Esküszöm, hogy csak egy doboz cigaretta miatt ugrottam be egy boltba. De persze előttem egy vén asszony felvásárolta az egész helyet, aztán valamit mindig elfelejtett, és a pénztárost kérte meg, hogy szaladjon el érte. Amikor végre megvolt minden, rádöbbent, hogy a kis nyugdíjkájából nincs nála elég zöldhasú, és elkezdték leválogatni, hogy akkor most mi fontos, és mit hagy itt. Már ott tartottam, hogy nem érdekel, kifizetem a különbözetet, csak haladjunk már. De a pénztáros srácnak volt annyi esze, hogy sztornózta az összes tételt, amíg a nyanya válogatott, én pedig végre megkaphattam, amiért mentem. Ennek ellenére, amikor kiléptem az utcára, jobban örültem volna, ha inkább nem bagóznék. Amit akkor láttam, felért egy ezüstfürdővel. Az én drága, egyetlen, fekete gyönyörűségemet valami lepattogott festésű, rozsdás vontatóra húzták éppen. Mondanom sem kell, lesápadtam, és tajtékzó üvöltéssel raktam volna helyre a járőrt, aki szabadkozott ugyan, mély elnézéseket kért, ennek ellenére kötötte az ebet a karóhoz, hogy ki kell fizetnem a büntetést, és majd csak akkor mehetek az autómért. - Adja ide azt a szájbak*rt papírt, hogy dögölne meg! Aztán kitéptem a kezéből, és ott hagytam. Háh, hülye leszek egy centet is fizetni azért, mert az a vén k*va feltartott. Kedvem lett volna nyílt színen lemészárolni a vontató vezetőjét is, meg a járőrt, de bármennyire fájt és mardosott a dolog, nem tehettem meg. Füstölögve trappoltam el a kapitányságra, és már csak abban reménykedtem, hogy Jake Westmoreland barátomra (aki egyébként már egészen hiányzik) boríthatom az asztalát. Egyelőre valami pultba futok bele, és akárki ül mögötte, nem köszöni meg, hogy mára volt beosztva. - Mi az, hogy ez a törvényes eljárás?! Elvontatni?! Van fogalma magának arról, mennyit ér az a kocsi?! Ha valami baja lesz, többe kerül a fényezés, mint amennyi pénzt maga az életében megkeres azzal, hogy a hozzám hasonlókat b*szogatja... Sz*rok a törvényre! Hagyott volna rajta büntetőcédulát... Nem, egy centet sem vagyok hajlandó! Hívja ide a felettesét! Nem érdekel, hogy ebédel, az sem érdekel, ha sz*rik, vagy már meghalt, de rángassa ide, megértette?! Az energiám úgy tomboltak a kapitányságon, hogy ha volt itt Őrző, az már tutira fejfájást kapott a jelenlétemtől. De amint a pultnál ülő nőcske a telefonért nyúl, van időm észhez térni egy pillanatra, és igen ám - farkast is érzek. De annyira gyengén, annyira pislákolva, hogy nem is foglalkozom vele, hanem inkább a pult mellett árválkodó automatához csörtetek, és idegesen dobálom bele az aprót, hogy lehajtsak egy nyamvadt kólát legalább...
Sz@rt se csináltam ma azon kívül, hogy idiótákat igazoltattam és büntetéseket osztogattam, de legalább gyorsan letudtam az egészet, aztán visszamentem az őrsre papírokat tologatni. Összecsaptam egy jelentést, és bedobtam Westmoreland irodájába. Egész nap nem volt bent, úgyhogy még csak imitálnom se kellett, hogy csinálok valamit. Kimentem a hátsó udvarra, és rágyújtottam egy cigire. Kb a felénél tartottam, mikor pofán csapott valami felfuvalkodott nagykutya energiája. - Mi a...? Egy újabb slukk után kelletlenül elnyomtam a cigit, végül becsörtettem. Egész nap nem történik semmi, erre mikor kimegyek cigizni, akkor kell beesnie egy idiótának. Ha ez a majom azt hiszi, hogy ezt itt megteheti, akkor nagyon durván el van tévedve. Roh@dtul teszek rá, hogy ez a vén barom ki meg mi, itt aztán vegyen vissza nagyon gyorsan, pláne, hogy elég sok esély van rá, hogy miattam vontatták el a csotrogányát. Az meg jogos volt. Eléggé gyűlölök büntetésekkel szarakodni, nem hiányzik még a reklamálók gyülekezete. Intek a recepciós bigének, hogy hagyja a telefont, majd egyenesen az automatához csörtetek. - Valami gond van? - Volt egy enyhe fenyegető mellékíze annak amit mondtam, de nem különösebben fektettem bele energiát. Lehet, hogy erősebb, de a helyszín nekem előnyösebb. - Ne annak a szerencsétlennek reklamálj - intettem a csaj felé. - Ha azt hiszed, hogy itt úgy működnek a dolgok, hogy meglobogtatsz egy borítékot, és minden el van simítva, vagy hőbörögsz egyet és meg sem történt semmi, akkor told vissza a seggedet Chicagoba - erre következtettem elsőként -, vagy onnan ahonnan jöttél, mert nálunk ha tilosban parkolsz, akkor megvan a következménye. Fizesd ki a büntetésed és húzz el. Megálltam előtte. Megfordult a fejemben az is, hogy egyszerűen lelövöm. Westmoreland úgysincs bent, majd azt mondom, hogy baleset volt. Valami speckó baleset. - De ha tovább hőbörögsz, akkor hozzád vághatok még egy csekket - magyaráztam nyugodtan, majd nekidőltem az automatának.
Úgy kapom a fejem a fazon felé, aki hozzám szólt, mint a villám. Hmm, szóval te vagy az a kis farkas a pályán, aki annyit ér, mint egy plüssállat - legalább is a kókadozó energiái erre engedtek következtetni. Éreztem már ilyet, de hol is? - Ismerem a szagod... Morogtam csak annyira hangosan, hogy a farkasfül is éppen hogy meghallgassa. Beleszimatoltam a levegőbe, és leesett a tantusz. Ez a fickó lesz Rowen, aki megtépte Patrishát, és abba gyilkosságos dologba keveredett. Nem hittem volna, hogy egy ennyire gyenge farkas képes lesz elbánni vele, de a lemondása után én már semmin sem lepődök meg... Ja de! Megvan... Leesett. Mikánál éreztem ugyan ezt a langyos pöcegödör szerű energia jelenlétet. Sz*pacs, bár még mindig riasztó dolog, hogy az Őrzők ennyire bele tudnak kavarni az életünkbe. - Mi van Rowen? Most, hogy képtelen vagy a saját köreidben ugatni, kiskirály lettél az emberek között? Gratulálok, ennél lejjebb már nem süllyedhetsz. Hol van Westmoreland? A hangom közönyös, és jelen pillanatban egyáltalán nem tud meghatni, hogy miket vág hozzám. Különben is, mit csinálna velem ennyi ember között? Lelő? Na ne röhögtessen. Az egész hely be van kamerázva, és ha napvilágra kerül, hogy ok nélkül lepuffantotta a Holiday Inn tulajdonosát, nem biztos, hogy megússza szárazon. - Kotródj el innét, nem tárgyalok a magadfajtákkal. ~Kicsi vagy te még ahhoz, hogy egy Alfának mondd meg, hogy mikor mit csináljon.~ Utóbbit csak gondolatban teszem hozzá, és vissza is fordulok az automatával szembe, hogy megnyomjam a megfelelő gombot, és az aljából kivegyem az üdítős dobozt.
Arra, hogy ismer, csak egy semmitmondó horkantás hagyta el a torkomat. Keménykedhet világnak, kerülhet még az én helyzetemben, akkor rögtön nem lenne ekkora a pofája. - Mit kiskirály... félisten - tetéztem féloldalas vigyorral. Hátrasandítottam a recepciós felé. Kérdőn méregetett minket. Ha segítségül hív valakit, esküszöm kitépem a gégéjét. - Ne röhögtess... Most tartottál nekem rögtönzött kiselőadást, utána meg követeled a seggnyalódat? Asszed ő majd elintézi a dolgot, mi? - Undorral horkantam fel, arcom groteszk vigyorba torzult. Hatalom kérdése az egész. De Westmorelandből sem feltétlenül nézem ki, hogy ugrik az Alfa vakkantásaira. Ennyire azért az sem korrupt. - Nincs bent. Vállat vontam és elléptem az automatától, de a minket sasoló lányt fél szemmel figyelemmel kísértem. Utolsó mondatánál esett le, hogy honnan ismer. Őszinte vigyor bontakozott ki az arcomon. Az ő szukájával akaszkodtam össze anno. Két zsaru lépett be az ajtón, de egy biccentés után mentek is tovább. - A nődet nem védted meg, de egy nyavalyás csekkért képes vagy hőzöngeni? - Ez inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek. - Szánalmas ... Most már kezdett irritálni a fickó. Mire vár? Hogy fenyegetőzik még egy sort, nagy nyelvcsapásokkal bekeríti Westmorelandet, én meg elkotródhatok a sunyiba?! Még be is jöhetne, csak a képlet ott hibádzik, hogy Jake nincs. De vagyok én, úgyhogy az én szabályaimat követem. - Nincs tárgyalási alapod - válaszoltam, majd a pult mögé léptem és unott mozdulattal előkapartam a fiókból a csekk-könyvet. Írtam rá egy apró összeget - neki az -, ráfirkantottam a nevét, amit megkérdezés nélkül is tudtam, végül visszatrappoltam elé. -Ki akarta magát vonni az intézkedés alól, és a rendőrséggel szemben agresszív magatartást tanúsított - ecseteltem monoton, végül flegma félmosollyal felé nyújtottam a csekket. Csapd hozzá az előzőhöz, de ha lehet ne késd le a fizetési határidőt. Ezzel én végeztem is, úgyhogy megfordultam, hogy végre befejezzem az előbbi cigit, viszont minden idegszálammal megfeszülve fel voltam készülve az ellenkezésre. Itt viszont nem tehet semmit, ahogy én sem. Vele ellentétben én viszont erősen teszek rá. Miközben elindultam még vetettem egy röpke pillantást a kamerára a pult fölött, végül az alatta sunyító nőre. Alfa mi? Hogy oda ne rohanjak... Nincs falkám, de zsigerből gyűlöltem mindegyiket a fajtájából.
Milyen jó is lenne, ha Jake a seggnyalóm lenne. Igazán megkönnyítené mindkettőnk életét, azt hiszem. De sajnos ő nem a korrupt fajtából való, sőt, még csak nem is a fenyegethetőből, szóval azt hiszem, hogy hamarosan az egyikünknek halnia kell, főleg, ha ilyen pitiáner ügyletek miatt kell pazarolnom a drága időmet. Csak halkan felmorranok, amikor közli velem, hogy a kisfőnök nincs bent. Nem érzem a hazugság szagát, szóval még az is lehet, hogy valóban igazat mondd. Bár jelen állapotában kétlem, hogy képes lenne pajzs alá rejteni az érzéseit, és különben is, ez egy tacskó hozzám képest. - Nem az én dolgom más becsületét tisztára mosni. - húzom el a számat a megjegyzésére, miszerint nem védtem meg a nőmet. Kérdezze meg Westmorelandet a témában, biztos lesz közös témájuk. Csak felvonom a szemöldökömet arra, hogy nincs tárgyalási alapom, és miközben felpattintom az üdítős doboz tetejét, figyelem, ahogy a pulthoz sétál, majd egy újabb csekkel közelít. Néhány pillanatig csak amolyan 'ez most komoly?' fejjel nézek rá, aztán akarva-akaratlanul elröhögöm magam. - Ennyi? Ezzel akarod kiszúrni a szemem? Ezzel akarsz mély szegénységbe taszítani? Elegáns mozdulattal veszem át tőle a csekket, nézegetem a rajta szereplő összeget, és egy egyszerű mozdulattal ketté szakítom. - Úgy nem büntethetsz meg, ha még a papírjaimat sem kéred el... biztos úr. Ennyire hülye még ő sem lehet. Nem egyszer volt már dolgom a rendőrséggel, amíg Chicagóban a kezem alatt működött az egész szervezet. Ezzel nem etet meg, azzal, hogy rávési a büntetőcédulára, hogy Castor de Luca, kitörölheti a seggét. Ráadásul ez a pult mögött irodista szerintem nem is minősül hivatalos személynek, de ez már csak az én tippem. Tettlegességig semmi sem fajult, én pedig csak a felettesét követeltem. Beleiszom a jéghideg üdítőbe, ami jól esik, és segít kapaszkodni abba a képbe, hogy egy rohadt rendőrősön vagyunk, és ilyen körülmények között nem biztos, hogy jó ötlet lenne kekeckedni vele. Bár nem kell átváltozzam ahhoz, hogy fél kézzel átröpítsem őt a terem másik végébe. Ha kérdeznének, azt mondanám, hogy sokat gyúrok és kész. Minden esetre most rajtam a sor, hogy odalépjek az adminisztrációs pulthoz, egy kedves, bűnbánó mosollyal. Már sokkal fontosabbnak tűnik a kocsim büntetésénél, hogy Rowennel köcsögösködjek. - Üdv... Elnézést az előbbi kiborulásomért - na, még elnézést is kértem... - Szeretnék feljelentést tenni Mr O'Dowood ellen, rendőri túlkapásért. De cáfoljon meg a lépése jogossága tekintetében, amennyiben úgy érzi, hogy a testi épsége forgott veszélyben az imént. Ráadásul úgy kívánt megbüntetni, hogy még csak nem is igazoltatott, úgy érzem, hogy ezt a lépését az irányomba mutatott szubjektív ellenszenvére alapozva tette. Nyilván nem forgott. Foroghatott volna, de ennyire én sem vagyok hülye, és egész jól türtőztettem is magam.
A bétás dologra már inkább nem reagáltam. Még hogy nem az ő dolga ? Akkor kié? Ha valamelyik falkatagját megölnék, akkor vesszen csak majd ő megvédi magát? Minek is az összetartás, végülis csak egy ellenséges falka mellett élünk.. Ellentmondásos gondolataim vannak. Én is lesz@rom mi van a többivel, épp ezért nem mentem bele felesleges gennyes erkölcsi vitákba. A csekk dolog viszont már mélyebben érintett. Épp annyira, hogy vegyem a fáradtságot, és közelebb lépjek a pulthoz. - Megbüntetni megbüntethetlek. Csak épp nem volt minden szabályos, de ettől függetlenül a büntetés érvényben van.. Mr De Luca – teszem hozzá szarkasztikus vigyorral. A szabályok betartása sosem volt kenyerem, Westmoreland pattog ezért is eleget, de nehogy már úgy próbáljon hülyére venni. Ziher, hogy nem sokszor volt rá alkalom, hogy büntetést fizetgetett be, mert egy vakkantására elintéztek mindent. Én se talpaltam be az összes szabályt, főleg azért mert nagy ívben szarok rá, de ettől függetlenül valami még csak megragadt. Most viszont nem fogja megúszni, ha rajtam múlik. Bár már nem is a büntetés volt a lényeg. - A büntetés kiállításának nem része az igazoltatás, ha bármilyen más jelen lévő, ismert személyazonosságú személy közlését is elfogadhatom igazolásként. Egynek itt vagyok én, mellesleg ott a tilosban parkolást igazoló dokumentum is a kisasszonynál a kocsi rendszámával, a tulajdonost igazoló adatokkal, és a fényképes igazolvánnyal //*// – intek a recepciós és számítógépe felé, de most már kezd felforrni az agyam. Megdörzsöltem az arcom, miközben végighallgattam a recepciósnak előadott monológját. - Ennyi? – kínomban elröhögtem magam, és folytattam mielőtt a nő – Wendy, Violet vagy valami ilyesmi – érdemben lereagálhatta volna. Ezt hagyja a nagyokra. – A rendőri túlkapás oké, de sokra nem mész vele, bár már rég folyt ellenem eljárás. Itt megeresztettem egy hálásnak szánt vigyort, de csak groteszk grimaszra futotta. - Viszont testi épség veszélyeztetéséről szó sem volt. Agresszív magatartás… - tagoltam lassan és a hangszínem is kezdte tükrözni az elhangzottakat. – Kultúráltéknál nem divat nőkkel üvölteni. - Tudok ilyeneket is, attól , hogy nem alkalmazom. - Én már csak tudom nem? Végülis én lettem az emberek között a – hogyismondta’ , ja megvan – kiskirály. Úgyhogy jobban ismerem őket nálad, aki elvárja, hogy istenként rajongja körül még az ellenség is. A nő valami motyogott, kb úgy hangzott, hogy mindjárt szól valakinek, majd azzal a lendülettel zavartan kiviharzott a helyiségből. Ha most hív valami önkéntes "zsenit" falnak megyek. Úgy fordultam vissza az Alfa felé, mint aki épp most készül szembe nézni valami Castoroszaurusszal. Hát ha logikusan átgondoljuk a dolgot, akkor körülbelül esélyeim terepen egyenlők a nullával, köszönhetően az őrzőknek. Nem mintha anélkül egy súlycsoport lennénk, de fő az önbizalom. Úgy szólaltam meg, mint mikor az apa oktatja az ötéves kisfiát, aki épp most túrta fel a másik kölyök homokvárát. - Egyszerűbb lenne, ha befejeznéd az arcoskodást, és szépen hazamennél a kiskutyáidhoz mielőtt még valami bajuk esik a gondoskodásod hiánya miatt. Majd értesítem Westmorelandet a történtekről, sőt, egyenesen a felvételeket adom át- intettem a kamera felé -, ha akarod. De most takarodj innen a büntetéseiddel együtt, mert nem lesz elsimítva semmi, ha rajtam múlik, és idejöhet még pár sutyerák, akkor is marad az alaphelyzet. Eljött az a pillanat, hogy a fegyveremért nyúltam. Gyávaság vagy sem, ez van. Végül a pisztollyal a kezemben megfordultam, és határozott léptekkel elindultam a hátsó udvar felé. Nem várom meg míg ideér a "segítség".
//* Ha valami álnéven fut akkor szólj, és ezt a részt javítom, vagy valami XD //
Megbüntetni megbüntethet, csak épp nem minden volt szabályos? Hát bazmeg! Én is leparkoltam a kocsimat, csak épp nem volt minden szabályos... Akkor ugyan ott vagyunk, nem? Még rendőrnek is hülye... Azért az már szint. - Persze, ott a büntetőcédula, de az már igen csak hanyag eljárásnak tűnik, hogy arról akarod lemásolgatni az adataimat. Ki tudja, lehet, hogy nem is az én nevemen van a kocsi, lehet, hogy ez nem is az én büntetőcédulám, hanem csak találtam az utcán, és behoztam, és az sem biztos, hogy hiteles adatokat diktáltam be a kollégádnak, aki büntetett a parkolás miatt... Seggfej. Ezt már nem teszem hozzá, megtartom magamnak, ennek ellenére a hanghordozásomból könnyedén rájöhet arra, hogy ez bizony kétoldalú szerelem köztünk első látásra. - Igazad van. Kisasszony, vegyük hozzá, hogy eljárás közben Mr O'Dowood nem volt elég körültekintő, és nem bizonyosodott meg a személyazonosságom hitelességéről. Teszem még hozzá mosolyogva. Szerintem a csaj teljesen hülyének néz minket. Vagy lassan elkezdi keresni a kamerát valahol a pult alatt, ami nem biztonsági, hanem valami TV-s átverés egyik kelléke. - Szarok az illemre, O'Dowood! Azért még senkit sem bírságoltak meg, mert üvöltözött a nejével. Akkor se nagyon emelitek fel a jól táplált seggeteket, amikor az alkesz apa halálra veri a családját. "Addig nem tehettek semmit, amíg nincs tettlegesség." Gyönyörű. Kiiszom a kezemben levő üdítőt, és egy könnyed mozdulattal összepréselem a fémdobozt a markomban, mintha csak egy papírfecni lenne. Aztán egy jól irányzott lövéssel kidobom a kukába. Környezettudatos vagyok, ezért errefelé nem jár fültő vakargatás? Szó nélkül hagytam, hogy leoltson, és faképnél hagyjon. Láttam nála a pisztolyt, nem vagyok se vak, se hülye. De nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Ezzel nem fog megállítani. Szinte fogadni mernék arra, hogy ezüsttel van töltve. Hülye lenne ebben az állapotában hagyományos lövedéket használni... Ez nyilván őt nem érdekli, de mindig is szánalmasnak gondoltam azokat a farkasokat, akik fegyverhez nyúlnak. Bár ez nem farkas. Ez egy korcs, ebben az állapotban pedig még annál is mocskosabb korcs. Figyelem, hogy merre megy, bár, ha nem követném a tekintetemmel, a szaga alapján úgyis megtalálnám. Hetyke mozdulattal nyúlok a farzsebembe, és pengetem ki a pultos nőnek a bírság összegét. - Nem kell visszaadjon. Hagyom ott anélkül, hogy akár csak ránéznék, majd megindulok Rowen szaga után. Úgy tűnik, hogy az udvarra ment, én pedig nem jövök zavarba attól, hogy lenyomjam a kilincset, és kövessem. - Hmm, mennyivel jobb a friss levegőn, nem? Legalább nem érzem annyira intenzíven az ocsmány bűzödet. - köpöm oda neki, és lassú, ráérős léptekkel járkálok körülötte - Szóval... Hogy is volt az, hogy te utasítgatsz engem? Lehet, nem hallottam tisztán odabent, túl nagy volt a zaj.
Ez egyre nagyobb f@szságokat beszél... Nem is az ő büntetőcédulája. Akkor mi a francnak hozta be hőbörögni? Találta az utcán. Na igen, de az adatai az igazolványképpel együtt szerepelnek, úgyhogy vagy valamit nagyon benéztünk, vagy van egy másik fickó ezen a néven aki kopp így néz ki, vagy szimplán csak egy idióta. És a legjobb a vége: Hiába diktál be baromságokat, a rendszám alapján meglesz a tulaj, onnantól kezdve meg már az öreganyja nevét is megadhatja, max még hozzácsapjuk a rendőrség félrevezetését is. De ezt már csak magamban vezetem le. Egy ekkora idiótával álljon le vitatkozni a hóhér. - Áttanulmányozhatnád a dolgokat, mielőtt baromságokat pofázol - hagytam rá végül egy érdektelen vállvonás kíséretében. A nő feljegyezte a dolgokat, de max Westmorelandig fog eljutni a dolog. Ebből ő se fog ügyet csinálni, sokkal inkább abból, ha leállunk balhézni az őrsön. Akkor lehet, hogy kiakadna. Az alkesz apa példánál valami elpattant a fejemben, és teli torokból tört fel belőlem a nevetés. Nekitámaszkodtam a pultnak. Mindkét kezemmel megdörzsöltem az arcom, mikor letöröltem a vigyort a képemről. - Erkölcscsősz lettél? Zseniális, komolyan. Össze se lehet hasonlítani egy magadfajta kutyát az emberekkel. - És ebben az esetben az embereket többre tartom. Azok legalább nem ugatnak vissza. És gyengébbek. - Fizess és takarodj.
Amint kiléptem elővettem egy cigit. De épp, hogy felparázslott, nyílt az ajtó. Az égre elemeltem a tekintetem. Fasza. Mondandójára fanyar mosoly jelent meg a képemen, de nem szóltam semmit, kezemben békésen pihent a fegyver, ujjam a ravasz felett. K/rvára nem célom harcba keveredni ezzel a felsőbbrendű tulokkal. Ennek több oka is van. Egy; ha Westmoreland megtudja, egy gyors agyvérzés után kirúg. Kettő; akkor rúghat ki, ha élve megúsznám. Három; nekem kb a fegyver maradt csak, mint esélyem megtestesítője, a lövésre pedig az egész csürhe idesereglene. Szóval ez is kilőve. A grimasz elmélyült az arcomon. Úgy fordultam, ahogy járkált, nem hagytam, hogy mögém kerüljön. - Mit akarsz kompenzálni azzal, hogy játszod a felsőbbrendűt? - Egy slukk után fojtattam. - Kapuzárási pánik? - Megtoldottam egy vigyorral. Kezdett fogyni a türelmem. Figyeltem ahogy a parázs sisteregve felszisszen. - Ha ennyire kib@szottul zavar az utasítgatás, ásd be magad a föld alá, mert a való világban - és ezalatt azt értettem, hogy a falkája nélkül -, te sem vagy több nálam, vagy a többi nyomorultnál. - Köptem felé a szavakat, miközben fejemmel a recepció felé böktem. Akkora ingerenciát éreztem rá, hogy felemeljem a fegyvert és meghúzzam a ravaszt, hogy még a pisztolyt tartó kezem is megremegett. De... nem lőhetek. Elmenekülni nem fogok. Tele az épület. Lenéztem a ujjaim közt égő cigire, majd a nyitott ablakokra felettünk. Tele az épület. Még. Fogtam az öngyújtót, de fél szemmel a fickón tartottam a szemem, hogy ha kedve lenne feltépni a torkomat, akkor azért képben legyek. Kivettem a zsebemből a cigis dobozt, majd az öngyújtó lángja fölé tartottam, és amint lángra kapott az egész behajítottam az egyik ablakon. Abban az irodában elvileg most nincs senki, a fickót láttam elmenni nem rég. Az a pár szál cigi a dobozban pedig hamarabb elég, minthogy a padlón lángra kapjon bármi. Már, ha a padlón landolt, de mivel az asztal a szemközti oldalon van, nem túl valószínű, hogy odáig eljutott. Nem kellett sokáig várnom, hogy a füst miatt felvisítson a tűzjelző. Ezzel egy időben felemeltem a fegyvert, és meghúztam a ravaszt...
Érdeklődve figyelem, hogy mit okoskodik azzal a szerencsétlen dobozzal. Most komolyan, mit akar ezzel elérni? A szavai leperegnek rólam, elnézem neki, hogy ebben a helyzetben nem igazán van más lehetősége, mint az, hogy végső elkeseredésében sértegetni próbáljon. Elég szarul csinálja, ha őszinte akarok lenni, ennek ellenére kedvem lenne felröhögni a próbálkozásán. Az égő, füstölő doboz szép ívben repülni kezd, majd egy nyitott ablakon keresztül talál utat magának az épületbe. Pillanatokkal később idegesítő riasztó hangja sípol bele a dobhártyámba, aztán valami más is megzavarja a békés nyugalmamat. Egy robbanásszerű, fülsüketítő puffanás, aminek eredményeképpen néhány másodperc múlva eljut az agyamig a fájdalomérzet gyilkos ténye: ez a farok ezüstöt küldött a vállamba. Annak köszönhetően, hogy ilyen közelről tolta belém a fémet, teljesen keresztül ment rajtam a golyó, és nem hagyott mást maga után, mint egy tátongó lyukat, aminek a széleit marta az ezüst érintése. Szinte lassított felvételben láttam, ahogy a vérem ráfröccsen Rowen arcára és ruhájára. Öblös morgás szökik fel a torkomból, a szemem pedig vörösen izzik fel. A vérvonalamnak hála talán észre se veszi, hogy mikor markoltam rá félig átalakult, karmos manccsal a torkára, és mikor vágtam le a betonra. Ki tudja, a mozdulat hevétől talán még az állkapcsa is megrepedt, bár nem szándékoztam olyan sérülésekkel ellátni, amiket nem tud egyszerűen kimagyarázni. Kapja be, én még ezek után is odafigyelek rá. Hát nem vagyok egy gavallér? - Erre most nagyon rábasztál, aranyom... Közöltem vele a tényeket állatiasan eltorzult torokhangon, és ha még a kezében van a fegyver, rálépek a kézfejére, amiben szorítja. Hallom, ahogy a csontok megadóan roppannak a testsúlyom alatt., de a nyaka még mindig az ujjaim szorításában van. Beleszimatolok a levegőbe. A vér szaga megvadít, a kaland, az izgalmas helyzet egészen felpörget. Tetszik, hogy a lebukás veszélye fennáll, és tetszik az is, hogy a Bestia végre vért onthat. Amint lehetőségem van rá, félre rúgom a fegyverét, majd eleresztve a nyakát, ráfogok mindkét sípcsontjára, és úgy emelem fel, hogy Rowen fejjel lefelé lógjon. Még szívességet is teszek a világnak... - Milyen kár, hogy leestél a lépcsőn, és olyan csúnyán értél földet... Hörgöm neki oda, és egyre erősebben szorítom a sípcsontját. A húsa vajként adja meg magát a természetfeletti erőnek, a csontja pedig halk, elnyújtott ropogással reped szét a markomban. Ennyi elég lesz... - És milyen kár, hogy gondatlanságból felgyújtottad a saját melóhelyedet... Kénytelen vagyok a bal karommal a hónom alá csapni a férfit. Felmorgok, ahogy a sebem nyilall, de ennyit 350 évesen csak kibír egy Alfa, nem? Távolról hallom, hogy az emberek sürögnek, és elhagyják az épületet. Sietnem kell... Az eresz mentén, a lehető legnagyobb ugrásokkal haladok felfelé a falon, félig emberi, félig állati alakban, egészen a második emeletig, bal hónom alatt Rowen testével, majd ahogy megfelelő közelségbe érünk, a cigis doboza után hajítom a testét, be a szobába, akár egy rongybabát. Majd követem én is. A füsttől alig látni valamit, de ha a kamera mégis vesz, hát majd Westmoreland eltussolja. Nem hiszem, hogy a kollégák örülnének és félig farkasként brillírozó embernek a biztonsági felvételeken... - A maradékot majd akkor, ha nem leszel nyomorék, és farkasként vagy képes küzdeni. Ha nem jössz, majd én megkereslek. Milyen jó, hogy gyújtóm nekem is van, ráadásul minden gond nélkül már emberré visszaalakulva alakulva égethetem fel a papírkupacokat, ahol csak érem.
Még időm sem volt kiélvezni a vér látványát, mire feleszméltem, már csak a kezemet sikerült hárítólag felemelni, de végül úgy zuhantam le a betonra, mint egy darab kő. Ezt a részt már nem igazán zongoráztam le, mikor beriasztottam a tűzjelzőt, de váratlanul sem ért. Készültem felemelni a fegyvert, de még lehetőség sem volt, a csontjaim megadóan roppantak, de a másik kezem még szabad volt, úgyhogy a nyaka felé kaptam, amolyan 'rohadj meg csak azértis' szándékkal, merthogy ez már lefutott játszma, az ziher. Fél perccel később már fejjel lefelé élvezhettem a kényeztetést. - A roh@dt anyád... Esküszöm, ha letelik a három hónap... Mindegy hogy... Mindegy milyen áron.. És mindegy mennyi áldozattal, de elintézem, hogy ez a roh@dék szenvedjen. Elfojtott morgásba torkollott üvöltés tört a fel a torkomból, ahogy újabb csontok törtek szilánkosra. Ép kezemmel a lába felé kaptam, tekintetem a pisztolyt kereste, de hiába. A késem még mindig ott lapult a tokjában, de balfaszság lenne most elővenni, annyit érnék el vele, hogy nem maradna semmim. Ó, hogy az a ... Tehetetlenül hagytam, hogy magával cibáljon. Egyetlen ép végtagom maradt, az is a bal kezem. Hörögve, fújtatva landoltam a padlón. Már rég nem égett semmi, csak a füst maradt, a tűzjelző még mindig élesen vinnyogott, az emberek meg úgy rohangáltak kint, mint a mérgezett egerek. Zihálva támaszkodtam a bal kezemre és valami használható fegyver után kutattam. - Leestem a lépcsőn mi? - hörögtem torokhangom, miközben az egyik asztal felé vonszoltam magam. Minden mozdulat olyan volt, mint ha belülről húzgálnák ki egyesével az összes izmot és inat, egy csont átszúrta a kézfejemet és groteszk hatodik ujjként kandikált ki. - Azért van a vérem az iroda padlóján. - Az övéről meg már nem is beszélve. - Ennél jobb mesét kell kitalálj mire Westmoreland ideér - pofáztam tovább, miközben egyre előrébb vonszoltam magam. Amíg a gyújtogatással volt elfoglalva ép kezemmel előhúztam a késemet és a maradék erőmmel az achilles ínját célba véve hajítottam el, és ha célt kirántottam az asztal alsó fiókját. Semmi. Azanyját. A másodikban tipp bejött, volt ott egy pisztoly. Meglöktem magam a lábammal, mire vállal nekivágódtam az asztalnak, de ekkor már a kezemben volt a fegyver, és ha addigra már felém fordult a szemére céloztam és leadtam négy lövést, az utolsót már az asztalnak dőlve. A lényeg az volt, hogy eltaláljam a szemét, és ezzel nyerjek pár másodpercet, hogy a zsebemben lévő tartalék ezüsttöltényekre lecseréljem az eddigieket.
Heh, és a rohadéknak még mindig van életereje tovább küzdeni! Ha meg akarnám dicsérni, akkor talán azt mondanám, hogy igazán elismerésre méltó, de mivel ilyen szentségtörésre nem vetemednék, így csak azt mondom, hogy őrült. Ahogy a tőr beleáll a lábamba, felhördülök, de csak azután kapok oda, hogy megnéztem, mit csinál. Vonszolja magát tovább, és tovább, és egy fiókban kutakodik. Pazar. Összegörnyedek, és kitépem a kést a lábamból, amjd elhajítom valahova a terem másik végébe. A teremen egyre nagyobb a forróság, és lassan meg kell gondoljam, hogy hova lépek, hogy ne essek a saját csapdámba. Egy pillanat alatt elvehetném tőle a fegyvert, amit szerzett, de ennyi öröme neki is lehet. Az első golyó a fülem mellett süvít el, a második átszaggatja a szememet. Felüvöltök, ahogy a hideg fém utat váj magának. Bassza meg, hogy már megint a bal szemem! Ilyen nincs... Reflexből fordítok neki hátat, hogy a maradék két lövés a hátamba fúródjon. A golyók úgy lökődnek ki belőlem, mintha viaszból lennének, és még a tűz ropogásán át is hallom, ahogy koppannak a padlón. Nincs messze tőlem, én pedig a vérvonalamnak hála még így, sebesülten is gyorsabb vagyok, mint azt Rowen szeretné. Így minden bizonnyal nem, vagy nem teljesen tudta megtölteni újra a fegyverét, mire ott termek vele szemben, és a kezével együtt úgy hajlítom meg a pisztoly csövét, hogyha elsüti, a robbanás a kezét is le fogja szakítani. Az arcom vértől csatakos, néhány cafat hús is leszakadva fityegett a szemüregemben,a szemgolyóm helyén. - Ha nem gyűlölnénk egymást ennyire, még a végén elcsábítanálak a falkámba. Biztos lenne társaságod a hasonló felfogású végrehajtóim között... Remélem, hogy felfogja, amit mondok neki még azelőtt, mielőtt ott hagyva csapot-papot, az ablakon át távozom. Nem akarom megölni, nem így és nem itt. Majd akkor, ha visszakapja a bestiát, és képes lesz farkasként küzdeni a játékfegyverei helyett.
Az elmúlt napokban házat kerestem, de mivel nem sokat találtam, ezért a betörés helyett inkább az őrsön aludtam. Vagy ez, vagy bebújok a Sam nevű kölyök mellé, de akkor már soha nem mosom le magamról, hogy én vagyok a kölykök megrontója. Egyébként is, az oposszum baromi hálás volt, és lepisilt, amikor a múltkor enni akartam adni neki – mármint az állatnak, és nem a kölyöknek –, szóval… szerintem nem kellene túlságosan erőltetnem a dolgot. Odette már hozzászokott ahhoz, hogy egy szál alsógatyában szaladgálok, de próbáljuk a fiatalabb korosztályt nem kitenni ennek a traumának. Szóval berendezkedtem az egyik fogdában, ami egyrészt egészen kényelmes, másrészt veszélyes dolog, és azokon az éjszakákon, amikor valami buli van, teljesen használhatatlan. Valamiért a drogdílerek, nemi erőszakolók és ittas vezetők nem szeretik, amikor egy pizsamás rendőr bevonul közéjük. Eleinte röhögtek. Aztán megpróbálták elvenni a kulcsot. Szóval hosszas gondolkodás után fogtam magam, és kiköltöztem a garázsba. Ma úgyis találkoznom kell a partneremmel, szóval jobb itt kezdeni a napot. Csak tudnám, miért nem fűtenek itt éjszakánként, amikor a celláknál meg olyan baromi jó meleg van… És nem a százharminc kilós Little Mouse miatt, aki lassan bentlakó vendég lett nálunk. Szóval korán reggel felébredtem, bementem lezuhanyozni – ha az ember elég szépen mosolyog, azt is lehet, csak vigyázni kell a fránya szappannal –, majd beöltöztem, a szekrényemből magamhoz vettem három epres müzliszeletet, beültem a kocsiba, amit elvileg nekem meg a jövendőbeli partneremnek el kellene foglalnunk, mint egykor Rómát is valakinek, és vártam. Meg halálos nyugalomban majszoltam az első szeletet. Mitől kellene mégis tartanom? Ha valaki jön, van szolgálati fegyverem, és a probléma meg lesz oldva.
Nagy nap volt a mai. Új társat fogok ugyanis kapni, ez volt a szenzációs hír. Az utóbbi időben már nem volt senki, aki velem dolgozott volna, mert az előző társam nyugdíjba ment, annyira pedig nem voltunk eleresztve rendőrökkel, hogy csak úgy berakjanak mellém valakit. Igazából nem is bántam annyira, mert én remekül együtt tudtam ám dolgozni magammal, és az sem okozott problémát, hogy megbeszéljem a társammal, hogy mit és hogyan kellene. Remekül egyetértettem magammal, és ez volt az egészben a legjobb. Ettől függetlenül azonban nagyon izgatott voltam, hogy vajon miféle új rendőr kerül majd mellém. Afféle legendákat már hallottam róla, amik az őrsön keringtek azóta, mióta megérkezett ide hozzánk, de látni még nem láttam sajnos. Mikor reggel felkeltem, le is zuhanyoztam nagy lelkesen, hogy felébredjek, aztán vagy egy óráig álltam a szekrényem előtt fagyoskodva, mezítlábasan, hogy mégis mi a fenét vegyek fel. Oké, talán túlzásba is vittem egy kicsit a nagy izgalmat, de csak együtt kell majd dolgoznom egy idegennel, és a legjobb első benyomást akartam kelteni. Lehet, hogy nevetséges, de volt egy ilyen hülye gondolatom, úgyhogy ezt el kellett fogadnom még nekem is. Mire sikerült kiválasztanom az általam megfelelőnek ítélt ruhadarabokat, máris késésben voltam, a nagy kapkodás pedig azzal járt, hogy már nem volt időm elszaladni kávéért, ahogyan azt minden reggel menetrendszerűen meg szoktam tenni egyébként. Nagy sebbel-lobbal rohantam be az őrsre, és a pultnál megérdeklődtem az ott ücsörgő Nancytől, hogy az új társamat hol fogom megtalálni. Csak a nevét tudtam, ő pedig tájékoztatott, hogy már kiment innen, nem is olyan sokkal korábban. Egyből meg is szaporáztam a lépteimet, és a parkoló felé vettem az irányt. Azért a biztonság kedvéért a közös kocsink számát felírattam egy cetlire, és most hol azt bámulva, hol az autók során végigtekintve kerestem azt a járművet, amivel elméletileg mennünk kéne. Eszem ágában sem volt azzal furikázni egész nap, a rendőrautó olyan feltűnő… Bingó! Már láttam is, hogy melyik az, úgyhogy odasiettem, és anélkül, hogy benéztem volna, már be is huppantam az idegen mellé. Mivel úgy láttam, hogy a volánhoz ült be, pedig automatikusan oda szerettem volna, így előtte még meg kellett kerülnöm az autót ahhoz, hogy az anyósülést befoglalhassam. - Helló! Ne haragudjon a késésért, elmehetnénk gyorsan kávéért? Már ha nem bánja, hogy… - végül azonban sikerült beülnöm, miközben máris beszélni kezdtem, az ajtót is bezártam ügyesen, és azzal a lendülettel már fordultam is a férfi felé egy hatalmas mosollyal, ami azon nyomban le is hervadt, ahogyan rájöttem, hogy mitől olyan ismerős nekem a fazon. - Ne már! – kiáltottam fel méltatlankodva. Alig akartam hinni a szemeimnek, pedig biztos, hogy nem csaltak, és még csak nem is álmodtam. – Ugye ez most csak valami vicc akar lenni?! – néztem rá összeszűkült szemekkel, dacosan. Még néhány kósza tincs is repkedett az arcom körül, ahogy magyaráztam. – Maga nem lehet itt! – ráztam meg a fejemet újra, mintha mégiscsak fel akarnék ébredni egy álomból. – Árulja már el, hogy mégis mi a fenéért követ engem! – követeltem egyből a választ. Még mindig nem voltam hajlandó elhinni, hogy ez megtörténhetett velem. Pont itt, az isten háta mögött. Mondjuk Kemi sem volt éppen a világ közepe, az tény. – Mit képzel magáról, hogy még itt sem hagy békén?! – magyaráztam tovább, már-már felháborodva. Igen, fel voltam háborodva, méghozzá mélységesen. Ki a fene ez az ember?
Amikor a nő behuppan mellém, csak ránézek, aztán elvigyorodok, és hagyom, hogy mondja, amit mondani akar. Aztán, mikor neki is leesik, mi történt, én csak előre fordulok, és befejezem a müzli-szeletet. Nem tűnök idegesnek, nem is vagyok az. Nevetni sokkal inkább kedvem lenne, de ez már másodlagos dolog. Szerintem nem venné ki jól magát. Hagyom, hogy végigmondja, majd eltüntetem az utolsó morzsákat is – semmit sem hagyok veszendőbe menni –, aztán hátradöntöm a fejem, és megszólalok. – Először is: üdv! Most érkeztem a városba, és én leszek az új társa, már ahogy elnézem – vigyorodok el, és felé nyújtom a kezem. – Aztán, ha a formalitásokkal megvagyunk, csak egy dologba kötnék bele. Nem én követem magát. Példának okáért ebbe a kocsiba sem ültem be maga mellé. Közel ötszáz évesen elhiheti nekem, hogy más dologban is ki tudom élni magam, mint abban, hogy csinos szőkék után kémkedek. Magának, meg az öreg haverjának meg szokásává vált ott feltűnni, ahol én megtelepedtem az elmúlt olyan ötven évben. Sokkal jobban érdekelne, hogy mégis mit kerestek a bátyám birtokán… Másrészt, maga szerint tényleg annyira hülye lennék, hogy beülök maga mellé, egy rendőrségi autóba? Lehet túlságosan sokat árulok el, de nem nagyon izgat. Eska köpönyege a helyére csúszik, a nő talán még azt sem tudja kifürkészni ezek után, hogy farkas vagyok-e, vagy csak megadtam neki egy számot… Bár, azt hiszem, ezen már túl vagyunk. Húzós lenne az elmúlt időszakban úgy feltűnni valaki körül, hogy alig öregszem valamit. Pedig egyre több az ősz hajszálam. Igaz, ha Aimée így folytatja, ki is hullik az összes, mire végre elérem a bűvös ötszázast. – Nos, én két megoldást látok – közöltem vele csöndesen. – Egyrészt, lenyelhetjük a büszkeségünket, és megbeszélhetjük ezt a nyilvánvaló félreértést. Felnőtt, értelmes emberek módjára. Másrészt foghatjuk magunkat, és mehetünk hisztizni a HR-osztályra. Bár azt magára bíznám, én majd állok az ajtóban, és nevetek, amíg a földhöz veri magát… – Ó, és bocsássa meg a modortalanságot, Benjamin vagyok – mutatkoztam be a nőnek. Mert hát senki sem mondhatja, hogy modortalan vagyok, csak… Van modorom, az is furcsa. Csak tudnám, mióta. Aimée hatott rám, vagy én tettem őt hasonlóvá? Fene sem bogozza már ki ezeket a szálakat.
- Én sem ültem volna be, ha tudom, hogy ki ül itt, elhiheti… - fűztem hozzá hűvösen, és tőlem szokatlan módon, udvariatlanság ide vagy oda, de nem fogadtam el a felém nyújtott kezet. Valahogy annyira kizökkentett az általános viselkedésemből, hogy képtelen voltam megtenni ezt az apróságot. És különben is, valahányszor összefújt vele a sors szele, valahogy mindig a hideg futkosott a hátamon. Bár ez valószínűleg csak azért lehetett, mert nem értettem, hogy miért volt mindig ott, ahol én is tartózkodtam éppen. - Csakhogy most én élek már itt több mint egy éve, míg maga csak most érkezett meg. Legalábbis gondolom – böktem felé indulatosan az ujjammal, miután lelöktem a táskámat a lábam mellé, hogy ne foglalja a helyet az ölemben. – Valószínűleg ezért a jelzőért keresztben lenyelné magát… - dünnyögtem magam elé, Kennethre utalva. Ha ezt elmesélem neki, egészen biztosan ki fog akadni. Mondtam én neki már korábban is, hogy ez a fickó követ bennünket, de azt mondta, hogy csak paranoiás vagyok. Na, ezek után mondja nekem azt valaki, hogy ez csupán paranoia! Ez nem lehetett véletlen, egyszerűen nevetségesnek tűnt az egész helyzet, és kész. - Hogy min? Milyen birtokon? – kérdeztem értetlenül, mert igen, sikerült a lényeget kiragadnom az egész mondókájából. – Mi nem voltunk senkinek a birtokán illetéktelenül! – vágtam vissza szinte gondolkodás nélkül, le sem véve róla a tekintetemet. Ez nem volt ám olyan egyszerű feladat, mivel annyira ideges voltam a jelenléte miatt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy felpofozzam, vagy inkább szálljak ki a kocsiból és hagyjam őt a fenébe. Mind a kettő tetszetős megoldás lett volna, de mindenképpen ostobaság is, úgyhogy inkább megpróbáltam visszafogni magam, biztos, ami biztos alapon. Mert egy felnőtt nőnek tudnia kell viselkedni, még olyankor is, amikor a helyzet egyszerűen képes kiakasztani. - Én nem szoktam a földhöz verni magam! – feleltem, miközben szemeim résnyire szűkültek a nyilvánvaló sértettség és harag miatt. Még hogy én földhöz verjem magam! Egyszerűen felháborító volt már maga a feltételezés is. – Higgye el, nem tartana sokba, hogy elintézzem, ne legyen a társam, de valószínűleg nem tudnák magát betenni más mellé, mert senki nincs egyedül, rajtam kívül. Én jól megvoltam így, csak hogy tudja! – fontam össze két karomat magam előtt, továbbra is jelezve a távolságtartó szándékomat. – Megpróbálhatjuk kibírni egymást egy darabig, nem tudom mennyire fog menni. Egyáltalán nincs hozzá kedvem, bár gondolom ez már nyilvánvalóvá vált maga számára is. Ha akarja, most azonnal bemehetünk, beszélek én a rendőrfőnök-helyettessel, úgyis bent van már – magyaráztam tovább, mert emlékeztem, hogy ma reggel már láttam Jake-et bejönni az őrsre. - Ó, és még valami Benjamin! – fordultam oda ismét, mert idő közben jobbnak tűnt, ha kifelé bámultam inkább a szélvédőn. – Nem csak azért modortalan, mert nem mutatkozott be – ezúttal a szemeim ismét összeszűkültek, majd végre sikerült rendeznem a vonásaimat is. – Egyébként Mandy vagyok – mutatkoztam be végül én is, ha már ilyen sokszor találkoztunk egymással, most meg már ráadásul elkerülhetetlen is volt ez az egész. – Örülnék neki, ha a farkas haverjainak nem újságolná el, hogy az új társa őrző. Igyekszem diszkréten kezelni ezt a dolgot, főleg a két falka előtt. Gondolom tudja, hogy mi a helyzet… - vontam meg a vállaimat.
– Tudja, Finnországban volt egy szemész-barátom, ha gondolja, beajánlhatom hozzá – folytattam. Őszinte leszek, az első pillanatnyi megrettenés után baromira élveztem a nő idegein táncolni. Szörnyű ember vagyok, tudom, de hát az öreg koromra ez csak elnézhető nekem… Legalább nem vadidegen gyerekekre lövöldözök, akik véletlen áttévednek egy birtokhatáron, vagy mókust akarnak fogni. Az Aimée. A nő itt élésre vonatkozó szavain viszont csak hátravetem a fejem, és nevetek egyet. – Igen, és szerintem találunk olyat, aki másfél-két évszázada itt él. Nem hiszem, hogy bármin változtatna, mióta van itt. Én is itt vagyok, maga is. Normális esetben ennek a városnak elég nagynak kellene lennie, hogy soha ne lássuk egymást – vontam meg a vállam. Csak hát nem az, és ezt én is tudom. A dünnyögésére már nem nevetek, csak játékosan vicsorítok. Hadd higgyen rólam, amit akar. Ennél jobban már nem járathatom le magam, igaz? Akkor adjunk azoknak az előítéleteknek! – Nem hiszem, hogy képes lenne rá… De szeretném, ha megpróbálná… – Aha, én meg karácsonykor piros maskarába öltözök és rossz gyerekeket fenekelek el hobbiból – feleltem flegmán. Ha hazudozunk, akkor játszhatjuk ezt a játékot ketten is. Csak vigyáznia kellene ennek a drága Piroskának, mert épp beült a csúnya ordas mellé. – Heinrich Morgan birtokára gondolok. Skócia… Rémlik? És örülnék, ha ezúttal nem próbálna hülyének nézni, mivel a családom az egyik olyan dolog, amivel kapcsolatban nem szeretek viccelni. Érzem az idegességét, és a felháborodását is… Rosszul rejti el magát ahhoz képest, hogy őrző. Biztos olyan fiatal, mint amilyennek kinéz… Hiába, ilyenkor mindig eszembe jut Aimée és Emelie régről, amikor még csak kölykök voltak a kezem alatt… Mit ne mondjak, hiányoznak azok az idők. De már elmúltak. Talán túlságosan régen is. – Szófordulat volt. Vagy jobban tetszene a „habzó szájjal visít” kifejezés? Lehet, rosszul fordítom fejben, azért elnézést kérek… – mondom, és azt hiszem, immár direkt húzom az agyát. Mit ne mondjak, hihetetlenül szórakoztató kis hölgy, főleg, amikor ideges. – És mégis mit mondana a helyettesnek? Egy csúnya nagy ordas követi mindenhová, maga meg beugrott mellé az autóba, de nagyon szeretné, ha többet nem kellene látnia? Várjon, ha ez az előadás megtörténik, nekem még szükségem lesz néhány ilyenre… Ekkor már a földön heverő, üres müzliszelet-csomagolások felé intek. Megvárom, hogy az utolsó adag szövegét is végigmondja, aztán csak megrázom a fejem. – Tudom. És üdvözletem, Mandy, jó dolog végre egy nevet társítani az arcához, ha már annyiszor láttuk egymást – vigyorodtam el. – Egyébként a „haverjaim” miatt nem kell aggódnia, távol tartom én magam a farkasok balhéjától. – Azért Odette tudni fog a kishölgy személyazonosságáról, de az más dolog, ő csak nem adja tovább. Amúgy sem ez életünk legfontosabb titka, azt hiszem. – És tisztában vagyok azzal, mi folyik itt, de ne aggódjon, egy barátomnak segítek, nem pedig katasztrófa-turizmusra szántam rá magam öreg fejemmel.
- Ez nem normális eset, és amúgy sem elég nagy a város – próbáltam megőrizni a hidegvérem, de elég rosszul ment. Általában könnyen kezeltem a vitás helyzeteket, de kivételek persze mindig akadtak. Olykor-olykor belefutottam valaki olyanba, aki képes volt annyira kihozni a béketűrésből, hogy annyira kikeljek magamból, mint ezen a mai reggelen is. Elég volt csak ránéznem erre a férfira, és legszívesebben máris kitéptem volna az összes hajamat, ha nem sajnáltam volna annyira azokat a méz-szőke tincseket. De sajnáltam, úgyhogy a lehető legjobban próbáltam visszafogni az indulataimat, inkább kevesebb, mint több sikerrel. - Egyébként pedig csak azért mondtam, mert nyilvánvaló, hogy nem én követtem magát, ha képes lenne követni a gondolatmenetet, de miért is tudná? – forgattam a szemeimet kelletlenül. Annyira szívesen belevertem volna azt az önelégült fejét a kormányba, de nem tehettem meg. Hogy nézett volna az ki? Ráadásul hiába öreg, azért felém tudna kerekedni egészen könnyedén, én ez olyan megalázó jelenet lett volna, amelyben egyetlen porcikám sem kívánt részt venni. Már így is éppen eléggé elrontotta a mai napomat ahhoz, hogy minden lelkesedésem tova tűnjön, amit még öltözködés közben éreztem odahaza az új társammal kapcsolatban. Ha akkor tudtam volna, amit most tudok, biztos vagyok benne, hogy el sem jöttem volna. Vagy, ami még ennél is jobb, egyből Jakehez mentem volna, hogy előadjam a problémámat, amit ő hősies lovagként szépen megoldhat. Igen, ez lett volna a tökéletes megoldás, de sajnos nem születtem jövőbelátó képességgel, pedig nagyon tudtam volna élvezni az előnyeit, főként most. - Elég beteges hobbijai vannak. Ha legközelebb csinálja, akkor szóljon, és legalább letartóztathatom pedofília vádjával – fűztem hozzá a vicceskedő megjegyzéséhez hűvösen, szenvtelenül. Hogy lehet valaki ennyire arcátlan?! – Mégis, hogy jön ahhoz, hogy vádaskodjon? Hogy egyáltalán kérdőre vonjon? – még mindig teljesen fel voltam háborodva azon, hogy mit enged meg magának velem szemben. – Az a birtok a mentorom családi öröksége. Kenneth Morgan… rémlik? – gúnyolódtam, szavaim pedig olyan tagoltan ejtettem ki, mintha valami idiótához beszélnék. Egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy jól állon verjem egy jobbegyenessel. Baromi jól esett volna, még ha azután mehetnék is Abiehez, hogy meggyógyítsa a kezemet. - Nagyon élvezi, hogy felidegesíthet, igaz? Még jó, hogy eddig nem lett egyetlen áldozathoz sem odaszabadítva. Az egész rendőrség nevében szégyellhetném magam – dünnyögtem magam elé kelletlenül, táskámat immár olyan erősen szorítva magamhoz, mintha éppen ki akarná valaki tépni a kezeim közül. Igazából csak próbáltam magam meggyőzni arról, hogy nem volna bölcs döntés, ha fejbe sóznám vele. Biztosan megkönnyebbülnék, de aztán kitudja, hogy milyen plusz következményei lennének még egy ilyen meggondolatlanságnak. - Egyrészt, nem mondtam, hogy maga is ott lesz a megbeszélésnél. Másrészt pedig, bízza csak rám, hogy én mit mondjak. Köszönöm! – vetettem rá még egy utolsó szúrós pillantást, aztán kivágtam magam mellett az ajtót. – És gondolom, hogy annak a barátnak el fogja mondani, hogy az új társa őrző, igaz?! – kérdeztem számon kérő hangsúllyal, miközben dühösen kipattantam a kocsiból, de mielőtt még rávágtam volna az ajtót, visszahajoltam utoljára, hogy nagyjából most egy szintben volt a fejünk, a tekintetünk. Dühösen szikrázó kék íriszeimet az övéibe fúrtam. – Ó, és még valami! Jobban is teszi, hogy nem játszik turistát, úgysem élné túl azzal az öreg fejével… - azzal a lendülettel pedig be is vágtam a kocsiajtót, mielőtt mondhatott volna valamit. Olyan sietős léptekkel vágtam át a parkolón, hogy éppen csak nem húztam magam után egy tűzösvényt. - Idióta, pökhendi alak! – szitkozódtam mérgesen, magam elé motyogva a szavakat. – Mégis, mit képzel ez magáról?! Nagyképű, érzéketlen tuskó! – fokoztam tovább, mert nagyon megbántva éreztem magam. Már csak azért a gyanúsítgatásért is, hogy mi olyan helyen laktunk, ahol nem volt jogunk. – Rosszindulatú seggfej… - dünnyögtem tovább, összefogva magamon a kabátomat még szorosabban. Amikor ennyire ideges voltam, akkor az rendszerint már megbántottságból fakadt. Túlment egy határon, pedig alapvetően nem lenne ám annyira egyszerű felhúzni, ennyire meg aztán pláne nem!
– Hát, a város egészen biztosan nem kicsi. A legutóbbi porfészekhez képest legalábbis, ahol Finnországban laktam… – Kemi, édes Kemi. Befagyott a seggem jávorszarvas-vadászat közben, a fegyvereimet szétmarta a fagy, és az öreg csontjaimnak sem tett jót az egész. Oké, az emberi test sejtállománya cserélődik, meg ilyen marhaságok, de komolyan, közeledek az ötszázhoz. Ha Aimée jóslata bejön a kopaszodásról, nem sokáig élvezhetem már a hajamat. Ó, szegény hajam… Érzem, hogy ideges, és hogy őszinte legyek, jól szórakozok rajta. Megbontok magamnak még egy müzliszeletet, rajtam aztán nem látni az idegesség legkisebb jelét sem. Ötszáz éves leszek, mégis min húzzam föl magam? Amit akartam, megtettem, amit nem, az úgysem volt annyira fontos, innentől kezdve a világ elbújhat előlem, mert nekem aztán már nincs mit veszítenem. Jó, az van. A családom, a barátaim, ők ott vannak, de szeretném én azt látni, hogy valaki elveszi őket tőlem. Főleg azért, mert nem kicsiny, apró gyermekek ők, hanem többségében erős, megtermett, okos farkasok. Kivéve azt a Samuel nevű gyereket, de őt előbb-utóbb úgyis elüti majd egy traktor. – Én sem követtem magát – vonom meg a vállamat. – Úgy tűnik, igen viccesen összejátszottak a véletlenek, hogy ebbe a járőrautóba sodortak bennünket, nem igaz? Egyenesen mulatságos. ha befejezné a túráztatást, maga is meglátná egyébként, hogy egyikünknek sincs oka félni a másiktól. Nekem főleg nincs. Biztos nem erős őrző, ha nem is olyan régen még egy másik felügyelete alatt tanulgatott egy skóciai kastélyban. Mondjuk, ahogy végignézek rajta, elgondolkodok, vajon mit tanult ott az öreg mentorától… Eh, Benjamin, az idióta, perverz formádat, megnyalnád a sót, igaz-e? Jó, mondjuk ki nem? A sót jó dolog nyalogatni. – Azért már varrtak be egyszer, de csak félreértés volt. Fene sem gondolta, hogy az a kislány nem nyalókát árusít… – mormoltam magam elé. Mégis mi a francért jöttek nyüzsögve akkor is a rendőrök? Tudják, milyen baromi nehéz volt eltüntetni azt a nyomot az aktámból? Hát, megvallom hősiesen, nem volt egyszerű mutatvány. A névre viszont fölvonom a szemöldököm, és most először, igazán meglepődök. – Családi… örökség? Ó, Heinrich, te idióta, már megint nem tudtad a gatyádban tartani? – Rettenetesen – felelem vigyorogva. Mert tény, ami tény, élvezem a helyzetet. Amikor kiugrik az autóból, fenyegetőzve, dühösen, én csak nézek utána, aztán sóhajtok egyet, és megbontok egy újabb müzliszeletet. A kocsi kényelmes, az idő nem áll meg, sőt, szóval tegyük azt, amihez a legjobban értünk, és együnk. El úgysem fogok hízni, a bundás majd ledolgozza. Aztán kitalálok valamit, mit is kellene kezdenem ezzel a nővel, mielőtt rám szabadítja az egész protektorátust, meg egy csapat pszichológust. Én szerettem agyilag roggyant lenni, el kell ismernem.
//Köszönöm a játékot… és bocsáss meg, hogy ennyire elhúzódott //
Magas, megtermett alak lép be a rendőrségre, ránézésre olyan, mint valami favágó: kopott bakancs, nyúzott farmer, négyzetmintás vörös kabát, ami mostanra kissé már megkopott. Valami furcsa azért van benne: rendesen le van barnulva. Kezében valami papírokat szorongat egy gyűrött műanyag genotermában, és láthatóan feszeng. Végül odalép a recepcióhoz, és az ott posztoló rendőrnek így szól. - Most érkeztem a városba, be kell jelentkeznem itt. Többet nem fűz a dologhoz, de egyből nyújtja át a papírjait, és a személyijét. Ezekből a rendőr azonnal ki is találhatja, hogy miféle adminisztratív ügyek miatt érkezhetett ez a marcona sittes. És látván a bűnügyi nyilvántartásba vett adatait, biztosan nem lesz kedvesebb vele, mint eddig. Robert pont nem olyan ember, akit szívesen lát a városban bárki, főleg nem egy rendőr. Majd szólítják - derül ki, ezért félrevonul és várakozni kezd. Közben elmerengve néz szét. Nagyobb, zajosabb, koszosabb rendőrségi várókhoz szokott. Ez itt olyan kis csendes, nyugis. Robert szinte mindig nagy városokban élt, sose volt még olyan rendőrségen, amit ne árasztott volna el a munka. Hát, ha rajta múlik, ezt követően se lesz több dolguk.
Kis város ez ugyan, de munka mindig akad. Igaz, igazán nagy fogás csak ritkán. Most is épp egy részeg biciklist várja sorsát az egyik széken ülve, amott pedig randalírozó fiatalt vezet az egyik kolléga el. Már értesítették a szüleit a srácnak. Nem telik el sok idő, kreolbőrű, jól szituált nőszemély lépdel a pult felé, ahol az imént még Robert várt segítséget a mögötte ülőtől. - Ez volnék én. Ma az egyszerű csőfarmer mellé fehér inget vettem fel, s magasított sarkú cipőt. Épp csak pár centit emel rajtam a lábbeli. Ettől magasabb sarkakon sem élni nem lehet rendesen, sem vezetni nem kényelmes bennük. Beszédem határozott, kezemmel is gesztikulálok mellé, miközben a kollégával csevegek. Érdeklődöm kedvesen, mi újság ma idebent, mi hír a nejével kapcsolatban, majd arra is rákérdezek, van e "kapásom" vagy potyára jöttem-e be ma is. Errefelé nem sűrűn fordul meg börtönviselt, aki mellé felügyelő személyt rendelnének, s ha mégis, az többnyire a bundásabbik fajtából kerül ki, szóval nem könnyítik meg a mindennapjaimat. Ám most úgy fest, akadt egy elvetemült, akit erre a fagyos észak felé evett a fene, hátra is fordulok végigtekintve a várakozókon ösztönösen, hogy melyikőjük lehet az, mikor a recepciós munkatárs közli a nevét. Magas szikár fiatal srác, a részeges Mr. Hudson... ó, hát te vagy az én emberem tutira! - szúrom ki a megtermett, marcona alakot. Láttam már életemben furábbnál furább, betegebbnél betegebb alakokat, de mai napig elgondolkodtat, mit is tesz az emberrel a sitt. Az arcukra van írva némelyeknek... - Mr. Tyrell, legyen szíves! - szólítom is meg, mielőtt még pofátlannak bélyegezne meg elmerengő, majdhogynem bámuló pillantásomért. Intek is kezemmel, jöjjön csak bátran, nem harap a néni! Ha-ha. Tényleg kérem, hogy kövessen, egy csendes kis irodába invitálva be. Semmi flanc: két szék, egy asztal, számítógép meg egy polc. Hellyel kínálom, az ajtó viszont félig nyitva marad utánunk. Előírás. - Roxan Cruz, én foglalkozom az ügyével és engem kereshet a későbbiekben is, ha bármiféle problémája támadna. - Nyújtom kezemet apró mosollyal. Nem vagyok debella, de törékeny modell sem. Inkább az egészségesen sportos lenne a jó jelző rám. Kézfogásom is határozott. Határozottan azt üzeni: És én foglak levadászni, ha hülyeséget csinálsz megint! - Van esetleg elöljáróban valami kérdése? - firtatom, mert míg a gép életet lehel magába és én is meg tudom tekinteni az adatait, az időbe telik.
A hozzászólást Roxan A. Cruz összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jún. 09, 2014 5:41 pm-kor.
Nézelődik csendben, unottan. Lerí az arcáról, hogy semmi kedve itt lenni, teljesen ellenséges környezetben. Bizonyos dolgok sosem változnak, Robertnek zsenge fiatal korától kezdve meggyűlt a baja a hatósággal, ezért egyáltalán nem kedveli a rendőröket. Még akkor sem, ha tudja, hogy a legtöbb gondot ő okozta saját magának. És tudja persze, hogy a rendőrök, meg a börtönőrök, meg a pártfogó felügyelők mindig csak a dolgukat végezték - több-kevesebb túlkapással. Amikor Roxan megjelenik, hirtelen ő lesz a legizgalmasabb látványosság a teremben. Robert beszédes tekintettel méregeti már akkor is, amikor a nő még felé se fordul. Nagyjából addig, amíg meg nem látja, hogy milyen bensőséges beszélgetésbe elegyednek a recepciós fakabáttal. Szóval ez a csinoska is közéjük tartozik? Máris elment a kedve az egésztől. Amikor aztán Roxan kezdi méregetni őt, állja a pillantását. A tekintetében leginkább közöny látszik. Nincs benne kihívás, bár egy idő után zavarni kezdi a kiemelt figyelem (az, hogy pár perce még ő is megfigyelte a nőt, az ugye teljesen más helyzet ő szerinte: a férfiak mindig megbámulják a szép leányzókat). Ahogyan sejtette, végül szólítják is. Felkel és követi Roxant az irodába, közben leginkább a tarkóját, meg a környezetet bámulja. Amikor belépnek, némileg meglepődik a feléje nyújtott kézen, de rövid tétovázás után felemeli mancs kezét, hogy megrázza. Van erő a kézfogásban, ezt azonnal megérzi. Valami kihívás-félét érez benne, de van annyi esze, hogy ne viszonozza. Ő már jó útra tért, nem szabad ellenséget látnia a hatóságban. Csak nyűgöt. De ugye, a beidegződések. - Asszonyom. mondja rövid biccentéssel. Nem mutatkozik be, hiszen felesleges: iratai, élete regisztrált adatainak zöme ott pihen a rendőrnő kezében. A többi meg azon a flancos számítógépen, hogy az épületben bárki öt perc alatt lekérdezhesse - Még semmi kérdésem. felel tömören. Ő csak áll egy helyben, kezei leengedve, nem szokása a mozgolódás.
Hogy mit lát a pasas a jelvényemben és mit nem, az az ő dolga. Ettől én még nem fogok máshogyan viszonyulni hozzá. Sem lazábban , sem pedig szigorúbban nem fogom majd, mint azt bárkivel tenném - legyen ember vagy vérfarkas, tök nyolc! Azért az asszonyom-ozás széles mosolyt csal ajkaimra. - Maradjunk a Roxannál és foglaljon helyet, kérem! - intek is a szék felé újra. Most, hogy szóban is hellyel traktálom, talán már elfogadja. Zavaró lenne végig felfelé pillantani rá számomra, még ha neki kényelmesebb, biztonságosabb érzetet is kelt az álló pozíció. Nem én leszek az, aki bántja majd, még ha ezt egyelőre nem is így látja... A sértegetésekre és ujjal mutogatásokra ott van az előítéletekkel teli társadalom. - Nos, Mr. Tyrell... szólíthatom Robertnek? - A tegeződést nem ajánlom fel, tartsuk csak meg az egészséges felügyelő-felügyelt viszonyt, ugyanakkor a Mr. és Miss kissé fárasztó volna egy idő után, ezt ő sem tagadhatja. - Mivel nem először csinálja ezt végig, így sok újdonsággal nem szolgálhatok. Adatellenőrzés, aláírja a papírokat, odaadom az elérhetőségemet és mehet isten hírével... Miért pont Fairbanks-et választotta az újrakezdés helyéül egyébként? - Érdeklődöm, miközben szemem sarkából észlelem, hogy elindult a gép végre, így figyelmem megosztom: míg Robert válaszol, az adatait is könnyűszerrel csekkolom le elidőzve egy-két információ, dátum felett. - Nőből vagyok, megy az osztott figyelem.
Kezdőlap
//
//
