A Vörös Hold sohasem könnyű menet, egyik évben sem. Immár harmadik alkalommal kellett átélnem ezt a borzalmat, de talán most viselt meg a leginkább mind közül. Erős nőnek tartottam magam világéletemben, aki majdnem mindent kibír, amit csak az útjába gördít a sors, de ez most tényleg keményebb volt, mint vártam. Nem tettem úgy, mintha kevésbé érdekelne, mint valójában, hiszen én sem vagyok teljesen érzéketlen, még ha sokszor jobbnak is érzem, hogy azt mutassam mások felé. Kemény, vagy szigorú igen, de érzéseim mindig voltak, és mindig is lesznek. Éppen ezért voltam annyira szentimentális, hogy ígéretemhez híven Sarah mellett maradtam. Mielőtt elvesztette az eszméletét, még ezt mondtam neki utoljára, hogy vele vagyok, és akár tetszett neki később, akár nem, ez így is maradt. A saját házamban tartottam őt, ameddig csak lehetett, és igyekeztem segíteni neki a felépülésben. Csupán annyi időre hagytam magára, amíg eltemettük Nagojutot, de azt leszámítva nem igazán mozdultam ki. Azt hiszem, hogy ebből kezdett is idővel elege lenni, de cseppet sem érdekelt. Ha én így láttam jónak, akkor így is lesz. Márpedig ő volt az általam kijelölt, méltónak ítélt utódom, úgyhogy egyetlen haja szála sem görbülhetett a későbbiekben. Csak akkor, ha én úgy gondolom, de hogy más tegyen benne kárt, azt már nem! És természetesen a Vörös Hold ez alól kivételt képezett a szememben, mert amíg fájdalmat kellett okoznom neki, az csak muszájból volt, és az ő érdekében. Ennyire tudtam csupán megóvni őt, de így is napokba telt, mire elkezdett helyrejönni. Most is a saját szobám ablakában álltam, kibámulva a hegyekre, míg mögöttem Sarah pihent. Azon nem lepődtem volna meg, ha ébren van már, mert egyre jobban érezte magát, és ez által egyre türelmetlenebbnek is tűnt. Magamat viszont fáradtnak éreztem. Belefáradtam ebbe az egészbe, és ugyan a küzdőszellem továbbra is tombolt bennem, mégis olyan érzésem volt, mintha egy szélmalomharcot vívnánk, csak éppen mindig elveszítünk közben valamit. Nem szerettem volna, hogy ez jövőre esetleg a mögöttem fekvő szőkeség legyen. Ahhoz túl értékes volt számomra, akárhogy nézzük is. - Jó reggelt! Korán keltél! – jegyeztem meg, amikor érzékeltem, hogy tényleg felébredt. Farkasom éppen olyan álmosan nyújtózott, mint amilyennek én éreztem magam. – Hoztam neked egy kis kávét! – nem fordultam meg, ujjaimat továbbra is a hátam mögött összefűzve tartottam. A bögrényi fekete viszont hívogatóan gőzölgött a mellette lévő éjjeli szekrényen, türelmesen várva az elfogyasztásra.
Szerettem volna minél előbb szabadulni innen. Egyrészt azért, mert nem igazán volt kedvem ahhoz, hogy Unalaq ápolgasson, majd meggyógyulok a magam módján, de nem kell segítség. Másrészt Yvonne miatt is aggódtam, mert hiába tudtam, hogy életben van, még nem láttam azóta és ez bosszantott. Harmadrészt meg nem vagyok az a nyugton elülős típus, mentem volna már akkor, amint lábra tudok tudok állni, de Unalaq nem engedett, ahhoz pedig túl gyenge voltam, hogy leálljak vele kakaskodni. Frankó. Ma viszont már tuti hazamegyek, már nem vagyok annyira szarul, hogy itt kelljen lábadoznom. Sőt, a hasamon kívül más már nem is fáj. A csuklóm is rendbe jött, nincs értelme tovább itt maradnom. Korán kelek, mert általában korán szoktam ráadásul nem csak a kávé illatát érzem. Itt van a szobában, érzem az energiáit és ez zavar. Nem azt mondom, hogy nem tisztelem, egyszerűen csak már így is túl sokat kaptam belőle, mint amennyit szerettem volna. - Neked is hasonlót - tornáztam magam ülő helyzetbe egy kisebb grimasszal egybekötve. Kiültem az ágy szélére. - Te is - válaszoltam nemes egyszerűséggel, hiszen ő már talpon volt, felöltözve, meg minden. - Vagy nem is aludtál? - nem azért, mert annyira érdekelne, mi van vele, vagy álmos, fáradt-e egyáltalán. Nem kell bébicsőszködni felettem. - Köszönöm, igazán kedves tőled - ragadtam magamhoz a bögrét, hogy kicsit a kezeim között szorongassam, megfújva az első korty előtt. Még meleg. - Ma már mindenképpen hazamegyek, ne is próbálj visszatartani - jelentettem ki, így is többet voltam itt, mint akartam. Menni akarok Yvonne-ért, ráadásul minél előbb hagyom el ezt a helyet, annál jobb. Nem akarok beszélni arról a napról, hogy mit éreztem, hogy milyen volt. Kínosan kerülgettem (kerülgettük?) az elmúlt napokban is a dolgot, amikor éppen ébren voltam. Dühös voltam rá, rájuk, mind a Tizenhármukra és nem akartam ezt pont Unalaq-ra zúdítani, mert tudom jól, hogy ő rábólintott az alkura, hogy nem rajta múlik a dolog. - Hol vannak a ruháim? - továbbra sem fordulok felé, a kávémat kortyolgatom, de ha kapnék ruhát, akkor elkezdenék öltözni, onnantól kezdve pedig tényleg semmi nem igazán lesz, ami itt tartana.
Nem kellett Anernerknek lennem ahhoz, hogy tudjam, mennyire bosszantotta Saraht, hogy itt kellett lennie. Vagy az, hogy akár csak egy kicsit is rám volt utalva, de ez már csak ilyen. Engem egy cseppet sem zavart, szívesen segítettem. Mintha a Teremtője lennék, csak mégsem. Szegről-végről azért annak számítok, akárhogy nézzük is! És attól még, hogy egymás agyára megyünk, szerintem mind a kettőnknek szüksége volt a másikra, csupán más okok miatt. - Még mindig fáj a sebed! – állapítottam meg, mintegy mellékesen. Nem volt szükség rá, hogy felé forduljak, így is pontosan el tudtam képzelni az arcára kiülő grimaszt, vagy a fájdalmat, ami az ülő mozdulat hatására belé hasított. Én teljesen jó állapotban voltam, de nyilván az öt évszázad előnye vele szemben, hogy jóval gyorsabban regenerálódok. – Nem, nem sokat. – feleltem a kérdésére, de éreztem a hangsúlyból, hogy egyáltalán nem érdekli. Sőt, valószínűleg a pokolba kívánt, de senki nem mondta, hogy van választási lehetősége. Időnként muszáj kibírnunk dolgokat, bármennyire nem tetszenek is azok. Ez is egy ilyen volt most, ráadásul egy rossz szava sem lehetett, maga Unalaq szolgálta ki, gondoskodott a felépüléséről. Más örülne neki! - Friss! – hoztam a tudtára a nyilvánvalót, amikor fújogatni kezdte a gőzölgő kávét. Nemrég készítettem, mielőtt feljöttem hozzá. – Mind a ketten tudjuk, hogy ha akarnálak, vissza tudnálak tartani! – emlékeztettem finoman arra, hogy vigyázzon, miket mond! Nem kellett volna még csak próbálnom sem, egészen egyszerűen megtehettem volna, ha azt akarom. – De valószínűleg nem foglak, hiszen már így is tovább időztél itt, mint szerettél volna. Ennek ellenére egyáltalán nem örülök neki, hogy menni akarsz! – ha meg is értettem, még nem kellett feltétlenül jó pofát is vágnom hozzá, igaz? Véka alá pedig eszem ágában sem volt rejteni a véleményemet. Az nem az én stílusom, főleg nem egy leszármazottammal szemben. - Bátorkodtam hozni neked néhányat a házadból, mivel az általad viseltek kissé megtépázódtak azon az estén… - rosszallóan ráztam meg a fejemet, de még mindig csak a hátamat láthatta. Néha-néha ugyan hátranéztem a vállam felett, de ennyi. Ha pedig nem tetszett neki, hogy betettem az otthonába a lábamat, lehet nálam reklamálni. Sokra nem fog jutni, én ugyanis csak figyelmes akartam lenni, az akadékoskodást pedig egyenesen sértőnek találnám most ebben a helyzetben. – Lent vannak a földszinten. – fűztem még hozzá. – Úgy gondolom, hogy talán nem ártana beszélnünk végre arról, ami történt. – tértem rá egyből a tárgyra. Eddig hagytam neki időt, de ha ennyire menni akart, akkor nem odázhatta tovább. Meg is fordultam hát, hogy kutató zöld íriszeim megkeressék az ő barnáit.
- Nem vészes - legyintettem a dologra. Hozzászoktam már az ilyesmihez, annyira nem szörnyű, hogy további ágynyugalomra kelljen inteni magamat. Valószínűleg addig amúgy is fájni fog, amíg teljesen be nem gyógyul, én nem tulajdonítottam már neki túl nagy jelentőséget. Csak aprót bólintottam, bár mivel ő is háttal volt, nem láthatta. Ha ennél nem mond többet, akkor nem faggatózom, mindenkinek a saját ügye, mennyit alszik és pont nem én fogom neki megmondani, mit csináljon. Annyira nem is érdekelt. - Persze, hogy tudjuk. Éppen ezért szólok előre - hogyne tudnám? Éppen elégszer próbálkoztam az elmúlt napokban, hogy tudjam, jobb nem akadékoskodni vele. De ma már tényleg szeretnék elmenni, ezért is próbálom először finoman a tudtára adni a vágyamat. - Ne aggódj, nem a városból megyek el, csak szeretném végre látni a Kölykömet - amúgy sem lakunk olyan túlzottan messze, úgyhogy bármikor átjöhet meglátogatni, ha annyira nagyon hiányoznék neki. - Szuper, köszi - jobb is így, nem fogok ezen pattogni, hogy bement a házunkba. Legalább a saját gönceim lesznek rajtam és nem fogok azok kattogni, hogy vissza kell majd adnom az esetleges kölcsön göncöket. - Oké, beszéljünk. Mit akarsz tudni? Vagy miről akarsz beszélni? - csak a fejem fordítottam felé, egész törzsből fordulni kicsit rizikós lett volna, meg amúgy is amint elkortyoltam a kávét, tűzök is lefelé a ruháimért. Szóval hajrá, essünk gyorsan túl ezen az egészen.
Lehet, hogy most már nem volt vészes, de amikor történt, bizony elég súlyos sérülés volt. Ezt azonban nem kezdtem el neki magyarázni, azt hiszem kettőnk közül ő tudta a legjobban, hogy mennyire viselte meg a dolog. A sajátom szerencsére egész jól gyógyult, ezért is tudtam vigyázni a szöszire, amikor még ramaty állapotban volt, és még ahhoz sem volt sok kedve, hogy visszabeszéljen. Talán ez is jelezte, hogy most már jobban van, hiszen nem sokat gondolkozott azon, hogy visszaszóljon, vagy ne. - Ezt megértem! – bólintottam. – Bármikor áthívhattad volna, ha látni szeretnéd… - vontam meg a vállaimat könnyedén. Tény ugyan, hogy nem lettem volna annyira elragadtatva attól, ha Yvonne is megtudja, hogy hol lakom, de már úgy voltam vele, hogy annyi baj legyen! Ő is hozzám tartozik, akármennyit hadakozik is ellene. Sejtettem, hogy annak örülni fog, hogy a saját ruháiban mehet el, én is így lettem volna vele. Arra is számítottam, hogy nem lesz elragadtatva attól, hogy beszélni szeretnék vele a történtekről, de ez nem kívánságműsor volt. Elég vészesen alakult az este, és nem csak nekünk. - Tudom, hogy nem könnyű elviselni, vagy feldolgozni azt, ha valaki más irányítja a testünket. Úgyhogy nem kell úgy tenned, mintha az egész nem érdekelne, vagy nem viselt volna meg. Undokul sem kell viselkedned, azt hiszem, nem ilyen hála jár azért, mert vigyáztam rád! – vehette akár szemrehányásnak is, mert tényleg nem volt túl szép, ahogy viselkedett. – Emlékszel mindenre, amit csináltál? – kérdeztem kíváncsian, mert tudom, hogy ez nem mindig volt jellemző. Két éve például az, akit rám küldött Alignak, semmire sem emlékezett. Ez az idei kicsit megint másabb találkozás volt vele, talán jövőre megint mást fog kitalálni, ha addig nem békítjük meg valami csoda folytán. Én vágytam arra, hogy ez így legyen, de egyedül kevés vagyok. Sőt, az is kevés, ha vagyunk ezzel így páran, de nem mindenki. Én a fajunk jövőjét próbáltam szem előtt tartani, és nem mást. Kellett, hogy akkor is megmaradjanak, és éljenek, ha mi már nem leszünk mellettük. - Tudom, hogy egyáltalán nincs ínyedre ez az egész, de hidd el, hogy nekem sem! – utaltam itt az egész Vörös Holdra. Ha rajtam múlt volna, akkor már nem lenne, ez teljesen biztos!
- Ahha, persze - csóváltam meg a fejem egy halvány mosoly kíséretében, bár cseppet sem az őszinte fajtából volt való. - Főleg úgy, hogy felkelni sem tud és a Lak gyengélkedőjén eszi a fene - igaz, hogy nem mentem el innen, de telefonom azért nekem is van, tegnap sikerült kiderítenem, mi van Yvonne-al, éppen ezért is bosszantott annyira, hogy Unalaq nem enged az utamra. Meg amúgy sem szívesen hívtam volna ide a Lányomat, jobb neki minél távolabb ettől az egésztől. - Két évvel ezelőtt is ugyanez volt, akkor tényleg csak egy hajszál választott el a haláltól és lám, azt is sikerült feldolgoznom - sokkal súlyosabbnak véltem az akkori esetet, ha az Álmodó nem segít rajtam, valószínűleg feldobtam volna a pacskert. - Undok? Nem láttál még undokul viselkedni, ha azt hiszed, az előbbi az volt - csóváltam meg újfent a fejem. Egyszerű kérdés volt, semmi undokságot nem tartalmaztak a szavaim, de miért is csodálkozom rajta? Ő Unalaq, meglehetősen nehéz megfelelni neki, csodálom, hogy engem választott és egyáltalán még mindig életben vagyok, ráadásul az ő házában. Ugyanolyan elviselhetetlen ő is, mint én vagyok. - Emlékszem, igen. De ne várd el, hogy megköszönjem, mert ha te és a drága testvéreid képesek volnátok meghozni a döntést, egyáltalán nem kerültem volna sem én, sem a Lányom, sem senki ilyen helyzetbe - na most tényleg undok voltam. És tisztában vagyok vele, hogy ő pont képes lenne meghozni az áldozatot, de mivel túlságosan dühös vagyok mindannyiukra, ezért nem oszt, nem szoroz nálam a dolog. - Akkor tégy ellene valamit! - csattantam fel dühösen. Én kevés vagyok ellene, ezt neki és a testvéreinek kell lemeccselnie. Ha pedig csak azt hangoztatja, hogy nincsen az ínyére, azzal nem leszünk előrébb, panaszkodni mindenki tud. - Nem akarom jövőre is átélni ugyanezt - álltam fel az ágyról, miután legurítottam az utolsó korty kávét is és megindultam lefelé. Nem csak magam miatt hagynám ki ezt az egészet jövőre, sokkal inkább Yvonne az, aki érdekelt ebben az egészben. Mert az, hogy én tropára megyek, de neki rohadtul nem kellene.
- Ott biztosan vigyáznak rá, és ma már úgyis látni fogod! - hagytam ennyiben. Semmi kedvem nem volt veszekedni, belefáradtam már ebbe az egészbe. Harcos típus vagyok, így eszem ágában sem volt feladni a küzdelmet, de ez nem jelentette azt, hogy élvezetemet leltem benne. Szerintem egyikünk sem volt vele így, de ezt nem kívántam Sarah orrára kötni, csak egy halk sóhajjal tudattam, hogy nincs hangulatom hallgatni a kötekedését, ha arra vetemedne. - És most dicsérjelek meg érte? - vontam fel a szemöldököm, de maximum csak az ablaküvegen láthatta tükröződni, ahogy a határozott vonal megugrott. - Akkor nem ellenem kellett harcolnod, úgyhogy nem ugyanaz! - mondtam végül. Én igenis zokon vettem, hogy pont őt küldte ellenem Alignak, de nem meglepő. Ez pontosan rá vallott, de nem okoztam neki örömöt azzal, hogy megöljem az általam kijelölt utódot. - Pedig elég erősen feszegeted a határát. - már az undokságét természetesen. Én egyelőre még nyugodt voltam, de ha nem fogja visszafogni magát, akkor bizony nem lesz szép vége ennek a beszélgetésnek. - Ne felejtsd el Sarah, hogy kivel beszélsz! - hangom halk volt, ám annál komolyabb, annál figyelmeztetőbb. - Unalaq vagyok, a Nyugati szél! És amit tőlem kaptál, azt el is vehetem tőled! - azt talán még nem említettem neki, hogy elvehetem a farkasát, de most akkor mondtam. Azért mindennek van határa, és ezt még tőle sem viseltem el. Legyen bármilyen fontos is számomra, azt azért nem fogom hagyni, hogy azt higgye, bármit megtehet, és elnézem neki. - A helyzetet nem mi kreáltuk, hanem egy bosszúra éhes, nyughatatlan szellem. És vigyázz, hogyan veszed a szádra a Testvéreimet. Sokuk nem tolerálná úgy ezt a hangnemet, mint én! - figyelmeztettem higgadtan. - Elhiheted, hogy nem örülök neki, hogy te is a részese voltál ennek. Nem véletlenül téged használt fel, azt akarta, hogy megöljelek. Bár nyilván erre magadtól is rájöttél. Talán hiába teljesítjük a követelést, mert akkor sem fog megnyugodni soha. Mindig is ilyen volt, és talán mindig is ilyen lesz... - mást nem tudtam ehhez hozzáfűzni, ráadásul szerintem ő is tudta, hogy kicsit messzire ment az előbbivel. - Fogd vissza magad! - még mindig nyugodt voltam, de jó úton haladt afelé, hogy ez megváltozzon. - Nagyon jól tudod te is, hogy nem rajtam múlik. Én megtettem, amit tudtam, de bárki legyek is, egyedül még én is kevés vagyok hozzá, másokat pedig nem kényszeríthetek olyanra, amit nem akarnak. Mind egyenlőek vagyunk. Jó harcos vagyok, de mit sem érek Tipvigut gyorsasága, vagy Sangilak ereje ellen. Azt hiszed, hogy csak téged viselt ez meg? Nem csak a falkátok veszített el embert... én is elveszítettem az egyik Testvéremet! - valószínűleg erről nem tudott. Hát, most már igen. Mi is éppen úgy áldozatai vagyunk a Vörös Holdnak, mint ők. Az egész a mi kínzásunkat szolgálja, és nem az övékét. - Én sem szeretném, hogy jövőre is ellenem küldjön - feleltem végül csendesen, miután elindult lefelé.
- Pontosan, ahogyan mondod - értettem egyet azon célból, hogy hagyjuk ezt az egészet. Vicces egyébként, hogy egyáltalán nem emiatt hoztam szóba azt, hogy a Lakban van, hanem azért, mert azt akarta, hívjam ide. Hát, nem lett volna túlzottan lehetséges, de nem fogok vitázni, bármennyire is akarnék, nem nyerhetnék vele szemben, mert erősebb, idősebb, mint én és elvárja a tiszteletet tőlem, így vele szemben az én kezem meg van kötve bizonyos értelemben, míg az övé nincsen. - Atyaég - simítottam egyik kezem a halántékomra, hogy megmasszírozhassam. Én is ennyire elviselhetetlen szoktam lenni, mint ő? Nem lenne meglepő, hiszen sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mint szeretném. - Nem, egyáltalán nem azért mondtam, hanem azért, hogy tudd, szarabb helyzetből is kilábaltam már anélkül, hogy lelkiztünk volna rajta - semmi pimaszság nem volt ezúttal a szavaimban, szimplán csak szerettem volna, ha megérti, mit is akarok mondani és kicsit elvonatkoztat a saját igazától. - Akkor már kérdezni sem kérdezhetek? - értetlenség ült meg a hangomban és a vonásaimon egyaránt. Szimplán csak rábólintottam, hogy oké, beszüljünk és megkérdeztem, mit akar hallani, nem értem, ebben mi volt az undokság, de ha úgy látja, az volt, akkor legyen úgy, az én szavam az övével szemben semmit sem ér, elégszer megtapasztaltam már ezt. - Nem felejtem, ne aggódj és igazán hálás is vagyok érte, de azt sem tudom elfelejteni, hogy ha nem lennétek itt, mindannyian vígan élhetnénk a világunkat - egyszerű tényt állapítottam meg, ezzel szerintem ő is tisztában van, nem kell magyarázkodnom. - Képes lennék rá? - ostoba kérdés, mert az eddigiek alapján egyértelmű, hogy elvenné, ha tehetné. Mondjuk az azért meghökkentő, hogy el tudná venni a farkasomat, de kétlem, hogy ilyennel fenyegetőzne, ha nem volna igaz, úgyhogy még csak meg sem kérdezem, komolyan képes-e elvenni. Hát.. azt rohadtul nem szeretném, úgyhogy kénytelen leszek csomót kötni a nyelvemre, bármennyire is tegyen dühösebbé ez az egész szitu. - Aki miért is bosszúra éhes? - kérdeztem vissza, felvéve az általa is használt higgadt hangot. Én is futottam éveket a bosszúm után, én is követtem el hibákat, de ne mondja azt, hogy ezt a helyzetet nem ők kreálták! Mert nagyon is ők, legalábbis én teljes mértékben őket hibáztatom ezért. - Nem is értem, miért ütközöl meg annyira a hangnemen, amikor szerintem fordított helyzetben te is ugyanígy viselkednél - a farkas-elvevős fenyegetése megtette a hatását, már nem volt pimaszság, vagy gúny a szavaimban, szimplán csak meglátásokat és észrevételeket közlök, cseppet sem bántó stílusban. Az már más kérdés, hogy ő hogyan fogja értelmezni őket. - A többieknek talán jó látni, hogy Alignak évről évre áldozatait szedi? Mit fogtok csinálni, ha senki más nem marad, csak ti? Akkor aztán dédelgethetitek a fene nagy büszkeségetek! - dohogtam magamban, mert a pumpa megint felment bennem, bármennyire is nem szerettem volna még egyszer olyat mondani, ami okot adhat neki arra, hogy lekeverjen egy maflást. Nem csodálkoznék, ha ezért megtenné, még én is belátom, hogy ezért megérdemelném, bármennyire is érzem jogosnak a szavaimat. Az igazság néha fáj, nem igaz? - Nem magam miatt aggódom, a fenébe is! Nem tűnt még fel, hogy sokkal jobban érdekel a Kölyköm, mint a saját életem?! - emeltem fel ismét a hangomat, farkasom pedig csak azért nem mocorgott odabent, mert ő sokkal inkább képes volt kimutatni a tiszteletét, mint én. Én is tiszteltem, szó se róla, csak a dühöm jelenleg nagyobb volt minden másnál. Csak az vág pofon némiképp - ha ő nem is tette meg eddig -, amikor közli, hogy ő is elveszítette az egyik testvérét. Megtorpanok és az arcomon is a meglepettség tükröződik. - Ezt nem tudtam.. - buknak ki belőlem a szavak jóval halkabban, mint eddig. - Ne haragudj - nehezemre esik az ilyesmit kimondani, de megteszem, mert ez az a pont, amikor rádöbbenek, hogy lehet tényleg túl messzire mentem, hogy talán pont ő az, aki nem érdemelné meg a szavaimat. Egy testvér elvesztése soha nem kellemes, ezt én magam is első kézből tapasztalhattam meg. - Én soha többé nem szeretném vörösen látni a Holdat, vagy feketén a Napot - mondtam, miközben már lefelé tartottam a lépcsőn, de amiatt egy percig nem aggódtam, hogy ne hallaná meg a szavaimat.
- Ezt elfogadom – bólintottam egyet kurtán. – De gondoltam most, hogy én itt vagyok veled, beszélhetünk róla. Attól még, hogy kilábaltál belőle, nem biztos, hogy könnyebb is úgy, hogy magadban tartod – vélekedtem, egy vállvonás kíséretében. Persze éreztem én, hogy bosszantom, hogy legszívesebben itt sem lenne, de ez nem kívánságműsor. Eddig szüksége volt arra, hogy valaki gondoskodjon róla, és ha már úgy döntöttem, hogy én leszek az a valaki, akkor addig úgysem engedem el, amíg jónak nem látom. Viszont az erőszakot sem tartottam feltétlenül célravezetőnek, hiába nem tetszett, hogy menni akar. Valahol mégiscsak megértettem. - De, kérdezz bátran! – biccentettem felé, hogy ha akar, akkor most kérdezzen. Bármiről legyen is szó, maximum nem fog rá választ kapni, ha úgy ítélem meg, hogy nem akarok az adott dologról beszélni vele. – Akkor azt se felejtsd el mindezek mellé, hogy nem mi akartunk jönni. Egyikünk sem vágyott ide, mégis kénytelenek voltunk vagy a halálból visszatérni erre az ősi földre, vagy a világ túlsó végéből. Hívtak minket, pedig hidd el, nekem sincs semmi kedvem itt lenni. – jelentettem ki. Ez nem volt ugyan teljesen igaz, de tényleg nem magamtól döntöttem úgy, hogy visszatérek ide. Akartam, majd egyszer. A Szellemek azonban közbeszóltak. - Néha úgy tűnik, hogy igen. – pusztán ennyit feleltem. Néha tényleg úgy beszélt velem, mint aki elfelejtette, hogy ki vagyok. Én meg tényleg megtehetném, hogy megfosztom a farkasától, ha nekem éppen úgy tartaná kedvem, vagy azt látnám jogosnak. De nem voltak ilyen terveim, amíg nem bosszant fel annyira. Most még a közelében sem járt, de tettem már ilyet azzal, aki nem volt méltó arra, hogy a gyermekemnek nevezze magát. - Szerintem mindenki életében van olyan, amikor valamit nem tart helyesnek, mégis kénytelen megtenni. Szükséges volt a halála, csak ő nem látja be. Élőként is pont ilyen volt, úgyhogy ez talán segít megérteni az akkori döntésünket. De nem fogod neked magyarázkodni. – döntöttem el végül, mert azért mindennek van határa, akárhogy nézzük is. - Az én vagyok! Majd amikor te leszel a vérvonalad feje, te is megengedhetsz magadnak hasonlót. Addig azonban velem szemben jobb, ha tudod, hogy hol a helyed! – nem volt ez teljesen figyelmeztetés, inkább csak afféle intés. Én megengedhettem magamnak, ő velem szemben nem. Ennyire egyszerű. Nem kellett, hogy mindenben hasonlítson rám, hiszen én sem vagyok tökéletes, bármily fájó is ez számomra. - Nem Sarah, nekik sem jó! De nem vagyunk egyformák… - csupán arra utaltam, hogy attól még, hogy én elfogadtam az alkut, más nem biztos, hogy pont így gondolkodik erről. Én eleget éltem, sokunk képes volt belemenni a feltételekbe, mivel fontosabbak voltak a leszármazottak, mint saját maguk és a büszkeségük. – A célját azonban sohasem fogja elérni! Nem pusztítja el azt, ami a miénk! – biztosítottam erről határozottan. Nem tetszett, hogy ilyeneket mond, viszont nem is hibáztathattam érte. Én sem élveztem a helyzetet, de ez van. – És nem szeretnélek többször figyelmeztetni! Utoljára mondom el, hogy fogd vissza magad! Jobban jársz, ha nem hozol ki a sodromból! – pedig most már jó úton járt, hogy megtegye. – Még egyszer tiszteletlenül beszélsz rólam, vagy a Testvéreimről, és megtudod, hogy milyen is a fene nagy büszkeségem! – szűkültek össze egy picit a szemeim. - És neked nem tűnt még fel, hogy sokkal jobban érdekeltek, mint a saját életem?! – kérdeztem vissza ugyanúgy, mint ahogyan ő beszélt velem. – Feláldoznám magam értetek, a vérvonalamért, úgyhogy ne merj velem többet így beszélni! – szemeim figyelmeztetően villantak meg az acélos színben, hangomba némi morgás vegyült. – Különben addig fogom kitépni a nyelved újra és újra, amíg meg nem tanulod, hogy milyen hangnemet üss meg velem szemben! – ezúttal már tényleg vehette fenyegetésnek. – Hidd el, hogy nem akarsz te magadra haragítani. Tudok olyan is lenni, amilyet rémálmodban sem gondolnál. Nem szeretnék, de megteszem, ha másképp nem tanulsz belőle! – lehet, hogy rég nem volt már kölyök, aki rendszabályozásra szorul, de velem szemben örökké az lesz. - Nem számít, hogy nem tudtad! – sóhajtottam végül fáradtan, beletúrva barna tincseimbe. A haragomat, az előző figyelmeztető hangot mintha elfújták volna. A bocsánatkérésre nem reagáltam, csak a fejemet ráztam meg, ezzel jelezve, hogy ne is törődjön vele. – Nagojut volt mindnyájunk közül a Leghűségesebb, és nézd meg, hogy végezte! Alignak senkit nem fog megkímélni, válogatás nélkül ont vért, amíg a kénye-kedve úgy tartja. Abban sem vagyok biztos, hogy ha betartjuk az alkut, akkor ő is tartja majd a szavát. Akkor már senki nem lesz, aki távol tartja őt tőletek… - öntöttem szavakba ezúttal a félelmemet ezzel kapcsolatban. Eddig még senkinek sem mondtam. - Nekem is vannak veszteségeim, nekem is fáj látni a fájdalmatokat! És ha azt hiszed, hogy szórakoztat ez az egész, akkor nagyon szomorú vagyok! – mondtam kissé csalódottan. – Én sem szeretném! De jövőre talán újra el fog jönni… - helyeztem kilátásba. – Viszont nektek nem fog bajotok esni! – ha kell, hát elküldöm őket a városból, és nem fog érdekelne, hogy ki mit gondol. Az utódomat nem fogom feláldozni, éppen elég azt, aki legkedvesebb a szívünknek. Talán nem méltó, hogy az utód elmenjen, de meg fogom védeni. Neki élnie kellett!
- Eddig szinte soha, senkit nem érdekelt, mi a nyűgöm, a bajom, nézd el nekem, hogy hozzászoktam ahhoz, egyedül dolgozzam fel a dolgokat és nem olyan egyszerű megnyílnom mások előtt - magyaráztam kicsit tovább, ezúttal nem voltak gúnyosak a szavaim és a halvány türelmetlenség is alig érződött belőlük. Nem (csak) azért nem akarok beszélni róla, mert nem akarom az orrára kötni az érzéseimet. Azért sem, mert nem tudok. Soha nem volt mellettem olyan, aki meghallgatott volna, így hát egy idő után átálltam arra, hogy egyedül küzdjek meg a nyavalyáimmal. - Már az előbb megtettem és leharaptad a fejem, hogy undok voltam - utalok vissza, mire is értettem azt, hogy kérdezni sem kérdezhetek már. Elengedem, nem foglalkozom ezzel sem, mert felesleges a madzag végét kergetnünk még percekig, amikor semmi értelme sincs akkor sem, ha elkapjuk. - Elhinni elhiszem, csak éppen nem úgy tűnik. Legalábbis én úgy látom, teljesen kényelmesen elvagytok errefelé legalább két éve, merthogy nem tudom, mozdult-e bármerre is a helyzet - közlöm vele a saját észrevételeimet, amik lehet hibásak, elismerem, mindössze csak abból ítélkezem, amit látok. Csak csendes beletörődéssel veszem tudomásul, hogy hajlandó lenne elvenni a farkasomat, hogyha okot adnék rá. Magamban szívom a fogam, mert ez így azért sokkal kellemetlenebb, mintha csak azzal fenyegetne, hogy elpicsázna, azt pedig baromira utálom, ha vissza kell fognom magamat. - Nem is kértem, hogy magyarázkodj - hárítok egyből, mert a világért sem akarom, hogy megmagyarázza. Hallottam a legendákból, hogy miért ölték meg Alignakot, de akkor sem tudok elvonatkoztatni attól, hogyha nem teszik meg, most nem borulna minden áprilisban vörösbe a Hold. - Tisztellek, Unalaq, tényleg. De ismersz már annyira, hogy tudd, nem fogok félelemből meghunyászkodni és fülem-farkam behúzva lapítani - oké, azért a farkas-elvétel elég kemény fenyegetés, ami azt illeti, de én sem arról vagyok híres, hogy a félelmeim irányítanának. Nem félek tőle, bármennyire is hangozzék drasztikusan a fenyegetőzése. - Nem? - kérdeztem vissza felé fordulva, egyenesen neki szegezve a szavaimat. - Meghalt egy falkatag. Meghalt egy Őrző. Lehet apró lépések, de éppen elég, ha évente néhányat magával ragad, hiszen te is tudod, sok kicsi sokra megy - osztottam meg vele a saját nézeteimet. Fogjam vissza magam? Ne hozzam ki a sodrából? Érdekes módon ilyenkor nem számít, velem mi van, de hát miért is csodálkozom ezen? Nem remegtem meg, nem léptem hátrébb, a félelem egyetlen apró jelét sem adtam, hiszen nem féltem tőle. Sem attól, hogy úgy elver, hogy még egy hetet - vagy többet - leszek kénytelen ágyhoz láncolva tölteni. Tiszteletlenül beszélek, meglehet, mert dühös vagyok és nem értem ezt az egészet, de ez még nem jelenti azt, hogy ne tisztelném és szerintem ezt ő is nagyon jól tudja. Legalábbis rohadtul bízom benne. - Őszintén? - kérdeztem vissza undok módon és szerintem éppen elég volt a hangsúly, hogy az őszinte válaszomat is ki tudja olvasni a kérdésemből. Csak hihetetlenül, lemondóan sóhajtottam egyet és a hajamba túrva fordultam el tőle. Csodás. Szar egy szitu, amikor megmondják, mit szabad és mit nem, az ilyesmit soha nem tűrtem olyan jól, mint azt kellett volna és nem most fogok megváltozni ezen a téren. - Úgy legyen - bólintottam végül az egész fenyegetős sztorira. Szar egy helyzet, azt meg kell hagyni. - Hidd el, nem tesz boldoggá, hogy így viselkedem veled, de azt hiszem nálad jobban senki más nem képes megérteni. Egyszer már elveszítettem egy Kölykömet, nem akarom még egyszer átélni ugyanazt - nem volt dühös a hangom, inkább olyan vihar utáni megnyugvás volt kissé. Ott pulzált benne minden előbbi feszültség, de némi keserűség is megbújt a szavak mögött. Nem meséltem még neki arról, hogy egyszer már elveszítettem egy Kölyköt. Nem akarok újra szar teremtővé válni. A hangulatomat csak még inkább lehűti, amikor közli, hogy az ő egyik Testvére is meghalt azon az éjszakán. - Ha betartjátok a szavatok, akkor itt lesznek az Utódjaitok és onnantól kezdve ők fogják távol tartani a leszármazottaktól - határozott volt a hangom, nem kételkedtem a szavaiban. Ha tényleg engem választ, akkor tudnia kell, hogy azt hiszem, az én kezemben jó helye lesz mindannak, amit nyolc évszázad alatt felépített. Mégsem fogok úgy beszélni róla, mintha olyan biztos volna a dolog, mert tudom jól, hogy simán képes vagyok kihúzni nála a gyufát, akkor pedig már nincsen visszaút. - Fogalmam sincsen, miből gondolod, hogy ilyesmit hiszek - csóváltam meg a fejem már lefelé menet a lépcsőn, amit nem tudom, látott-e. - Hiszem, ha látom - jegyeztem meg csendesen, ezúttal minden gúnytól mentesen. Nem gonoszkodni akarok, vagy undok lenni vele, egyszerűen csak képtelen vagyok elhinni, hogy nem eshet bajunk. Egy ilyen világban? Persze… Odalent sem szólalok meg igazán többet, mindössze csak a ruháimat keresem, amiket ha meglelek, máris elkezdek felvenni. Kellemetlenül húzódnak az izmok a hasfalamon, de ezúttal már minden szisszenés nélkül tűröm. - Hálás vagyok, hogy megvédtél Alignakkal szemben, még akkor is, ha ez nem látszik - jegyzem meg, ha ő is lejött, tekintetem pedig éppen olyan komoly, mint a vonásaim. Menni szeretnék végre és bármennyire is nehéz ilyeneket mondani, hiszen nem sűrűn köszöngetek másoknak dolgokat, de azért jó volna, ha ezzel tisztába kerülne, mert tényleg így van.
- Semmi probléma! Most akkor ideje, hogy ahhoz szoktasd hozzá magad, hogy van, akit érdekel. Ha nem is vagyok a Teremtőd, akkor is hozzám tartozol! – ez tény volt. Az meg, hogy nincs közöttünk olyan viszony, egyikünknek sem róható fel. Egyébként nekem nem okozott volna gondot, hogy úgy kezeljem őt, de azt hiszem, hogy neki bizony lettek volna fenntartásai. Így is túl sokat kértem már tőle azzal, hogy őt szántam utódomnak, ez már biztosan nem fért volna bele. Ráadásul az ilyesmit nem lehet kikényszeríteni, ezzel még én is tisztában vagyok. Ahogyan a tiszteletet sem, hiába kíséreltem ezt meg ostoba módon Yvonne esetében. Nos, ő Sarahhoz tartozott, nekem nem tartozott semmivel, ahogyan én sem tartoztam érte felelősséggel. Ugyanakkor mégis, és ha úgy alakulna, gondolkodás nélkül venném a szárnyaim alá, és védeném meg bármilyen veszélytől. - Az túlzás, hogy kényelmesen elvagyunk. Egyet jobb, ha tudsz; nem hagyhatjuk el a várost! – eddig ezt az apróságot nem említettem neki, de így talán megérti, hogy miért vagyunk itt annyi ideje, látszólag tétlenül. – Amíg a Szellemek úgy nem döntenek, addig itt kell maradnunk. Amint valamelyikünk elhagyja Fairbanks határait, a tetoválás, amit magunkon viselünk, ami csak a sajátunk, izzani kezd. Minél messzebb mész, annál fájdalmasabban! – vontam meg kecsesen a vállaimat. Nekem sem volt ám öröm úgy csücsülni itt, hogy semmit nem tudtunk tenni azon túl, hogy figyeltünk a leszármazottainkra, de ez van. Senki nem kérdezte, hogy mit szeretnénk mi. - Nem is várom el, hogy azért hunyászkodj meg, mert félsz tőlem! Csak jobb tisztázni a kettőnk közötti felállást! – tényleg nem akartam, hogy féljen tőlem. A tisztelet már más tészta, de az nagyjából tényleg meg is volt. Ha nem is mindig tökéletesen, de azért sejtettem, hogy a felszín alatt ott bujkál benne. Néha ugyan megcsillogtatta, hogy milyen is tud lenni másokkal, de aztán mindig észbe kapott, hogy én nem akárki vagyok. Talán ez az ő egyetlen szerencséje azon túl, hogy túlságosan emlékeztetett magamra. - A világon mindenhol ott vagyunk, ő pedig csak itt pusztít. Nem tudom, hogy miért van ez így, de ezek tények. Nem hallottam arról, hogy máshol is fennállna ez a veszély. Szerintem csak az ősi földön van meg a hatalma, hiszen még Anchorage-ot sem szokta érinteni! – tártam szét a kezeimet. Lehet, hogy a sok kicsi sokra megy, de sosem fog odáig fajulni, hogy mindent elvegyen, elhozva a fajunk végnapjait. Nem hagyta volna egyikünk sem szerintem, és ez így volt jól. Felelősséggel tartoztunk a leszármazottainkért, az örökségünkért. Ha Alignak feje tiszta lett volna, valószínűleg ő is pontosan így gondolná, de ennek az ábrándnak már régen befellegzett. Akár elhitte, akár nem, egyáltalán nem élveztem, hogy meg kellett fenyegetnem, de kezdett egy olyan határt kapirgálni, amit nem lett volna jó átszakítani. Egyikünk érdekében sem ajánlottam neki, hogy kihozzon a sodromból, hiszen ez már nagyon régen történt meg utoljára, és akkor sem bántam éppen kesztyűs kézzel azzal az ostobával, aki elég bátor volt ahhoz, hogy felbosszantson. - Nem csak téged értek veszteségek. Én nem csak kölykömet veszítettem el, Sarah! A fiamat is eltemettem… - ugyan nem az én kölyköm volt, hanem Sangilaké, viszont vér volt a véremből. Annál erősebb kötelék pedig nincs egyetlen Teremtő és kölyök között sem. – Úgyhogy ez nem ad okot arra, hogy így viselkedj, mert igen, nálam jobban senki nem érti ezt meg! – zártam le végül a témát, mert nem láttam értelmét annak, hogy továbbra is ezen lovagoljunk. Ami elmúlt, az elmúlt. - Igen, nagyon remélem, hogy így lesz. Illetve, hogy akkor már nem lesz szükség arra, hogy bárkit is távol tartsatok! – bár nem mertem elhinni még mindig, hogyha betartjuk az alkut, akkor Alignak tényleg békében nyugszik majd, és nem háborgatja azokat, akiket hátrahagyunk. – El fogtok menni, ha jövőre sem oldódik meg. Akár egész hónapra, úgy hallom a falka most is továbbállt! És bármennyire nem tetszik neked, akkor is menni fogsz. Erről nem nyitok vitát! – sejtettem, hogy nem szívesen tenné, hiszen most is itt maradt, pedig volt lehetősége lelépni a városból. – De addig még nagyon sok dolog fog történni! – tettem végül hozzá csendesen, leérve utána az emeletről. - Jól álcázod, valóban! De nincs miért hálásnak lenned! Az a dolgom, hogy vigyázzak rátok. – mosolyodtam el végül. Kétségkívül, bármennyire szoktam érzéketlennek tűnni, azért az ilyesfajta szavak jól estek még az én szívemnek is. – Annyira azért nem erős, hogy rávegyen arra, hogy elpusztítsak valamit, valakit, aki fontos nekem. Mert bármit gondolj is, azok vagytok! Yvonne is, még ha gyűlöletet érez irántam, akkor is. Elviszlek hozzá! – ajánlottam fel végül. Ha már mindenképpen menni akar, legalább ennyit megtehettem.
Csak aprót bólintottam a szavaira, nem kakaskodva amellett, hogy nem olyan egyszerű ám hozzászoktatni magam ahhoz, hogy valakit érdeklek és el is mondjam neki a problémáimat, vagy a nyűgömet. Egyszerűbb így, vele szemben amúgy sincs értelme kakaskodni és nem mellesleg azért bármennyire is legyek kőszívű, azért némi kellemes érzéssel tölt el, hogy tartozok valakihez. Akit ráadásul érdekel is, hogy mi van velem. Ismerős, mégis ismeretlen az érzés, hiszen rettentő régen volt részem ilyesmiben, szokatlan, de egyáltalán nem kellemetlen. - Nem hagyhatjátok el a várost? - csodálkoztam rá a hallottakra, mert azért így kissé más megvilágításba kerültek a dolgok. Hamarosan a választ is megkaptam, hogy ez miképpen lehetséges, a végén pedig csak a szám elhúzva sóhajtottam. - Mint a ketrecbe zárt állatok - se nekik, se nekünk nem jó, mert tizenhárom bitang erős farkas egy városban, amit nem is hagyhatnak el.. Hát, érdekes felállás, nem éppen egy életbiztosítás, az egészen biztos. - Azt hiszem ezt gyorsan kopogd le inkább - csóváltam meg a fejemet, mert igen, most örülünk neki, hogy csak itt, Fairbanks-ben pusztít az öreg, de bízzunk benne, hogy ez így is marad és nem tör nagyobb babérokra. - Ó - ennyit tudok csak hirtelenjében kibökni arra, hogy a fiát is eltemette. Engem is értek veszteségek, az apám, a testvérem, az egész falkám odalett, majd a Kölykömet is kitépték a mancsaim közül. És szerintem pont ez az, ami okot ad az ilyen viselkedésre. - Hogy? Mint egy Teremtő, aki meg akarja védeni a Kölykét? Ismersz már annyira, hogy tudd, nem sok személyt engedtem közel magamhoz, Yvonne viszont a legfontosabb az életemben és bármit hajlandó lennék megtenni érte. Ha megérted, akkor viszont nem tudom, miért csodálkozol a viselkedésemen - osztom meg vele a véleményemet a dolgot illetően, mert valahogyan nem áll össze a kép. Végül azonban inkább csak legyintettem, hagyjuk annyiban, ha mi valamiben nem értünk egyet, azt kár boncolgatni, mert valószínűleg nem lenne szép vége, természetesen rám nézve. - Igen, a Kölykök és néhány kísérő - nem hinném, hogy olyan nagy titkot árulnék el ezzel, főleg, hogy már hallott róla, hogy a falka továbbállt. - Oké - bólintok végül az egészre, mert egyrészt nem akarok vitázni vele, másrészről amúgy is egyszerűbb és kellemesebb lenne Fairbanksen kívül az élet. - Mire gondolsz? - kérdezek kíváncsian, hogy tud-e valami konkrét eseményről, ami addig történni fog, vagy csak szimplán egy megérzésről van szó. - Nem álcázom, szimplán csak nem úgy fejezem ki a tiszteletem, hogy térdre borulok előtted és lesem a kívánságaidat - csóváltam meg a fejem, szám szegletében mégis mosoly ült. Szerintem úgy vágna ki a házból, ha azzal állítanék ide, hogy tehetek-e érte valamit, vagy elkezdeném körbeugrálni. Minden bizonnyal éppen annyira nincsen az ínyére az ilyesmi, mint nekem és elég abszurd elképzelni már magát a jelenetet is. A magam módján fejezem ki, hogy tisztelem, néha ugyan nagyon nem látszik, de tudnia kell, hiszen ő mondta, hozzá tartozom. - Ezt igazán kellemes hallani - kerestem a tekintetét egy röpke pillanatig, mert minden pimaszság és bunkóság mentes volt a néhány szó. Őszinte. Mert tényleg jól esik azt hallani, hogy fontos vagyok neki. Az érzelmes pillanat azonban nem több egy szívdobbanásnyi időnél, mert hamar elvonom róla a tekintetemet. - Rendben. Az autóm még mindig itt van? - ki tudja, nem-e vitte hozzám haza, amikor a ruháimért is besurrant, mert ha még mindig itt van, akkor érdemes volna azzal hazamenni, én legalábbis mindenképpen azzal mennék. A fuvarozás ellen pedig nem ellenkezem, valószínűleg nem sok értelme volna, úgyhogy inkább rábólintok, hogy a házunk előtt elköszönjek tőle, egy apró, őszinte mosolyba sűrítve a köszönetemet és a hálámat.
// Hacsak nincsen más, akkor köszöntem szépen a játékot, imádtam! <3333 //
Sejtettem, hogy számára nem lesz könnyű hagyni, hogy valaki törődjön vele, de ezen most nem akadtam fent. Idővel majd talán hozzá fog szokni, nekem meg volt bőven. Vagy legalábbis reméltem, hogy annyi időnk azért még van, hogy alaposan felkészítsem őt arra, amikor majd át kell vennie a helyemet. Ehhez kénytelen lesz hagyni, hogy jobban megismerjem és törődjek vele. Nálam már csak így megy. - Nem! - zártam rövidre a témát, az pedig egyáltalán nem kerülte el a figyelmemet, hogy meglepődött a hallottakon. Végül is, honnan sejthette volna, hogy egyikünk sem önszántából érkezett, és cövekelt itt le már évek óta. Mindenkinek megvoltak a maga dolgai, élete, és most egyetlen hívás miatt hátra kellett hagynunk mindent. Igazából csodálkoztam ahhoz, hogy viszonylag gördülékenyen ment ez a visszatérés, és senki nem kardoskodott ellene. Persze volt, aki sokáig elhúzta, de végül a legutolsó Testvér is megérkezett annak idején. - Pontosan! Túl kicsi hely, túl sok erő és feszültség. Nem a legjobb, a bosszúálló ősről már nem is beszélve! - ezzel csak egyet érteni tudtam. Én sem élveztem ám a helyzetet, viszont megfogadtam, hogy megoldom, amennyire tőlem telik. Amit nekem kellett, azt meg akartam tenni az ügy érdekében, aztán lesz elég időm pihenni, ha mindennek vége. Az pedig már csak részletkérdés, hogy ezen a világon, vagy Odaát, a szellemek között. Voltam már ott, hát kibírnám én még egyszer, ha ezen múlik! - Dicséretes, hogy így törődsz vele! - természetesen ezt most elismerésnek szántam. Ha úgy veszi, ha nem, rossz szándék nem volt bennem, cinizmus meg pláne. - Helyes! Tegyél meg érte mindent, viszont azt ne téveszd szem elől, hogyha mindaz bekövetkezik, amiről beszéltünk, már nem csak ő lesz a felelősséged. A többiek ellenében még őt is kénytelen leszel beáldozni, ha olyan helyzet alakul ki, mert innentől minden meg fog változni! - emlékeztettem finoman, bár reméltem, hogy ilyenre sosem kerül sor, hogy fel kelljen áldoznia a szívének legkedvesebb személyt azért, hogy a többi élhessen. Nekem is meg kell majd ezt tennem, de nem kívántam elárulni neki, hogy rám is vár még egy feladat ebben a tortúrában. - Tisztában vagyok vele, de te is lehettél volna a kísérők egyike. - fűztem hozzá, mintegy mellékesen. Azért értettem én, hogy mi volt a célja a megjegyzésnek. Nem tetszett neki, hogy őt elküldtem volna, mikor csak a gyengébbeknek kellett távoznia. Ő pedig nem volt az, akárhogy nézzük is. Talán pont ezért örültem volna, ha jövőre ő is távol marad, Yvonne-nal együtt. - Vannak olyan dolgok, amiknek már megvolt az előszele, és ki tudja még, hogy mi jöhet később! Időben mindent meg fogsz tudni, amiről úgy gondolom, hogy tudnod kell! - a többiből meg nem árt, ha inkább kimarad, addig is meg tudom védeni és távol tartani az őrülettől. Kellett egy normális utód. - Annak nem is örülnék... - ráztam meg a fejemet. Volt már, aki megpróbálta. Nem jött be. Az alkalmazottaktól kedvelem a lojalitást és a feltétel nélküli hűséget, a szolgálatot. Egy kölyöktől, egy leszármazottól már teljesen mást vártam el. Jóval többet, hiszen velük szemben szigorú nőszemély voltam. - Kellemes, vagy sem, ez az igazság! - vontam meg végül a vállaimat, de hagytam, hogy a tekintetünk azért találkozzon. - Igen, itt van. Majd elviszlek, aztán visszasétálok. - ajánlottam fel, ha már az előbb azt mondtam, hogy elviszem. Amennyiben elkészült, úgy indulhattunk is. Nem örültem, hogy el kell engednem a házból, de megértettem valahol az indokait, és becsültem is érte. Tetszett, hogy van olyan, akivel törődően viselkedik, mert ez fontos volt számomra a jövőre való tekintettel. Elég sok farkassal kell majd hasonlóképpen tennie, ha minden jól megy. Azért miután kiszálltam a kocsiból, egy ideig maradtam. Hallgattam, érzékeltem az energiáját a két nősténynek, hogy aztán végül újra magukra hagyjam őket, nem törve meg még véletlenül sem a kettejük intim pillanatát.
// Én is köszönöm szépen, nagyon élveztem!!! <3333 //
Kezdőlap
<3333 //
<3333 //
