Moore összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 07, 2017 6:32 pm-kor.
Nem volt túl sok kedvem ehhez az egész szervezősdi dologhoz, mondjuk mostanában alapjáraton nem lehetett túl sok mindenre rávenni. Nem azért, mert ne vártam volna az esküvőt, egész egyszerűen csak nem tudtam akkora lélekjelenléttel ott lenni Lili mellett, mint amekkorával szerettem volna. A legtöbb mindenre rábólintottam, szinte teljesen mindegy volt, milyen lesz a szalvéta, vagy milyen díszítés borítja majd a falakat. Amúgy sem adtam sokat a külsőségekre, mégis szerettem volna, ha minden úgy alakul, ahogyan azt Lili szeretné, hiszen az utóbbi időben bőven ő volt az, aki engedett. Egy szót sem szólt a névváltoztatásom miatt, pedig tudtam jól, hogy a Mrs. McDowell sokkal hangzatosabb, mint a Mrs. Moore és habár azzal is tisztában voltam, hogy ő pont nem ilyenen fog fennakadni, azért akkor is ott volt bennem a hála az irányában. Ráadásul az sem elhanyagolható, hogy ő még várt volna ezzel az egésszel, hiszen túl közeli a Vörös Hold, még mindig ott lappang bennem a fájdalom, a gyász. Elmúlni soha nem fog és egy ilyen helyen élve mindig lesz valami, ami kihúzza majd a lábunk alól a talajt. Szerettem. Mindennél jobban és nekem már tényleg csak ő maradt. - Szerintem tökéletes lesz - bólintottam aprót, mást úgysem tudtam volna ajánlani és tényleg semmi kifogásom nem volt ellene. - Még mindig nem jutottunk dűlőre, kiket is szeretnénk meghívni és mekkora esküvőt is szeretnénk - pillantottam rá, mert azért lehet előbb ezt kellene tisztáznunk. Én a magam részéről nagyjából Kyle-t, Jackson-t és a fiam családját írtam fel a vendéglistámra, de fogalmam sem volt róla, mekkora udvariatlanságnak számítana, ha mondjuk a Protektoromat nem hívnám meg. Legszívesebben Lilivel és a két tanúval letudnám az egészet, de ebben a helyzetben sokkal fontosabbnak véltem, Lili mit szeretne. - Ez nagyon jól hangzik - apró mosollyal tekintettem oldalra, a menyasszonyomra. - Sokat hallottam már Madison kezének ügyességéről, most élőben is láthatom majd. De remélem tudod, hogy egy egyszerű ruhácskában is gyönyörű lennél? - hajoltam oldalra, hogy egy puszit nyomjak a halántékára. Kyle nevének említésére megfeszült az állkapcsom, de csak egészen rövidke időre, aztán sóhajtva kezdtem bele a válaszba. - Azóta, hogy betörtem az orrát, már nem olyan vészes a dolog. De még mindig fagyos kissé a légkör - arról meséltem már, hogy neki estem az Informátornak, de ha bármikor rákérdezett, csak a vállam vontam meg és hasonló választ adtam neki. Nem tudtam mást mondani, hiszen Kyle-al sem beszéltünk túl sokat. - Fogalmam sincsen, miként fog reagálni, ha megkérem, legyen a tanúm. Sőt, egyáltalán jó ötlet-e pont őt megkérnem - vakartam meg a szabad kezemmel a tarkómat, mert a világért sem engedtem volna el a másikkal Lili kezét. Bizonytalan voltam az egész helyzetet illetően. A fiam sem örült túlzottan a hírnek, amikor bejelentettem, hogy megkértem Lili kezét és össze fogunk házasodni. - Ugyanúgy elzárkózik tőled, mint eddig? - pillantottam újfent oldalra, mert cseppet sem volt jó érzés ilyesmit hallani. És ha Lili nem képes hatni rá, aki a világ legszelídebb és kedvesebb teremtménye, akkor fogalmam sincsen, hogyan lehetne helyrehozni a kapcsolatukat.
- Ohh, nos, ennek igazán örülök, mert én teljesen odavagyok ezért a helyért. Akkor meg is keresem majd Artemist holnap a részletekkel kapcsolatban. – Amikről még semmit sem tudok, de legalább foglaljuk le, aztán meglátjuk, mi lesz. Ez benne is felötlik, hiszen meg is említi, ami valljuk be, még mindig nem rajzolódott ki bennem sem, sokszor úgy gondolom, hogy legszívesebben csak a városházára vonulnék be két tanúval, és tádááám, kész is az ifjú pár. - Én… nem is tudom. Az biztos, hogy szeretném, ha ott lenne Skye, Madi, Darren, Yetta, hogyha beengedik addig a városba, Balthazar, aki akkor hozza Maevet, meg Ginny, ő lenne a tanúm is, Willow, Horatio, Jo… Ó te jó ég, fogalmam sincs, hol a határ, igaz? Ők a legfontosabbak, és szívesen megvendégelném az egész falkát, meg a Protektorátust, de tudod, rájöttem, hogy azok nem mi vagyunk. Hozzánk valahogy nem illik a nagy esküvő, meg a mulatozás, nekem az is elég, ha egyszer leesik az állad, ha meglátsz a ruhámban. – Azt biztosan felveszem, akkor is, ha csak valami szolid bulit csapunk húsz emberrel, és akkor is, ha mindenki itt lesz a környezetünkből. - Hogy is ne, egyszer veszel feleségül, ahhoz mesés ruha dukál, szóval legalább a ruhám hagy legyen álomba illő, ha már a körülmények egyáltalán nem ideálisak. – Egészen egyszerű, bájos kis vonulat üt szöget a fejemben, valami, ami annak ellenére nagyszerű, hogy nem száll el az ember semmilyen téren. Azt hiszem, illene hozzánk, és nem érezném úgy, hogy páros lábbal tiprom Savannah emlékét. - Tudom, hogy kényes téma, de mégiscsak együtt éltek. – Na erről eszembe jutott egy még kényesebb. Vajon mi lesz az esküvő után? Madi már kérdezte, de egészen addig nekem eszembe sem jutott. - Tudod, szerintem ő is ezt szeretné. Biztos nem érzi jól magát attól odafenn, hogy így viszonyultok egymáshoz, és ha engem kérdezel, sokkal jobb, hogyha te teszed meg a kezdő lépést, bármennyire is legyen nehéz. Ha visszautasít, legalább mondhatod, hogy te megpróbáltad, nem is akármivel. – Mást nem, biztonsági lépésnek marad Jackson, akivel tudomásom szerint szintén jóban vannak, de nem véletlen, hogy Kyle jár ilyen téren a fejében. Ha valamivel jobb lenne a kapcsolatunk, Skyet kérném meg, de jelenleg még nem érzem úgy, hogy képes lenne ezt megtenni értem. - A minap hívtam el ide kávézni, és képzeld el, olyan minősíthetetlenül értékelt engem, és ráadásul még azon is megsértődni, hogy van egy kölyköm, hogy nem bírtam tovább. A pajzsát szétzúztam, és odavágtam neki mindent, amit megéltem az eltűnésekor és azóta. Tudom, nem voltam fair, de nem ment, hogy tovább viseljem az utálatát, mikor semmiről sem tehettem, és ő ennek ellenére engem hibáztatott. Az miért nem jutott eszébe, hogy nekem is fáj? – Bújtam kissé elveszetten a karjaiba, nos, kétségtelenül nem esküvőszervezésre alkalmas téma, de sebaj, legalább nem pityergek. - Most már az apját utálja, de azt hiszem, sosem lesz ez olyan, amilyen lehetett volna, hogyha én nevelem fel.
- Rendben - bólintottam aprót, ezzel is a beleegyezésemet adva a helyhez. Nekem tényleg nem számított, hol mondjuk ki hivatalosan is az igent, de ha Lili ezt szeretné, semmi kifogásom ellene. Amúgy sem hiszem, hogy bármi jobbat találtam volna, vagy egyáltalán képes lettem volna más ötlettel előállni. Ez tökéletes lesz. - Én legszívesebben fognám a tanúkat és úgy mennék a városházára - vakartam meg a tarkóm egy zavart kis mosoly keretében. Nyilván nem most kellene az ilyesmit bejelentenem, de szerintem ezt amúgy is tudja, hiszen ismer. - De adjunk szép keretet ennek az egésznek, szóval.. szerintem próbálkozzunk az igazán szűk barátokra korlátozódni. Az nem baj szerintem, ha a te listád hosszabb, mint az enyém, hiszen nem újdonság, hogy szociálisabb vagy, mint én - őszinte kis kunkor szaladt a számra. Nem volt titok egyikünk előtt sem, hogy nem a barátkozós fajtámról vagyok híres, ellenbe Lili bárkivel könnyen megtalálja a közös hangot. - A kevesebb néha több, szóval hívd meg szerintem az igazán fontosakat, én is így teszek majd. Kyle, Jackson, aki valószínűleg hozza majd Naomit, meg Mayát, meg ott van akkor a fiam és a családja. Az én részemről ennyi volna. Nem tudom, mennyire bunkó dolog nem meghívni Willt, hiszen mégiscsak a Protektorom, de tényleg valami egyszerű, hozzánk illő, a maga szerénységében nagyszerű esküvőt szeretnék - fordultam Lili felé, hogy két kezembe fogjam az övéit. Sokkal inkább érezném a sajátunknak, ha tényleg csak azok lennének itt, akik fontosak, akik számítanak és ők is teljes lélekkel itt tudnának lenni. Nem csak egy „kötelező” jellegű valami lenne a számukra. - Igazad van - csak bólintani tudtam ismét, ahogyan két kezem közé fogtam az arcát és néhány pillanatig csak néztem az arcát. - Gyönyörű vagy - suttogtam halkan, mielőtt csókra hajoltam volna közelebb. Utána sem húzódtam el, mindössze karján lefuttatva a kezem fűztem ujjaimat az övéibe. - Az biztos, hogy már jó párszor összeverte volna a fejeinket, mert így viselkedünk - sóhajtottam szomorkásan. - De nem fog úgy tűnni, mintha csak azért kérném tőle ezt, mert ki akarom engesztelni? Vagy nem is tudom.. - bizonytalanodom el újfent, teljesen meghülyít ez az egész dolog kettőnk között Kyle-al, mert rettentő tanácstalannak érzem magam. - Nem, remélhetőleg nem, ha ismer, tudja, hogy nem csinálnék ilyesmit - adtam is meg magamnak a választ, hiszen Kyle-nak is tudnia kell, hogy sajnálkozásból nem kérném fel egy ilyen szerepre ebben a számomra fontos eseményben. Az életemben. - Hogy ítélhet mindabból a néhány évből, abból a néhány történésből, amikor az azután történt dolgokról semmit sem tud? Hogy micsoda, kicsoda lett belőled? - ez a tény meglehetősen bosszantott, mert senki se minősítse Lilit negatív irányba, amikor semmit sem tud róla, még akkor se, ha az a valaki történetesen a lánya. - Néha drasztikus lépéseket kell tennünk azért, hogy helyre rázzuk a dolgokat azoknak a fejében, akiket szeretünk - jegyeztem meg csendben a dolgot, mert szerintem igenis jól tette, amit csinált a lányával, akkor is, ha elég kegyetlen tettnek hangzik. - Mert egyszerűen képtelen volt átlátni a saját fájdalmán - öleltem magamhoz. - Azok, akik valami nagy és fontos dolgot veszítettek el, sajnos hajlamosak az ilyesmire. És tudod, szerintem ezzel csak azt próbálja álcázni, mennyire hiányoztál neki. Nem tudott szeretni, ezért inkább gyűlölt, ez pedig sok mindent átírt benne az évek alatt. Az ilyesmit nem egyszerű levetkőzni, de biztos vagyok benne, hogy rettentően hiányoztál neki, csak ezt magának sem meri beismerni - nem tudom pontosan, mi történt aztán, főleg úgy, hogy most már az apját utálja. Nem lehet egy nap alatt lerombolni valakiben az ellenérzéseit és az utálatát. - Tudom, nagyon jól tudom - helyeztem államat a feje búbjára és kicsit szorosabban vontam őt magamhoz. Ugyanezt éltem át a saját fiammal és élem a mai napig. Soha nem lehetek igazán a családja része, soha nem lesz olyan, amilyen lehetett volna, ha nem ragadják el tőlem. Apró csókot hintettem a hajára, mintegy ezzel is jelezve neki, megértem, mit él át, de nem kell félnie. Én nem hagyom magára, önszántamból semmiképpen sem, hiszen mi ketten egy család vagyunk. Nem maradt másom rajta kívül és én is szeretnék úgy itt lenni neki, hogy valóban egy család lehessünk. - Hogyan tovább a nagy nap után? - próbáltam feldobni kicsit a hangulatot, ahogyan eltoltam egy picit magamtól, hogy a szemébe nézhessek. - Tudom, hogy ennek minden bizonnyal meglepetésnek kellene lennie, de ha teljes mértékben rám bíznád a dolgot, nem jutnánk Alaszkán túl. Szóval.. van esetleg ötleted, kívánságod, nászútra hova mehetnénk? - először ezt beszéljük meg, aztán jöhet a távolibb jövő. Nem volt titok, hogy nem fürödtem a pénzben, azt a kevéske megspórolt tartalékomat pedig a házba öltem, amikor összeköltöztünk. Viszont szeretném, ha a nászút is tökéletes lenne, ha minél messzebbre menekülhetnénk ettől a helytől és minden hozzá tartozó problémától.
- Nálad nem nehéz szociálisabbnak lenni. – Nyomok egy puszit az arcára, különben csak bólintok, nekem így tökéletesen megfelel, nem szeretnék túlságosan komoly eseményt, az valahogy nem illik hozzám sem, annál sokkal szerényebb vagyok, a ruhám úgyis meglesz, amiben lenyűgözhetem úgy igazán, a többi tulajdonképpen nem számít annyira. Mondhatnám, nem ez az, ami lényeges kettőnk között. - Milyen vicces lenne, ha Will adhatna össze minket, de kétlem, hogy lenne ilyen irányba végzettsége. Nekem meg mondhatni a főnököm, de ha engem kérdezel, nekem sem szándékom meghívni Castort. – Darrent sem azért invitálnám meg, mert az atanerk volt egy ideig, akkor éppen nem tartózkodtam Fairbanksben, hanem mert a barátom, és fontos a számomra. A szavaira széles mosoly lesz úrrá vonásaimon, a csókot hozzábújva viszonzom, át is ölelem közben röpkén, hogy aztán egymásba kulcsolva kezeinket haladjunk tovább. - Szerintem nem tűnik úgy, inkább úgy tűnik, hogy annak ellenére őt tisztelnéd meg ezzel, hogy épp nem vagytok jóban. Ha nem vállalja el, akkor sincs baj, de te legalább tettél egy apró lépést. Egyszer majdcsak rájön, hogy nem akarsz az ellensége lenni. – Közben ő is rájön, hogy Kyle sem az a fajta, aki puszta számítást feltételezne arról, akit egyébként nagyon is jól ismer. - Fogalmam sincs. Úgy gondolja, magára hagytam, és nem küzdöttem érte, hogy nem is kerestem. De fogalmam sincs, miként gondolhatja ezt, mikor imádtam már abban a pillanatban, hogy megfogant. – Csóválom meg csüggedten a fejemet. Ez is olyasmi, amit soha az életben nem lennék képes megbocsájtani Guillaumenak. Elvette tőle a lányom, és abban sem vagyok biztos, hogy nem tudta pontosan, hol keresse, ámde soha, egy pillanatig sem jutott el oda, hogy megtegye és hazahozza. - Helyette inkább önmaga mellett engem is kínoz. Az a legbosszantóbb, hogy szívem szerint azóta ott lennék neki, hogy először megtaláltam, de akkor ellökött, és félek, hogy végül most is meg fogja tenni. Nekem már senki sincs a régi életemből, csak ő, és rettentően fontos nekem, de több pofont nem biztos, hogy képes leszek elviselni tőle, bármilyen jámbor legyek egyébként. – Mindenkinek megvannak a maga határai, és azt hittem, végtelen erőm és türelmem lesz felé, de a sokadszori jogtalan vádaskodása okán már nem bírtam tovább sajnos. Kicsit szégyellem magam miatta, de legalább most eljutottunk oda, hogy talán valamennyit képesek leszünk előre haladni, szeretnék ebben bízni. Hozzábújok ismét, valahol nem meglepő, hogy ennyire egymásra találtunk, hasonló dolgokat éltünk át, bár úgy tűnt, az ő fia kicsit nyitottabb, velem is hajlandó volt találkozni, persze, pontosan nem tudom, miként csapódott le benne a dolog, de talán így kell lennie. Nekem sem kell mindennek a tudomásomra jutnia. - Mit szólnál, ha bemennénk egy utazási irodába, és lefoglalnánk valami jóóóó messzi, eldugott kis szigetre egy… esetleg két hetet? Távol minden őrülettől. Tudnám élvezni… – Vetem fel, és ha benne van, akkor részemről indulhatunk is, tekintettel arra, hogy Artemissel nem most fogok beszélni a részletekről. Ellenben, nem csak ez van, amit szükséges lenne megtárgyalnunk, hanem a hol lakjunk a jövőben, mert nem vagyok benne biztos, hogy házastársakként lakótársakon kellene osztozkodnunk, s ami engem illet, gondoskodnom kellene arról is, hogy a kölyköm minél többet lehessen mellettem, mert éreztem, mennyire szomorú volt, hogy szerinte kevesebbet leszek vele, nem akartam, hogy így legyen, de ez hosszabb megbeszélést kíván, és nem most szeretném letisztázni. Azt sem tudom, mennyit ártana a Kylelal való kapcsolatának, ha esetleg nem maradna ott, de az is lehetséges, hogy eszébe sem jutott, hogy ennek talán másként kellene lennie.
//Köszönöm széééépen! <333 Bocsi, hogy rövid játék volt, meg ilyen tetű lassú vagyok, de mégiscsak össze kéne már hozni azt az esküvőt. //
- Szerintem azt most is tudja, csak.. csak elég furcsa ez az egész helyzet, mind a kettőnknek - legalábbis nagyon bízom benne, hogy tudja. Ha nem tudja, akkor ott már komolyabb bajok vannak kettőnket illetően, mint gondoltam és akkor talán nem is baj, ha nemet mond és nem erőltetjük a dolgokat. Mindenesetre ilyen végkimenetelt azért nehezen tudtam volna elképzelni, így próbáltam nem túlaggódni a dolgot. Egy kérdés, egy gesztus és ha úgy nézzük, tényleg egy lépés felé, nem is olyan apró, ha úgy vesszük. Aztán már csak az ő reszortja lesz, miként kezeli a dolgot. Keserűen marnak belém Lili szavai, mert ez az egész gyerek téma nekem is kellemetlen és fájó pont. Én ugyan talán jobb helyzetben vagyok, mert a fiam nyitottabb volt rám és az új életemre, de ha meg mási irányból nézzük, neki már megvan a családja és tudom, bárhogyan próbálkoznék, nem lehet teljes értékű tagja már. Lilinek és a lányának még talán van erre esélye, ha a lánya nem utasítaná el ennyire erősen. - Nem akarlak ezzel megbántani, de talán nem árt, ha számításba veszed és gondolkozol azon, hogyha ezúttal is ellök, akkor lehet nincsen értelme küzdened érte. Szülőként ez rettentő nehéz, de ha nem megy, ha csak fájdalmat okoz, akkor lehet jobb végleg elengedni a kezét - minden bizonnyal elég keményen hatnak a szavaim és tudom, mennyire furcsán pont az én számból, aki rátalált a fiára és viszonylag normális kapcsolatot sikerült kiépítenie vele. Csakhogy Lili tudja, a miénk sem az az apa-fia kapcsolat, amire egy férfi vágyna, amire vágynék azután, hogy elveszítettem, majd visszakaptam a fiam. Dühít azért a dolog, mert biztos vagyok benne, hogy a lányának is hiányzik az anyja, csak nem meri beismerni, eldobni az eddig vallott elveit. Én is átéltem már hasonlót és tessék, most egy vérfarkast fogok feleségül venni. - Határozottan tetszik az ötlet. Minél messzebb, annál jobb és a két hétben is benne vagyok - jót fog tenni mindkettőnknek, ha távol kerülhetünk egy kis időre ettől az egész várostól és mindentől, ami ideköt, ami itt történt és amit ez a város jelent nekünk. Nem volt kifogásom az ellen, hogy induljunk, volt még megbeszélnivalónk is bőven, a lakás-téma is előkerült. Ragaszkodtam az összeköltözéshez és abban is egyetértettem, hogy a lakótársaknak egy házasságban már nincsen helye, bármennyire is tegyen keresztbe ez a Kyle-al való kapcsolatomnak. Nagyfiúk vagyunk, amúgy sem a zuhany alatt trécseltük ki a problémáinkat. Én a magam részéről egy olyan házat javasoltam, ami közel van az erdőhöz, ezáltal a Lakhoz is, de mégsem kint a vadászházak környékén. A civilizáció és a világunk határán, mondhatni, bár ezen a téren is viszonylag rugalmas voltam, mert a hol teljesen mindegy volt - a farkaslak kivételével -, egy számított; vele.
Korábban még sohasem vettem részt karácsonyi bálon, pedig nagyon szerettem volna. Ezt pár hónappal korábban még Nate-tel is megbeszéltem, és ő arra buzdított, hogy akár egyedül is menjek el. Akkor elképzelhetetlen volt számomra, nem is nagyon számoltam azzal, hogy megjelenjek egy közösségi eseményen, magányosan. Most már azonban nem voltam magányos, és kivételesen meghívót is kaptam a rendezvény szervezőjétől, úgyhogy még nagyobb lett számomra a kísértés. Ash-t is kérdeztem, hogy elkísérne-e engem, ha elmennék, de tudtam nagyon jól, hogy még mindig nehezen viseli az embereket, a nagyobb tömeget. Végül abban maradtunk, hogy tiszteletemet teszem, kicsit jótékonykodok, azután korán hazamegyek hozzá, és még együtt töltjük az este hátralévő részét. Az estélyre kénytelen voltam beszerezni egy új ruhát, de miután a vőlegényem tetszését is elnyerte a választott darab, nem éreztem magam olyan rosszul. Sőt, még láthatott is, nekem meg fontos volt, hogy még most is ugyanolyan szépnek lásson. Egy estélyibe öltözött nő pedig határozottan előkelő látványt szokott nyújtani, ezért is éreztem csodálatosan magam, amikor megérkeztem a clubhoz, és leadtam a kabátomat. Még sosem láttam ilyen szépen feldíszítve a helyet, bár az is igaz, hogy nem is nagyon jártam még itt korábban. Nem az én terepem volt az ilyesmi, kicsit idegennek is éreztem magam a sok szépen felcicomázott nő között, pedig én sem maradtam le tőlük egy kicsit sem. Egyszerűen csak nem voltam hozzászokva. Talán mégsem egyedül kellett volna érkeznem, vagy el sem jönni egyáltalán. Míg ezen gondolkoztam, az elegánsan felöltözött pincér lépett mellém, és udvariasan kínálta a tálcáján sorakozó pezsgőspoharak egyikét. Mosolyogva emeltem le egyet, magamban pedig úgy döntöttem, hogy még egynél többet biztosan nem fogok ma meginni. - Köszönöm! – biccentettem azért a pincérre, mielőtt tovább állt volna a tőlem nem messze beszélgető csoport irányába. Óvatosan emeltem az ajkamhoz a poharat, hogy belekortyoljak egyet, miközben körültekintően léptem néhányat az egyik szimpatikusnak tűnő sarok irányába. Bármennyire legyek is neveletlen emiatt, azért elővettem a telefonomat, hogy váltsak néhány üzenetet Ash-sel. Szerettem volna megnyugtatni, hogy semmiről sem maradt le, és ne aggódjon miattam, azért feltalálom ám magam. Igazából tetszett maga az atmoszféra, és akadtak is ismerős arcok a meghívottak között, de senki nem olyan volt, akivel nagyon közeli kapcsolatot ápoltam volna. Régi iskolatársak voltak ezek, vagy barátok ismerőse, akikkel futólag találkoztam már korábban is. Minden inkább a nagyzolásról szólt, és arról, hogy ki néz ki kifogástalanabbul. Nem volt szükséges elbújnom, de egyelőre még fogalmam sem volt arról, hogy kivel fogom eltölteni a vacsora alatti időt. Sőt, egyáltalán hová kell majd ülnöm.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Beszálltunk a bizniszbe. Egy jó adag suskát tolok be a jótékonysági szervezet kasszájába. Ehhez kell a hírverés is, úgyhogy felhúztam az egyik öltönyömet. Szeretem az öltönyt, időnként nagyon jól tud esni! A lovardában nem nagyon kell, civilben meg szintén nem járkáltam benne, úgyhogy jól kivártam. Most jött el az ideje. Beszédet nem mondok, az 100%! Beszéljen, aki akar, én a lóvét virítottam és eljöttem, ahogy még sokan mások. A Falkából is vannak itt páran, úgy látom, meg őrzőket is érzek. Ők elkerültek mostanában, szerencsére. Fogok egy pezsgős poharat és elindulok vadászni. Kiszagoltam, melyik milyen, ez az ital jónak tűnik. Nagyot húzok, a fele le is megy. Megvan a szépsége annak is, hogy akit már ismerek, ahhoz megyek oda, de itt annyi újdonságot találok, hogy inkább ezzel élek. Azt az egyet nem értem, miért jött rám a depi. Ma este pont nem olyan a hangulatom, de kurva szar napokat éltem át. Semmi értelmet nem találtam, csak döglöttem, aztán megpróbáltam nagyokat rohanni, vadászni, másokkal is. Nem lett jobb. Most tűrhető, de mélyen még érzem, hogy a pusztulás keze itt nyugszik a vállamon. El fog jönni értem. Nawat az előhírnöke volna? Fene tudja. - Jó estét, senorita! - szólítom meg tök spontán ezt a szőke csodát. Majdnem ráléptem az uszályára, úgy tollaskodik itt. Hogy találnak ki ilyen ruhákat... A dzsungelben két percig sem élne. Végignézek a telefonját basztató nőcin és keresem a szavakat. - Gyönyörű, a ruhája is, csak vigyázzon, nehogy összetapossák! Új a városban? Jellegzetes arca van, biztos, hogy nem találkoztunk meg. A nő szaga talán ismerős, járhattam olyan helyen, ahol ő is. Egyébként meg nem is olyan kicsi ez a város, ez mindig kiderül. Még kellemes találkozás is lehet ebből. Ő vár valamit az élettől, keresi a helyét, ezt mutatják az érzelmei. Hogy csak a mai estéje ilyen, azt elmondhatja ő. Fura, de jólesik vidám emberekkel beszélni. Vágyom arra, hogy megint önmagam legyek. Nawatot gyengén érzem a közelemben. Jelen van, de nem csinál semmit. Huh. Valamit bemondanak. Nem figyelek, remélem, a nő hallotta, ha fontos. A műsort nem bombáznám szét kedélyes dumcsizással. Ráérünk, van időnk. Bár nem tudom, mennyi adatott még...
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
Igazából tisztában voltam azzal, hogy mennyire illetlen dolog egy jótékonysági eseményen az embernek a telefonját nyomkodnia, de annyira nem akadtam fent rajta. Csupán annyi hátránya akadt, hogy annyira elkalandoztam miatta, hogy nem vettem észre az engem megközelítő férfi érkezését. Már csak akkor rezzentem össze kissé ijedten, amikor megszólított. Ebből a pár szóból már egyből arra is sikerült rájönnöm, hogy valószínűleg nem ezen a vidéken született az illető, vagy csak nagyon stílusos spanyol akart lenni. - Jó estét! – köszöntem kissé még mindig zavartan, de természetesen egyből el is rejtettem a készüléket a nem túl nagy retikülbe. Ott most jobb helye lesz, és bizonyára Ash sem fog aggódni amiatt, hogy hirtelen már nem írok neki vissza. Az ilyen helyeken akárkivel összefuthat az ember, aztán már szóba is elegyedett az illetővel. – Köszönöm, de azt hiszem, hogy nem olyan hosszú, hogy ennek a veszélye fennálljon! – mosolyogtam rá barátságosan, a kissé ijesztő küllemű férfira. Nem szoktam külső alapján ítélni, így most sem vontam le messzemenő következtetéseket vele kapcsolatban. Ráadásul, mivel amúgy is magányos voltam, nem lett volna szívem csak úgy udvariatlanul hátat fordítani neki. - Én? Új? – erre a feltételezésre akaratlanul is fel kellett nevetnem. – Nem, dehogyis! Sosem éltem máshol! – ráztam meg a fejemet könnyedén, hogy aztán kortyoljak egyet a kezemben tartott pohárból. – Miért, miből gondolta, hogy új lennék? – kérdeztem kíváncsian, mert ilyesmivel bizony még sohasem vádoltak. Bár tény, hogy az itt élők nagyobb része tényleg ismert is engem, már csak a hivatásom miatt is, na meg a szüleim elismert kutyatenyésztők, az öcsém meg a szánhúzó versenyek sztárja. - Kíváncsi vagyok, hogy mekkora összeget sikerült összegyűjteni… - szólaltam meg elgondolkozva, miután az est házigazdája mondott egy rövid beszédet. Közölte, hogy hamarosan el fogják árulni, csak legyünk egy kicsit türelemmel. Nekem ezzel szemernyi problémám sem akadt, hajlandó voltam kivárni. Ha már adakoztam, akkor szerettem volna tudni, hogy mégis mekkora sikerhez tudtam hozzájárulni. Nincs sok pénzem, de nem is feltétlenül erről szólt ez az egész. Sokkal inkább arról, hogy segítünk egy nemes cél érdekében, és ez nekem bőven elégnek bizonyult ahhoz, hogy csatlakozzak a kezdeményezéshez. Úgysem akadt még példa arra, hogy részt vettem volna valami effélében, pedig szerettem másoknak segíteni. Sőt, erre tettem fel az életemet, noha nem kifejezetten az emberek érdekeit néztem ilyenkor, hanem sokkal inkább az állatokét. Végül is, ők a pácienseim, és nem pedig a gazdák.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Engem nem az érdekel, hogy basztatja a telefont. Én sose tenném, mert utálom ezt a kis villogó-csipogó szart, nem akarok ilyet, elég a vezetékes. A falkás jelzőt viselem, mert azt egyszerű használni, de nem nagyon akarom megnyomni. Aki megsérül, viselje büszkén és hívjon segítséget, ha nagyon muszáj. Ha nagyon. Egyszer úgyis meghalunk. Ma azért adakoztam, hogy akik ezt ki akarják tolni, azoknak legyen rá lehetősége. A szőke nőt pedig lazán szólítom meg. Látom, hogy megijed. A hangszíntől, a hangerőtől vagy a pofámtól, mindegy is. - Én majdnem ráléptem. Mázlista. Nem a ruháját szidom, bár neki tutira ez fog lejönni. - Hát honnan tudtam volna? Itt rontom a levegőt egy ideje, de magát még nem láttam. Pedig eléggé jellegzetes az arca. A szeme főleg. Ezt elbaszott bóknak szántam. Kitűnik a többi nő közül. Kurva bájos. Vajon mivel foglalkozhat? Kapható? Úgy issza az italát, mintha nem lenne holnap. Tud valamit. - Hát ja. Én is kíváncsi vagyok, mibe dobtam bele a lóvét. Maga is adakozott? Úgy érzem, tényleg érdekli. Fura nő ez. Nem mondanám meg elsőre, hogy csupaszív, de most meg az a benyomásom. Beszédet mondanak. A sok duma szerintem tök felesleges. Egy pia mellett oké, de hogy én hallgassak ilyen nagy beszédeket, azt régóta nem szeretem. A seregben voltak eligazítások, azokat is utáltam. A parancsnok beszélt, csupa olyanról, amit már tudtam. - Én a lovardát képviselem egyébként. Tudja, ott a város szélén, az E'lemaitre. Átvettem az előző tulajtól. Maga mivel foglalkozik? Most már igyekszem kicsit jobban figyelni, mert hiába szőke a nő, lehet, hogy értelmes és valahogy nem örülnék, ha gyökérkednék mellette. Most zavarna.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Akkor tényleg az vagyok! – mosolyodtam el, miközben lopva végignéztem rajta. Nos, igen, nem lett volna túl szerencsés, ha az első viselés alkalmával sikerül teljesen tönkretenni ezt a szép ruhát. Nagyon szomorú lettem volna, mert szerintem még soha nem viseltem efféle holmit. Ennél én jóval egyszerűbb nőszemély voltam, világéletemben a földeken dolgoztam, kétkezi munkát végeztem. Ezért is volt nekem most olyan nagy dolog, hogy itt lehettem ezen az estélyen, noha igyekeztem mindezt palástolni a többi vendég előtt. - Azért annyira nem kicsi a város, hogy mindenki ismerjen mindenkit. – billentettem oldalra a fejemet, miközben azon gondolkoztam, hogy én láttam-e már az úriembert. Aztán a karakteres arc miatt arra a határozott következtetésre jutottam, hogy valószínűleg m ég soha nem volt szerencsénk egymáshoz. Erre majdnem a fejemet tettem volna. – Valóban? – érdeklődés csillant az emlegetett szemekben, ahogy őt figyeltem. – Nos, ezt még sosem mondták, de ha bóknak szánta, akkor köszönöm szépen. – a hangszín miatt nem voltam teljesen biztos a szavak szándékában, de reméltem, hogy nem lőttem nagyon mellé. - Természetesen! Szerintem itt mindenki, aki eljött. – vélekedtem, körbepillantva az egybegyűlteken. – Vagy maga szerint van olyan, aki csak eljött egyet enni, meg mulatni? – kérdeztem csodálkozva, mert nekem bizony meg sem fordult a fejemben ilyen illetlenség. Ha már meghívtak, akkor illik adakozni a megjelenéssel együtt. Máskülönben nem jövök el, nem? Ez a gondolat kissé felháborított, hogy esetleg akadnak itt potyázók, pont a nagy elit között, akikhez én ugyebár sohasem fogok tartozni. Nem is bántam ezek után annyira. - Tényleg? – ezúttal a beszédről újra a mellettem ácsorgó férfira kalandozott a figyelmem, arcomon őszinte meglepettség jelent meg. – Nahát, akkor azt hiszem, hogy ez egy nagyon szerencsés találkozás. – szélesen mosolyodtam el, hiszen én már tudtam azt, amit ő még nem. – Én vagyok a Nemzeti Park vadrezervátumának az állatorvosa. – azt ugyan még nem ajánlottam fel, hogy ha esetleg szüksége lenne majd az állatainak ellátásra, vagy vizsgálatra, akkor forduljon nyugodtan hozzám. Viszont szándékomban állt megtenni, mert én egyszerűen ilyen vagyok. Szeretek segíteni, ha tudok, ez pedig amúgy is a munkámhoz kapcsolódott, még ha nem is praktizáltam egyébként a város állatai számára. Azért az ismerősöknek mindig besegítettem, noha lehetséges, hogy neki már megvolt az orvosa. Sőt, ez több mint valószínű. - Egyedül érkezett? – az, hogy mennyire volt udvariatlan, vagy tolakodó a kérdés, most nem érdekelt. Helyette újra végignéztem az embereken, hátha elraboltam valakitől, aki már várja vissza. Ha nem, akkor természetesen nem fogom rosszul érezni magam azért, mert beszélgetek vele még pár percig. Sosem lehet tudni, mikor jön jól az ismeretség.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Egy nőnek a ruha testrésznek számít, a legnemesebbnek. Ha összetaposom, megkínzom. Megúszta. Aranyosan mosolyog, figyelem, szavak nélkül nézem, hogy örül magának. - Ja. Szerencsére. Nem rossz, ha néha ismeretlen tudok lenni. A lovarda tulaja azért nem akárki, ma is úgy jöttem, de nem bánom, hogy ez nem falu, ahol mindenki tud mindent a másikról. - Hát úgy is van. Nem akármilyen csillogó ékszereket kapott az orra két oldalára! Bóknak szántam, hát ennyire nem egyértelmű? Faszomat. Miért is mondok ilyeneket, mikor mindennek vége lesz hamarosan? Mert tényleg szépek azok az íriszek. Fantasztikusak. - Ne már, hogy nem mondták még? Szerénykedik. És milyen jól áll neki! - Ingyenélők mindig akadnak. Az asztalnál kell keresni őket, de hamarosan le is lépnek. Mikor jóllaktak. Odanézek és próbálom kitalálni, a falatozók közül ki jött üres zsebbel. Nem nagyon érdekel, de ismerem a jelenséget. Egyszer pont egy ilyen helyen kellett kinyírnom valakit, az is adakozás nélkül ment, csak a zaba érdekelte. A nőt meglepem, naiv, nem számít ilyenre. Érzem, hogy még dühös is lett. Elmosolyodom, mert szeretem az ilyen heves érzelmeket. - Mert? Szereti a lovakat? Elsőre erre gondolok, aztán kiderül, miért mondja. - Á! Van orvosom, akit még az előző tulaj ajánlott, de nem árt több vasat tartani a tűzben. Ha magának belefér, szívesen látom, hogy átnézze az állományt! Jó pénzért, ezt mondani se kell. Nemrég lettek bevizsgálva, biztosra mentem, mikor megkaptam a helyet. A lovak többsége jól van. Az egyik kúrán vesz részt, őt hagyjuk is. Mivel ez a nő szimpatikus és hasznos is lehet, azt mondom, legyen a lovaké a jövő. Én megdöglök, ők élhetnek. Ahogy az emberek is. Az a rezervátum messze van, nem biztos, hogy a csaj vevő az ajánlatomra. - Ja. Mint a kisujjam. Maga? Látom, a telefonja a társasága... Bunkóságnak veheti, de egyszerűen nyitva tartottam a szememet. Azt még megnézem, férjnél van-e, látok-e gyűrűt rajta. - Achilles Kilpatrick vagyok - nyújtom a kezemet és óvatosan szorítom meg a nő kacsóját, ha adja. Látom, hogy aggódik, hátha hiányol engem valaki. Dehogy hiányolnak! Úgy fogok innen távozni, hogy senkinek nem tűnik fel. Sokakkal együtt megyek, azt hiszem. De amíg még itt vagyok, egy jó doki segíthet. - Régóta foglalkozik állatokkal? Hogyhogy nem az emberek gyógyítása érdekli? Mi is jó nagy állatok vagyunk. Néha. Gyakran. Halk, rekedt röhögést hallatok és elmarok egy italt, meg egy másikat. Az egyik poharat a nő felé nyújtom.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
Nem szóltam semmit arra, hogy szerinte szerencsés, hogy nem ismerünk mindenkit. Engem mondjuk az sem zavart volna különösebben, de tény, hogy megvannak a maga pozitív oldalai is annak, hogy nem botlunk állandóan ismerősökbe, akármerre menjünk is a városon belül. Úgyhogy bölcsen csak mosolyogtam egyet, és ezzel le is zártam magamban a témát. - Köszönöm! - mosolyogtam ismét elbűvölően. Kedveltem a bókokat, de szerintem nem volt olyan nő a Földön, aki ne lett volna ezzel ugyanígy. – Pedig így van! – jó, Ash más lapra tartozik ezen a téren, de egyébként tényleg nem szoktak csak úgy dicsérgetni. Nos, ő ezek szerint egy ilyen személyiség, aki szereti csapni a szelet a szép nőknek. Az ilyesmi mindig szórakoztatott, szerettem nézni, ahogy próbálkoznak egy-egy kiszemeltnél. Ez a férfi nem volt különösebben figyelemreméltó, vagy helyesnek mondható, de talán a dumájával sokat el tud érni. Voltak ilyenek, én is ismertem néhány hozzá hasonlót. Persze csak távoli ismerős szintjén. - Igen, de ez borzasztó! – ráztam meg a fejemet lemondóan. – Már egy jótékonysági estélyre is beteszik a lábukat, ráadásul gondolom nem is azok, akik ne tudnának adakozni! – mivel a ruházat ugyebár sok dologról árulkodott, és senki nem nézett ki olyannak, aki rászorulna az ingyen kosztra. De lehet, hogy tévedek, és rosszul ítéltem meg őket. A látszat sokaknak jelent mindent, akár az életüket is. Én nem értettem meg őket soha. - Igen, nagyon szeretem őket! Nekünk is van néhány otthon! – árultam el mosolyogva, amikor sikerült túllépnem a hirtelen jött felháborodásomon. – Rendben, nagyon szívesen segítek! – bólintottam rá, ha már így felajánlottam úgymond. Egyébként gondoltam, hogy van már orvosa, az ilyen helyeknek szokott lenni. Én meg ugyebár nem is praktizáltam csak úgy a városi állatok számára, de kivételt mindig lehetett tenni, hiszen a tudásom elég sokrétűnek nevezhető, minden területen. Legalábbis azon biztosan, ami állatokhoz köthető. - Nos, igen. Tudom, hogy nagyon udvariatlan dolog, de a vőlegényem nem rajong az ilyen eseményekért, ezért otthon maradt. – de ha már így elárultam, akkor el is rejtettem a telefont. Nem akartam még most, a beszélgetés alatt is ilyenekkel foglalkozni, mert az már tényleg túlzás lenne, és különben sem jellemző rám, hogy ráfüggjek a készülékemre. Megvoltam nélküle remekül, csak addig szórakoztattam magam vele, amíg nem akadt egyéb társaságom. – Én pedig Veronica Hawkins, nagyon örülök! – fogadtam el a felém nyújtott kezet, és enyhén meg is szorítottam azt. Nem erőlködve, csak határozottan. - Sok szempontból igaza van, tényleg annak számítunk. – egyetértően bólogattam, miközben átvettem tőle a poharat. – Köszönöm! – még egy hálás mosolyt is kapott, de csak azt követően válaszoltam a kérdésére, hogy belekortyoltam egyet az italomba. – Egyébként, mióta az eszemet tudom, azóta állatokkal akartam foglalkozni. Nekünk is van jó pár, az apám pedig kutyatenyésztő, úgyhogy mindig ott voltak körülöttem. Aztán valahogy ez a szenvedély meg is maradt egészen addig, míg dönteni nem kellett a tovább tanulás kapcsán. Onnantól egyenes út vezetett a szakma felé. A húgom viszont, velem ellentétben az emberek gyógyítására tette fel az életét, őt meg az érdekli jobban. – megvontam a vállaimat könnyedén. - Önnek csak a lovarda van? – kérdeztem kíváncsian, mert sohasem lehet tudni. Attól még, hogy vezet egyet, lehetséges, hogy másból él.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Ez a nő nem egy meggondolatlan, hülye picsa. Érzem benne az érettséget. Érti, amit mondok, ellenkezik, de rám hagyja. A szemei pedig tényleg elbűvölőek, tuti, hogy tudja. Egyszerűen nem lehet igaz, hogy más nem látta, amit én! - Valahogy úgy, hogy a rák enné ki a belüket. De nem rajtuk múlik a világ sorsa... Meglepő, hogy ilyen nyugodtan viselem. Nem béke ez, hisz látom a tüzet, ami majd felégeti a sorsomat. Csak az éhenkórászokat szarom le. Bolhák a területemen, nem veszélyesek. - Otthon is tart lovakat? Én lovon közlekedem, van egy jóbarátom, Jolly Joker! Ma kivételesen nem vele jöttem, mert ez a hely közel volt. Nem akartam lóbűzzel jönni oda, ahol a város krémje kelleti magát. Egy gyors, rövid vigyort engedek meg, mikor a dokinő vállalja, hogy jön. - Örülök. Az állatoknak is jót tesz majd egy másik arc. Magát biztos szeretni fogják. Nekem főleg. Jó fej az a doki, aki kijár, de ez egy nő és nem is akármilyen. Esélyem nincs nála, szerintem akkor se, ha fizetek. A szakértelme fog kelleni, meg a kedvessége. - Udvariatlan a lófaszt! - tör ki belőlem a durva tagadás. - Szóval fél lábbal még otthon van! Sebaj. Jól teszi. Gyerek még nincs, jól sejtem? A szerelem szép dolog. Az enyém véget ért és talán sose éled újra. Egy fiatal nő csak legyen is szerelmes, zúgjon bele valakibe, imádja a fickót. Ha fiatal lennék, én is egy ilyen bigét akarnék. Tök aranyos, hogy elrejti a gépet, mintha ezzel a múltat is eltörölné. Láttam én, mit baszkurálja. Dumcsiznak egymással, nem gáz. Szarom le. - Maga biztos sokkal jobban érti is ezt. Én csak látom. Aranyos, ahogy megköszöni a poharat. Ez egy kis tündér. Lassan azt érzem, nincs is nálam helye. Felém a pusztulás honos, ilyen életteli nőknek nem való a sorsom, az utam. - Kutyák! Én is velük akartam foglalkozni, csak adódott egy másik lehetőség. Elkezdtem a papírozást, aztán jött a Falka, hogy hé, nem kell a lovarda? Hogy a faszba ne kellett volna? Paripán jöttem fel, rajta járok és imádom a kis patásokat. Testhezálló feladat, el is fogadtam. - Nem semmi. Egy orvosit elvégezni, akármilyet, nagyon nagy falat! A húga is itt él? Én az iskolát is később ismertem meg. A barakkban nem olvashattunk, csak nekünk olvastak fel. Ma minden más, szerencsére. Azt érzem, hogy ha én elmúlok, az ilyenek, mint Veronica fognak túlélni. Legyen így! Legyen úgy! De azért... Ehh. Hawkins. Ismerek másik ilyet a városban? Nem. - Az van. Korábban vadászboltot vezettem Anchorage-ban, előtte meg Mexikóban nyomattam a szakmát. A lovak viszont régi szerelmeim, gyerekkorom óta beléjük futok, úgyhogy ez volt a legjobb választás. Már megint mondanak valamit. Ez a jótékonysági est ilyen, tudom. Megint nem figyeltem. A nőt figyelem, nézem, hogy viselkedik. Semmi extra nincs benne, de borzasztó vonzó és okos. Nem csak hasznomra lehet, hanem jó érzés dumálni vele. Lehet, hogy pótorvosnak teszem meg, ha vállalja. Az előzőt se menesztem két szép szemért. Viszont a piát felhajtom és kell valami kaja. Á, marhanyelv! Az jó lesz. Kettőt be is tömök. Hamar elfogyasztom.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- De a hozzájuk hasonlókon igen! – sóhajtottam lemondóan. Szomorú, hogy így áll a helyzet, és már azok is inkább a könnyebbik végéről fogják meg a dolgokat, akik nem szorulnak rá. Egyébként a fogalmazásmódján már fent sem akadtam. Egyrészt látszott rajta, hogy nem kifejezetten előkelő körökhöz szokott, másrészt én is jóval egyszerűbb nő voltam, mint az itteni népek többsége. Farmon nőttem fel, és mindig akadt egy-két mocskosabb szájú munkás, akiken jót derülhettem. Ugyan anya mindig helyre tette őket, de ez a lényegen nem változtatott. Nem volt idegen a fülemnek. - Igen, otthon is vannak! – bólintottam, amikor végre egy kicsit kellemesebb téma felé eveztünk. Az állatok már inkább a kedvemre valóak voltak, de ez nyilván látszott is rajtam. – Mármint a városban? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. – Elég veszélyes ezen a jeges úton, Achilles! Vigyázzon rá! Könnyedén kifordulhat a bokája, és akkor megvan a baj! – figyelmeztettem őszinte aggodalommal. Nem kioktatni akartam, csupán felhívtam erre a fontosabb apróságra a figyelmét. Hiszen egy ember is pórul járhat, de a lovak lába annyira nehezen gyógyul egy ilyen után. - Jól kijövök az állatokkal, igen! – mosolyodtam el. Szerintem sem lesz semmi probléma, általában nyugodtan viselkedem velük, és megnyugtatóan beszélek hozzájuk. Ez azért nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ne tartsanak tőlem különösebben. A lovakat pedig amúgy is nagyon kedveltem. Hatalmas, tiszteletet parancsoló állatok, engem legalábbis mindig lenyűgözött, ha láttam egy gyönyörű példányt. - Igen, valami olyasmi! – azért kicsit megkönnyebbülten azon, hogy nem okozott neki különösebben gondot a telefonozásom. Nem akartam máris rossz benyomást tenni. Senkire sem, ha már itt tartunk. – Jól! – bólintottam. Most már legalább volt esély gyerekre, hogy Ash visszatért az életembe. Eddig fájó pont volt ez számomra. – Talán majd később, de az unokaöcsém nevelésében aktívan részt veszek, úgyhogy van már némi tapasztalatom velük! – mosolyodtam el, ahogy Noaht emlegettem. Ő volt az én kis szemem fénye. - Még nincs veszve minden! Ezek után is dönthet úgy, hogy kutyákkal is foglalkozni akar! – vetettem fel az ötletet, bár nem feltétlenül örültem volna a konkurenciának. Nyilván hittem a mi kutyáink tehetségében, és kiváló vérvonalában, de sohasem lehet tudni. – Nemrég járt itt látogatóban, de már visszautazott az egyetemre. – Averynek végül sikerült összeszednie magát, és le is lépett újból. Most legalább már tartotta velünk a kapcsolatot, és nem szó nélkül tűnt el az életünkből. Azt nem bocsátottam volna meg neki még egyszer, az is biztos. - Az csodálatos, ha az ember megtalálja a neki való hivatást, és boldog is attól, amit csinál! – mosolyogtam vidáman. Talán neki ez túl nyálas elgondolás, de én így vélekedtem erről. Én is szerencsés voltam, mert azzal foglalkoztam, amivel mindig is szerettem volna. – Pedig ezen a vidéken a vadászat is elég felkapott. – én is tudtam bánni a puskával, csak nem élveztem annyira, mint mások.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Faszom szomorkodik itt. A világnak úgyis annyi. Alignak elhatározta, hogy mindenkit kiirt. Farkast, őrzőt, embert. Veronica is megdöglik majd. Lehet, hogy utánam, de kipurcan. Hülyeség ilyen szarokon aggódni. Legyintek. Érzem, hogy nem zavarom különösebben. Ezt hívják úgy, hogy toleráns. Bírja a gyűrődést, baszd meg! És lovai vannak! - Na, az király! Előtted áll egy. Mert én is az vagyok. Érzem, mennyire odavan a bundás, ösztönök uralta lényekért. Hát itt van egy és fogalma sincs róla! - Ne aggódjon! Még a hegyre is felment. Fasza egy ló, én mondom! Különleges, pedig én már láttam egy-két lovat az életem során. Ez egy igazi paripa, aki harcban is megállná a helyét. Katona ló, geci. Vigyáz a lábára, meg én is az övére. Veronica aggódására csak fújok egyet. - Akkor mi is jóban leszünk, höhöhöhö! Öblös, rekedtes röhögést hallatok. Mintha csak poén lenne. Pedig igaz. Kedvelhető egy természete van. Asszem, bejön. Leszarom, hogy a telót nyomkodta. Most rám figyel. Csak próbálná meg, hogy nem! Többen, mint igen. Nem. Lófaszt! - Nem késő! Még fiatal, ahogy látom. Mikor én már nem leszek, a maga unokái vígan ugrálnak a karácsonyfa körül. Ez nem a legvidámabb gondolat, de én se vagyok a legvidámabb. Mind meghalunk, de születnek újak. Gyerekkel én is foglalkoztam, még a barakkban is. Kis gyerek a még kisebbel. Jópofák, kis beszarósok. - Ja. Ha megérem. Kutyák? A farmon legfeljebb egyet tartanék. Egész másra gondoltam. Jó fej a csaj, biztatna. Ó, hogy nyalom a pináját. - Ki az? Véletlenül nem ismerem? Rémlik valami ilyesmi pina. Aztán lehet, hogy nem ő. Hawkins? Tuti, nem az volt. - Úgy ám, baszik! Látom, maga is megtalálta. Ehh, tegeződhetünk? Ezer évvel idősebb vagyok... Felajánlom, mert jó fej vagyok. Veronica tök fiatal és édeske. Tetszik a pozitív gondolkodása. Az élet majd keresztülhúzza a számításait, de addig legalább remél. Én már csak kevés dologban reménykedem. Bassza meg! - Nem akartam már ugyanazzal foglalkozni. Ez most jó. Emberek jönnek, lóval mennek, körbe és körbe. Szarok a szarvasokra. Kivéve teljes formámban. Azt Veronica nem ismerheti. - Van beceneved? Engem Taco-nak hívnak. Mert imádom a taco-t. Te csipázod? Én megbeszéltem vele a tegeződést. - Most már innunk kell valami komolyat. Pezsgő? Szar, de jó lesz.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Valóban? – csak mosolyogtam egyet azon, amit mondott. Igaz, hogy nem tűnt olyan előkelőnek, és jól neveltnek, mint az itteniek többsége, de talán ezzel vitt némi színfoltot a mai társaságba. Azt azonban semmiképpen sem mondtam volna rá, hogy állat lenne. Még akkor sem, ha az emberek szigorúan véve tényleg azok. Még ha nyers is a stílusa, eddig azért nem viselkedett velem úgy, hogy okom lett volna panaszkodni rá. - Felment vele a hegyre? – kérdeztem hitetlenkedve. A meglepettség nagyra nyitotta a szemeimet, ahogy pislogtam rá. – Ha elfogad egy kéretlen tanácsot, legközelebb azért ne késztesse efféle mutatványokra, mert lehet, hogy csak szerencséje volt. Ha egy mód van rá, inkább ne kockáztassa az életét. – elhittem én, hogy fasza ló – hogy az ő szavajárásával éljek -, de azt a nagy súlyt olykor nehéz kordában tartani, és könnyebb terepen is hamar eltörik a lába. Hát még a jégen, ahol még nehezebb koordinálnia magát még egy embernek is. - Ne legyen ilyen borúlátó, Achilles! – ingattam elnéző mosollyal a fejemet. – Még maga előtt áll az élet. Vannak gyerekei? – valahogy nem tűnt valószínűnek, de mégis megkérdeztem. Sohasem lehet tudni, hogy ki okoz meglepetést nekünk. Arra sem számítottam igazából, hogy hozzá hasonló fickóval futok itt össze, erre tessék! Egyszerű volt, mint én. – A húgom? – kérdeztem vissza, csak a pontosítás végett. – Avery Hawkinsnak hívják, de nem hiszem, hogy találkozott vele. Nem volt itt sokáig. – és akkor sem mozdult ki túl sokat, amennyire tudtam. De hát Ash akkortájt került elő, és nem ezzel foglalkoztam. - Igen, én is! – bólogattam mosolyogva, egyetértően. – Szerencsésnek érzem magam. – és ez igazi is volt. Én nem az a típus voltam, aki ne értékelné a dolgokat. Még akkor is figyeltem erre, ha tényleg magától értetődőről volt szó. – Hát persze! Könnyebb lesz úgy! – nevettem fel vidáman, a tegeződést tényleg jobban szerettem. Közvetlenebb volt, és egyszerűbb is beszélgetni úgy. Nem kell figyelni a hivatalos formákra, hogy meg ne bántsam. Mondjuk amúgy sem tűnt olyannak, akinek könnyű lenne a lelkébe gázolni azzal, hogy esetleg nem fogalmaztam olyan tiszteletteljesen. - Én meg el sem tudom képzelni, hogy mással foglalkozzak. De hát ez a szép, hogy ennyire sokfélék vagyunk, igaz? – valószínűleg nagyon közhelyes volt, amit mondtam, de én tényleg így gondoltam. – Igen, van… - elgondolkozva bólogattam, még mindig azon kattogott az agyam, ami az előbb jutott eszembe. Nem tudtam, hogy mi mással foglalkozhatnék még az állatokon kívül. – Ronnie! – árultam el, aztán a szemöldököm érdeklődéssel ugrott meg. – Taco? – kérdeztem vissza, és mielőtt további információkat tudakolhattam volna meg a becenév eredetét illetően, már meg is kaptam a választ. – Ó, értem! – mosolyodtam el ismét. – Igen, nagyon szeretem! – és ha már itt tartottunk, meg is kívántam a mexikói kaját, bár ezt bölcsen nem tettem szóvá. Még félreértené, márpedig olyannak tűnt, aki akár szándékosan is hajlamos lenne rá. - Rendben, benne vagyok! – a hónom alá is csaptam a táskámat, hogy megszerezzük azt a pezsgőt. – De valami rövidet is szívesen innék. Nem sokat, csak egyet-kettőt. A végén még a fejembe száll! – vallottam be kuncogva. Nem bírom ám olyan jól az alkoholt, viszont egynél szerencsére még mindig több kellett ahhoz, hogy beüssön.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Amilyen kis finnyás picsának néztem, olyan laza. Baromi csinos, ad magára, de nem fél. Szinte hülyének néz, hogy állatnak tartom magam. Na ja, ismeri az állatokat. - Fel én! Maga meg nem mondja meg nekem, mit csináljak! A farkasom feláll a seggéről és szemezni kezd a nővel. Egy kevés energia odaáramlik. Ha nem folytatja a kioktatást, nem lesz baj. Eddig úgy láttam, vissza bírja fogni magát. Nem csak ő ért ám a paripákhoz. Tudom én, hogy jeges úton a lónak is szar, hegyre fel főleg. Nem akartam gyalog menni, bassza meg. Ha már lovam van, legyen tökös ló! Ennyi. - Ja. Van egy lányom. Annyi idős lehet, mint maga. Madikém... Amióta forr a fejem, nem nagyon találkoztunk. Egyszer, akkor is meg kellett innom a nyugilöttyöt. Veronica meg itt próbál belém életet lehelni. Szart se tud arról, amit én érzek. Jó fej, nem baszom le, hogy hülyeségekkel traktál. Szarok rá. Nem árt, nem is használ. - Hát ki más? - tárom szét a kezeimet. Nem vágom, hogy nem figyel vagy ennyire szőke. Már nem az első, amit nem ért. Pedig egyszerűen szoktam beszélni, inkább az zavarja az embereket, minthogy mindent bonyolítok, mint a nagyokosok. Megrázom a fejemet. Nem rémlik a név. Nagy ez a város, lehet, hogy még csak futólag se láttam a másik kiscsajt. Mindegy. Ez itt jó arc, megcsinálta magát és boldog az útjával. Sokáig én is úgy voltam. Faszom... - Mindjárt iszunk is rá. Most se mosolygok, akármennyire nevetett, de egy kicsit talán enyhébb lesz az arcom. Pertu kell, ha már meghívtam a tegeződésre. - Ja. Az szép. Nem tudok ezzel mit kezdeni. Tök boldog, én kurvára nem vagyok az. A lovarda se vidít fel, a Falka se, a posztom se, a gyerek se. Nem is látom. Szar az egész. - Tudod, hol adják a legjobb csirkés taco-t errefelé? Abban a lakókocsis lebujban. Kint a világ végén. Mikor jöttem fel a városba, megálltam annál a parknál és tíz ujjamat megnyaltam a cucc után! A gyomrom most is elfogadná. Na, az azért még lázba hoz. Egy jó taco. - Akkor egyet-kettőt. Gyere, Ronnie! Vadászunk. Meglököm a nő oldalát és indulhatunk. Kezeim a zsebemben. Szétnézek, hogy van-e más ismerős. Asszem a polgármester punci itt kolbászol valahol. Az még kicsi, felügyelik. Nem nagyon ismerem. Á! Itallap és pult. Tequila nincs. Öreg skót cucc, az is fasza. - Whisky jöhet? Ha igen, akkor mutató- és középsőujjal jelzem a mellényes ficsúrnak, hogy ennyit kérünk. - Aztán mi lesz, ha ennek az estének vége? Mik a terveid itt? Ha visszakérdez, hát... Villantok valami műdumát. A halált várom én, minek tervezzek? Kölyköt akartam, Madivel akartam foglalkozni, jól beépülni, sokáig végrehajtóként, aztán ha már vén leszek, mint az országút, meg a hegyek, akkor szellemi góré. Mint a Teremtőm. De ha hetek vannak hátra, maximum, hát mire verjem magam?
Kezdőlap
Ez most záró lett, ha nem haragszol, de már nagyon régóta húzódik! 
//
<33333 //
