Mióta a Valentin-napot Jake társaságában töltöttem és ráadásképpen még jól is éreztem magamat, többször is eszembe jutott a férfi, az elmúlt időszakban. Ma is pontosan így történt, bár ez alkalommal inkább azért, mert valami olyan akta keveredett a kezembe, amiben volt rendőrségi jelentés is, erről pedig én egyből őrá asszociáltam. Nem tehetek róla, de ő az a megtestesült rendőr, akit az emberek szeretnének, hogy megvédje őket. Ez a gondolat megmosolyogtatott, és a korábbi elhatározásom, miszerint majd én kizökkentem őt a szürke hétköznapjaiból, egyre erősebbé vált. Mire a munkaidőm lejárt, már azt is eldöntöttem, hogy nem fogok további heteket, vagy hónapokat várni arra, hogy megtehessem, amit szeretnék, hanem most azonnal veszem majd felé az irányt. Annyira úgysincs messze a kapitányság, autóval meg pláne nem, szóval nem egy nagydolog. Az már annál inkább az lesz, hogy hogyan veszem őt rá arra, hogy eljöjjön velem bárhová is… Egyre határozottabbá váltam, ahogy telt az idő, és mire oda jutottam, hogy nyugodt szívvel hagytam magam mögött a munkahelyemet, már teljesen elköteleztem magam a tervem mellett. Összeszedtem néhány aktát, amin a nap folyamán dolgoztam, felvettem a kabátot, és felmarkolva az összes többi cuccomat, máris a kijárat felé vettem az irányt. Már csak be kellett zárnom az irodát, és szabad utam volt a rendőrség felé. Végig kaján mosoly ült az arcomon, amíg levezettem azt a néhány utcányi távolságot. Kárörvendő nem vagyok én, viszont ahogy magam elé képzeltem Jake meglepett arcát, nagyon jó kedvem támadt. Soha nem szoktam csak úgy beállítani senkihez – legalábbis általában -, de most ehhez volt kedvem. Néha kell az, hogy az ember spontán legyen, és pontosan ezt akartam megtanítani az én hősömnek is. Igen, azóta is úgy gondoltam rá, mióta megmentett a száguldó kocsi elől. Én azzal a járművel ellentétben szép lassan parkoltam le az őrs előtt, aztán ügyeskedve kiszálltam, és besétáltam komótos léptekkel. Nem volt okom rá, hogy bárhová is siessek, mert valami azt súgta, hogy az emberem, akihez jöttem, még biztosan itt tartózkodik. Lehetetlen, hogy ilyenkor már elhagyja ezt a csodásan üdítő hangulatú épületet. Miután udvariasan útbaigazítást kértem az adminisztrációs pultnál lévő rendőrtiszttől, már célirányosan közelíthettem meg a helyettes irodáját. Halk, de annál határozottabb kopogtatást követően már be is léptem a helyiségben, meg sem várva a reakciót, ami feljogosított volna a belépésre. Ha megzavarok valamit, akkor még mindig ki tudok menni, de ha nem hallom esetleg, hogy engedélyt kaptam arra, hogy bemenjek, akkor itt ácsoroghatok ki tudja, hogy meddig. Nem, az ilyesmit nem szeretem. - Helló, Jake! – üdvözöltem, vidám mosolyt küldve felé, amint megláttam az asztala mögött. Nagyjából olyannak tűnt, mint amilyen én vagyok munka közben, amiből sikerült azt a megállapítást alkotnom, hogy nagyon is hasonlóak vagyunk mi ketten. – Remélem nem zavartalak meg semmiben… - mondtam máris kissé szabadkozva, de azért becsuktam az ajtót magam mögött.
A Valentin napos hétvége nekem is eszembe jut néha, mert bár távolról sem úgy alakult, ahogy terveztem, kifejezetten jól éreztem magam, és csak mérsékelt bűntudatom volt utána is az elmaradt munka miatt. Azóta úgyis bepótoltam százszor. Idióta munkamániás őrült vagyok, de legalább az az ember, aki mindig is lenni akartam. A lényeg, hogy most is dolgozom. Egyébként sem látszom ki a feladatokból, de hogy még a papírmunka is maga alá temet, az már felháborító. Mindenesetre megadóan töltöm ki, írom alá, pecsételem, keltezem a jelentéseket… Ezt a részét utálom a munkámnak, és ezt mindenki tudja, úgyhogy ilyenkor ritkán zavar bárki. A lényeg, hogy az én arcomon nyoma sincsen a mosolynak. Akkor sem vagyok túl lelkes, mikor az ajtó rögtön nyílik a kopogás után. Már majdnem ráförmedek a belépőre, hogy ne zavarjon, csak ha meghalt valaki, de még időben észreveszem, hogy nem egy beosztottam érkezett. Elsőre ötletem sincs, vajon mit kereshet itt Ana, bár kétségkívül örülök, hogy újra látom, másodszorra pedig előbújik a pesszimista oldalam, elvégre mit keresne a rendőrségen, ha nem hivatalos ügyben jött. - Szia, Ana! Csak papírmunka, és egyáltalán nem szeretem, úgyhogy igazán nem bánom. Miben segíthetek? Valami gond van? Őszintén remélem, hogy nem őt fenyegeti valaki, és nem gyerekbántalmazásos ügy… Az ilyenektől mindig kivetkőzöm magamból… Azért is volt már túlkapásos balhém. - Foglalj helyet… Megkínálhatlak valamivel? Mondjuk egy kis kávéval? Azt hiszem azon kívül legfeljebb csokoládét tudok neked keríteni így hirtelenjében… Hát, nem igazán vagyunk felkészülve vendégekre, vagy normális táplálkozásra…
Mikor Jake közölte, hogy nem zavarom semmiben, akkor azért kicsit megnyugodtam. Hiába volt pontosan az a tervem, hogy kizökkentsem őt, rá kellett jönnöm, hogy én sem szeretem, mikor valaki ezt csinálja velem. Már amikor beléptem, akkor láttam rajta, hogy nem örül neki, hogy megzavarták, de amikor rájött, hogy csak én vagyok, egyből rendezte is a vonásait, elfeledtetve velem, hogy mi volt az első, amit gondolt. Ez halvány mosolyt csalt az ajkamra, miközben megközelítettem az asztalát. - Én sem rajongok érte, hogy őszinte legyek, de hát valakinek ezt is meg kell csinálnia, nem? És hogy vigasztaljalak, szerintem nekem sokkal több papírmunkám van átlagban, mint neked – most már kicsit oldottabb lettem, és egyből visszatért a határozottságom is. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy már viccelődőbb hangnemre váltottam, és elfogadva a hellyel kínálását, leültem egy székre. Némi helyezkedés után úgy ítéltem meg, hogy kényelmes lesz, ezért a táskámat arrébb raktam, és elkezdtem kifelé gombolni a kabátomat. Noha nem óhajtottam túl sokáig ezen a helyen lenni, azért nem akartam egyből félbehagyatni vele semmit sem. Ha már nincs sok hátra esetleg, vagy csak be akarja fejezni az aktuális aktát, akkor én nagyon szívesen várakozok itt, hiszen nélküle úgysem fogok elmenni, ez egészen biztos. - Egy kávét elfogadnék, köszönöm! – válaszoltam mosolyogva, miközben körülnéztem az irodában, felmérve a berendezési tárgyakat. Nem mondhatnám, hogy túl sok személyes dolog lett volna benne, de nem is számítottam másra. Az igazság az, hogy nálam sem volt ez másként, de egészen eddig azt hittem, hogy bennem van a hiba, hogy nem cicomázom agyon a helyiséget. Ezek szerint mégsem, vagy pedig mind a kettőnkben, de már akkor sem leszek egyedül ezzel a dologgal. - Egyébként ne aggódj, nincsen semmi baj. Nem hivatalos ügyben jöttem, csak erre jártam, és beugrottam. Ugye nem baj? – a lehető legártatlanabb nézésemet vettem elő, és az sem zavart, hogy egy kicsit füllentenem kellett. Éppen az ellenkező irányban lakom, így nem esett útba a rendőrőrs, de ezt neki nem kell tudnia. Lehettem én akárhol a mai nap folyamán, az viszont már más kérdés, hogy el sem hagytam az irodámat. Nem volt valami izgalmas napom, de hát még azzá varázsolhatjuk, nem?
Csak azért nem szeretem, ha papírmunka közben zavarnak, mert elvesztem a fonalat, amit egyébként sem mindig könnyű felvenni, főleg régen húzódó jelentéseknél. De Anának örülök, hiszen nagyon régen nem láttam. Pedig azt hittem, az őrzők gyakran találkoznak. Persze az én idióta életvitelem még a kollégáimmal találkozásra sem alkalmas. - Sajnos muszáj… Pedig őserdők menekülnének meg, ha nem kellene ennyit írnunk… Fáradtan hátradőlök, és megdörzsölöm a halántékom. Csak most jövök rá, hogy két órája szinte meg sem mozdultam, és ennyi idő alatt szörnyen bemerevedett a hátam. - Lehet, hogy neked átlagban több van, de én mindig hagyom felhalmozódni, és a végén naphosszat ülhetek itt… Tudom, hogy rosszul csinálom, de ez az egyetlen, amit nem szeretek a munkámban. Nem is csoda, hogy mindig csak tologatom, míg a főnök rám nem förmed… Befejezem az utolsó mondatot, míg Ana leül, kanyarítok egy aláírást a megfelelő helyre, a másikra pecsétet nyomok, aztán becsukom a dossziét, elteszem a pecsétet, bezárom a fiókot, és félretolom a papírokat. Lenyomom a megfelelő gombot a telefonkészüléken, és közelebb hajolok hozzá. Sosem fogom megszokni ezt az idióta titkárnős rendszert. - Janice, légy szíves hozz egy kávét és egy pohár vizet… A vonal túlvégén ugyanaz a nő nyugtázza a kérést, aki korábban Anát útba igazította az irodámhoz, aztán bontja a vonalat. - Máris itt lesz a kávé. Az irodám még üresebb, mint a lakásom, legalábbis ami a személyes holmikat illeti, biztosan. A fogason lógó kabátomon és az asztalon heverő mobilomon kívül semmi nincs benne, ami ne munkaeszköz lenne. Azért a válasz megnyugtat. A feszültség, ami már elkezdett gyűlni a vállamba most elillan. A kérdésére újra megjelenik a félmosolyom, és megcsóválom a fejem. - Egyáltalán nem baj. Örülök, hogy látlak. Hogy vagy? Közben janice megérkezik a kávéval, és miután letette Ana elé a csészét, mellé a cukrot és a tejet, a kezem mellé csúsztatja a vizespoharat, aztán már csak az ajtó halk kattanása jelzi, hogy egyáltalán itt volt. Az fel sem merül bennem, hogy ne mondana igazat…
Jake válaszára akaratlanul is elnevettem magam. Nem azért, hogy esetleg szánt szándékkal oldjam a feszültséget, vagy úgy tegyek, mintha olyan jópofa lenne. Van, hogy szükség van az efféle megjátszásra, én nem tagadom, de az tény, hogy nekem nem szokásom az ilyesmi, és nem is nagyon szeretném, ha azzá válna. Jobban érzem magam, ha a gesztusaim, és az érzéseim őszinték, mert véleményem szerint látszik az embereken, hogy mikor hazudnak, és mikor nem. Az is lehet persze, hogy csak én látom meg, de mivel Jake rendőr, szerintem neki is van egy ilyen hatodik érzéke, akárcsak nekem. - Ejnye Jake, csak a saját helyzetedet nehezíted meg… - valószínűleg, ha nem lett volna közöttünk az asztal, akkor most játékosan megbököm a mellkasát. De az asztal ott volt, mi pedig elég távol egymástól ahhoz, hogy ezt ne tehessem meg, csak akkor, ha felhasalok az asztalra. Annyit pedig mondanom sem kell, hogy nem ért meg a dolog. Véletlenül pont benyit ide valaki, hát mit gondolhatott volna? El sem szeretném képzelni, miféle félreértések születhetnek az ehhez hasonló helyzetekből. - Köszönöm – mindig illedelmesen viselkedek, még akkor is, ha olyan ember társaságában vagyok, akivel nem hivatalos ügyem van. Ez afféle berögződés nálam, amit nem lehet kitörölni, és ha őszinte akarok lenni, akkor nem is nagyon szeretném, ha el lehetne távolítani. A szabadkozásom hallatán elmosolyodik, és ez megnyugtat, mert ezek szerint tényleg örül nekem, és nem csak úgy tesz. Abban biztos vagyok, hogy nem paterolna ki csak úgy az irodájából, viszont, ha el akarná érni, hogy rövid időn belül elmenjek, és békén hagyjam, akkor egy apró kifogás is elég lenne hozzá. Nem vagyok olyan, hogy ráakaszkodnék másokra, annál nekem sokkal többet ér, ha őszintén jól érzik magukat mások velem. - Köszönöm, jól! Ma én is sokat dolgoztam, és egy kis kikapcsolódásra vágyom… - már el is kezdtem bevezetni a dolgot, miközben megfogtam a kávéval teli bögrét, és magamhoz vettem. Egyelőre még nem ittam bele, csak a kezemben tartogattam, tekintetemet pedig Jakere szegeztem. – Meddig dolgozol? – érdeklődtem kíváncsian, lazaságot tettetve.
Nem a saját - egyébként meglehetősen gyenge -, poénom, hanem Ana nevetése mosolyogtat meg. A következő kijelentésre bólintok. - Tudom, de egyszerűen nem tudom rávenni magam, amíg nem ég a körmömre… Az elkészült papírhalmot beleteszem egy dossziéba, mert tudom jól, hogy ahogy kiteszem a lábam, a recepciósunk már viszi is, és a megfelelő helyekre iktatja a rég csúszásban lévő jelentéseket. - Egészségedre… Mivel Janice már nincs is az irodában, én reagálok Ana köszönetére. Bár tudom, hogy a kávé nem egészséges, de néha kifejezetten jót tud tenni. Legalábbis szerintem. Közben amíg van egy pillanatom, felemelem a poharamat, hogy pár korty vizet igyak. Csak ilyenkor tudatosul bennem, hogy mennyi idő eltelt, mióta akár csak felnéztem a jelentéshalomból. A következő válaszából már sejtem, mire akar kilyukadni. Emlékszem, hogy említette még a közös hétvégén, hogy esetleg megpróbál kibillenteni a napi rutinból, de eszembe sem jutott, hogy komolyan is gondolja. Úgy tűnik mégis… A kérdésre az órámra nézek. Egek, hat óra… Akkor az edzés már ugrott, a lőtér meg a futás még neccesen de beleférne, és egy kis időt tudnék szorítani az esti gyakorlásnak is, mert nem feledkezhetek meg a Mortimer által kiadott feladatról sem. De sejtem, hogy az estém nem így fog alakulni. - Négy órája lejárt a munkaidőm… Azt hiszem mára befejeztem… Ha Ana nem jön, talán még másfél órát elszenvedek a papírmunkával anélkül, hogy feltűnt volna, hogy szalad az idő. - Milyen kikapcsolódásra vágysz? Egyelőre óvatosan puhatolózom a dologgal kapcsolatban.
Míg vártam a válaszára, elérkezettnek láttam a pillanatot arra, hogy én is a poharamba kortyoljak. Elég meleg volt, de szerencsére a nyelvemet már nem égette meg a kávé. Túlzás lett volna azt mondani rá, hogy finom, de még éppen belecsúszott a nem rossz kategóriába. Igen, nálam még a kávékat is kategóriába lehet sorolni. - Akkor éppen itt az ideje annak, hogy tényleg elvigyelek innen – nyugtáztam vidámabban, mivel arra következtettem, hogy nem fogok ellenállásba ütközni. Igazából egy kis vonakodáson kívül nem is számítottam másra, mert Jake-et olyan férfinak ismertem meg, aki nem mondana nemet egy nőnek. Én pedig, mint az egyértelműen látható, a gyengébbik nemhez tartozom. Ebből pedig egyenesen következik, hogy az én kérésemet sem fogja visszautasítani. Az volt csak a meglepő, hogy meg sem próbálta elterelni a szót, vagy valami kifogást találni. Ez tetszett nekem! - Hm… igazából ezen még nem is gondolkodtam – ismertem el egy kicsit zavartan, de szerencsére hamar meg is találtam a hangomat ismét. – Valahová beülhetnénk. Megvacsoráznánk, innánk valamit, aztán kitudja… - vontam meg a vállaimat, ajkaimon pedig megjelent egy vidám, kissé kihívó mosoly. – Mit szólsz? – kérdeztem továbbra is felfelé görbülő ajkakkal, és kicsit még előrébb is hajoltam, mielőtt újabb korty kávét küldtem volna le a gyomromba. Még mindig égetett egy kicsit, de egyre könnyebben csúszott. - Na, gyere! – noszogattam még egy kicsit, és ahogy eltűntettem a maradék fekete löttyöt a csészéből, már fel is álltam a székről. – Még egyszer köszönöm a kávét, de a következő ital már kicsit erősebb lesz szerintem – közben leraktam az asztalra a kiürült poharat, és megfogtam a táskámat. – Vedd a kabátodat, Jake! Ne kéresd magad… - kérleltem most már, hogy még esélye se legyen nemet mondani. Még az asztalt is megkerültem, hátha úgy többet elérek nála.
A néhány korty víz kifejezetten jól esett, mostmár kezdem érteni ezt a sivatagban szomjazó emberekkel oly gyakran használt hasonlatot. Eddig porszáraz volt nem csak a torkom, de a szám is. Úgy látom a válaszom megnyugtatja, és a lelkesedése tulajdonképpen imponáló. - A kollégáim hálásak lesznek neked… Főleg a társam… Mindig azzal szívja a vérem, hogy nincs életem… Mikor a kérdésemre minden szónál ékesebb válaszként zavar jelenik meg az arcán, akkor már tudom, hogy ez csak egy hirtelen ötlet volt, és valóban fogalma sincs, hová szeretne menni, vagy csak átkozottul jó színésznő. A javaslat roppant nagy vonalakban vázolja csak fel az estét, és nem túl magabiztos, de rábólintok. Nem sok olyan helyre mehetünk most, ahol kevésbé lennék szívesen. - Rendben… Vezessek, vagy hívjak taxit? Felkelek az asztaltól, és csak most érzem meg, mennyire elgémberedett mindenem. A derekam jól hallható roppanással kattan a helyére. A kiképzések, amiket az őrzőktől kapok keményebbek, mint bármelyik rendőrségi gyakorlat, és meg is van a hatásuk. Nem csak pozitív, de negatív irányba is. - Mit szeretnél vacsorázni? Olasz? Kínai? Valami más? Nekem tulajdonképpen mindegy, ismerek már minden kifőzdét és vendéglőt a városban, mert főzni sem időm nincs, sem pedig nem tudok. Csak a drága helyeket nem látogattam még végig. A nógatásra felkapom a kabátom a fogasról, és felveszem, hogy eltakarja a pisztolytáskám. Ha szükségem lesz rá, akkor felkapom a kocsikulcsot is, de egyébként már menetkész is vagyok. Kifelé menet elköszönök a kollégáktól, akiknek az arcából világosan látom, hogy holnap micsoda kaján és sikamlós viccek céltáblája leszek. A recepciós lánynak még elmondom, melyik jelentésekkel készültem el, aztán kellemes estét kívánok, és már ki is jutottunk a kapitányságról. A taxi, vagy az én jó öreg Mitsubishim oda visz minket ahová Ana csak szeretne menni.
- És mennyire igaza van! – mosolyogtam rá Jakere, mikor arról beszélt, hogy nincs élete. Nem bántásból mondtam, maximum egy kis csipkelődésből, mert az igazat megvallva nekem is pontosan ilyen gondolataim voltak, akárhányszor találkoztunk egymással. Oké, én sem vagyok sokkal jobb, hozzá hasonlóan nekem is rengeteg munkám van, meg valami más dolgom is mindig akad, de nála még mindig jobb vagyok ezen a téren. Talán egy fokkal, maximum kettővel, de mindenképpen jobb. - Én is kocsival jöttem egyébként, de szerintem akkor itt hagyom, és menjünk taxival. Akkor te is tudsz velem koccintani valamivel. Mit szólsz? – vetettem fel az ötletet jókedvűen, amikor tudatára ébredtem annak, hogy nem akadékoskodik, csak simán belement. Egyszerűen el sem akartam hinni, hogy ilyen könnyű dolgom volt, hiszen én gondolatban már mindenre felkészültem. Akár még arra is, hogy elraboljam magammal, vagy valamivel megzsaroljam. A gond csak az volt, hogy nem igazán volt ellene semmim. Nagy kár… így csak a meggyőzőképességemre hagyatkozhattam, de hála istennek ezúttal sem vallott kudarcot. - Elég kimerültnek látszol. Úgy tűnik, hogy pont jókor jöttem – állapítottam meg, némi aggódó éllel a hangomban. Kicsit oldalra biccentettem a fejemet, miközben végigmértem a férfit. Akármilyen nagynak is tűnt, kiült rá a fáradtság, és ez mind-mind a rengeteg munkának köszönhető. Legszívesebben fenéken billentettem volna, amiért így agyonhajtja magát, méghozzá feleslegesen. Előtte is megvolt a város, néhány órával kevesebb munkaidő mellett is meglenne. - Az O’Connors jó lesz? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve, miközben elindultunk végre kifelé. Nem kerülte el a figyelmemet a kollégák pillantása, és a recepciónál ülő nő is furcsán méregette a kettősünket. Hát, ez engem ahelyett, hogy zavarba hozott volna, sokkal inkább mulattatott. – Tudod, a rendőrség fele most azt hiszi, hogy te meg én… - lógva hagytam a mondatot, de jelentőségteljes pillantást vetettem Jakere, mielőtt beszálltam volna az idő közben kiérkező taxiba.
Féloldalasan elmosolyodom, hogy Ana ilyen buzgón egyetért Rowennel. Persze én nem egészen úgy idéztem rajongva imádott kollégámat, ahogy ő mondta… Megint cinikus vagyok… Nem szabad, hogy eszembe jusson ez a fickó, úgy tűnik. - Legfeljebb részben. Elég nyersen és közönségesen szokott fogalmazni, ami azt illeti… Ez persze még nem zárná ki, hogy igaz legyen, de talán jelzi, hogy nem szívesen beszélgetnék most a véleményéről. Ami azt illeti, valóban nincs magánéletem. Ami a rendőrség mellett maradna, azt az őrzőkre fordítom. A választását egy bólintással veszem tudomásul, és mielőtt felvenném a kabátomat, lenyomom az asztali telefonon a gombot, ami létrehozza az összeköttetést a recepcióssal. - Janice, légy szíves hívj egy taxit… Mikor a lány befejezi a választ, elengedem a gombot, és újra Anáé a figyelmem. - Szívesen… A koccintás simán belefér, csak berúgnom nem szabad, mert reggel már újra itt kell lennem. Méghozzá nem ártana valamivel frissebbnek lennem, mint amilyen most vagyok. A nő megjegyzésére ajtónyitás közben válaszolok. - Ennyire látszik? A papírmunka mindig jobban kimerít, mint bármi más. Előreengedem. A kérdésén nem kell sokat gondolkoznom. Az O’Connors nem rossz hely… - Szerintem jó választás… A folyosón a kollégák arcát látva reménytelennek nyilvánítom, és berekesztem az imádkozást azügyben, hogy megússzam elviselhető mennyiségű zrikálással a holnapot. Az, hogy Ana bejött hozzám, és most együtt távozunk, olyan ritka csoda, amit nagyon alaposan ki akarnak majd beszélni. Mikor még Ana is szóvá teszi, megrándul a szám sarka. Hát mindenkinek ennyire nyilvánvalóak azok a kaján pillantások? Pedig nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. - Nem csak a fele, és nem csak hiszi… Szentül meg vannak róla győződve. Sajnálom, ha kellemetlen. Ha ez megnyugtat, engem biztos, hogy két hétig legalább ugratnak majd… Ha mással nem, akkor azzal, hogy hol rejtegettelek eddig… Persze jól tudom, hogy ez csak a legenyhébb poén lesz. Miután becsuktam utána a kocsi ajtaját, megkerülöm a taxit és én is beszállok. Közlöm az úticélt, aztán hátradőlök az ülésen. - Nézd el nekik, imádják egymást heccelni…
- Csak jó szemem van az ilyesmihez – vontam meg a vállaimat egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy feltűnt nekem ilyen apróság. Annyira nem volt vészes, de elég volt mélyen belenéznem a szemébe ahhoz, hogy tudjam, mennyire ki van merülve. Nem baj, nem voltam hajlandó emiatt bűntudatot érezni, hiszen nem haza ment volna ahelyett, hogy találkozik velem, hanem csak még tovább görnyedt volna az asztala felett. Erre akár a fejemet is rá mertem volna tenni, olyan biztos voltam benne. - Örülök, hogy neked is tetszik – ezúttal már egy mosolyt is küldtem felé, elégedettségem jelzéseként. Nem olyan sűrűn mozdulok ki én sem, de ahányszor az O’Connorsban jártam, valahogy mindig jól éreztem magam. Kellemes légkör, jó kiszolgálás, és finom ételek. Hát kell ennél több egy ilyen helyre? Na meg egy ilyen estéhez, mint amit el óhajtottunk most tölteni együtt… Miközben kifelé tartottunk, és szóvá tettem, hogy mennyi szempár szegeződött ránk, Jake elkezdett mentegetőzni, amivel széles mosolyt csalt elő belőlem. Mulatságosnak találtam, hogy ennyire aggódik ezen, pedig én nem azért mondtam, mert annyira ellenemre lenne. Sőt, tulajdonképpen tetszett a feltételezés, hogy egy ilyen helyes férfival van köztünk valami. Először persze eszemben sem volt szóvá tenni, de végül mégis kicsúszott a számon. Egyébként sem vagyok az a fajta szívbajos nő, akit zavarba lehet hozni ilyen apróságokkal. - Jake, én egy szóval sem mondtam, hogy zavarna… - visszafogott mosollyal néztem fel rá, a tekintetem azonban őszinte volt, és nem udvarias. Nem azért mondtam, mert vigasztalni akartam, hanem azért, mert tényleg így éreztem. Nekem imponált ez a gondolat, még ha neki kellemetlenséget okozott is. Ez egy kicsit rosszul esett ugyan, de szóvá már nem tettem. Közben sikerült is beülnöm a taxiba, és kényelmesen elhelyezkedni, miután bezárta utánam Jake az ajtót. Hihetetlen, hogy ma még léteznek ilyen udvarias férfiak. Rég volt szerencsém hozzá hasonlóhoz, pedig nem is udvarolt nekem, csak egyszerűen elmentünk vacsorázni együtt. Meg persze együtt töltöttünk egy egész hétvégét, de ez már mellékes. - Már mondtam, hogy nekem egyáltalán nincs ellenemre – fordultam oldalra, amint helyet foglalt mellettem. – Meddig érsz ma rá? – kérdeztem kíváncsian, félig felkönyökölve az ülés tetejére. Én valahogy bárhol képes voltam otthonosan érezni magam, akár még egy taxiban is, mint azt a mellékelt ábra mutatta. – Csak hogy tudjam, hogyan osszam be az időmet. Nekem holnap már nincs munkanapom, szóval szabad a pálya… - néhány kósza tincset kiráztam az arcomból, és minden figyelmemet Jakenek szenteltem.
Elhiszem, hogy jó szeme van az ilyesmihez. Mondjuk rajtam bárki látná, hogy gyűrött, és nyúzott vagyok. Persze nem haza mentem volna akkor sem, ha nem jön, és valószínűleg akkor sem aludtam volna többet, hogyha nem vele töltöm az időmet. A mentegetőzés ösztönösen jött, fel sem merül bennem, hogy egy nő örülne neki, hogy egy komplett rendőrőrs vaskos tréfákat sütöget el vele meg egy zsaruval kapcsolatban, akivel nagyjából harmadszor találkozik. Az, hogy helyes vagyok, teljesen szubjektív, és ha így is van, akkor sem feltétlenül elég ennyi ahhoz, hogy élvezze, ha összeboronálnak minket. - Óóh, bocsánat. Valahogy egyértelműnek tűnt. Azért ne mondd a fiúknak… Elmosolyodom. A következő válaszára már hajlandó vagyok ejteni a témát, legalábbis mentegetőzni nem fogok többet miatta. A kérdésre tétovázás nélkül jön a válasz. - Reggel fél nyolcig. Nyolcra megyek dolgozni, úgyhogy nem rúghatok be, de ettől eltekintve szabad vagyok munka előtt… Ha nem alszom, az nem olyan nagy dolog, már kezdem megszokni, és legfeljebb majd munka után bepótolom. Nekem úgyis minden nap munkanap. Ha nem rendőrség, akkor az őrzők… A taxi közben megérkezik az O’Connors elé, és fékez. Kiszállok, fizetek a sofőrnek, aztán megkerülöm az autót, hogy csatlakozzak Anához. Az ajtóban ezúttal nem engedem előre, ahogy az szokás, viszont bent lesegítem róla a pulóverét, és én is leveszem a kabátom.
// A következő mehet már valahová az O’Connorsba //
Mióta a sürgősségiről áttettek a patológiára, mondván, hogy ott kevés az ember, eléggé unatkozom. Márpedig az nem vezet jóra, - kinek mi a nem jó, mondjuk - mert előbb vagy utóbb elpattan bennem valami és reszkessen, aki a közelembe kerül, mikor szike van nálam. Elárulom: mindig van nálam. Az unalom és egy kisebb népszétszabdalás megelőzése végett keresem fel a rendőrség épületét. Komoly egy hely, el se téveszthetném, tekintve, hogy már csak az "Ide lőjetek, idióták!" felirat hiányzik róla, annyira ki van táblázva, hogy ez itt kérem a fairbanks-i rendőrség és mi nem sz@rozunk. Na majd meglátjuk!
Fekete magassarkúmban könnyedén haladok befelé. Fekete farmerom kiemeli formás alakomat, a fehér ing pedig egyszerre nőies és hivatalosan elegáns. Szőke hajam kiengedve, természetes hullámaival borítja vállaimat. Csak semmi felesleges csicsa, a smink is leheletnyi. Hagy lássák, én sem szórakozok, teljesen komolyan gondolom azt, hogy nekik is melóznék. Az erőszakos halált haltakat boncolgatni sokkal izgalmasabb, mint egy párnák közt elhunyt embert. A recepción könnyen eligazítanak - valami Wesmoreland-hez, aki a második ember itt. Nagyszerű. Azt mondjuk nem mondja a titkárnőcske, hogy vannak e a pasasnál. Annyi baj legyen, legfeljebb megzavarom kicsit. Túl tudom élni. Az iroda ajtaján kinn a név - ezeknek mániájuk mindent kitáblázni?! - így magabiztosan kopogok és nyitok be. Talán a titkárnő már le is adta a drótot, hogy ki vagyok és miért keresem a másikat.
Mióta az egyhetes kényszerszabadságomról végre visszajöhettem, sokkal lelkiismeretesebben kezelem a papírmunkát, mint előtte. Míg nem voltam itt, addig valaki – gyanítom nagyon sokan összedolgozva – leküzdötték az irodámban mindenütt tornyosodó irathalmokat, iktatásra, láttamozásra, befejezésre váró aktákat, dossziékat, jelentéseket, parancsokat, ügylezárásokat, miegymást, és arra léptem be, hogy összesen két aláírnivaló található az egész irodámban, mai még rám vár. Mondhatni könnyekig meghatódtam, és bármilyen nehéz is betartani az új fogadalmat, minden nap leülök, és tisztességesen megcsinálom a papírmunkát. Most is azzal vacakolok, pedig annyi jobb dolgom lenne helyette. Az asztalnál ülök, de szerencsére már csak két dosszié hever nyitva a bal könyökömnél, és az éppen előttem lévőt pont becsuktam, mikor a telefon megcsörren az asztalon. Elég lenyomnom a szélső gombot, és a recepciós hangja már be is tölti a szobát - még mindig Sam van bent, akkor időben vagyok -, és arról tájékoztat, hogy látogatóm érkezik. Csak a megszokás miatt igazítom meg az egyenruhámat, és kiegyenesedem ültömben, mert írás közben észrevétlenül lejjebb csúsztam a széken. Félreteszem a kész dossziét, és már nem nyúlok másikért. Megdörzsölöm az állam, mintha az segítene a fáradtságon, és mikor már hozzám is eljut, halgatom a közeledő lépteket. Tűsarkú, tehát nő lesz a látogató, és a nyakszirtembe belevillan a fájdalom, a halántékomban pár másodpercre megjelenik a figyelmeztető feszülés, de most elég megmasszíroznom röviden, hogy eltűnjön. ~ Remek, egy vérfarkas... ~ Ez úgy nem hiányzott a napomból... A kopogásra természetesen rögtön válaszolok, bár ahogy elnézem anélkül is beengedte volna magát a szőkeség. Felkelek, megkerülöm az asztalt, hogy kezet nyújthassak a vendégemnek. - Üdvözlöm, Hölgyem! Jake Westmoreland vagyok, miben segíthetek? Ha a bemutatkozáson túl vagyunk, akkor hellyel kínálom, és én is visszaülök. - Kér esetleg egy kávét, vagy egy teát? Amennyiben a válasz igen, akkor szólok Sam-nek, hogy legyen szíves, és hozzon nekünk, utána ismét a nőé a figyelmem.
Belépve az első dolgom, hogy körbepillantok lopva és felmérem a terepet, majd magát az iroda tulajdonosát is. Na persze nem úgy, ahogy vadász a prédát vagy kiéhezett nőszemély az útjába akadó férfit. (Különben sem süllyednék ilyen közönséges szintre.) Egyszerűen csak felmérem az erőviszonyokat, hogy kiféle-miféle ez a Jake Westmoreland. Felügyelő. Pardon. A felém nyújtott kézre azért halvány mosoly suhan át képemen egyetlen pillanatra. Volt, szemkápráztatott és már nincs is. Talán nem is volt, csak a másik képzelete játszott vele? - Dr. Emily Hart, igazán örvendek. - Jah, elmondhatatlanul. Hülye egy formaiság ez is... Persze, finoman ráfogok a másik kezére. Minden nőiességem ellenére van a kézfogásomban egyfajta határozottság, burkolt nyers erő, hála a farkasomnak. Helyet foglalva kissé megütközök a kérdésén, lévén én már adnám is elő a dolgot - erre bevág egy ilyent. - Talán egy kávét, cukor nélkül. Köszönöm. - Megvárom, míg "leadja a rendelést", csak aztán kezdek bele a látogatásom okának kivesézésébe. - Nem tudom, mennyit árultak el magának kintről, míg beértem, de nem feltétlenül vagyok a kertelés embere. Ahogy hallottam a kórházban, a rendőrségnek nincs saját patológusa, hanem mindig küldözgetik a dolgokat. Ezen kívánnék változtatni, persze, csak ha elfogadják. - Adom elő a dolgot, persze akaratlanul is úgy, mintha valami hatalmas kegy lenne, hogy felajánlom a segítségemet. Még véletlenül se szeretném, ha kiderülne, hogy magamnak is jót tennék vele és nem kattannék be idő előtt. Fagyosan kék tekintetem kérdőn-kíváncsian tekint a másikra egyébként, várva, mit szól az ötlethez - esetleg akad-e kérdése vele kapcsolatban. Közben a kávét is meghozzák - nagyszerű! Megköszönöm és stílusos, könnyed mozdulattal kortyolok bele, hacsak nem szakítanak meg egy esetleges kérdéssel ebben.
Figyelem a belépő nőt. A mozgását, a gesztusait. Kétségkívül gyönyörű, és legalább annyira veszélyes is. Nem csak az ösztönöm mondja, de a szeme villanása is ezt súgja. Nem akar fenyegetni, ezzel tisztában vagyok, a megjelenése azonban még így is magabiztos ragadozónak mutatja. Igazából nem is felügyelő vagyok, de valójában mindegy. Akkor sem javítanám ki, ha kimondaná. A futó mosolyára részemről, visszafogott, a szám sarkában állandósuló kis mosolyféleséggel válaszolok. A kézfogása bizalomgerjesztő. Miután helyet foglalt, én is visszaülök, a kávé pedig egy percen belül megérkezik – a rengeteg zsarunak van előnye is, például a nagy mennyiségű friss kávé -, így nyugodtan beszélgethetünk anélkül, hogy ezután bárki megzavarna minket. - Csak annyit, hogy engem keres. A valóságnak megfelelően válaszolok a talán nem is kérdésnek szánt megjegyzésére. A magyarázatra bólintok. - Jól tudja, valóban felmondott a patólógusunk. A felső fiókomból előhúzok egy dossziét, és az első lapról puskázok, elvégre doktori képzésben nem igazán vagyok otthon. - Az álláshoz alapkövetelmény a szakirányú, felsőfokú végzettség, illetve előny a szakmai tapasztalat. Mostmár én is tudom, mi is a szakirányú felsőfokú végzettség... - Hogyha a megfelelő, eredeti és valódi papírokkal rendelkezik, és a fizetésben is meg tudunk egyezni, akkor már a jövő hét elején kezdhet. Kíváncsi vagyok, hogy a vérfarkasok vajon emberöltőnként elvégeznek egy újabb egyetemet? Vagy csak veszik a papírjaikat? Úgy sejtem, ez a nő például nem csupán tíz-tizenöt éve vérfarkas. Az előadásmódja lepereg rólam – azt hiszem kezdek hozzászokni a leereszkő felsőbbrendűséghez, amivel ők fordulnak az emberek felé.
Felmondott volna? Ez érdekesen hangzik, erről nem tudtam - pusztán a létezése hiányáról. Apró, kissé talán ironikus mosoly szökik ajkam szegletébe az infó hallatán. Tekintetem őszinte érdeklődésről ad csillogó tanúságot. - Megkérdezhetem, mire hivatkozott, mikor a felmondását beadta? - Kérdezni lehet, legfeljebb választ nem kapok. Minden esetre úgy vélem, nem árt tudni, miben "bukott el" az elődöm, hiába nem fordulhat elő velem semmi hasonló. (Legalábbis szeretem ezt hinni.) Addig legalábbis nem, míg a fejem a nyakamon van. Márpedig ragaszkodó típus mindkettő. Míg a kávémba kortyolok, dosszié kerül elő az asztal túlsó oldalán. Mindössze azért állom meg, hogy pofátlanul belelessek, mert mégiscsak szeretném ezt az állást. Nem lenne jó elszúrni mikor még meg se kaptam. - Gondolja, hogy közel harminc év sebészeti és kicsivel kevesebb patológiai tapasztalat elég lesz? - billentem aprón oldalt a buksim és tekintetem szelíden kérdő. Ajkam szegletében a mocsok kis mosoly persze tisztán jelzi - költői a kérdés, nehogy válaszoljon rá szerencsétlen. De jólesik húzni kicsit, ha már a papírocskáiba nem lestem bele. - Ezek itt... - nyúlok a táskámba, előhúzva egy vékonynak és újnak tetsző dossziét. - A diplomám és a további papírok, valamint azok fénymásolatai. Nem tudtam, melyikre lehet szüksége, így mindről csináltattam. - A diploma kiállítási dátuma 1983. és bármily meglepő, ahogy az egyszerű orvosok sem újra és újra elvégzik az egyetemet, úgy én magam se. Ellenben az összes továbbképzésről való igazolás megvan a mappában - a legfrissebb 2012. tavaszára van datálva. - És valódiak. - nyomatékosítom, hozzátéve csendesen, ám hallhatóan azon megjegyzésemet, hogy mennyire utálom, ha valaki általánosít. - De ha kételkedne, a chicagói kollégái biztos szívesen megerősítenek. - Az előbbi kukacoskodásából elsőre úgy jön le, borzasztóan részletezős, aprólékos a pasas. A munkájában nem probléma és én magam is hasonló "nézetet vallok", de kissé frusztráló a dolog, ha velem szemben alkalmazzák. Ezért eshet meg, hogy elejtem a megjegyzést, mi szerint: - Ha esetleg perverziója a részletekbe menő élettörténet is, a protektora biztos tud segítséggel szolgálni. Maguk őrzők elismerésre méltóan felkészültek tudnak lenni. - Azért naivan reménykedni lehet, hogy a maffiózó múlt nem realisztikus kiadásban van meg nekik, nem?
Látom, hogy a korábbi patológus felmondása megmozgatja a fantáziáját, pedig nagyon unalmas sztori. Nem is próbálom színezni, sem elhallgatni. Mikor rákérdez, készségesen válaszolok. Persze akkor is ezt tenném, ha valami különösebb dolog állna a háttérben. Előtte ilyesmiben nincs okom titkolózni. - Természetesen. A felesége gyereket szült neki, és emiatt – teljesen érthetően – felébredt benne az ambíció. New Yorkban kapott egy sokkal jobban fizető álláslehetőséget, kevesebb túlórával. Őszinte leszek, a Farbanksi rendőrség nem túl versenyképes, ami az alkalmazottak bérezését illeti. Most még van lehetőség visszakozni, bár ha jól sejtem, a vérfarkasokat nem a magas összegű fizetés csábítja a rendőrkapitányság patológiai osztályára. A kissé csípős, de valószínűleg félig költői kérdésre alaposabban megnézem magamnak. - Mivel bőven nem néz ki negyvennyolc évesnek sem, nemhogy többnek, ezt ebben a formában nem fogadhatom el felvételi alapnak, hacsak a személyi igazolványában nem az ezerkilencszázhatvanötös dátum szerepel. Teljesen nyugodt vagyok, ha próbál bosszantani, zavarba hozni, vagy visszavonulásra kényszeríteni, ahhoz sokkal több erőfeszítésre lesz szüksége. Az apró szúrások észrevétlenül peregnek le rólam. Átveszem a dossziét, átlapozom, de csak a dátumokat és a pecséteket nézem meg, azt is inkább csak azért, hogy minél több információt szerezzek minél rövidebb idő alatt. Finoman megütközöm rajta, hogy ez a nő valóban negyvennyolc évesként van jelen az emberi társadalomban. Talán, ha harmincegy-kettőnek saccolnám... - Köszönöm. Talán még túlképzettnek is mondanám ehhez a munkához. De ha Önnek ez nem probléma, akkor semmi akadályát nem látom, hogy felvegyem. A következő szúrásra felnézek a papírokból, de a tekintetemben nincs bocsánatkérés. - Nem kételkedem benne, és nem is gyanusítottam semmivel. Ez előírás. Bár kételkedhetnék. Ha vérfarkas lennék, lehet, hogy én sem szívesen kezdeném újra az életem harmincévente. Ettől függetlenül lehet bárki bármilyen jó a szakmájában, nem fogom felvenni, hogyha – mivel mondjuk egy ötven éve szerzett diploma túl régi a jelenlegi életkorához – az újítást egy másik diploma hamisításával oldja meg. Még csak nem is személyes okokból. Pusztán mert ez az egyszerű emberi társadalom szabálya. Ha kibukik, hogy a rendőrségen alkalmaznak hamis papírokkal embereket, akkor sokat veszíthetünk az egyébként is elég romos közkedveltségünkből, bizalomból. - Köszönöm, de már olvastam az élettörténetét. Ez viszont, mint rendőrségi vezetőt, nem befolyásol a döntésemben. Nem számít az évtizedekkel ezelőtti élete, mivel a természetfelettire süket emberi társadalomban nincs priusza. A kettőt igyekszem maximálisan elválasztani egymástól. Őszintén remélem, hogy sokáig problémamentesen tudunk majd együtt dolgozni... Amennyiben még mindig úgy tűnik, hogy feltett szándéka itt dolgozni, elkezdem összeválogatni a szükséges papírokat a mögöttem álló iratszekrényből.
- Ó, ez miatt ne aggódjon! Nem a bérezés miatt csinálom. - Bújik ki a szög a zsákból, főleg, hogy ebből még akár valami orvul kitervelt falkás akcióra is következtethet, pedig ilyenről szó sincs. A dolog teljesen magán jellegű... már előre várom, milyen képet vág majd Castor, ha haza (hazának lehet egyáltalán ezt a helyet nevezni?) téved és közlöm vele, hogy lespanoltam a zsarukkal is. Bár ez a felebaráti szeretet azért kissé túlzás, elnézve az őrzőpasas arckifejezését. - Ez esetben azt hiszem, meg fog lepődni... - hangom halkan, nyugodtan csendül a kijelentését követően, mi szerint erősen kételkedik benne, hogy a tényleges dátumok vannak a papírokon. Elfojtom a kikívánkozó mosolyt, csak valami halvány sejtelem marad helyette, ahogy végiglapozza a papírokat. - Gondolja, hogy nem ártana beújítani lassan? - teljesen ártatlan a kérdés és persze nem vagyok olyan hülye, mint tettetem. Tisztában vagyok vele, hogy messze nem nézek ki negyvennek sem, nemhogy többnek. Mosolyom kivehető most már, főleg, hogy meg is köszöni a dolgot. - Én érezném magam megtisztelve. - Udvariassági formula, főleg, mikor eljön az előírásokkal. Ezek a szabályok az átlagemberek társadalmára, társadalmának íródtak. Kitalálhatnának már valamit nekünk is a kedves őrzők, ha ennyire unatkoznak... kukacoskodni bezzeg mindegyik nagyon tud! Tuti tanítják nekik. - Ezt örömmel hallom! És ha nincs más, akkor itt köszönném meg, hogy szakított az idejéből rám is egy keveset. - kezemet nyújtom felé, rajta áll, hogy elfogadja e. Minden esetre lassan távozóra fogom a dolgot, hisz jövök még errefelé... lesz alkalmunk "élvezni" egymás társaságát.
A válaszra biccentek. Én nem gyártok összeesküvés elméleteket. Itt és most biztosan nem. Ha de Luca akar valamit ezzel a dologgal, akkoris ráérek majd foglalkozni vele, mikor kibújik a szög a zsákból. Egyelőre nincs energiám előre aggódni miatta, főleg, hogy tényleg szükségünk van szakemberre. Ha nem bánja a szar munkarendet, és a nem éppen versenyképes fizetést, akkor eszemben sincs kifogásokat keresni. - Igazán jól tartja magát. Nem bóknak, megállapításnak szánom, és nem is akarok vele elérni semmit. - Az attól függ, mik a tervei. Nekem így is tökéletesen megfelel. Na igen, nem a humoromról vagyok híres, nagyon sokszor nem veszem a lapot. Ha pedig lecseréli a papírjait, akkor nekem is újra végig kell csinálni a papírozást, szerződést kitölteni, a személyzetisnek lejelenteni, arról nem is beszélve, hogy a legbutább közrendőr is simán felismeri, ha egyszer látta már a kapitányságon. Az üres udvariasság nem mozdít meg bennem semmit. Helyette felkelek, és kezet nyújtok. - Üdvözlöm a rendőrségnél, előre is jó munkát kívánok, és remélem, hogy elégedett lesz a munkával. A mosolyom őszinte, elvégre nem számít, hogy kicsoda, egy kicsit mostantól ide is tartozik. - További szép napot. Miután távozik, még töprengek rajta egy keveset, mielőtt a munka újra lefoglalna. Azért jobb lesz, ha rajta tartom majd a szemem, ha nem is várok igazából semmi különösebb ügyeskedést a részéről.
//Köszönöm a játékot, remélem a jövőben még összefutunk munkaügyben //
Kezdőlap
//
