-...Azt mondtam engedj ki! ~Vagy kitépem azt a kibaszott, tudatlan szívedet te mocskos ribanc! Megrázom a rácsokat, hideg verejtékfolyam indul meg a szemem felé. Már próbálkoztam mindennel. Hízelkedés, csábítás, sőt még lefizetni is megpróbáltam. De ez az átkozott kis cafat a becsület szobrának tűnik. Így csak a toporzékolás maradt nekem. "Nikoletti" rendőr pedig egy megvető tekintet kíséretében hátra veti barna fürtjeit ás karcsú testével elsiet. Egyedül maradok a gondolataimmal. Még néhányszor rácsapok a fém rudakra, remélem a zaj elkezd idegesíteni valami nagyobb kutyát és kienged, már csak a nyugalma végett is. Néhány perc múlva feladom és durcásan levetem magamat az egyik, rozsdás és kimondottan rozoga padra. Esőtől tacsakos kabátomat odavágom a kis helyiség másik végébe és tarkómat nekinyomom a téglákból álló falnak. Prüszkölök egyet. Hogy a faszomba kerültem ide? Az alkohol és a fű keveréke még mindig a testemben zakatol. Egy kicsit már kitisztult a tudatom, de még mindig homályosak a részletek. Ennek a senkinek valami baja volt a birtoklással és üzletszerű kéjelgéssel is vagdalkozott. Mi abban a kéjelgés ha megkúrok egy lyukat utána meg fizetek neki egy pizzát? Érzem, ahogy a gyomrom felkavarodik. Előre vetem a fejem és megajándékozom a kemény, betonból készült padlót az aznapi vacsorám újragondolt művével. Akár még a múzeumba is elmenne. Furcsa, mosolyszerű fintor jelenik meg az arcomon. Lassan felkínlódom magam és újra a rácsokhoz lépek. Nekidőlök és kikiabálok. -Takarítást kérnénk az egyes sorhoz! Hahó! Hangomban a maró gúny feszül. Még tudatlanként, sem tartottam túl sokra a kormány erőszak szervezeteit. Azóta pedig kimondottan viszolygok tőlük. Ostoba barmok, mind.
Mikor végre bejutok a kapitányságra, többnyire egy jó erős kávéra vágyom először, és mégis mindig a napi összegzést kapom meg, ami fájón emlékeztet a magam részére is kötelező papírmunkára. Ma is egy kávé mellett futom át a paksamétát, és épp magamtól is megakad a szemem egy néven, mikor az ügyben intézkedő rendőr is betoppan egy kávéért. Már az eset leírása alapján sejtem, hogy a fickó nem volt egyszerű eset, de mikor rákérdezek, és a nő lebiggyeszti a száját, aztán megjegyzi, hogy beszívott piás állat, és hogy épp tombolt, mikor otthagyta, akkor sóhajtok egyet… Az egy dolog, hogy a farkasok képtelenek viselkedni… De hogy az őrzők is? Tudom, hogy mennem kell, és beszélnem kell vele, de úgy vélem, ez ráér egészen addig, míg megiszom a kávét, és befejezem az olvasást. Csak mikor befejeztem, akkor kelek fel, dobom be az asztalomra a papírkupacot, aztán a fogda felé veszem az irányt. Már messziről zeng a folyosó a kiabálástól, elnyomja a bakancsom hangját is. Mikor odaérek a cellához, egy gyors pillantással felmérem a helyzetet, és elhúzom a szám. Egy kabát a sarokba cseszve, a padló összehányva, és egy fickó a rácsokra gyógyulva. - Jó szarul néz ki, Andrew… Mit szívott? Nem megyek kartávon belül a rácshoz, és nem mutatok túl sok hajlandóságot sem arra, hogy takarítót szerezzek, sem arra, hogy kiengedjem. Tudom, hogy ismerjük egymást, tudom, hogy őrző, de nem érdekel. Szánalmasan és undorítóan fest.
Na végre! Néhány percnyi óbégatásom után megjelenik egy igen fess fiatalember. Különös érzésem támad felőle, nagyon ismerősnek hat. Néhány pillanat bamba bámulása kell ahhoz, hogy rájöjjek ki is Ő. -Á, Westmoreland! Ugye ez a neved? Milyen öröm téged itt látni! Hát azért jöttél, hogy kimentsd a bajba jutott herceget a gaz sármány-sárkány karmai közül? Összeszűkül a szemem, és elvigyorodok. Most kicsit jobban is meg tudom nézni magamnak. Már amennyit beszűkült agyam képes befogadni belőle. Az első találkozásunk nem volt túl hosszúnak mondható, csak egy bemutatás erejéig szóltunk egymáshoz. Asszem valami új kis tanonc a "Rendnél". William jókat szólt róla. De majd meglátjuk. -Ne légy tiszteletlen egy ilyen öregemberrel mint én! Még, ha nem is mutatom a legjobb formám, akkor is szeretnék boldog tudatlanságban ringatózni. Füvet...de ki nem? Teszem fel a kérdést, mint ha teljesen mindennapos dolog lenne jelenlegi állapotom. Megvonom a vállam. Sosem értettem az államok nyűgjét a kannabisszal kapcsolatban. Olyan sok más dologgal törődhetnének. Ez meg tulajdonképpen nem is drog. Legalábbis én nem itt kezdem el a sorolásukat. Nézem pár másodpercig. Felvont szemöldökkel várom, hogy tegyen valamit az ügyem érdekében, de mivel meg sem mozdul, nekem kell lépnem. Hangomban megfakul a vidámság. -No, mi lesz? Kiengedsz, vagy itt kell összehugyoznom magam a rácsokat ölelgetve? Csak most tudatosul bennem, hogy egy olyan kapcsolatot sikerült ennek a csávesznak a képében szereznem, aki még nagyon hasznos lehet. Tulajdonképen már az is meglep, hogy két és fél hétig húztam a rácsokon kívül. Ez az újonc sokat tehet még nekem.
Ami azt illeti, hihetetlen csalódás végignéznem az őrzőn. Tessék, itt egy harcos, akit szinte a testvéremnek kéne éreznem, vagy éppen apám helyett apámként tisztelnem, és minden amire képes vagyok vele kapcsolatban, hogy undorodjak… Mióta megérkeztem ebbe a városba nem csak a hihetetlennek tűnő információk, de a csalódások is követik egymást. A rákérdezésre bólintok. - Igen, ez a nevem, de nem kimentési céllal jöttem, bár egy pillanatig reméltem, hogy félreértés volt a letartóztatás. Mostmár látom, hogy nem… A következő megjegyzésre megcsikordul a fogam, de azért válaszolok. - Én például nem… És elnézést kérek, ha tiszteletlen voltam. Sötét fény csillan a szememben, látszik és hallatszik is, hogy csak hivatalból kértem bocsánatot. Aztán nézzük egymást… És én újra rádöbbenek, hogy a világ nem akarja, hogy biztonságos és szebb hely legyen belőle… A kérdésre örömtelen félmosolyra húzom a számat. - A protekciójára való tekintettel nem kell megvárnia az ügyeletes foglárt, ha vizelni szeretne. Kiengedem én, erre a pár percre… Jobban járunk, ha legalább a méltósága legutolsó foszlányait megtartja… A folyosón úgyis be van zárva a rács, és amilyen állapotban van a fickó, úgysem futna le engem akkor sem, ha nem lenne még egyszer bezárva. Persze azt is tudom, hogy könnyen húzhatom vele szemben a rövidebbet, de akkor biztosan lesz visszhangja a dolognak. Kiveszem a kulcsot az ügyeletes íróasztalának fiókjából, és kinyitom a cella ajtaját. Széles, és udvarias mozdulattal mutatom az utat. - Erre…
-Nem, valóban nem volt az. Szégyenkezés nélkül, sőt talán egy kis büszkeséggel a szememben mondom ki a szavakat. Mindig is szerettem szembe helyezni magamat a rendszerrel. Az pedig teljesen lényegtelen, hogy az Egyesült Államok, Franciaország vagy netán Egyiptom szolgál helyül nekem. Az avatatlanok a legtöbb helyen olyan ostobák, mint egy földről csipegető madárka. -Hagyd el, haver! Ez viszont tűrhetetlen! Holnap ellátogatsz velem a Bársony Kanáriba. Vannak ott asszonyok, mint a rohadás. Hívhatnánk a kis barátnődet is. Kedvemre való teremtés. Utalok itt Nikoletti rendőrnőre. Hmm...a Bársony Kanári, ringó csípők, hetyke mellek. Ma is ott kaptak el. Kár, hogy ez az ország úgy lekorlátozza a "szépségipart". Thaiföldön három ringyót is rám aggattak volna. Viszolygását úgy tolja a képembe, mint ha csak egy festészeti remekmű volna. De egy cseppet sem érdekel. Józanságom nagy részét már visszanyertem, már csak a testem huncutkodik velem. -Lekötelezel. Testvér testvérhez, ahogy mondani szokták. Végigmérem a kölyköt. Nem olyan rossz, viszont tudnám miért viselkedik úgy, mint ha egy kibaszott nagy kést dugtak volna fel a seggébe? Alkalom adtán majd rákérdezek. Amint megadja a szabadság apró lehetőségét leszakadok a rácsokról és lassú, megfontolt léptekkel kibotorkálok a folyosóra. Kedveskedve belebokszolok a felkarjába és nevetgélős hangom megjegyzem. -Na így kell ezt! Látom egy valaki biztosan tudja, hová tartozik. De ha már itt járunk könnyedén megoldhatnánk az egész ügyet... Utalok a teljes szabadságom visszanyerésére. Ha most elenged, akkor még találhatok egy lyukat, amit befoltozhatnék ezen az éjjelen. Szorosan mellette lépdelve követem. Néha kissé megtántorodom, egyszer pedig elkezdek öklendezni. Majdnem a szép kis kabátkájára okádok. Az nem segített volna túl sokat az ügyemben, azt hiszem.
Nekem is lehetnek rossz napjaim, és mostanában sokkal gyakrabban fordulnak elő, mint eddig bármelyik városban, ahol dolgoztam. Mindenesetre hogy nemhogy csepp megbánást, vagy szégyent sem látok rajta, de még talán büszke is, így sokkal kevésbé vagyok képes fenntartani a semleges arckifejezésem. A következő megjegyzésre elutasítóan csóválom meg a fejem. - A Bársony Kanáriba én legfeljebb razziázni megyek. Ami pedig a kollégámat illeti, elhívhatja randevúra, de ha ebben a stílusban teszi, azt hiszem a nullánál is kevesebb esélye van rá, hogy igent mondjon. Ilyen jellegű parancsot még akkor sem fogadok el tőle, hogyha éppen, mint felettesem áll velem szemben. Nem fogok csak azért füzezni és kurvázni valami lezüllött lebujban, mert neki ahhoz van kedve… A terjedelmesnek számító köszönetnyilvánításra csak biccentek egyet. Úgy tűnik, nem vette észre, hogy ezt nem igazán előzékenységnek, hanem burkolt visszautasításnak szántam, már ami a szabadon engedését illeti. Nem zavar, hogy végigmér, de amikor kibotorkál a cellából, én figyelem szinte minden mozdulatát, hogyha dőlne, akkor el tudjam kapni. Nem tűnik túl stabilnak. Meglepődök a közvetlen gesztuson, ahogy a felkaromba bokszol, de nem húzódok el tőle. - Jól látja. Pontosan tudom, hová tartozom, és az ügy megoldása már el van döntve… Visszanyerheti a szabadságát, majd holnap reggel a megfelelő büntetési tétel kiszabása után. Ha nagyon megtántorodik, akkor megtámasztom, mikor pedig öklendezni kezd, hagyom, hogy előre dőljön, hogy legalább magát ne hányja le… Elhúzom a számat. - Szedje össze magát… Mostmár nem is engedem el, ameddig oda nem érünk a wécécsésze elé, akkor viszont különösebb figyelmeztetés nélkül.
Kegyetlen visszautasítására összevonom a szemöldökömet. Nem értem a mai fiatalságot, annyi lehetőség áll ellőttük, Ők mégis a hamis erkölcsök árnyékába húzódnak. -Az nem lenne túl jó. Megkedveltem azt a helyet. Neked pedig el kellene már egy jó kis dugás, ahogy nézem. Ha egy fiú lenne a kedvedre azt is el tudjuk intézni. Sőt még egy farkast is, ha arra fanyalodnál. Ajánlom fel neki lágy hangon duruzsolva. Rákacsintok és megnyalom a szám szélét. Só és alkohol íze keveredik a számban...tequila. A nőkről ezek szerint nagyon nem értünk egyet. Ennek hangot is kívánok adni. -Héjj-héjj, öregem, ki mondta, hogy randizni akarok? Csak a pinájába kóstolnék bele. Fiatal vagy még, nem ismered az asszonynépet igazán. Az erős kar kell nekik, aki irányítja Őket. Csettintek egyet. Néha valóban lenézem a nőket. Ha olyan megalkuvóak, mint ez is. A támogatását eszem ágában sincs lerázni magamról. Ostoba aki a haszontalan büszkeség miatt nem fogadja el az ajánlkozó kart. És az is, aki nem tépi le, ha éppen úgy hozza a sors. Szavait nem úgy fogom fel, ahogy Ő szánta. Teljesen abban a hitben követem a mosdó felé, hogy utána szabadon szállhatok az égen, mint egy gyönyörű pacsirta madár. -Okos fiú! Ügyes fiú! Úgy látom a hivatás még sokat hozhat nekem. Nem csak a tiéd, de az enyém is. Utóbbi talán egy kicsit leereszkedőre sikeredett. Mondataimban alig észrevehetően, de érzékeltetem, hogy a hierarchiában jóval felette állok. Legalábbis Őrzői mivoltunkban. És én ezt nem állom ki is használni, ha kell akár az utcán is, civilben. Felszólítására csak egy gurgulázó morranást hallatok. Amint elérkezünk a wécé csészéhez és elenged azonnal elkezdem kioldani a nadrágom gombjait. Akár itt van, akár nem előhalászom a szerszámom és elkezdek hugyozni. Jólesően felmorgok, nem mindig sikerül betalálnom a célba, de azon könnyen segíthet egy felmosóval felszerelt takarító. Néhány pillanat múlva elindulok kifelé, de meg kell torpannom. Érzem, ahogy a gyomromból egyre feljebb kúszik valami. Nem törődök azzal, hogy megforduljak, egyszer csak ömleni kezd belőlem az "áldás". A falak, a padló és a tükör. Mindent beterít, csak az öltözetemet nem...mázli, vagy csak tehetség. Megtörlöm a homlokom és kilépek az ajtón. -Azt hiszem a személyzetnek szüksége lesz egy pár szelet papírtörlőre. Jelentem be és azon nyomban a kijárat felé veszem az irányzékot. Még mindig nem vagyok elég stabil. Lábaim néha vészjóslón keresztezik egymást.
A szemöldökráncolás nem hat meg, a szövegétől meg ideges leszek. Marhára unom már, hogy mindenki azzal jön, hogy kéne nekem egy jó numera. - Nincs szükségem semmilyen nemű, vagy fajtájú kurvára, ilyesmiért nem fizetek, a szexuális életem meg egyébként sem tartozik magára… Remélem mostmár lezárhatjuk ezt a témát. Miért gondolja azt minden pasas, hogy majd ő alám lök egy nőt, mint nagyvonalú gesztust, és onnantól minden meg lesz oldva? Ami pedig a következő megjegyzését illeti, egy halvány vigyor azért megjelenik a szám sarkában, ahogy elképzelem, hogy ezt Nikolettinek adja elő. - Ha neki is így fog udvarolni, örüljön, ha elengedi a füle mellett, és nem töri be az orrát ezért a megjegyzésért… Ami az irányító erős kart illeti, nem egészen értünk egyet, és azt hiszem nem is ugyanazt jelenti nekünk ez a dolog. Eltámogatom a WC-ig, és már tudom jól, hogy teljesen és tökéletesen félreértett, de nem javítom ki. - Sokat hoz, az biztos… Főleg, ha így folytatja… Nem érdekel, hogy őrzőként hány lépcsőfokkal áll felettem. Jelen pillanatban pechére semmi köze a helyzetnek ahhoz, hogy mindketten az őrzők közé tartozunk. Megvárom, míg nagyjából stabilan megáll a WC-csésze előtt, csak utána hagyom magára. Nem vagyok tinilány, engem aztán nem izgat, ha előttem gombolja a sliccét… Kint a falnak dőlve várom, hogy előkerüljön, és csak a hangokból következtetek rá, hogy valószínűleg még mindig van mit kihánynia… remek. Ez lesz a napom fénypontja, de komolyan… Kéne neki egy vödör jeges víz a nyakába, azt hiszem. A megjegyzésére sóhajtok egy kelletlent, aztán a könyökénél fogva finoman de határozottan a megfelelő irányba forgatom. A kijárat helyett vissza a cellák felé, csak most éppen a másikba, nem abba, ahol eddig kornyadozott. - Erre legyen szíves… El sem engedem a könyökét, mert a végén még összecsuklik nekem.
-Drága barátom, szót sem ejtettem én itt az utca leányairól. Nem kell neked az én szintemre lesüllyedni. Fiatal vagy még, zsenge mint egy szilva. De ha nem, hát nem. Pedig mellettem jól járnál... Taglalom őt, furcsa, réveteg hangon. Azonban az utolsó szó elhangzását követően végigsimítok a gerince vonalán és belecsípek a fenekébe. Na, mosolyogni is tud a szentem. Legalább már azt látom, hogy nincs teljesen fából. Elhúzom a számat. -Nem hiszem, hogy egy tudatlan képes lenne túl nagy kárt tenni bennem. Olyanok, mint a kis katicák a szélben. Csak egy kis irányításra van szükségük és a megfelelő irányba repülnek. Nincs túl jó véleményem, az "átlagos" emberekről. A legtöbbjüket ostobának és csököttnek találom. Ha lenne egy kis ész is a fejükben igen könnyen rájöhetnének a körülöttük zajló, valódi világra. Persze, akkor a mi bájos szervezetünk törölné a memóriájukat...de ez már egy másik kérdés. -Nyugodj meg. Mostantól jobban fogok figyelni a rend nagybecsű őreire. Biztosíthatlak, hogy többet nem fogsz itt látni. Azt már nem súgom meg neki, hogy akár az erőmet is használni fogom a leszerelésükre. Ha ezek az átkozott bugrisok még egyszer a testemet akarják, hát akkor meg kell küzdeniük érte. Amint odalépnék a valódi szabadságot jelentő ajtóhoz megragadja a könyökömet és az ellenkező irányba fordít. Felvonom egyik szemöldökömet, de néhány pillanatig hagyom, hogy vezessen. De ahogy eljut a tudatomig, hogy az én kis otthonos cellámba tartunk éppen vissza megtorpanok és kikapom karomat a kezéből. Meg tántorodok és nekiesek a falnak. Jó néhány pislogásba telik, hogy kitisztuljon előttem a világ. -Hohó! Nem ezt beszéltük meg, haver! Ha a kabátom miatt aggódsz, azt odaadhatod valamelyik kollégádnak. Sokan úgy is elég csövesmód néznek ki. Hangomból nem csekély felháborodás hallatszik, azonban a fenyegető él hiányzik. Még így sem vagyok akkora bolond, hogy az egyik társamat a rendőrségen támadjam meg.
Nekem nagyon úgy tűnt az ajánlata alapján, hogy kurvákról van szó. Ha nem, akkor sem tűnik teljesen tisztának a dolog, ahhoz túl magabiztosan ígért. Nem is tervezek az ő szintjére süllyedni. Erre a szintre legalábbis tuti nem… Éppen megszólalnék, mikor a simítása végigfut a gerincem mentén, aztán a fenekembe csíp, én meg meglepetésemben kis híján lenyelem a nyelvem. A mondanivalómat mindenesetre elfelejtem, úgyhogy újra kell gondolnom a dolgot. - Ezt ne csinálja többet! Azt hiszem ezek után még annyi hajlandóságom sem maradt kipróbálni mennyire is járnék jól mellette, amennyi eddig volt, és már az is erősen a nullához konvergált. Hamar leszűröm mennyire nincs nagy véleménnyel az emberekről, csak arra nem tudok rájönni, hogy mire alapozza a lenézését. Se a farkasok, se az őrzők nem jobbak, ahogy eddig tapasztaltam. - Még lehet, hogy éri meglepetés… Főleg, ha a lábán is nehezen áll. Az ő csontja sem törik sokkal nehezebben, mint másé, főleg, ha az orráról van szó. Ami a megnyugtatásomat illeti, megcsóválom a fejem. - Majd meglátjuk, lesz-e okom a nyugalomra…. A meglepetése szinte kézzel fogható, mégsem láthat rajtam kaján kárörömöt, illetve semmilyen kárörömöt. Mikor kirántja a könyökét a kezemből, megállok én is, de eszemben sincs feladni a tervet, hogy visszarámolom a cellájába. - Ami azt illeti, semmit nem beszéltünk meg azon kívül, hogy kiengedem vizelni. Gyerünk. Menjen vissza a cellába, a kabátját pedig visszakapja, amint kiengedjük… Ha nem megy magától, finom ráhatással megpróbálom újra elindítani. Ez még csak annyit jelent, hogy a felkarjánál, könyökénél fogva terelgetem a cella felé.
Kaján örömmel nézem a döbbenetét, legalábbis magamban. Külsőmben megtartom a kis félmosolyt, ami eddig is az arcomon tartózkodott. Meglepetést színlelve válaszolok neki. -Miért? Itt, az Államokban nem ez a szokás? Pedig a televízióban lévő futball játékosok is mindig így kedveskednek egymásnak. Gondoltam megérdemelsz ennyit, barátom. A tudatlan külföldi ártatlan arcát erőltetem magamra. Bár, van egy olyan érzésem, hogy tudja honnan is származom. Ekkor fut át először az agyamon. Ez egy Tanonc, én pedig valami oktatóféle volnék, vagy mi. Mókás lenne baszogatni az edzések közben...de egyben bosszantóvá is válhat, ha elkezd az erkölcsös badarságairól szónokolni. Remélem nem őt adja nekem, az a kelletlen Protektor. Nem túl nehéz elhessegetnem magamtól a gondolatot. Horkantok egyet és gúnyos kifejezés jelenik meg az arcomon. -Kölyök. Több, mint nyolcvan éve élek ezen a kibaszott bolygón. Bejártam elejétől a végéig, és a tudatlan csorda mindenhol ugyan az volt. Ostoba és befolyásolható. Nem hiszem, hogy pont itt, a mucsaröcsögei Fairbanksben lennének mások... de tudod mit bogaram? Remélem, hogy neked lesz igazad, lepjenek csak meg a helyiek. A végén még felszakad belőlem egy kisebb böffentés is. Nem akarom kioktatni a srácot, nem az én dolgom. Majd a tapasztalat megtanítja, hogy milyen haszontalan élőlényeket is védelmez a farkasok elől. Féloldalasan bólintok neki a kétségeit hallva. Nem fogok elkezdeni neki esküdözni, mert nem csak hogy nem lenne értelme, de valószínűleg be sem tudnám tartani. Egy pillanatig úgy tűnik, mint ha kirobbannék. De sikerül visszafognom magam és egy kis erélyesebb noszogatásra újra a cella felé tartunk. Azonban nem akarom ennyiben hagyni a dolgot. Nem fog visszacitálni abba rácsos istennyilába. Menet közben előrébb lépek és szembe fordulok vele, ezzel megállásra késztetve. Karomat kiszabadítom a szorításából és lágyan ráfektetem a mellkasára. Másik kezemmel megragadom a tarkóját és elkezdem magam felé húzni. -Ha nem akarsz "vadászni", akkor fel tudom ajánlani neked a saját...tehetségemet. Jól fogsz mulatni, meglátod! Számból alkohol és párás felhő árad felé, minden egyes szónál. Megpróbálom megcsókolni.
Nagyon jól tudom, hogy a magyarázathoz semmi köze az eredeti indoknak, amiért belém csípett és végigsimított rajtam, de nem akarok nagyon mélyen belemenni a vitába. - Nem vagyunk focisták… Valószínűleg pokollá tudná tenni a közös munkát, hogyha Will valami furcsa oknál fogva átcsoportosítana az ő keze alá, de remélem nem így lesz. Edzéseken valószínűleg lenyelném a beszólásait, talán még az ehhez hasonló megmozdulásait is, elvégre megtanultam a fegyelmet, de talán jobb, ha nem tesszük próbára egymás idegeit. Hogy kölyöknek nevez, elengedem a fülem mellett. Tőle fiatalabbak is vágták már a fejemhez, hogy milyen fiatal vagyok még. Pofátlanul fiatal. Ez már lepereg rólam. - Remélem, hogy mindannyiunkat meglepnek… Ezt inkább magamnak jegyeztem meg, nem neki. Ha már nem bízhatok benne, hogy az őrzők, vagy a farkasok miatt érdemes csinálni, akkor legalább az emberek miatt legyen az. Félig-meddig felkészültem rá, hogy ellen fog állni a szelíd erőszaknak, és nem hajlandó visszamenni a cellába, de úgy tűnik, az aggodalmam alaptalan, mert jön. Persze kár is előre örülnöm… Mikor elém lép, és szembefordul velem, megtorpanok. Nem hátrálok előle, bár nem éppen rózsaillatú. Már sejtem, hogy nem lesz ínyemre a folytatás, mikor a karját a mellkasomra fekteti, és a tarkómra csúsztatja a másik kezét. A húzásnak ellent tartok, ameddig tudok, ha erősebb nálam – ennyi idős őrzőnél meg is lepne, ha nem lenne az – akkor egyszerűen megpróbálok kimozdulni a fogásából, vagy eltolni magamtól, és ha ez sem használ, akkor egyszerűen elfordítom a fejem. Akkor sem csókolnám meg, ha történetesen nem most hányta volna össze másodszor a padlót, de így az átlagosnál is kevésbé vágyom rá. Ezen felül aztán felháborító, hogy hímringyóként kelleti magát, csak hogy kiszabaduljon. Meg undorító is. - Erősen kétlem… Gyilkos a lehelete… Még az sem kizárt, hogy amúgy be tudná váltani az ígéretét, és jól mulatnék... mondjuk egy üveg whisky után valahol máshol, egy teljesen más szituációban, bár nehezen tudom elképzelni. de itt és így... esélytelen. Ha sikerül a közelségétől megszabadulnom, akkor folytatom, ha nem, akkor egyelőre nem pofázok tovább. - Egyébként sem fogadok el semmiféle megvesztegetést. Szexuális jellegűt sem…
-Való igaz. Nem vagyunk azok. De jó eljátszani a gondolattal, nemde? Kacsintás és kihívó tekintet lesz az osztályrésze. Egy pillanatra eszembe jut, hogy megismétlem a mozdulatot, de végül csak szelíden megrántom a vállaimat. Csuklom egyet, majd kérdőn nézek rá. -Nem vagy egy szószátyár típus, ugye? Nálad beszédesebb alakokat találni a hullaházakban is. Ha már nincs más eszközöm, akkor nyúlok a gúnyolódáshoz. Nem volt túl megalázó az iménti kis beszólásom, de ködös elmém jobbat sajnos nem engedélyez a számomra. Lehet, hogy még sem kellett volna elszívni...áh, ez badarság. Akár tengernyi füvet is szívhatnék, akkor is leiskoláznám a világot. Próbálkozásom messze nem arat sikert. Könnyedén megtehetném, ha akarnám...de amint biztossá válik, hogy semmi esélyem így kiszabadulni, inkább elengedem a srácot. Megpaskolom a mellkasát és odanyújtom neki a karomat segítségét kérve. -Látszik, hogy nem jártál még Afrikában. Az ottani férfiak és nők úgy bűzlenek, mint ha egész nap csak disznószarban lubickolnának. Gondolj csak bele, a hasznosabb testrészeiken milyen szaguk lehet... Ott néha még nekem is elment a kedvem egynéhány hancúrtól. Követem amerre csak vezet és többet nem hőbörgök. Nincs ínyemre ez a helyzet, de ha leállok parádézni még erőszakhoz folyamodna. Egy fizikai összeütközésben kétlem, hogy győznék...és ha mégis, nem szívesen csúfítanám el azt a csinos kis arcocskáját. A mágiámat pedig nem használhatom. A kábítószer igen furcsa hatással van a szellemek erejére. -Ha elfogadsz egy jó tanácsot, akkor hamar változtatsz ezen a hozzáálláson. A világ nem a magadfajta Percivaloknak van kitalálva. Ha nem használod ki a lehetőségeket, akkor csupán mások után takaríthatod össze a szart. Mindenféle gúny nélkül fogalmazom meg magam. Furcsa, de tényleg jó szándékú tanácsnak szánom. Ritka madár az ily' módon becsületes ifjú. Kicsit sajnálom érte.
Mostmár csak megcsóválom a fejem. Köszönöm, én nem fantáziálok sem focistákról, sem magamról focistaként. Ha az lett volna a nagy álmom, akkor most nem zsaruegyenruhában kísérgetném Andrew-t… Azt hiszem álmodhattam volna valami mást is magamnak. Kevésbé lenne veszélyes, fájdalmas, undorító és még sorolhatnám… És mindennek ellenére kevésbé érezném azt is, hogy megtaláltam a hivatásom. Lehet, hogy elcseszett vagyok, de ez már így marad. A megjegyzésre elhúzom a szám. - Minek pofázzak? Reggelre úgysem emlékszel majd egy szavamra sem. Lehet, hogy arra sem, hogy egyáltalán találkoztunk… Majd azt hiszi, engem is a fű miatt flesselt be. Különben is, azt hiszem jobb, ha megtartom magamnak a véleményem. Szerencsére a csókot megúszom. Erőszakoskodhatna, és veszítenék, de legalább annyi elégtételem lenne benne, hogy nem hagytam magam… Így azért jobb. Mikor megpaskolja a mellkasomat, megkönnyebbült sóhajjal fogom meg a karját. Úgy tűnik a repertoárja végére ért. - Nem, valóban nem jártam Afrikában, és nem is vágyom oda. Abba pedig inkább nem gondolnék bele hol mennyire büdösek az ottaniak. Ebben az országban szerencsére bőven van vezetékes víz, és a klíma sem olyan forró… Válogatós vagyok? Eléggé, de azt hiszem ez szívem joga. Szépen visszakísérem a cellába (ezúttal a másikba), és rázárom az ajtót. Ami a tanácsot illeti, kezdem unni ezt a lemezt. Mindenki sajnál, mert mindenki tudja, hogy becsülettel csak szegényen és korán meghalni lehet, előre jutni nem… - Már hallottam párszor, hogy sürgősen veszítsem el a gerincem, tanuljam meg jó időben becsukni a szemem és elfordítani a fejem, fogadjam el, amit adnak, mert ezzel a hozzáállásommal nem érem meg a negyvenet, nem érem meg a harmincat, sőt a huszonnyolcat sem… Azt is számtalanszor hallottam, hogy a világ egy szar hely, majd rájövök magamtól is, hogy senkinek nincs szüksége valójában a magamfajtára, akinek meg mégis, az legfeljebb egy nappal később lesz kutyakaja, hasznom pedig nem származik belőle, mert úgyis szegény… Én is tudom… egyre inkább biztos vagyok benne, hogy így van. De mindenki szabadon választhat magának halálnemet, ha jól tudom. - Nem érdekel. Én legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam… A rácsok megzörrennek, ahogy tenyérrel rácsapok az egyikre, hogy levezessem az ingerültségemet. Még nem vagyok nagyon ideges, de kezd elegem lenni az egészből...
Mindenféle mágia nélkül is érzékelem a belőle áradó, enyhe csüggedtséget. Az, hogy ez a jelen helyzetre, vagy az egész életére irányul...fogalmam sincs. Én a helyében mindent siratnék. Azon kívül, hogy piti bűnözőket hajkurászik, mi jó lehet a sorsában? Főleg ha ennyire fapicsa. Rosszallóan összeráncolom a homlokomat. -Azért, mert hallani szeretném azt a gyönyörűen csilingelő hangodat! Kérlek, ne becsüld le az agyamat. Volt jó pár évem, hogy rendes memóriát fejlesszek. Még ilyen esetekben is. Szükség is van rá. Ha haza akarsz jutni egy szemét-faluból, akkor tudnod kell merre mentél. Még ha a szajhád vezetett, akkor is. Afrika... egy kis sóhajjal gondolok vissza rá. Szerettem ott. Nagyjából mindent megtehettem, amíg a farkasok nem ölték túl nagy számban az embereket. -Ebben sajnos van egy bibi. Kurvára nem te döntöd el, hogy hová mész. Szerinted, ha nekem lett volna választásom ebbe a kis tehénszaros lukba jöttem volna. Nem. A Tanácsban ülő szaros vénemberek találták ki. És ha neked sem lesz szerencséd, a tanonc éveid után repkedhetsz ide-oda. Egy kicsit elferdítem a valóságot. Pontosabban azt már nem teszem hozzá, hogy tulajdonképen ennél jobb élet nem is igazán lehetséges. Ha nem maradsz pár évnél tovább egy helyen, akkor nem ismerhetnek ki annyira, hogy megtudják a szemét ügyeidet. Visszasétálok az oldalán a cellákig. De most nem az összegányoltba vezet, hanem a mellette lévőbe. Lehet, hogy szólnom kéne...van még ami kikívánkozik belőlem. De ha már bekaszliztak, akkor leszek olyan jó állampolgár és ellátom még egy csepp munkával a takarító személyzetet is. A kirohanása valóban meglep. Fapofával állom végig. Még akkor sem lépek hátra, amikor rácsap az acélból gyártott rudakra. Várok pár másodpercet míg lehiggad. Elnyomok egy köhögéssel egybekötött böfögést és tőlem szokatlanul komoly hangom szólok. -Figyelj, hazudtak neked. Olyanokra mint te, szükség van. Az ártatlan és gyámoltalan köznépnek mindig is szüksége lesz egy erős karra aki oltalmazhatja. És manapság ez a kar igen vékony és rövid. Én egy szemétláda vagyok, nem kell tagadnom. De ha nem az lennék, akkor már régen eltiportak volna. A tudatlanok világában megállnád a helyedet, így ahogy vagy. De nálunk, Őrzőknél csak akkor van esélyed, ha néha magadért cselekszel és nem a közjóért. Ne érts félre, én imádok így élni. Igen, megpróbáltad, de azt is vedd figyelembe, hogy a próbáid folytán mi mindent szalasztottál el... Odalépek a rácsokhoz és megfogok kettőt. Arcomat nekitámasztom a hideg fémnek. Jól esik az érintése. Tekintetemet belefúrom az övébe. A gúny és móka teljesen elszivárgott belőlem, csak a komolyság sugárzik testemből.
Mostanában néha elkap ez a hangulat. Tudom, hogy ez figyelmeztetés, hogy lazítsak, vegyek vissza a tempóból, engedjek a száron, különben baj lesz, de nem tudom, mivel tudnám helyrehozni, amiről úgy érzem, hogy elveszítettem. Azért általában még tudom önmagam lenni. Tulajdonkppen gyűlölnöm kellene az Andrew-féléket, mert egy kicsit minden alkalommal megroppantják az elhatározásomat, a képet, ami él bennem, de csak magamra haragszom, amiért nem tudok eléggé hinni abban, amiben mindig hittem. Azért a megjegyzésére most elnevetem magam. Nincs benne sok öröm, de hogy csilingelne a hangom… - Ugyan már! Az én hangom legfeljebb recseg, mint egy elcseszett CB-rádió. Ezzel az akcentussal csoda, hogy nem kell visszakérdezned minden második mondatomat… Igazából tényleg meglepően jól kezeli mindenki. Anchorage-ben szinte idegbeteg lendülettel próbálták kiölni belőlem a bostoni akcentust. A folyamatos lakhelyváltásra vállat vonok. - Huszonöt vagyok, majdnem huszonhat, és mióta végeztem a suliban ez a harmadik helyem. Megszoktam az utazást. Nem vártam, hogy hátralépjen, a mozdulat nem is neki szólt, inkább a saját tehetetlenségemnek. Mindenesetre most éppen rajtam a meglepődés sora. Szóval mégis szükség van rám… Eldönthetnék már… - És én még megettem, hogy az Őrzők a közjóért vannak. Mondjuk hozzátenném, a normál emberek között sincs sok esélyem… És tudom mi mindenről mondtam le, pontosan tudom. Család, párkapcsolat, magánélet, haverok, nyaralások… De ez mind a saját választásom… Állom a pillantását, rezzenetlenül. Ő így szeret élni, én pedig úgy döntöttem, meghozom ezt az áldozatot. Nem hasonlítunk, de mindketten meghozzuk a saját döntéseinket…
-Hajajj, ezt nem is vártam volna. Képes lennék még nevetést is kihúzni belőled? Azt hiszem meddő szerénységgel állíthatom, tehetséges vagyok. Hagyd el... hallottam már rosszabbat is. A Közel-Keleten sokkal rosszabb kiejtéssel beszélnek az emberek, mint Jake. Ha Őket megértettem vele sem lesz soha problémám. Hozzám képest ez semmi. Én az Ő korára már a fél világot beutaztam Benedic oldalán. Ha egy olyan tanítót fog ki az emberfia, aki egy utazó igazságosztó gúnyájában tetszeleg, akkor hozzá kell szokni az új emberekhez és helyekhez. Vagy a haját tépve fog kirohanni a világból. De ezeket már inkább nem teszem szóvá. Csak hevenyészetten megrántom a vállaimat. Nem mozdulok el a rácsoktól. Jobb kezem középső ujjával ütemesen dobolok a fémen. Alig hallhatóan, de egyre zavaróbban. A monoton zaj egy kicsit rendbe hozza a gondolkodásomat. -Mert az Őrzők eredetileg a közjóért is vannak. Csak ezt sok helyütt elfelejtik. Vagy, mint én nem tartják fontosnak. Ja...az embereket meg kell védeni a farkasoktól, hisz gyengék. De a további problémáikkal mit törődjünk? Az már messze nem a mi hatáskörünk. Igen, az új Protektor jobb, mint a többi. De másutt nem ez a helyzet, sok helyen a vezetők pont olyanok mint én. Csupán ők álarc mögé rejtőznek és titkok mögül végzik el az ügyleteiket. Veszek egy mély levegőt és megcsóválom a fejemet. -Butaságokat beszélsz. Lehet párkapcsolatod, rengeteg Őrzőnek van. Az már kérdés, hogy nem látom értelmét. Minek kötnéd röghöz magad? Családod úgyszintén lehet, nézd meg a Protektort, a papírok szerint az indiai buxának is van egy fia. Haveroknak ott vannak a társaid. Nyaralni meg minek? Hát nem elég neked ez a fellegvár, ahol élsz? Egy gúnyos mosollyal zárom le a mondanivalómat. Néhány pillanatig még figyelem. Már már zavaróan áthatón mérem újból végig. Majd hangtalanul hátra lépek, elengedem az acélt és odatámolygok az előző cella padjának ikertestvéréhez. Figyelmesen leülök rá, felteszem a lábaimat, hátamat pedig nekivetem a kényelmetlen tégla falnak. Keresztbe fonom a karjaimat és egy manapság igen népszerű dallamot kezdek el fütyörészni.
// Minden hálám ezért a játékért! Imádás van! Remélem mihamarabb újból az idegeidre mehetek egy kicsit. //
Csak vállat vonok. - Azért én is szoktam néha… Akkor sem, ha erre rendszeresen az a poénos válasz érkezik, hogy pedig nagyon nem úgy tűnik, bármit is csinálok. Nem foglalkozom vele, és kész. Az pedig egyenesen kellemes csalódás, hogy errefelé a legtöbben megértik ezernyi visszakérdezés nélkül is, amit recsegek nekik. Ami a világlátottságomat illeti, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok túl széleskörűen tájékozott, vagyis inkább nem jártam túl sok helyen. Valószínűleg ez nem is nagyon fog változni. Mostanában elég nyomasztó bizonyosság kísért a korai elhalálozásommal kapcsolatban. Persze lehet, hogy csak szar passzban vagyok. Nem lenne csoda, azt hiszem. Ahogy a rácson dobol, egy idő után minden újabb dobbanás, mintha a dobhártyámon keletkezne, elkezd fájni tőle a fejem, és a kín csak erősödik Andrew minden mozdulatával. - Azt hiszem nem csak ők felejtik el, hogy a közjóért vannak… Megcsikordul a fogam, és hátrébb lépek a rácstól, hogy szabaduljak a monoton dobolástól. A biztatásra már nem is válaszolok. Sokmindent lehet egyszerre, de egy párkapcsolatot, saját családot és a rendőrséget nem… Sosem látnának, nem lehetnének biztosak benne, hogy még hazamegyek egyáltalán, és az özvegységi járadék nem vigasz egy elveszített férj, vagy apa után… Azért azon meglepődöm, hogy Anyának van egy fia. Gyanítom csak ő lehet az indiai buksza… Nem vitatkozom tovább a lehetőségekről, és úgy látom, neki is elég a beszélgetésből. - Holnap délután valaki kiengedi innen, és visszaadja a holmiját. Addig kellemes józanodást kívánok! Intek is, nem számít, figyel-e rám egyáltalán, aztán megyek, épp itt az ideje, hogy tengernyi papírmunka előtt bevegyek valami bivalyerős fájdalomcsillapítót a fejemre. Már megint kezdi… Tudom, hogy mágikus vészcsengőre nem szabadna ilyesmit szednem, de már rohadtul nem érdekel. Ha kell egy nagy kanál ciánba fogom belefojtani ezt a nyomorult fejfájást…
// Részemről is csupa hála, és szeretés, sőt imádás //
Jezebell Tudom, tudom, hogy kinyírsz ezért, ne mondogasd!!! T.T
A helyzet a következőképp nézett ki jelenleg: ültem egy csinos kis fogdában - tiszta filmes feeling, rácsos, őrös, és nyomozók asztalára látsz és hmm, van itt egy csini sötét bőrű nő is! -, túlméretezett rabruha volt rajtam, nagyjábol mint egy sátor, és kényelmetlen matracon ücsörögtem. Egy darabig, aztán inkább felálltam és mászkáltam, mint egy ketrecbe zárt oroszlán farkas. Nagyjából két perce telefonáltam az én szárnyak nélküli angyalomnak - alias Jezebell -, hogy ha ideje, elfoglaltsága és pénztárcája engedi, szabadítson meg a gonosztól cellától. Valljuk be, voltam már ennél sanyarúbb körülmények közt is fogva tartva, de ha már egyszer belekóstoltam egy jobb létbe, minek vesztegessem el és süllyedjek vissza erre a szintre? Egy nagy, kövér kamionsofőr is osztozott velem a ezen a fantasztikus helyen, kicsit másabb okból, mint én: ő nem egészen legális bevándorlókat hozott Oroszországból, Kanadába igyekeztek, Fairbanksnél egy mezei közúti ellenőrzés megakasztotta őket. Pech. Bár mit pechesezem le őt, amikor az én históriám még cikibb!?
Négy órával korábban
Arra ébredtem, hajlani négykor, hogy egy rockzenekart lepipáló hangerővel korgott a gyomrom. Felkeltem, kicsoszogtam a konyhába, de mit adnak az ősök szellemei? Éppen nem találtam fogamra valónak a kínálatot, pedig Jez mindig gondoskodott róla, hogy legyen mit harapni, csak... nekem épp egyik se volt ínyemre, hihetetlenül "finnyás" lettem. Úgyhogy felöltöztem és indultam éjjel-nappalit keresni. Az utcán egy teremtett lélek nem járt, csontig ható hideg volt, én pedig hálát adtam a nősténynek, hogy elmentünk nekem venni pár göncöt, köztük egy jó vastag kabátot. Szép az élet! Miután találtam egy gyorséttermet és sikerült - természetesen Jez pénzéből - jól laknom, még megittam egy bögre kávét, teáztam, levezetőnek pedig sör. Na már most ezek eléggé hamar végigmennek a szervezeten, szóval hamarosan szükségét éreztem - mit szépítsem - egy kiadós vizelésnek. Félúton jártam a ház és a kajálda között, a játszótér mellett mentem el éppen, sehol senki - se mosdó -, így úgy gondoltam, megállok és könnyítek magamon, mielőtt baj lesz. Arra nem számítottam, hogy pont abból lesz a baj... A folyam közepén tartottam, amikor felharsan a sziréna, jöttek a fakabátok (azt még azért megengedték, hogy lerázzam), majd közszeméremsértésért (hajnali fél ötkor a totál kihalt játszótérnél!) bevittek. Persze amikor lekérdezték a nevem, az egyik bután heherészve megkérdezte, hogy rokonom-e Oliver Cromwell. IQ bajnok, zseniális! Természetesen faarccal rávágtam, hogy igen, az.
Most pedig a cellámban róttam a fölösleges köröket és vártam, hogy mint egy messiás, felbukkanjon Jez és kimagyarázzon a szószból. Vagyis inkább virítsa a pénzt a zsaruknak, és húzzunk innen. Azt hiszem, enyhe klausztrofóbiám van, vagy csak ez a dagadék vesz el túl sok helyet az életteremből...
Épp a kanapén hédereltem, miután hajnali hétkor kirúgott magából az ágy. Egyik lábam a dohányzó asztalon, másik majdnem magam alá húzva terült el. A kávém már nem gőzölgött, noha nem is csodálom. Már lassan egy órája a csészében szenved a fele. Persze a cigarettám fogyott, pöfékeltem, mint egy gyárkémény, miközben ráeszméltem félúton, hogy Daryl nincs itthon. Nem mintha bánnám, egy kis antiszockodás nem ártott mára. Persze, amint a telefonom megcsörrent erről nem is álmodhattam tovább. sőt izomból lemondhattam róla. Szemhéjaim még alig pislogtak, ahogy mély sóhajjal adózva a percnek a fülemhez emeltem a visító ketyerét. Ja igen, fel is kéne venni... Szóval, miután sikerült végrehajtanom a műveletet, és egy egész perces diskurálást követően megszakadt a vonal még két percig erősen bámultam magam elé, felvont szemöldökkel, értetlen képpel meredve a parketta csíkjaira. Kellett néhány másodperc, hogy feldolgozzam azt, ami Daryl darált el ezelőtt fél pillanattal. - Rosszabb, mint a kölyköm... - magyaráztam magam elé, egy idétlen kacagással. El se hiszem, hogy most mehetek be a sittre, és miért? Mert ez az idétlen összehugyozza a várost. Nem, igazából ezen sírva fetrengve röhögnék még jó pár percig, de nem stílusom, és egyébként se kívánnám tovább várakoztatni őt. Így is ,elmondása alapján már négy órája ott tapasztja a hátsóját, úgyhogy jó fej leszek, kivételesen, és nem hagyok rá még két órát, hogy szívja a fogát. Szóval letoltam a maradék, hideg kávét, aztán sietősen felöltöztem. A megszokott térdig érő csizma, és a hosszú szövetkabátom borított kívülről, lábamon feszes farmer illegett. Ezúttal a fegyvereket otthon hagytam, az őrsön úgyis még képesek lennének átmatatni, hogy mivel érkeztem. Arra most nem volt szükségem, ezen kívül is van épp elég gondom.
A fogdához érve tekintetem felszaladt az ormótlan épület boltozatáig. Régi, roskatag tákolmány volt, de úgy fest a bűnözőknek megteszi. Sarkam finoman koppant a járókövön, a lépcsőfokokon, végig kísérve az utamat, egészen a lépcsőforduló utáni asztalig, mely mögött zömök, pofaszőrös figura tornyosult. Nem zavartattam magam, elegánsan elé libbentem, és azzal se foglalkoztam, hogy éppen megannyi papír fölött dolgozik, vési a betűket, minduntalan. Megköszörültem a torkom, majd ahogy felpillantott rám intéztem felé egy ironizált félmosolyt. - Daryl Cromwell-ért jöttem. - hangom mély volt, karcolta a levegőt. A férfi végig nézett rajtam, újra és újra, majd a cellák felé villantotta bágyad barna szemeit. Természetesen a kérdéssor nem maradt el, miszerint: kije vagyok, hogyan óhajtom rendezni a dolgot; illetve a felvilágosításom, hogy az úr, miért is van benn. Megszívtam a fogam, majd közelebb hajoltam hozzá, azzal a bájosan elven mosollyal, amit az előbb is feltoltam az arcomra. - Csak hozza ki, kedves. Nem hiszem, hogy a nyilvános hugyozás vizelés miatt máris rács mögé kell tenni valakit. - annyira mézes-mázos voltam már, hogy majdnem telibe hánytam a fickót, aki nagy dörmögve felemelkedett a székéből. Közölte, hogy bizony óvadékkal jár az ilyesmi, és hogy nagyon is nagy bűn, ha valaki közszemérmet sért. Kinevettem. De mint a szél... De végül ráhagytam. - Ha ennyire fáj a pénzre a foguk, azt mondja. A barátomat pedig illendő volna végre kiengedniük. - az asztalra dobtam a megjelölt összeget, majd féloldalasan elkönyököltem a pulton. - Igyekezzen, nem érek rá. - ezúttal már kicsit arrogánsabbnak tűnhettem, de isten boccsá', hogy nem volt kedvem tovább bájologni vele. A férfi végül engedett önmagából, és mázsás testével, dobbantott léptekkel elindult Darylért. Csak foszlányokat hallottam, hogy miket magyaráz a pasas, de nem foglalkoztam vele. Vártam, hogy kiérjenek. Talán pár perc telt el, mire végre sikerült előszednie Darylt. Idővel meg is tapsolom érte... Ám az őrre már nem pazaroltam az időmet, helyette elléptem az asztalról, és Daryl felé indultam. - Máskor kapsz pelenkát. - kacagtam el magam mértékkel. - Meséld már el nekem, hogy mi az isten csináltál te hajnali négykor az utcán kivágott farokkal? - természetesen nem voltam lehordó, sem szigort alkalmazó. Nem is lehetnék, nem a kölyköm, még csak a szeretőm se. Egyszerűen csak érdekelt, hogy hogyan lehet ennyire barom... Eközben a fickó papírokat tologatott nekünk, hangos torokrágással jelezve, hogy figyeljünk rá, alá kéne írnunk egy s mást. Megforgattam a szemem, majd a pulthoz léptem, kezembe fogva az első tollat, ami az ujjaim közé siklott. - Ne nyomuljon ennyire, árt a... - végignéztem rajta. Nem is tudtam hirtelen miét dicsérjem; még inkább: becsméreljem... - közrendfenntartásnak... - motyogtam el végül, ahogy aládedikáltam neki három papírt. Azután Daryl következett, és míg ő szorgosan rajzolta a betűket, én kopogó sarokkal elindultam a kijárat felé...
- Hé, kell koksz? Fél szemöldökömet felvonva fordultam a dagadék felé erre a kérdésre. Na, ne szórakozzunk egymással! Fenyegetném azzal, hogy meghívom ebédre, ha még egy ilyet kérdez, de elnézve több zsír, mint hús van rajta, és... bár miért ne? Nekem úgyse ártana magamra szedni pár kilót, mondjuk az is igaz, hogy izom formájában gondoltam, de a csóró farkas fia csak ne válogasson. Úgy hiszem, Jez rossz hatással van rám, ez a gyanúm pedig csak megerősödött, amikor alattomos mosolyra húztam a szám, s úgy néztem a kövér kamionsofőrt. Onnantól nem volt kérdése. Pompás! Már csak az kéne a teljes boldogsághoz, hogy Jezebell is befusson, ééééééés... Lieveling (édesem), hát megérkeztél! Később majd elfilózok azon, honnan tudok hollandul, és egyáltalán honnan tudom, hogy holland szót "használtam". Agyrém. Jez úgy közeledett, mint egy párduc, ami pontosan tudja, hogy halál fia, aki ellene mer szegülni az akaratának, így nem is csodáltam, hogy viszonylag hamar túljutott az akadékoskodó fakabáton. Bundás alakomban talán farokcsóválással köszöntöm, így viszont csak egy hálás pillantást és egy széles vigyort kapott. Talán ebből is leszűrte, mennyire örülök, hogy megszabadít ebből a helyzettől és ettől a cellatárstól. - Nagyon vicces! - vágtam egy kelletlen grimaszt a pelenka említésére, miközben mellette lépdeltem, de még nem egészen éreztem, hogy szabadlábon lennék. - Kajás voltam - vontam vállat -, nálad csak szalámi meg maradék volt, szóval kizsebeltem a kabátod és mentem éjjel-nappalizni. Az volt baj, hogy túl sok teát ittam meg sört, és hát tele lettem mindenhol - számoltam be szívbaj nélkül. Nem volt életem diadalmenete, ez tényé és való, de azok után, ahogy rám talált első találkánkkor a kukáknál, már aligha kerülhettem előtte annál megalázóbb helyzetbe. Jót mosolyogtam azon, hogyan szívatja Jez verbálisan az ügyeletes mitugrász zsarut, ám ez hamar elmúlt. Elém került egy aláfirkantandó papír, ami felvetett egy baromi egyszerű kérdést: milyen kezes is vagyok? Rémiéknél nem épp tollbamondással szórakoztattak, ráadásul jó ideig enni is inkább kézzel-lábbal, mint evőeszközökkel ettem. Jeznél ez változott, de mivel rend szerint szendvicseket meg pizzát zabáltam, a kérdés továbbra is nyitott volt. Végül megoldottam annyival, hogy a Daryl ment ballal, a Cromwell meg jobbal. Mindegyikkel jót produkáltam, szóval annyiban maradtam, hogy kétkezes vagyok. A multifunkció csúcsa! - Örvendtem a szerencsének! - intettem még pimaszul a pasasnak, akit szemmel láthatóan bosszantott, hogy egy ilyen pernahajder, mint én, megúszta az óvadékkal, de istenem, a világ igazságtalan. nem "udvaroltam" tovább, inkább szedtem a lábam, mielőtt még valaki azt hiszi, szökésben vagyok és nem Jezebell jóindulata meg pénze váltott meg. - Sajnálom ezt a kis... közjátékot - mondtam, mikor végre szabad ég alatt voltunk. - Egyébként: nem utazol fűben? - hajoltam hozzá közelebb és kivettem a kabátzsebemből egy kis zacsit, amit akkor nyúltam le a kamionostól, mikor épp mással volt elfoglalva. Én nem tudom, hogy az itteniek hogyan motoznak, de vagy nem alaposan, vagy csak ezt a pacákot nem volt gusztusok fogdosni. Én megértem. Sunyi fejet vágtam és el is tettem a szerzeményem. Nem volt nagy adag, eladáskor nagyobb rizikó mint haszon, szóval... ha olyanom, vagy olyanunk lesz, akkor feldobhatunk vele egy csokitortát. Az lenne csak a házibuli! - Lehet, hogy kezdek használható lenni - szólaltam meg némi hallgatást követően, ezúttal viszont semmi játékosság vagy szórakozottság nem vegyült a hangomba. - Azon a múltkori fesztiválon összefutottam valakivel, és... azt hiszem, többet tud rólam, mint mi ketten együtt. - Kurtán felnevettem. - Szóval szerintem lassan állok rendelkezésedre - pillantottam rá a szemem sarkából, s valami egészen új, pezsgő érzés kezdett bennem motoszkálni.
Vigyorogva figyeltem Darylt, ahogy végre elővezették nekem, tisztán, és egyben. Na jó... a tisztán erős volt, tekintve, hogy négy órát lehúzott ebben a kócerájban, de nem volt vészes. Felbecsülhetetlen mosolyt intéztem felé, ahogy végül megállt előttem, szemében tükröződő örömmel. - Nem vicceltem, bilihuszár. - rántottam meg egyik szemöldökömet szórakozottan, kisebb grimaszt is elengedve szavaim mellé. Kedvem lett volna akár felnevetni is, de igyekeztem moderálni magam, elvégre így is megvolt már a bajom a kedves zsarunkkal. Még a végén megtalálom karcolni a puffadt képét, az pedig senkinek sem lesz jó... Mindazonáltal végre kis mesét is kaptam, hogy hogyan keveredett ide Daryl, és hát mondanom sem kell, hogy akaratlanul is fejemet ingattam kedélyesen, ahogy a pulthoz sétáltunk. - Áhá! Szóval nem csak közszemérmet sértesz, de kizsebeled a gyanútlanul alvó farkasokat embereket... - itt már muszáj volt elnevetnem magam, miközben félig felkönyököltem az asztalra, és magam elé húztam két ujjal a pár oldalas papír rakást. - Jól tetted. Csak máskor jobb volna, ha kibírnád hazáig, vagy helyben rendeznéd a dolgaidat. - felpillantottam rá a lapok fölött, szám sarkába engedve egy könnyed vigyort, majd az írás végeztével leengedtem a tollat a kezemből és áttoltam Darylnek. Az őrt már nem jutalmaztam finom mosollyal, egyszerűen csak elléptem az asztalától, és oldalvást ráemeltem tekintetemet szúrósan, résnyire préselt szemhéjakkal. Aztán hátat fordítottam neki, legyen ennyi elég köszönés gyanánt.
Már a lépcső alján jártam mikor Daryl utolért, noha míg nem hagytuk el az épületet egy árva szót sem intéztem felé, még csak rá se néztem. Nem haragból, vagy hogy feszélyezve érezze magát. Egyszerűen ilyen vagyok. Ezen pedig nem hogy nem akarok, de nem is igazán tudok változtatni. - Ne törd magad, engem nem zavar. Te húztál le négy órát a rácsok mögött. - villantottam fel rá íriszeimet, ajkamon hamiskás mosollyal. Ahogy közelebb jött, úgy fordult fejem is, hogy már a kezébe előrángatott zacsit fürkésszem. Először a kis adagot néztem, majd Darylt, és vissza. Homlokomon finom redők játszottak, jobb szám széle pedig már-már idétlen vigyorra húzódott. - Nem. És te sem utazol benne. Elég alantas az ilyesmit árusítani. - kezdtem bele kimért, reszelős hangon, majd vállammal megböktem az oldalát szórakozottan. - De ettől még, ha már úgy adódott, hogy van... nyilván teszünk a közrend érdekében, és megsemmisítjük. - kacsintottam egyet, ravasz fénnyel szemeimben. Nem szokásom drogokhoz nyúlni, de mivel nekünk nem árt, és néha én is leengedhetek, így hülye volnék elvetni még csak az ötletet is, hogy elszívjuk, vagy valamibe belesüssük. Ellenben újabb szavaira már érdeklődőn pillantottam rá, folytonosan követve arcának változásait, miként az utca köveit faltuk. Fel se tűnt, hogy már elég messzire eltávolodtunk a fogdától, vagy hogy éppenséggel egy háromsávos úttesten haladunk át. - Hmm... - csücsörítettem egyet miként megrohamoztak a gondolatok. - Remélem emlékszel az arcára... Nevet mondott? - tértem rá tulajdonképpen a lényegre, hiszen ha valamire jutni szeretnénk a dologba, akkor ahhoz intézkedni kell. Az esetünket tekintve elég gyorsan. Ennél azonban sokkal több érdekelt, így nem is haboztam tovább a kérdéseimmel, és még csak röpke zavart sem éreztem, hiszen ez főként az ő érdeke. Az enyém csak részben... ami a segítségét illeti. - Mesélj, mi volt... Az érdekel leginkább, hogy hol botlottál belé, és mit mondott neked... Aztán, abból talán okosabbak leszünk. Legalábbis remélem. - sóhajtottam. Örülnék már neki, ha egy kicsit megtalálná önmagát, tekintve, hogy akit eddig ismertem benne az jóval több volt, mint egy utca szélén vizelő, koszos kis kukabúvár. Mert ő nem az... nagyon nem. - Tudod mit? Mit szólnál, ha felmennénk egy tetőre, és megtekernénk azt a joint-ot? - fura szavak - mint például ez is -, és az akcentusomat tekintve, a mai szlengeket eléggé elharapósan mondom ki. Még engem is megmosolyogtat néha napján, ha éppenséggel tisztában vagyok vele, hogyan is kéne ejteni ezeket a maszlagokat. - Te levezeted sittes óráidat, én pedig a sok hülyeséget, ami körülöttem van. Még az is lehet, hogy visszarémlik milyen voltál, miközben azt hiszed, hogy csak a képzeleted játszik veled. - vigyorogtam ugyan, de hangom és arcjátékom is keserédes volt inkább, mint sem valóban jó kedélyű. Túl sok minden történt mostanában, és talán egy kicsit jó lenne lekapcsolni a lámpákat a fejemben...
Kezdőlap
Imádás van! 
Remélem mihamarabb újból az idegeidre mehetek egy kicsit. 
//
