Dacosan léptem be Nolan mögött a rendelőbe. Semmi kedvem nem volt egy újabb agyturkász hülyeségeit hallgatni, aki szentül meg volt győződve arról, hogy én csak egy kölyök vagyok, és ő majd megváltást hoz az életembe, mintha csak ő lenne Jézus. Örültem, hogy megszabadultam az elsőtől. Csakhogy bárhogy bizonygattam drága bátyámnak, hogy már teljesen jól vagyok, és szükségtelen tovább pazarolnunk bárkinek is az idejét a nem létező problémáimra, csak rámnézett, és megrázta a fejét. - Ariel, tudhatnád, hogy nem tudsz becsapni. Érzem, tudom, hogy még közel sem vagy önmagad. Olyan, vagy mint egy hurrikán. Tombolsz, felforgatsz mindent magad körül, a következő pillanatban, meg benn állunk a szemében, ahol csend van, még ha a béke csak látszólagos is, és várjuk a következő hullámot, ami isten tudja milyen formában tör elő belőled. - Nem is igaz! - Na még most tisztázzuk a játékszabályokat. Szót kell fogadnod nekem, és ez nem vita tárgya. Jelen pillanatban én vagyok az egyetlen, aki közted és a városban uralkodó falka között áll. Ráadásul volt egy egyezségünk: csak akkor jöhetsz ide, ha az orvos is megengedi, de arról szó sem volt, hogy a kezelést abbahagyhatod. Fel tudnék sorolni számtalan példát arra milyen eredménnyel zárult bármelyik ellenkezésed is. Szóval, próbálj meg jó kislány lenni, és legalább erre az egy órára igyekezz megtalálni a régi önmagad. Vagy színészkedj. Nem érdekel. De ha nekimész az orvosnak, nem fogod megköszönni, amit tőlem kapsz. És elhiheted nem bántalak szivesen, de az én nevelési módszerem még mindig emberségesebb, mint amilyen büntetést az alfától kapnál. Megszégyenülten hajtottam le a fejem. Sajnos ezekkel az érvekkel nem tudtam vitába szállni. Ettől függetlenül mihelyt hátat fordított kinyújtottam rá a nyelvem. Tudtam, hogy gyerekesen viselkedek, de nem érdekelt. A rendelő ajtaja erősen vágódott be mögöttem. Nolan egy megsemmisítő pillantást vetett rám, miközben Bestiája vicsorogva körözött az enyém közül. Talán egy kicsit túl messzire mentem. Fenevadam megadóan kusshadt le, míg én elhúztam a számat, aztán megadóan sóhajtottam. Jó, igyekszem normálisan viselkedni. Meglepetten néztem körbe. A várt üveg, aluminíum meg ki tudja milyen bútorok helyett fa vett körbe mindenhonnan. Csak csöndben nézelődtem, míg Nolan az orvossal diskurált, és átadta az aktámat. Bár csöndesen beszélt, azért én minden szót jól hallottam. - Elég hirtelen hangulatváltozásai vannak. Az orvosa szerint depresszió. Már több mint fél éve kezelték, csak ideköltözött és ezért szükséges az orvosváltás. Kapott gyógyszereket is... Rejtett mosoly ült a szám sarkában. Felírták, ez a pontos kifejezés. De hogy én egy darab dilibogyót nem kaptam be, az is biztos. Mikor Matthewt említette elsötétedett a pillantásom. Tiszteltem, szerettem, de azért mindennek volt határa. Mégsem szóltam egy szót sem, csak vékony vonallá préselt ajkaim tanuskodtak arról, hogy vihar dúl bennem.
Szeretek pihenőt tartani két session között. Le kell vezetnem magamból mindazt, ami egy-egy ilyen alkalommal ér. Nem veszem ezt félvállról, még ha a megvásárolt diploma és doktori fokozat nem ezt jelentené. Nem érdekelnek ezek, sokkal régebb óta foglalkozom ezzel, ez a képességem (vagyis annak egy része és még finomíthatnám) és nem két éve gyakorlom. Viszont buktam. Többször is, mint kéne, az életben. Ez számított a legkézenfekvőbb megoldásnak, hírnévre nem vágytam, és ismertségre sem. Még a beszélgetés előtt elérkezik hozzám a feszültség érzése. Sóhajtva állok fel és megyek a konyhába, hogy a kávéscsészémet elmossam. ~Farkasok.~ Bölcs megállapítás, de már csak ezért is örülök, hogy hozzám jöttek. A fogadó részen ülő titkár nem rezzen össze az ajtó becsapódásától. Edzett ilyen téren, ahogy láttam. Mire beérnének, addigra én már a dupla párnázott ajtó mögött lévő irodámban vagyok. A titkár mosollyal fogadja őket, majd bejelenti őket nekem. Magamban halkan szusszantok egyet, amikor csak egyikük lép be és elkezdi mondani. Feltartom kissé a kezem és mosollyal szólalok meg. - Ha megbocsát. – kilépek és Arielre tekintve, az egyik kezemmel elsőbbségre nyújtva szólalok meg. – Kérem, fáradjon be, ez éppúgy tartozik Önre is. Ha befáradt, csak akkor csukom be mögöttünk az ajtót, de csak az egyiket. Visszaülök, az asztal mögé és az előttem nyitva lévő mappát becsukva, félreteszem. Arielé. - Az előtörténetet át fogom beszélni veled, Ariel, tőled szeretném hallani. – váltok tegezésre, nézve a korát. Így is, meg úgy is. Rólam csak annyit érzékelnek, hogy 300-350 körüli, vérvonalamba tartozó vagyok, nem többet. - Az első ülés ingyenes, ilyenkor feltérképezzük azt, hogy tudunk-e együtt dolgozni, közreműködni egymással. – tekintek mindkettőjükre. Amennyiben úgy történik, hogy el tudjuk egymást fogadni segítőként, akkor a továbbiakat megbeszélem Önökkel. Ha szeretné – tekintek Nolanre. – Kint is megvárhatja az ülés végét. – döntésétől függetlenül búcsúzóra veszem tőle, kézfogással. Ha távozott, az ajtót becsukva ismét, ezúttal dupla ajtósan, már az egyik kanapé felé veszem az irányt. - Választhatod a kanapét vagy fotelt, ahogy jól esik. A földet, a babzsákot, bármit. Ha megteszi, csak akkor folytatom. Ha úgy dönt, ott ül továbbra is, akkor is folytatom. - Bastian a nevem. És szerintem tudnád folytatni még, mi az, amit hozzátennék. - tekintek rá. A farkasomra utalok. - Mit gondolsz erről az egész helyzetről és mit szeretnél? Nem az a gyermeki Biisha vagyok, aki önfeledten játékos, hanem az a Biisha vagyok, aki mindig is nyitott szívvel és elmével fordult mások felé. Elbújhat a világ végére is bárki, de a gondolatait, érzelmeit nem tudja előlem elrejteni. De most még csak várakozom. A reakcióra várok.
Nolan hirtelen elhallgat, ami számomra teljesen meglepő. Hitetlenkedve pillantottam az ajtó felé, ahol egy vadidegen állt, és épp hozzám beszélt. Eltátottam a számat, és kissé oldalra dőlve néztem a bátyámra, aki alig láthatóan biccentett egyet. Nem igazán tudtam leolvasni az arcáról, hogy mit gondol, de mivel az energiái nem változtak, így megvontam a vállam, kiegyenesedtem, és mint aki a vesztőhelyre igyekszik, nagyjából olyan sebességgel léptem be az orvos mellett az ajtón. Feszülten álltam meg Nolan mellett és ide-oda hintáztam a sarkamon. Elég egyértelmű volt, hogy bárhol szívesebben lennék mint itt, és csak egyetlen apró sugallatt kell, hogy farokfelvágva rohanjak ki. ~Farkas, és jóval idősebb nálad, szóval viselkedj.~ - hallottam az utasítást a fejemben, amire alig láthatóan, de elhúztam a számat. Ennyit azért még én is meg tudtam állapítani. Nem voltam már kölyök. Imádtam, hogy Nolanhoz minden bajommal fordulhattam, de mikor így kezelt, legszívesebben a falhoz kentem volna, hogy leessen neki, már elmúltam száz. Mondjuk esélyem nem lett volna. Míg Nolan az orvost hallgatta figyelmesen, én inkább az ablakon bámultam ki. Csak arra figyeltem fel, hogy kezet fogtak, majd Nolan kisétált az ajtón. ~Remek...kettesben az ördög ügyvédjével..~ Továbbra is egyhelyben álltam, csak a tekintetemmel követtem gyanakvón a férfit, ahogy a kanapéra ül. Én inkább ott ültem le a földre törökülésben, ahol voltam, tisztes távolságra tőle. Minden porcikám megfeszült. Olyan lehettem, mint egy menekülésre kész vadállat. A feltételezésre csak biccentek. Tudom, igen, és nem mondhatnám, hogy repesek az örömtől. Az előző orvosom ember volt. Jól elszórakoztatott, hogy mikor hogy tudok minél inkább az idegeire menni, ugyanis annál kevesebb időt kellett a lelkem és érzéseim elemezgetésével tölteni. Egy farkas viszont már más téma volt, főleg, ha ennyivel idősebb, mint én. Beletörődően hunytam le a szemem. Valószínűleg ha itt megpróbálnék kilógni az ablakon, sem az ő, sem Nolan tetszését nem nyerné el a megmozdulásom. Vörös tincseimbe túrtam, majd köröztem egyet a fejemmel, miközben a kérdést forgattam a fejemben. Mit gondolok és mit akarok? Ezt még nem igazán kérdezte meg tőlem senki sem, de ha már így rákérdezett... - Elmenni. De gondolom ez az opció a tilos kategóriába esik, szóval mi lenne, ha egyszerűen csak hallgatnánk, amíg letelik ez az egy óra? - pillantok rá hirtelen, dacosan. Igen, én vagyok szúrós kisasszony személyesen, de nehogy már itt lelkizzek egy vadidegennel, csak mert van egy papírja, ami feljogosítja rá. Ettől még a gyászom nem fog elmúlni, és az életkedvem sem fogja kiverni a plafont. Matthew nincs többé, és ezen nem változtat hányszor beszélek róla. Ahogy máskor is, most is végigfutottam gondolatban az életemen. Háborúk, vérfürdő - valószínűleg, mert abból sokra nem emlékeztem - pocsék, agresszív falkák, magány. ~Ez a farkaslét kész szívás...~ - jutottam ismét ugyanarra a végeredményre, mint az utóbbi egy évben, már ki tudja hányszor. Nolanon kívül egyetlen jó dolgot nem tudtam hozzátenni, hacsak nem azokat a pillanatokat, mikor az erdőben lehettem. A térdemre könyököltem, és Bastiant figyeltem. Bestiám nyugodtan heverészett, bár olykor megrezzent a füle, és rá-rápillantott a másikra, aki valószínűleg jóval nagyobb lehetett, mint ő. Ő képviselte a lelkem azon részét, ami valaha voltam. Kíváncsiság vibrált körülötte, életerő, és a mozgás utáni vágy.
Ha csak szimplán ember lennék, akkor is önmagam adnám. Ebben az esetben a semlegesen érdeklődő és nyugodt jellem, ami előbújik belőlem. Észreveszem, hogy a kettejük felé adott beszélgetésből Ariel kizárja magát. Joga van hozzá. Mielőtt becsuknám az ajtót, bekerül egy tálca is, kannával, két csészével, ízesítőkkel. Aztán kettesben maradunk. A gondolatára csak mosolygok, nehéz előlem elrejteni. Türelemmel megvárom a válaszát. - Nem kérdeztél rá, hogy tilos-e. Bármikor elmehetsz. A kérdés az, hogy ha a nélkül mész el, hogy kipróbálnád, honnan bizonyosodsz meg arról, hogy az milyen? Nyugodt a hangom, és egyben nyitott is. Nem szabályozok, nem utasítok. De a saját döntésnek következményei vannak. Honnan tudhatja, hogy azzal a döntéssel, hogy most feláll és elmegy, nem hagy-e ki olyat, ami esetleg jó is lehet? - Rendben, akkor hallgassunk. Ölembe ejtem a kezem és a szemeibe tekintek, kíváncsi nyitottsággal, de némán. Az idő végtelenségének nyugalmával. Farkasom összegömbölyödve pihen, fülmozgása és pislogó tekintete egyértelműen Ariel farkasát figyeli, kíváncsian és érdeklődően.
Tagadóan ráztam a fejem. - Ha elmennék, akkor hallgathatnám Nolan kiselőadását, és jelen pillanatban tőle függök, szóval ez az út hogy úgy mondjam zárolva van. Valószínűleg sejtette mi lesz, ezért is kísért el... - az utolsó szavakat már csak suttogtam, miközben lehajtottam a fejem. Na igen. Jó, ha az embernek va egy bátyja, de ez azzal is jár, hogy úgy ismeri - jobb esetben - ahogy más senki, és így elég nehéz bármit is eltitkolni előle. Főleg ha az illető farkas, és idősebb. A kérdése viszont elgondolkodtatott. Tény, hogy "némi" szkepticizmussal és jó adag előítélettel érkeztem, és esélyt sem adtam bármire is. Jogom és okom is volt rá, nem kevés, viszont közel sem azt kaptam, amit vártam. Legalábbis eddig. A percekbe nyúló némaságot csak a farkasom törte meg. Ő nem zavartatta magát az én gondolataimmal. Lassú mozdulatokkal, centiről centire araszolt a másik Bestia felé, mondhatni laposkúszással. Amikor kellő távolságba ért, hirtelen elrúgta magát a hátsó lábairól, és a másik háta felé vetődött minden támadó szándék nélkül. Egyszerűen csak játszani akart. Hagytam, had csináljon, amit akar, mert engem lekötött a titkolt megdöbbenés. Jó öt perce ültünk már egymással szemben, és TÉNYLEG csöndben maradt. Nem zaklatott kérdésekkel, nem próbált magyarázni, és még csak az aktámba sem nagyon pillantott bele. A feszültség lassan mállott le rólam. Úgy vedlettem le, mint egy használt kígyóbőrt és dobtam sutba. Túlzás lett volna azt állítani, hogy biztonságban éreztem magam, de képes voltam felengedni. A testtartásom is alátámasztotta azt, ami végbement bennem. Könnyű mozdulattal ugrottam talpra, és léptem az engem csábító teáskészlet felé. - Szabad? A kérdés ugyan elhangzott, de a szemeimben remény csillogott, ahogy visszapillantottam Bastianra. A tea volt az egyik szenvedélyem, és képtelen voltam ellenállni neki. Ha engedélyt kaptam rá, akkor töltöttem magamnak, cukrot, citromlét tettem bele, és az ablakhoz léptem. Tűnődőn néztem a várost, miközben belekortyoltam a meleg italba. Bár nem éreztem kényelmetlenül már magam a társaságában, de a betondzsungel sem töltött el örömmel. - Nem érzi néha úgy, hogy a falak magára omlanak? Én alig kapok levegőt a városban... Féloldalasan az ablaknak dőltem, és onnan pislogtam rá, míg a bal kezemmel szórakozottan simogattam a fa párkányt, ami legalább az illúzióját megadta a természet közelségének. Azt hiszem valahol hálás voltam neki, hogy inkább értékeli az ilyen fajta berendezést, mint a hideg, jellegtelen, krómozott és modernnek csúfolt bútorokat. Egy olyan irodából már valószínű elmenekültem volna. - Pedig reméltem, hogy itt majd jobb lesz, távol az emlékektől... Szomorú mosollyal rántottam meg a vállam, és néztem ismét az ablakon túlra. Na igen. Még ha a helyszín változik is, a múltat nem lehet csak úgy kiradírozni és semmissé tenni.
A szavaira bólintok. Nem, mert egyetértek vele, hanem mert mindenki úgy épít maga köré korlátokat, ahogy neki jólesik. A kérdés akkor kezdődik, ha ezt le szeretné bontani és nem megy. Most valahogy ezt érzem és a dühödt oldalon túl más érzelmet is. Nem csak, hogy nem beszélek, de nem is mozdulok. Figyelek rá, teljes egészében, némán. A Farkasom bár hegyezi a fülét, néha a másikra pillant, de nyugton marad. Hagyja, hogy nekirugaszkodva rajta kössön ki és játékosan marcangolja. A kérdésre kézmozdulattal jelzem, hogy szabad. Hagyom, hogy annyit töltsön, amennyi jól esik és azt tegyen bele, amivel kedveli. Felé fordulok, miközben válaszol. Farkasom, tovább lépve, ráteszi a mancsát a másik farkasra, lekötve addig is, hogy Arielre tudjak figyelni, miközben ő a farkast figyeli, a rezdülő érzelmeket, amik kettejükben rezdül. Míg mi szavakkal, ők testbeszéddel teszik ugyanezt. - Miért, te hogy érzed? – emelem a kannát és töltök magamnak is, cukor, citrom nélkül veszem a kezembe a csészét és az alátétet. – Itt hogy érzed magad? – kérdezem tovább, miután válaszolt. Egy ideig csak nézek rá, némán. - Az emlékek csak addig üldöznek, amíg futunk előle. – kortyolok a teába, miközben az emlékei felém indulnak, legyenek akármilyen pillanatnyiak is. Farkasom és én is figyelemmel követjük ezt. – És csak egyszer kell, szembenézz vele. Tiszta vicc ez az egész. Nekem is vannak olyan emlékeim, amelyek elől a mai napig futok. Nem akarok tudni róla. Hogy én tettem, hogy megint naiv voltam. Farkasom tovább játszik a másikkal, érezhetően törődik vele, de érezni belőle azt, hogy idősebbként viszonyul a játékhoz.
Kezdőlap
