- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért? Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat. - Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.
***
Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi. Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel. Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni. Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass. Három. A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin. Kettő. Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés. Egy. Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.
***
Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot. Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.
A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény. - Lépjetek előre! Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt. Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát. Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.
Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is. Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.
Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok. A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.
Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van. Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek fogja elszenvedni azt. Az itt szerzett sebesülések a hátrahagyott testeken is megjelennek majd, és csak erőtöktől függ, hogy elvéreztek-e. Hogy itt ragadtok-e a létezés ezen síkján, vagy a megszállás végeztével visszatérhettek-e a fizikai világba. Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több vért fakaszt, a belétek injekciózott orvosságok csak gyengítik a test és lélek közti "köldökzsinórt", ködösítik a tudatot és növelik a soha vissza nem térés esélyét.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Ápr. 24, 2015 12:20 pm-kor.
A párocskám ma rosszul érezte magát. Egész nap mondogatta, hogy a levegő is más, kellemetlen és nem a szmogra gondolt. A női megérzésekkel hadilábon állok és nem tudtam, mi bántja. Talán az örsön hallott valami újabb meredek sztorit vagy a tévében és mélyen beivódott, most pedig rossz közérzettel jön ki. Szó mi szó, az estét végül külön töltjük, azt beszéltük meg. Ő otthon kiskutyázik, én pedig a kikötőben sétálgatok. Feladat és ismeretlen kóbor mindig akad, nem árt nyitott szemmel járkálni. A folyó hűvös méltósággal hömpölyög és a csónakok, nagyobb hajók imbolyogva táncolnak a Hold vereslő fényében. Az éjszaka szeme, ahogy a költők hívják. Ma nagyon be van vérezve, mintha mosatlan hagymát pucolt volna. Tiszta birodalmi színezetet ölt a vörös és fekete együtt, nyomasztóan hat még rám is. Nem tudom, miért, de már én is érzek valami közelgő vihart. Visszakacsintok a Holdnak, ahogy elvonul előtte egy felhő. És akkor látom meg, hogy ma éjjel él az az égitest, valódi létező, érző lényként néz farkasszemet velem. Lecsapni készül. Kezdek izgatott, sőt ideges lenni, ami nálam szökőévente egyszer fordul elő. Ez most krízishelyzet. A szívem vadul kalapál, bantu törzsek esőtáncának ritmusát veri ki. Mint egy infarktus, úgy kap el a jeges marok és megtörténik, amit még nem akartam. Még kölyköm se volt, épp megtaláltam az igazi szerelem új megtestesítőjét és változások indultak el bennem, erre meghalok? Kiszállok a francia városi túlélő 3 évszázados testéből és lebegő páraként teszek egy nagy utazást? A legmegdöbbentőbb, hogy a csalódottság és a félelem csak tompa harmat és inkább megbékélést érzek. Hát nincs tovább, felesleges harcolni az ellen, ami mindenkinek a sorsa...
Snitt. A kameraállás vált és seregszemlét tart az operatőr. Egész nívós a had, sokukat ismerem személyesen is, másokkal csak futólag találkoztam vagy teljesen új arcok. Mi történik itt? A fényre muszáj lépnem. Egyszerűen nem tudok állva maradni és nem is akarok. Megrázó élmény és a többiekkel való összetartozás is az. Mint Marseilles laktanyájában, úgy alakizunk és szinte tisztelgünk is az elöljáró előtt, kinek hatalmát nem kérdőjelezzük meg. Mint egy íj húrja, úgy feszülök meg és érzem a változást. Csont alakul és hús lesz porhanyós, majd beáll és más alakból nézem a pucolásra váró fegyvert. Aztán a többieket. Ilyen varázslatot látott már a világtörténelem? Óriási erők szabadultak el, kész mágikus Hiroshima lehet ebből. És lesz is, úgy érzem. Megjelenik előttem az, aki én is vagyok, egy felelőtlen, bohém tréfamester, aki később a saját kárán tanult egy keveset a hibáiból, de a múltját így sem másíthatja meg. Döntő pillanatokban buktam el, mint ő is. Egy családfőnek alkalmatlan csínytevő. Érzem, tudom, mit élt át, mert én is megéltam mindazt. Csakhogy ki tudom vetíteni, mi lett volna, ha nem rohanó vádlival, hanem szívvel és aggyal gondolkodom. Tennem is kell valamit, szólnom kell, különben megőrülök, ha itt nézzük egymást hosszú másodpercekig. Átsuhanok a túloldalra és a másik Tipvigut körül futkosva szurkálom a szavakkal. - Elástad a csatabárdot mélyen magadba, igaz? Kipróbálom vele a trükköt, hogy előtte és mögötte is vagyok. Lássuk, ugyanolyan gyors lábakat tudja-e követni az ugyanolyan gyors nyak? A háta mögül szólok: - Tagadod, hogy még mindig egy nagy gyerek vagy. Meghalt a húgod a linkséged miatt. Aztán elé állva: - Nem voltál képes elfogadni, hogy apa lettél. Csak dugtál, mint a bagzó nyulak. Balról: - A kölykedzést is elszúrtad. A legnagyobb szégyen, hogy vissza kell venni a farkast. Neked. Nem annak, aki kapta. És Fairbanks-ben hasonló alak uralkodik, a te forrófejűségedet örökölte. Majd megint a kőasztal túloldaláról: - Gondoltál már rá, mivé lehettél volna, ugye? London tüzében, Bolívia bilincsei közt, Dél-Amerika sáncai mögött nehéz estéken megkörnyékezett, hogy de jó lett volna az erő mellé bölcsesség is. Mint a nagyoknak. A másik élet képeit meg fogom mutatni neki, mert a vágyait meg tudom mutatni annak ellenére, hogy az emlékeink ugyanazok. A fegyverekhez nem nyúlok. Tipvigut sosem szerette ezeket. Hírvivő indiánként sem, farkasként sem, forradalmárként sem. Ha a halál megérik és le kell szakítani a gyümölcsét, akkor esetleg belátja, hogy most kell kivételt tenni. Segítek, ha nagyon nem megy, de szerintem nem fog lacafacázni. Ez a természete lényege, hogy gyorsan dönt és reagál, odacsap, mint a villám.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Újabb nap a motorszervizben, ami immáron az enyém. A magam ura vagyok, úgy osztom be az időmet, ahogyan jónak látom. Senki sem mondja meg mikor jöjjek vagy menjek. És ez számomra pontosan így kényelmes. Nem fárasztom magam mélyen szántó gondolatokkal – ezt meghagyom azoknak, akik jobban szeretnek elméjük rejtekeiben bujkálni és agyalni, semmint ténykedő kezekkel cselekedni –, de ha egészen őszinte akarok lenni magammal, akkor a ma egésznap éreztem a levegőben valaminek az előszelét. Talán a szellemek ténykedés vagy a múlt emlékei miatt, de tulajdonképpen nem fontos. Feldereng előttem a büszke indián, a farkas, aki mindünk közül a Legerősebb, aki mellett álltam, amikor megszületett az elképzelés majd a döntés, Alignaknak halnia kell. Tizenhárom pár kéz műve hozta el a véget számára és a halálával sem lett vége létezésének. Évről évre visszatér, hogy revansot vegyen így vagy úgy. Vérem – kire most mind közül a legbüszkébb vagyok – kért, hogy maradjunk távol a leszármazottainktól, de elérhető közelségben vagy távolságban, ha segítség kellene. Az üzenetet hírvivő módjára átadtam – mint egykor büszke indiánként egy letűnt kor idején ezen a földön –, mindenki eldöntötte miként is cselekszik. Én a magam részéről bezárkóztam a szerelőműhelybe és a nap nagy részét egy régi motornak szenteltem. Nadrágom, trikóm mocskos a fekete olajtól, ujjaim nem különben, ahogyan a képem is foltos itt-ott. Nem zavar a mocsok, sosem zavart. Odakint már estére jár az idő, a sötétséget kettéhasítja a vöröslő fény, amely a kövér holdból fakad. Pillantásom az ablakra vándorol. Rossz érzésem szűnni nem akaró feszültséggel terjed szét tagjaimban és régi ismerősként köszöntöm az érzést, amely mélyen bennem zubog, valami történni fog, valamit tennem kell…
Kis terpeszben állok, egyre szűkülő tekintettel szemlélve a velem szemben álló alakot. Ugyanaz a kalácskép bámul vissza rám, jegesen feneketlen fekete íriszekkel, akit minden reggel a tükörben látok. Fekete, göndör fürtjei kócosan keretezik, borostától és a szakálltól markáns arcvonásait. Ajkaim összepréselem, izmaim feszült készenlétben várakoznak, kezeim a testem mellett. Tartásom büszke, ahogy a képmásomé is. Egy asztal feszül közénk, szemeim sarkából látom, köröttünk mások, a fivéreim és nővéreim, mindenki a maga tükörképével szemben. Nem kezdek azon lamentálni, hogy mi történik és miként, helyette felkészítem tűzben edzett harcos lelkem, mert megmérettetek. Érzem a zsigereimben, olyan élesen, olyan tisztán, ahogyan előtte még tán sosem. Látom a fegyvereket, de több időm nem marad a tétlen nézelődésre, az imposztor Jégvihar megindul, sebessége az enyém és én is mozdulok ezzel együtt. Ugrásra készen vártam eddig is, elmém olyan tisztává válik, akár a fény, ami körülvesz minket és olyan éles kontraszttal képes jeges nyugalommal feldolgozni a történéseket, ahogyan a fénykörnek feszül az azon túl lengő sötétség. Nincs idő filózni, cselekedni kell, dönteni, mozdulni. Őt követve fordulok körbe, felvéve a sebességét, izmaim könnyedén mozdulnak és engedelmeskednek, felkészülve bármire. Ahogyan én magam és a bennem élő éjfekete bestia is. Első szavai nem vernek mély gyökereket tudatomban, aztán megemlíti Anushát, az elsőt, akinek a haláláért én felelek, aki miattam került a Szellemek ölelő karjaiba. Bestiám felmordul és készen áll visszavágni bármelyik pillanatban, érzései az enyémek, ahogyan az én érzéseim az övék. Egy lélekként morgunk, sértve, amiért a szájára vett árnyékmásom valakit, akit nem kellett volna. Szunnyadó haragom olyan könnyedén kap apró lángra, ahogyan az izzó parázs gyújtja meg az elszáradt faleveleket. Megint mozdul, a pillanat tört része alatt és ezzel együtt én is, mintha valami elfuserált táncot járnánk, aminek a lépéseit csak mi ismerjük. Aminek a lépéseit csak nekem kellene ismernem. Dühít, hogy olyan akar lenni, mint én, hogy a Jégvihar képében és képességében tetszeleg, holott nem egyéb, mint egy másolat. Egy idegesítő és bosszantó másolat… Sosem voltam apa. Nyúl még kevésbé. Sérteget. A vesémbe lát és vérig sért, amivel dühöm hömpölygő lavinaként duzzad egyre nagyobbra. Anik. Szájára veszi Anikot. Majd megemlíti Castort. Visszatér az asztal mögé. Egy másik élet egy bölcs harcos, amit említ. Mielőtt azonban válaszolnék szavaira, én is mozdulok, ezúttal rajtam a sor, hogy saját mozgásom villámként cikázza körbe. - Nem vagy több, mint egy ócska másolat, aki azt hiszi sokat tud. – egyszerre vagyok előtte, mögötte, mellette, mindenhol. - Azt hiszed tréfát űzhetsz A Jégviharból? Mégis kinek képzeled te magad?!! – szavaim jéghideg folyamként hagyják el ajkaimat. Energiám pont olyan dübörgő, tomboló dühvel kavarognak körülöttem, ahogyan a mérgem is felütötte fejét bennem. Hogy is van mersze ahhoz, hogy pellengérre állítson engem?! Engem, Tipvigutot A Jégvihart?!!
A motor mellől jött a hasonmás, akit meg kell győznöm arról, amit maga is tud, csak épp nem akar elfogadni. Olajtól bűzlően, csatakosan szemezünk egymással, míg el nem kezdődik a hajsza az asztal körül. Pont olyan, mint én. Nem agyal, hogy álmodik-e vagy ébren van, hanem lép és rohan, cselekszik. De nem érhet utol és én sem őt. Egyenlőek vagyunk, ami a képességeket illeti. Tűz ellen tűzzel harcolni, Jégvihar ellen Jégviharral küzdeni nem más, mint az erő pazarlása. Kivéve, ha van valami plusz. Egy cél, egy magabiztos elhatározás és az, ami a vágyak netovábbja. Ez pedig nálam van. Én nem küzdök kételyekkel, viszont fel tudom erősíteni őket. - Haraggal a lelkiismeret ellen. Mindig ez volt a módszered. Lendületből bepofoztad a spájzba a bűntudatot. Most is csak harcolsz az ellen, amiről tudod, hogy a részed. Kijöttem az ajtó mögül, belőled ugrottam ki és mégis benned vagyok. Végre tisztán láthatsz! A mozgásunk egymást éri, mint felvillanó fények, úgy cikázunk az asztal körül. Egy pillanatra állok csak meg és széttárom a karjaimat olyan mosollyal, amit én is a legjobban gyűlölök. Az a mosoly ez, amivel közlik a legfájóbb igazságot és tudom, hogy igaza van a másiknak, de inkább szájba verem vagy torkon ragadom. Velem ez nem lesz olyan könnyű és ha megpróbálja, én megpróbálok eltáncolni. Nem fordulok ellene. Sokkal szebb lesz végignézni, hogy ő nyitja fel a húsát és a csontjait. - Tréfamester, hát egy nagy vicc az egész életünk, nem? Jó móka volt a kukkolás közben a csöcsök mellett a húgod halálát is látni, igaz? Ha közben támad, én igyekszem elfutni és nem ússza meg az emlékképeket. Az első jelenet egy wigwam belseje, a színes szőttesekbe takart asszony énekel karján ülő, ujját szopó gyermekének és mellette egy 5 év körüli lányka hallgatja. A vonások egy érett Anushkáéi és Tipvigut valahogyan, intuitív módon tudja, tudnia kell, hogy ez itt a húga. Az, aki lehetett volna belőle. Csillogó szemekkel nézi az anya a gyermekeit, mikor egy délceg harcos húzza el a sátor bejáratát. Fején háromtollú dísz és arcán a harcosok festése. Megöleli asszonyát és megcsókolja, majd leül törökülésben és két gyermekét a térdeire csapva szólítja magához. Íme a családi fészek, a harmónia, a gyarapodás. Amit a hugocska sosem érhetett meg. Sosem láthatott túl a gyermeki gondtalanságon, nem ismerhette meg, mekkora ajándék a nehézségekkel szembenézve is vidámnak és életerősnek maradni. - Lásd meg hát az igazságot újra! - szólok és megínt kezdődik az események ábrázolása. Meztelen asszonyok és leányok csüngő vagy formásan lóbált mellekkel. Vidám kacagás és a tisztavízű folyó enyhe hullámjainak hangja. A leányok úgy játszanak és fürdőznek, mintha csak maguk lennének. Csatlakozik még egy leány. Akkor elfordíthatta a tekintetét, de ezt most látni fogja, mert láttatom vele. Együtt öltöztek az ifjak, nem volt az szégyen, csak képmutatás és a rejtett vágyak titkolása. Látja a vígan vízbe futó húgát. És saját magát, ahogy nem figyel a testvérére. Hanem a farka által diktált vágyaktól űzve szemléli a termő csípőket és csábító kebleket. Anushak úszik és nem érzi a folyó sodrását. A kis Tipvigut csalafinta arccal nézi a törzs szépségeit. És látja, hogy szemükbe rémület ül. Majd az övébe is. Látja magát szerencsétlenkedni. A mai sebessége sehol, nem szeli a vizet, csak araszol benne. Anushka kapálózik és a sikolya lélekszaggató. Egy lány kifut a partra és ruhát öltene, de nincs mit. A fa odvában pihenő szőttes is megjelenik egy pillanatra a képen, majd újra a vizet látni. Két ujj látszik ki a legifjabb leányból. Majd elernyednek az ujjak, behajlítva süllyednek el. A leggyorsabb indián úszik, de nem látja, nem érzi testvérét. A víz alatt kutat és a szíve hevesen dobog. Szégyen? Bűntudat? A szerette elvesztésétől való félelem? Melyik volt a legerősebb akkor? Kire gondolt, kit féltett jobban? És ahogy a gyerekjáték kérdezi ilyenkor: "Mit érdemel az a bűnös...?" - Egy boldog élettől fosztottad meg. Előtte állt a jövő és te elzártad tőle. Majd leporoltad a kezeidet és és évszázadokig vígan lubickoltál a felelőtlen, elkényeztetett szabadosságban. Emlékszel, hogy szégyenkeztek az asszonyok, akik ott voltak? Nem azért, mert láttad őket pucéran. Emésztette őket, hogy nem segíthettek. Hogy meghalt egy kis leány. Neked a testvéred volt és még az ő elvesztése miatt sem változtál meg. Méltó az életre az ilyen? Egy testvérgyilkos, aki megrántja a vállát és fut gyereket csinálni, hogy azt is ott hagyja, mint a húgát? És az első kölykét? - teszem fel a kérdést és szemeimmel a fegyverekre nézek látványosan, ötletet adva, tettre sarkallva.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Egész életemben – mind a nyolc évszázad alatt, amit megéltem – könnyedén kezeltem az érzéseimet, az érzelmeimet. Bevágtam egy olyan ajtó mögé, amely nem nyílik, csak akkor, ha én akarom és én sosem akartam kinyitni, csak akkor, ha újabb – számomra zavaró – emóció került be mögé. Sosem adtam elég teret annak, hogy nevetségessé vagy gyengévé váljak olyasmi miatt, ami hozzám sosem állt közel. Egy férfi és egy harcos nem engedheti meg magának, hogy a lelke irányítsa. Ez az asszonyok ismérve, nem a miénk és főleg nem az enyém. Ehhez pedig évszázadokon át tartottam magamat. Az erőnk, ügyességünk és cselekedeteink, a döntéseink határoznak meg minket és az, hogy miként viseljük mindezek következményeit. Mindig is fontosnak tartottam azt, hogy a tetteinkért számot adjunk, feleljünk, hiszen ettől válunk azzá, akik vagyunk. Ezt pedig olyan kézzel fogható és igaz tényként kezelem, mint azt, hogy bizony nyolcszázharminchárom tavaszt láttam már virágba borulni. - A gyengeség az én szememben nem érdem, hanem szégyen. – mert őt magát annak találom. Hiába az egyező külső, a hasonló erő és gyorsaság, Ő nem lehet az, aki én vagyok. Belőlem csak egyetlenegy van, én vagyok az egy és igaz Jégvihar. Ezt pedig pontosan annyira tudom, mint amennyire tisztában vagyok létezésem tényével. Villámokként cikázunk egymás mellett, hajszába, kergetőzésbe erőszakolva a másikat. Mikor megáll, én is hasonlóképpen teszek és míg ő széttárja kezeit, addig én megfeszült tagokkal, kutatón és cseppet sem barátságos vonásokkal, megfeszült izmokkal várakozom a folytatást illetően. Hiába sugallja tudatom legőszintébb és legrejtettebb zuga, hogy igaza van, elnyomom az érzést magamban. Nekem nem egy imposztor fogja megmondani azt, amit évszázadok óta tudok, amivel együtt élek! - Olyannak tűnök, mint, aki nevetni készül?! – szűröm fogaim között és a lehető legmerevebb és legkomolyabb, legmogorvább hangomon. A legkisebb mértékig sem tartom sem magamat, sem pedig az életemet viccnek. Mozdulnék vele együtt, de a kép, ami a szemeim elé tárul és az érzés, ami társul mellé… megállásra késztet. Anusha, aki gyermekeit neveli, a férje, aki szereti. Családi idill, amit nem csak ő nem kapott meg, hanem ezek a gyermekek és ez a férfi sem, aki olyan nagy szeretettel szemléli asszonyát, a testvéremet. Ez a kép bennem azonban nem olyasféle érzelmeket kelt, ami a megbánás százféle színezete lenne, csupán őszinte és teljes haragot, a maga nemében pusztítót, mert pontosan tudom, mekkora hazugság ez az illúzió. Egy férfi, aki talán olyan lett volna, mint én, aki sosem szerette volna a húgomat igazán. Két gyermek, akiknek életet adhatott volna, de mint amennyire igaztalan létezésük mikéntje, pontosan ugyanannyira lehettek volna halottak még a felnőttkor megérése előtt. Hazugság az egész. Olyan idill képeinek megmutatása, amelyek nemhogy nem jöhettek volna el, de a legkevésbé sem lehettek volna igazak. - Mégis miféle igazságot? – próbálom figyelmen kívül hagyni az elém tárt képeket és lehetséges jövőképet a múltban. Hazugnak érzem az egészet, nem pedig egy lehetséges jövőnek és egyben múltnak. Anusha halála fájdalmas ráébresztés és ráébredés volt arra, hogy az élet nem csupán viccek sorából áll, de sosem kívántam meg nem történté tenni azt, amit a Szellemek elrendeltek. Az elbukásomat elfogadtam, mint ahogyan az érte kijáró következményeket is, mint a sosem múló bűntudatot. Ez az életem része. A képembe vágja emlékképeimet újra. Ha naponta nem is, de olykor még eszembe ötlik az eset, így teljességgel felesleges ismételten látnom az egészet. Azt a napot, amikor először buktam el igazán és ezzel együtt esélyt kaptam arra, hogy tanuljak. Hogy ez is hozzátegyen ahhoz, akivé váltam, aki most vagyok. Elég ebből! Felesleges emlékek, amelyek nem csak bennem élnek, de a részeimmé is váltak, személyiség kiforrásának lényeges momentumaivá váltak. Töredékek, elfojtott érzések, képek, a múltam részei. Az én részeim. Tán olyannak tűnök, mint aki nincs nagyon is tisztában mindezekkel?! Ahogy a képek sokaságának vége szakad úgy lendülök előre, megkerülve az asztalt, követve az imposztor mozgását és kísérletet teszek arra, hogy elérjem őt sebességem maximumát kihasználva és a nyakát megcélozva, azzal a szándékkal, hogy arra szorítsak rá. Elkapom és ujjaim szélsebesen fognak rá a torkára és szorítják meg árnyékmásom gigáját. - Talán így élte volna le az életét, talán nem. Egy valami azonban egészen biztos, meghalt, mielőtt kiderülhetett volna, így pedig tökéletesen mindegy mi lett volna HA! – sziszegem a szavakat szinte a képébe köpve. Velem senki sem packázhat következmények nélkül! Amikor pedig meglátom, hogy a fegyverekre pillant, de nem azzal a szándékkal, hogy ellenem használja őket, hanem, hogy bennem keltsen olyan érzést, mintha nekem kellene használnom rajta vagy magamon… ujjaim csak még inkább rászorulnak, igyekezve egyre kevesebb levegőhöz juttatni őt. Hogy merészeli?! Sosem válnék olyan alantassá, hogy bárki halálához fegyverrel kísérjem az úton végig…
- Félsz, hogy ha nem tuszkolod zárt helyre a tetteid súlyát, akkor visszahúznak. Az erőseknek nincs szükségük erre. A szégyen benned él és még ahhoz is gyenge vagy, hogy a gyengeségedet belásd? Mint valami szörnyű égiháború kisülései, úgy kergetjük egymást a fényben és a fellegek egyre csak tornyosulnak. Ha nem fog menni a meggyőzés, akkor jöhet a nyaktörés és szabás-varrás fogakkal és karmokkal. Egy kategória vagyunk, ismerem az erejét és a gondolkodását, mert én is birtoklom ugyanazt. Az árulónak meg kell halnia és nekem kell talpon maradnom, bárhogyan is. Érzem, hogy leperegnek róla a szavak, a düh fala nagyon vastag a belső frusztrációk körül. Épp ezért szövegel vissza ahelyett, hogy magába mélyedne. Sosem volt az a típus. Anusha esete is csak egy rövid időre hatotta meg. Most is így van, de még rövidebb a pillanat. És jön a harag, a villámként lecsapó tiltakozás. ~Ha a húgod sorsa már ennyire hidegen hagy, nézzük a tiédet! Mi lett jobb? A viccnek élsz, a mókának? Megpróbáltad Vegas-ban, de most megint szolga vagy. Szólítottak a szellemek és ugrottál, mint egy jó katona. A bukósisakos emberek csicskáztatnak, dobálják az aprót, hogy bütyköld a gépeiket. Nincs melletted asszony, mert egyszer szerettél és gyenge voltál megvédeni Lisbeth-et. A kölyök, aki a legerősebb utódod lehetett volna, a Teremtőjére támadt, ahogy te is a legelső farkasra. Mit tudsz felmutatni, Tipvigut? Hová vezet ez?~üzenek fejben, mivel a torokfogást nem tudtam kikerülni. Még csak fenyeget, mutogat, hogy mekkora nagy arc. Így szokta. A parázs szózat után jöjjön néhány kép is. Az élete legszebb pillanatait villantom fel, erre már nem mondhatja, hogy "Mi lenne, ha" játékot játszom vele. Ahogy markolja a torkomat, látja magát indián lányokkal hemperegni. Aztán legénybúcsún jóarcoskodni Kilaunnal és a tesókkal. Az esküvőn virítani és látni mások boldogságát. Aztán Lisbeth temetése ugrik be. Majd a két felesleges esküvő színleléssel és hazugsággal. Végül pedig a mostani lakhelyén fekszik az ágyában, egyedül. A képe egyre távolabbról mutatja, kiterjesztve a szoba nagyságát, lassan a lakás nagyságát és ezzel a magány nagyságát is. Következik egy újabb képsorozat, amin kis jelenetekben látja a testvéreit és egy-egy utódjukat, akivel láthatóan jól kijönnek. Csak valós emlékekkel dolgozom, olyat mutatok, amit tényleg látott már életében. Ha a képzelet nem elég fájdalmas neki, legyen az az igazság és az elfeledett múlt, ami a szívét facsarja ki! A családi idill után meglátja a felcsinált indián asszonyt és az elutasított gyerekét, akiket nem látott többé és nevüket sem tudja. Anik beharapását, rövid nevelését és a farkasa elvételét is felvillantom sötét, nyomasztó, éjszakai képeken. Hosszabb jelenetek ezek, mint amilyenek a vidámak voltak. Kihangsúlyozom, melyik van jelen erősebben az életében. Látja magát és a többi Elsőt Alignak ellen fordulni azon a komor hegycsúcson és látja a kölyke londoni akcióját, ahogy támad és a levegőbt harapja csak. Amit adott ősének, azt kapta utódjától. Újabb jelenet a nagy futásokkal, mikor szelt erdőt-mezőt és szabadon kószált az akkor még szinte érintetlen természetben. Aztán a feltámadása utáni önmagát látja és az elhangzó párbeszédet hallja: "- Miért vagyok itt?" - kérdezi a lábadozó hős. "- Mert feladatod van." - szól az őt felügyelő Őrző. Végezetül egy vad hazárdcsata Las Vegas egyik csillogó kaszinójában a kockajátékba, egy lelkes Tipvigut, aki belelovallja magát az izgalmakba, majd hirtelen váltással egy unott képű Manech, aki a száraz bürokráciát gyakorolja, anyagbeszerzéshez tölti ki a papírokat a rosszul megvilágított fairbanks-i műhelyben. Ég és föld pár percben. Az ellentétpárokról szóló egész képsor nagyon hamar lejátszódik. Nagyon hamar, mert nem húzom az időt. Azt egyikünk se tolerálja. Megjelenítettem a kiszolgáltatottságot, a beteljesületlen vágyakat és a reménygyilkos valóságot. Most pedig odaverek a karjára, a könyök azon pontjára, amit ha megfelelően és jó erőből találnak el, akkor a kéz nem képes tovább markolni. Nem szorongathat engem. Én is abból a fából vagyok, mint ő és noha célom van, nem tűröm el az ilyesmit. Ütök és ha szabadulok, a háta mögé kerülve várom, hogy a lelki nyomás súlya alatt meginogjon az a gyors lába. - Vihar a vihar ellen nem győzhet, csak saját fellegét oszlathatja szét belülről, mikor végre rájön, hogy nem érdemes tovább tombolni. Szolgáld ki magad! - intek a fegyverekre heves bólogatással.
// Sikeresség: 1-3: Rocky szabadul 4-6: Rocky nem szabadul //
A hozzászólást Rocky összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 22, 2015 6:43 pm-kor.
- Nem vagyok gyenge és nem félek. – szűröm fogaim között a szavakat. Akkor lennék gyenge, ha annak látnának, ha nem úgy élném az életemet, ahogyan teszem, ha nem lennék képes mindennap szembe nézni azzal, ami vagyok, ha nem vállalnám a tetteim következményeit. De sosem éltem így. Megfizettem az árát, aminek meg kellett fizetnem, az pedig nem számít, hogy lelkem mélyén milyen érzéseim vannak. Uralkodom rajtuk és csupán a mindent elsöprő dühnek engedek utat. Kergetőzünk, míg el nem kapom őt. Kezeimben érzem képmásom torkát és, ha nem bombázna újabb képekkel, talán el is törném a nyakát pimaszsága és merészsége miatt. Hangja olyan erővel hatol elmémbe, hogy képtelen vagyok nem figyelni szavaira. Pontosabban egészen addig nem ér el mondandója, míg meg nem említi Elisabethet. Ujjaim szorítása nem válik erősebbé. Fújtatva eresztem ki a levegőt tüdőm fogságából orrnyílásaimon át préselve. Nem sejtettem, hogy lehetek még ennél is dühösebb, ennél is megsértettebb, de végül szóba hozza Anikot is és ha nem bombázna emlékeim valóságos képeivel, valószínűleg pusztító ösztönnel vetnék véget ennek az egésznek. A lányok a törzsből, nem jelentettek semmit sem. Könnyű volt őket „ágyba” vinni, ők is ugyanannyira akarták, mint én. Aztán Kilaunt látom és a legénybúcsút. Szívesen szerveztem meg, emlékezve fiatalságunk röpke és letűnt éveire. Az esküvő, ahol hátra ültem és jelenlétemmel támogattam a fivéremet és a menyasszonyát, elém kúszik Yee arca, akit egyetlen perccel talán tovább figyeltem, mint a többieket. Ezen képek egyike sem olyan, ami különösebben megmozdítana bennem bármit is. De a múltidézés további folytatása már nem ilyen. Lisbeth arca, üveges tekintete, ahogy a semmibe mered és a karomban tartom élettelen testét. Három és fél évszázada történt és egy egész várost gyújtottam fel tehetetlen és tomboló dühömben. Eska az egyetlen, aki tudott róla, aki tudja rólam, hogy képes voltam egyszer szeretni. Aki tudja, hogy többet nem engedek ennek a végtelenül gyenge érzésnek, mert engem a Jégvihart nem tehet puhánnyá senki, mert az egész nem ér annyit, mint amennyit veszíthetek. A két esküvő, amire azért volt szükség, hogy különösebb botrány és feltűnés nélkül lehessen mellettem a két őrző, akik segítették a munkámat – a közös munkánkat Kaskaeval – és akik szintén nem jelentettek számomra érzelmileg semmit sem. Látom magamat az ágyamban, ami sokkal kényelmesebb, ha csak én fekszem benne, a kúriát, amely otthont ad Annakpoknak és nekem. Kézzel foghatóvá válik a magány, amit mutatni akar a jelenlegi testemet bitorló Bűntudatom, de a magány számomra otthonos és ismerős. Néhány fivérem és nővérem, akik szoros kapcsolatot ápolnak kölykeikkel, de nem mindenki. Én olyanokat teremtettem, akik bizonyíthatták, ha életben maradnak és képesek megállni a lábaikon, akkor méltóak a véremre, arra, hogy hozzám tartozzanak. Büszke vagyok arra, hogy a magam képére választottam őket, képességem hozzám illik a legjobban, így csak azok birtokolhatják jól, akik magamra emlékeztetnek. És nem plántáltam beléjük gyengeséget kötődéssel és érzelmekkel, nem vágytam ezekre és tudom, hogy helyesen cselekedtem. Sosem érzelmi alapon döntöttem az erőm és a vérvonalam tovább örökítéséről. Újra a sátorba sétál az asszony, karján a gyermekkel, aki szerinte az enyém. Szerintem meg nem az én vérem volt, csupán egy olyan fattyú, akinek az anyja nem vállalta a tetteinek következményét. Nem az én felelősségem volt egyik sem. Ma is elutasítanám őket. Anik viszont egészen más. Büszke voltam rá, mert olyan volt, mint én, mert méltónak mutatkozott arra, hogy a véremmé váljon, de elbukott. Elbukott azon a borús éjszakán Londonban és én könyörtelenül tagadtam őt ki, elismerve ezzel a szégyenem és bukásom is a tévedésemet illetően. De túl léptem rajta, farkasának elvétele az én büntetésem is volt, nem csak az övé. Az árat megfizettem. Alignak halála, ahogyan ellene fordultunk, és a kölyköm, aki pedig ellenem. Egy újabb „számla” rendeztetett. A visszatérésem az életbe, ami után a Szellemek akaratának engedelmeskedtem a magam szabályai szerint. Megtettem az utat, amit kijelöltek és pusztítottam, amikor azt kellett tennem. Végeztem a dolgomat, amiért létezem és nem bánom azt, ahogyan éltem. A sok kép, emlék miatt képes megütni és kicsúszik a kezemből. Magam mögül hallom a saját hangom, de a szavakat nem én ejtem ki, ez egészen biztos. - Még meglátjuk. – suttogom vészjóslóan a szavakat, amikor azt ecseteli nekem, hogyan is működik a vihar. Harcos voltam egész életemben, most is az vagyok. Pontosan tudom, hogyan működik a vihar, amelyről a nevemet kaptam. A pillanat töredéke alatt – olyan sebességgel, mintha hozzám képest az idő megállna vagy megfagyna – kezeimből mancsok lesznek, karmaim élesen nyúlnak meg, alkarom sűrű, dús és éjfekete szőr borítja be és ezzel együtt pördülök meg és nyúlok ki, abba az irányba lendülve, ahonnan az imént még az utasítást hallottam saját magam kiszolgálására. Ha ezt akarod, hát ezt teszem. Kiszolgálom önmagamat. Amennyiben elérem őt, akkor a torkát akarom felmetszeni olyan erővel és gyorsasággal, amely átlépi a hangsebességet, egyértelműen azzal a céllal, hogy véget vessek ennek az egész tortúrának. Senki sem engedheti meg magának, hogy felelősségre vonjon mindazon tetteimért, amelyeknek már megfizettem az árukat. Ideje visszatérnie az ajtó mögé, ahonnan kéretlenül kiszabadult. Én nem vagyok az érzelmek embere vagy farkasa. Én nem félek. Én nem vagyok gyenge!
- Ezt magadnak mondod vagy nekem? - kérdezem gúnyos mosollyal az igazi Tipvigutot. Nem hiszek abban, hogy a lélek sebei nagyobbak a fizikaiaknál, hiszen én mindig a gyors legyűrésben voltam jó és nem a pszichológiai hadviselésben. Most viszont a feladatom miatt ezzel is kiegészítem a gyilkolászást. Az ellenfelemmel nem könnyű. Acélos a szíve. Pont, mint az enyém. Nem könnyű megrendíteni, inkább csak feldühödik, tör-zúz, pusztít és nem kesereg. Időnyerésre elég most is a rövidfilm, amit levetítettem neki a telepatikus moziban. Végig figyeltem az érzelmeit és láttam, hogy az asszonyka volt a gyenge pont. Szembeállítottam az élete legszebb pillanatait, a másoknál látott boldog pillanatokat az ő nyomorúságával, de még ez sem elég. Hát menthetetlenül reménykedő és kitartó? Én is az vagyok, mert egy tőről fakadtunk és egyek is vagyunk. Még Anik bűnhődése és a szégyen, hogy vissza kellett venni tőle az ajándékot, az sem állítja meg a vihar tombolását. Szerintem is a karmokat kell elővenni, úgyhogy ruhámat szaggatva én is átalakulok megfélemlítő üvöltéssel és így készülök fel. Amit válaszolt, abban azért van valami érdekes. ~A kétely, a borzalom, a biztos falak megremegése, igaz?~üzenem telepatikusan. Már nem várom, hogy fegyverhez nyúljon és magába döfje. Túl erős a lelke. A teste a sebezhető. Ahogy az enyém is. Lássuk, Jégvihar a Jégvihar ellen mire fog menni? Nekem lesz igazam vagy neki? Egy sebességgel mozgunk és ahova ő akar támadni, én is oda támadnék. Majdnem el tudok táncolni előle. A halálos sebzést megúsztam, csak felmetszette a nyakamat egy kicsit. Én is ugyanezzel élek, torokra megyek, mint a farkasok általában. Csak egy kicsit kiszínezném még a csapást azzal, hogy megpróbálom közben körbeszaladni Tipvigutot és végigmetszeni a torkát. Ha elég mélyen sikerül, a feje a kőasztal mellett fog koppanni a padlón ebben a fényes összecsapásban, a feketeséggel körülvett harci szobában. Pusztuljon hát el az áruló! A csapásom nem elég ügyes, én se okoztam nagyobb kárt, mint nekem. Majdnem megvoltam az előbb és most ő volt meg majdnem. Folytassuk hát és most már csak a testi erő és a harci tudás számít. Nem kellenek holmi pszichó praktikák, az sose illett hozzánk igazán. Tettem egy próbát vele, de hiába.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Ő és én állítólag egyek vagyunk, ő az a részem, amelyet elzárva tartok magamban, mert nem vagyok rá kíváncsi. Akkor pedig tudnia kellene, hogy kinek is szólt, amit az imént mondtam. Míg jelenlegi testem mása gúnyos mosollyal szemlél, addig az én ajkaim csak összepréselődnek keményen. Úgy érzem, hogy viccet akar csinálni belőlem, nem csak a szavaival, hanem bukásaim újra felidézett pillanataival és azokkal a képekkel, amelyek az arcomba dörgölik, hogy mások milyen boldogságban élnek. Hogy igazán őszinte legyen, nagy ívben teszek arra, hogy más milyen örömben él vagy nem él. Makacs vagyok és önfejű, és valóban kitartok az utolsó pillanatig, de nem azért, mert ostoba és szentimentális módon ragaszkodom az életemhez, hanem, mert rólam senki ne gondolja és ne merje azt hinni, hogy valaha is volt olyan, amikor feladtam volna. Én nem adom fel. Az utolsó véremig küzdeni fogok, a Szellemek akaratából, a vérem érdekében és saját büszkeségemből fakadóan is. Míg én csak a két karomat változtatom át és ebben hívom segítségemre a bennem élő éjfekete bestiát, addig ő – a hasonmásom – egy üvöltés kíséretében tépi el ruháit testén és alakul át teljesen. Jegesen és feneketlennek tűnő fekete mélységű szemgolyói rám szegeződnek és hangja ismételten a fejemben hangzik fel. - Amennyiben magadban kételkedsz, úgy biztosan. Nekem azonban semmilyen kétségem sincs. – szögezem le és már meg is indulok felé, hogy végre pontot tehessünk ennek az ügynek a végére. Felé kapok karmokban végződő mancsommal, azzal a szándékkal, hogy feltépjem a torkát, de csupán csak éppen, hogy felsértem a bőrét. A vér, semmivel sem összehasonlítható fémes szaga tölti meg az orromat. Ő pedig elmozdul, sebessége ugyanúgy nem ismer határokat, mint az enyém. Nem gondolkozik, nem vár, mozdul, támadással felel az enyémre és megpróbál körbe kerülne, én pedig megpördülök a tengelyem körül, hogy ne kerülhessen helyzeti előnybe. Támadása elér, ő is a torkot célozza meg, az enyémet, azonban a csapása ugyanolyan végkimenetellel jár, mint az enyém, amit rajta kíséreltem meg. Felnyitja a bőrömet, de a sérülés nem olyan komoly, ami az életemet követelné. És ezzel szinte egy időben, a másodperc igen csekély tört része alatt szakad le rólam is minden szövet, ahogy sűrű, tömött fekete bunda borítja be a testem minden pontját. Ugyanaz az ében színű, éjfekete bestia vagyok, mint ő és ő is ugyanaz a szörnyeteg, aki én vagyok. Nem hagyok időt semmire, ahogy kibuggyan a vérem és láthatatlan nyomot hagy sötét bundámon, itt az ideje, hogy revansot vegyek rajta, amiért a nyakamra támadt, ráadásul úgy, hogy közben megpróbált lefejezni. Hátsó lábaim megfeszülnek, ahogy felkészülnek az elrugaszkodásra és ugrom. Gyorsasággal, olyan sebességgel, hogy a lendület elég erőt kölcsönöz amúgy is szívós testemnek. Mancsaim előre nyúlnak és pengeéles karmaimat mélyeszteném két oldalról az oldalába tövig, ha elérem. Azonban pechemre nem érem el. Ahogy földet érek, már fordulok is meg, hogy ismét szemben legyek vele és mindenképpen szemből kapjam a lehetséges támadást.
Ennyi. Engem se érdekelne, hogy más vígan van és én nem pont azt élem át. Ettől nem esek kétségbe és a halálba küldendő énem is ugyanilyen. Erős, el kell ismernem. Egy gyengébb lelket meg tudtam volna puhítani, esetleg még tovább bombázni, de talán ez is elég lett volna. Neki egyáltalán lehet olyat mutatni, amitől elszégyelli magát és a sarokba térdepel? Vagy nekem? Nem igazán tudom elképzelni. És ez jó érzés. A közöny páncélja megvéd. A rossz nyelvek szerint megöli az álmaimat, de a rossz nyelveket inkább kivágom. Kétségeim nekem sincsenek. Ha egymásnak megyünk, egyenlőek az esélyek. Ez biztos és az is, hogy mindent megteszek a másik megszüntetéséért. Túl sok a világnak két ekkora vihar. Összeroppanna belé. Nem véletlenül lettem megbízva azzal, amivel. Ennek így kell lennie, a gyilkosnak pusztulnia kell. Az ugrása elől ki tudok térni és nem szúrja át az oldalamat úgy, ahogy akarta. Szavakat továbbra sem pazarlok rá, hanem a tettek mezejére kell lépnem. Ő is ezt teszi és ugyanerre számít. Máris szembefordul velem, hogy nyíltan álljon a támadás elé. A farkasgyorsaság velem van, de vele is. Ennyire erős ellenféllel nem találkozott még és én sem. Pont ugyanaz a kartávolság, a sebesség se különbözik és még ugyanazt is érezzük közben. Dühöt, pusztító vágyat, a legmélyebb sértettséget és az ajtók csapkodását. Nem gondolkodásra van itt szükség, hanem lendületre. És ha én mégis megpróbálok gondolkodni? És hozzányúlok ahhoz, ami embereknek való, meg Őrzőknek? A legcsúnyább, legaljasabb módszer. A fajtánk egyeetlen gyenge pontjának kihasználása. A csillogó fém, ami másodrangú az arany után, de értékes. És számunkra halálos méreg. Legyen számára halálos méreg és utána elfelejtem egy életre, mert bárki más ellen elegendő az én erőm. Csak saját magam ellen nem. Megpróbálok odaugrani a párnákhoz és a selyemről lekapni a míves pisztolyt, aminek a szépségét mindig elismertem, csak használni nem szerettem. Ha elérem, akkor célba veszem a farkasok leggyorsabbikának, pontosabban másik leggyorsabbikának orrnyergét. Lehet, hogy nem lesz belőle azonnali halál és annál érdekesebb. Mindig az azonnali megoldásokat kereste. Lássa hát, milyen szarakodni, szöszmötölve agonizálni, kínlódni az agyi sérülésektől, ahogy lassan bénulnak le a szervek és sérül a beszédközpont is. Aztán majd ellátom a baját alaposabban. Kínhalál, ez lesz a sorsa, ha sikerrel járok. Én, a jó katona bevégzem a küldetésemet.
// Sikeresség: pisztoly 1-2: nem sikerül felvenni 3-4: felveszem, de nem találom el Tipit 5: felveszem és beletalálok, de nem halálos a seb 6: telibe az orrnyerget //
Szemből várom a támadást és nem is várat sokáig. Gyors, akárcsak én, és a tekintetében ugyanaz a düh tombol elemi erővel, akárcsak az enyémben. Ahogyan a sértettség és a gőg is helyet kap fekete íriszeiben, amelyek egybeolvadnak az egész szemgolyójának színével. Való igaz, ilyen ellenfelem még sosem volt. Még nem kellett a leggyorsabbnak a leggyorsabbal szembe szállnia. Még sosem volt senki olyan szemérmetlenül pofátlan, hogy így álljon ki a Jégviharral. Lám most eljött ennek is az ideje. Várom az újabb becsapódást, de ekkor olyasmit tesz az imposztor, ami nagyon nem méltó hozzám. Végtelen undor érzése árasztja el a bensőmet, ami csupán még több dühöt ébreszt bennem. Hát mégis a könnyebb, a becstelenebb utat választja?! Nem azt, amit én tennék, amihez világ életemben tartottam magamat. Ez nem méltó hozzá, ez nem méltó hozzám. Nem felém ugrik, hanem az asztalhoz, a párnákhoz szökken, amelyen a fegyverek pihennek és közben emberi alakot ölt megint. Amíg ő a fegyver elérésén, felmarkolásán és a célzáson dolgozik egy helyben maradva, én sem maradok tétlen, ismételten elrugaszkodok és felé rontok, egyetlen nagy, a köztünk lévő távolságot átívelő ugrással támadok rá. Hallom a dörrenést, orromat megcsapja a jellegzetes, mással össze nem téveszthető puskaporszag, de a fájdalom érzése vagy az, hogy megállítana a tette, elmarad teljesen. Már nem gondolkozok, csak ösztönből cselekszem, ismételten kihasználva gyorsaságom maximális határait. Kitátom a pofám és amijét érem, abba marok bele és a lendület teljes erejével sodrom el. Mellkasából a kibuggyanó vér a pofámba ömlik és megtölti azt. Egyelőre nem eresztem, a földhöz szegezem emberi testének – ami még az enyém –, mind a 182 centiméterét. Amikor azonban nem mozdul többé eleresztem őt és farkasom alakját levedlem, hogy immáron emberi testemben hajoljak a mozdulatlan én fölé.
Büszkeség a büszkeség ellen, sértettségtől duzzadó egó a sértettségtől duzzadó egó ellen harcol. Nagy a szánk és sokra tartjuk magunkat, másokat pedig sokkal kevesebbnek. Nem is torkolhatott volna ez a találkozás másba, mint összecsapásba. Az eddigi legkeményebb ellenfelem és én is az vagyok neki. Nem érdekli, miket beszélek és engem se az ő véleménye. Döntsön a farkaserő! A pisztoly elemelése hirtelen ötlet volt. Tőlem nem idegen az ilyesmi. London begyújtása is ilyen volt. Váratlan, nem előre megfontolt, hanem hirtelen felindulásból elkövetett tűzvészokozás. Most emberi formámban nyúltam az ezüstgolyókat tartalmazó lőfegyverért, életemben először. A jó célzáshoz meg kell állni és egy pontban koncentrálni, hogy ne inogjon a kezem. Ez egyben kockázatos is és a rizikófaktor ma nem velem volt. Most nem. Ahogy lövök a golyó elszáll a mindent beborító sötétségbe, valahová a feneketlen mélységbe. Belém pedig Tipvigut állkapcsa száll és felszántja a mellkasomat. Tépi a húst, töri a bordát, mintha csak hentesüzemben dolgozna. A fájdalom olyan pokolian kínzó, amilyet még soha életemben nem éltem át. Egy farkasfej hatol át a mellkasomon, meteorként becsapódva. Nincs időm reagálni. Az orromat még megcsapja az utolsó torkollatűz szaga és még él benne a puskapor füstje, meg a fülemben a dörrenés hangja, de már szólnak a harangok is. Értem. Nem érte. Ennyi? Az őserejű Jégvihar legyőzte ellenfelét és távoznom kell? A vér beborítja a pofáját és belőlem úgy távozik az erő, ahogy fröccsen az életnedv. Ilyet még Sura is alig élne túl. A gerincem is elroppan a végén, ahogy az orrával bezúzza a csontot. Nem pislogok, mert nincs rá szükségem. Az arcomon trónol a fájdalom, de még most is próbálom mutatni az erős farkast. Ha már meghalok, haljak meg büszkén. Nincs erőm visszatámadni, a gerinc sérülése miatt mozdulni sem tudok. Egy darab fa vagyok a padlón és már csak egy utolsó csapás hiányzik. Ne hagyjon itt szenvedni, mert ha hosszan tartó agonizálás lesz, az nekem a legrosszabb. Folyjon ki a vérem, szakadjon le a fejem, essek ketté vagy valami, de ne kelljen órákon át így maradnom. Hát ennyi. Lefoszlik az illúzió, elillan a másik Tipvigut teste és marad a Holiday Inn tanácsadójáé, akit már láthatott a városban a barátnője oldalán vagy falkatársak között. Ismerem ezt az arcot. Kerestem őt, mikor Odie bejelentette. Aztán már egyre homályosabb lesz a kép, kezd minden kivilágosodni. A vérem betölti a padlót, vörösre festi a kőasztal körülötti részt. Gyakorlatilag körbefolyom a fegyvereket kiállító tákolmányt és a testem tétlenül szemléli mindezt. Az utolsó gondolatom az, amit szokás úgy nevezni: életünk filmje. Gyorsan leperegnek előttem az események. A legmélyebb érzelmi behatások, a szüleim elvesztése, Marseilles, Québec, az aranyláz, a meggazdagodás, az agresszív Falka és aztán a befogadó fairbanks-i brigád. A szerelmeim, a feleségem, az aktuális nőm, Nia. Ő marad meg legtovább. A gyönyörű hajával, amit lófarokban fogott össze, mert tudja, hogy én úgy szeretem. A mosolya, a csábos kézmozdulatai, az áldott szíve. Aztán ő is eltűnik a fényben. Minden, amit ismertem és amit megéltem, felbukkan egy-egy rövid pillanatra, hogy hihetetlenül tömény filmként, ezredmásodpercenként változó képsorként átmenjen rajtam utoljára, mint úthenger és kellemesen bizsergető érzés egyszerre. A halálomat nem is értem igazán. Az előző pillanatban még kiszálltam a testemből a kikötőben és még láttam, ahogy egy sirály körözni kezd Stephen Chesterton fölött. Rejtély, hogy hogy távoztam, de azt érzem, hogy nincs vége. Sajnálom itt hagyni a családomat, a Falkát. Nia-t, akit utánuk legjobban szeretek és aki már tudja a titkomat is. Ahogy ismerem, nem fog nyugodni, amíg ki nem deríti, miként mentem el. Sejtései lesznek, de tuti, hogy Huston hadnagy megint hülyét kap tőle, hogy a saját szakállára nyomoz. Korán jött ez. 3 évszázad szép idő, de még voltak terveim. Elképzeltem egy bundás lurkót, akit én nevelek fel erős farkassá. Aztán magamat a Falka Amarokjai között, a Vének Tanácsában. Most már nincs más hátra, mint végleg lecsukni a szemeimet, ohgy másként nyissam fel. Ez még nem a vég, hanem egy új kezdet. Azt éreztem, hogy változások indultak el bennem. Így van. De lehet-e ennél nagyobb változást elképzelni? Ami eddig volt, le van törölve a tábláról. Vége. Kész. És jön még valami utána?Jönni fog, mert jönni kell vagy feloldódom az ürességben? Hamarosan megtudom, ahogy nyitott szemeimből végleg eltűnik az élet és üres tükrök maradnak. Néznek a semmibe. És a gyilkos arcába, aki nyilvánvalóan többet értett ebből az egészből és nehezebben távozik innen, mint én. Meg kell küzdenie azzal, hogy mást ölt meg, mint akit látott. Teljes világosság. Teljes sötétség. Snitt. Egy felirat lebeg, hasonló, mint a régi jó filmekben, mégsem ugyanaz: Death Is Not The End.
// Nagyon köszönöm a játékot! //
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Akárhogyan is nézem, megméretettem, olyan ellenféllel küzdöttem, akivel korábban még sosem kellett. Önmagam volt a mérce, az aki párbajra invitált, akit koránt sem volt egyszerű elkapni vagy egyáltalán megkísérelni utolérni. Tudásunk és képességeink helyett a szerencse vagy a Szellemek alakították a végkimenetelt nem egy esetben, hiszen most lehetne a fejem külön a nyakamtól, vagy egy lövés a koponyámban, de mégis itt vagyok. Helyette azonban belecsapódok jelenlegi testem másába, átfurakodva erőszakosan és kíméletlenül a mellkasán. Busa fejem behatol a bőrön és húson, majd pedig a csontokon át a testébe, elérve a gerincet. Hallom a jellegzetes roppanás hangját, ami jelzi, eltörtem a testének legfontosabb tartó oszlopát. Még földet sem érünk, mikor a vére megtölti a pofámat, agyaraim alatt érzem belső részeinek darabkáit. Becsapódunk és én eleresztem őt, kihúzom fejem a mellkasából. Visszaváltok emberi alakomba, tekintetem az övét figyeli, hajam, képem lucskos vöröslő vérétől, látom, hogy várja az utolsó csapást, hogy szenvedése ne nyúljon hosszúra, hogy harcoshoz méltón hagyja itt a világot. Bal kezem a testén tátongó lyukba nyúl és a szívére markolok rá. Mielőtt azonban bevégezném a dolgom, még látom semmivé foszlani kalácsképem tükörképét és helyét egy másik arc váltja fel. Eska vére, érzem rajta és én végeztem vele. Nem célom az agóniáját elnyújtani, megérdemi a tiszta véget és azt, hogy ne szenvedjen már tovább. - Jól harcoltál. Most már megpihenhetsz. – suttogom elismerően és összeroppantom a legerősebb izmot a testében, hogy megszűnjön a fájdalma és véget érjen életének utolsó tortúrája. Eleresztem őt, kihúzom kezemet a mellkasából és mellete térdelek, fölé hajolva. Annyi időt kapok még, hogy szemhéjait lecsukjam ujjaimmal, leróva előtte a tiszteletem. Nem szívesen ölök farkast, noha megteszem, amikor kell. Ők az örökségünk, a leszármazottaink, vérük ontása a legkisebb örömmel vagy elégedettséggel sem tölt el.
Felállnék, de ekkor újra eltűnik szemeim elől a világ és amikor magamhoz térek, megint a műhelyemben vagyok. Az első azonban, amit megérzek, az nem a sérülés a nyakamon vagy bármi egyéb, hanem a lapockámat égető tetoválás, ami egyértelműen jelzi a testvéreim halálát. Eska, aki a legközelebbi barátom volt hosszú ideig és akivel éppenhogy csak egyenesbe hoztuk a dolgainkat. Annakpok, akivel egy fedél alatt éltem az elmúlt egy évben, azután is, hogy a Hajnali Köd kiköltözött. Sorra érzem a többieket is. Korábban is megtörtént már, amikor egyikünk vagy másikunk meghalt, de soha nem egyszerre, nem ennyien. És hiába tudom milyen odaát lenni, milyen meghalni, ettől még nem lesz könnyebb. Épp, hogy csak újra összesodort bennünket az élet és máris elválnak útjaink. Dühös vagyok megint vagy még mindig, már magam sem tudom, csak azt, hogy ez az egész hihetetlen, elfogadhatatlan és fájdalmas. Felülök és fél kezemmel magam mögött támaszkodok meg. Állkapcsomat összeszorítom és a mennyezet felé fordítom a képemet. Ha képes lennék arra, hogy kimutassam, ami bennem dúl, akkor most üvöltenék, ahogyan a torkomon kifér, de ehelyett csak feszült csendben üldögélek. És míg a gondolataim kergetik egymást, addig egyetlen mondat jut eszembe és cseng a füleimben élesen; Cseszd meg Annakpok, a kúria túl nagy nekem egyedül…
//én is nagyon köszönöm és borzasztóan sajnálom //
Kezdőlap
//
//
