Az elmúlt napok legnagyobb izgalmát Anguta felbukkanása és beköltözése okozta. Most húzhatná a száját a kedves Olvasó, de én élveztem a dolgot! Sangilak már azt hiszem kevéssé, de titkon azért szerintem ő is örült a testvérünk érkezésének és annak, hogy végül úgy döntött, ha bizonytalan ideig is, de nálunk marad. Épp az egyetemről tartok hazafelé, délutánba hajlik az idő és vállaimat a táskám mellett bevásárlószatyor is húzza. Az egyikben a vacsorának szánt, diabéteszeseket megríkató mennyiségű hús és egyéb hozzávalók sorakoztak, a másikban egy vadiúj farmer, cipő és pár felső, amit variálhat a kedves testvérem. Ajkamon mosollyal szállok le a tömegközlekedési eszközről a megfelelő megállóban. Nyilván Anguta visszakozni fog, mondván, nem fogadhatja el a meglepetést, hisz már így is rengeteget tettem érte, de az igazat megvallva, amíg hármunk közül én vagyok az egyetlen, aki rendes keresettel rendelkezik, azt hiszem, nem nagyon van sem neki, sem pedig Sannak beleszólása abba, miként igyekszem a kedvükre tenni. Lépteimhez az utca felénél rajzolatos bundájú, termetes hímfarkas társul be, s mosolyom kiszélesedik. Pikatti mindig elébem jön, innét is tudom, hogy hamarosan hazaérek, már alig pár háznyira vagyok az ingatlantól. Persze, a számító kis dög azért sasszézik oly lelkesen mellettem, hogy mikor ajtót nyitok, beosonhasson és szimatmintát vehessen mindenről a ház földszintjén. Addig jó, míg területjelölgetésre nem adja a fejét... akkor én fogom páros manccsal kivágni, nem várom meg, míg a srácok teszik ugyan ezt! - Megjöttem! - Kiálltok már a bejárati ajtóból, miközben tele kézzel igyekszem azt becsukni magam után. A művelet beletelik pár pillanatba ugyan, de sikerrel zárul, én pedig a konyhában pakolászom le a cuccokat megadó sóhajjal. Hallom, hogy megy a tévé, valamelyikőjük biztosan a nappaliban időzik hát. Pikattit is oda ette a fene kapásból, ha jól láttam...
Nem tévedek nagyot, az aktuálisan David névre hallgató Testvérem lebzsel a tévékészülék előtt. Mielőtt bármit is mondanék, képe felé hajítom a frissen vásárolt farmert, így hívva fel magamra a figyelmet. Amennyiben elkapná, csalódottan sóhajtok, ám ha képében landol a ruhanemű, kiszalad ajkaimon egy gurgulázó, röpke kis kacaj. - Van ott még, ahonnét ez jött. Szia! - Huppanok le mellé, ölébe nyomva a ruhamárka-logóval ellátott tasakot annak teljes tartalmával.
Elmélyülten figyelte a tévé képernyőjét, miközben bólogatott, ahogy a készülék csak úgy ontotta magából az érdesebbnél érdekesebb információkat számára. Valóban jó, hogy van egy kis ideje emberi dolgokkal foglalkozni, mivel az utóbbi négy évben teljesen lemaradt a technikai, kulturális, valamint szinte minden fejlődésről, ami az emberek világát érintette. Nem gondolta volna persze, hogy ennyi információhoz fog jutni egyetlen óra alatt. Szóval Charmander már Charizard lett. Remek, az volt fiának a kedvenc pokemonja, bár még mindig lehet, hogy a kedvencei között van, ha egyáltalán érdekli még ez a mese valamennyire. A délelőtt felét mesenézéssel töltötte, de nem volt túlságosan elragadtatva a kínálattól, ami a Cartoon Networkön ment. Vagy pokemon utánzat volt, vagy valami teljesen debil mese, amit jó érzésű szülő biztos nem nézetett volna a gyerekével. Amikor hallotta a közeledő léptek zaját diplomatikusan az állatos csatornára kapcsolt, ahol éppen sasok keringtek halálra rémült nyuszik felett. Unottan tovább léptetett, amikor meghallotta Nagojut hangját. - Hali – köszönt neki miközben nem mozdult a helyéről. Testvére mellett egy másik élőlény is besurrant. A farkasa, aki érdeklődve figyelte, majd szaglászgatta őt, mintha reggel óta olyan sokat változott volna a szaga. Nem volt baja a farkasokkal, de kissé óvatos lett a jelenlétében, és a világért sem tett hirtelen mozdulatokat, nehogy véletlen fejbe kólintsa és kiszenvedjen szegény Pikatti. Egyrészt nem szerette volna, ha szegény, kedves farkas elhalálozik, másrészt egyáltalán nem volt kedve a következő öt-hat évet ismét farkasként leélni. Nem mintha olyan rossz lett volna, de hiányoztak neki az emberi dolgok. Ráadásul az utolsó év, a kör hívásával együtt baromi szenvedős volt, és ki tudhatná, mikor szólítják őket a szellemek teljesen más helyre. Persze itt annyiban kellemesebb lenne a dolog, hogy egy farkas felbukkanására nem indítanának hajtóvadászatot, így lenne esélye és ideje segítséget kérni a szállítás megoldásához. Az persze megint más, hogy farkasként mit tudna kezdeni a hívás miértje kapcsán. Bambulással egybekötött kellemetlen merengéséből suhanó szövet hangja ébresztette, és egyből a fenyegetés felé fordult, de nyilván későn eszmélt, mivel egyre növekvő feketeség terítette be látómezejét. Tompán puffant neki a súlyos szövet, ami után rögtön két kézzel kapott, hogy eltávolítsa arcáról. Nem szerette volna, ha még egyéb dolgok landoltak volna az arcában váratlanul, ezért igyekezett felkészülni a lehetséges alacsonyan szálló ruhákra. Nagojut nevetésére ő is elvigyorodott, majd figyelte, ahogy mellé heveredik és az ölébe nyom egy vaskos táskát. - Szia. Úgy látszik tényleg – válaszolta miközben kibontotta a csomagot. – Köszi szépen, jól fognak jönni – lelkesedett, miközben a cipőt, pulcsikat és pólókat vizslatta. – Majd egyszer meghálálom – ígérte meg csillogó szemekkel és remélte, hogy hamarosan viszonozhatja is valamivel. - Mióta van veled Pikatti, és hány éves is? – kérdezte, miközben óvatos tekintettel figyelte a hím farkast, amint szaglászgatott erre-arra. Jó lenne tudni, hogy vajon hány évet kaphat ha véletlen elhalálozik miatta. Talpához tartotta a lábbelit és elégedetten vigyorgott. Pont méret, de ezt persze el is lehet várni egy nyolcszáz éves lánytól, hogy bárkiről megmondjon minden méretet ránézésre. – Szépen eltaláltad – dicsérte meg lelkesen vigyorogva.
Repül a farmer, ki tudja hol áll meg... - A megírt sorok és számításaim szerint Anguta képe állja útját a röptetésben. Nevetve foglalok helyet mellette és a "ruházati kezdő csomagot" ölébe ejtem. Tényleg nem estem túlzásba, de sejtem, neki már ez is bőven elég most. A farmer mellé két póló és egy kék ing, meg egy vastagabb pulcsi lett innét a testvérem tulajdona. Meg a cipő, amit remélek, hogy sikerült eltalálni a méretet. - Ugyan menj már! Nem azért hoztam őket. - Szélesedik ki mosolyom arra, hogy majd meghálálja. Kétségtelenül jól jönnek az embernek az ilyesféle szövetségesek, pláne, ha a tulajdon testvéréről van szó - de éppen ezért vagyok olyan naiv, hogy merem feltételezni, nem kell ilyesféle apró figyelmesség sem hozzá, hogy ugorjunk egymás megsegítésére. Még ha nem is mindenki, egy emberként, de azért tizenhárom farkas közül csak akad már legalább egy-egy mindegyikőnknek, akire támaszkodhat! Angutával különben sem volt sosem rossz a viszonyunk - legalábbis amíg tréfáinak a kellemesebb oldalán voltam és nem az áldozat szerepében tetszelegtem. Igaz, a haragtartás sem épp az én jellemvonásaim egyike. - Az után keveredett mellém falkástól, hogy a városba érkeztem. Három körül van, de... azt hiszem jobb, ha nem kérdezek rá, miért érdekel téged ez ennyire. Komolyan voltál képes megölni akár egyet is?! - Ezek után ne ítéljen el senki, hogy többre tartom a bundás társaságot az embereknél. Okosabban sok esetben egynémely - most nem pont Angutára gondolok, bár alapítóként ez elég ciki azért, de hát mi is esendők vagyunk, mint bárki más - társunknál. Morc kifejezésemet leoldja képemről a testvérem cipővel való barátkozása. - Igyekszik az ember. - Húzódik félmosoly képemre, ám ami eztán következik, arra szerintem egyikőnk sem számított. Lehet ilyesmire egyáltalán?! A nyomasztóan ismerős, ősi energiák úgy söpörtek végig a házon, mint valami gömbvillám, csak kevéssé volt látványos a szemünknek - szívünket annál inkább vette célba. Még Pikattinak is oda lett a bátorsága (vagy rajtam érezte meg, hogy valami nem okés) és közelebb húzódott kettősünkhöz, lábainkhoz dörgölve a kinti időjárástól még kissé nyirkos bundáját. Szótlanul, elkerekedetten riadt tekintettel pillantok Anguta felé. Ő is érezte? Szóra nyílna ajkam, de agyam olyan lázasan forgatja gondolatait, hogy túl sok akar egyszerre kiszaladni belőlem - így nem lesz az egészből semmi.
Szinte sejtette, hogy nem jövőbeni kérelmét akarja a ruhákkal bebiztosítani, persze ettől eltekintve ugrott volna első szóra, ha bármiben segíthet, főleg most, hogy végre nem csak mancsokkal kell szerencsétlenkednie, hanem végre oly sok év után birtokában van az emberi evolúció nyújtotta előnyöknek is. - Azért csak szólj – mosolyodott el, miközben a ruhákat nézegette. Felemelő érzés lesz saját göncökben lézengeni és nem lopott, vagy kölcsönkapottakban. Sangilak ruhái amúgy is elég nagyok rá, és idétlenebbül állnak rajta, mint amit a repülő poggyászai közül szerzett. Igaz egyelőre nem kellett kimozdulnia nagyon, de valószínű hamarosan nyakába fogja venni a várost és szépen feltérképezi, mi merre van. Jelenleg azonban a tévé sokkal inkább lekötötte, de gyanította, hogy a rajzfilmek és a többi adó még nagyjából két órán át fognak ismét újdonságként hatni rá, aztán csak ásítozva kikapcsolja a készüléket. - Sajnos igen – bólintott szomorúan, miközben a ruhákat nézegette. Jobb lenne, ha a farkas messziről elkerülné őt, de ez nyilván nem fog bekövetkezni, így majd szépen óvatosan fog a közelében bármit is csinálni. Jó esetben Pikattinak még van egy évtizede hátra, és Anguta nem igazán szeretett volna ennyi időt farkasként élni. Persze nem volt az rossz élet, csak amelyik madár szárnyat kapott az repülni is szeretne, és Anguta is hiányolta a faragást, az italt, na és a verbális kommunikáció nyújtotta fennkölt érzést. – De muszáj volt – sóhajtott kelletlenül, miközben torz grimasz kúszott arcára a fájó emlékek hatására. – Az egyik kölyköm, Andrew Derigot megőrült, és hibbantságában azt feltételezte egy nőstény farkasról, hogy az a saját fenevadja. Késsel szúrta tüdőn, amit talán túlélhetett volna némi segítséggel, de a hátsó lábait kitörte. Órákig, talán napokig is szenvedett volna, mire elpusztul, így nem tehettem mást – nézett esdeklően testvérére. Nem akarta, hogy farkasgyilkosnak bélyegezze meg, ő, aki mindig a bundás jószágok körül ténfergett, aki most is számos ordassal osztja meg otthonát. Nem várt feloldozást tőle, talán Nagojut nem is adhatna neki, de megértést nyújthatna számára. Anguta teljes szívvel reménykedett ebben. A cipő passzolása jobb kedvre derítette, és hamarosan vigyorogva dicsérte meg a lányt kiváló választása miatt. – Mint mindig – válaszolta mosolyogva, majd arcáról hamarosan minden eltűnt, ami korábbi jókedvére utalt volna. Zavarodottság, értetlenség, rémület. Testét a hideg rázta, gyomra görcsbe rándul, ujjai idegesen jártak a még mindig kezében tartott cipőn. Nem törődött a farkassal, ahogy az közelebb lépett hozzájuk, hiszen jóval komolyabb fenyegetést érzett most, mint néhány évnyi farkasbőrbe bújást egy óvatlan mozdulat miatt. Az energia ősi volt és ismerős, de olyan rég érezte, és olyan hihetetlennek tűnt, hogy nem tudott mást kezdeni vele, csak tagadta. Ideges pillantást vetett Nagojutra, de kár lett volna megkérdezni tőle, vajon ő is megérezte-e. Az arcára volt írva, ahogy Angutáéra is. Nem törődve Pikatti közelségével felpattant ültéből és kiiramodott a bejárati ajtóhoz. Szíve hevesen vert, minden idegszálával az energia forrását kereste, de már késő volt. Ahogy kilépett a szabadba, már el is tűnt a zabolázatlan energia, ami baljós sötétséget költöztetett szívébe. - Ez mindennapos errefelé? – kérdezte zavartan, miközben visszahátrált az udvarról. Tekintete még mindig kifelé vándorolt, fejével éppen csak a kérdés erejéig fordult testvéréhez. Persze sejtette, hogy nem mindennapos hiszen már két napja itt van, de úgy hitte a lány fogja érteni mire céloz, és nem lesz olyan állapotban, hogy a szavak valódi értelmén kezdjen el vitázni.
Anguta felelete mosolyt csalt arcomra, akárcsak a kibontakozó kép, melyben a ruhákkal barátkozott. Az egész összképbe csupán az időközben terítékre kerülő téma, a vadon élő farkasok legyilkolászása rondít bele, már ami kedvemet illeti. Állkapcsom megfeszül, pillantásom a testvérem kezében tartott cipőkön ragad meredten figyelve azokat, mintha a világon mindennél érdekesebbek lennének, holott... - És mi lett ezzel az... Andrew-val? - Kérdezek csupán ennyit végül, tekintetem kékjét gyermeki vonásaimhoz nem illő komolysággal emelve Anguta arcára. Szinte kérlel a szempár: hazudjon, ha kell! Nyugtassa lelkem, mert különben a Szellemek irgalmazzanak ennek a farkasnak, ha még életben van a Föld valamely zugában, teszek rá, ki fia-leszármazottja. A cipő pont jó. - Miképp talán Anguta válasza is az lesz, s így a lelkemen uralkodó pillanatnyi vihar elülhet lassacskán. Azaz csak ülne, ha nem zavarnák idegen-ismerős energiák fel a város békéjét. - Anguta, várj! - Pattantam fel én magam is a fotelből és szaladtam öcsém után, hiszen ki tudja, mivel találja szemközt magát, ha kinyitja azt az ajtót! A vészjósló energiákból sok jóra nem számítok, s nem nyugtat meg az sem, hogy kirongyolva a házból semmi szokatlant nem találunk a levegőben lüktető energia-hullámokon túl. Világos van, a nap épp csak alábukik a hegyek mögött... A Hold még sehol és te mégis közöttünk, Atyám? - Nem... - Ráztam meg fejemet, tekintetem továbbra is riadt volt és értetlenség uralta. - Legutóbb közel egy éve éreztem hasonlót. A halálának évfordulóján. - Hagytam hangosan földet érni és koppanni szavaim súlyát, mielőtt folytattam volna, kissé talán idegesen billentve testsúlyom egyik lábamról a másikra, ahogy a ház küszöbén állva testvéremre tekintettem. - Megszállta a leszármazottakat... vért akar. Bosszút akar és ezek szerint nem nyugszik, míg meg nem kapja, de ez most... én nem értem. Még majd' egy hónap van az évfordulóig!
Nem volt épp kellemes a téma, amit sikerült előkaparni, és egy időre ez Anguta jókedvét is elmarta. Talán megérdeklődhetné a Toulouse-i protektornál Andrew sorsát, hátha tudnak róla valamit, de nagy valószínűséggel úgyis egy elmeroggyantaknak fenntartott házban éldegél, így kár igazából vesződni az egésszel. Talán jelen állapotában senkire sem lehet veszélyes. - Nem igazán tudom – rázta a fejét kelletlenül. – Visszavettem a farkasát, aztán otthagytam, miután ordas lett belőlem. Talán bement a városba és őrületében tett valamit, amiért bezárták egy elmegyógyintézetbe, legalábbis bízok benne, hogy bezárták valahová – vonta meg a vállát. Remélte azért nem bántott mást, a szerencsétlenül járt nőstény farkason kívül, de a gondolat, hogy akár szabadon is császkálhat nem volt túl szívderítő. Néhány felhőtlen pillanatig teljesen rendben volt minden, aztán jött a múlt elfeledett árnya, hogy jeges leheletével fagyassza le Anguta jókedvét. Hallotta, ahogy testvére utána kiált, de ez nem tarthatta vissza, hiszen amúgy is lendületben volt, ráadásul annyira nem akarta elhinni amit érzett, hogy muszáj volt az öt érzékszervvel is megtapasztalni, ha véletlen az ajtójuk előtt állna valaki a régi elhaltnak hitt energiákkal. Képzeletében már elő is kúszott az arc, amit legutoljára a tó tükrében látott, és talán csalódott is volt kissé, hogy senki nem volt odakint. Döbbenete és értetlensége, azonban jóval felülmúlta előbbi érzését. Zavara csak tovább nőt, amikor a lány először megszólalt. Fejét rázva fordult testvére felé. – Évforduló? De… nem járhatott itt! Meghalt – ahogyan az alapítók közül már jó néhányan, mégis most Anguta is a földet tapossa, holott már semmi keresnivalója nem lenne élők között. Alignak is kaphatott új testet? Ha igen, nem az őrzők voltak, az biztos. Vagy, ha igen, akkor renegát őrzők lehettek. Biztosan lehetséges valahogy az ő éberségüket is kijátszani, csak… Testvére közben folytatta és Anguta megakadt a gondolatmenettel, ahogy próbálta felfogni miről is beszél Nagojut. - Meg… megszállta? De ez öngyilkosság részéről, mármint… mit tehetnének ellenünk? Az egész falkát irányítása alá vonta? Meg egyáltalán, hogy képes erre? – Anguta nem értette. Ha csak nem lelki terrorral fenyegetőzött, hogy mindenki elesik az alapítók lábai előtt, akkor az egész bosszúnak nem sok értelme volt. Túlságosan erősek a legtöbb farkashoz képest, hogy komoly gondot jelentene egy falkányi farkas egy tucat alapítóval szemben. – Úgy érted minden, öhm milyen hónap is van? – kérdezte kissé zavartan, mivel a mesecsatornán nem igazán látott dátumot és farkasként töltött évei során egyre kevesebb jelentőséggel bírt számára a naptári rend. Nyilván ideje lesz visszaszokni az emberi értékekhez. Ha felvilágosította Nagojut, akkor egy zavart bólintás kíséretében tovább folytatta. – Szóval, itt... minden évben bosszút akar állni? – húzta fel a szemöldökét, miközben szemei szélesre nyíltak döbbenetében. Képes lett volna mimikájában megjátszani, hogy a dolgok egyáltalán nem lepték meg, de miért akarná testvérét átverni, amikor semmi vicces nem sülne ki jelenleg a dologból? – És… mi történt tavaly? Sok vér hullott? – arcának fájdalmas torzulása elárulhatta, hogy szemernyi kétsége sincsen afelől, hogy a helyi falka súlyos veszteségeket szenvedett a megszállás során. Talán legjobb lenne, ha Nagojut eltitkolná hány megszállott farkas jutott a Távolba.
Nem tudnám megmondani, túl jó volt-e az illetőhöz drága testvérem, vagy épp ellenkezőleg: rosszabbat tett vele így, mintha egyszerűen megölte volna. Azt mondják, létezik rosszabb a halálnál. Referenciája persze senkinek nincs, pontosabban akiknek akad, azokkal nem mentem még bele eme témakör fejtegetésébe különösebben. Talán majd egyszer, ha épp olyan hangulatban találom Sant...
Sietős léptekhez társulnak enyéim, ajtó csapódik, energiák szöknek szárba... csak Pikatti marad a nappali fedezékében, gondolván, minek sietni, mikor aki ilyen energiákkal érkezik, jó hír hozója nem lehet! - Meghalt. - Biccentettem aprót az értetlen pillantás láttán. - De a szelleme valami oknál fogva visszatér évente egyszer, annak a végzetes napnak a környékén. Mintha olyankor a szellemvilág és a miénk közötti határ elmosódna számára. Nem tudom, ehhez én annyira sosem konyítottam... - Vonok vállat lassú mozdulattal, s a félfának dőlve szemlélem a testvért, mintha a válaszok egyszer csak megjelenhetnének karjain, arcán, esetleg tekintetében. De semmi nem jön. Csak a kétely van, meg az ismerős energiák után maradó vészes kis csomó a gyomromban. - Nem, szerencsére nem az egész falkát. Épp csak párakat, teljesen random módon, amennyire én tudom. Engem például Biisai leszármazottja támadott meg a reptéren, Atyám hangján szólva. Még a tekintete is az övé volt... - Kiráz a hideg, ahogy eszembe jut a vérvörös szempár, s a szavai, melyek egyértelművé tették számomra: sosem fogja megbocsátani tettem, miként testvéreim számára sem tartogat irgalmat. Eszembe jut ugyanakkor Natan értetlen arckifejezése is, a kérdései, a válaszok utáni olthatatlan vágya és el kell szomorodjak. Senki nem szánna báb-szerepet leszármazottjainak, s mégis miattunk eszközök lettek egy magasabb, kegyetlen bábmester karjai közt. - Március eleje. - Szegődik mosoly ajkam szegletébe végül mégis kérdése és arckifejezése láttán. - És úgy fest. Tavaly egyszerűen... begőzöltek találomra a farkasok a város különböző pontjain. A feladatuk egyértelmű volt: megsemmisíteni minket. De amennyire én tudom, halálos áldozat nem volt hála az égieknek.
Anguta vegyes érzelmekkel hallgatta Nagojut beszámolóját, közben arcára aggodalom vetült, az értetlenség mellé. - Ez nem hangzik túl jól – grimaszolt kelletlenül. – Nem lehet valahogy megállítani? Az őrzők gondolom, tudnak róla, hogy nem evilági jelenlét borzolja a kedélyeket. Nem tettek valamit? Vagy hasztalan volt? – sajnos ez is benne van a pakliban, hiszen Alignaktól és Tupilektől származik az őrzők mágiája is, bár előbbi kevésbé pártolta nyilvánvalóan a dolgot, de tagadhatatlan, hogy szelleme erősebb, mint a legtöbb őrzőmágia. - Basszus – rázta a fejét hitetlenségében, pedig elhitte, amit mond, csak szerette volna mégsem komolyan venni az elhangzottakat. – Akkor már a fizikai síkon is materializálódik, bár nyilván szüksége van némi élő anyagra. Persze az is lehet, hogy illúziófélét használt, és csak úgy tűnt, hogy az ő hangja szól. Talán ez lenne a kevésbé vészterhes állapot. De, akkor még mindig nem értem – ráncolta homlokát, mialatt a lányt nézte, ahogy az ajtófélfának dőlve őt lesi. – Nem okozhattak egyenként komoly kárt bennetek, akkor mi értelme volt? Egy gyors ütés a fejre és már ki is feküdtek. Annyival hatalmasabbak vagyunk náluk, hogy még csak komolyabban meg sem kell sebesítenünk őket, hogy lenyugodjanak – ezt a részt valóban nem értette, bár lehet valami különös Távolból lopott módszerrel lebénította a kiszemelt áldozatokat, vagy legyengítette őket. Ez persze eléggé abszurdumnak tűnt, de az is, hogy farkasokat dróton rángatva az alapítók ellen küldje őket. Mégsem hitte, hogy Nagojut csak tréfát űzne vele, revans gyanánt a múltbéli csínytevések miatt. - Aha, szóval áprilisban történt – ki hitte volna, hogy pont abban a hónapban elégelték meg Alignak zsarnoki őrületét, és döntöttek úgy, hogy jobb lesz neki néhányszáz méterrel alacsonyabban. – Az akkor kimondottan jó – derült fel, persze nem túlságosan, éppen csak egy hangyányival lett komor hangulata vidámabb. – Tekintve a körülményeket, és, hogy sokkal rosszabbul is végződhetett volna – egy pillanatra elgondolkozott. – Emlékeznek a dologból valamire? – nyilván, ha igen, és az terhes lett volna a testvérei számára, akkor valószínűleg őrzői segítséghez folyamodtak volna, de kíváncsi volt, hogy meddig ment el Alignak hatalma. Képes volt pusztán agyatlan zombikként irányítani őket? - A helyi falka mennyit tud a dologról? Gondolom ők is észlelték a problémát – tűnődött el kissé, majd még témát is váltott hirtelen ötlettől vezérelten. – Ja, tényleg, amúgy mennyit tudnak rólunk? – erre is kíváncsi volt, bár a „munkával” még szeretett volna néhány napot várni, de akár ma is elkezdheti, és ha Alignak áprilisban megint eljön, akkor talán jobb, ha némi információval a birtokában fogadja. Legalább annyit, hogy kit kell értesíteni, ha támadója a fűbe harap.
- Fogalmam sincs, sajnos nem igazán indult jól a kapcsolatom az őrzőkkel, ami azt illeti, erről a kedves főnökasszonyom gondoskodott, de... szerintem, ha tudnának tenni ellene, már meglépték volna. Az eddigiek alapján nem az "ülünk a fenekünkön és túlélünk"-elvet vallják, ahogy tapasztaltam. - Húztam el a számat kissé, miközben tekintetem a testvéremen pihent. Nem túl jó kilátások, tudom én. Éppen ezért is rémiszt meg az imént érzett energiahullám ténye. - Vávávárj... ez azért nem ilyen egyszerű, gondolhatod. Én nem nevezném materializálódásnak a dolgot, inkább maradjunk a megszállásnál. Nem adja a hangját senkinek! Eeeellentétben a vérvörös szempárral, amit mindannyian olyan jól ismerünk. - Aprót nyelek, pillantásom a padlóra siklik, majd hirtelen kapom fel tekintetem a fiatal testbe "kárhoztatottra". - Az erejük is megnőtt a megszállottaknak. Alignakénak csupán töredéke volt, a miénkkel viszont felért. Gondolom, maga a megszállás ténye kivesz belőle... És ez megmagyarázná azt is, hogy miért nem egyszerre szállta meg az áldozatait, hanem egymás után. Mintha... ugrált volna egyikből a másikba. -Ráncolom szemöldökeimet kissé, ahogy elmerengek szavaimon. Mintha csak most állna össze bennem is igazán a tavalyi események sorának távoli képe. - Igen, most már így nevezzük. - Húzódik suta, fanyar mosolyra ajkam szeglete, ahogy a hónap nevét említi a másik. A mi időnkben még nem szorítottuk órák és hónapok közé magunkat. Időmértékünk a nap járása, a fű zöldellése, a tél beállta, a holt és az ár-apály jelensége voltak. Nem volt szükség rá, hogy másképpen mérjük az elmúlást. Biccentek arra, hogy jól végződött a történet. Így is mondhatjuk - bár szerintem csak tovább szította a dolog Alignak vérszomját, ami azt illeti. Máskülönben miért érkezett volna most korábban? - Nem sokra, szerencsére. Minden, ami a megszállás alatt történt velük, kiesett, de persze én is gyanakodnék a helyükben, ha egy reptér romokban heverne köröttem és épp valakinek a vállai marnának a karmaim, mikor észhez térek. Szerencsére lelohasztottam gyorsan a kíváncsiskodását anélkül, hogy el kellett volna áruljam, ki is vagyok. Bár... Biisai leszármazottja igencsak kitartó, ami azt illeti. - Húzódik szórakozott, szinte már kislányosan bájos mosolyra ajkam, majd megrázom fejemet. A szőke tincsek alig győzik a röpke mozdulatot követni. - Épp eleget, de ezt... ne itt kint vitassuk már meg. Összeütök valamit, te meg felpróbálod a ruhákat, hogy biztosan nem kell-e kicseréltetni őket, közben pedig mindent elmondok a helyi falkáról és erről az egész zűrzavarról. Áll az alku? - Szélesedik ki mosolyom mondandóm végére, mely igencsak komikusnak hathat kívülálló szemén át, ahogy anyáskodón "intem rendre" a másikat, ki hasonló korúnak fest, mint én magam. Remélem, nem kell sokat győzködnöm - odabent ugyanis tényleg mindenről beszámolok, mindazzal kapcsolatosan, amit a falkáról a magam távolról megfigyelő módjával megtudtam, s amit a testvéreimtől hallottam. Például azt is, hogy szerencsétlen alfának mindenki a nyakára járt, mintha valami idomításra szoruló kis kölyök lenne, akinek a szájába kell rágni a dörgést errefelé. Mesélek az őrzőkről is, Kate kioktató és elviselhetetlen modoráról, melyet kárpótol Abigail kedves figyelme többek között... És persze, mesélek az Alignakkal való találkozás kapcsán Natanről és az éjszakai, nem várt látogatásáról az előző lakásomban, nem felejtve el megemlíteni utódaimat sem, s hogy mindössze egyetlen farkas ismeri kilétem titkát az őrzőkön túl. Csekélység mindezért, hogy felpróbálja azt a pár ruhadarabot, nem igaz?
// Részemről köszöntem öcsike. :3 <3 Találkozunk a jelenben. : D //
- Hát, ez nem jó hír, de legalább nem tétlenek, mondjuk, ez most lehet nem sokat segít rajuk – Alignak valószínű nem egy olyan entitás, amit néhány bűvös szóval meglehet kötni, vagy éppen szelídíteni. Azért nyilván megteszik, ami tőlük telik, de ezek szerint ez elég kevés volt, amin persze nem csodálkozott. - Óh, úgy már érhető, és logikus. Az már tényleg komoly veszélyt jelentett, akkor számotokra – bár szívesen kérdezett volna részleteket is, de mivel nem égetett tavaly a tetoválás senki halála miatt – csupán a hazahívás miatt – így Alignak bosszúja nem ért célt az alapítóknál, így inkább nem feszegette túlságosan fájdalmas emlékekkel a múltat, ha majd elmúlik az idegessége mindkettejüknek, talán alkalmasabb lesz az időpont a részletek kivesézésére. - Szétvertétek a repteret? Ahhoz képest a mostani lezárás nem is volt olyan vészes akkor– vigyorgott váll rándítva, bár arcállása inkább volt erőltetett és idegességből fakadó, mint felhőtlen kedélyességből. - Igen, mondjuk egy romhalmazt nehéz kimagyarázni – dörzsölgette meg az állát, miközben morfondírozó képet vágott. – De legalább akkor arra nem emlékeznek, hogy bábok voltak egy hatalmasabb erő kezei között, ami a mi szempontunkból azért előnyös – legalábbis úgy tűnt. Alignak pedig megtehette volna, hogy felfedi mindenki előtt az alapítók jelenlétét, káoszt és zűrzavart okozva ezáltal, persze ez lehet nem lett volna elég neki, hiszen ő nyilván az alapítók halálát kívánta. Szerencsére terve kudarcba fulladt, de elég nyugtalanító hír volt ennek ellenére is, főleg, hogy rendszeresen felbukkan, és a jelek szerint, akár még rendszertelenül is. - Áll, bár a ruhapróbálás teljesen ki is ment a fejemből – vakargatta meg a tarkóját -, de az infókért cserébe, hajlandó vagyok ezt a kellemetlen rituálét megejteni – mintha tényleg olyan problémás lenne néhány ruhát magára öltenie. Kelletlenül is feszült arccal csukta be az ajtót, kizárva valamelyest a külvilágot. Egyáltalán nem örült, hogy szülőföldjén ilyen problémákkal kell találkoznia, de nyilván nem véletlen hívták egy helyre mind a tizenhármukat. A ruhák méretei tökéletesek voltak, ahogy a cipő is, és mialatt megették, amit Nagojut összeütött, számos érdekes információ jutott Anguta birtokába, ami a későbbiekben igen hasznos lehet. Úgy látszik szegény Castor de Luca megvan verve az alapítókkal, de egyáltalán nem sajnálta. Lehetne rosszabb is, hiszen még él. Nem úgy, mint más atanerkek, akikkel Anguta korábban összefutott.