Hagytam neki időt, de az én türelmem is véges. Azzal a feltétellel eresztettem útjára az elsőszülöttemet, hogy nem hagyja el a várost, nem megy Abigail közelébe és mindenekelőtt: gondolkodni fog rajtunk. Egyelőre kettőnkn, a tbbiekkel úgy vélem, ráérünk majd akkor foglalkozni, amikor az apa-fiú kapcsolatot elkezdtük helyreállítani. Nem tagadom, eljárt a kezem. Nem egyszer, nem gyengéden és átkoztam magam minden alkalommal, hogy ezt kell tegyem, de az idő és a benne élő farkas megnehezítette a dolgomat. Minden ütés rajta ejtett sebet, de az én lelkemnek legalább annyi időbe telt a gyógyulás, mint neki. Felajánlottam, hogy lakjon velem. Yee biztosan megengedte volna, hogy ideiglenesen maradjon, neki adtam volna a szobámat és kiköltöztem volna a nappaliba, de hajthatatlan volt. Talán jobb is így, talán így is többet tölttt velem egy fedél alatt, mint amennyit még józanul elbírt volna a lelke. Ettől függetlenül minden napom és éjjelem félelemben telt: mi van, ha mégis megszegi az ígéretét? De én vakon hittem benne, volt, hogy elsétáltam a háza előtt csak azért, hogy érezzem a jelenlétét és megnyugvásra leljek legalább néhány percre. Az esküvővel is foglalkoznunk kell, ott a könyvesbolt is, az utódaimról nem is beszélve. A húgának nem szóltam egy szót sem, mert nem akarok hamis reményt költöztetni Inge szívébe, ha esetleg kiderülne, hogy a testvére hajthatatlan. De nem bírok tovább várni. Itt az ideje, hogy végleg pontot tegyünk a múltunkra és a feszültségtől terhes jelenre, hogy közösen építsük a jövőnk darabjait. És ez nem csupán egyetlen építőkövet jelent, nem csak engem kell elfogadjon, nem csupán a bocsánatára van szükségem. Hanem arra, hogy ezzel együtt a család részévé válhasson, beleértve Abigailt és idővel a testvérét is. Nem szóltam, hogy érkezem. Van bennem egyfajta szülői dac, amit eddig igyekeztem magamba temetni. Az én fiam, az én vérem, és akkor látogatom meg, amikor nekem tetszik. Úgy tűnik, hogy ma este ez sokkal elevenebben ég bennem, mint máskor, hiszen a könyvesboltban is csak ezen rágódtam. Mondtam neki, hogy akár nálam is dolgozhat, de hallani sem akart róla. Az ajánlatom még áll, ha esetleg meggondolná magát. Kértem, hogy maradjon nyugton, ne akadjon össze a falkával, és bár nem fedtem fel előtte az ittlétét, de ezáltal Sangilaktól is igyekeztem távol tartani őt. Felhívtam Abigailt,szükségem volt a megerősítésére, még akkor is, ha tudom, mennyire rossz neki ez a téma. De ha ő nem áll mellettem, akkor ki? Hoztam egy üveg bort. Bár nem tudom, hogy minek, mivel én nem iszom, de nem illett volna üres kézzel jöjjek, a kisautós időkből pedig azt hiszem, hogy már kinőttünk, úgyhogy végül is... Nem volt jobb ötletem.
A házhoz érve diszkréten csengetek. A gyermeki türelmetlen izgatottságomat tkéletesen a pajzsom mögé rejtem, és ha csak nem fújja be a szagomat a szél, úgy fogalma sem lehet arról, hogy én jöttem - bár nem tudom, hogy mennyire sűrűn fogad látogatókat. Bízom benne, hogy egyáltalán nem. Amint ajtót nyit, már nyitnám is a számat, hogy megszólaljak, hogy köszöntsem, de nem jön a szó, így csak megköszörülöm a torkomat. Kellemetlen. - Nikolaus. - üdvözlöm mégis kissé kimértebben, mint szerettem volna, és már nyújtom is felé a bort, hátha ez jobban meggyőzi, mint az arcom - Tessék, ez a tiéd. Nem tudtam, mit hozhatnék, ez pedig kellően férfias ajándéknak tűnt. Szabad? Szólnak a szavak, németül beszélek, legalább is úgy, ahogy neveltem, fene sem tudja már, hogy mennyit változott azóta arrafelé a nyelvjárás. És még mielőtt megvárnám a válaszát, egy határozott lépéssel biztosítom róla, hogy akár szabad, akár nem: én bejövök. Egy pillanatra persze megfordul a fejemben, hogy ez illetlenség, de a Szellemekre, ne most törjön meg a szülői dacom, amikor éppen lenne is kin alkalmazni.
Az elmúlt időszakra, amin átestem, senki sem készített fel. Senki. Még Ohanzee, még a Szellemek, vagy a franc tudja, kicsodák lepik el a túlvilág bugyrait azok sem készíthettek fel erre a csapásra, erre az egész sületlen históriára, ami történt. Egy idegen ágyban, idegen falak közt ébredtem, s az arc, aki fogadott az az apámé volt. Vagy legalábbis az apám jelen állapotban hordott szépfiús maszkja. Amint lehetőségem volt rá, kiakartam szabadulni a karmai közül, és mindent elkövettem, hogy útnak eredhessek. Mindegy volt, hogy hová. Csak el innen. A Bestiám belül űzött, és némely pillanatban totálisan átvette felettem az irányítást, felhevítette a haragomat, a dacomat. Az évek alatt oly gondosra, elegánsra épített bástyáim, melyeket Szörnyem álcájaként hordtam, egy szempillantás alatt leomlottak az apám közelében, s nem maradt más, csak a vadállat, az ölésre teremtett szörnyeteg. S ő nevelt. Az első pofon, amit kaptam tőle ilyen téren, nem is felháborított, sokkal inkább meglepett. Mintha csak egy gyerek lettem volna. Hisz... a gyereke vagyok. Igaz? De ezt a kérdést inkább jó mélyre ástam, elő se szedtem. Az ajánlatai feldühítettek, lakjak vele, munkát ajánlott, meg maradjak itt, beszélgessünk, tegyünk helyre mindent... Bah! Nem, nem, és nem! Legszívesebben minden alkalommal, mikor ezeket felhozta, kimentem volna a helyiségből, ahol épp tartózkodtunk, vagy legalább eltörtem volna a gerincén, valami berendezési tárgyat, de kénytelen voltam szembe nézni minduntalan a tényekkel, hogy nem szabadulhatok olyan könnyen. Sem tőle, sem ettől a helyzettől. És persze valahol elültette mindig a bogarat a fülemben. Na nem a mesekönyves munkával, inkább a reményével, amit belém is próbált plántálni. Nem mutattam ki, és nem is szándékoztam ilyesmire vetemedni. Bassza meg az egészet! Végül sikerült egy ígérettel némileg megnyugtatnom, és itt maradtam a városban, kibéreltem egy házat. Igaz, nem pont olyan, mint otthon, de megteszi. Itt legalább elbújhatok egy kicsit a gondolataimmal, és a könyvekkel, a gomolygó, fullasztó, fekete Bestiámmal. A sofőröm, Harald eltűnt, és valami azt súgta, hogy eltűnésének ügyében apám keze is benne van. Nem örültem neki, most keríthetek egy új sofőrt. A munkát, amiért igazából a városba jöttem, hanyagoltam, s a céget elérve néhány telefonhívással tovább is passzoltam az alkalmazottaknak. "Pihenek egy keveset itt Fairbanksben." Micsoda groteszk poénja ez a világ mocskának. Olyan kegyetlenül egyszerű, és mégis. Megfojt mindenkit a bűzével. Dante Poklát lapozgatva feküdtem a kanapén, az üvegasztalon egy idősebb üveg whiskey pihent, mellette a pohár, amibe már töltöttem. A lejátszón halkan duruzsoló olasz ária szólt, és kicsit elfeledtette velem ezt az egészet. Amióta beköltöztem, nem mozdultam innen ki, nem volt miért. Nyalogatni akartam a sebeimet, és összetörni néhány berendezési tárgyat egy-egy átüvöltött éjszaka, vagy rémálmok kavalkádjából ébredő, a családom felbukkanó, tébollyal megáldott arcaitól menekülő pillanatok után. Talán csak az étel kihordó volt az, aki meglátogatott, az se sűrűn. A dohány és a pia elveszi az ízeket, és füstbe burkolja a gondolatokat. Rengeteg könyvet rendeltem, és régi filmet, amik elfoglaltak, no és persze a bárszekrény, és az előtérben lévő zongora is kellően jó társaságnak számított. Az volt a lényeg, hogy ne őrüljek bele. Bármit, csak ezt ne. Még ha tudtam is valahol, hogy már rég késő. A csengetésre emeltem meg kissé a fejem, s először úgy voltam, vele, franc fog felállni. Csakhogy ugyanakkor a Fenevad bökdösött, ő kíváncsibb volt, hátha valami finom falat esetleg. Sóhajtva egyenesedtem fel, gondosan letéve az asztalra a könyvet, bejelölve ott, ahol tartottam, kiléptem a nappaliból, majd az előtérben a bejárati ajtóhoz léptem. Egy egyszerű, fehér ing, meg egy fekete farmer volt most rajtam, de azt hiszem itthon ennyit megengedhetek magamnak. Kinyitottam az ajtót, és mikor megpillantottam a nem hívott vendég arcát az suhant át az agyamon, hogy rácsapom az ajtót, tokostul, de ehelyett csak a Bestiám morgott félig lehúzott pajzsom mögött. Mondjuk már ő se olyan vehemenciával, fenyegetve adta az idősebb Farkas tudtára utálatát, hisz nem egyszer tudatosult bennünk, hogy az apám erősebb. Jóval erősebb, mint mi. Csendben vártam, még mindig fogva a kilincset, és néztem szemeit. A nevem hallatán megrándul egy izom az arcomon, de semmi egyéb jelét nem mutatom annak, nem szeretem ha így szólít. Pláne nem, ha ő szólít így, de ezt a múltbéli árnyékot sajnos nem tagadhatom meg. A borra pillantok, s lassan, kimérten veszem el, ráérek. Megvizsgálom az üveget, így legalább nem gondolkodok ékes káromkodásokon, amiket német anyanyelvemmel rá zúdíthatnék. Ahogy elindul befelé, megfordul a fejemben, hogy az útjába állok, vagy legalábbis megpróbálom kidobni, de mit érhetnék el vele? Csak újból megalázna, elmenne, itt hagyna, de úgyis visszajön. Mint valami levakarhatatlan, visszatérő betegség, vagy szerető. Belép, s becsukom utána az ajtót, majd ellépve mellette, csendben a nappaliba sétálok. A bárpulthoz megyek, s csendben pohár után kutatok. Nem izgat mit csinál, körbe néz, bejárja a házat, kényelembe helyezkedik, azt csinál amit akar. Én csak csinálok valamit, hogy nyugtassam mind magamat, mind a Bestiámat. Hogy megőrizzem a méltóságomat. Nem vagyok gyerek, ezt neki is észre kellene vennie végre. Poharakba töltöm a bort, s ahol épp van, oda viszem neki, kérdés nélkül átnyújtom, majdhogynem a kezébe nyomom, s ha átvette, le is ülök a kanapéra, vissza, ahol eddig foglaltam helyet, a magam borával, plusz egy üres whiskeys pohárral, amit neki szánok. Tölt magának, ha akar. Csak az ária halk dallamai szakítják meg a kissé feszült, mégis most oly idillinek tűnő pillanatot. Köszöntelek nálam, apám!
A hozzászólást Marcus Schmitt összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Feb. 02, 2015 1:25 am-kor.
A fogadtatása már így is jóval finomabb, mint amit néhány hete remélhettem volna. Ahhoz pedig talán már túlságosan öreg vagyok, hogy komolyan vegyem a farkasa enyhülő acsarkodását, rosszallását. Gondolatban csak legyintek, talán ezzel is hergelve őt. Nem hozzád jöttem! A fiamat látogatom meg, Sangilak vérével nekem semmiféle tárgyalnivalóm sincs. Lassú, elegáns léptekkel invitálom beljebb magam az épületbe, körbenézve, mit rejt gyermekem odúja. Ámbár az én fennköltségemet a puszta jómodor táplálja, nem pedig az anyagi javak iránti elkötelezettség vagy éppen a felvett arisztokrácia. Úgy méregetem a berendezési tárgyakat, mintha csak azt kellene eldöntenem, hogy ki akarom-e venni ezt a lakást vagy sem. Érdekel, kíváncsi vagyok a fiam ízlésére, kivetült gondolataira azokban a tárgyakban, amikkel körülveszi magát. - Köszönöm, hogy megtartottad a szavad. Töröm meg a csendet, de valami azt súgja, hogy ahogy köszntést sem kaptam, úgy erre sem kapok majd reakciót. A társalgást továbbra is az anyanyelvén folytatom és szándékozom ezt a protokollt a továbbiakban is megtartani. A félretett könyvhöz lépek, fellapozom. "Magadra vess, ha homályban maradnál, mert nem engedi látnod a hamis kép, amit látnál, ha ahhoz nem tapadnál." A könyvjelzőt művi mozdulattal illesztem vissza a helyére, ahogyan magát a könyvet is, mialatt Fiam az italokkal foglalatoskodik. Nem szakítom félbe, nem szólok rá, hogy ne tegye: inkább kényelembe helyezem magam a kanapén, megsimítva annak karfáját, ideges izgalmamat a csendes zenei szólamok puhaságába ölve. Vagyis... próbálkozom. - Kszönöm. - áteszem a poharat, de addig, amíg végre el nem helyezkedik, meg nem áll valahol, csak szoborként tartom, és azon töprengek, mennyi mindent ismerek fel a mozdulataiban. Italt tölteni sosem volt lehetőségem látni, legfeljebb vizet merni a kútból. Mennyivel csenevészebb volt akkor, és mennyire sokat küdött, amikor nem bírta még egyedül felhúzni a vödröt a feneketlen mélységekből. Az orrom elé emelem a bort, mélyen szívva be az aromáját. Az alkohol, a szőlő íze megtelepszik a nyelvemen, egy pillanatra csábít a kóstoló gondolata... Szám elé emelem a poharat, aztán mégis elveszem, és a lehető legközelebbi asztalra teszem. - Gondolom nem hallgatnád szíveen az ízlésed dicséretét, mert tudod, hogy kíváló. - mosolyodom el, félrenézek, aztán sóhajtva kezdek bele abba, amiért jöttem - Tényleg férfi lettél. Ezt el kell ismerjem. Ugyanakkor azt hiszem, hogy eleget vártam már arra, hogy végre be is bizonyítsd, hogy gyere elő a menedékedből és ne a kisfiam sértettségével kezeld a helyzetet. Eleget vártam. Távol álljon tőlem, hogy a lelkébe gázoljak újfent, de egyenes akarok lenni és lényegre törő. A meséimet már hallgatta eleget, én viszont egy hagnot sem hallok tőle, ami jobban bánt, mintha megint üvölteni kezdene velem. Ha csak nem szól közbe, úgy folytatom. - Először is tudnom kell, hogy mit gondolsz rólam. - nem akarom, de muszáj - Hogy akarod-e, hogy értesítsem Ingét az ittlétedről. Illetőleg... - a borospohát szélén táncoltatom a mutatóujjam, leírok néhány kört, lassan, ráérősen - A legfontosabb, hogy tudni szeretném, hogy érzed magad. Igazán. Aggódom. Hogy ne tenném? A lehető legrosszabb hajlamot örökölte tőlem, és ha van valaki, aki tud rajta javítani, segíteni, akkor az én vagyok. Én megértem őt. Én vagyok az apja! És csak remélhetem, hogy az őrülete mellett jutott neki valami abból az Álmodóból is, aki olyan szeretetre méltó volt egykor, mint amilyen Nikolaus volt gyermekkorában.
Mint mondják, az ember könnyen hozzászokik a jóhoz. S elfelejti értékelni azt. Talán igaz. Minden estre tény, hogy a mondás igaz. Én is hozzá szoktam, és nem is szeretem lejjebb adni az ízlésemet. A modern berendezések, és félhomályba burkolt fények közepette akad itt néhány antik darab is. A zongorának még az a régi korokból ráragadt elnyűtt fa illata is érezhető, persze csak a magunk fajtának. De igyekeztem, számomra legalábbis elviselhetőnek beállítani a helyet, hisz valahol tudtam, hogy sokáig itt maradok. Lopva pillantok néha felé, bár igazából nem tudom eldönteni azért, hogy csak jobban frusztráljam magam, vagy mert közben én is vártam az érkezését? Talán mindkettő. De inkább a mozdulataimra koncentrálok. Higgadtnak kell maradnom. Szegény doki, most biztosan kárörvendezik a túlvilágon. A köszönetre felé emelem pillantásom, s a kezem is megáll a levegőben tartva így a dugóhúzót a boros üveggel. Meglep kissé, és igazából most esik le, hogy tényleg... Itt maradtam. Bár nem mintha lett volna túl sok választásom. S erre a gondolatra ismét elfordítom róla tekintetem. Az idézetre nem felelek. Csak hallgatom, megtöri a zene dallamait érces hangja. Bár nem ugyanaz a hang, mint amire talán emlékeznem kellene gyermekkoromból. Valahogy a hangsúly, vagy tudom is én... De ha csak egy pillanatra is, eszembe juttatja, mikor mesélt nekünk. Leülve mellé a kanapéra, lehunyom egy pillanatra a szemem. Ösztönösen emelem orrom elé a bort, majd belekortyolok. Finom, mégis keserű ízt hagy maga után a számban. Hátra dőlök a kanapén, s egyik kezemmel a karfára könyökölve támaszkodok, s az asztalon lévő üvegeket bámulom. Nincs kedvem ehhez, nagyon nincs. A bennem fel-alá járkáló Bestia haragja és félelme sem izgat, egyszerűen emberileg nem akarok itt lenni ebben a helyzetben. De túl kell esni rajta, akkor talán elenged. Talán akkor az ő szeme is felnyílik. A dicséret gyöngyként pereg le rólam. Máskor elégedett mosollyal nyugtáznám e szavakat, de az ő szájából hallani ezt egészen más. Büszkeség, és rosszullét egyvelege kerít hatalmába. Megnyerő és undorító együtt. Önkéntelenül is elmosolyodok, mikor a sértettségről beszél. Sértettség? Talán nekem van hozzá a legtöbb jogom a világon. De inkább nem mondok semmit, unottan lötyögtetem körbe-körbe a bort a pohárban. Merengve pillantok még mindig az asztalon lévő üvegekre. Ki kéne sétálnom a szobából, felvenni egy kabátot, és magára hagyni a házban. Semmi kedvem ezt játszani. És mégis válaszok formálódnak meg sötétben fortyogó elmém zavarosságában. Ingét azóta az eset óta nem láttam, mióta elhagytam a családot. Ő volt a húgom, és mégis... Annyira eltávolodtunk. Hisz ő is... elment, más utat választott. Enyhe repedés fut végig a boros poháron, a finoman roppanó hang mégis, mint egy robbanó ágyú, úgy szakítja át a csendet. Leteszem az asztalra a poharat, majd visszadőlök, s apám arcára emelem tekintetem. "Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, én rajtam át oda, hol nincs vigasság, rajtam, a kárhozott nép városába." Szavaim németül csendülnek, nyugodtan, lassan. De közben mégis úgy érzem, hogy saját magamban forgatok egy ezüst tőrt. - Ha ez lehetséges, szeretném látni a húgomat. Bár nem sok értelmét látom. Ő se lehet jobb, mint te. - közlöm egyszerűen. - Ami téged illet, Apám - kissé talán túl gunyorosra is sikeredik kiejtenem ezt a szót - azt hiszem, bőven kaptál elegendő utalást az elmúlt időkben arról, hogy mit gondolok rólad. Csupán csak azért nem akarom felfrissíteni az emlékezetedet, mert sajnálnám tönkre baszni a sebtében vásárolt vityillómat, itt a semmin is túl. A törött pohárért nyúlok, s lehúzom a maradék benne lévő bort. A későbbiekben talán már a pohárra se lesz szükségem. A megrepedt üvegen pihen meg pillantásom, és igyekszem elrejteni a maró harag és megvetés keverékét, nyugodtnak kell maradnom. A maradék, ép elmémnek tisztán kell látnia. - Semmit se érzek. - vetem neki, de végül némi csend után, ha nem szól közbe, mély levegőt veszek, s úgy erőltetem magamra a higgadtságot, mint ahogy anno a dokinál is tettem. Összeborzolom a hajam, és a kavargó gondolatok millióit próbálom elhallgattatni. Megdörgölöm kissé a szemeimet hüvelyk s mutatóujjammal, majd végül kelletlenül megkérdezem: - A nőd... Ő hogy van?
Villan a ragadozó örkké éber, évszázados tekintete: csak a szemem kapom a repedő üveg irányába, és újra félek. Szeretném megérinteni, finom eréllyel ráfogni az alkarjára: ne tegye, engedje el, uralkodjon magán. Szeretném biztatni, de még ahhoz sincs elegendő bátorságom, hogy erőszak nélkül érjek a fiamhoz. Mert az erőszakban nincs szeretet, nincs gyengeség. Az könnyű. Megmutatni egy darabot ez esendőségünkből, elfogadni ezt mástól: az már egy teljesen más ügy. Állom a pillantását, ha méltat vele, miközben idéz. És bár a szemem sem rebben, mégis: szinte fizikai súlya van a lassú, mély hangnak, amivel a verset szavalja. Beleprésel, fizikailag fáj minden kiejtett hang, megfeszül a torkom. Hát valóban ezek lennénk? Ez lenne ő? Vagy ez lennék én számára? Ez az út, amit maga előtt lát kettőnkkel kapcsolatban? Aprón kuncogok a feltételezésére, miszerint a testvére nem jobb, mint én. Noha ő is az én gyermekem, mégsem a testvérem: mondanám, hogy inkább ők hasonlítanak egymásra, csupán a lányom... Nő. Benne szelídebb a harag, és őt sem volt könnyű megtörnöm. Cáfolat helyett azonban érdeklődve hallgatom tovább, olykor-olykor állam alá nyúlva, finoman simítva ujjhegyeimmel a növekvő borostát. Túl szépen beszél ahhoz, hogy szemrebbenés nélkül tűrjem a káromkodását, de ez csupán a hangulatot töri össze, zkkent ki abból a feszes figyelemből, amivel neki adózom. Egyedül akkor nevetek fel, amikor közli, semmit se érez. Még legyintek is egy röpkét irányába. - Miért hazudsz nekem, Nikolaus? Hiszen érzem, minden apró változás neszét meghallom, látom, érzem az energiáját, az illatát, nyitott könyv előttem, még akkor is, ha fáj beismerje, hogy évszázados bástyáinak semmi hasznuk nincs velem szemben. Hogy a társaságomban egyszerűen nem működik a másoknak mutatott Illúzió, hiszen a legnagyobb mestere én vagyok ennek az áldott, átkozott művészetnek. Felvont szemldökkel hkkenek meg a kérdésén. Apró, halk, figyelmeztető morranással jelzem, hogy a kifejezéssel még mindig nem vagyok megelégedve, de igazából az döbbentett meg, hogy olyan fontosnak tartotta feltenni ezt a kérdést. Giselle miatt, tudom. Vagy csak tudni vélem. - A feleségem jól van. Kissé elfoglalt a közelgő esküvőnk okán, és még mindig nem óhajt egy légtérben tartózkodni veled. - feddem meg kissé, hiszen vérség ide vagy oda, nem felejtettem el, amit vele tett, nem léptem túl rajta és nem is fogok, de már dolgom van - Idővel majd ezen is javítanunk kell. Dőlök hátra, elmerengve az előttünk lévő asztalon felsorakoztatott italokon, poharakon, a boromon, ami még mindig feketének hat ebben a félhomályban. Visszatérve azonban a korábbiakra... - Miért gondolod azt, hogy csak te változtál meg? Azt hiszed, hogy a húgod tárt karokkal fogadott? Nevetséges... - rázom meg a fejem, és most veszem sak észre, hogy melegebb van, mint az jól esne, hiszen még a kabátomat is elfelejtettem levenni, annyira elkalandoztam, így hát megpróbálok ülve kiszabadulni a fekete szövetből - Neki is adtam időt, ahogy neked is. És különben sem értem ezt a viselkedést fiam, nem arra neveltelek, hogy ellenségeskedj a testvéreddel. - sem én, sem pedig az édesanyja. Sőt! Tudom, hogy mennyire szerették egymást. Persze a nemükből fakadó apró-cseprő hajbakapások mindig akadtak, de jó testvérek voltak. Jó család voltunk. - Ez... Ez a "semmin is túl" az otthonom. Itt kezdődik minden, itt vált Farkassá a Fiú, és ezeket a hegyormokat akartam megmutatni nektek. Úgyhogy akár tetszik, akár nem: te is ide tartozol. Főleg most, hogy farkast kaptál. - és természetesen a legvégére marad hát a rólam szóló rész, immáron kabát nélkül - Nos, legalább már apádnak nevezel. Haladunk. Hiába szenvedtem le magamról ülve a kabátot, eddig tartott a jeges nyugalmam. Kénytelen vagyok felkelni és a hátam mögött összekulcsolt kezekkel fel-alá sétálni a térben. Ez segít, még akkor is, ha a tempóm egészen ráérősnek mutatkozik. - Nem foglak itt tartani, Nikolaus. - nehezen vagyok képes ezeket a gondolatokat valós szavakba önteni, mert minden sejtem ellenkezik a kimondásuk ellen - Énazt akarom, hogy boldog legyél, mindig is azt akartam, és nem fogom rád erőszakolni a saját vágyaimat, ha menni akarsz. Jogod van ahhoz, hogy elküldj, hogy ne bocsáss meg és hogy soha többé ne akarj látni. - azt hiszem, hogy eddig talán még szimpatikus is lehet neki a mondanivalóm. Eddig. - Azonban... Hogy lehetnél boldog ezután? Úgy igazán... Úgy vélem, hogy a boldogságra a családod közelében van a legnagyobb esélyed. És addig nem vagyok hajlandó utadra engedni, amíg nem adsz nekem... Nekünk egy esélyt. A szájhúzásodból már eleget láttam, mostantól eltökéltséget akarok. - lépteimet hozzá vezetem, vele szemben állok meg és a közénk ékelődött asztal választ el bennünket csupán - Persze csinálhatjuk ezt nehezebben is. Ellenállhatsz, ameddig akarsz, de Tupilek nevére esküszöm neked Fiam, hogy megvannak az eszközeim ahhoz, hogy tökéletesen megtörjelek. Nem akarom ezt tenni, de nem fogom elveszíteni a családomat még egyszer anélkül, hogy minden lehetséges eszközt ne ragadnék meg ahhoz, hogy megpróbáljam összetartani. Fogalma sincs, mit jelent ez. Elképzelése sincs, mekkora bukás és kudarc lenne, ha anélkül hagynám kisétálni az életemből, hogy úgy érzem, nem tettem meg mindent azért, hogy maradásra bírjam. Hogy egy szürke,őszi hajnalon úgy sétáljon ki az életemből, mint ahogy egykor én rohantam az övéből. Az övékből. Helyre fogom hozni. Másra már nem tudok gondolni, csak arra, hogy azért hívott haza a Kör, hogy adjon mindenkivel egy új esélyt, és hogy kiálljam a próbát, amit egyszer már elbuktam. De most nem fogom.
Nem kerüli el figyelmemet a villanás. Hát benned van a félsz. Ez valahol eltölt némi elégedettséggel, ugyanakkor valamiért rosszul is esik. Túl sok minden kavarog bennem, hogy biztos legyek bármiben is. Sosem éreztem még ezt, talán csak akkor, mikor apám kilépett az életemből. Az összezavart elme, a megbéklyózott tanácstalanság. Rühellem. Utálom. Nem bírom elviselni. S mindeközben ő mindezt tudja. Ismer, még ennyi idő után is. Lófaszt! Mit ismer? Semmit se tud rólam! Kurvára, semmit! És bosszant, az idegeimre megy ezzel, hogy olvas a mocsokban, amit bennem lát, a mozdulatokból, érzésekből, illatokból, mindenből, ami én vagyok, és ahelyett, hogy megmérgezné a fertőm, csak egyre magába issza, és mulat rajta. A kérdésre úgy meredek rá, mintha épp most látnám rajta a pestis fekete fekélyes kiütéseit. Legalább ne vesd a szememre! Legalább ne úgy dobd a képembe, és tegyél nevetségessé! A morranásra Bestiám felborzolja a szőrét, én viszont visszarántom. Nem nézek apámra, nem kell tudnia, miért kérdezem. Talán csak az álmok miatt... Sokszor bukkant fel Giselle arca, az a szenvedő tekintet, amit ott akkor az utcán oly mohón felakartam tépni. Az álmomban viszont képtelen voltam szabadulni tőle, a vonások közre fogtak, megfojtottak. Szét akartam tépni, s erre csak még inkább magához láncolt, míg nem anyám azon arcán pillantottam meg, melyet kiskoromban akkor vetett rám, ha finoman próbáltam elvonni az ablaktól. Ne várd apád... Kérlek... Megsimította a gyermeki arcot, s könny gyűlt a szemébe. Úgy... hasonlítasz rá... Felnevettem a szavakra. - Neki legalább van esze, és felismeri... - elakadtam. - Mit mondtál? - néztem rá olyan tekintettel, mintha épp most gyalázta volna meg az egyik legféltettebb emlékemet. Végülis... azt teszi. Feltolult a harag az agyamba, és egy pillanatra aranyba váltottak íriszeim, mire fölpattantam, s a bárpulthoz léptem, a kezembe akadó első tárgyat megfogtam, s teljes erőből belevágtam a saját kézfejembe. Hát, ez a tárgy sajnos a dugóhúzó volt. - Hogy az a rohadt, baszott... - kitéptem dühtől remegő kezemből a fém darabot, s hagytam, hogy a fájdalom, a vérem illata lehűtse a Farkasomat. - Baszd meg, ezt nem hiszem el! Hogy vagy képes nőül venni egy... egy ilyen... - levegőért kapkodtam, s ha megpróbál a közelembe jönni, morogva adom a tudtára, hogy ne közelítsen - Nem volt elég, hogy tönkretetted az anyámat, most még be is mocskolod az emlékét? Hogy van merszed ehhez? Vagy így akarod nyugtatni a rothadó lelkedet, hogy egy hozzá hasonló testet kerítesz magadnak, és azzal mindent bepótolsz? A seb azonnal gyógyulni kezd, mégis szorítom, mert csak a fájdalom emlékeztet, és higgaszt le annyira, hogy ne essek neki a másik Farkas torkának. - Arról ne is álmodozz, hogy Anyának fogom szólítani azt a riherongyot! Még hogy javítanunk kell... Neked kellene végre kinyitnod a szemedet! - a bárpultnak támaszkodom, és a szélébe markolok. Előre döntöm a fejem, és igyekszem mindent elkövetni, hogy ne a bennem üvöltő Farkas diktáljon, hanem én uralkodjak az elme felett. Összeszorítom a fogaimat. Még ha nagyon nehezemre is esik. Mikor húgocskám szóba jön, furcsa fény villan szemeimben. Ő nem tudja... - Az utolsó találkozásunk nem volt túl fényes. - emelem apámra a tekintetem - Ő... ő férjhez ment. Hehe, ő is elment, akárcsak te. Gyermeke született. A családjával akartam hagyni, had éljen, nem akartam "az a szánalmas báty" lenni, aki szép lassacskán csúszik le a lejtőn. Nem akart elengedni, így hát tettlegességig fajult a dolog... - a sebes kezemre pillantok. Igen. Ez a tenyér érintette oly durván az arcát. - Azóta nem is jártam otthon. Az a falu talán már nem is létezik. Semmi sem maradt belőle. Semmi, ahogy belőlem se. Csak ez a szánalmas, vérgőzös Bestia, ezzel a kegyetlen, aljas természetével. És ezt megtanultam, szeretni benne. - Hogy fogadta, mikor felbukkantál? - kérdezem, bár kissé esetlenül hangoznak el a szavak. Közben a csap alá tartom a kezem, s lassanként lemosom vöröslő véremet. Gúnyos kacaj tör föl a torkomból a további, hosszas monológra. Még hogy otthon. Még hogy család. - Az, amivé váltam, annak nincs otthona. Sem itt, sem másutt. A Farkassá vált fiú, a te Nikolausod álma volt, de ő halott. Nekem nincsenek álmaim, nem vágytam ide, nem vágytam, hogy lássalak téged, vagy akárkit. - Figyelem, hogy mászkál a helyiségben, én meg újra a kanapéhoz sétálok, és leülök a helyemre, s a whiskeys üveg tartalmából jó alaposan a torkomra öntök. Az üveg a kezemben marad, úgy hallgatom tovább. Még lüktet a kézfejem, ahogy gyógyul. Minden egyes szava után képzeletben újra magamba vágom a dugóhúzót, hogy emlékeztessem magam arra, hogy higgadtság! Higgadj... nyugodtan ülj! Először talán még meg is nyugtatott, hogy elfogadta, el kell engednie. De ami ezután jön, csak olaj a tűzre. Felnézek, ahogy megáll az asztal másik oldalánál. - Mit számít az neked? Nekem, nincs családom, Matthäus! - felállok lassan, s úgy nézek vele farkas szemet - Vagy talán szólítsalak inkább Kilaunnak? Azt se tudod, mi tesz engem boldoggá. Semmit se tudsz rólam, fogd már fel! Nikolaus nem létezik, meghalt, és hiába keresed bennem, ha erőnek erejével akarod kihúzni, hát csak rajta, tessék! - őrült vigyor szélesedik ki a pofámon - Megnézem, hogy kelted életre, de csak azért, hogy utána a képedbe röhöghessek. El fogsz veszíteni mindent, amiért most oly nagy erőkkel kapaszkodsz, s harcolsz. A Világod össze fog omlani. Meg akarsz törni engem? Alvadt vérű kezem gyengéd mozdulattal érinti meg az arcát, s megsimítom a bőrét, elkenve rajta így a vérem maradékát, vigyorom, keserű, csalódott mosolyra szelídül vissza. - Már megtetted egyszer. Ne hidd, hogy hagyni fogom, Apám.
Lassú, sötétlila fergetegként szivárok bőröm alól az elégedetlenség, tekintetem szilárd, csupán egy hirtelen pislantással nyugtázom a mozdulatot, amivel saját kézfejét igyekszik szemmel láthatóan megcsonkítani. Vérzik a szívem, a fájdalma az enyém, legyen szó akár testi akár lelki szenvedésről, viszketni kezd a kézfejem ott, ahol ő magát megsebezte. A vérszag, mint olyan, már nagyon rég nem vált ki belőlem semmit: nevetségesen festene, ha nyolc évszázad után még mindig drogként hatna rám. - Egy ilyen...? Firtatom a félbehagyott átkozódását szinte már unott nyugalommal. Elhatároztam, hogy megpróbálok másképp állni hozzá, kettőnkhöz, és ebben az elhatározásban nem szerepel az, hogy nem hagyom őt kibontakozni. Be kellett, hogy lássam, hogy a sötétség ellen nem minden esetben jó fegyver fénnyel küzdeni. Kap helyette hát egy hatalmasabb fekete lyukat, ami úgy falja majd fel az ő lelkét, hogy a végén a saját nyomorát fogja a legnevetségesebb dolognak érezni. - Giselle nem táplál irántam haragot, Nikolaus. - csóválom meg a fejem ráérős nosztalgiával - Megbocsátott nekem. Jelentem ki megcáfolhatatlanul. mit tud ő? Mit tud ez a gyerek bármiről? Semmit. Én voltam az, aki végigjárta ezt a végtelen keresztutat, hozzám jött el az anyja szelleme, és bár nem tudom, hogy valós jelenés volt vagy Álomkép csupán, az üzenete elég világos volt számomra. Őt már nem kaphatom vissza, azonban kettőnk közül nekem adatott meg az esély arra, hogy a családunk maradékát összetartsam, a semmiből újra felépítsem. És ezt a fiam nem fogja elrontani. Nem engedem. - A legkevésbé sem szeretném, hogy anyádnak hívd. - nevetek fel röviden - És ne hidd, hogy többet tudhatsz valaki olyannál, aki már a halált is megjárta Fiam, mert a szemmel látható perfekcionizmusodat teszed nevetségessé a tévképzeteiddel. Szívesen elmesélném neki mindazt, amit Abigaillel már olyan sokszor megvitattunk. Én láttam, én tapasztaltam, hogy az életnek nincs vége a halállal, ismerem a Szellemek suttogását, nekem nincs szükségem hitre, hiszen pontosan tudom, hogy igaz. Ahogy az is, hogy Abigail nem azonos Giselle-el, ha vak és érzéketlen volnék a világra, akkor is szeretném, akkor is hozzá rohannék, hiszen a puszta jelenléte és az életéből fakadó béke az, ami miatt mellette vagyok és voltam. De hiába telt el három évszázad, ebben a témában kénytelen vagyok megint úgy érezni magam, mintha egy kilenc esztendős gyermeknek próbálnám elmagyarázni a kvantumfizika rejtelmeit. Figyelmesen hallgatom elválásuk történetét. Nem tesz boldoggá a kép, de egy dologban szinte teljesen biztos vagyok. - Ha én érdemeltem nála új esélyt, biztosan te is fogsz, fiam. - nem nyugtatni akarom, csupán a tettlegesség és az én fiaskóm érzéseim szerint fényévekre van egymástól - Fel fogom hívni telefonon. De örülnék, ha addigra kicsit összeszednéd magad. Mégis te vagy a bátyja, neked kellene példával járnod előtte, nem pedig fordítva. Bökök a mutatóujjammal a már gyógyulni kezdő sebe felé. Ezeke a gyermekded húzások nem kaphatnak helyet abban a közös jövőben, amit elképzeltem hármunk számára. - Hitetlenkedve. Haraggal. Fájdalommal. - repítem a szavakat, ismerjen csak magára bennük - Hónapok teltek el, és képtelenek voltunk megmaradni egymás társaságában anélkül, hogy ne torkollt volna vitába, úgyhogy egész nagy tapasztalatot szereztem általa. - mosolyodom el kissé - Meguntam. És bármennyire fájt, kijelentettem, hogy nem kívánok részt venni az életében úgy, hogy így viselkedik velem annak ellenére, hogy teljes szívemmel és odaadásommal próbáltam Apja lenni újra. Ez kellett ahhoz, hogy belássa, hogy valójában mennyit is ér az a csoda, ami az életbenmaradásunkat és az újra találkozásunkat övezi. - és neked fiam, neked mire van szükséged ehhez? - Ruhatervező, egyébként. Igen szépen dolgozik, a menyasszonyi ruhát is ő fogja elkészíteni. Talán szabna neked is néhány új öltönyt. Jegyzem meg mintegy mellékesen, holott hatalmas előrelépés ez ahhoz képest, hogy Abigailt velem együtt a pokolra kívánta. Nem vagyok hajlandó tudomást venni a kiselőadásáról. Zagyvaságokat hord össze a "halott" fiamról, a "halott" álmokról. Nem tud semmit sem rólam, sem pedig saját magáról. Nem illetem szóval, nem kezdem el győzködni, hogy márpedig én látom benne a fiamat. Úgysem hinne nekem. És hogy mihez kezdek mindezzel, az tartozzon egy későbbi lapra. Csak még jobban kihúzom magam és feljebb szegem az államat, ahogy az asztal másik oldalán ő is felmagasodik. Valódi nevem említésére lila árny szalad át a barna szemeimen, nem ttszik az irány, amibe elmentünk. Úgy szólít, ahogy akar, ám jobb, ha felkészül: olyan bánásmódban részesül, amiként tekint rám. Ha majd apjának hív, atyai törődéssel állok meg vele szemben: Kilaun nevével azonban sokkal mélyebbre nyúl, mint azt gondolná. És Kilaun válaszol is neki. Érintésére nem húzom el az arcom, lassú mozdulattal csukom be a szemeimet, mélyet lélegezve elmerengve a gyengédségében, ami hamis, akár az Álomképeim, mégis mesés emlékeket idéz fel a lelkem mélyén. Apám...
Eltűnök, az érintett arc gazdája már nincs előtte, nincs szempár, ami viszonozhatná hűvös tekintetét. Harang zúg, vérfagyasztó monotonitással verve fel a masszív, fekete sötétséget, ami a szoba, háza falairól csorog festékként, mígnem mindent magába olvasztva a végtelen térrel alkot megbonthatatlan egységet. - Nikolaus? Vékony hang suttog reszketve a harangok szünetében, valahonnan a háta mögül. De senki sincs, akit a hang gazdájaként azonosíthatna. - Nikolaus? A suttogás felerősödik, erélyesebb, ám még mindig vékonyka hangon, ezúttal szemből szólal meg, de továbbra sincs hozzá test, csak egy nyomasztó, lélekmarcangoló érzés, és a harangok még mindig temetésre konganak. - Nikolaus!!! Átszeli a végtelent, átsüvíti a hangorkánt a kiáltás, hogy ezúttal saját, gyermeki testével nézhessen farkasszemet, ő az, aki a sötétből szólongatta eddig, és küzködve a figyelemért ezúttal ott áll teljes valójában felnőttkori képével szemben. Arca feldúlt, számon kérő, követelőző. Nem szereti, ha semmibe veszik. Kilaun nem szereti, ha nem érnek célt a történetei. - Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették. Harmadnapra feltámadott az írások szerint, fölment a Mennybe, ott ül az Atyának jobbján, de újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat és országának nem lesz vége... Hisz benne. Hisz az imában, hisz abban, hogy újra eljön, eljött, ítél élőket és holtakat, és a gyermek pusztító vággyal és haraggal veti felnőtt mása szemére, hogy ő hitt, és ezt a hitet nem az apja távozása ölte ki belőle, hanem saját maga. Saját magát árulta el, sajnát álmait tépte szét, és a "halott" gyermek ezt nem tűrheti zokszó nélkül.
Milyen szenteskedő. Mindenki megbocsájt neki. Giselle, Inge. Hogy bocsájthatnak meg? Nem érdemli meg. Nem, nincs az az égi áldás, az a jótett, sem semmi, ami megbocsájthatná ezt! Akkor hát miért? Hát persze... A szeretet a kulcs mi? Mindjárt elhányom magam. Szánalmas. A kérdés megválaszolatlan marad. Egy ilyen senkit... De inkább csak makacsul elfordítom róla tekintetem. A szavai azonban sértőek, s dühösen villannak rá szemeim. - És most, hogy mindenkitől bocsánatot nyertél, úgy gondolod én is beadom a derekam... - fanyar hangnemben teszek kijelentést. Nem fogom megadni azt a luxust, hogy olyan biztos legyen magában, nálam is sikerrel járhat. Azt se várom el, hogy küzdjön. Semmit se várok, csak azt, hogy elmehessek erről a helyről. Már kezdem igazán megbánni, hogy maradtam. De miért maradtam? Miért hallgatom a szavait, és miért hagyom, hogy sértegessen? Hogy a lelkembe tiporjon, ami már amúgy is millió üvegdarabként hever szerteszét ebben a bemocskolt testben. - Na ne mondd. Ha annyira megjártad a halált, akkor miért nem maradtál nyugton a túlvilágon? - vágom hozzá, azonban kezdem én is érezni, hogy nem hisztis kölyök módjára kellene viselkednem. Felnőtt Farkas vagyok. Úgy is kell viselkednem. Csakhogy ez... Ez baromira nehéz így. Összezavar, megrendít, teljesen kihúzza a lábam alól a talajt apám jelenléte. Egészen addig, míg egyedül voltam, semmi problémám nem volt. Ide jön, és összeomlik a szépen rendbe tett világom. Felborít mindent, feltépi a sebeket. S mérhetetlen űrt hagy maga után, amit fájdalommal bélel ki. Bestiám haragjába kapaszkodom. Az ő energiái az én támaszaim, az egyetlen menekülésem, az egyetlen körém fonódó, igazi oltalmazó. Még ha ő is okozza nyomoromat, az még mindig elviselhetőbb, mint amit apámé nyújt. Ingével kapcsolatos terveire nem felelek. Meredek magam elé, aztán a teraszra nyíló ablakon kitekintek. A havas táj fehéren ragyog a messzeségig, a város fényei, mint megannyi apró csillag virít a hóban. Vajon mennyit változhatott a hugom? Szavaiból magamra ismerek, és ez valahol megnyugtat. Hiába, az én kicsi hugocskám. Vajon... vajon mit fog szólni, ha megtudja, hogy élek? Hogy viszont láthatja megnyomorodott bátyját. Látom fiatal alakját magam előtt, látom nevető arcát, ahogy boldogan tartja gyermekét, s amikor megfogja a kezem, kétségbeesve tekint fel... Nikolaus... Még lehetünk egy szép család! Elhessegetem a keserű emlékeket. Neki se hittem ezt el. Apámnak se hittem el. Senkinek se hiszem el. Elég volt ebből! Ideje lenne végre abbahagyni ezt az ostoba játékot. Nem akarok a részese lenni ennek az egésznek. Csak hagyjatok elsorvadni, süllyedni addig, míg végre magukhoz nem rántanak a Pokol démonai. Vagy épp el nem nyelnek a saját démonaim, s fal fel a Farkasom. Örökre. - Nem kételkedem abban, hogy gyönyörűen dolgozik. - váratlanul mosolyodok el. Magam sem tudom miért. Nyugodtá válok. Talán csak mert elképzelem, ahogy a próbatükör előtt állok, és Inge szigorúan szól rám, hogy ne mocorogjak, amíg méretet vesz. Apró, óvatos mozdulatokkal gombos tűt szúr a ruha anyagba. És belép apám. És mosolyogva néz bennünket, Inge pedig kikéri a véleményét arról, hogy festek? - Talán szabna. - mondom végül gépiesen, vállat vonok, újból eldobva magamtól a képeket. Csak magamnak okozok mindezzel fájdalmat. Csak saját magamat taszítom újra és újra a sötétség szakadékába. Már túl vagyok azon, hogy reménykedjek. Nincs remény. Az csak a gyengeség hitvány álcája. Apám arca oly sima, keserű gyötrődéssel érintem. Most nem fordul meg a fejemben, hogy bántsam. Most először, nem. Fiaként tekintek rá, de nem tudok az maradni örökké. Nem lehetek már az. Föl se fogom, mi történik benne, csak vonalait vizsgálom, magamba égetve azokat. Mert mögötte apám lelke lakozik. Elhiszem? Talán. Nem vagyok benne biztos. Ő mégis biztos abban, hogy bennem Nikolaus még mindig ott él. Fenevadam körbeöleli a másikat, gomolygó füstfelhőként telepedik le körénk, de nem bántóan. Üresen, fájón.
A lefolyó feketeségre rémülten kapom fel a fejem. Eltűnik az arc, eltűnik minden, magába szív a sötétség, s Bestiám fenyegetően üvölt fel. A hang térít észhez, s megdermedek. A harangok hangja kondul, bezeng mindent az üres térben. S ekkor meghallom azt a vékony hangocskát is, mely összeszorítja a mellkasomat. Kést döf a belsőmbe, tekintetem a hang irányába fordítom. Ám a következő újra máshonnan szól. Gyere elő... Kérlek! S harmadszorra már rám kiált, s ekkor szembe találom magam a gyermekkel. - Nikolaus... - suttogom erőtlenül. Kinyújtom felé a kezem, s lépek felé pár lépést, s lerogyok előtte. Megérintem arcát, másik kezem vállára esik. Szemembe könnyek gyűlnek. A szavak orkánként csapkodják összetörő lelkemet, és zokogni kezdek. Magamhoz ölelem a kisfiút. A harangok bezengik a feketeséget. Csakhogy a Bestiát ez nem érdekli. Még mindig ölelem, mikor halkan dúdolni kezdek. Szüleim altató dala, mikor gyermekként nehezen aludtunk el, mindig ezt énekelték. - Huss, huss ... - suttogom, s érzem, hogy forró könnyeim lecsorognak a mélybe, s a semmi elnyeli őket. Kiegyenesedek, s homlokomat gyermeki énem homlokához érintem, s megsimítom arcát. Elmosolyodok, s kezeim közé fogom arcát, s tovább dúdolom ezt az évszázadok alatt eltemetett éneket. A dallamok körbejárnak, egybeolvadnak a harangok gyászával. Lassanként lecsúsznak ujjaim a selymes bőrön, megsimítját az arcot, s összekulcsolódnak a vékonyka nyakacskán. S ahogy dúdolok, finoman szorítani kezdem. Szorításom egyre erősödik, s érzem, ahogy a Farkas eluralja lassanként az elmém, én viszont, töretlenül dúdolok tovább az apró fuldoklónak. Szemem arany színben villan, dalom egyre esdeklőbb, Bestiám feketesége mohón falja fel maradék eszem épségét is. Felfal, elnyel, s csak zokogva dúdolok, ahogy tovább fojtogatom gyermeki énemet. Megölöm magamat. - Sajnálom... Bocsáss meg nekem... - s ha összecsuklik, óvatosan kézbe veszem, s Farkasom hangján beleüvöltök a harangok énekébe. Elveszek, elvesztem. Előre-hátra ülöngélek, ringatom az aprócska testet. Talán csak képzelődöm, de a távolból hallani vélem még dúdolgató énekem.
Minden jajveszékelő ellenkezésem süket fülekre lel. Huss, huss... Fújja el a szál innen az érzelgős apát, ez nem az ő játéka, ebbe nem szólhat bele. Nincs helye a nyomorúságnak, sem pedig a sajnálatnak ezekben a pillanatokban, még akkor sem, ha Nikolaus éneke ezer sebet szakít fel. Temetésre harangoznak, mégis születéssel fonódik egybe az emlék. Engem temettek akkor, hogy a Rémálmodó megszülethessen. Neki ismeretlen a dallam, őt nem hatja meg a vers szövege, számára ez nem jelent mást, csak hibát. Egy olyan hibát, aminek az elkövetéssorozatából ő új életre kap. Nem több, nem más, csupán egy a sok közül. Hány ehhez hasonló illúzióval sújtottam utódaim, ismeretlen, épp nem tetsző idegeneket? Még a nagy Sangilak is térdre borult előttem és hatalmam előtt, ezek után egy fiú se nem kihívás, se nem dicsőség.
Hátralép. Dacosan és konok tekintettel tér ki a közeledő érintés elől, fülére szorítja apró tenyereit. - Babababababababa! Kántálja, nem kíváncsi rá, nem kíváncsi saját vágyai szemérmetlen megcsúfolására. A Rémálmodó sem kíváncsi erre, nézzen csak szembe saját magával. Miből mivé lett, mit tett és mivel próbálja ezt a hibát helyrehozni. - HUSS-HUSS-HUSS-HUSS! Hirtelen mozdulattal vágja saját, vékony combjához az eddigi, fülét befogó kezeket, ujjai ökölbe szorulnak, törzsét előre döntve torka szakadtából üvölt felnőtt arcába, apró szívéből az én haragom és csalódottságom okád tüzet a felnőtt fiú felé. Az orruk szinte összeér. Dacosan bár, merev tartással, de enged az érintésnek. Ami egyre csak szorul és szorul vékony nyaka körül. Szépen, csendben nehezednek el a szemhéjai és csuklik össze a saját karjai között.
Hagyom sírni. Hagyom gyászolni. A légzésem egyre ziláltabb, nyughatatlanabb, de ostobaság volna elrontani, pont most, amikor már olyan jól haladok. Nem? Elgyengült. Megtörtem megint, hiába jelentette ki, hogy erre már nem vagyok képes.
Hatalmas mennydörgés és vakítóan fehér villanás zavarja fel a gyász ürességét, s míg nem lát mást, csak apró pontokat úszkálni a szeme előtt, újra felbukkan előtte a saját gyermeki énje, saját, felnőtt dühének vonásait préselve a puha arcra, fogait úgy szorítja össze, mintha szándékában állna eképp eltörni a saját állkapcsát. - Elárultál, Nikolaus! Sziszegi tejfogai mögött, aztán olyan erővel löki vállon felnőtt testét, hogy az kénytelen-kelletlen zuhan hanyatt.
Talán arrébb kellett volna tennem a kanapét. Talán nem volna szép dolog felborítani ezt az elegáns rendet, de csak magának köszönheti. Örvenhetnénk, hogy legalább puhára esett, és hogy a mozdulatot csupán a poharak és az asztalon felejtett italos üvegek bánták. De azt hiszem, valahol a józan eszem legmélyén, hogy ennél sokkal nagyobb problémáink lesznek, ha a végére értünk ennek az egésznek.
- Nem félek tőled! - veti oda a szavakat indulatosan helyettem is - Sosem akartam szörnyeteg lenni! Te sem vagy szörnyeteg! Gyáva vagy, egyszerűen csak gyáva vagy és kész! - hiába, a gyermeki akaratnak nem lehet ellentmondani - Az az igazság, hogy én sokkal veszélyesebb vagyok mit te, tudtad? Akarod tudni miért? Megint villámlik, a gyermek eltűnik a helyéről, és megint nem marad más belőle, csak a hangja, ami újra a szűntelen harangzúgásba olvadva szólal meg minden irányból. - Mert még neked sincs merszed szembenézni velem. Mert te félsz attól, mit teszek majd veled, ha eljön az én időm, Nikolaus. Hirtelen válik újra valósággá, a Rémálmodó erejével súlyt le a felnőtt testére, karjánál fogva pörgetve meg a levegőben és aprítva bele a feketeség márványkemény padlójába.
Hiába illúzió, mégis megzavarhat valamit Nikolaus fülében a pszichedelikus élmény, hiszen az egyensúlya újból fizikai, valóságos élményként érzékeli a történteket. Volt egy asztala, és immáron szó szerint a lábaim előtt hever. Nem csak az illúzióban, de a lelkemben is zúgnak a vészharangok, meg akarom állítani, de ez csupán még több kegyetlenséget sajtol ki abból a részemből, amely a fiamat rabláncon tartja.
- Buta vagy, Nikolaus. Butább, mint én. - csóválja meg a fejét az apróság, aztán leül a semmibe, törökülésbe és a nem létező fekete homokba rajzolgat mutatóujja hegyével - Jól viselkedtem, tudod? Nem rendetlenkedtem, mert azt hittem, hogy ezzel majd elérem, hogy Apa hazajöjjön. De te mindent elrontottál, Nik. Te rossz lettél, és apa nem jött vissza. A te hibád. - villan egy vádló tekintet - De végül én nyertem, mert hazajött. Hozzám. Útban vagy, Nik. És ha ez még nem lenne elég, Ingét is hazahozta. Így már megint tudnánk játszani, de te nem engeded. Mert gyáva vagy, ennyire egyszerű. Szemmel láthatóan ráun a rajzolgatásra, gondterhelt, lemondó sóhajjal kel fel, porolja le a vászonnadrágjáról a port. - A kék egemet akarom. A hegyeimet akarom. - apró szája széle megremeg, egy pillanattal később keserves sírás lesz úrrá rajta - ITT VAN MINDEN ELŐTTEM, ÉS TE NEM ENGEDSZ ODA! HUSS-HUSS, MENJ EL INNEN, MENJ EL AZ UTAMBÓL! Kiabál kétségbeesve, hogy aztán rávesse magát felnőtt képére, és apró testéhez képest felfoghatatlan erővel fojtogatni kezdje azt, aki az útjában áll.
Szívem hevesen dobban, Bestiám gonoszsága ad erőt és nyugodalmat, a könnyeim fagyosságán keresztül nézem apró tükörképem dacos mozdulatait. Rám üvölt, és megremegek, újból a Bestiámba kapaszkodok, kinek állatias hangja egybeolvad a kicsiével, de nem érzem, hogy túlharsogná azt. Megrendülök. A bástyákba akarok szaladni, elrejtőzni az engem ostromló képek elől, de nem lehet. Nem menekülhetek. Kérlek, hagyd abba... Annyira fáj... Nehezen veszem a levegőt, s lenézek halott énem arcára. Ez így helyes. Dülöngélek tovább. Megszakad a szívem, ahogy nézem. Nem akarom hallani a harangokat. Nem akarom látni ezt a testet. Farkasom kegyetlen gúnyosságában akarok megfulladni. Könnyeim gyönygyökként hullnak a porba, s előre esnek a vállaim. Elakarom dobni a testet, el, messze tőlem, a lehető legmesszebb, ám ekkor villámlás, fehér fény vakít el. Kezemet arcom elé emelem, s mire újra látni vélem a környezetet, újra előttem áll fiatal énem. Döbbenten tekintek rá, s hangja megrázza elmém, Szörnyetegemet pedig tétlen dühre fakasztja. Még mielőtt megszólalhatnék, meglök, s a hátamra esek. A tompa fájdalom nyilal a hátamba, s a nyakamba. Próbálok felállni, de csak az oldalamra sikerül gurulnom, s a szavak kitépnek belőlem egy újabb mélyre ásott darabot. Ökölbe szorul a kezem. Gyáva vagyok? Hát tényleg? Remegve állok fel, de a villámok újra elvakítanak. Előre gönyedek, karmaim elő törnek, s a saját térdembe kapaszkodok. Nem számít, mennyire fáj, ez a gyötrő érzés, mit a gyermek elér nálam, sokkal fájóbb. Hirtelen jelenik meg előttem, megragad, s a földhöz vág. Fájdalmasan nyögök fel, a gerincembe fájdalom hasít, érzem, hogy könny csorog ki a szememből. A szavakra felszínre törnek anyámnak tett ígéreteim. Jó voltam... Te mindent elrontottál... Te rossz lettél... Sírva elmosolyodok. Remeg a lelkem. Nincs erőm ahhoz, hogy megmozduljak. Nincs erőm semmihez. Érzem a nyakam köré fonódó aprócska kezeket, ahogy forrón átölelnek, s azt az erőt, mely fuldoklásra késztet. Mosolygok. - Hazugság, minden egyes szavad. - újabb könny csordul ki a szememből - Már nem vagy kisfiú, Nikolaus. Felnőttél. Sőt... egykor talán még szerettél is. Nincs kék ég. Nincsenek hegyek. Nincs számodra menekvés. - belesimítok a szőkésbarna tincsekbe. - Tudod mit? Beismerem. Gyáva vagyok! Gyáva, mert valahol titkon mindig vágytam. Vágytam arra, hogy visszatér majd. Beváltja esküjét. De túl sokat vártam. Túl sokakat öltem. Túl sokakat büntetett a Bestiám a csalódottságom miatt. Túl sok életet követelt és nyomorúságot a gyűlöletem. Beleőrültem a várakozásba. Ezt nem hozhatom helyre. Atyám se hozhatja helyre... Te sem hozhatod helyre... - elcsuklik a hangom szorításától - Nem engedhetlek oda... Mert rettegek, hogy megint csak bántana. Rettegek Atyám... Könyörgöm... Ne kínozz... Tépj szét, ölj meg... De ne kínozz... Lehunyom a szemem, s megadóan lazulok el. Újabb könny csordul végig az arcomon, mikor hirtelen ökölbe szorul a kezem, s a fiúcska arcába üvöltök Farkasom arany íriszeivel. - MIRE VÁRSZ??? ÖLJ MEG!!! SZABADÍTSD MEG A VILÁGOT TŐLEM!!!
Gondtalanul, kőszoborként nézem végig teste fájdalmait. Rezzenéstelenül tűröm a könnyeit, táplál minden nyomorúság, ami a fiamban bukik felszínre. Egy részem elégedett, hiszen immáron leplezetlenül bizonyosságot nyert a tény: hazudott korábban. Érez. Sőt, nem csak hogy érez, de bele-belehal a teherbe, amit a bestia kegyetlenségével próbál leplezni. Egyformák vagyunk. A vérem vagy, a fiam vagy, és én itt vagyok, hogy segítsek megérteni mindezt, hogy felemelhesselek, és hogy együtt másszunk ki a múlt mocsarából. És most, hogy szó szerint szembe néztél mindezzel, talán sikerülni is fog. Ezt hiszem, ezt akarom hinni.
- De igenis van! Van hegy és van ég is, és apukám is van, mindig is volt, de nézd meg mit csinálsz! - dühöng a gyermek, és nem enyhül a fojtó mozdulat, vasmarokkal tartja a feszes férfinyakat még úgy is, hogy alig képes átfogni apró ujjaival. - Megint hazudsz! Hát nem tanulsz semmiből?
Ezt már vele együtt üvöltöm át a szobán, hiszen amit most mutat, már nem gyengeség. Gyengédség, amivel már nem szórakoztatja a Rémálmodót, ez már nekem szól és engem tart rabláncon vele. Elképzelni sem tudom, hogy lehet ennyire vak a világra. Vak rám, és mindarra, amit teszek érte, értünk, a családért. Miért ne hozhatnám helyre? Eddig sem tettem egyebet, csak a bukásaim nyomára építettem új alapokat az életem minden területén. Térdre borulva fogom fejét a kezeim közé, finoman, meg-megreszkető kézzel érintve a haját.
A gyermek vonásai megadóan simulnak ki, légzése nyugodt, kék szemeviel saját, felnőtt párjával néz farkasszemet, hogy aztán lassan eleressze a torkát, és egész egyszerűen helyzetet váltson. Eddig lovaglóülésben ült a hasán, most megdönti törzsét, elernyeszti sovány tagjait, és védtelen állatkölyökként kuporodik oda önnön mellkasára. Belerezzen a követelőző kiáltásba. - Azt nem szabad. - suttogja csendesen, mintha attól tartana, hogy valaki esetleg meghallhatja a szavait - Te nem láttad őt. Hát nem érted? Felpillant, állát játékosan a másik szegycsontjára fekteti. - Huss-huss! - belefúj az arcába, aztán felkacag, elfújja a harangzúgást, elfújja a tér végtelen ürességét, hogy megnyugvást ígérve melegséggel és puha fekhellyel cserélje fel azt. Szűk, zárt tér fogadja ezúttal, ahol minden vörös, bársony és párnás. Koromsötétnek kellene lennie, de nincs így, és a néhány centire lévő "plafonról" három ütemes döngetés hallatszik tompán, sebesen, ahogy a kisfiú felül a Nikolaust fogva tartó koporsó tetejére. Tovább nevet, ennyi szűrődik be csupán a koporsó belsejébe, ám a tér horizontálisan kitágul, mint egy végtelen folyosó. Társakat kapott maga mellé. Örök társakat. Jobbján Giselle teste pihen halottra váltan, balján Matthäus ágyú csonkította teste. Tőle pedig végtelen sorban fekszik Kilaun, Kayode, Martin Luther-King, Zachary, Killian, folytatva a sort egy végtelennek ható, ismeretlen hullasorral. Giselle mellett Nikolaus áldozatai hasonló méreteket öltenek, azonban apja kegyetlenségének nyomába sem érnek. - Kukucs! - hirtelen újra a mellkasán fekszik saját képmása és az arcába nevet - Tessék, meghaltál, most örülsz? Ők is halottak, mégsem lehet tőlük megszabadítani a világot. És különben is, Apa sokkal rosszabb nálad, nézd csak meg! - mutat el a megfelelő irányú hullasor felé - De ez muris, mert ő is ezt akarja. Meghalni. Úgy, ahogy te is. De nem tud, nem engedik a Szellemek. Hidd el, semmi megváltás nincs a halálban, nekem elhiheted, hiszen engem is megöltél. Csak az emberek azt hiszik, hogy ez olyan különleges, mert félnek tőle, de sokkal rosszabb az életnél és a kínjaidtól sem szabadulsz meg, sőt. Egy kicsit kivár, aztán nagyot hümmentve fellöki a koporsó fedelét. - Ha ennyire akarod, legyen. Gyere, mássz ki, a halál nem vár senkire. Kipattan a koporsóból, léptei üteméből kivehető, hogy szalad. Ha a felnőtt mása követi, úgy láthatja, ahogy egykori apja felé szalad, aki felkapja, felülteti a nyakába, és úgy sétálnak vissza felé. - Na, kitaláltad már, hogy akarsz meghalni? - érdeklődik a nyakba vett gyermek - Választhatsz, apa megengedte. Felakaszthatunk, levághatjuk a fejed... - tűnődik el - Önthetünk rád forró ólmot... - vállat von - De persze csak simán kitéphetjük a szívedet, hiszen úgysem használod, nem igaz? Szóval, mit gondolsz? Milyen úton szeretnél belépni az örök szenvedés birodalmába? Apa nagyon kreatív. Inge biztos tőle örökölte a tehetségét, csak mondjuk ő ruhát tervez nem halálnemeket.
- Nincs... - suttogom, s Nikolaus tarkójára simul kezem, mire haragosan megragadom a hajánál, s megrángatom, mintha csak valami semmirekellő, hasztalan játékszer volna csupán. De nem ereszt, a lelkemet pedig tiporja, még inkább belegázol. - ÖLJ MEG VÉGRE! - üvöltöm vissza keserűen, már minden mindegy. Nem érdekel, de ezt a szenvedést nem bírom már. Semmi se szent a számára. Hagyj végre megdögleni! Ám meglep a kisfiú arcán átvillanó nyugalom. Elemelem tőle a kezem, s meglepődve tudatosul bennem, milyen pozícióba helyezkedik. Óvatosan, mintha csak egy értékes antik darabot érintenék, helyezem rá mindkét kezem. Magamhoz ölelem, belülről Bestiám értetlen haraggal rág, üvölt, hogy mit csinálok? MOST! TÖRJ KI! De nem megy. Újból zokogni akarok. Ám elfogytak a könnyeim. A meg nem született gyermekeim jutnak eszembe. A sok meggyötört arc. A felfalt lelkek sikítanak a szívem mélyén. Értetlenül tekintek rá, mikor elsuttogja a szavakat. - Ne óvj... Kérlek, ne csináld ezt. - megsimítom a fejecskét, de ő nevetve belefúj arcomba, s értetlenül pislogok párat. Újabb környezet zár el, s körbepillantok. Először kezdek lehiggadni, hogy talán végre jó helyre érkeztem, de a kopogás, s a hirtelen felismerés fagyos jégcsapként üt léket az elmémbe, s a mellkasomba. Belevágom a karmaimat teljes erőből a koporsó tetejébe, de semmit se érek el vele, s újból állatias üvöltés szakad fel a torkomból, amikor a szemem sarkából meglátom a testet. Anyám testét. - NEM!!!! - amennyire tudok, felé fordulok, s megrázom. Ébredj fel, de hiába rázom kétségbeesésemtől se moccan meg. A nevetés visszhangzik bennem, s megfordulok. Ekkor megdermedek, ahogy egykori apám összeroncsolódott teste néz velem farkasszemet. Megremegnek az ajkaim. Izzadságcsepp csorog végig a homlokomon. Megérintem az arcot, ami maradt belőle, s látom a hosszú sort, látom a tetemek végtelen hosszát. Mint egy apró gyermek újra összehúzódzkodom, s apám vállához bújok, miközben megszorítom anyám hideg csuklóját. - Istenem... - suttogom - Szellemek... Bárki, aki hallja... Könyörgöm... - hagyni akarom, hogy elaludjak, nem akarok már tovább szenvedni. Nem akarok tovább őrjöngeni. Had aludjak. De a Farkas nem hagy. S hirtelen olyan erővel vágok bele a fába, hogy megroppan a saját csontom. Toporzékolok, ahol csak érem a bársonyozott fát, tépem a belső díszítést, próbálom lazábbá verni a fogva tartó koporsót, az öklöm véres, s a végén már a csont is fehérleni kezd úgy püfölöm a fedelet. Üvöltök, torkom szakadtából üvöltök, és ráz az ideg. A Bestiám állkapcsa tépi szét saját húsomat, a kétségbeesés gyötrő fájdalmával tör felszínre. Az aprócska Nikolaus újra rajtam terem, s hirtelen megdermedek. Nevetése gyötörve szánkázik végig belsőmön. Követem mozdulatait, s szavai haragos éllel gyúlnak fel bennem. Áthatol mindenen, keresztülszúrja a mellkasomat, s legszívesebben pofonnal jutalmaznám mindezért. De mégse emelek rá kezet. Mert ő... én vagyok. Meglepődve veszem tudomásul újbóli, tettét, s felülök hirtelen a koporsóban. Félig szétmarcangol ruhadarabjaim esetlenül lógnak rajtam, ahogy újra emberi arcom néz körül a fehér semmiben. Nagy nehezen kitápászkodok a koporsóból, még utoljára megsimítom Anyám kezét, s aztán lassú léptekkel követni kezdem fiatal kiadásomat. Minden egyes lépés nehéznek, s fájó kínszenvedésnek tűnik. De követem, nem állok meg. S ekkor észreveszem a távolban azt az ismerős alakot. Apám... Gyermekkori múltam álmot hozó alakja. Aki mindent elrabolt tőlem. Felkapja a kisfiút, majd visszafelé kezdenek sétálni. Nem is fogom fel a szavakat, csak könnyezve tekintek apám régi arcára. Elönt az érzés, hogy bármit megadnék érte. Bármit, hogy újra a családom körbe öleljen. Bármit, hogy apám meséi újra, tűz ropogás mellett elhangozzanak. Bármit, hogy édesanyám mosolya bearanyozza a borongós napokat. Bármit, hogy hugocskám újramegosztozzon velem egy kenyér szeleten. Bármit, hogy újra Nikolaus lehessek... Keserű nevetés tör fel belőlem, miközben karmos mancsommal a hajamba túrok. A Bestiám komor, hideg némasággal ölel át. Csak nevetek, miközben mindkét kezem karma saját arcomba mar, s vér csorog, s olvad össze könnyeimmel. A nevetés kiáltásba, végül ordításba torkollik, ami végül Fenevadam hörgő morgásába vegyül. Elmosolyodok, s a karmom okozta, vérző sebekkel mit sem törődve tekintek apám arcára. Felnézek a kisfiúra, rongyos, tépett ingujjamba törlöm véres könnyeimet. Azután újra apám szemeibe nézek. - Ő szeretett téged. - ejtem ki a szavakat, ami apró kavicsokként morzsolják össze a szívem. - Nem számít, hogy löksz a Halál mezsgyéjére, nem érdekel hogy kínzol tovább, nem izgat, hogy törsz meg újra és újra. Bármit is teszel velem... Akármit... Tudd, hogy egykoron én is... Szerettelek. - térdre rogyok, s összekulcsolom a derekán a karjaimat, s teljes erőből magamhoz ölelem.- De ez se ment meg... semmi sem ment már meg... - suttogom gyászosan, miközben vértől mocskos arcomat elrejtem tekintete elől.
Vegyük Nikolaus kínjait. Gyűjtsük össze minden fájdalmát, kössünk csomót a zsákra, mérjük le, és akkor talán az egytizedét megkapjuk annak az évszázados, gyötrő kínnak, ami pusztán létem végtelenségéből fakad. Teletűzdelve a kudarcokkal, életem botlásaival és azzal a hamis reménnyel, ami újra és újra elhiteti velem, hogy végre én is boldog lehetek, hogyha elég kitartó leszek, megkapom, amire már halandó korom óta vágyom. Hátrébb húzom a fejem, ahogy a levegőbe bokszol, kalimpál, akár egy fuldokló, akit hamarosan elnyel a víz. Nincs egyetlen szó, gondolat vagy érzés sem, amit elrejthetne előlem, és én elveszek tőle mindent, nagy becsben tartott helyére plántálom a szívemnek újabb és újabb kitöréshullámait. Ahogy felkel, vele kelek hát én is. Eleinte mellette lépdelve kísérem, akár egy árnyék, egy időcsapdába fagyott szellem, hogy aztán sietve előtte teremjek, pontosan ott, ahol az illúzióban Matthäus is áll, a kicsi Nikolaust a nyakában tartva.
Csak egy kicsit engedek. Mintha sistergő, fel-felvillanó hologram lenne, ahogy a saját valóság-arcom fel és felvillan, akár egy idegesítő zavar a televízió képernyőjén, egy sercenés a rádiós híradásban. Leborul elém, illúziójában és a valóságban is egyaránt az apját ölelve. Hunyd le a szemed, így bocsátok békés sötétséget a szemeire, végtelennek tűnő megnyugvást a lelkébe, ami jobb, mint a halál. Békésebb. Tele van szeretettel és ragaszodással. Csendben búcsúztatom őt a vallomásával együtt.
- Én mindig is szerettelek. Most is szeretlek, és ez soha nem fog megváltozni. Rajtam a sor, hogy átfogjam, átöleljem a fejét és a nyakát: hajába túrva rejtem el felmart arcát a világ elől. Itt nem bánthatja senki, itt béke van, menedék, ahova mindig hazatérhet, és ehhez még illúzóra sincs szükségem. Mennyire könnyű lenne. Mennyire egyszerű lenne most megragadni, és kitekerni a nyakát, mint egy nem kívánt kutyakölyöknek szokás a vidéki kertek végében. Megszorulnak a kezeim. Egy pillanatra végigszalad a testemen a magabiztos eltökéltség: képes vagyok rá. Meg tudom adni a saját fiamnak azt, amit igazából akar. Feloldozást. Azt a nyugalmat, amit talán tényleg a halál tud csak elhozni, amiben nekem soha nem lehet részem, pedig mindennél jobban sóvárgok utána. Most talán mennék is, vele. Gondolkodás nélkül. És csak szorítom. Reszket minden tagom, de ugyan azt teszem vele, mint amit percekkel ezelőtt ő tett saját magával. Én nem megfojtani akarom, csak oldalirányba feszíteni a nyakát. Soha nem kért tőlem semmit. Utoljára azt, hogy hadd maradhasson fenn még egy kicsit, vagy talán csak még egy utolsó mesét, mielőtt nyugovóra tér. Gyáva vagy Kilaun, nem vagy méltó a nevedre! Az otthonunk szentségét meggyalzó harcos szavai még mindig álmatlan éjszakákat okoznak. Ezt is tőlem örökölted, igaz? A gyávaságot. Azt, hogy nem mersz szembe nézni a kötelességeddel. A helyes úttal. Csak a vágyaid hajtanak, messze tőlem, holott kötelességed volna elfogadni, megbocsátani és szeretni, amennyire egy elsőszülött apját csak tudja. - Sajnálom, Fiam. Görcsbe rándul minden tagom, ahogy végre sikerül eleresztenem, felemelem róla a kezeimet, mintha épp a hatóságoknak adnám meg magamat. Csüngjön csak rajtam tovább, ha akar, én azonban nem érintem többet. - Nem adhatom meg neked, amire vágysz. Mert te is megtagadod tőlem az én jussomat. De már nem sokáig. Eddig csupán a fizikai és a mentális erőmnek lehetett tanúja, most azonban egy egészen ismeretlen oldalam mutatkozik meg előtte. Az Első farkas energiái könnygázgránátként szivárognak a bőre alá, megfogva, megragadva a benne elégedetlenkedő, fekete vadat. Sangilak vérét. És amikor kellően stabilan tartom, hogy ne törhessen felszínre, az ingje hátuljába marok és nemes egyszerűséggel elindulok vele kifelé a házból, el, az erdőség irányába. A kisfiam áhított hegyeinek lábához, ahhoz a hatalmas fenyőfához, amelyikről mindig meséltem neki. Ha kiáltana, úgy egy illúzióval némítom el, varrom be a száját. Utoljára voltál engedetlen, Fiam. Szeretni fogsz, mert ez a dolgod: szeretned kell, és ha a benned élő gyilkos ebben megakadályoz, akkor el fogom onnan törölni, írmagját is kiszaggatva, mintha sosem létezett volna. Én leszek az egyetlen bástyád, a megmentőd, az apád a szó minden felfogható értelmében. Nem kellett volna idáig jutnunk, nem kellett volna ezt eldöntenem, de nem hagy más választást. Mint Atyád, parancsolom: szüless újjá ma éjjel.
//írhatsz ide is még, vagy valami új helyszínre az erdős területre, ahogy kényelmes //
Kezdőlap
//
