Mióta az egyhetes kényszerszabadságomról végre visszajöhettem, sokkal lelkiismeretesebben kezelem a papírmunkát, mint előtte. Míg nem voltam itt, addig valaki – gyanítom nagyon sokan összedolgozva – leküzdötték az irodámban mindenütt tornyosodó irathalmokat, iktatásra, láttamozásra, befejezésre váró aktákat, dossziékat, jelentéseket, parancsokat, ügylezárásokat, miegymást, és arra léptem be, hogy összesen két aláírnivaló található az egész irodámban, mai még rám vár. Mondhatni könnyekig meghatódtam, és bármilyen nehéz is betartani az új fogadalmat, minden nap leülök, és tisztességesen megcsinálom a papírmunkát. Most is azzal vacakolok, pedig annyi jobb dolgom lenne helyette. Az asztalnál ülök, de szerencsére már csak két dosszié hever nyitva a bal könyökömnél, és az éppen előttem lévőt pont becsuktam, mikor a telefon megcsörren az asztalon. Elég lenyomnom a szélső gombot, és a recepciós hangja már be is tölti a szobát - még mindig Sam van bent, akkor időben vagyok -, és arról tájékoztat, hogy látogatóm érkezik. Csak a megszokás miatt igazítom meg az egyenruhámat, és kiegyenesedem ültömben, mert írás közben észrevétlenül lejjebb csúsztam a széken. Félreteszem a kész dossziét, és már nem nyúlok másikért. Megdörzsölöm az állam, mintha az segítene a fáradtságon, és mikor már hozzám is eljut, halgatom a közeledő lépteket. Tűsarkú, tehát nő lesz a látogató, és a nyakszirtembe belevillan a fájdalom, a halántékomban pár másodpercre megjelenik a figyelmeztető feszülés, de most elég megmasszíroznom röviden, hogy eltűnjön. ~ Remek, egy vérfarkas... ~ Ez úgy nem hiányzott a napomból... A kopogásra természetesen rögtön válaszolok, bár ahogy elnézem anélkül is beengedte volna magát a szőkeség. Felkelek, megkerülöm az asztalt, hogy kezet nyújthassak a vendégemnek. - Üdvözlöm, Hölgyem! Jake Westmoreland vagyok, miben segíthetek? Ha a bemutatkozáson túl vagyunk, akkor hellyel kínálom, és én is visszaülök. - Kér esetleg egy kávét, vagy egy teát? Amennyiben a válasz igen, akkor szólok Sam-nek, hogy legyen szíves, és hozzon nekünk, utána ismét a nőé a figyelmem.
Belépve az első dolgom, hogy körbepillantok lopva és felmérem a terepet, majd magát az iroda tulajdonosát is. Na persze nem úgy, ahogy vadász a prédát vagy kiéhezett nőszemély az útjába akadó férfit. (Különben sem süllyednék ilyen közönséges szintre.) Egyszerűen csak felmérem az erőviszonyokat, hogy kiféle-miféle ez a Jake Westmoreland. Felügyelő. Pardon. A felém nyújtott kézre azért halvány mosoly suhan át képemen egyetlen pillanatra. Volt, szemkápráztatott és már nincs is. Talán nem is volt, csak a másik képzelete játszott vele? - Dr. Emily Hart, igazán örvendek. - Jah, elmondhatatlanul. Hülye egy formaiság ez is... Persze, finoman ráfogok a másik kezére. Minden nőiességem ellenére van a kézfogásomban egyfajta határozottság, burkolt nyers erő, hála a farkasomnak. Helyet foglalva kissé megütközök a kérdésén, lévén én már adnám is elő a dolgot - erre bevág egy ilyent. - Talán egy kávét, cukor nélkül. Köszönöm. - Megvárom, míg "leadja a rendelést", csak aztán kezdek bele a látogatásom okának kivesézésébe. - Nem tudom, mennyit árultak el magának kintről, míg beértem, de nem feltétlenül vagyok a kertelés embere. Ahogy hallottam a kórházban, a rendőrségnek nincs saját patológusa, hanem mindig küldözgetik a dolgokat. Ezen kívánnék változtatni, persze, csak ha elfogadják. - Adom elő a dolgot, persze akaratlanul is úgy, mintha valami hatalmas kegy lenne, hogy felajánlom a segítségemet. Még véletlenül se szeretném, ha kiderülne, hogy magamnak is jót tennék vele és nem kattannék be idő előtt. Fagyosan kék tekintetem kérdőn-kíváncsian tekint a másikra egyébként, várva, mit szól az ötlethez - esetleg akad-e kérdése vele kapcsolatban. Közben a kávét is meghozzák - nagyszerű! Megköszönöm és stílusos, könnyed mozdulattal kortyolok bele, hacsak nem szakítanak meg egy esetleges kérdéssel ebben.
Figyelem a belépő nőt. A mozgását, a gesztusait. Kétségkívül gyönyörű, és legalább annyira veszélyes is. Nem csak az ösztönöm mondja, de a szeme villanása is ezt súgja. Nem akar fenyegetni, ezzel tisztában vagyok, a megjelenése azonban még így is magabiztos ragadozónak mutatja. Igazából nem is felügyelő vagyok, de valójában mindegy. Akkor sem javítanám ki, ha kimondaná. A futó mosolyára részemről, visszafogott, a szám sarkában állandósuló kis mosolyféleséggel válaszolok. A kézfogása bizalomgerjesztő. Miután helyet foglalt, én is visszaülök, a kávé pedig egy percen belül megérkezik – a rengeteg zsarunak van előnye is, például a nagy mennyiségű friss kávé -, így nyugodtan beszélgethetünk anélkül, hogy ezután bárki megzavarna minket. - Csak annyit, hogy engem keres. A valóságnak megfelelően válaszolok a talán nem is kérdésnek szánt megjegyzésére. A magyarázatra bólintok. - Jól tudja, valóban felmondott a patólógusunk. A felső fiókomból előhúzok egy dossziét, és az első lapról puskázok, elvégre doktori képzésben nem igazán vagyok otthon. - Az álláshoz alapkövetelmény a szakirányú, felsőfokú végzettség, illetve előny a szakmai tapasztalat. Mostmár én is tudom, mi is a szakirányú felsőfokú végzettség... - Hogyha a megfelelő, eredeti és valódi papírokkal rendelkezik, és a fizetésben is meg tudunk egyezni, akkor már a jövő hét elején kezdhet. Kíváncsi vagyok, hogy a vérfarkasok vajon emberöltőnként elvégeznek egy újabb egyetemet? Vagy csak veszik a papírjaikat? Úgy sejtem, ez a nő például nem csupán tíz-tizenöt éve vérfarkas. Az előadásmódja lepereg rólam – azt hiszem kezdek hozzászokni a leereszkő felsőbbrendűséghez, amivel ők fordulnak az emberek felé.
Felmondott volna? Ez érdekesen hangzik, erről nem tudtam - pusztán a létezése hiányáról. Apró, kissé talán ironikus mosoly szökik ajkam szegletébe az infó hallatán. Tekintetem őszinte érdeklődésről ad csillogó tanúságot. - Megkérdezhetem, mire hivatkozott, mikor a felmondását beadta? - Kérdezni lehet, legfeljebb választ nem kapok. Minden esetre úgy vélem, nem árt tudni, miben "bukott el" az elődöm, hiába nem fordulhat elő velem semmi hasonló. (Legalábbis szeretem ezt hinni.) Addig legalábbis nem, míg a fejem a nyakamon van. Márpedig ragaszkodó típus mindkettő. Míg a kávémba kortyolok, dosszié kerül elő az asztal túlsó oldalán. Mindössze azért állom meg, hogy pofátlanul belelessek, mert mégiscsak szeretném ezt az állást. Nem lenne jó elszúrni mikor még meg se kaptam. - Gondolja, hogy közel harminc év sebészeti és kicsivel kevesebb patológiai tapasztalat elég lesz? - billentem aprón oldalt a buksim és tekintetem szelíden kérdő. Ajkam szegletében a mocsok kis mosoly persze tisztán jelzi - költői a kérdés, nehogy válaszoljon rá szerencsétlen. De jólesik húzni kicsit, ha már a papírocskáiba nem lestem bele. - Ezek itt... - nyúlok a táskámba, előhúzva egy vékonynak és újnak tetsző dossziét. - A diplomám és a további papírok, valamint azok fénymásolatai. Nem tudtam, melyikre lehet szüksége, így mindről csináltattam. - A diploma kiállítási dátuma 1983. és bármily meglepő, ahogy az egyszerű orvosok sem újra és újra elvégzik az egyetemet, úgy én magam se. Ellenben az összes továbbképzésről való igazolás megvan a mappában - a legfrissebb 2012. tavaszára van datálva. - És valódiak. - nyomatékosítom, hozzátéve csendesen, ám hallhatóan azon megjegyzésemet, hogy mennyire utálom, ha valaki általánosít. - De ha kételkedne, a chicagói kollégái biztos szívesen megerősítenek. - Az előbbi kukacoskodásából elsőre úgy jön le, borzasztóan részletezős, aprólékos a pasas. A munkájában nem probléma és én magam is hasonló "nézetet vallok", de kissé frusztráló a dolog, ha velem szemben alkalmazzák. Ezért eshet meg, hogy elejtem a megjegyzést, mi szerint: - Ha esetleg perverziója a részletekbe menő élettörténet is, a protektora biztos tud segítséggel szolgálni. Maguk őrzők elismerésre méltóan felkészültek tudnak lenni. - Azért naivan reménykedni lehet, hogy a maffiózó múlt nem realisztikus kiadásban van meg nekik, nem?
Látom, hogy a korábbi patológus felmondása megmozgatja a fantáziáját, pedig nagyon unalmas sztori. Nem is próbálom színezni, sem elhallgatni. Mikor rákérdez, készségesen válaszolok. Persze akkor is ezt tenném, ha valami különösebb dolog állna a háttérben. Előtte ilyesmiben nincs okom titkolózni. - Természetesen. A felesége gyereket szült neki, és emiatt – teljesen érthetően – felébredt benne az ambíció. New Yorkban kapott egy sokkal jobban fizető álláslehetőséget, kevesebb túlórával. Őszinte leszek, a Farbanksi rendőrség nem túl versenyképes, ami az alkalmazottak bérezését illeti. Most még van lehetőség visszakozni, bár ha jól sejtem, a vérfarkasokat nem a magas összegű fizetés csábítja a rendőrkapitányság patológiai osztályára. A kissé csípős, de valószínűleg félig költői kérdésre alaposabban megnézem magamnak. - Mivel bőven nem néz ki negyvennyolc évesnek sem, nemhogy többnek, ezt ebben a formában nem fogadhatom el felvételi alapnak, hacsak a személyi igazolványában nem az ezerkilencszázhatvanötös dátum szerepel. Teljesen nyugodt vagyok, ha próbál bosszantani, zavarba hozni, vagy visszavonulásra kényszeríteni, ahhoz sokkal több erőfeszítésre lesz szüksége. Az apró szúrások észrevétlenül peregnek le rólam. Átveszem a dossziét, átlapozom, de csak a dátumokat és a pecséteket nézem meg, azt is inkább csak azért, hogy minél több információt szerezzek minél rövidebb idő alatt. Finoman megütközöm rajta, hogy ez a nő valóban negyvennyolc évesként van jelen az emberi társadalomban. Talán, ha harmincegy-kettőnek saccolnám... - Köszönöm. Talán még túlképzettnek is mondanám ehhez a munkához. De ha Önnek ez nem probléma, akkor semmi akadályát nem látom, hogy felvegyem. A következő szúrásra felnézek a papírokból, de a tekintetemben nincs bocsánatkérés. - Nem kételkedem benne, és nem is gyanusítottam semmivel. Ez előírás. Bár kételkedhetnék. Ha vérfarkas lennék, lehet, hogy én sem szívesen kezdeném újra az életem harmincévente. Ettől függetlenül lehet bárki bármilyen jó a szakmájában, nem fogom felvenni, hogyha – mivel mondjuk egy ötven éve szerzett diploma túl régi a jelenlegi életkorához – az újítást egy másik diploma hamisításával oldja meg. Még csak nem is személyes okokból. Pusztán mert ez az egyszerű emberi társadalom szabálya. Ha kibukik, hogy a rendőrségen alkalmaznak hamis papírokkal embereket, akkor sokat veszíthetünk az egyébként is elég romos közkedveltségünkből, bizalomból. - Köszönöm, de már olvastam az élettörténetét. Ez viszont, mint rendőrségi vezetőt, nem befolyásol a döntésemben. Nem számít az évtizedekkel ezelőtti élete, mivel a természetfelettire süket emberi társadalomban nincs priusza. A kettőt igyekszem maximálisan elválasztani egymástól. Őszintén remélem, hogy sokáig problémamentesen tudunk majd együtt dolgozni... Amennyiben még mindig úgy tűnik, hogy feltett szándéka itt dolgozni, elkezdem összeválogatni a szükséges papírokat a mögöttem álló iratszekrényből.
- Ó, ez miatt ne aggódjon! Nem a bérezés miatt csinálom. - Bújik ki a szög a zsákból, főleg, hogy ebből még akár valami orvul kitervelt falkás akcióra is következtethet, pedig ilyenről szó sincs. A dolog teljesen magán jellegű... már előre várom, milyen képet vág majd Castor, ha haza (hazának lehet egyáltalán ezt a helyet nevezni?) téved és közlöm vele, hogy lespanoltam a zsarukkal is. Bár ez a felebaráti szeretet azért kissé túlzás, elnézve az őrzőpasas arckifejezését. - Ez esetben azt hiszem, meg fog lepődni... - hangom halkan, nyugodtan csendül a kijelentését követően, mi szerint erősen kételkedik benne, hogy a tényleges dátumok vannak a papírokon. Elfojtom a kikívánkozó mosolyt, csak valami halvány sejtelem marad helyette, ahogy végiglapozza a papírokat. - Gondolja, hogy nem ártana beújítani lassan? - teljesen ártatlan a kérdés és persze nem vagyok olyan hülye, mint tettetem. Tisztában vagyok vele, hogy messze nem nézek ki negyvennek sem, nemhogy többnek. Mosolyom kivehető most már, főleg, hogy meg is köszöni a dolgot. - Én érezném magam megtisztelve. - Udvariassági formula, főleg, mikor eljön az előírásokkal. Ezek a szabályok az átlagemberek társadalmára, társadalmának íródtak. Kitalálhatnának már valamit nekünk is a kedves őrzők, ha ennyire unatkoznak... kukacoskodni bezzeg mindegyik nagyon tud! Tuti tanítják nekik. - Ezt örömmel hallom! És ha nincs más, akkor itt köszönném meg, hogy szakított az idejéből rám is egy keveset. - kezemet nyújtom felé, rajta áll, hogy elfogadja e. Minden esetre lassan távozóra fogom a dolgot, hisz jövök még errefelé... lesz alkalmunk "élvezni" egymás társaságát.
A válaszra biccentek. Én nem gyártok összeesküvés elméleteket. Itt és most biztosan nem. Ha de Luca akar valamit ezzel a dologgal, akkoris ráérek majd foglalkozni vele, mikor kibújik a szög a zsákból. Egyelőre nincs energiám előre aggódni miatta, főleg, hogy tényleg szükségünk van szakemberre. Ha nem bánja a szar munkarendet, és a nem éppen versenyképes fizetést, akkor eszemben sincs kifogásokat keresni. - Igazán jól tartja magát. Nem bóknak, megállapításnak szánom, és nem is akarok vele elérni semmit. - Az attól függ, mik a tervei. Nekem így is tökéletesen megfelel. Na igen, nem a humoromról vagyok híres, nagyon sokszor nem veszem a lapot. Ha pedig lecseréli a papírjait, akkor nekem is újra végig kell csinálni a papírozást, szerződést kitölteni, a személyzetisnek lejelenteni, arról nem is beszélve, hogy a legbutább közrendőr is simán felismeri, ha egyszer látta már a kapitányságon. Az üres udvariasság nem mozdít meg bennem semmit. Helyette felkelek, és kezet nyújtok. - Üdvözlöm a rendőrségnél, előre is jó munkát kívánok, és remélem, hogy elégedett lesz a munkával. A mosolyom őszinte, elvégre nem számít, hogy kicsoda, egy kicsit mostantól ide is tartozik. - További szép napot. Miután távozik, még töprengek rajta egy keveset, mielőtt a munka újra lefoglalna. Azért jobb lesz, ha rajta tartom majd a szemem, ha nem is várok igazából semmi különösebb ügyeskedést a részéről.
//Köszönöm a játékot, remélem a jövőben még összefutunk munkaügyben //
Kezdőlap
//
