– Aha. Én sem gondoltam volna korábban, hogy ilyesmit tesz – feleltem suttogva, és eszembe jutnak a napok, amiket együtt töltöttünk. Emlékszem még, milyen jó is volt vele sétálni a tengerparton, vagy együtt koncertezni. Istenem, miért hagytuk el valaha is Kaliforniát? Onnantól minden annyira rossz lett? Nem, nem is onnantól, inkább azóta, hogy valaki megölte anyát. Azóta tudom, apa megváltozott valamilyen szinten. Talán csak az ütött be neki, hogy én is egy lettem a gyűlölt teremtmények közül, akik tönkretették az életét. Belemerülök az emlékeimbe, és nem igazán tudom, mi is történik körülöttem. Megint egy olyan pillanatot élek át, mint amikor a regényeket írtam, csak ezúttal sokkal intenzívebben. Könny szökik a szemembe, ahogyan eszembe jutnak azok a régi, szebb napok. Nem mondhatom, majdhogynem naponta gondolkodok el rajta mi is lenne másabb, ha nem történik az, ami történt. Annyira szeretném hinni, hogy megbánta, amit tett, és most keres engem, hogy hazavigyen. és újra egy, nagy család legyünk mi ketten… Alig hallom meg Legra kérdését. Felé fordulok, és lekezdem mesélni. – Egy barátommal sétáltunk, amikor a farkas ránk támadott – mondom. – Megmart mindkettőnket, aztán jött az apám, és megölte. Elvitt bennünket az Őrzőkhöz, és én ragaszkodtam hozzá, hogy Willt hozzák rendbe először, annyira, hogy beindult nálam az átváltozás. Így aztán nem maradt kérdés. Még engem is elképeszt, mennyire élesen vannak meg annak az estének a pillanatai a fejemben. Minden egyes kis kép tiszta, és szinte másodpercről másodpercre vissza tudom pörgetni. Inkább átok ez, mint áldás, higgyék el nekem.
Még mindig döbbenten hallgatom Kelly történetét és el sem tudom hinni, hogy vannak ilyen emberek, ilyen Őrzők, akik ilyesmit tesznek. Szörnyű, hogy mire képes a gyűlölet az emberben. Hogy a saját lányát bezárja csak azért, mert a gyűlölt teremténnyé vált. Érdekes felfogás, az biztos. Fogalmam sincs, hogy én hogyan is viselkednék ilyen helyzetben. Nem mondom, hogy örülnék neki, hiszen én sem szeretem a vérfarkasokat, de nem gyűlölöm őket. Tudom, hogy a legtöbben nem ők választották a sorsukat, hanem rosszkor voltak rossz helyen. Egy olyan helyen, ahol talán nem volt elég Őrző, ahol nem volt olyan ember, aki kordában tartsa a farkasokat. Elismerem, hogy vannak olyan farkasok, akik maguknak keresik a bajt, akik direkt eszelősek, őrültek és vérengzőek, amikor átváltoznak és még csak meg sem próbálnak ezen változtatni. Az ilyen farkasokat én is gyűlölöm. Akik csak úgy, "hobbiból", szórakozásból gyilkolnak. Kiráz a hideg, ahogy átfutom gondolatban ezeket a dolgokat, hiszen hallottam már nem egy ilyen esetről. Legutóbb például éppen Anya halála volt terítéken csak azért, mert az egyik Betolakodó farkas, az Alfa öccse eszeveszetten gyilkolászott és vérengzett. Kicsit megremegek és kiráz a hideg, majd Kellyre nézek. Látom, hogy ő is a múlt árnyaiban tévelyeg és mikor könnyek csorognak le az arcán, rákérdezek arra, ami leginkább érdekel: hogyan is változott át? Meglep, hogy egyből elkezdi mesélni nekem a dolgokat, a történetet. Talán tényleg megbízik bennem? Habár nincs mitől félnie, én nem fogom bántani, ha ő sem fog bántani engem. Az biztos, hogy meg tudnám védeni magamat, ha rám támadna, ettől nem félek. És remélem, hogy ezt ő is tudja. Csendben, kíváncsian csillogó szemekkel hallgatom a történetet, és mikor felhangzik Will neve, megdöbbenten pislogok Kellyre. - Will? Mármint Will Douglas? Az Őrzők vezetője? - döbbenek meg és nem is tudom, hogy mit mondjak. Őt is harapta meg vérfarkas? Jézusom! Ezt eddig nem tudtam, de az biztos, hogy mostantól másképp fogok Willre nézni. Nem, nem undorral, vagy gyűlölettel, hanem tisztelettel. - Ez szörnyű. Sajnálom, hogy így történt. Sajnos a legtöbben nem ti választjátok ezt az életet. - sóhajtok és megcsóválom a fejemet. - Szóval, azt mondod, hogy apád itt van a városban? - kérdezek ismét. Nem árt minél több információt megtudni hirtelenjében, hiszen lassan mennem kell, a notebookom csipogni kezd. - Hamarosan órám lesz... - sóhajtok egyet, hiszen semmi kedvem itt hagyni Kelly-t azért, hogy anatómiázzak. De sajnos muszáj lesz.
Egészen belefeledkeztem a gondolataimba. Az első koncert apával, vagy éppenséggel a költözésünk napja. Az első fiú, akit elhajtott a birtokról, csak azért, mert ki mert kérni egy estére. Sosem láttam még embert annyira gyorsan futni, mint Philipet aznap este. Hát igen, mondjuk valószínűleg én is megijednék, ha szembejönne velem egy férfi, medvemód morogva, és közben egy számszeríjat lóbálna a kezében. Csak Legra meghökkent kérdése ráz vissza a valóságba a múlt árnyai közül. – Jaj, nem az a Will… Nem is tudtam, hogy Willnek hívják – mosolyodok el keserűen. – William Morson, régebbi barátom. Őt sem láttam azóta, hogy megtörtént ez velünk. Nem is hallottam róla. Pedig érdekelne, mi lehet vele, tudod… De túlságosan félek megkeresni őt, mert apám könnyedén rám találhat rajta keresztül. Hát igen, én, az önfeláldozó kisfarkas. Kicsit sem ironikus… Nem, inkább röhejes. Ez fog téged megöletni, Kelly, tudnod kellene. Soha nem gondolsz magadra, csak amikor be kell tojni, mert valamit elbaltáztál. – Lehetséges, hogy itt van – bólintok. – Ahogy az is, hogy nem. Őszintén szólva nem tudom, de jobb félni, mint megijedni, igaz? Mármint… Inkább járok nyitott szemmel, minthogy megvárjam, hogy az egyik bokor mögül rám vesse magát, és elvigyen magával. Remek, egyre inkább belelovallom magam ebbe a témába. Van félnivalóm? Van ám. Nem megyek vissza abba a nyomorult pincébe, még akkor sem, ha belepusztulok. Ránézek Legrára, és egy kicsit megnyugszom. Nem minden őrző olyan, mint az apám, és nem is zárnának be. Márpedig ennek rettenetesen örülök. Talán nem kell többé annyira kerülnöm őket. – Nem baj – mondom. – Majd találkozunk valamikor máskor. Mit szólsz?
*A megdöbbenésem szerencsére nem bizonyul tartósnak, mert kiderül, hogy mégse ma "mi" Willünkről van szó, hanem Kelly egykori barátjáról.* - Oh, értem. Azért furcsa, hogy egy férfit hamarabb mentenek meg, mint egy nőt... *nézek mélyen a lány szemébe és valahogy úgy érzem, mintha szerelmi - vagy legalábbis nagyon erős - szál lett volna közöttük. Hiszen egy lány nem sűrűn áldozza fel a testi épségét egy pasiért. Persze, lehet, hogy csak én vagyok ilyen önző, ki tudja? A lényeg, hogy nem a mi Williamsünkről van szó, és ez egy kicsit megnyugtat. Bár így elszáll az a plusz tisztelet, amit a történtek adtak a férfinek. De hát azért még így is van belőle elég. * - Gondolod, hogy apád ennyire keres téged, hogy minden szálat megmozgasson? Tudod, nem valami jó véleménnyel vagyok az apádról. A helyzet az, hogy aki a lányát bezárja egy pincébe, az nem feltétlen keresi utána tovább. Ne haragudj... Nem megbántani akarlak, csak elmondom a véleményem. *jelentem ki határozottan és ismét a lány arcába nézek. Kíváncsi vagyok, hogyan reagál erre a megjegyzésemre. Talán van még valami, amit nem tudok és ezért keresi Kelly apja őt? Az biztos, hogy körbe fogok nézni a Krónikák termében mind a lány után, mind az apja után. * - Azt hiszem, utána tudok nézni, hogy itt van-e az apád. *hajolok közelebb a lányhoz és halkítom le a hangomat. Nem is értem, hogy miért akarok segíteni egy vérfarkasnak. Ráadásul egy kölyöknek. Talán épen ezért... Mert így is elég elveszettnek érezheti magát kölyökként egy nagy falkában, hát még ha az apja miatt is aggódnia kell. Az igazat megvallva megsajnáltam a lányt és nem azért, mert farkas. Azért, mert egy fiatal lány, aki úgy tűnik, hogy szülők nélkül kell, hogy boldoguljon.* - Mindenképpen örülnék neki. *mosolyodom el és állok fel a padról, majd elteszem a notebookomat.* - Gyere, elkísérlek a portáig, ott megkérdezheted, hogy hol is van éppen nyílt nap. *kacsintok a lányra, majd egy papírcetlit nyújtok át neki.* - Itt van a mobilom. Hívj, hogyha segítségre, vagy igazolásra lenne szükséged! *mosolygok biztatóan a lányra, majd a portánál elköszönök tőle és sietek az órámra.*
– Nem volt mit tenniük – vontam meg a vállam. Sosem felejtem el, mennyire dühös volt az apám, amikor hazamentünk onnan. Vagy amikor elkezdtem átváltozni. Szerintem az lehetett a pillanat, amikor az ijedtsége átalakult. Kérdés persze, hogy ha vele maradok, akkor a gyűlölete, vagy a haragja is olyan könnyedén elpárolgott volna? Nem tudom, de most már nem is akarom tudni. Csak szeretném végre magam mögött tudni ezt az egész, nyomorult dolgot, és új életet kezdhessek. Ki tudja, talán valahol távol mindentől? Ha nem lenne szükségem a falka védelmére, esküszöm, megtenném. De szükségem van rájuk, ami azt jelenti, hogy kerülöm tovább Dr. Hartot, Castort, és nem vizelek a szőnyegre. Jó üzlet, nem? – Csak azt tudom, hogy elhivatott ember – feleltem, és megborzongtam, ahogy kimondtam. – Tudom, hogy valamit tenni fog. De még nem hinném, hogy itt van. profi egy külön farkas megtalálásában, és hidd el, ha megérkezett volna, akkor már nem beszélgetnénk itt. De köszönöm, és értékelem a segítséget. Hát igen, erre azért nem számítottam. Mármint arra, hogy egy Őrzőtől kapok segítséget. Furcsa, ugyanis eddig abban a hitben éltem, hogy mind hasonlít az apámra. Erre itt van Legra, aki inkább segítene nekem, mint Neki, és ez még egy apró mosolyt is csal az arcomra. Ráadásul lehet – mert biztosra még nem merném mondani, de lehet –, hogy szereztem egy barátot ebben a városban. Ami üdvös dolog, mert a legutóbbit attól félek, sikerült megbántanom. Akaratomon kívül, persze. – Majd hívlak. És… tényleg köszönöm. – mondom. Én nem adom meg a számom, mivel nem igazán tudom fejből. Hülye számok, mindig sok bajom volt velük. Majd felhívom, és akkor elmenti. Ha addigra nem lesz tele velem a hócipője. Még az is megeshet. Néha egészen kiállhatatlan tudok lenni. A portánál búcsút intek, aztán megyek a magam útján. Valahol csak találok valamit, nem igaz? És addig sem kell visszamennem a Hotelbe, hogy tovább bujkáljak, mint egy rossz kiskutya.
Szükségem volt egy farkasra. Méghozzá egy idősebbre ahhoz, hogy végre neki kezdhessek a vizsgámnak. Jelenleg semmi más nem számított, csak hogy bevégezzem a szintlépést, és erősebb őrzője legyek a csapatnak. A napokban Roxan fülesét felhasználva felkerestem az említett Őslakos Kangunart-ot, beszélgetés címszóval hívva őt el a parkba. Nem kívántam volna harcba bonyolódni, vagy erőszakkal elvenni a kitűzött eszenciát, így jobbnak láttam a békés egyezkedést. Már délután volt, késő... Az égen úszó szürkült felhőket pásztáztam, miközben ledobtam magam egy közeli padra, két karomat elterítve annak háttámláján. A szél életre kelt, lassú, finom mozgással járt körbe, felém hordva néhány homok szemet. Lehunytam íriszeimet néhány percre, hallgatva a könnyed esti idő neszeit, mígnem ráunva az egészre kiegyenesedtem a padon, előhalászva zsebemből egy cigarettát. Nem. Nem vagyok alkalmi dohányos, ellenben néha szeretek füstölni, pláne unalmas perceimben. A dohány pedig készségesen begyulladt, ahogy ujjamat egyszerűen a bagó végéhez emelve lobbantottam aprócska tüzet, majd altattam is el, miként könnyedén szállt fel az immár parázs alól felszökő füst. Mélyen tüdőztem le a káros nikotint újra és újra, mígnem a távolból lassacskán kirajzolódni látszódott egy kontrasztos alak mozgása. Szűrt pillantással követtem a határozott lépteket, és miután kellő közelben tudtam, lassan emelkedni kezdtem, elpöccintve a félig elszívott cigarettát. Nem is volt kérdés, hogy akit várok, azt az ő személyében tisztelhetem, így egyenes tartással ,rezzenéstelenül vártam meg míg teljesen elém nem ér. - James? - szegtem fel kicsit fejemet, ahogy egyszerű pillantásomat arcára vezettem. - Gas vagyok. Kösz, hogy eljöttél. - nyújtottam felé a kezemet nyugodtan, és amennyiben elfogadta, úgy visszafelé már a zsebembe kötött ki mindkét tenyerem. - Remélem, nincs ellenedre, ha tegeződünk. Ugorjuk át a lerágott tisztelet köröket. - biccentettem is mellé, amolyan tárgyilagosítást adva ezzel szavaimnak, majd kicsit ellépve oldalra vezettem fel rá újra zöld íriszeimet. - Van itt egy... - pillantottam el messzire, előrefelé. - ...mozgó büfé. A park végében rallyzik. Ha gondolod, leönthetünk egy kávét. Nekem legalábbis jól esne. Addig pedig a tárgyra tértek. - normális hangszínt ütöttem meg, ahogy lassan indulásra sarkalltam lépteimen, amennyiben Jamesnek se volt kifogása az esetleges fekete ellen. - Amiért idehívtalak az elég személyes, ezért sem telefonba közöltem. - szólaltam meg talán egy perc elteltével, ahogy csendesen haladtunk a kirakott járdakövön. - Valójában, egyszerű. Vizsgázni készülök, ehhez pedig szükségem van egy farkasra. Legalábbis belőle egy darabra. - vigyorodtam el, ahogy átvetettem rá pillantásomat, végre a tárgyra térve. - Jobban mondva, a nyálára. Elég groteszk, de ez van. És nem mellesleg: a hírek szerint, te egy elég normális szőrzsák farkas vagy. Természetesen nem ingyen kérem, alkuképes vagyok. - zártam le végül a mondandómat. Hangom könnyed volt, lényegre törő. Sose szerettem húzni a dolgot, hiszen ha még órákig körbe magyarázom se jutunk előrébb, és ugyanitt tartanánk. Így legalább megspórolom a drágának nevezett időt...
Sose baj az, ha az ember farkasa jó viszonyt ápol valakivel, akit később az oldalán tudhat. Kangunart vagyok, az Istenért, egyébként is ez a dolgom. Amúgy pedig emberileg sem áll távol tőlem a felületes, jó viszonyok ápolása. Egy-egy újabb "alkalmi partner" aztán nem oszt, nem szoroz a dolgaimon. Telefonon egyeztettünk a fickóval. Mc'Neil, Gas Mc'Neil... Ismerem a nevét. Ő volt az, akiről Roxan mesélt nekem egy vicces sztorit azon az estén. A vázás-srác. Fogalmam sincs, hogy egyébként mennyire kellene fenntartásokkal kezelnem a randinkat, vagy mennyire kellene attól tartanom, hogy esetleg engem is lángba akar borítani, mert történt, ami történt. De vagyok annyira nemtörődöm és lezser, hogy inkább félreteszek minden ilyet, és úgy teszek, mintha fogalmam sem lenne arról, hogy kivel találkozom. Talán ezt nevezik tiszta lapnak. Munka után egy egyszerű, barna bőrdzsekibe csomagolva lépdelek a parkon át, oldalamon bőr válltáska lóg és pattog a combomon, ahogy haladok. Egy pillanatra se bizonytalanodom el, pedig a park rohadt nagy, de az ösztönök valahogy mégis egy, a távolban padon dohányzó, fiatalnak tetsző férfihez vezetnek. Közvetlen mosollyal állok meg előtte. - Teljes életnagyságban. Erősítem meg a kilétem felől, majd elfogadom a határozott kézszorítást. Egy cseppet sem kívánok felülkerekedni rajta, szóval pont annyi kraftot kap vissza, amennyit ad, és már túl is vagyunk a dolgokon. - Nekem teljesen mindegy. Nem vagyok az az arcozós fajta, szóval tegeződjünk. Vonom meg a vállam, de nem tulajdonítok túlságosan nagy jelentőséget ennek az egésznek. Inkább hallgatom a férfit, elvégre ő hívott ide és ő akar valamit kicsikarni belőlem. A kávé ötletére csak bólintok. Magam is zsebre vágom a kezeimet és ha irányba indul, nyugodt léptekkel haladok mellette és a földet bámulva hallgatom azt a bizonyos tárgyat. Amikor azt mondja, hogy elég személyes... Nem is tudom, hogy a félsz, a harag vagy a harci szellem üti-e fel előbb a fejét, mert szinte esküdni mernék arról, hogy már az egész Protektorátus tudja, ami Roxan és köztem történt, Mc'Neil meg... Ha most azzal jön elő, hogy ha még egy ujjal hozzáérek, ő is képen átkoz, hát én komolyan... - Ó. - formálom röviden a hangzót, és közben akkora kő zuhan le a szívemről, hogy szinte hallani, ahogy kettéreped a földön - Lassan az egész testemet elhordjátok és nem marad belőlem semmi az utókornak... Ránézek. Ő vigyorog, én is vigyorgok. Cseppet sem őszintén, de neki erről nem kell tudnia. A pajzsom és a vérem a helyén, épp elég, ha én tudom, hogy még nem oldódtam fel teljesen a kezdeti sokkból. Szóval a nyálam kell... Felszalad kissé a szemöldököm. Mik nem vannak, de tényleg... Farkasnyál. Te jó ég. A smúzolását nem veszem magamra, nem is érdekel, hogy komolyan gondolja-e vagy egyszerűen csak jó képet próbál magáról kialakítani. Ennek ellenére korrektnek tűnik ez a Gas, úgyhogy egyáltalán nem szolgált rá se az ellenszenvemre, sem pedig az elutasításomra. - Értem. Nézd, szerintem sima ügy. Mármint... Így is, úgyis hozzájutnál szerintem, én pedig nem hiszem, hogy ebből bármilyen kárunk származik. Szóval benne vagyok. De az árát majd a kávé után mondom meg. Igazából lövésem sincs, hogy mit kérhetnék ezért cserébe. Perpill nem hiszem, hogy egyetlen ászon kívül bármi is van a kezemben, amit ki tudnék játszani. És egyébként is, reggel nyolc óta pácienseket hallgattam, szóval azt hiszem, az a kávé nekem sem fog kelleni. Ha elértük a büfét, én kérek magamnak egy hosszú kávét tejjel, két cukorral. - És milyen vizsga lesz, ha szabad tudni? Én is tanulok nálatok, de vizsgám még sosem volt. Olyan meg végképp nem, amihez nyál kellene... - röhögök fel, és rögtön az jut eszembe, hogy mekkora ötlet lenne egy nyálcserés támadással kibulizni magamnak a vizsgákon való átmenetelt - Jó, azt vágom, hogy a tetkóitokba kell. De miért pont nyál? Roxan a húsomat szokta hazacipelni. Oké, tudok dolgokat, tény. De azért annyira én sem vagyok szakavatott, hogy mindennel tisztában legyek. Gyanítom, hogy nem is megengedett, de attól még puhatolózni szabad.
Voltak bennem fenntartások, ez kétségtelen. Na, nem azért mert éppenséggel egy farkassal találkozom. Inkább azért, hogy mennyit tud, és mennyit nem. Annyi bizonyos volt számomra is, hogy Roxan eléggé kedveli ezt a bundást, úgyhogy mertem remélni, hogy ennek fényében egymásról cseverésztek, rólam pedig a legkevésbé sem. Mindenesetre a férfi kiállása szimpatikus volt, még akkor is, ha alapvetően telibe szartam. Már, hogy miféle, kiféle... Sosem érdekeltek az e fajta dolgok... megnyilvánulások, és jellemrajzok. Az számít, amit a másik nyújt felénk, és még akkor se biztos, hogy maradandóan meghat. Eközben már megindultunk, lassan, laza járással hagytam magam mögött a park kövezetét, fáit, bokrait, tekintetemmel többnyire előre meredve, csupán néha-néha pillantva át James-re. - Ezen ne aggódj. - nevettem fel halkan. - Darabokra nem kívánunk szedni. - vontam fel egyik szemöldökömet, ahogy újra az előttünk feszengő utat pásztáztam. Végül sikerült végig mondanom, amit akartam. Legalábbis nagy vonalakban. Ennél többet pedig nem is kellett tudnia. A szándékaim tiszták voltak, egyszerűek, és nyitottak. Tekintve, hogy a dologhoz érdekem fűződött. Ilyen esetben pedig többnyire tárgyilagos vagyok, érthető, és moderált. Vagyis moderáltabb, mint általában. Egyébként is a szemétláda stílusomat alapból ki kell érdemelni, szóval offolható a téma. Arra, hogy így is, úgy is elvehetném, amit akarok csak sóhajtottam egyet. Nem vagyok hirtelen típus, sem idegbeteg, így többnyire jobban kultiválom, ha nyugodtan letudhatóak a dolgok. Ez persze, nem jelenti azt, hogyha úgy adódik nem lépek... Nálam is van egy tűréshatár... - Örülök, hogy nem kell érte a lábadra lépnem. - vigyorodtam el, hiszen csak szórakoztam, karöltve a magamfajta stílussal. Ez lemoshatatlan rólam, és ha Roxan mesélt esetleg rólam, akkor talán tisztában is van ezzel. - Részemről akkor szabsz árat, amikor akarsz. Normális kereteken belül. - a mértékhez illően. Eközben megtaláltuk a mozgó büfét is, így miután James leadta a rendelését, én magam is kértem egy hosszú kávét. - Szintvizsga. - vágtam rá a kérdésére, noha tisztában voltam vele, hogy ennél több érdekelné. - A Hold szavát tanulom, a hatodik szinte. - avattam be kissé felületesen. Mivel tanul nálunk, talán hallott róla, így jobban kifejteni már csak emiatt sem állt szándékomban. - És kinél tanulsz? Maggie? Abi? - kérdeztem vissza egyszerűen, belekortyolva a forró, vért pezsdítő kávéba, mely úgy áradt szét bennem, mintha csak helyből kívánna fellobbantani. Pedig hát... az az én művészetem... - Roxan, rejtett kannibál. - nevettem fel, fejemet ingatva. - Nem. Viccelek. Igazából ez csak azért kell, mert minden vizsgához más eszencia szükséges. Ehhez a szinthez például a nyálra. Rox még nem itt tart, neki azért kell hús. - fejtettem ki egykedvűen, újabbat kortyolva, mialatt lassan megindultam tovább a kövekkel kirakott sétányon. - A vizsga előtt, be kell szereznünk az adott "darabot" egy farkasból, egymagunk. Ez pedig vagy így történik, gond mentesen, ahogy én is most megkerestelek; vagy elvesszük erővel. Ezt kevésbé tolerálom. - vontam oldalra számat, megrántva vállaimat. Tényleg nem vagyok egy erőszakos srác, ellenben, a muszáj nagy úr tud lenni, de erről már nem kellett tudnia. Pláne arról, hogy alapvetően mire vagyok képes. - Szóval, eszedbe jutott már valami a kérésemért cserébe? - vezettem át rá zöld tekintetemet, miközben még pár kortyot leküldtem a gyomornak. - Vagy még hezitálsz? - mosolyodtam el kicsit talán felszínesen, de ez abszolút nem mutatkozott ki.
Megnyugtató, hogy nem fognak atomjaimra szedni. De tényleg. Na nem mintha erre számítottam volna, meg persze azért tenni is kell, hogy valakit így elintézzenek, de gyanítom, hogy én még nem kerültem fel senki feketelistájára. Leszámítva persze azt az egyetlen, apró, emberevős esetet, de hát az már senkit nem érdekel. Mintha valami elcseszett valóságshow múlandó hőse lennék... Szomorú. - Milyen jó, hogy segítségre kértél és nem táncra. Kezdhetnék félni tőled. Jegyzem meg félmosollyal, félvállról, fél... Nem fél többet. Szóval ennyi. Nem akarok átesni a ló túlsó felére. Azért annyira nem vagyunk még jóban. Még? Hahaha, milyen optimista vagyok itt hirtelen. Azért figyelmesen hallgatom, hogy mit mesél. Tényleg érdekelnek az Őrzők dolgai, valahol csodálom is őket. Az egész életük egy hosszúra nyújtott tanulási és fejlődési szakasz. És nekem ez baromira hiányzik az életemből. Éppen ezért adagolom a húsomat, hogy legalább egy kicsit részem lehessen ebben a többletben. - Mindkettőnél. - felelem egyszerűen a kérdésére. Utána pedig összeráncolt szemöldökkel hallgatom a rejtett kannibálos dolgot Roxanről. Értem én a dolgot amúgy, hogy mindenhez más kell, de a megjegyzésem valahogy mégis megakadtam. Mondhatnám, hogy arról szerintem tudnék, de inkább nem mondok semmit. Erre legalább is. - Néha én is szeretnék Őrző lenni. Unatkozom. Lehet, ezért lógok veletek annyit. Vonok vállat hümmögve. Szolidan kortyolom a kávémat. Egészen üdítően hat rám, bár ez úgyis csak placebo hatás. Egy vödörrel meg kéne innom, hogy ténylegesen működésbe hozzon nálam bármit is. - Kösz, hogy beavattál. Az ár... - hagyom nyitva a mondatot. Még eben a sötétben is világosan csillanó kékjeimet hol Gas arca, hol pedig az ég és a környék között járatom. Felsóhajtok, megnyalom a szám szélét és beletúrok a hajamba. - Tudod mit Gas...? Maradjunk annyiban, hogy ne kerüljön vissza a dolog a falkámhoz. Én köpök neked egyet, de ha lehet, ne viszonozd ezt a szívességet. Szar poén, tudom. De attól még teljesen igaz és helytálló. Gyors mozdulattal iszom ki a kávé maradékát, a műanyag poharat pedig a tenyeremben morzsolom lapossá. - És...? Hoztál neki valamit? Jó lesz így kávésan is, vagy öblítsem le? Jó, lehet, hogy fasz kérdés, de sose lehet tudni. Azért az egészen romantikus, hogy hamarosan örökké ennek a fickónak a testébe fogok épülni. És ha már így lesz, nem akarom, hogy a kávé valamit elrontson.
- Nem vagyok híve a konkrét, fejvesztett erőszaknak. - jegyeztem meg rekedtes hangon kijelentésére. Egyébként is, én az őslakosok oldalán állok, és fogok is, akár tetszik ez a társaimnak, akár nem. Már anno is hülye ötletnek tartottam idehozni a betolakodó csürhét, de hát ebben nem én döntöttem. Szóval pofám lapos, még rá is lehet taposni. Ha engedem... Arra, hogy mindkettőnél tanul csak bólintottam. Mindkét őrző jó, és ügyesen használja a mágiát, úgyhogy tökéletesen megértem, hogy nálunk gyakorol. Egy farkasnak ez egyébként is nehezebb, Maggie és Abi pedig higgadt, normális gyógyítók. - Unatkozol? - pillantottam át rá oldalasan sandítva felé. - Pedig, mostanában van dolgotok... - utaltam itt a jelenlegi falka helyzetre. Kétlem, hogy ne lenne feladatuk, vagy rájuk kiszabott, parancsba adott instrukció. - És, miket tanulsz? - érdeklődtem egészen őszintén, miközben egy apró kavicsot kezdtem el magam előtt rugdosni, mely halkan, finoman pattogott végig a kövezeten. A vizsgával kapcsolatban, és az eszenciák miértjébe csak nagyjából avattam be, épp amennyit még tudhat. Nem mintha ez akkora megabiztos-titkos információ lenne, de jobb, ha egyes dolgok az őrzők között maradnak. Az ajánlatán elmerengtem. Ennek köszönhetően homlokomra apró ráncok ültek fel, szemréseim pedig összeszűkültek. - Abban nem lesz hiba. Csak ellenőrzésre járok ki hozzátok, ha muszáj. - abba már nem állt szándékom beavatni, hogy Tazannát ennél többször is meglátogatom, már csak a hecc kedvéért is. - Egyébként sem kötünk mindent a falkák orrára. - mosolyodtam el sunyin, ravasz fénnyel íriszeimben. - A lényeg, hogy köztünk marad. És nem, nem köpök vissza. - ezúttal már megint felnevettem, kicsit hangosabban, mint az előbb. Tenyerem nadrágom zsebéből kabátoméba vándorolt, miután az egyik kukát megajándékoztam a megüresedett műanyag pohárral. Egy kis üvegcsét hámoztam elő, alig egy kisujjnyi nagyságút, mellé zárkóztatva egy fertőtlenítő szájvizet. - Hoztam. Ebbe kéne beletermelni. De pornót nem adok hozzá. - kacagtam fel szórakozottan. - Ezzel pedig igen.. ajánlatos lenne, ha átöblítenéd a szádat. Utána még várj úgy egy-két percet. Aztán mehet, ami a csövön kifér. - nyújtottam át neki a kezembe feszengő tárgyakat, majd ha elvette, úgy már toltam is vissza ujjaimat a zsebembe. - Mindenesetre, értékelem, hogy nem kértél sokat, sőt... szinte semmit. Ellenben, meghagyom még a jogot a közeljövőben, ha netán segítségre lesz szükséged, felkereshetsz. Lehet, hogy egy vadbarom vagyok, de vannak dolgok, amiket tiszteletben tartok. Tekintve, hogy ennyire könnyen nem feltétlen jutottam volna nyálhoz. - már, ha csak arra gondolok, hogy például Tazánál is drasztikusabb fellépést kellett volna alkalmaznom. - Lehet az szorult helyzet, vagy ha netán valami olyat akarsz tanulni, ami... - hajoltam kicsit közelebb hozzá. - ...nem feltétlen etikus. De ezt ne értsd félre. Abiék mindenben segítőkészek, de biztos lesz olyan, amit nem szívesen tárnak majd fel előtted. Ha ez pedig, nagy mértékben nem sérti az őrzősséget, számíthatsz rám. - nem magyaráztam túl. Csak a lényeget hámoztam ki neki, hogy tisztában legyünk azért a határokkal. Én szívesen segítek, ha úgy adódik, lévén, hogy most ő tesz nekem eleget. De itt is, mint mindenhol vannak határok... - Ezt pedig, én kérem, hogy maradjon közöttünk. - tettem még hozzá egészen halkan...
Férfihoz mérten lusta keccsel vonok vállat arra a kijelentésére, hogy mostanában van dolgunk. Ja, kellene lennie. De azon kívül, hogy Darren szétosztott bennünket a falka területeire járőrözni, nem sok mindent kell megcsinálni. Legalább is én egyáltalán nem érzem, hogy adott esetben bármi is változott volna, mióta itt vannak a Betolakodók, leszámítva persze Vincent halálát meg egy hajó mínuszt. - Nem vagyok az az agresszív fajta, jobban szeretem az intellektuális küzdelmeket. - nem tudom, hogy érti-e mire akarok kilyukadni, de ha nem, igazából azt sem bánom. - Még csak elméletet, mindenféle gyógynövényes izét. De azt már tudom, hogy lehet margarétából szeszt főzni, hála Maggie óráinak. Azt persze nem teszem hozzá, hogy azokat a margarétákat ajándékba vittem, de nem is számít. Csak bólintok, és vele együtt nevetek fel, amikor biztosít arról, hogy nem fog visszaköpni. Mondjuk érdekelne, hogy miféle ellenőrzésekről folyik itt az eszmecsere, de gondolom, hogy egy: ehhez nem sok közöm van, kettő: ha lenne is, akkor sem feltétlenül velem kellene megbeszélje, hanem valamelyik feljebbvalóval. Így hát nem is feszegetem a dolgot. Inkább átveszem tőle az öblítőt meg az üvegcsét, a megjegyzésére rosszallóan, ám mégis valamiféle sötét humoros fénnyel a szememben nézek rá. - Kár. Biggyesztem le kissé az alsó ajkamat, de éppen csak egy apró pillanatra. Letekerem az öblítő kupakját és egész egyszerűen bedöntöm a számba a tartalmát. A mentol szárazra marja a nyelvem, az ínyem... Még jó, hogy a fogaim alapjáraton nem érzékenyek. Amíg áztatom, néha egészen nagy levegőt kell, hogy vegyek és még a szemem is könnyes lesz a szer erősségétől. Öblögetek, ide-oda mozgatom a löttyöt a fogaim közt, aztán amikor kellően nyúlóssá vált a nyálamtól, félrehajolok és a keményre fagyott hóba köpöm ki. Aztán még egyszer köpök, meg még egyszer... Közben persze végighallgattam a gondolatmenetét arról, hogy adott esetben jönne nekem egy aprósággal. Perpill nem tudom, hogy mire lehetne használni egy Mágust, de gyanítom, hogy szűkösebb napokon még jól jöhet. - Megbeszéltük, Gas. Nyomatékosítom a neve kimondásával a dolgot, hogy egyrészt rendben van, másrészt pedig én is csak akkor köpök, amikor felszólít rá, azaz most. Kissé elfordulok tőle, ahogy a számhoz emelem az üvegcsét. Még felé fordítom kissé a tekintetem, az ajkaim pedig széles mosolyra húzódnak. - Bocsi, de ez sokkal intimebb, mint gondoltam. Persze csak szórakozok megint. Akár bele is pisálnék, nem vagyok én szívbajos, egész egyszerűen csak egy normális ember számára elég hülyén venné ki magát a szitu, hogy egy üvegcsébe köp, miközben romantikus jelleggel csorgatja a fertőtlenítőtől nyúlós nyálát egy hosszan tartó szemezéssel megspékelve. Szóval oldalra fordulok, hogy azért mégse az arcában csináljam, amit kell, de így azért láthatja azt is, hogy valóban megteszem, amire kér. És nem csalok. A nyálam ragacsosan mállik bele az üvegbe, összemaszatolva annak belső oldalát, apró, fehér habpamacsokat úsztatva a tetején. Milyen romantikus. Meglötykölöm, amint végeztem, és a férfi felé tartom. - Ez így elég, vagy nyomjam telibe? Oké, ez lehet, hogy faszul veszi ki magát, de mindegy. Amennyiben elégnek találja, úgy átadom neki, kezdjen vele, amit csak akar. Ha pedig még kér, hát... Oké. Megszívom a nyálam (nem, nem turházok, isten ments!) és újabb adagot engedek ki magamból. Mintha ezer éve ezt csinálnám, de tényleg. - Minden esetre sok sikert, remélem hasznát veszed és menni fog a vizsga. Bármi is legyen... Még sose láttam Őrző vizsgát, azért nem nagyon vagyok képben, hogy akkor ezt mos hogy kell elképzelni és hogy esetleg mit csinálnak a nyálammal (felszentelik körbetáncolják, tudom is én).
Egy félmosolyt engedtem el, míg hallgattam, miket tanul mostanában. Furcsa, hogy egy farkast ennyire érdekeljenek efféle dolgok, noha más megközelítésből pedig jócskán nem ostoba dolog. Mindenesetre csak bólogattam, egészen jó kedvűen. Miután átadtam neki az üvegcsét, a szájfertőtlenítő kíséretében, nem zavartam meg, hagytam kibontakozni a nyálellátmány készítésében. - Gondolom, mennyire intimnek érzed. - vigyorodtam el szélesen, majd csak vártam, hogy végezzen a mutatvánnyal. Igazán örültem neki, hogy ennyire készséges volt a dologban, és nem kellett semmiféle erőltetés, sem agresszió ahhoz, hogy a segítségemre legen. Többek között ezért is éreztem úgy, hogy ezért minimum egy apróbb szívességgel lógok neki. Lehet, hogy egy balfasz vagyok, de vannak helyzetek, amik megkövetelik még tőlem is a normális hozzá állást. Ez épp egy ilyen szituáció. - Ha már itt vagyunk, ne spórolj. - újra elmosolyodtam, hiszen bár tökéletesen nem szükséges tele raknia, azért nem árt, ha több van, mint sem kevesebb. Végül átvettem, az immáron teli üvegcsét, majd egy zsebkendőköré csavarva besüllyesztettem a zsebembe. - Köszönöm, James. És az akciós nyálat is. - viccelődtem egy kicsit, majd elpillantottam a válla mögött a visszafelé vezető útra. - Azt hiszem végeztünk. Még egyszer kösz mindent. - biccentettem is mellé, majd jobb kezemet felé nyújtottam, kézfogás gyanánt. - Örültem. - azzal elléptem mellőle, és ha ő nem arra jött, mint én, úgy egyhamar eltűntem a kövekből kirakott hosszú, kanyargós sétányon, meg sem állva az egyetem bejáratáig...
Suli után fogom magam és kiülök az egyetem parkjába. Tudom még nincs az az igazi tavaszias idő, de a hó a legtöbb helyen már elolvadt, meg úgy különösebben nem is nagyon izgat a dolog. Az egyik idős fa tövében ülök le, annak az egyik gyökerére hátam a törzsének támasztva. Ahogy ilyenkor mindig most is rajtam van a fejhallgatóm és a zenelejátszóm bekapcsolva. Nem kell még munkába mennem, meg nincs is kedvem hazamenni. Az, hogy esetleg valakivel nekiálljak trécselni nem nekem való. Az évfolyamból csak pár egyeddel szoktam beszélgetni, de azt is inkább a suli miatt. Semmi kedvem jópofizni. A szalonban ott vannak a barátaim, az egyetemre meg tanulni jöttem, nem ismerkedni. A szokásos öltözet van rajtam. Fekete farmer, kabát, és az elmaradhatatlan bakancsom. Miután letelepedtem hamar előkerül a rajzmappám és a a ceruzám. Ha van egy kis szabadidőm vagy rajzolok, vagy ha otthon vagyok zenélek egyet és mivel most nincs nálam a gitár és a zongorámat sem tudom a zsebembe gyömöszölni marad a rajzolgatás. Ceruzával és papírral a kezemben órákig elvagyok. Szeretem, amit csinálok és jól is csinálom. Ez olyan nekem, mint mondjuk másnak a tánc. Amikor táncolnak nem figyelnek másra csak a táncra, a lépésekre, a zenére. Kizárják a külvilágot és élvezik. Nah ez van velem is. A külső zajokat a zenével kizárom, a szememmel meg csak a rajzlapot fürkészem.
Damien a lehetőségeihez mérten kulturált megjelenéssel rendelkezik – már, ha lehetőségnek nevezhetünk egy orvosi engedély nélküli meglépést a kórházból. A világos uniszex felsője felett a szokásosnál is tisztább bőrkabátot visel. Akárki vitte be a kórházba a ruháit, az előtte járhatott a tisztítóban is. A fekete farmer mindennapos ruhadarabja, ha száz egyforma nincsen belőle, akkor egy sem. Jól illeszkedik az atléta alkatához, és valós kora ellenére majdnem teljesen beleillik a környezetébe, még a motoros sportokhoz használt bőrbakancsában is. Talán egy fontos momentum emeli ki a hétköznapiak sokaságából, méghozzá az, hogy a fején azt a fajta kötést viseli, amit egészségügyi szlengben csak úgy neveznek, hogy „kórházi satyi”. Ugyanis az alig nem rég bekövetkezett balesetnek nem igazán nevezhető eseménysor következtében koponyáját szilánkosra, az agyát pedig pépesre zúzta egy beton alapú láposzlop. Az a kevés, ami megmaradt a korábban említett lágy testszövetből pedig minden erejével azon volt, hogy regenerálódjon. Tehát a következő a helyzet: az egyetemépülettel szemközt álló fazonnak még nem igazán nőtt be a feje-lágya. Hiába a regenerációs képesség, még nem volt elég ideje a testének arra, hogy a koponyacsontokat teljesen helyreállítsa, ennek ellenére, ha levenné a kötést, akkor valószínűleg pontosan úgy nézne ki, mint bármelyik hétköznapi ember, aki teljes tanácstalanságában, nyitott könyvként áll az épület előtt, veszélyes közelségben ahhoz a területhez, ahová nem mernének olyan sokan közel menni. Még a legjobb egyetemeken is megtalálhatóak bizonyos bandák. Itt is, az egyik éppen e bőrkabátos férfi felé közeleg, mert nincs elég esze ahhoz, hogy rájöjjön, kibe nem kellene belekötni. A találkozás -részint Damien figyelmetlenségéből- elkerülhetetlen, a vállak egymásnak csapódnak, és ahogy azt egy farkastól várnánk, kutya baja se lesz tőle, ám, a nyílt agresszió nem egy megszokott dolog nap közben az iskola előtt, még akkor se, ha egy farkasról van szó. Damien személye nem is igazán agresszív, csak maga a tett, amit elkövet. Ugyanis a régi háborús berögződések éppen abban a szerencsétlen pillanatban installálódnak elméjében, mikor az a szerencsétlen ki-ha-én-nem bandatag telibe kapja a vállát. Amit ez után a jelen lévő közösség tapasztal, az egy törött karú földön csúszó fiatal srác, ugyanis Damien nemes egyszerűséggel fogta a ficsúrt, elkapta a vállánál fogva és alacsony ívű röppályára engedte. Nézzük vissza nem éppen hétköznapi jelenetet: a bőrkabátos férfi nem éppen hétköznapi, ám nem is emberfeletti módon elkapja a srác kezét, csavar egyet a karján, majd mikor az újra háttal van neki, akkor jól fenékbe billenti. Valószínűleg -mindenki ezt fogja gondolni, hiszen ez lenne a reális- a srác karja a hasra esés pillanatában tört el, nem pedig akkor mikor Damien megragadta és csavart rajta egyet. Mivel pedig a túlélési ösztön megdolgozta a farkast, ezért nem tett annyira kirívó cselekedetet, mint amivel még jobban felkelthetné az emberek érdeklődését... még ennél is jobban. Damien szeme a törlőrongynak használt srácra villan, majd a tőle pár méternyire ülő lányra, akit gyakorlatilag majdnem meghajított egy emberrel. Ekkor újra kattan valami benne. Talán nem volt teljesen normális az, ahogy cselekedett, és a maga idióta módján -vagy hatvan éves gyakorlatával, teljesen hihetően- mentegetőzni kezd, ami ugyan a tényeken nem változtat, de... - Bocs, haver, edzésről jöttem – von vállat, mintha ez egy mindennapos dolog lenne, közben szeme sarkából figyelve, hogy az egyetemista fenegyerekek éppen a halálos ítéletüket igyekeznek azzal aláírni, hogy felírják halállistájukra Damien nevét. Na, mindegy. Ezzel ráér később is foglalkozni. A földről feltápászkodni készülő srác szívja a fogát fájdalmában, de az a villanás, amit egy pillanatra meglát a farkas szemében, éppen elegendő ahhoz, hogy úgy döntsön, nem akar most rögtön (egyedül) nekimenni. - Én azzal elmennék orvoshoz – int Damien a törött kar irányába, habár ezt hétköznapi szem valószínűleg nem láthatja, hiszen nem nyílt a törés. Ő viszont pontosan tudja, hogy mit tett azzal a karral. - Helyretenném én, de szerintem félsz tőlem – az az utánozhatatlan egoista vigyor, ami megtelepedik az arcán csak azért nem marad változatlan, mert idő közben az egyik biztonsági őr is gatyába rendezte magát, hogy odaérjen a helyszínre. - Hát maguk meg mit csinálnak? - baktat feléjük, a nem éppen sportos megjelenéséről hírhedt férfi, miközben egyenruhája övébe csimpaszkodik. Damiennek akaratlanul is egy majom ugrik be az emlékei közül. - Ugyan, semmi probléma – fordul a férfi felé a farkas, aki könnyen vedlik át báránybőrbe. - Csak elesett – bár a kígyómosoly, ami megjelenik az arcán, sok mindent elárul arról, hogy mi történt eredetileg, de mivel a nadrágját fél kézzel poroló bandatag csak bólint, ezért a biztonsági őrnek esze ágában sincsen bővebben kihallgatni az érintett feleket. Amúgy is, az ilyen randalírozó fiatalokra néha ráfér egy kis agyalás... bár ha jobban átgondolná a dolgot, akkor emlékezne arra, hogy az orvostant hallgató egyetemistának eddig nem volt szokása senkivel se összeverekedni. Ám eddigre Damien már nem is foglalkozik se a bandasárccal, se a biztonsági emberrel, tekintetét leköti a tetoválós csaj, akit mintha már látott volna valahol. És mit ilyen személy, lehet, hogy van egy-két információ morzsája azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy: Ki is vagyok én valójában?
Hallani nem hallok semmit a fülhallgatómnak köszönhetően, ám a szemem sarkából még is észreveszem, hogy emberek rohangásznak fel-alá. Értetlen tekintettel pillantok fel a lapomról. Nem is messze tőlem két fickó egymásnak ugrik...Vagyis inkább csak az egyik intézi el a másikat. A fejhallgatót leveszem a fejemről és úgy figyelem az eseményeket. Ahhoz képest, hogy mennyivel kisebb a bekötött fejű mégis milyen szépen elintézte a másikat. Sosem értettem, hogy mi értelme van ennek az erőfitogtatásnak, miért nem lehet elintézni normálisan? Biztosan csak feltűnési viszketegsége van a gyereknek. És tessék már a rend őre is megjelenik. Nem mintha túl sok mindent tudna csinálni, nah meg az ilyenek mindig kidumálják magukat, pedig nem ártana neki, ha egy két napot a rács mögött töltenének el. Mivel igazából nagyon nem érdekelnek az események, így visszatérek a rajzoláshoz. Viszont nem sokáig foglalkozom vele. Érzem, hogy valaki figyel. Egy ideig még megpróbálok nem foglalkozni vele, de végül csak felpillantok ismét és ekkor veszem észre az előbbi srácot, aki engem figyel. Felveszem vele a szemkontaktust, majd kérdőn pillantok rá és amolyan Mi van? Mozdulatot teszek a karjaimmal. Egész nap ott fog állni és engem figyel, vagy elmondja, hogy mit szeretne tőlem? Én aztán nem fogom megvárni, hogy eldöntse, hogy mit is akar. Vagy netalántán az én kezemet is el akarja törni? Rossz helyen ülök, vagy mi a franc? Ezekből a pasikból még ezt is ki tudnám nézni. „Elfoglaltad a helyem....Takarodj innen különben seggbe rúglak! Huu de menő és erős vagyok. Ügyesen elbánok a gyengébbekkel!”
Megindulok a lány felé, amint egyértelművé válik mindenki számára, hogy a biztonsági őr már nem fog belém kötni. Páran még nézik, hogy ott vagyok, valószínűleg megpróbálják megjegyezni az arcomat, hogy később majd el tudják mesélni, hogy ki volt az, aki egy mozdulattal elintézte azt a srácot, akit már régóta el kellett volna intézni, de senki se merte... ami a magam részét illet, más helyzetben valószínűleg nem így reagálok, hiszen egy szokásos hétköznapomon kerülném a feltűnést. Sétálás közben megigazítom a bőrkabátom gallérját, majd zsebre csúsztatom a kezemet, és habár a lány reakciói alapján úgy ítélem a helyzetet, hogy mihamarabb választ vár a szemében megjelenő kérdésre, mégse kezdek el vele tíz lépésről beszélgetni, hanem mikor már itt állok előtte. Ha nem kelt fel addigra ültő helyéből, akkor lepillantva rá teszem fel a valószínűleg már sokszor hallott kérdést: - Hello! Nem ismerlek véletlenül valahonnan? - más helyzetében ez egy ismerkedő szöveg lenne, azonban az én esetemben.. olyan ismerős arca van a csajnak, és úgy ítélem meg, hogy ez nem lehet véletlen. Ha ismer, akkor majd jól lehülyéz, hogy ne marháskodjak, ha meg nem... nos, akkor se veszítünk semmit, ugye? Szóval úgy döntök, hogy lehuppanok mellé, hogy ne kelljen nyakát tekernie a beszélgetéshez, úgyis van még elég hely ott, ahol ül. Az emberek általában nem szeretnek leülni egymás mellé, főleg, ha valami idegenről van szó, ezért aztán ott, ahol nem olyan óriási a tömeg, mindig van elég hely még egy embernek. - Látom rajzolsz – pillantok bele a lapba, közben próbálok értelmesen mosolyogni. Én is szoktam rajzolni, de ezzel nem dicsekedek el, hiszen egy tehetséges művészhez képest, azok, amiket én firkantok papírra csak krikszkrakszok. Ezerszer lerajzolt anatómiai vázlatok, melyek ahhoz kellenek, hogy újra és újra lediplomázhassak orvostanból. Mindenkinek kell egy hobbi. Úgy látszik, hogy nálam ez az egyetem lenne. Valamiért nagyon vonzódom az orvostudományhoz... talán valahol mélyen, ahol emberlelkem lakik -ha van egyáltalán még olyanom, és nem kárhozott el- arra vágyok, hogy újra ember legyek. Bár jobban belegondolva ennek így nem sok értelme. - Tényleg nem ismerhetjük egymást valahonnan? - pillantok vissza az arcára. Helyes pofija van, és érdekesek azok a szőkére festett tincsek a hajában. Megérdemel még egy kedves mosolyt, hogy legalább egy cseppet jó fejnek tűnjek, ha már zavarom. Végül is, ha jobban belegondolok, eléggé megjegyezhető küllemmel rendelkezik. - Nem is tudtam, hogy van az egyetemnek művészeti szakiránya is – jegyzem meg, miközben tekintetem visszaszáll az épületre, de valahogy még mindig nem rémlenek fel az emlékek. Mindegy, majd idővel... majd idővel minden apró darabka a helyére kerül az agyamban. - Amúgy Damien – fordulok felé, hogy kezet rázhassak vele. A kézcsók már nem dívik manapság, szóval eszembe se jut így cselekedni. Persze máshol, más helyzetben, ahol az illem megköveteli, ott talán elővenném a múlt századból származó etikett tudásomat.
Nem folytatom a rajzolgatást, inkább csak figyelem, ahogy közelebb sétál hozzám. Furán viselkedik ez a srác. A kérdésére meg elkerekednek szemeim. Ez most komoly? -Remélem csak viccelsz!-De ahogy tovább fürkészem az arcát úgy tűnik nem szánta viccnek és tényleg komolyan kérdezte. -Túlságosan nem ismerlek, de párszor már összefutottunk. Könyvtárban, itt kint a parkban...Közös óráink is talán voltak, de arra nem vennék mérget. Ha minden igaz te az orvosira jársz.-Kissé ostobának érzem magam, amiért el kell mondanom, hogy honnan is ismerhetnénk egymást. Lehet, hogy valami balesetet szenvedett? Vagyis a karja csak is ezt bizonyítja, nah meg a fura kérdése. -Igen rajzolok. Szokásom rajzolgatni szabadidőben.-Mondom nemes egyszerűséggel. Igazából nem tudom, hogy most mit kezdjek a sráccal. Most nyaggassam arról, hogy mi történt vele? De lehet, hogy erre sem emlékszik. -Én sem tudtam....-Ezzel is jelzem felé, hogy én nem ott tanulok, de talán ez kissé túl nyers és bunkó, így rendesen válaszolok neki. -Szóval én nem művészetis vagyok. Ez csak hobbi, meg a munkám is ezt „követeli”.-Egy apró mosolyt varázsolok az arcomra, majd a rajzomra pillantok. Azt hiszem ezt most már nem fogom befejezni, így inkább el is rakom azt. -Igen tudom, hogy hogy hívnak Damien. Én Grace vagyok...vagy Graci, ahogy neked jobban tetszik. De mond csak valami baleseted volt? Törött kéz, emlékezetkiesés? Vagy csak ennyire elfeledhető személyiség vagyok?-Na jó a második inkább csak vicc, de van akinél ezt is el tudom képzelni. Mondjuk Damiennel eddig semmi bajom nem volt. Vannak furcsaságai, de na kinek nincs?
- Nem, nem viccelek – válaszolok a kérdésre, bár az arcomon megjelenő kifejezés egészen mást mond. Igen, egy cseppet viccesnek találom a szituációt, viszont a lány arcát nézve arra következtetek, hogy van kevés fogalma arról, hogy ki lehetek. Ezek szerint jó nyomon járok. És már áramlanak is az információk, ahogy reméltem. - Igen, valóban, az orvosira – mosolygok tovább az utolsó mondaton. Szóval éppen egyetemre-járósat játszok -szögezem le magamban. Minden világos... Ugyan ettől nem lesz tisztább a kép önmagammal kapcsolatban, viszont már tudom, hogy milyen irányba kellene elindulnom ahhoz, hogy még többet tudjak meg magamról... vagy maradhatnék a seggemen ott, ahol lakok, és megvárhatom, míg minden apró részem regenerálódik. - Pedig tehetségesnek látszol – vetek még egy utolsó pillantást a rajzra, mielőtt elkezdené eltenni. - És mire pazarolod az egyetemen a tehetségedet? - ez már talán egy kicsit személyes kérdés, de csak nem veszi zokon, ha megérdeklődöm, hogy milyen szakra jár. - Áh, nem tűnsz könnyen feledhető személyiségnek – pillantok rajta végig, nem csak azért, mert a megjelenése jól tükrözi azt, amit előbb megjegyezhetőnek ítéltem. - Nincs eltörve a kezem – villannak elő fogaim, ahogy mosolyom szélesedik. A fejem felé intek, ahol a jól látható kötés található, és szavaimban továbbra is tartom magamat a korábbi hazugsághoz: - Edzésről jövök – vigyorodok el, mintha viccesnek találnám a folytatást. - És csúnyán összefejeltünk az egyik haverral. Ideiglenes amnéziám van – teszem hozzá úgy, mint aki kifejezetten izgalmasnak találja, hogy valami ilyesmit átélhet. - Magam se értem, miért, de valamiért nagyon be akartam jönni az egyetemre... Lehet, hogy ZH-m van? - kérdezem inkább magamtól, mint tőle. Hiszen az egyetemistáknak nagyon fontosak a zárthelyik. Olykor elég egyetlen egyet kihagyni és máris eggyel több évet töltünk a padsorok között. - Inkább Grace. Szép név. Úgy mint Kegyelem? És valóban kegyes vagy?
-Köszönöm! Próbálkozom vele. Tudod tetoválok is....Szóval nem lenne szerencsé, ha nem tudnék rajzolni!-Kedvesen elmosolyodom. Régebben is szerettem vele dumálgatni, bár már egy jó ideje nem láttam az egyetem környékén. -Oh én jogász leszek, gyermekvédelmi jogász. Szerintem abból nincs elég a világon és nem tartom ezt pazarlásnak. A rajzolás inkább csak hobbi. Nem akarok híres festő vagy művész lenni. Én teljesen megvagyok így. –De igazából már erről is beszéltem vele. Pár dolgot mondogattam neki, hogy miért is ezt választottam, de semmi személyes dolgot nem árultam el magamról neki. Igazából senkinek sem szoktam a múltamról beszélni. Vagy füllentek, vagy csak elterelem a témát. Nem hiányzik nekem, hogy mindenki szánakozzon. -Az nem lehet valami kellemes és igen nagyon összeütközhettetek, ha az emlékezdet volt az ára. És mit mondanak mennyi ideig leszel ilyen állapotban? Vagy a „nagy okos” orvosok csak annyit mondtak, hogy nem tudják, vagy valamikor a közeljövőben?-Sok orvostól elvenném a diplomáját és kirúgatnám a munkahelyéről. Sajnos sokan vannak akik, szarnak a betegeikre és közben iszonyatosan nagy a pofájuk. -Akár még az is meglehet, de ha valamennyire emlékszel a dolgokra beszélhetnél a dékánnal, hogy ne legyenek később gondok belőle.-Bár nem tudom, hogy pontosan miket is kellene elintéznie. Szerencsére velem még nem történt ilyen gond. Eddig a sulit a legnagyobb rendben tudtam csinálni és remélem a későbbiekben sem lesz gond belőle. -Nos az vagyok azokkal, akik megérdemlik!...De bevallom őszintén, hogy nem tudtam, hogy ezt jelenti e nevem, de tetszik, nagyon is.-Érzem, hogy kezd féjni a hátsóm a sok üléstől, így felmerül bennem egy remek kis program. -Mit szólnál ahhoz, ha körbe vezetnélek? Hátha eszedbe jut valami az ismerős helyek láttán.-Nekem még van egy kis időm és szívesen sétálok egyet.
- Valóban tetoválsz? - kérdezek vissza mosolyogva, mely inkább a meglepettségemet tükrözi, mint azt, hogy nem hinném el ezt az állítást. Ha valaki olyan ügyesen forgatja a ceruzát, mint Grace, akkor valószínűleg a tetoválótű se mutathat rosszul az ujjai között. - De ezt ugye nem Te csináltad? - bökök rá az egyikre az alkarján, csak hogy elébe menjek a következő kérdésemnek. - Vagy szoktál magadra is tetoválni? - érdeklődök kíváncsian. - Ahhoz aztán kell fájdalomtűrő képesség, hogy valaki magára tetováljon, nem? - érdeklődök, mert biztos többet tud erről a témáról, mint amennyit én. Legalábbis szakmai szempontból mindenképpen jobban ért hozzá. Én inkább a bandajelek és szimbólumok területén jeleskednék, de ezt nem kötöm az orrára, mert úgy érzem, ez olyan információ, ami a szigorúan bizalmas kategóriába esik. - Egyszer én is bevállalnék egy tetoválást – fűzöm tovább a beszélgetés fonalát, közben olyan arcot vágva, mint aki még nem határozta el magát teljesen, mert viszolyog a tűtől. Egyes nőknek általában bejön, ha azok a férfiak, akik alapvetően tudnak kemények is lenni, apróságoktól egy hangyányit félnek, míg azt ki nem próbálták. Meg aztán hátha elkezd biztatni, és talán felajánlja, hogy elkészíti nekem. A régi tetoválásaim úgysem látszanak már. Túl gyorsan váltok bőrt, az átlaghoz, még a farkas-átlaghoz képest is gyorsan, mivel regenerációs képességgel rendelkezem, melynek éppen annyi hátránya van, mint amennyi előnye. - Gyermekvédelmi jogász? Úgy, mint abban a Jodi Picoult könyvben? Mi is volt a címe? -tűnődöm egy pillanatig. - Érdekes, hogy mik eszembe nem jutnak, nem? - mosolyodok el. Valószínűleg senkivel se szoktam arról beszélgetni, hogy milyen regényeket olvasok, mivel nem illene az imázsomhoz, úgy egyáltalán az a tény, hogy tankönyveken kívül mást is az orrom alá veszek olvasni. - És miért pont az? - kíváncsiskodok. - Bár biztos, már ezt is kérdeztem, ha szoktunk beszélgetni – mosolyodok el, olyan képet vágva, mint aki éppen hülyének érzi magát, amiért olyan kérdéseket tesz fel, melyeket egyszer már feltett. És valahogy így is éreztem magam, bár egy cseppet szórakoztatott is a dolog, már mint az, hogy nem emlékszem szinte semmire. - Sajnos ez egy igen kényes eset. Nem tudták megmondani, hogy meddig lesz ez így – ingattam a fejemet. - De nem annyira súlyos, szóval biztosan nem tart el évekig – mosolygok rá, már csak azért is, hogy nehogy elkezdjen gyanakodni. Az orvosok egy olyan súlyos esetet, mint amilyennek én valójában akkor látszottam, mikor beszállítottak, biztosan nem engedtek volna ki a kórházból. Valójában nem is engedtek ki, csupán a kapcsolataimnak köszönhetem, hogy hivatalosan átkönyveltek egy másik kórházban tartózkodó betegnek. Az, meg hogy nem vagyok ott, senkit se zavar, lévén falaznak nekem. - Én inkább órákra vagy napokra saccolnék, de azzal, hogy felfedezem a környezetemet, valószínűleg meggyorsítom a folyamatot. - A szavaiból arra engedek következtetni, hogy nem túlzottan van odáig az orvosokért, és úgy döntök, hogy ezt szóvá is teszem: - Látom, nem rajongsz a tudományomért. Csak nem valami rossz tapasztalat? - érdeklődök, miközben átvillan gondolataim között egy háborús kórház képe, ahogy mindenki megpróbálja a tőle telhető legtöbbet megtenni a lehető legkevesebb eszközt felhasználva. Nagyon kemény időket érzek a csontjaimban. - A dékán ráér később is – legyintek – veled kellemesebb beszélgetni – keresem arcán a mosolyokat. - Meg aztán a dékán csak apámra emlékeztetne, rá meg jobb nem emlékezni – teszem hozzá viccelődve. Valószínűleg nyílt tény velem kapcsolatban az, hogy nem jövök jól ki az öreggel, már csak azért se, mert én lelkesen belevetettem magam az orvostudományba, mint egy fanatikusként, míg ő azt szeretné, ha holmi igazgatói pozícióban ülnék egy fuvarvállalatnál. Persze ez csak a körém kerített „legenda”, hogy úgy látszódjék tényleg ember vagyok: A szegény gazdag kölyök, aki szembe száll az apja akaratával a jó ügy reményében. Valószínűleg mindenki nagylelkűnek gondol az egyetemen. ~ Mekkora mocsok vagyok, ha ilyesmit elhitetek az emberekkel, hogy jobban kedveljenek ~ vigyorodok el a gondolatra. Szórakoztatónak érzem azt, hogy ekkora tömegeket vághatok át. - Biztos vagyok benne, hogy a dékán később is el fogja fogadni a felmentésemet – térek vissza a témára, hogy félre is tehessük az egészet. Ha tényleg tud a csaj rólam egyet és mást, akkor azt is tudhatja, hogy eléggé megtámogatja a családom a büdzsét ahhoz, hogy ne okozzon számomra problémát egy betegszabadság, még ha azt az egyetemen sétálva töltöm is el. Nem beszélve arról, hogy habár sokat hiányzok az órákról, mégis kimagasló eredményeiket sikerül mindig elérni. Ami esetemben nem is nehéz, hiszen farkasként már lehúztam egy fél életet sebészeti orvosként. - Remélem, én azok közé tartozom, akik megérdemlik a kegyességedet, kedves Grace – játszok a nevével mosolyogva. - És örülök, hogy kisegíthettelek ezzel az információval – jegyzem meg, annak tudatában, hogy ezzel teljesebbé tettem a napját. Közben feltűnik, hogy kezdi kellemetlenül érezni magát ültében. Ilyenkor megváltozik az emberek tartása, és egy olyan kiélezett ösztönű lény -tehát farkas- számára, mint amilyen én vagyok, nem meglepő, ha ilyen módon valamennyire előre látom a jövőt. - Nekem is éppen ez jutott az eszembe, kérni is szerettelek volna, de így már ezt nem kell. Nagyon köszönöm, hogy veled tölthetek még egy kis időt. - Úgy gondolom, hogy ritkán szoktam ennyire barátságosan viselkedni, de az is lehet, hogy Grace-vel mindig ilyen normálisnál is normálisabb vagyok. Már lassan gyanús, de azért éppen annyira kedves, hogy azon az emberek általában mégse lássanak át, csak akkor, ha paranoiásak. Mint amilyen freak csajok szoktak lenni, akik nem tudnak mit kezdeni a kisebbségi komplexusukkal. Viszont Grace nem ilyen lánynak látszik, benne van valami magabiztosság. - Azért nyugtass meg, hogy nem tartalak fel semmiben – teszem a szívemre kezemet, mintha azon viselném mások sorsát. Ami olykor igaz is, mert ha a műtőben találom magam, akkor egy rossz mozdulat sorsfordító következményekkel járhat. Bár amióta az orvosi eszemet tudom, azóta egyetlen műhibám se volt. Hiába, farkas kezeim vannak, sose remegnek meg. - Ha megengeded: nagyon kellemes mosolyod van – jegyzem meg, miközben felállunk, csak szemem sarkából követve reakcióját. ~ Vajon minden beszélgetésünk alkalmával ennyire „udvarlóra” szoktam venni a figurát, vagy ez egy kivételes alkalom? ~ tűnődöm el úgy általánosságban a kérdésen, miközben végig járatom tekintetem a környezeten. - Mit mutatsz meg nekem először? - tekintek rá kíváncsisággal a szememben, szegletében azzal a halvány mosollyal, amivel ritkán találkozni nálam. Ma még a legritkább esetnél is kedvesebb hangulatban vagyok. Valószínűleg az agyamban éppen egy olyan szegmensek regenerálódnak, amely ezekkel az érzésekkel és önkifejezésekkel kapcsolatosak. - Melyik szalonban szoktál tetoválni? - érdeklődök, és ha elindult, akkor csatlakozok hozzá, hogy átvágva a parkon oda jussunk, ahová kísérni szeretne. - És vagy annyira jó, hogy megélj az így keresett pénzből, vagy kell valami mellékes is? - folytatom a beszélgetést érdeklődő hangnemben. - Csak, hogy tudjam, milyen hosszú a lista, mielőtt a bőrömbe márthatnád a tűnt – jegyzem meg viccelődve.
-Igen! Pár éve tetoválok csak, de élvezem és nem. Ezeket nem én csináltam, ismerősök. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha magamnak csinálnám és most nem is a fájdalom miatt mondom. Azt meg lehet szokni, ki lehet bírni meg azért van aki ennél nagyobb fájdalmat is túlélt már.-Sosem gondolkoztam el azon, hogy milyen lehetne magamnak tetováltatni, de elég furcsán hangzik, meg lehet, hogy olyan jól nem is sikerülne. Amíg rá tudom bízni másra a dolgot minek erőlködjek én vele? Magamnak úgy sem fizetem ki, így meg legalább másnak lesz miből megélnie. -Valóban? Nos akkor már tudod, hogy hol találsz!-Mivel a városban ha jól tudom csak két tetováló szalon van és Karené a nagyobbik, a híresebb így nem aggódom azon, hogy nem találna meg engem. Mind e mellett meg szerintem már meséltem neki, hogy hol is dolgozom pontosan. Ha meg valóban vissza tér az emlékezete akkor ez is eszébe fog jutni. [color=#91219E]-Bevallom őszintén nem tudom, hogy miről beszélsz. Nem is ismerem ezt a nőt. Bár ha azt mondod, hogy érdemes elolvasni a könyveit akkor majd felkutatom magamnak.-Szeretek olvasni és jelenleg nincs is könyvem, szóval még jól is jöhet. -Igen ezt már egyszer kitárgyaltuk. De röviden összefoglalom...Úgy vélem, hogy a gyerekek jogaival sokkal kevesebbet foglalkozik a világ. Annyi gyerekbántalmazásról lehet hallani, de nem csinálnak semmit. Tudom kicsit ez olyan világmegváltós duma, de szeretnék valamit csinálni értük.-És még sok okom van amiért ezzel szeretnék majd foglalkozni, de erről talán majd később mesélek neki. -A tudománnyal nincs semmi bajom. Nem akarlak megbántani és természetesen vannak kivételek, de sajnos sok rossz tapasztalatom volt orvosokkal. Tudom, hogy vannak rendesek is, de azzal ritkábban találkozik az ember. Remélem te abba a csoportba fogsz tartozni és valóban szeretni fogod a munkád!-Igazából én szívem szerint minden orvosnak készülő diákkal elbeszélgetnék arról, hogy valóban ezt akarja e majd felnőtt fejjel csinálni, mert talán akkor tényleg csak azok vágnának bele, akik szívvel-lélekkel akarnak segíteni az embereknek és nem taplók, mint egyesek, hogy még neked kell bocsánatot kérned, amiért megbetegedtél. -Nos majd ez kiderül!-Egyszer már eldöntöttem, hogy megérdemli e vagy sem, de nem fogom neki elárulni. Idővel úgy is rá fog jönni a válaszra. -Mád el kell mennem dolgozni, de addig még van egy kis időm. Szóval nem tartasz fel! Maximum igazi úri emberhez méltón akár el is kísérhetnél, miután itt megtettünk egy kört.-Legalább ezzel kicsit a szalont is tudom majd reklámozni, persze nem ez a fő cél. Inkább csak a kellemes társaság miatt örülnék, ha velem tartana a későbbiekben is. -Megengedem és köszönöm szépen! Eddig még senki sem mondta ezt nekem!-Úgy tűnik azt nem felejtette el, hogy hogyan kell udvarolnia egy lánynak. -Nem is tudom! Talán elviszlek a laboratóriumokhoz, ahol ti szoktatok boncolgatni meg miegymás. Talán még össze is futunk pár ismerősöddel.-Sokat mászkáltam az egyetem, így körülbelül tudom, hogy mit merre találok. Nem kell attól félni, hogy elveszünk ebben a nagy labirintusban. -Hmm nagyon bonyolult a neve, úgy hogyan nagyon figyelj!....Karen szalonjában. Azért Karen a neve, mert ő az egésznek a vezetője, bár gondolom ezt sejtetted és egyben a legjobb barátnőm, aki egy igen kemény csaj, szóóval ha esetleg meg akarnál gyilkolni engem, akkor rettegj a bosszújától!-Mondom teljesen komolyan, majd hirtelen felnevetek. Csak ugratom szegényt, bár gondolom erre azért ő is rájött. -Igen van! Elég jól keresek, bár nem élek együtt. Karennél lakom. Persze megfelezzük a rezsit, de azért így is könnyebb így a dolog, mintha egyedül élnék.-És amíg nem mondja azt, hogy idegesítem és takarodjak el onnan nem is kívánkozom elköltözni. Én teljesen megvagyok abban a házban. Sőt nem is lenne jó egyedül lakni. Természetesen miközben társalgunk a lábunk is jár és ahogy azt említettem az épület felé haladunk.
Nem is értem magam, hogy miért tartózkodom állandó jelleggel a tűz közelében, amikor sem a melegére nem vágyom, sem pedig arra, hogy megégessen. A könyvtár az egyetlen hely eddig a városban, ahol valamelyest védve érzem magam, ahol úgy érzem, talán valami hasznosat is teszek azzal, hogy információk után kutatok. Az pedig már csak az élet iróniája lehet, hogy ezen a környéken hemzsegnek az Őrzők. Egy ideig próbáltam a körülöttem lévőkön fenntartani a láthatatlanság illúzióját, de túlságosan fárasztó, fejfájást kapok tőle. Megeshet, hogy kijöttem a gyakorlatból, már ami a tömegek manipulálását illeti. Viszont azt is észrevettem magamon, hogy a szülőföldemen tartózkodás némileg jó hatással van rám - legalább is a többiek biztosan ezt állítanák, ha tudnának arról, hogy azok az apró dolgok, amiket megteszek, már rég kivesztek belőlem. Ilyen apróság például az is, hogy az El Dorado aranybánya történetének egyik vékonyka kis könyvecskéjével a kezemben képes vagyok átvágni a parkon, és leülni a hóba olvasni. Először csak törökülésben, ha pedig úgy hozza a kényelem, hát akkor hanyatt fekszem, és úgy fogadom magamba a kemény talaj hidegségét, mintha egy masszázsfotelbe rogynék le. Ha elfárad a szemem, az eget bámulom, a pamacsos felhők alakjaiba figurákat képzelek, és amikor kedvezőtlenül összemaszatolja őket a szél, újra olvasni kezdek. Keserűen mulatságos belegondolni, hogy a bánya járataiban mennyit császkáltunk, amikor még itt éltünk, manapság pedig emberek gazdagodnak meg azokból a kövekből, amiket mi játékból hajigáltunk, s megint egy másik embercsoport pedig képes azért fizetni, hogy részt vegyen holmi túrán a város alatt, a barlangrendszerekben. Felülök. Leporolom a havat a tarkómról, de a hideg, olvadt fehérség így is belecsöpög a nyakamba, de nem bánom. Körbetekintek, szemrevételezem az elhaladókat - és mindeközben állom azoknak a tekintetét, akik értetlenül pislantanak rám, amiért a hóban ülök. Nagy sóhajjal unom meg a bámészkodó tekinteteket, feltolom magam - a ruhám, a fekete szövetkabátom tiszta víz és hó, de ezzel továbbra sem foglalkozom. Megindulok az egyik pad felé, hogy "civilizáltabb" körülmények közt folytathassam az olvasást, de ment közben még az is megfordul a fejemben, hogy innék egy kávét. Valamilyen hang, amire már rég nem hallgatok, mintha a fülembe duruzsolna, hogy igen, induljak el kávét keresni - de a földhözragadt, makacs énem szeretné előbb befejezni a "Fejlesztési tervek" című fejezetet, úgyhogy a büfék helyett az egyik távolabb eső padot választom.
A hozzászólást Killian K. Kenway összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 24, 2014 11:36 pm-kor.
Kezdőlap
//
