Este tíz. Az elmúlt heteket én valamiféle lappangó feszültséggel terhes koloncnak éreztem. Más dolgom nem lévén minden bizalmam abba fektettem, hogy majd megoldják egymás közt. Bár veszekedéstől nem lehet hangos a ház, hiszen legfeljebb Mira tudna üvölteni, azonban remélem, hogy belátja idővel, mennyire borzasztóan szórakoztatóan fest úgy, hogy gyakorlatilag saját magával kiabál. Ám panaszra nem lehetett okom. Mondhatni visszataláltam lassan magamhoz, ahhoz a Lord Stanley-hez, aki mindig is lenni akartam. Hetek teltek el, és büszke vagyok. Másoknak talán évekbe telne összevarrni felsebzett szívüket a helyemben. De nekem elég volt néhány hét ahhoz, hogy újra eltemessem Ameliát, és mindenki mást, akiket szeretve gyűlöltem másfél évszázados életem alatt. Vajon az én rókám felismeri már hercegi lépteimet, ahogy a lépcsőn felfelé közeledem? Halkan és kifinomultan, akár a macska, a világért sem dörömbölnék, mert az barbár szokásokra vall, amiket szeretnék a házunkon kívül tudni. És ha fel is ismeri már lépteimet, vajon tudja, hogy ma este ajtaja kilincsét fordítja majd el az ujjaim együttese? Ma csak a tiéd vagyok, mert úgy érzem, hogy elhidegültünk egymástól. Szükségem van arra, hogy szeress, és meg is fogom kapni, ebben biztos vagyok. Szótlanul nyitok be a szobába, ami a rendelkezéseimnek megfelelően nyitva kell, hogy legyen, így reményeim szerint nem ütközök semmiféle akadályba a bejutást illetően. Némán csukom be magam mögött, egészen barátságosnak nevezhető mosollyal az arcomon lépdelve közelebb az elsőszülöttemhez, rögvest helyet találva valahol mellette, a közelébe kuporodva. - Hoztam neked valamit. Búgom csendesen, aztán jobb kezemet emelve az arca felé megtámasztom állkapcsát, hogy üdvözlésem zálogaként arcon csókoljam, lágyan cirógatva meg a mocsári energiáival annak apró képmását. Szabad kezemmel a nadrágom zsebébe nyúlva apró dobozt veszek elő, ha felnyitja, akkor egy hosszúkás, hideg fémből készült cigarettaszipkát találhat benne. Hosszú, elegáns darab, elnyújtott nyereg ívét formálja a cső. Gesztus ez, akár a királyok jogara. Nem kell elveszítsd önmagadnak vélt lelkedet, de csináld elegánsan. A szipka nyakába pedig egy kalligrafikus M betűt gravíroztattam. - Ma este jól fogjuk magunkat érezni. - teszek kijelentő ígéretet, elhatározást, és talán úgy hangzik, mindegy, mit akar, a saját módszereim szerint fogunk szórakozni - Vagy még mindig haragszol rám? Ne tedd. Nem érzem jól magam tőle. Kérem szépen, finoman, hazugság színe nélkül, mert tényleg sokkal jobb és könnyebb volt minden akkor, amikor nem gyűlölt sem engem, sem pedig a testvérét. - Gyere ide. - nyúlok el nyújtott ülésben az ágyán, hátam a flnak vetve - Kérlek. Teszem hozzá némi szünet után, és egyelőre valóban nem vágyom másra, mint a hasonló energiákban megfürdeni. Azokban, amiktől rettegek titkon, hogy Mallory May talán elorozza tőlem.
Igazán örülhet minden házban lakó egyed, mert leginkább tüntető némaságot fogadtam, és igyekszem nem tudomást venni senkiről sem, eszem, mert muszáj, de egyébként nagyjából semmi sem tud érdekelni. Még mindig úgy érzem, hogy elvettek tőlem valamit, de tudom, ostobaság, hisz ami nem a miénk, azt egyszerűen nem lehet elvenni. Esténként korán ágyba bújtam, és igyekeztem relatíve hasznosan eltölteni az időmet, ami nagyjából annyiban kimerült, hogy ami rendetlenséget magam után hagytam, azt el is takarítottam. Más után nem voltam hajlandó elpakolni, azt tegye csak meg a másik, ő úgyis olyan kis szentlélek, bizonyára mindenben oda meg vissza van érte Ethan, hát legyen csak, ettől én még nem fogom kedvelni. Szerintem szánalmas. Ennyire áldozatkésznek lenni, komolyan, sírni tudnék, s még csak megzsarolni sem kell érte, ő magától ilyen. Brrr… A hideg is kiráz a gondolattól. Most is, már álmomban motyogok mindenféle kutyákról, meg vízről, alig érthető, de talán, ha valaki eléggé figyel, megoldja ezt a kis problémát, ám az holt biztos, hogy nem hallom meg Ethan közeledő lépteit, és nem is éled talán hamis remény a szívemben, hogy rám kíváncsi. Nem vétettem a szabályai ellen, úgy hiszem sosem, azóta sem, hogy kifüggesztette őket, noha nem is tudok róluk, elvégre, nem volt, ki felolvassa nekem őket, ő nem tette meg, a másik pedig nem beszél. Ettől még az ajtót nem zárom, a kulcs sincs benne, fölösleges volna a mi világunkban, én ráadásul még vagyok is olyan anyagias, hogy sajnáljak egy nyamvadt ajtót. Az ágyam közepén fekszem összekuporodva, a takaró csak félig van rajtam, lerúghattam magamról, nem volt szokásom eddig sem sok göncben aludni, nem szeretem, most is csak egy bugyi és egy ujjatlan top szolgál pizsama gyanánt. Végül a szavaira rezzenek össze, és keveredem ki álmaim fogságából, mintha ízlelgetnék valamit, de nem jön be a cucc, legalábbis a fintorom erről árulkodik. Nem neki szól, de azt hiszem, van annyira egoista, hogy ne is vegye magára. Némileg kábán nyújtózom egyet, majd fordítom arra a fejem, amerről a hangját hallottam. Hallom, és érzem, ahogy a matrac besüpped alatta, kicsit felé is dől ennek következtében a testem. Elég hamar tudatosul, hogy nem épp olyan minőségemben vagyok jelenleg, amilyenben szeretném, hogy lásson, úgyhogy sietve magamra húzom a takarómat. Az arcon csókja túl jól esik, minden haragom ellenére vágyom rá, a kis szőrcsomóm odabenn pedig lelkesen rohan a mocsárihoz, hogy hozzádörgölje nyurga, satnya, fiatal farkas testét, és végre érezze a jelenlétét. - Mit? Enyhe két perces fáziskésés, rá se ránts. Nem kell csodálkozni, nem vagyok épp toppon, ha álmaimból ébresztenek fel, s ujjaim ráfonódnak az apró dobozra, majd természetesen felnyitom, a kíváncsiságom erősebb, mint a pillanatnyilag sehol sincs haragom. A kezembe simul a hideg fém, és elég sokáig nem jövök rá, hogy mi lehet az, még az M betűt is hamarabb kitapintom. Végül rájövök, valahol akkor, amikor közli, hogy jól fogjuk magunkat érezni. - Köszönöm szépen! Végül fogom olyan tartásban meg a szipkát, ahogy kell, s egész elegánsan feszül ujjaim közé, már amennyire egy ilyen tárgy tehet ilyet. - Én sem érzem jól magam tőle. Fűzöm a szavaihoz, nem tagadom hát, hogy haragszom, nem is harag ez, csalódottság, szomorúság, és elhiheti, legszívesebben mindkettőtől szabadulnék, nem szeretem őket. Mégis, amikor megkér, hogy menjek oda, megyek, mert bármi is történt, hiányzik, minden elcseszett pillanatban így van, és jobban utálom ezt az érzést annál, mintsem legyen annyi erőm, hogy megtagadjam azt, ami esetleg juthat. Így hát odabújok hozzá, erőtlen próbálkozással kísérlem meg magamon tartani a takarót is, és az ölelésébe fúrom magam, álmatag lassúsággal szívva be az illatát.
Álombéli motyogása csupán elgondolkodtad, mit fecseghetek ki abban a néhány vékony órában, amit alvással töltök. Nem vagyok jó alvó, nyugodtnak cseppet sem nevezhető. Egy apró fejrázás csupán, elszáll a gondolat, és én máris ott termek, halk léptekkel osonok közelebb, ám a szavak mégis, mintha ébrenlévőhöz szólnának, hiszen úgyis magához tér. A benne élő vad majd felriasztja helyettem is. A kérdésre néma válasszal szolgál a kezébe adott doboz. Sötéten csillogó, mohó tekintettel figyelem kifinomult mozdulatait, ujjai táncát az anyagon, a fémen, felismerését pedig szinte hallom. A mosolyom elégedett. Ezekben a pillanatokban döntök úgy, ujjai mozgását figyelve, hogy megtanítom majd zongorázni. Csodásan fog mutatni a hangszer mögött, játéka nem csak a füleknek, de a tekinteteknek is gyönyör lesz majd, látom. - Mostmár helytálló azt mondanom, hogy használd egészséggel. Talán nem tudja még, de értheti, hiszen ha arcra újraépült a húscsomóból, amit szemgödrei helyén hagytam, úgy a füst, az ital, a szer sem tehet kárt örökké fiatal testében. Sem kívül, sem pedig belül. - Csodásan fest, egyébként. Teszem hozzá, ahogy ujjai közé veszi, ismerkedik vele, magénak jelöli ki az apró csecsebecsét. Egyelőre csak szusszanok. Hazudnék, ha arra kérném, engedje el haragját és csalódottságát. Nem kérhetek apró képmásomtól olyat, amire én magam sem voltam képes soha. Elhelyezkedünk, egyik kezem csípőjére, másik pedig a hajára siklik puhán, lágyan. Takaró alatt török utat magamnak, bőrre vágyom, meztelen, forró húsra a dereka környékén. De semmi több. - Nekem is volt testvérem. Dörmögöm bele a sötét szobába, állkapcsom lassan, kimérten mozog aprón fel és le, mintha rágógumit szorongatnék a fogaim között. Ujjaim puhán simítják lassú ütemre a bőrét, haját egyaránt. Hosszú a csend, hacsak meg nem töri, csak meredek előre, valahol árnyék moccan a sarokban, talán egy madár suhant át valahol az ablak előtt. - Tizennyolc éves voltam, amikor egy háztartásba kerültem vele. Persze tudtam róla, hogy él, előtte is találkoztunk néhányszor, de lakva ismerszik meg az ember, ugyebár. Ő élt otthon. Én idegenként kerültem végül haza. A mozgás abbamarad, kezeim nyomán nem marad egyéb, csak a fantomérzet, ahogy a pólómért nyúlok, kifinomult lassúsággal vetkőztetem le magam, a ruhát pedig leteszem az ágyra. Aztán kicsúszok Mira alól, szembehyelyezkedem vele, melléfekszem. Felhúzott térdekkel, magzatpózban, felnagyított tükörképévé válva, homlokom az övéhez érintem. Suttogok. - De én voltam az elsőszülött. Nem mondok többet. Hagyom, hogy azt gondoljon, amit csak akar. Én sem kértem testvért. Én sem akartam mással osztozkodni. Nem akartam rajta osztozkodni. Nem akartam szeretni, és mégis... Túl messzire megyek idejekorán. Újra a takaró alatt találom a kezem, ezúttal szemből emelve át a karom a derekán. - Tudsz rólam egyet s mást. Nem mindent, de épp eleget ahhoz, hogy kitaláld, mit jelent ez az én értékrendem szerint. Az elsőszülött örököl. Az elsőszülötté minden. Rang, vagyon, hírnév, a legjobb partik a vidéken, hisz ki ne vágyna örök társul szegődni valaki mellé, aki egy napon egy kisebb világ ura és parancsolója lesz? Én... Pont én, mindennek a várományosa emeltem fel fiatalabb véremet.
Csupán bólintok, bár sok mindent nem értek még, vagy csak nem lett az arcomba tolva, de azok után, hogy a szemeim visszanőttek, ha lehet így fogalmazni, vannak kérdések, amiket fel sem teszek, nincs értelmük. Sejtem, hogy nincs betegség sem, s ha az nincs, hát ihatnék, szívhatnék, amennyit csak szeretnék, minden káros mellékhatása nélkül. Azt hiszem, akkor az agysejtjeim megmenekülnének az alkoholmámortól. A farkasom viszont bizonyára nem viselné jól, hogy a józan eszem szabira küldöm, egyelőre nem fogom kockáztatni. Dicsér, a lelkem egy darabja örvend neki, egy másik részem úgy hiszi, akar valamit, hogy bármilyen erőtlen, gyenge kis energiakupaca vagyok a nagy egésznek, valamit én is tudok adni neki. Talán hiányzom… Hihetem ezt? Nem óhajtok elbizakodottá válni, hisz az sem két percbe került, hogy feljött hozzám, nyilván nem vagyok pótolhatatlan. Gyűlölöm a mellőzöttség érzetét, azt, hogy most már van egy másik, akitől talán sokkal többet is kaphat, mert annyira más, mint én vagyok. Nem tudok szólni, nem érzem értelmét semminek, minden üres lenne, kimondásra érdemtelen. Az érintése minden történés ellenére jól esik, sajnos, nem sajnos, szomjazom rá, és be kellett látnom, van, ami egyszerűen felülemelkedik a sértettségemen. Volt testvére. Ez most valami vigasztalásféle akar lenni? Hogy tudja, mit érzek? Vagy micsoda? Lehetséges, hogy jobb, ha nem tudom, hiszen ha tudná, mennyire gyötrelmes érzés, ha valóban úgy érzett volna vele kapcsolatban, mint én most, akkor nem tette volna meg. A születésnapomon. Szerintem immár hivatalosan is kijelenthetem, hogy számomra az év legutáltabb napja önnön születésemé. Mondanom kellene valamit, talán igen, mégsem vagyok képes rá, figyelek a szavaira, de a mozdulataira is hegyezem a fülem. Halk sóhaj szakad fel belőlem, mikor is homloka az enyémhez ér. Megkeresem egyik kezemmel az alkarját, cirkalmas, mit sem jelentő mozdulatokkal táncolva rajta. Csak az érintés kell, nincs más célom vele, ám nem óhajtom meztelen felsőtestére simítani ujjaimat, túl sok lenne, bár nem értem, miért is zavar ez pont engem, aki a saját nevelőapját csábította el, és járt sikerrel. - Nem utálhattad annyira, ha nekem is ezt a sorsot szántad. Suttogom szárazon az arcába, nem tudok mást mondani rá, így érzem, hazudhatnék bármit, hogy tudom, mit érzett, hogy jó ezt hallani, hogy valamiben hasonlítunk, de mind igaztalan szó volna csupán. - Nem tudom, mire gondolsz, Ethan, néha úgy érzem, egyáltalán nem ismerlek, néha úgy, hogy nagyon rosszul, néha pedig, hogy jobban, mint hinni merném valaha is. Összezavarsz. Biztonságban éreztem magam. Már nincs így. Sóhajtom beletörődötten, fájdalmasan, nem tudom, miért mondom el neki, nem kellene ennyire megnyílnom, de fáj, és csak arra jöttem rá, hogy túl hamar adtam meg mindent, amit akart, túl hamar lettem kezesbárány, csak hogy ne sérüljek tovább, és a csendes békességbe érkezett villámcsapásként a másik én…
- Mert én már tudom azt, amit te nem. De ez nem baj, kedvesem. Én már megéltem. Tudom, hogy a dac, az ellenállás és a féltékenység a legkülönösebb formákben képes testet ölteni. Észrevétlenül lopakodik életünkbe az árnyék, ami egy csapásra mindent megváltoztat. Lecsukom a szemem, és érzem, ahogy érint. Halkan sóhajtok fel a cirógatástól. Látom őt, látom őket, egyformának, és én vagyok az geyetlen a világon, aki meg tudja különböztetni őket. És én látom. Virrad még nap egy olyan éjszakára, amikor csak állnak majd egymással szemben. Tükörként követik le egymás mozdulatait, még a gondolataikat is. Azt kérdezik majd, hol voltál eddig, miért nem láttalak és hogy élhettem eddig anélkül, hogy tudtam volna: csak veled létezem? Mert meg fog történni. Tíz év, száz év mit sem ér; elszáll, mint a pillanat, ami nem tér vissza soha többé, hiszen egyetlen pillanatra sem kellett elhagyja őket. Talán nem leszek már ott, csak a szélben, az ősszel lehullajtott falevelek barnája és narancsa idézi csak szemem színének sárkánytüzét. Önkéntelenül is, de közelebb húzódom. Támasz helyett már babám a vékony porcelántest, apró hozzám, könnyedén ölelem egyre szaporábban verdeső szívvel. Ő a kölyök, bennem mégis gyermeteg láz lobban hiánya okán. Rosszul érzem magam attól, amit mond nekem. Mert nem kívánom ezt hallani, és nem kívánom vállalni ennek a következményeit sem. Fenti oldalamon őt birtokló kezem kicsúszik a takaró alól, susogva csúszik meg a takaró huzatja a bőrömön. Mutatóujjam finoman Mira ajkára illesztem, csendesedj el, kedvesem. Már nem csak a homlokom ér az övéhez, orrom is egészen közel nyomul az övéhez: ujjam a gát, amin érzem saját ajkam puha, kényeztető csókját. Ennyit adhatok, ennyit szabad. És az az ujj mindig ott lesz, egy titok, ami soha nem fogja őt egészen közel engedni hozzám, és mégis kíváncsi vágyat érez arra, hogy egy csendes, koranyári napon egész egyszerűen megadja magát, és átszakadjon. - Sosem voltál igazi biztonságban. Ezt senki sem fogja tudni megadni neked. Illékony vágy csupán, egy illúzió, semmi több. Mert mindig akkor omlik össze a világ, amikor úgy tűnik, hogy a legbiztosabb lábakon áll, sziklára épült erőd, nem homokra, mégis cukorként hullik alá mázsás tömege. - Azt akarom, hogy minden nap kérdezz valamit tőlem. Veszem el végül az ujjam, hogy visszakalauzoljam a takaró alá, ezalkalommal nagyobb mélységekbe merülve, mint korábban. Combja melegétől kíván tovább hevülni a tenyerem, és ha megkapom, elégedettségem jelenként aprón markolok rá a húsára. - És én válaszolni fogok. Egy nap... már mindent tudni fogsz rólam, és akkor azt fogod kívánni, bár ne hajtott volna annyira vadul a kíváncsiság. Talán nem azonnal elégítem majd ki, de a játék fokozatossága kalandra csábít. Úgy nem izgat fel, hogy rögvest fejest ugorjunk a legtapintatlanabb témákba. De ahogy ezzel a gesztussal lépek felé, megnyitom a bizalomnak csúfolt szelencét, talán lefoglalom majd, elhiszi, hogy valóban nem áll készen mindenre, és képesek leszünk lassan haladni egymás felé. Széles még a folyó, de ezen az úton haladva talán forrássá apadhat. - Engedd, hogy boldoggá tegyelek. Kérem búgva, köldöke irányába húzva lassan combja közt nyugvó ujjaim hegyét. Kérem. Mindketten tudjuk, hogyha akarom, elveszem. De ígéretet tettem neki: ha jó, megjutalmazom. A mostani jutalma pedig akár az is lehet, hogy eljátszuk, hogy csak neki létezem, amíg az éhség és a szükség ezt ordítja rokon szörnyetegeink ketrecének mélyéről.
Tudja, sok mindent tud, amit én nem, tényleg… vajon hány éves lehet pontosan? Ezt nem tudom, vagy csak figyelmetlen voltam, mindenesetre, van még időm bőven, hogy kiderítsem így vagy úgy, és talán nem is igazán fontos, csak érdekel. Mint minden vele kapcsolatban. Én az a fajta vagyok, aki sok mindent nem hisz el, amíg nem tapasztalja, s hiába mondja, hogy van ebben jó is, süket maradok rá, amíg meg nem tapasztalom én magam. Tisztában vagyok vele, hogy nehéz eset vagyok, de ezt már tudta akkor is, mikor megismert. Próbálok félresöpörni mindent, hisz most csak az számít, hogy itt van, semmi más nem kerek e világon. Az istenekre… a sárkány felfalt szőröstül, bőröstül, s már azt sem tudom, ki vagyok. Se vele, se nélküle, se egyedül, sem sehogy. Csak az a kis szőrös van a fejemben, mindig suttog, magyaráz, ki akar menni, az erdőbe, vadászni szeretne, erős lenni, hogy a mocsári büszkeséggel vesse rá narancsait. Semmi sem számít neki, csak teremtője véleménye. Nem mondom, hogy érthetetlen számomra eme tény, de nehéz feldolgoznom, hogy van valaki, aki valóban, visszavonhatatlanul fontos, és tulajdonképpen, mindegy, mit tesz velünk, a szőrrengeteg bizalma töretlen, én sosem bíztam senkiben, talán képes sem vagyok rá, de kettőnk közül nem az én kezemben van a gyeplő. Simulok, bújok, akár egy világtól megrettent kiscica. Elérte, hogy csak ő maradjon nekem, s ha már így esett, akkor szeretném a lehető legtöbbet kihozni belőle, és nem elereszteni, ha épp most döntött úgy, hogy itt lesz nekem. Vagyok annyira önző, hogy jelenleg igenis kihasználjam, hogy adni akar, és talán szüksége is van rám, kevésbé érzem tőle feleslegesnek, eldobottnak magam. Ne beszéljek… szóval nem tetszik, amit mondok? Csak az igazság, semmi más, fáj talán? Elhiszem, nekem is, mint ahogy minden egyes nap tovább mételyezi a lelkem, amikor felém se néz, amikor hallom a hangját, vagy nem roppan meg lépése alatt a padló, hiába vágyok azonban többre, tudom, ha követelném, talán csak rosszabb lenne. Csók, tudom, nem szabad, tudom, loptam tőle, és azt is, hogy a lelkem egy része megtenné, míg egy másik tudni vágyik, mi az oka, miért tabu, miért lobban lángra tőle a lelke? Jó gazdája lennék, minden titoknak, minden fél igazságnak, még a hazugságoknak is, hiszem, hogy sosem árulnám el, hogy életem végéig hű leszek, a farkasom biztosan. Az ember… ő aljas, ő a róka, ő a csalfa, a reménytelen, a sokszor átvert, és az átverő egyben, a lélektelen, akinek a világon már semmi sem számít. Igaz… hibát követek el újra és újra, mikor elhiszem, hogy most már minden rendben lesz, hogy otthon vagyok, biztonságban, hogy szeretnek, hogy kellek. Sosincs igazán így, mindig lefoszlik a cukormáz, hol mert egyszerűen hamis volt, hol mert a sors dönt úgy, hogy elvesz mindent. Mégsem szeretném most ezt hallani, talán hazugságot, édes mérget remélek, fogalmam sincs, de megsebzett szívem felzokog a kendőzetlen igazságra. Minden nap kérdezni valamit, ez jó. Azt jelenti, hogy mindennap beszélni fogok vele, hacsak egy mondatot, akkor is. Legyen, mondhatni, kihívás elfogadva, lesz mint gondolkodnom a megvalósíthatatlan plafonbámulás helyett. Némileg megfeszül a testem, amikor a combomon érzem a kezét, nem tudom, hogy ez mennyire bizarr, annak kellene legyen, de a véremmel nem tudok mit kezdeni, márpedig újabban szánalmasan szegényes az örömmámoros perceim száma, hiszen én magammal nem teszem azt, nem látom értelmét, különösképp azóta nem, hogy a kis dög lesi minden apró hibámat, hogy előbukkanjon. Inkább nem kockáztatom. - Hány éves vagy? Ma is nap van, nem? Hát kérdezek, kissé rekedten, a hangszálaimra telepedő vágyakozástól, nem szép tőle, hogy ezt teszi velem, nagyon jól tudja, hogy úgyis képtelen vagyok ellenállni. - Engedem... Suttogom, nekifeszülve ujjai érintésének, boldog nem leszek, nem úgy, ahogy vágyom rá, a testem lehet, s ő ezt kéri, hát megkapja, megkaphatja, sosem tagadtam meg magamtól a gyönyör pillanatnyi illúzióját ama tekintetben, hogy olyankor minden rendben, és egy pillanatra tökéletes a világ. Mellkasára vándorolnak hát ujjaim, mintha csak meg akarnám tudni, hogy valóban itt van-e, nem csak álmodom, és épp olyan üres leszek reggel is, mint mikor lefeküdtem…
Sokáig hallgat, nem felel, de beszél helyette a teste, minden apró rezdülése, és a levegő, ami elhagyja fiatal, nikotinfoltos tüdejét. Ha gondolkodik is azon, hogy vajon helyes-e így, nem sokáig teszi, hiszen pontosan tudom, hogy mennyire akarja. És a benne élő apró lenyomatom is támogatja ebben, hiszen ennél esélye sem lenne közelebb kerülni hozzám. Követi a lábnyomomat. Pontosan illik bele. A kérdésére halk dorombolással nevetek fel. Hosszan, finoman, és olyan puhán, mint a karácsony esti hótakaró. - Százötvenkilenc. Többre vágytál? Kevesebbre? Mit akartál hallani, kedvesem? És még így is milyen rémisztő, hogy hány életed csorgott már végig az ereimben. Hogy mennyi előnyöm van hozzád képest. Biztos sokat tűnődtél már ezen, ha az adandó alkalom ezt a kérdést löki nyelved bársonyára. Megkapom az engedélyét, és érintem. Mint a jó kutya, úgy hajtok fejet óhaja felett. Mintha a mellkasom érintésével egész egyszerűen levetkőztett volna, úgy húzódik vissza bőröm alá a felvont pajzs, kieresztve a mocsári forró energiáit. Hallom a szívdobogását. figyelem légzése változásait. Szeretem. Hirtelen mozdulattal tolom fel magam, és ereszkedem négykézláb Mira fölé. És ahogy lelassult mozdulattal nyakához hajolok csókkal illetni a nyaka bőrét, a mocsári energiái finoman ölelik magukhoz a testét. Bársonyból kötök csomót a kölyök mancsaira ha kell, azt akarom, hogy legyen jelen, de ne többet, és ne jobban, mint ami az érzékiség kiteljesedéséhez szükséges. Talán majd kikérdezem róla. Hogy ő is hallja-e a gyorsuló szívverésemet, érzi-e az illatokban beálló változást. Én ettem utána. Az első után, farkasgúnyában. Ahogy lefelé haladok csókjaimmal, ha magától nem idomul, úgy csípőjénél emelve fordítom hanyatt. Újra üdvözlöm mellei domborulatát, köldökének ívét, hogy aztán megállapodjak az ölénél, és ne akarjak annál is tovább haladni. Érezd, hogy megérdemled. Megérdemelsz annyit, hogy önző legyél, hogy ne akarj szolgálni, csak add meg magad nekem. Izgatottan figyelem minden reakcióját, az övét, a farkasét, kényelmetlen hason feküdni az ágyékomnak, de megteszem. Combját, fenekét szorítom, előbbit erőteljes harapásokkal keltem életre, de máshol igencsak gyengéd vagyok. Lesben, védelmezőn. Készen arra, hogy rakoncátlan vérét oltsam, ha kell. Teret engedek az érzéseknek, és cseppet sem zavartatom magam amiatt, hogy Laura, az én néma Laurám tökéletesen tisztában lehet azzal, hogy mi történik éppen. Kíváncsiságát szívesen kielégítem, ha van mersze megmutatni magát. De nem ma. Nem most. És még egészen biztosan nem közösen.
A nevetése, akár akarom, akár nem, zene a füleimnek, és hiába akarom gyűlölni érte, hogy fontos lett, nem vagyok rá képes. Sodródom, nem tehetek mást, jelen pillanatban nem én alakítom a sorsom, talán eszközöm sem lenne rá, hogy megtehessem, de nem is szeretném megpróbálni, egyelőre nem. Még én is képes vagyok felfogni és belátni, hogy nem menne egyedül, s aligha lelhetnék egyszerűen valakit, aki képes lenne a szárnyai alá venni. Nem is szeretnék, ebből kellene a legjobbat kihozni, nemde? Százötvenkilenc. Még ötvennel több évet is nehezen bírnék elviselni, ami az élet nevezetű posványból juthatna nekem, már nagyon rég készpénznek veszem, hogy nekem pusztán annyi adatott, hogy elevickéljek a felszínen, néha majdnem megfulladván, aztán valaki értem nyúl, hogy egy ideig elhitesse velem, minden rendben lesz, aztán vagy ő, vagy én gondoskodom róla, hogy a kapcsolat megszakadjon. Van, ami nekem nem jár. Ám az, hogy akár még hétszer ennyit kelljen élnem, elképzelhetetlen gyötrelemnek tűnik. Farkasom felszűköl a gondolatra odabenn, marja a húsom, ne legyek már ilyen ostoba, hisz ezentúl más lesz, ő tudja, ő bízik, ha másnak nem, hát neki higgyek. Nem megy, még nem, bármennyire is fájjon épp annyira nekem, mint neki. Érzem, ahogy bőrömre libabőrt csal az enyémhez képes hatalmas energiahullám, farkasom már nyomulna is, hogy lerohanja, rajtam keresztül természetesen, próbálom visszatartani, hisz tudhatná már, ha így jön ki, bántani fogjuk, s azért megkapjuk méltó büntetésünket. Megtorpan, elgondolkodik, igazam van, de túl erős talán a vágya, hogy kinn legyen, fogalmam sincs. Nem tudja, mitévő legyen, érzi a lágy, könnyű béklyót, tudja, hogy itt lehet, de nem kívül, ott, ahol szokott, mégis, a felszínre osonva veszi át az uralmat tükreim felett, narancs ragyogás villan a sötétben, foltok a szemeim, szemeink előtt, a szívem kihagy egy ütemet, a világ nem csak sötét, sokszínűen szürke, homályos, mozog, valódi. Istenem… Nyelek egy nagyot. Nem látom, nem vagyok képes elkapni tekintetének forgatagát, hisz halad lefelé, képtelen vagyok feldolgozni, hogy a bundás szemével látok én is, borzasztóan fájdalmas a felismerés, hogy valóban velem, bennem, a lelkemben, a szívemben van a baj, és azért nem vagyok nyitott a világra. Szeretném, de úgy hiszem, önmagam ellensége vagyok, mint mindig. A hajába túrok, nézem a feketeségbe vegyülő barna szálakat, még a tapintása is más így, abban is biztos vagyok, hogy élesebben látok, mint valaha bármit is, túl sok minden zsong egyszerre a fejemben. Mutasd az arcodat, talán most van rá az egyetlen esélyem, hogy emberi tudatom birtokában lássam, látnom kell. Próbálom elfogadni, amit kapok, de minden egyes mozdulat hatására félek attól, hogy elvesztem önmagam, és kettőnk helyett csak ő lesz, nem szeretném, érezni vágyom, és élvezni, tudni, milyen, elhinni, talán csak percekre, hogy valóban fontos, amit érzek. Afelől nincs kétségem, hogy én magam az vagyok, hiszen ez a kötelék kétirányú, nem csak engem béklyózott meg vele, önmagát is. Kaparom a takarót, küzdök a gyönyör megélésének minden cseppjéért a bennem élővel, ha segít, úgy könnyebb, és semmit sem kell elnyomnom magamban, hogy elodázzam a mindenképpen bekövetkezőt. Lélektükreimben tombol a narancsszínű tűz, tökéletesen követve az ölemben lobbanó vágy intenzív mivoltát, mégsem hunyom le őket, talán azelőtt nem számított volna, de most minden egyes elkapott kép fontos. - Ethan… Ethan... Suttogom nehézkesen, mintha képtelen lennék a beszédre is figyelni annyi minden más mellett. - Én… érezni és… látni akarlak. Nem kérem, ő kérte, hogy hagy tegyen boldoggá, hát akkor ne váljon önmaga meghazudtolójává és tegyen úgy. Nem akarom addig elveszíteni a fejemet, amíg legalább egyetlen kósza pillantást nem vetettem rá, ám attól félek, a gyönyör hullámai olyan gyorsan csapnának át a fejem felett, hogy képtelen lennék már megállítani, s talán neki sem menne, nem tudhatom, nem akarok kockáztatni.
Bolond lennék, ha ebben az önként vállalt szolgasorsban nem használnám fel minden meglévő érzékemet arra, hogy figyelem őt, a ragadozó minden rezdülését. Azt, hogy miként vegyül bele ösztöni lényébe az elveszett és törékeny emberi lélek. Múlandó. Egyszer majd jobb lesz,megígérem. Összetörlek. Tönkre teszlek, a porba taszítalak, hogy ne érezz, hogy ne fájhasson, ami most még fiatal lelked szaggatja ezer felé. Voltam függő magam is. Függtem másoktól, saját szeszélyeimtől: alkoholfüggőség, nikotinfüggőség, esős napokon teafüggőség temet maga alá, mert olyankor minden borús és szürke, és ebben találok megnyugvást, kapcsot a temetett múlt és a vérző jelen között. Te tőlem függsz, de elszakadsz majd, mert eldoblak, amikor már elég erős leszel, hogy megállj a saját lábaidon is. A köztünk lappangó, emberi kompromisszumképtelenség egyik pillanatról a másikra foszlik szét a gyönyöre fokozódásával, egymásra találunk ebben a helyzetben, acapellaként zeng sóhaja, ütemét vére zubogása adja, magához szólítva ezzel saját szörnyetegemet is. Nem hiszek a lélekvándorlásban. De ha hinnék, talán hinném azt is, hogy Ő él benne, az Ő dacos darabja hódol be nekem ilyenkor, és áll ellen nekem minden egyéb helyzetben. De neki nem volt szörnye, nem tettem azzá, másként kell kezelnem, és bármennyire égek a vágytól, hogy magamévá tehessem, hogy elvehessem, csupán arra koncentrálok, hogy energiáim gyengéd szorítással tartsák láncon az apró tűzszeműt, meghagyva emberi léte minden létjogosultságát. Apró aranyhörcsög, kalickába zárt állat csupán, azt teszek vele, amit akarok. És mégis, hűséggel és odaadással szeretem, imádom, mert az enyém. Senki másé nem lesz soha. Szeretném ezt hinni. Kéje bőrkorbács, szíjat hasít a hátamból most, hogy önként mondtam le arról, hogy elvegyem. Érzem a változást, a meglepettséget, de nem tekintek fel. Nevemen szólít, felhergel vele, hallani akarom még, valahogy másként cseng, mint a többi száz meg százezer szájából. Őskori vágy, DNS-be táplált birtoklási ösztön árad szét a mellkasomban, elönt, akár egy cunami a mezítelen partokat, csak mondd még, mondd ki a nevem még egyszer, utoljára... Kérésére - parancsára - csupán ajkam mozdul berregve, ahogy halk cirógatással szólok hozzá Apja hangján. Nincs szükség több szóra, nem kell indokolatlan nyálcsere, sem bók vagy bármi kézzel fogható: cselekszem. Még a hasamon fekve, puhán törődve ővele is, de kioldom a nadrágom, aztán egy gyors mozdulattal ülök fel: húsába marva rántom magamra, nyújtott lábaimra felültetve helyezem őt oda, ahova illik. Királyi szék, királyi bánásmóddal. Alélt sóhajjal futtatom végig arcán tekintetem, miközben két tenyerem, ujjaim az oldalán szaladnak végig: vékony bordáinak barázdája mint macskakő, úgy akasztja meg finom érintésem vonalát. Visszaadtam. Betartottam a szavam Mira, Angie, Aleesha, elsőszülöttem, gyermekem, kedvesem. Elégedettséggel, gőggel, arroganciával és vággyal az arcomon mohón mozdítom csípőjét, érezz, hiszen ezt akartad, és ami azt illeti, én is. De így sokkal elegánsabb. Így, hogy te kérted, és nem én követeltem meg tőled. - Én pedig azt akarom, hogy engedd el magad... Hagyd, hogy vezesselek... hogy vigyázzak rád... Add ide magad. Pontosan úgy, ahogy a porig égett ház előszobájában, ne kérdezz a holnapról, mert nem is biztos, hogy megérjük. Csak a most van, következmények nélkül, semmi más. És ha tetszik, amit tűzben úszó szemet mutat belőlem, ha képes vagy bízni bennem, akkor megosztom veled a legnagyobb gyönyört, amit valaha férfitól kaphattál.
Sssss, hallgass, csak egy kicsit, hagyd, hogy élvezzem, csak most, talán utoljára, talán soha többé. Légy lappangó árnyék húsbörtönömben, mélyben morgó rettenet, várd ki a pillanatod, eljön, ígérem. Most, s eztán mindig. Megadom, amit akarsz, de te is tedd meg ezt értem. Nem kérek sokat. Kérek. Senkitől sem szoktam. Ne nyüszíts, ne tépj, nem kell sokat várnod, a tiéd vagyok, és te az enyém, hozzuk ki belőle a legtöbbet már most, legyünk jobbak nála, mindenkinél. Tegyük büszkévé, hogy mi is azzá válhassunk, fenséges ragadozóvá, tökéletessé, páratlanná. Bizonyítsuk be, hogy hiba volt, hogy elegek lettünk volna mi is. Mondd, segítesz? Lángra lobban testem, lelkem, minden lélegzetem szikrát hány, izzó vörösbe öltözök, érzem, miként bizsereg körülöttem önnön valóm, az örök lázadó, a dacos, a simulékony macska, a sötétben lopakodó tolvaj, az örök magányra ítélt, a hazug, a bűnös, az árva. Árva. Ethan, Ethan, Ethan… ezerszer is. Most, és talán mindörökké. Vajon mit szán a sors? Elvesz tőlem téged is, amint elhiszem, hogy mindig itt leszel? Tudom, mindig így van, nem lehet másként veled sem. Hiába küzd még a gondolat ellen is lelkem minden láthatatlan porcikája. Nem számít, ebben a szent pillanatban nem, csak te és én vagyunk, és hagyom, hogy elérd, amit szeretnél, nem vagyok ostoba, ezért jöttél ide, akartál valamit, megszerezted, magamtól adom, de adnám bárkinek. Az én testem nem templom, sokkal inkább egy nyilvánosház, feslett erkölcsök otthona, sosem volt gátak kietlen pusztasága, egy örök álmodozó, toronyba bezárt királylány ablaktalan tornya. Ssss… Az a kislány már nincs, meghalt, az évek pedig maguk alá temették. Félek, hogy sós permet szántja hamarosan az arcom, ám belém fagyaszt minden egyebet a torkomból feltörő érzéki, megkönnyebbült, kéjben úszó sóhaj. - Ethan… Suttogom élvetegen a nevét, egyszerűen, tisztán, gyönyörűen. Most és itt csak ő létezik, senki más, és ez így van jól. Karcsú, remegés rázta ujjaim az arcára futnak, hüvelykjeim az ajkát simítják, nem lopom el, amit nem szabad, csupán nézem, kiélvezve minden ősi rigmustól zengő pillanatot, örök tánc, végtelen csoda, sosem kihunyó szenvedély. Nélküle semmi vagyok. Nélküled senki vagyok. Szeretném ajkaid közé lökni minden kéjemet, szeretném, ha még ennél is nagyobb csoda lehetne, de nem lesz, sosem lesz, hisz nem vagyok az, aki feloldhatja örök bilincsedet. Sajnálom. - Tégy úgy, Ethan! Testem belefeszül minden mozdulatba, éjbe olvadó tincseim cirógatják márvány bőröm, lekúszva kebleim halmára. Hagyok én bármit, amíg lehetőségem van rá, addig, utána már nem lesz beleszólásom, nem én fogom irányítani tetteimet, hanem a kéjből világra szökött borzalom, akinek nem számít semmi. Más, olyannyira, hogy tán felfogni sem vagyok képes, miféle erő feszíti meg újra, meg újra tagjaimat, s mi korbácsolja egyre feljebb kielégíthetetlen vágyakozásomat. A hangok, az illatok, az érintések, a szüntelen, vad feszület a bensőmben, s a látvány, az éjbe fúló kendőzetlen valóság. Fantasztikus, akarom, nem… szeretném, kérem, borulnék térdre, ha lenne ki előtt, szomjazom minden cseppjére, hisz még nem elég, talán soha nem is lesz az. Tűzben ég a bőröm, félek, menten elolvadok, s kibontakozik belőlem ő, kinek mindez nem számít, ki csak a vért akarja, halált, sikolyt, mennyei félelmet. Kérlek… még ne.
Csak egy falat. Egyetlen, apró szelete mindez annak az évszázados utazásnak, amit neked kínálok. Amit olyan kegyesen odaadtam neked, Angie. Mira. Mirabelle, Aleesha, bárhogy is nevezd magad. Mert ez most nem számít, és ha kérdeznék, hogy ki vagy, csak azt engedem felelned, hogy az enyém vagy. Hogy hozzám tartozol, mostantól a végsőkig. Nekem is szükségem van Rád. Tudod? Érzed, kedvesem? Átéled-e a mohó ragaszkodást abban, ahogy a húsodat ragadom meg, és úgy vonom magamhoz, mintha egész egyszerűen össze kívánnám gyúrni a sajátommal? De még a sóhajodon át is hallom a Másik lépteit, érzem szégyene szagát bekúszni a zárt ajtó rése alatt. Bánom, nagyon sajnálom, hogy becsuktam az ajtót magunk mögött. Nézze, lássa nagylelkűségemet: megadom, amit kértek, táplálom szükségeteket, az én hibám talán, hogy az Első tűzben született? Elégedett vigyorra szaladnak ajkaim, versenyt futva az élvezet diktálta vágy furcsa grimaszával, ami redőkbe rántja homlokom bőrét. Végignézek rajta újra és újra. Gyönyörű munkát végett, bárki is adott neked életet, és az én dolgom volt, hogy ezt örökül adjam a világnak. Már mindig ilyen szép leszel, és bárki érint majd, nekem rebeghet hálát azért, mert az elrepülő éveket évszázadokká fagyasztottam. És te... Te is rám fogsz gondolni, bárki arcát is lásd - mert látni fogod -, és hálás leszel érte, hogy a világot örökké tenyeredben tarthatod. A gondolat, mással látni, megmozdítja bennem a négykezűt. Nem adjuk, még nem, még nem untunk rá, a miénk marad, és bárki érinti, halott. Kezem felkúszik a hollófészek hajzuhatagba, erőteljesen rántom meg, markolok bele, hátrafeszítve ezzel: már láttál, elég, oszd be, mert ha túl sokat kapsz belőlem, nem fogod akarni a következőt. Te se nézz, te se láss: érezz csak. Mert ezt akarom. Fájdalom. Éles és gyors, mint a kés éle, úgy marok bele a vállába, vére íze tolul a számba, morgásom sóhajától habzik a szám sarka, ahogy csak feljebb és feljebb tornázom őt a kéj létráján. Eresztek láncodon egy keveset. Gyere, gyermekem. Bújj elő, add át magad. Ne teljesen. Nőjön karmod, szántsa bőrömet, csillanjon hófehér agyarad tüskéjén az éjszakai fény, csapj le, de mértékkel. Mert nincs annál nagyobb szerencse a világon, mint egyszerre két éhséget is jól lakatni. Ne félj... Csak engedd el magad, hiszen megígértem, hogy vigyázok rád. Tudom, hogy nem rettensz belevetni magad az ismeretlenbe, az újba, nincs is rá szükséged, mert Atyád melletted van és nem hagyja, hogy őrültséget csinálj.
Nem engedem el. Még azután sem, hogy megremegtek a ház falai kettőnk közös szólamától. Magamhoz szorítom a forró testet, nem eresztem, így kívánom csillapítani szívem heves dobbanásait. Keblei közé lihegem az elmúlt pillanatok utolsó akkordjait. Álla alatt, nyakához dörgölöm kócos fejem, mert így most jó. Elnevetem magam, halkan és lassan, mintha tilos volna. - Ma veled alszom. - súgom a kacag csendesülésével, csókot hintek mellei fölé, aztán mozdulásra bírom testét, hogy felkelhessek, pőreségemben indulva meg az ajtó felé. Nem szólok, hogy mindjárt visszajövök, felesleges lenne, mondtam: vele alszom. Utam a földszintre vezet, ha találkozom is a Kisebbel, hát hagyom, hogy lásson úgy, ahogy az ő Istene megteremtett. Cigaretta és bourbon: ezekkel térek vissza a szobába, ablakot nyitva adva át magam az élvezetek egészen más területének. - Kérdezz még. Vetem fel az ablakban kavarva a füstöt, itallal öblítve maró keserűségét. Hogy mit és mennyit, annak majd türelmem szeszélye fog határt szabni.
Ha tudnád, s ha én tudnám… Őrző és Vérfarkas vérrel tarkított szerelmének sosem kívánt gyümölcse vagyok, csak úgy, mint a másik. Valaki, aki csak fájóan rövid ideig kellett igazán, s azokat az éveket is gyászba borította a halál, mintha csak a szemembe kacagna, nem, Mirácska, neked nem jár a boldogság. A mostban azonban nem számít a múlt, a jövő sem, a pillanatban feloldódva boldog kíván lenni a sosem volt királylány, ennyi csak több nem kell, többet nem is kaphat, sosem, neki nem szabad, de ha nem tart soká, akkor nem lehet belőle baj. Ugye nem? Te mikor fogsz eltűnni? Vagy engem eltűntetni? Miért gondolok erre? Csak élveznem kellene, mástól úgysem kaphatom meg, amiért a testem sír. Mást bántanék, s ha már a lelkem örökkön szomjas, legalább a húsbörtönöm ne legyen az. Bosszúsan felmorranva vagyok kénytelen tűrni, miként megfoszt a látványától, dacosan szárnyaló friss dühöm csalogatja a bundásomat, de itt van, hogy megakadályozza, nincs joga hát előtörni belőlem, marad hát a plafon repedésektől mentes vágya, mi magába ihatja minden reszketeg sóhajom, minden gyönyörittas kiáltásom. Halld csak, te, odaát, te szentéletű gyermek, hallgasd csak, mit művel az általad papként ismert lélek, az, aki ilyet sosem tehetne, s nem elég ez, még saját másoddal teszi. Veled is tehetné, talán fogja is. Gyűlölni fogom érte, de téged sokkal jobban. Ám most csak az számít, miként feszül testem az övének, miként táncolnak csillagok a fejem felett, halványan derengő, sosem volt, sosem lesz glóriával ajándékozva meg. A fájdalom összemosódik az élvezet gyönyörével, nincsenek határok, nem jut el a tudatomig a nem szeretem érzése, csak még inkább vad vágtára ösztökél, még, még... sosem lesz elég belőled. Érzi, hogy meglódulhat, azonnal moccan, kifeszíti ujjbegyeimet, érzem minden apró hasadását a bőrömnek, érzem, miként testesül meg a vérünkkel borítva ezen a világon. Már meg is lelem a hátát, fagyaraim viszonozzák a gesztust, csak épp most nem a fenevad torkán csorog le a vér, hanem én érzem minden cseppjét a számban. Érzem, miként izgatja ízlelőbimbóimat a fémes íz, Ethané, az ő vére. Lehet más, mint csodálatos? A lelkem belehasad a gondolatba, hogy mit művelek, de a szőrösebbik felem megnyugtat, ez így jó, ezek vagyunk mi, vérre éhes lények, ettől leszünk erősebbek, többek, jobbak. Nála, főleg nála. Meg tán, önmagunknál is. Köszönöm… Abbahagyom, még mielőtt el kellene rántania magától, nyelvem kéjesen nyalom ki a vállgödrében megpihent cseppeket, mintha legalábbis eltüntethetném vele az általam okozott sebet. Jól van, érzem, hogy fürdik az örömmámorban, én is, másként.
Zihálva hanyatlok a mellkasának, úristen. Erre nincsenek szavak, ha hívő lennék, bizonyosan hálát adnék a jó istennek a történtekért. Talán majd megkérem a másikat, bizonyosan szívesen megtenné, a néma ima is ima, nemde? Lassan nyugszom meg, de végül belekacagom tincsei közé a mámort, amiben fürdök, tarkóján cirógatva kósza tincseit, velem nevet. Szeretem. - Örülök. Felelem kurtán, de épp olyan magától értetődő, mint amennyire ő kijelentette, hogy itt alszik, nem lenne esélyem tenni ellene akkor sem, ha akarnék, de nem akarok. Szeretném érezni, hogy itt van, amíg érezhetem, amíg van rá lehetőségem, hallani, miként ver álmában a szíve, miként zendülnek lélegzetvételei. Az ágyra gördülök, nem takarom be magam, oly fölösleges volna, hagyom, hogy az éjszaka hűvöse lassan uralma alá vonja alakomat, könnyedén hasalok keresztben az ágyon, ablak felé pislogva, hisz még narancsok vannak, itt van, élvetegen fetrengve a hátán, de nem ment el, szereti, ha bármily kicsit is, de együtt lehetünk, ketten, vagy épp hárman, négyen… attól függ, a mocsári mennyire szabad épp. Mikor visszatér, szemlélem egy kicsit, úgy ahogy van, teljesen, pőrén, szemtelenül tökéletesen. Nem fair, legalább lennél ronda, hogy felszínességemre hatva kikerülhessek a bűvkörödből. Végül az ablakon pillantok ki inkább, el-elcsípve csillagok fényét, háromét, mik egyszer, ha a fene fenét eszik is, mindennél fényesebben fognak ragyogni. - Rendben… kérdezek. Mi történik odalenn? Nem róla szól, és mégis, nem mintha várnék választ, tudom, biztos vagyok benne, hisz már nagyon sokszor átéltem, többször, mint valaha szerettem volna, és sokkal kevesebbszer, minthogy értelme legyen, és könnyebbnek tűnjön, szerintem sosem lesz az. Könnyed hason heverésembe nem vegyül hirtelenség, jól laktunk, én is, ő is, csakúgy, mint Atyánk, de ő, ott lenn, ő nem, ő éhes, s talán harag köpte ma éjszaka a világra.
Nem szokatlan helyzet az, hogy rám tapad egy tekintet. Kedvesem, ha nem látnék, magam sem pazarolnám másra ezeket a ritka pillanatokat, minthogy ebben a testben gyönyörködjek. Ránézek, felé fordítom a fejem, aljas mosolyt engedek meg magamnak, mintha rajta kaptam volna valamin, aztán visszatérek az éjszaka fényeihez. Újra felnevetek. Újra halkan és újra kellemesen, csóválva a fejem. Tessék, ilyenre pazarolni egy kérdést. Ám legyen, le én legyek az, aki megtagadja tőle, az, aki elrontja ezt a (számára) tökéletesnek ígért éjszakát. - Semmi meglepő. - vonok vállat és újabb füstfelhőt eresztek ki a rideg levegőre - Túl nagy hatással volt rá, hogy meglátott meztelenül, szóval... Átalakult. Ennél azért jóval dicsőítőbb reakciókat szoktam kicsikarni másokból, de nem mondhatnám azt, hogy csodálkozom a dolgon. A bálvány aranyfestése szép lassan hullik le a testemről, a lelkemről. Ennek valahol még örülök is, de mindez nem változtat azon, hogy mit tettem érte, hogy mennyit köszönhető a jóságomnak. Hogy hányszor mentettem meg fejét attól, hogy a hideg hajnal összeroppantsa. Ételt, ruhát, törődést és pénzt adtam neki, fekhelyt és makulátlan törölközőt. - Majd hozzászokik. Hagyom ennyiben, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel, mi történik vele, hiszen a részem: a vérem, és ugyanúgy gondoskodnom kell róla, mint Miráról. Azt azonban maguknak köszönjék, hogy ez a gondoskodás szeparált, hogy nem történhet egyszerre, hogy csak úgy adhatok az egyiknek, hogy a másiktól elveszek valamit. Az udvar havába hajítom a csikket, a szesz lassan mossa le keserűségét torkomról, miközben újra az ágynál helyezem magam kényelembe, elnyúlok rajta, az üveget pedig átadom Neki. Egyél, igyál, paráználkodj, ezért vagy, erről szól az életünk, nem másról. - Tudod... Az egyáltalán nem baj, ha hallgatsz rá. Most már nincs te és ő, együtt vagytok, és az az igazság, hogy ő sokkal jobban tudja, mire van szükséged, mint azt emberként valaha megtapasztalhattad volna. Ösztönből született. Vannak megérzései. Jók, rosszak... Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem volt önös érdek a harapásaim mögött, de... - hogy is fogalmazhatnám meg úgy, hogy megértsd - Egy bizonyos kor felett kell a család. És nem az... összebújós esték okán, egyszerűen azért, mert tovább akarod örökíteni a génjeidet, a legjobb részeket saját magadból. Ez pontosan olyan vágy, mint amivel te küzdesz. Gyűlölhetsz, duzzoghatsz kedvesem, de ő akkor is engem akar majd. Egyelőre. Amíg nem lesz elég erős, hogy megálljon a saját lábain. Vagy még azon is túl, hiszen ha csak feleannyira vágyik majd az elismerésre, mint az én régim tette Malcolm felé, úgy a hozzám való hűsége egészen hosszúra nyúlhat majd. - Szeretném kiélvezni mindezt. Aztán majd elkezdünk tanulni. Hogy készen legyetek addigra, amikor én már nem leszek. Egy hónap, egy év, egy évszázad? Fogalmam sincs, mennyi időm van még hátra, és most kicsit elszomorít a lehetséges távozás gondolata. Gyűlölöm érte őket, amiért marakodásuk örömöt és ragaszkodást képes lopni a mindennapjaim sivárságába. A testét keresem, újfent. Magamhoz kívánom ölelni, az érintésével, a teste forróságával takarózva a pamut helyett. Mert ez így most jó nekem is, és a mocsári négykezűnek is. - Pár nap múlva elviszlek itthonról. Megkapod az új személyazonosságodat. Jegyzem meg, függetlenül attól, hogy ez a hír mennyire taglózza le, vagy éppen okoz neki örömöt. Nem ígérek majd stresszmentes találkozót, de az biztos, hogy én roppantul élvezni fogom minden pillanatát.
Nem érdekel, hogy rajtakapott, még az az aljas mosoly is bekúszik a bőröm alá. Sajnos, nem sajnos, akkor is könnyedén beleestem volna a csapdájába, ha látok. Már nem számít, már itt vagyunk. - Azt hiszem, rendkívül kevés szemérem szorult belém ahhoz, hogy ezt képes legyek megérteni. Huncut él üti át a szavaimat, nocsak, a kis szentéletűt zavarja Atyja meztelensége. Az az igazság, hogyha kevésbé lennék szexualitásom tudatában, inkább én is világgá rohannék, minthogy így pecsételjük meg újra és újra a közöttünk feszülő köteléket. Ám be vagyok zárva, vagy ő, vagy jó ideig senki más. Nem bírnám ki, szar érzés bevallani, de így van. Nyilván tudja, de hát istenem, nem ez a legsúlyosabb bűn, amit elkövethet ellenem. Hümm, vajon a főbűnök melyikét nem itta még magába a lelkem? Bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség, hello… Fösvény, s kevély nem vagyok, tán leszek, utóbbi Ethan mellett bizonyosan. Nem számít, hogy Isten lefordulna a mennyből szívrohamában, ha valóban létezne. S mi a helyzet a kisebbel? Ő mikor fog a földön fetrengeni a szégyentől, amit tulajdon testvére okán kell érezzen újra és újra. Beteg módon csupán megmosolyogtatni képes a gondolat. - A meztelenségedhez, vagy az átváltozáshoz? Biztosan az előbbihez, hisz az utóbbihoz szerintem nem lehet, a hideg kiráz miatta, vagy tán csak az ablakon beszökő jeges szellő cirógatása okán? Nem is számít igazán. Pillantásom rásiklik, mikor mellém fekszik, elveszem az üveget, hisz ha itt van, nem számít igazán, mennyire feledkezem meg önmagamról, képes visszaszorítani bennem a szabadulni vágyót. Iszom hát, édesen marja a torkomat, atya ég, nagyon hiányzott, majdnem annyira, mint a paráználkodás. - Azt hiszed, nem tudom? Tudom, nagyon is jól tudom, ha nem így lenne, nem így viselkednék. Nem engedi, hogy rossz gondolataim legyenek rólad, senki nincs, akit nálad jobban szeretne. Remélem, rájön majd egyszer, hogy az érzés nem kölcsönös. Ezt az emberi felem keserűsége köpi ajkaimra, s néha gyűlölöm magam, amiért úgy tűnik, semmi sem elég, és tisztelem a bennem élőt, hogy minden odavetett morzsának képes örülni. - Majd jobbá tesz, idővel. Sóhajtok fel, és tudom, nem lesz választásom, összeolvadunk majd, s akkor… mi marad majd vajon belőlem? Hiányozna a régi önmagam, vágyom rá, hogy olyan legyek, kicsit talán élhetőbb, elviselhetőbb változatban, de attól még ugyanolyan merész, makacs, éles nyelvű, forróvérű némber… Ám addig, míg megnövünk, és erősek nem leszünk, kell hogy fejet hajtsak, és az ő életösztöne irányítson. - Remélem, az az idő nagyon sokára jön el. Kiráz a hideg, most bizonyosan amiatt, hogy esetleg elveszíthetem, mint mindenki mást, aki kicsit is fontossá vált az életemben. Nem gondolkodom, odabújok rögvest, még azelőtt, hogy ő nyúlna értem. Ilyen borús gondolatok közepette muszáj. Nem is sejtem, hogy pont ugyanígy vágyik most erre, mint én magam. - Rendben! Mosoly, aprócska, de őszinte, miként a mozdulat is, ahogy bevackolom magam az ölelésébe, és meglepően gyorsan, mellkasának döntve homlokon, nyom el az álom, olyan álom, ami számomra ritkán jöhet el, de most, szívemnek kedves a pillanat, könnyű elengedni magam benne, és békésen végigaludni neki hála az éjszakát.
Kezdőlap
//
