Mostanában a nagy nyüzsgésben sajnos azt kell mondjam, szégyen vagy nem, de sikerült elhanyagolni szegény kis háziállatomat, aminek meg is lett az eredménye. Bár azt hiszem elmondhatom, majd’ egy év alatt egész jól sikerült rendre nevelnem a már nem is olyan kis négylábú szőrgombócomat, mégis… amikor egyik nap munka után hazaérve az fogadott, hogy feltúrta a fél hátsó kertet, meg legalább három lécet szétrágott a korlátból, már kezdett világossá válni a kép, hogy itt valami nagyon nem okés. Hogy Kodát valamivel kárpótoljam a hanyagságomért így végül úgy döntöttem, hogy a rövid kis „kényszer-sétáltatás” helyett a hétvégén egy igazi nagy sétára indulok vele, olyanra, hogy aztán hazaérve mindketten csak hulla fáradtan huppanjunk le valahová, és pihenéssel teljen az egész este. Tegnap úgy is egész nap csak a lakásban depiztem, régi fényképeket nézegetve, szóval rám is rám fért egy kis kikapcsolódás. Póráz, néhány csipogós játék meg jutalomfalatka, aztán el is indultunk, a folyópart helyett kivételesen a város felé véve az irányt. Legalább a kis szőrmók is él egy kis társasági életet, park megy így is van elég, ahol kifutkározhatja magát. Út közben aztán néhány ismerőssel is sikerült összefutni, de azt leszámítva hagytam, hogy Koda vezessen, amerre menni szeretne – így kötöttünk ki előbb-utóbb az egyetem parkjánál. Mivel a kollégium is itt volt mellette, így hiába volt hétvége, egész nagy volt az élet a parkban, néhány tanítványomat is felfedezni véltem köztük. Nagy is volt a kísértés, hogy pár percre rájuk bízzam a kutyust, hogy a tanoncok miatt beszaladjak egyeztetni valamit Willel, de végül inkább hagytam a dolgot – egyfolytában azzal „nyüstölöm”, hogy többet kéne pihennie, erre pont én legyek az, aki hétvégén sem hagy nyugtot neki? Ráér az majd a jövő héten, addig is levettem a pórázt és elkezdtem a labdát dobálni Kodának. Ez úgy öt percig egész jól is működött, amikor azonban gondolt egyet a kis drága, és ahelyett, hogy visszahozta volna a labdát, az ellenkező irányba kezdett futni vele – én meg utána, mielőtt még valami bajt csinál… Hiába szólongattam, úgy tűnik, egyik fülén be, a másikon meg ki, viszont lefutni még mindig nem tudom, így csak szép kis lemaradással sikerült utolérnem, kissé kifulladva… Ő meg? Miután az egyik padon olvasó férfihez szaladt és az ölébe ejtette nyáltól áztatott csipogós labdáját, csak farokcsóválva várt, hogy más is játsszon vele. A kutyák meg a hűség, mi? -Elh…elnézést… a kutya miatt… -lassítottam le én is mellettük, kicsit még levegőért kapkodva- Igazán sajnálom, remélem… nem okozott semmi gondot, ura… Várjunk csak? Michael? Tényleg te vagy az? –vettem szemügyre alaposabban is a férfi vonásait, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy az egyik rég nem látott kollégám az Indiából, egyből széles mosolyra szaladt a szám- Te jó ég, így szakáll nélkül alig ismertelek fel! Nem hittem volna, hogy pont itt, Alaszkában fogunk újra találkozni… Mesélj, mi járatban vagy errefelé?
"Az évtizedek során a be-beomló tárnák nem csak az itt dolgozó bányászok, de a helyi lakosok életét is veszélyeztették. A telkek megsüllyedése, az omladozó falak mind-mind hozzájárultak a későbbi..." Egy labda az ölemben. Vastag sár és nyálcsíkot hagyva gurul le a combomról, a gazdája pedig pufi és boldog képpel liheg rám. Félre teszem a könyvet a padra, és halvány mosollyal megsimogatom a feje búbját, a farkasom pedig távolságtartó ugyan a kutyával, de megtűri, hiszen "rokon". A rokonokat pedig tiszteljük. - Szevasz pajtás. Üdvözlöm barátságosan, és igazából meg sem fordul a fejemben, hogy a gazdája után nézelődjek, hiszen minden bizonnyal itt van a közelben. A kutya pedig meg fogja várni, mert úgy tűnik, hogy jó társaságra lelt a személyemben. Lehajolok, kissé oldalasan, a gyűrűs- és hüvelykujjam közé fogom a meggyötört labdát, és az állat elé emelem. - Azt hiszem, ezt keresed, nem igaz? Furcsa, az elmúlt hónapok alatt most érzem magam a leginkább hozzám méltó társaságban. Fene se hitte volna. A gazdi pedig lassan betrappol, lelassít és lihegve elnézést kér... Én pedig úgy meredek kővé, mintha épp az imént ajándékozták volna a szobromat az egyetemnek.
A hegyi ház képe milliónyi szilánkra tört, én pedig megsemmisülten, valódi gyásszal az arcomon sétáltam mellette. Ha bármi is maradt még belőlem, amire talán rá tudna ismerni, azt a fokozatosan növekvő kétsébe esése elnyomja. Percekkel később kinyitom neki a hűtőkamrát, amiben a véres húscafatokká szakadt, régi testem pihen. Ezt nem engedhetem, hogy lássa... Lehunyom a szemem, és felidézem benne, hogyan nézett rám akkor, amikor aludtam. Sokszor megkérdeztem tőle, miért teszi, de a válasza sosem érdekelt igazán. Csak a mosolya, amit akkor öltött fel, mikor rájött: ébren vagyok. Épen és egészben láttattam vele Zachary Cross testét, máskülönben még azonosítani sem lett volna képes. - Sajnálom, Abigail... Úgy tűnhetett, a férje egykori kollégája, akinek a testébe kerültem, valóban együtt érez. El kellett tőle búcsúznom, és el kellett mondanom neki, hogy sajnálom. Még akkor is, ha fogalma sem lehetett róla, hogy nagyon is élek.
Lassan, mintha vénségemre kiszállt volna minden erő a tagjaimból, úgy állok fel, egyenesedek ki, a kezemben pedig még mindig a kutya labdáját szorítom esetlenül, szerencsétlenül, és egyáltalán nem tűnik fel, hogy még a szám is eltátom. Miféle csúfos játékot űz velem az élet? Miért... nem... Miért nem hagytok nyugtot, miért szedtek ízekre? Hát nem elég nektek, hogy élő testben haldoklom, erre harmadszor is belevezettek ugyan abba a csapdába. Meg fogok őrülni. A szívem úgy morzsolódik millió apró szilánkra, hogy a tüskék szétáradnak a véráramomban, lezsibbasztva minden sejtemet, amivel képes vagyok bármit is érezni, legyen az fájdalom, boldogság, tehetetlenség... Képek, érzések, álmatlan éjszakák, dühtől tajtékzó magányos pillanatok és erőszakossá torzult jellememtől halált és rémálmokat hozó esték keverednek, viaskodnak egymással, elfog a rosszullét, egyszerre kívánnék zokogva térdre rogyni és eltűnni innen minél messzebbre. Mintha sose tettem volna be a lábam a helyre, amit Fairbanks-nek neveznek, de egyre inkább biztos vagyok abban, hogy sokkal helytállóbb lenne a Pokol elnevezés. Michael? Ki az a... Ó, Michael. A testem egykori gazdája, az a férfi, aki Zachary testében... vesztette életét. - A-Abigail... - sóhajtom rekedten a nevét, apró és zavart kacajjal. Sűrű pislogások közepette kapkodom a tekintetem rajta, és ettől csak még inkább szédülök. - Nem tudom! - tárom szét a kezeimet, újabb zavart nevetés kíséretében, és valóban, most már egyre kevésbé tudom, mit keresek itt. Ó Teremtőm, ha tehetném, ha tudnám, most azonnal magamhoz láncolnám, soha többé nem ereszteném el, és addig csókolnám, amíg el nem felejtjük ezt a 11 gyötrő évet. Fogalmam sincs, mit tegyek. A Szellemek mindig megbüntettek, amikor önző voltam. Lemondtam róla, el kellett engednem, de most a kötelékek, a Sors újra a karjaimba lökték. Kevés az időm, túl sok kérdés, túl sok döntést kellene meghozni gyakorlatilag másodpercek alatt.
"Én vagyok az, Abigail. Zachary... Nem voltam veled őszinte, kérlek engedd, hogy megmagyarázzam... Szeretlek, és minden perc kín azóta, hogy utoljára láttalak. Bocsáss meg"
- Tényleg nem... tudom. Valami azt súgta, hogy ide kell jöjjek, és hát... Látod. Azt hiszem, ez a tiétek. Nyújtom felé a labdát, természetesen ez a lehető legszerencsétlenebb mozdulat, amit most tehetek, de mégis felé nyújtom, és ha átveszi, próbálok végre kiállni magamért, és hiába lüktet a mellkasom, mint egy gép, igyekszem felvenni vele a szemkontaktust. Édes Tupilekem. - Te... itt élsz? Mondjuk ez a hétvégi kutyasétáltatás nem azt sugallja, hogy csupán egyetlen hétvégére látogatott el ide a messzi Indiából. Az ottani Protektor azt kérte, hagyjam ott a szívemet. Megtettem, de Abigail makacsul visszahozta nekem. És csak egy karnyújtásnyira vagyok attól, hogy visszavegyem tőle.
Koda vidám vakkantással fogadja a buksisimit, majd már nyújtja is pacsira a mancsát, mire én is megérkezek. Ahogy lassan egymásra ismerünk, már kezdek örülni magamban, milyen jó, nem várt kis csevegésben lesz majd részem, de amikor meglátom a reakcióját, már kezdek kételkedni a dologban. Sőt… a zavarát látva lassan az én arcomról is lehervad a mosoly, közben pedig kissé esetlen egyik lábamról a másikra állok. Legalább a nevemre még emlékszik, nem igaz? Jó jel… Viszont minden más, a szavai, a testbeszéde… az már kevésbé, és ez engem is egyre inkább elbizonytalanít, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet ide jönnöm. De hogyan is állhattam volna meg? Olyan kicsi az esélye, hogy miután magam mögött hagyok egy protektorátust, véletlenül találkozzak bármelyik taggal is a későbbiekben, pláne, ha ez a bizonyos közösség az, amelyikhez a legszebb emlékeim is kötődnek. Azt tudom, hogy Zachary jóban volt vele, de arra azért nem számítottam, hogy egykori barátja feleségének a látványa ilyen… rossz hatással lesz rá. Személy szerint, bár Michaelt nem ismertem annyira, és csak néhányszor találkoztunk, de ha én túl tudtam magam tenni a dolgon, akkor azért mástól is elvárható ennyi, nem igaz? -Hogy lehet az, hogy nem tudod? –tettem fel óvatosan a kérdésem- Nem valami őrző munka miatt kellett jönnöd? Vagy most épp pihenőt tartasz és sehová sem tartozol „hivatalosan”? –faggattam finoman és türelmesen, hogy azért mégse csak kínos hallgatással teljen az idő. -Ó, igen. Köszönjük. –veszem át a labdát, majd elő is veszek egy zsepit, hogy megtörölgessem kissé… Ekkor veszem észre, hogy Michael nadrágjára is jutott belőle – ejnye, Koda! -, így csak szótlanul felé is nyújtok egy papírzsebkendőt, ha elfogadja, ha pedig nem értené, csak a tekintetemmel jelzek neki, miért is – Ne haragudj érte. Még… kölyök, nem mindig bírok vele, de azért próbálkozok. –mentegetőzök kicsit, majd amikor meghallom a kérdést, mint valami apró reménysugarat, hogy ő is kommunikálni kezd, a kelleténél talán kissé lelkesebben kezdek bele a válaszba: -Igen, már lassan egy éve… Tudom, tudom, senki sem gondolta volna, hogy majd pont én, egyszer ilyen hideg helyen fog kikötni, pláne azok után, hogy mennyire szerettem Indiában élni... –vakargattam a tarkóm lányos zavaromban- De így alakult. Előtte Londonban voltam, de már túl sokan voltunk, amikor pedig kiderült, hogy itt épp gyógyítót keresnek, úgy döntöttem, hogy megpróbálkozok vele. És te? Merre jártál, miután magad mögött hagytad Delhit? –kérdeztem vissza kíváncsian érdeklődve. A baleset után én sem maradtam sokáig, talán néhány hét, vagy hónap, mire úgy döntöttem, hogy inkább új életet kezdek, mert a régit már nem lennék képes folytatni… viszont arra emlékszem, hogy Michael még előttem, szinte egyik percről a másikra hagyta ott a protektorátust.
Látom és érzem, mennyire zavarja a reakcióm és ettől én is egyre kellemetlenebbül érzem magam, hiszen úgy vélem, hogy a legkevesebb jogom sincs ahhoz, hogy valaha még egyszer a saját akaratomon kívül vegyem el a jó kedvét. S most, mint egy agresszív gyerek, amikor szétrombolja a társa homokvárát, úgy hervasztom le az arcáról a mosolyt, ez pedig mélyebb nyomot hagy bennem, mint azt elsőre gondolnám. - Valami olyasmi... Hallottam, hogy a városi helyzet eléggé... feszült. - ez egynek megteszi és még csak hazudnom sem kellett. Minden bizonnyal a helyi Őrzőkel együttműködve kell majd élnem, ami azt jelenti, hogy akkor Abigail is a közelben lesz. De most, most nem tehetem meg, hogy álcát húzok magamra, hiszen a testvéreim... Ők is itt vannak. Most képtelen vagyok ezt kivitelezni. És ahogy ez tudatosul bennem, szinte látom az elkerülhetetlent: vagy tőlem tudja meg, vagy mástól. És azt talán rosszabb lesz. Halovány és gyors mosollyal jelzem, hogy nem haragszom a kutya miatt, átveszem a zsebkendőt, és fájó szívvel ugyan, de a kezemet, majd a nadrágomat törlöm belé. Pedig elfog valamiféle beteges vágy, hogy összehajtsam újra, és a kabátom belső zsebébe gyűrjem. - Ugyan. Szerintem kedvel. Nézek rá az állatra megint, és talán valamiféle kényszeres pótcselekvésként újra megsimogatom a fejét. Örül a kérdésemnek, ettől kissé könnyebb. A lelkesedése visszatér, és én úgy szeretném biztatni, hogy meséljen, mondja még, el ne hallgasson, de a múltba visszarévedő gondolataira az én arcom kissé elkomorodik. Könnyedén beszél róla, számomra talán túlságosan légiesen, és hirtelen roppantul elszégyenlem magam, hogy 830 éves létemre én képtelen voltam felgyógyulni a történtekből. - Ahogy látom, nem fogtak ki rajtad a mínuszok. Jó látni. Ez a két szó annyira kikívánkozott, az első őszinte megnyilatkozása annak, amit igyekszem magamban legyűrni, mert özönvízként ömlesztenék rá mindent hirtelen. De ezt a vágyódást ebbe a két szóba sűrítem bele, ám ha így folytatom, akkor hamarosan egészen biztos, hogy bolondnak fog tartani. - Alabamában voltam. Nehezen tettem túl magam Delhin. - azaz hogy egyáltalán nem - Azóta most találkozom másodszor Őrzővel. - apró szünet után lehajolok a könyvért, és a bal kezembe fogom, a jobbal pedig újfent megborzolom a vizes hajam. - Elbírsz még egy vadállattal? Veletek tartanék, ha nem bánod. Talán ennél felelőtlenebb döntést nem is hozhattam volna, de mit tehetnék, ha magával ragadott a tény, hogy újra látom őt? Azt hiszem, hogy az érzelmi kitöréseimet máshol és egyedül fogom levezetni, most azonban mélységesen bánnám, ha el kellene tőle szakadnom. A nem régiben tudatosuló gondolattól pedig még inkább leselkedem a lehetőség után, hogy a megfelelő pillanatban... De talán nem kell elmondjak mindent. Talán jobb, ha csak a lényeget tudja meg. - Találkoztam a könyvtárban egy lánnyal. Alice-nek hívják. - ennyit a nagy felvezető körmondatokról - És ez... Tudod, én nem gondoltam, hogy valaha szükség lesz erre, de... - lehajtom a fejem, aztán felnézek megint - Álmomban sem hittem volna, hogy beléd esek... Botlok. - remek kezdés Kilaun, legalább az örökkön kísértő Álmos kliséd elhintetted - A helyzet az, hogy én nem vagyok Őrző. Hirtelen eresztem le a pajzsomat, talán kicsit jobban is, mint kellene, hiszen ha be akarna mérni, akkor igen csak erős és vén egyed adatait kapná, de talán az energiák még így is megérintik, ezért amikor erre ráeszmélek, zavartan szintre emelem a pajzsom, hogy tartsam a 3-400-as álcát. Nagyot nyelek. - Delhiben elvették a farkasomat, hogy - veled lehessek - könnyebben végezhessem a beépülést Informátorként. Fogalmam sincs, hogy mi lesz a reakciója. Idő közben hajlamos vagyok elfeledkezni arról, hogy nem mint a volt kedvese állok előtte, csak annak egy barátjaként, akit alig ismert. Legfeljebb csak a történeteimből, amiket Zachay-ként meséltem neki a mostani önmagamról. Ezért talán a reakció nem lesz olyan szélsőséges, mint amire számítanék, nem tudom, de ettől függetlenül mégis tartok tőle, hiszen mi sem lenne fájdalmasabb, mint már most elásni magam Nála.
-Igen, valami olyasmi… Igaz, az elmúlt pár hónap egész nyugodtan telt, nekem legalábbis – tudod, hogy megy ez, a gyógyítók mindig kimaradnak a nagy nyüzsgésből, általában a többiek mennek terepre. Mindenesetre remélem, a jövőben sem lesz rosszabb, meg rendeződik a helyzet végre. –felelem, majd amíg megtörölközik a sár-kutyanyál keveréktől, büntetésképp finoman rácsapok Koda fejére, mielőtt a sok simogatás közepette még azt hiszi, hogy jól cselekedett. -Szerintem is. –biccentek a szavaira, a kis szőrgombóc meg már dörgölőzik is hozzá a nagy simogatás közepette… Inkább csettintek neki egyet, majd eldobom a labdáját, mielőtt még itt nyakig kutyaszőr lesz szerencsétlen férfi. A mínuszokhoz kötődő megjegyzésére csak halványan elmosolyodok, de inkább nem kezdek el ódákat regélni róla, hogy mennyire is hadilábon állok velük még mindig, no meg kezdetekben mennyire nehéz volt megbékélni vele… Mondjuk még most is, amikor egyik napról a másikra képes fél, egy méter hó lehullani, aztán úgy kell kiásni magam a házból hólapáttal. Neeem, tényleg igaz a sztereotípia az angolokról, hogy órákig képesek az időjárásról beszélni, nem akarom én is megerősíteni. -Ne is mondd… hányszor hittem már azt, hogy nekem sikerült, de aztán időről időre mégis bebizonyosodik, hogy talán mégsem… Bár nem tudom, lehetséges-e egyáltalán ilyesmi, azok után, ami történt… -felelem csendesen, a következő megjegyzésére azonban igazán váratlanul ér, bele is telik pár pillanatba, mire sikerül megtalálnom a hangom a nagy döbbenettől- Ezt… most komolyan mondod? Azóta egy őrzővel sem találkoztál? De… az meg hogy lehetséges? Azt akarod mondani, hogy az óta egy protektorátusnál sem voltál? –kérdezem elképedve. -Még eggyel? –csóválom a fejem a szóhasználatán, de aztán csak bólintok egyet- Akár kettővel is. És ne viccelj, dehogy bánom! –pláne így, hogy végre egy kicsit talán a hangulat is kezd feloldani. -Tényleg? Nagyon helyes! Mármint… ne értsd félre, arra gondoltam, hogy ott volt és tanult… Tudod, most ő az egyik tanítványom. Zach…–halála után... folytatnám, ha nem csuklana el a hangom. Ám így, hogy pont az a férfi sétál melletem, akit hozzám hasonlóan közelebb szembesült az egész balesettel, most mégis képtelen vagyok kimondani azt, ami megtörtént, így inkább gyorsan korrigálok is- Miután Londonba mentem, mentor lettem. Tudod, kellett valami, ami segített visszatérni az „életbe”. –vontam vállat, a többit úgy sem nehéz kitalálni. -Azt én sem, Michael… -mondom csendesen, szándékosan szó nélkül hagyva a kis nyelvbotlását, mert biztosra veszem, hogy ő sem gondolta komolyan… valószínűleg csak a viszonttalálkozás okozta meglepetés miatt ilyen kis szétszórt. Azonban amikor előáll azzal, hogy ő nem őrző, már tényleg kezdek kételkedni benne, hogy valami komolyabb baj is lehet vele… „Már hogy ne lennél?”, kérdezném, ha nem épp ekkor eresztené le a pajzsát, én pedig szinte szóhoz sem jutok a döbbenettől, ahogy hirtelen megérint a mágiája. -Hát… Húha… -torpanok meg, majd pislogok még egy darabig a döbbenettől,hisz ha valami, ez talán még a felbukkanásától is váratlanabbul ért. Az arcát fürkészve figyelem, ahogy magyarázni kezdi a dolgot, mielőtt még kibukhatna belőlem a kérdés, hogy „Miért?”. Aztán ismét beletelik pár pillanatban, míg magamban feldolgozom az információt, ahogy gondolatban megpróbálok felidézni pár emléket, hogy megerősítést nyerjek ehhez a furcsasághoz… de az az igazság, hogy akkoriban olyan fiatal voltam még, meg annyi minden új történt velem nap mint nap, hogy sokkal kevésbé akadtam fent az ilyeneken. -Ez vicces. –sóhajtok egy nagyot, de aztán nem bírom megállni, hogy ne kezdjek el kuncogni a dolgon- Kérdezném, hogy akkor hogyhogy az őrzőkkel dolgoztál, de… amiatt a falka miatt, ugye? –tartok egy pillanatnyi szünetet, hogy reagálhasson rá, s csak utána folytatom- Tudom, hogy nem találkoztunk olyan gyakran, de hogy őszinte legyek, egyáltalán nem gyanakodtam volna ilyesmire… Azért valahol vicces, hogy ennyi év után derül ki… Mondd, hogy legalább a többieket is sikerült megtéveszteni, és nem csak előttem ment a „színészkedés”! –bár, ha csak nekem szólt volna, már az se változtat semmin, maximum kevésbé érezném figyelmetlennek, ügyetlennek… -És belegondolva, hányszor kaptad Zacharyt „csapattársnak” magad mellé… Jól mutathattatok, te, mint vérfarkas, meg ő, aki annyira nem értett a mágiához, hogy kisebb csoda, hogy egyáltalán őrző lett belőle… -nosztalgiáztam hangosan, kissé elmerengve az emlékekbe, hányszor próbáltam győzködni, hogy gyakoroljunk együtt, de neeem… kifogás, az mindig volt, ráadásul azt is képes volt úgy tálalni, hogy ne tudjak haragudni rá- Erről jut eszembe, tényleg… hogy boldogultatok ti ketten terepen?
Nem, valóban nem a Gyógyítók mennek terepre. Oda a Michael-félék mennek, hogy aztán egy fekete zsákban térhessenek haza. Zavartan pillantok el róla, talán nem is kell kimondanom, mert ezt ő is pontosan tudja, talán még a gondolatai közt is átfut. Ahogy a kutya büntetése vonja el a figyelmem, és újfent kellemetlenül érzem magam, hiszen elég ellentétesen álltunk hozzá a kicsihez, úgyhogy inkább csak összekulcsolom a kezeimet. Jegyzet önmagamnak: nem simogatjuk többet a kutyát, ma legalább is nem. - Nem gondolom, hogy bűn az emlékezés - próbálom kicsit vigasztalni, bár ez most gyakorlatilag olyan, mintha a saját képembe hazudnék - Élsz, egyben vagy és még a hidegnek is ellenállsz. Fél siker. Mosolyodom el cseppet. Talán boldognak kéne lennem, amiért nem felejtett el engem, amiért ő sem volt képes kitörölni az emlékeiből, de mégis inkább keserűséget érzek. Ha akkor őszinte vagyok hozzá, talán lett volna száz, százötven önfeledt évünk együtt. - Azt. Megváltoztam. - Vonok vállat, kár lenne ecsetelni mélyebben, hiszen minden bizonnyal Michael esetében semmi viszonyítási alapja sincs, hogy miből mivé lettem - A saját módszereimmel mentem a farkasok ellen, amit egy Protektorátus sem tolerált volna. Jobb volt ez így. Hogy senkire meg traktáltam rá a világhoz való hozzáállásomat és a mélabúmat, ami szüntelenül emésztett. Csak a motel tulajdonosára, aki napról-napra átvertem, mint egy kezdő "Illuzionista". Egyelőre nem megyek bele abba, hogy miért kell még egy vadállat társaságát élveznie, csak titokzatosan felvonom a szemöldökömet, és amikor beleegyezik a társaságomba, akkor finom tempóban kezdek ballagni mellette. Mint az első találkozásainkkor, úgy dobog a szívem, és ugyan azok a kérdéseim, ugyan azok a kétségeim és ugyanolyan élettel teli a boldogság is, ami szép lassan a tagjaimba ivódik. A nyelvbotlásom után már csak az a kellemetlenebb, hogy Michaelnek szólít. Bántó és sértő és keserű, hogy egy halott nevén szólít, akinek igazából egyáltalán nem vagyok méltó az emlékére. - Killian. Kérlek, szólíts Killiannek. Belekezdhetnék, hogy a Michael csak álnév volt, de ha nem kérdez rá, akkor nem fogok még egy kusza hazugság-hálóba belekezdeni.
Amikor leeresztem a pajzsom, belőle is többet kaphatok. Érezhetem úgy, ahogyan még soha. Farkas érzékekkel szívhatom magamba az illatát, az aurája finom rezgését, s már csak a bőre puha tapintása hiányzik a teljes összképhez. Eska akarok lenni, magamra akarom teríteni, és magammal vinni, hogy velem lehessen akkor is, amikor távol vagyunk egymástól. Ezzel párhuzamosan persze a hirtelen feltámadt döbbenetét is intenzívebben érzem, de ez nem ijeszt meg, hiszen számítok rá. Csak... sajnálom. Amiatt a falka miatt? Bólintok. Több magyarázatra talán nem szorul a dolog. Ó Abigail, te drága... Arra sem gyanakodtál, akihez feleségül mentél. Aki minden nap egy hazugsággal feküdt le melléd a nászi ágyba, aki egy önző Illúzióba rángatott téged. - Csak a Protektor tudta. - nézek rá bocsánatkérően, de megkönnyebbüléssel tölt el legalább az, hogy kuncog. És hogy bőven van hozzáfűznivalója... Nos, a helyzet igazából az, hogy Zachary kapta Michaelt maga mellé, és ő is tudott a dologról. Már a farkasom elvételekor biztos volt, hogy az ő testét fogom megkapni, ha egyszer el fogok távozni. Ő őrizte a titkomat, ő sosem kérdezett és ő mindent megtett, amit én varázslások híján képtelen voltam. Michael egy... igazán jó ember volt. Talán ő volt az utolsó, aki megértette, hogy miért teszek meg ennyi mindent Abigail miatt, de azt is mindig nyomatékosította, hogy örökké nem csinálhatom. Fogalmam sincs, mit feleljek a kérdésekre. Még több hazugságot? Hova göngyölítsem még a szálakat? Elvesztem, teljességgel. Számítanom kellett volna rá, hogy kérdezni fog. Pontosan tudtam, hogy a találkozásunk pillanatában kereket kellett volna oldanom, ha ezt az egészet meg akarom úszni ép bőrrel. - Nos mi... Igazából... - ha csak Abigail fejében nem fordul meg, hogy nehéz erről beszélnem, egyértelműnek tűnhet, hogy sumákolok - Nehezen. Egy igazi pancser volt. A lehető legjobb értelemben. - valóban, semmi becsmérlő nincs a hangomban, inkább szomorkás emlékezésnek tűnhet a hangvételem.
"Figyelj csak... Abigail. Nem volna kedved esetleg... Találkozni valami kevésbé nyilvános helyen? Mondanom kell valamit, de nem lenne helyes, ha... - mutatok körbe a bazárban, ahol hatalmas a tömeg, ezzel utalva a diszkréció hiányára - Ne értsd félre, tudom, hogy ez meglepő, de csak egy ital, semmi több! - emelem fel a kezeim nevetve, esélyt adva neki arra, hogy vagy most küldje el a fenébe az udvarlós mindenemet, vagy soha többé."
-Figyelj csak... Abigail. Nem volna kedved esetleg... Találkozni valami kevésbé nyilvános helyen? Mondanom kell valamit, de nem lenne helyes, ha... - mutatok körbe a parkban, ahol elég sokan lézengenek, ezzel utalva a diszkréció hiányára - Ne értsd félre, tudom, hogy így is elég rendhagyó viszontlátás volt, de attól tartok, még nincs vége a történetnek. - a szabad kezem zsebre dugom, a könyvet pedig kissé erőteljesebben markolom meg, és lélegzetvisszafojtva várom a következő reakcióját.
-Tudom, csak… -nem is tudom, hogy magyarázzam el ezt az egészet- A baleset után hirtelen mindenki csak vigasztalni próbált, hogy minél előbb túltegyem magam rajta, meg ne hagyjam el magam, de… mégis, hogyan is érthették volna meg? Nem ők élték át, nem nekik kellett együtt élniük egy ilyen jövővel, nem őket érte ennyire váratlanul egy ilyen tragédia… Hiába mondták, valahol mégis olyan üresnek hatottak a szavaik, hisz mégis honnan tudhatnák, és… Jajj, ne haragudj! Neked se lehetett könnyű, én meg egyfolytában erről fecsegek itt neked… Csak… te talán jobban átérzed ezt az egészet, lévén, hogy belekeveredtél, én meg már nem is emlékszem, beszéltem-e már erről az egészről bárkivel is és… bocsánat. –halkítom le a hangom, mielőtt még annyira sikerül feltépnem a régi sebeket, hogy elbőgöm magam előtte, ami ilyen hosszú idő után nem épp a legszerencsésebb kezdés egy viszonttalálkozáshoz… Ki tudja, a végén még egymás vállára dőlve pityeregnénk itt a parkban… Vagy úgy megijedne, hogy megint legalább egy évtizedig nem látnám… Ahogy a saját „módszereit” kezdi emlegetni, csak szép lassan felvonom az egyik szemöldököm – ez nem hangzik túl biztatóan, én pedig, ha már végre lassacskán sikerül rendes mederbe terelgetni a beszélgetést, nem szeretném elrontani olyasmivel, hogy valami rosszra kérdezek rá. A tudatlanság boldogít, legalább azt hiszem, ilyenkor szokás mondani. Időközben Koda is visszaér a labdával, én meg, miután újra eldobom, kényelmes tempóban sétálni kezdek utána, az úton haladva. -Killian? –kérdezek vissza, de aztán csak bólintok- Rendben. –nem tudtam, hogy nevet változtatott idővel, de valahol megértem, egyszerűbb lehet új életet kezdeni. Bezzeg én… cipelem magammal ezt a „keresztet”, mert ha sok minden nem is, de ez legalább még itt maradt nekem emlékbe. Érdekes, de valahogy sosem merült fel bennem, hogy újra a leánykori nevemet kezdjem használni, pedig azt is szerettem. Egyszerűen csak úgy éreztem, tartozok neki ennyivel, hogy nem dobom el a nevét, még akkor is, ha keserű az igazság – mivel más hozzátartozójáról nem tudtam, ő pedig meghalt, igazából senkit se foglalkoztatott volna a dolog különösebben, csak nekem nyújtott némileg megnyugvást, mint ha ezzel mégis életben tarthatnám… Ahogy lekerül a pajzs, s ezzel együtt belőlem is előtörnek a kérdések, ismét megkapom a hőn áhított válaszokat, még ha elég szűkszavúan is. Azért finom bólintásokkal én is reagálok az üzeneteire, közben pedig valami különös nyugalom kezd úrrá lenni rajtam. Magam sem értem, hogy miért… A mi történetünkben is részben egy vérfarkas falkának köszönhető, hogy úgy alakultak az események, ahogy, most pedig kiderül, hogy az egyik ottani kollégám valójában nem is őrző, hanem hozzájuk hasonló, még ha nem is kimondottan közülük való… Valamiért azonban még sem éreztem félelmet a mellettem sétáló férfi iránt – hogy azért, mert annyi éven át voltunk kollégák, és sosem adott rá okot, vagy azért, mert ő is közel állt Zach-hez, és ezáltal mint ha kicsit ő is „feltámaszthatnánk” a beszélgetések révén, nem tudom… Csak azt, hogy örülök, hogy újra találkoztunk. Ahogy meghallom az utolsó válaszát, először csak elképedve pislogok, de aztán csak a múlton elmerengve mosolyra húzódik a szám. -De ilyennek szerettük. –felelem csendesen, mert minden ügyetlenkedése ellenére imádni való figura volt, minden bohóckodásával meg hülyeségével együtt. Killian felé fordítom a tekintetem. Képzelem, milyen nehéz lehet neki ezekről beszélni, hisz minden eddigi reakciójával ezt sugallta, azonban mégis hálás vagyok neki, amiért meghallgatott, meg ő is hozzá-hozzászólt. Amikor ismét megszólal, csak kíváncsian kapom fel a fejem, hogy hallgassam, ám ahogy egyik szó a másikat követi, úgy lassulnak hirtelen a lépteim, változik meg valami a tekintetemben. Ahogy körbemutat a parkon, úgy követem a tekintetemmel, mint akit hipnotizáltak, de ahogy tovább folytatja, miközben a gyomrom egészen kis gombóccá zsugorodik, egyre inkább úrrá lesz rajtam egyfajta „dejà vu” érzés. De ez több annál… Mire a végére ér, én csak földbe gyökerezett lábbal állok mellette, akár egy út szélén felejtett, elhagyott kis kölyökkutya, miközben megpróbálok farkasszemet nézni vele. Sőt… nem is igazán azt, inkább a tekintetéből próbálok választ kapni arra a hatalmas kérdésre, ami még magamban sem igazán tiszta, hogy mi is lenne, de azért keresem, kutatom… Kíváncsiság, bizonytalanság, félelem, remény… -Ez… valami rossz vicc? Honnan… -tudhatod, ha ott sem voltál, bukna ki belőlem a kérdés, ha éppenséggel nem csuklana el a hangom az első szó után, ahogy az emlékek közül egyre elevenebben előfurakszik az egyik, újra- és újra leperegve előttem, hogy magyarázatot találjak rá, mégiscsak valami félreértés, vagy véletlen műve lehet az előbbi néhány mondat…
Ha lenne bármennyi jogom ahhoz, hogy vádaskodjak, megtehetném azzal, hogy neki legalább volt valakije, sőt, voltak körülötte többen is, akik próbálták könnyebbé tenni az életét, még akkor is, ha nem tudhatták, hogy min megy keresztül. Neki ott voltak az ismerős szavak, a vigaszt nyújtó érintések. De nekem mim maradt? Semmim! Egyetlen közös fényképem sem, hiszen ha bármit magammal vittem volna, később gyanúra adhatott volna okot. A holtak nem űznek ilyen csúfos játékokat. Ő itt van, látszólag épen és egészségesen. Van egy kutyája, van új társasága. Én pedig dohányfüstben tengettem az elmúlt 11 évet, és azon zokogtam, hogy miért nem lehettem én a valódi Zachary, aki valóban meghalt és nem csak úgy tett, mintha. Én nem tudok meghalni, egy szemvillanásnyi idő csupán, és újra élek, de a halál nem segít a fájdalmon, nem segít semmin. Legalább is az a halál, ami nekem jutott, csak büntetett és lemarta a lelkemet. - Ne, ne kérj bocsánatot Abigail. Én sajnálom, hogy a jelenlétemmel... Nos, előcsaltam olyan dolgokat, amiknek jobb, ha csendben pihennek. Örülök, hogy nem kérdez, csak beleegyezik az új név használatába. A Zachary-ről ejtett néhány megjegyzésem után beáll a csend. Igen, ilyennek szerettek. Múlt időben. Lassan olybá tűnik, hogy valóban meg kell könnyezzem ezt a váratlan emlékáradatot és találkozást, de Tupilek tudja, mennyi értelme lenne ennek itt és most helyt adni. Az igazság az, hogy eleinte elképzelésem sincs arról, hogy önmagam karikatúrájaként szólalok meg, s cselekszem a kezeimmel, a tekintetemmel. Vannak dolgok, amik talán tényleg soha nem változnak, s bár nem tartom magam kimondottan színpadias alaknak, mégis, ezek a mondatok úgy törtek elő belőlem, mintha most keresném őket, mintha most születtek volna meg a gondolataim közt, de aztán fájdalmasan nagy súllyal zuhan rám a piactér, a felismerés, hogy gyakorlatilag ugyanezekkel a szavakkal hívtam el az első olyan igazi randevúra, ahol közöltem vele, hogy többet szeretnék. Most azt közölném vele, hogy élek. És becsaptam. Hát ember vagyok én? Ránézek, és még mindig egy ártatlan és tiszta nőt látok, és aki ezt a természetes kis csodát bántani merészeli, nem érdemes a boldog életre. - ... tudhatom, ha ott sem voltam? Szomorú mosollyal nézek a zavart, kék szempárba, és nagyot szusszanok. A hideg csípi a bőrömet, a vizes hajam pedig lassan jegessé szilárdul, ezzel párhuzamosan pedig a szívemen eddig uralkodó jégpáncél vehemens olvadásnak indul. Nyúlnék felé, megérinteném, de nem teszem, bármennyire hajt a védelmező és óvó akarat. Sóhajtok, talán a lelkemet is kilehelem vele. - Mondhatnám, hogy mindent részletesen elmesélt, de... Akkor hazudnék. Nem akarom, hogy őrültnek nézzen. Rettegek, hogy félelmet plántálok a szívébe, pedig most az a legutolsó, amire szükségem van. Éppen ezért nem lépek közelebb hozzá, vagy próbálom megérinteni őt. Körbekémlelek, valami nyugodalmasabb hely után kutatva, de kizártnak tartom, hogy errefelé létezik ilyen, hiszen ez egy egyetemi terület. Soha nem gondoltam, hogy valaha meg fogom tenni, de Abigailre küldök egy aprócska illúziót. Kiürítem az elméjét, elhitetem vele, hogy rajtunk kívül nincs itt senki, egy kietlen, havas és csendes parkban állunk, csak ő és én, meg persze Koda, aki már épp eléggé elfáradt ahhoz, hogy csendesen lepihenjen, és ne zargassa a gazdáját. A hideg sem tűnik már annyira elviselhetetlennek, mint eddig. Csak itt, ebben a békében lépek hozzá kissé közelebb. - Abi, te jó Őrző vagy, jobb Gyógyító, mint akit valaha láttam. Tisztellek érte... Mondd csak, hiszel abban, hogy ez a világ még számodra is tartogathat újdonságot? Hogy létezik még valami a farkasok közt, amikről legfeljebb a Krónikákban olvashatsz? - szomorú, mégis komoly ábrázattal nézek rá, a szívem a torkomban dobog, és fogalmam sincs, mi fog történni... Még közelebb lépek, illetve inkább csak hajolok, talán a mozdulatomból is egyértelmű lehet, hogy suttogni fogok valamit a fülébe. Az illata és az érzelmei még intenzívebben tolódnak az orromba, így amikor kimondom, beszívom őket, elraktározom, erőt merítek belőle, hogy aztán kimondjam mindazt, amivel ez a történet kezdődik - Én vagyok Kilaun.
Sometimes we find things we're not looking for and we lose the sense of reason Sometimes we lose what we are caring for and then face the day without them My life, my home, my you
Csak álltam és vártam földbe gyökerezett lábakkal, ahogy szinte lélegzetvisszafojtva vártam, hogy ezután mi fog következni. Ahogy Michael… akarom mondani, Killian befejezte a ki nem mondott mondatomat, szinte hezitálás nélkül bólogattam neki, ha már a hangomat úgy sem találtam még mindig… És ő még húzza itt az időt! Hát van ennél nagyobb kegyetlenség? Szusszan, meg nézelődik, mint ha ezzel is csak időt próbálna nyerni magának, de amíg nem válaszol, addig úgy sem szabadul, mást nem a tekintetemmel fogva tartom – legalábbis jó érzés bemesélni magamnak, mint ha egyébként a beletörődésen kívül lenne más választásom egy ilyen idős vérfarkas ellen. Jön a terelés, egyik téma a másik után… én meg annyira rá összpontosítok most minden idegszálammal, hogy mondhatni, fel sem tűnik a kis illúziója – mióta azok a kísértetiesen ismerős szavak elhangzottak, szinte teljesen megszűnt számomra a külvilág. Mesélni kezd, én pedig csak kissé gyanakodva hallgatom, hogy mégis hová akar ezzel az egésszel kilyukadni? Miért terelődik hirtelen rám a szó? És hogy jönnek ehhez az egészhez a vérfarkasok meg a Krónikák? Azt hiszem, egyre jobban kezdek összezavarodni, hogy mi lesz ebből az egészből… Ahogy közelebb hajol a fülemhez, szinte már várom, hogy végre kimondja azt a bizonyos nevet, amit annyira hallani szeretnék, még ha tudom, lehetetlen lenne… Talán épp ezért, amikor végre megszólal, hirtelen fel sem fogom a név jelentőségét. Egyszerre zúdul rám a megkönnyebbülés és a csalódottság különös egyvelege – hiába hívják Indiát a csodák országának, úgy tűnik, akkora csodák mégsem léteznek, hogy egy halottat visszahozzanak az élők világába… hisz hogy is lehetne, ott, ahol a lélekvándorlásban hisznek… Zachary valószínűleg már rég egy azóta született gyermek testében járja a világot, nem emlékezve semmire… És miután ez bebizonyosodik, nekem sem kell minden eddigi tudásommal szembemenve magyarázatot keresnem a történtekre, akármennyire is szeretnék… Ismét bebizonyosodik, hogy a holtakat senki sem támaszthatja fel. Miután azonban néhány pillanat alatt megvívok a saját gondolataimmal, lassan a tudatomig is eljut a név jelentősége, amit az imént hallhattam, nekem pedig szép lassan teljesen elkerekednek a szemeim, ahogy realizálódik, hogy ki is áll velem szemben. -Az… az Álmodó? –kérdezem suttogva, teljességgel elképedve, közben pedig hirtelen az eddigi kevés, vele kapcsolatos emlékem is teljesen új megvilágításba kerül. Szentséges ég… ha ez igaz… hány éven keresztül éltem úgy a mindennapjaimat, hogy tudomásom sem volt erről? És akkor miért most…? Azt hiszem, ismét sikerült összezavarodnom…
Miután a kopogást követően beléptem a Protektor irodájába, egyből szembesültem vele, hogy nincs egyedül, új vendéget köszönhetünk köreinkben. A kezeimet magam előtt összetéve finom meghajlással köszöntöttem a társaságot, szinte gondolkozás nélkül léptem a vezetőnkhöz, hogy a lábait megérintve kifejezzem előtte legmélyebb tiszteletem. Bár nem szokás mindenkit így köszönteni, a magasabb rangot betöltő társainkat és a tanítóinkat mindenképp illendő volt, hisz részükről egyfajta áldással is felért. Mivel gyakorlatilag itt nőttem fel, a helyi szokások teljesen a mindennapjaim részévé váltak, így hiába volt látható, hogy a másik férfi nem indiai, őt is hasonlóképp köszöntöttem. Legalábbis szerettem volna, ha nem állít meg a mozdulat közepén és segít fel, hogy erre semmi szükség… Ezt követően aztán nem is erőltettem a dolgot nála, csupán egyszer sikerült belefutnom abba a hibába, hogy kissé megfeledkezve magamról, ismét így próbáltam köszönteni, meg is lett az eredménye – a későbbiekben még sokáig tréfálkozott vele, csak hogy az idegeimre menjen, én meg hiába igyekeztem visszavágni neki, valamiért mindig jókat derült a dolgon. -Tudod mit, Cross? Pukkadj meg! –vágtam a képébe, amikor már nekem is fogytán volt a türelme, s mit adnak az istenek? Ismét csak egy jóízű nevetés volt a válasz… hát még akkor, amikor alig két héttel később kiderült, hogy nekem kell beugranom mellé Michael helyére az egyik terepmunkánál, és meglátta, milyen arccal fogadtam a hírt… Akárcsak annak idején, ahogy felfogtam, ki is áll velem szemben, már egyből hajoltam is, hogy a lábfejét megérintve a legmélyebb tiszteletemet fejezzem ki felé, amit csak ismerek – hisz kinek, ha nem épp az egyik legidősebb vérfarkasnak, egy vérvonal fejének járna ez ki?
(…és szerintem, ha tt is megpróbálsz megállítani a mozdulatban, akkor csak döbbenten-megszeppenve pislogok kettőt és elájulok „túl-sok-jelentőségteljes-infó/esemény/emlék-túl-rövid-idő-alatt” alapon… ha nem, akkor nem)
Késő. Már nem csinálhatom vissza, bármennyire is rettent meg a tény, hogy micsoda érzelmi instabilitásba kergettem Abigailt már ennyivel. Soha nem vallottam még ennyire drámaian színt senki előtt. A Protektorok talán fel vannak készülve az ilyesmire, de azok a vezetők, akikkel eddig találkoztam, sosem kötődtek hozzám érzelmileg. Soha nem voltam a kedvesük és soha nem láttak még azelőtt, hogy szót emelhettem volna. A feszültsége, a bizonytalansága, valamiféle vágyakkal és reménnyel teli kíváncsiság telíti meg a levegőt, érzem, ahogy idegesítő, csipkelődő táncot járnak a bőrömön a belőle áradó érzések, és azon is csodálkozom, hogy egyáltalán képes voltam kiejteni a számon bármit is. "Én vagyok Kilaun." Ez a három szó, önmagam felfedése, a bemutatkozásom, a titokról való lepel önkényes lehullajtása olyan élesen mar a húsomba, mint még soha. Elmondtam neki mindent, és semmit egyszerre - hiszen ezzel az információval nem közeledtünk látszólag afelé, hogy pontosan ki vagyok. Mert nem Kilaun vagyok. Kilaun voltam, amivé mára váltam nem több, mint egy ironikus lenyomata a múltbeli énemnek. Az akadozó kérdésére egy elnyújtott pislantással bólintok. Mit mondhatnék? Talán helyesebb lenne verbálisan is megerősíteni a tényt, mert nem vagyok biztos benne, hogy jelen állapotában képes olvasni a gesztusaimból. - Igen Abigail. Én vagyok az... Álmodó. Kissé habozok, mielőtt megismétlem a saját "nevemet", hiszen több, mint egy évtizede nem tekintek valódi álmodóként magamra. Az elhagyatott utcák és a húrt túlfeszítő farkasok utolsó óráinak megkeserítője, a halál előtti fekete humor, az vagyok én, az Álmodó már csak a testvéreim elméjében és a Krónikák lapjain él. Néhány pillanattal később látom, ahogy mozdul előre, felfogom magát a mozdulatsort, hogy mit csinál és mire készül éppen. A helyzetre való tekintettel a finom gúny ebben az "életben" elmarad, cserébe azonban egyszerre hajolok vele, és ösztönösen nyúlok a kezei velé, finoman, de határozottan ráfogva a kézfejére és az ujjaira. - Erre semmi szükség. Mormolom egészen halkan, a szemeibe nézve. És mire felfognám, hogy valóban a kezemben tartom a kezét, hogy valóban megadatott, hogy hozzáérhetek... A szemhéjai szinte lassított felvételként csukódnak le, a tagjaiból kiszáll az élet, s ha nem lennék egészen résen, ha nem lesntem volna eddig is minden apró rezdülését, akkor ott esett volna össze. Egyetlen lépéssel suhanok mellé, hogy a bal karommal oldalról átfoghassam a derekát és a hasát. Magamhoz húzom, óriási sóhajjal tekintve az ég felé, hangot adva mindannak, ami eddig bennem rekedt. Még mindig nem fogom fel, hogy éppen a karjaimban tartom, hiszen annél sokkal jobban emészt a bűntudat, amiért ilyen állapotba került miattam.
Bűn-e, ha néhány másodpercre még elragadtatom magam, ahogy érzem a mellkasomnak simulni a hátát? Hogy az arcom a fejére fektetem, és úgy suttogom el neki még egyszer azt, hogy sajnálom? Talán tényleg ez az utolsó lehetőségem, talán ezt még megkaphattam a Szellemektől, hogy méltóképpen búcsúzhassak el tőle, ha már se vele, se Giselle-lel nem sikerült. Nem tudom. Azonban a tenni akarás sokkal hamarabb erőt vesz rajtam a szerelmes "ifjú" lelkesedését maga alá gyűrve. Míg megtartom a fél karommal, addig a másikkal a táskájában kutatok az iratai után. Ó Tupilek, milyen goromba és modortalan ez, de a cél szentesíti az eszközt, a célom pedig az, hogy épségben hazavihessem. Az igazolványát a zsebembe süllyesztem, aztán egy pillanattal később újra érte nyúlok, hogy megnézzem, vajon a képzeletem játszadozott-e valam, vagy valóban... "Abigail Cecile Cross"... Hát nem mondott le rólam végleg. Ő sem. A boldogság beteges hévvel rágja magát belém, mert úgyis tudja, hogy nincs sok ideje hátra, mint mindig, most is múlandó és csekély lesz, kénytelen vagyok hát most kiélvezni minden cseppjét. Mintha csak egy könnyed takaró volna, úgy emelem fel a testét, a térde alatt és a vállainál fogást keresve rajta. Megfogadom, hogy az út hátralévő részében nem vetek rá szerelmes pillantásokat, nem merengek ábrándos tekintettel a vonásain, hiába vágyom erre mindennél jobban. - Gyere öregfiú, menjünk haza. Szólok oda a kutyának, és szépen lassan útnak indulok az egyetem parkolójának a környékére, ahol szerencsémre akad taxi, amelyik vállalja, hogy hogy elvisz Abigail címére. Természetesen teszi mindezt úgy, hogy mind Kodát, mind Abit poggyászként láttatom vele, miket magam mellett kívánok tartani. Szokásom szerint, Illúzióval fizetek.
Roppant gyermeteg izgatottság lesz úrrá rajtam, ahogy meglátom Abigail házát. És nem azért félek bemenni, mert ez helytelen cselekedet, attól félek, hogy mi vár rám odabent. Hány emlék köszön majd az arcomba? Vagy éppen hány nem? Az iratok után most a kulcsát keresem meg a táska mélyén, hogy bevigyem, és úgy-ahogy ellássam. Persze közel sem lehetek annyira jó benne, mint amilyen ő, de... Próbálok nem érzékelni, nem nézni, nem szagolni semmit, csak a nappali kanapéjára fektetem. Óvatosan kibújtatom a cipőjéből, és... Mellé ülök.
Szoborként őrzöm, amíg magához nem tér. Próbálok nem gondolkozni, próbálok nem tervezni, nem vádolni magamat semmiért - hiszen én sem számíthattam erre, ugye? -, próbálok nem hozzáérni. Arcom komor és szomorú ábrázatot vesz fel, olyan lehetek, akár egy őrkutya ott mellette. Tapintatlanságnak érezném körbejárni a helyet, hogy akár csak egy pohár vizet töltsek magamnak, hiszen nekem nem lenne helyem itt, nem lenne szabad itt lennem, nem vagyok ide való... És mégis, mennyire hiányzott.
Mily meglepő, hogy képtelen voltam megülni a hátsómon… A nyakamba vettem a várost, és begyűjtöttem az elmúlt években fellelhető újságokat, vagy azok maradványait. A legtöbbet az antikváriumból sikerült beszereznem, valami elmeroggyant szőke spinétől. Na holt biztos, hogy az a szőke nem normális, de engem csak az újságok érdekeltek, nem fáradtam azzal, hogy elküldjem pszichológushoz. Nem volt egyelőre hol laknom, de én tök jól elvoltam a városban éjszakánként, farkas alakban úgysem fáztam. Nem mintha nem szökhettem volna be akárhová, de jelenleg még élveztem, hogy újra ezen a földön járok, és nem akartam a négy fal közé zárkózni. Az sem volt véletlen, hogy végül az egyetemi parkban kötöttem ki, mert össze akartam futni egy Őrzővel, vagy többel, nekem aztán teljesen mindegy. Tudni szeretném, hogy tapasztaltak-e valami furcsát mostanában. Noha simán beszökhettem volna az ő területükre is, ami valahol erre lehetett, mert igencsak úgy tűnt, hogy vannak egy páran a környéken, de nem akartam ilyen tiszteletlen lenni. Egyelőre. Elvégre, nem bajt keverni jöttem, és ha úgy adódik, szívesen segítek nekik bármiben, elvégre, az én feladatom is hasonló volt az övékhez ehhez a koszos sárgolyón. Aztán, ha olyanom lesz, megpróbálok majd az enyéim nyomára bukkanni, mert érdekel, kik tartoznak a vérvonalamba. Felettébb kíváncsi vagyok rájuk, bár kezdetben talán inkább csak csendben figyelem majd őket, aztán meglátjuk, kivel támad kedvem megismerkedni rendesen is. Levágódom egy padra, és kicsit feljebb toltam a fejemen a sapkámat, mert zavart, hogy majdnem belelóg a szemembe. A pajzsomat elegánsan, módszeresen leeresztettem annyira, hogy arra alkalmas személyek úgy érezzék, alulról nyaldosom a háromszázat, és hát, hogy Eska vérvonalába tartozom. Minő meglepő véletlen. Hú, de nagyon humoros vagyok ma. Kényelmesen hátradőltem, és amíg vártam, addig elkezdtem lapozgatni az újságokat, különös tekintettel az új tulajdonosok kezébe vándorló ingatlanokra, valamint az állattámadásokra. A többi nem nagyon érdekelt, de az ilyesmikkel képben szerettem volna lenni. Közben azért figyeltem ám, sőt, inkább a környezetem volt a lényeg, mint a sok újság mellettem és az ölemben. Felettébb kíváncsi voltam, hogy kinek fogja először szúrni a szemét egy magányos farkas itt az egyetem parkjában…
- Hogy én mennyire utálom a havat! – igen, már megint voltam szíves morgolódni valami miatt, mint mindig. Ma is pontosan olyan napom volt, hogy ha tehettem volna, akkor még az élő fába is belekötök, bár az nem lett volna túlzottan szórakoztató, tekintve, hogy az nem feleselne vissza nekem semmit. Ma még vizsgáztatnom sem kellett, pedig ilyenkor ott szoktam kiélni a rossz kedvemet, szegény hallgatók kárára. Mondjuk, sohasem hajtottam sem az év tanára címre, sem arra, hogy mindenki kedveljen engem. Tökéletesen tudatában voltam annak egész életem során, hogy egyáltalán nem vagyok az a szerethető nőtípus, sőt, nagyon nehéz természettel áldott meg a sors. Ennek ellenére azonban mégis akadtak barátaim, és olyanok is az életemben, akik fontos szerepet töltöttek be. Kár, hogy többségük mégsem volt igazán része már a mindennapjaimnak. Miközben ezen gondolkoztam és zúgolódtam továbbra is, átvágtam az egyetem parkján. Amerre a szem ellátott, mindenhol fehér hóval borított táj volt, semmi több. Némi színfoltot ugyan vittek az egyhangúságba a néhol feltünedező diákok vagy éppen egy-egy örökzöld, amely magányosan tört az égbe, de ez volt minden. Nem csak azért volt elegem belőle, mert hónapok óta állt miatta az ásatás, hanem azért sem derített különösebben jókedvre, mert ráadásként még baromi hideg is volt. Az utóbbi néhány évben leginkább meleg területeken akadtak munkáim, így ez most szokatlan is volt és nem is esett túlzottan jól. Az újonnan szerzett hótaposóim alatt ropogott a friss hóréteg, tekintetem ide-oda járt, miközben arcomat félig a sálam alá rejtettem, a fejemen pedig ott éktelenkedett a szőrmés kapucni. Nem fáztam én annyira, de nem is akartam sokkal több időt kint tölteni, mint amennyit nagyon muszáj volt. Még jó, hogy kocsival érkeztem, így aztán nem órákba telt, mire eljutottam egyik helyről a másikra. Ott legalább fűtés is akadt, én meg örültem volna egy hasonló funkcióval megáldott kabátnak is. Még jó, hogy nem vagyok túlzottan nyafogós, így csak magamban átkoztam el a fél világot és próbáltam úgy tenni, mintha egyébként olyan kemény lennék, hogy nekem meg sem kottyan a mínusz harminc-negyven fok. Nagy sebbel-lobbal vonultam el a padon ücsörgő nő előtt is, és csupán akkor eszméltem rá, hogy mit éreztem, amikor már javában lehagytam őt néhány lépéssel, ami nálam néhány métert is magában foglalt. Ahogy megtorpantam, tanácstalanul ráncoltam a homlokomat, a szemöldököm pedig egészen annak közepéig futott. Végül hátrafelé lépkedve újra eljutottam a padig és csak ott álltam meg ismét. Úgy nézhettem ki, mintha hirtelen megállították volna a felvételt, amit aztán visszatekertek. Továbbra is maradt az a furcsa kifejezés az arcomon, ahogyan teljesen hülyének néztem, hogy ilyen időben itt ül a padon és olvasgatja az újságot. - Maga meg mit keres itt? – kérdeztem kissé gorombán, természetesen nem arra voltam kíváncsi, hogy szó szerint mit csinál, mert azt én is láttam. Soha nem vádolt azzal senki, hogy kifogástalan lenne a modorom, de nem is törekedtem rá, amíg engem nem zavart különösebben.
Éééés… dingdingding… már érkezik is az első delikvens. Próbáljuk meg megtippelni, milyen típusba tartozik a kicsike. Szeretek ezzel szórakozni, a tempót tekintve vagy siet, vagy fázik, bár ilyen kabátba én már belerohadtam volna, no de nem mindenki született ezen a vidéken, hogy jól bírja az oly jellemző hideget. Szórakozottan pillantottam a karórámra, számlálva a másodperceket, hogy vajon mennyi idejébe fog telni, hogy leessen neki, itt bizony egy vérfarkas csücsül. Nagyjából öt másodperc múlva megtorpant, tehát sikerült megéreznie a dolgot. Bizonyára nem figyelt, mert így első blikkre nem valami kis csóri tanoncnak nézném. Bírom én az Őrzőket, de a fiataljaikkal nem tudok mit kezdeni, keveset láttak és tapasztaltak még egyszerűen. Nem olyan hasznosak, bár néha akadnak ritka, ámde üdítő kivételek. Egészen bájos, ahogy visszajátssza a mozdulatait, el is vigyorodom rajta, már amennyire engedi az épp olvasott újságcikk a kilenc halálos áldozatról, akik ráadásul gyerekek. Kellett nekem ragaszkodni ehhez a hírhajhászáshoz. Ehh. Morcosan le is csapom, majd nyugodtan, már-már negédes mosollyal pillantok fel az Őrzőre a kérdése nyomán, és csuklóból be is nyögöm a következőt. - Jelen pillanatban a jó modorát! Pislogok párat, majd sóhajtok egyet lemondóan, hiába na, nem mindenki tudja, miként illik viselkedni, de betudom annak, hogy sünt reggelizett, és fájt, mikor kiadta magából. Lehetett volna Tupilek egy kicsit kegyesebb azzal, hogy inkább valami kis cukorborsót vezérel az utamba, de neeem, nekem egy harapós csajszi jutott. Ez csak azért pech, mert nem szokásom tolerálni, ha valaki tahó velem már az első pillanatban, különösképp akkor nem, ha nem csináltam az égvilágon semmit. - Egyébiránt, nem kell túl nagy ész ahhoz, hogy rájöjjön. Nyilván nem azért ücsörgök pont itt, mert tök hülye vagyok, hanem mert tudom, hol vagyok. Kissé tudálékos ábrázattal oktatom ki, mert legyen bármilyen öreg, és erős, attól még nincsen joga nekem esni, mint bolond tehén az anyjának. Egészen üdítő, hogy ma épp jó kedvem van, az meg pech, hogy nincs kedvem várni még valakire, szóval be kell érnem vele, már ha ezek után nem küld el a picsába. Ámde, szándékomban áll ezt megelőzni, és felemelem a kis kacsóm, hogy beléfojtsam az esetleges első felindultság szülte reakciót a mutatóujjammal. - Hajlandó normális stílusban kommunikálni, vagy mást kell keresnem? Egyszerű kérdés volt, és nem érdekelt, ha esetleg szerinte nem vetette el a sulykot, szerintem meg igen, de én másként működtem, mint a legtöbben. Meglátjuk, hová jutunk így, de nem aggódtam különösebben, ha esetleg lepattintana, majd követem álcázva magam, úgyis megszerezhetek pár infót.
Lövésem sem volt, hogy mi a fenéért ücsörög egy nő a röpködő mínuszok idején egy padon, és olvas éppen itt újságot. Nem tartottam az ilyet normálisnak, bár egy farkastól nem is várhattam mást. Mivel így állt a dolog, mégsem mehettem el csak úgy mellette szó nélkül, hiszen biztosan volt valami oka annak, hogy idejött. Mondjuk engem abszolút hidegen hagyott a dolog, amíg nem veszélyeztetett senkit, de a kötelességtudatom most ezt diktálta és egyébként is szerettem kideríteni bizonyos dolgokra a választ. Gyakorlatilag a munkám is erre épült, ami meg ugyebár a szenvedélyem volt, úgyhogy ez nem is olyan meglepő. - Jó magának! – feleltem én is magától értetődően, félvállról. – Mások is próbálták már, de nem jártak túl sok sikerrel. Én is keresem már elég régóta… - vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel és én máris lezártnak tekintettem a témát. Rendben, nem voltam éppen a legudvariasabb ma sem, de egyrészt fáztam egy kissé, másrészt pedig nem nagyon ittam még ma kávét és ilyenkor olyan vagyok, mintha előhúzták volna a lehető legrosszabb énemet. A többi sem túl jó, félreértés ne essék, de azért vannak fokozatok nálam. Egy kicsivel jobb, még egy hangyányival és így tovább. - Nagyon elmés! – biccentettem lenézően. – Jó magának, hogy tudja, hol van. Kíváncsi lennék, hogy mire képes még akkor, ha nem csak nem tök hülye, de okos is – csupán a szemöldökömet vontam fent és mindössze ennyi reakció telt tőlem. Nem nagyon értettem, hogy miért kéne kedvesebbnek vagy illedelmesebbnek lennem vele, mint másokkal. Nem volt ő különb senkinél sem, és amúgy sem szerettem azokat, akik többnek hitték magukat és elvárták, hogy nyaljuk ki a seggüket, csak mert farkasok és tovább élnek. És? Én is elég hosszú életet tudhattam már magam mögött, még ha esetleg nem is annyit, amennyit ő. Értem is annyit, egy dekával sem voltam kevesebb nála. Ezt pedig nem ártott vele is tisztázni. - Ó, ez igazán aranyos! – nevettem fel most először, aminek következtében fehér párapamacs szállt a levegőbe, egyenesen felé, ahogyan lefelé néztem rá. – Amikor legutóbb valaki ezzel próbálkozott, azt hiszem, hogy tizenöt éves lehettem. Már akkor sem jött be – tettem hozzá az egyértelműsítés kedvéért. – Nézze, engem aztán hidegen hagy, hogyha mást keres, elhiheti! – még mindig ott álltam, a csúszós hó ellenére is beton biztos lábakon. – Nem vagyok senkinek a titkárnője vagy a csicskása, hogy azt tegyem, amit elvár tőlem. Úgy meg, ha eszetlennek titulál, ne várjon tőlem semmit. Majd ha nem kezel úgy, mintha több lenne nálam, talán beszélhetünk! – fűztem még hozzá, hangom jeges volt és távolságtartó. Még csak a düh egyetlen árnyalata sem bukkant fel benne, ami szerintem már egészen jó eredmény tőlem. És mielőtt még beleköthetett volna abba, hogy ő nem mondta, hogy nekem nincs eszem, csupán általánosított, már el is fordultam tőle, készen arra, hogy tovább álljak. - Ne feledje, hogy úgy tűnik, magának van szüksége rám és nem fordítva – immár el is mosolyodtam, a magam módján. Még éppen láthatta a kapucni takarásában, mielőtt elfordultam volna tőle. Szinte biztos voltam benne, hogy valamiért kell neki egy őrző, máskülönben nem mondta volna, hogy keres mást. Nem állt nekem szándékomban visszaélni ezzel, pusztán emlékeztettem rá őt is. Ezt bizonyította az is, hogy hangomból nem érezhetett fölényeskedést.
Jó, tehát hiába is keresném a jó modorát, mert nincs neki. Öröm és boldogság. Ja, hogy nem… Szerintem Tupilek ma épp utál engem, vagy nem tudom, mi a frász van. - Szerintem ezt magától is megkérdezhetné. Jegyzem meg, bár ilyen start után holt biztos, hogy ez a nő bekerül nálam a nem komplett kategóriába, sok mindent láttam már, de egyelőre a modortalansága viszi a pálmát. Már persze, Őrzőhöz képest, mert tőlük valahogy nem várnék ilyesmit. Egy farkasnál még talán nem okozott volna ekkora csalódást a dolog, kivéve persze, ha az én vérvonalamba tartozik. Fáradtan sóhajtottam egyet, majd felemelkedtem a padról, a kezemben az újsággal. Nagyjából egy magasak voltunk, de nem is óhajtottam felé magasodni, leszartam én a felsőbbrendűséget, nem éreztem többnek magam senkinél sem, pedig nagyon is az voltam, de annál jóval okosabb, minthogy ezt mindenki orra alá dörgöljem. Szerintem a kulturált viselkedés igenis elvárható valakitől, akinek az a dolga, hogy az embereket védje. - Ez kétélű fegyver. Szerintem kezdetnek nem én voltam goromba, így kötve hiszem, hogy magának lehetne bármilyen elvárása felém a tekintetben, hogy minek is titulálom. A nevetés sora ezúttal rajtam volt, mert bár tény, hogy jobban szerettem személyesen infókhoz jutni, de megtehetem bármelyik Őrző segítsége nélkül is, csak épp úgy gondoltam, illő lenne így megközelítenem a dolgot. Látom, tévedtem. - Én másképp látom. Nem tettem mást, mint elkezdtem felolvasni neki a cikket a kilenc gyermek megöléséről, egyúttal az orra alá dörgölve, hogy akármit is hisz magáról, ez még megtörtént, és nem biztos, hogy egy erősebb farkast el kellene küldenie a búsba, mert talán még haszna is lehetne belőle. Lehet, hogy a fajtámnak van jó pár szégyenfoltja, de őket én is épp annyira megvetem, mint jó eséllyel ő maga. - Nem azért jöttem, hogy bárkinek szálka legyek a szemében, de ha ragaszkodik hozzá, a magáéban lehetek. Szólaltam még meg, és cseppet sem volt fenyegető a hangom, inkább esélyt adtam arra, hogy esetleg meggondolja magát a helyzettel kapcsolatban, de ha nem teszi, hát nekem aztán mindegy. Lesz pár álmatlan éjszakája, az holt biztos, mert én nem csípem azokat, akik úgy viselkednek, mintha ők szarták volna a spanyol viaszt, és még nekik áll feljebb, mikor hasonló bánásmódot kapnak vissza.
Mind a kettőnk érdekében inkább elengedtem a fülem mellett a megjegyzését, mert ezt diktálta most a kötelességtudatom. Igaz, hogy nem voltam még teljesen alapállapotban, amilyenben máskor szoktam, de azért nem akartam semmilyen nagyobb balhét éppen itt a parkban. Félreértés ne essék, nem lett volna ellenemre semmiféle erőszak, ám ez itt most nem volt a legjobb hely, de az legalább már kiderült, hogy miért ült itt a hidegben. Mégsem volt teljesen kattant, csupán annyira, mint bármelyik másik farkas. Igazából nem volt velük bajom, amíg kerültek engem, azt pedig minden áldott nap igyekeztem elfelejteni, hogy az egyik felmenőm történetesen egy több száz éves fenevad. Anyám borogass! - Vegye úgy, hogy ez a személyiségem varázsa! – vontam meg csak úgy egyszerűen a vállaimat, amikor a kezdeti gorombaságom került terítékre. Én nem éreztem magam rosszul miatta, éppen elég volt az nekem, hogy amikor kellett, akkor tudtam viselkedni. Utáltam segget nyalni, de ha egy ásatásról volt szó, akkor kénytelen voltam elővenni Miss Bűbáj Professzort, hogy némi támogatáshoz juthassunk a jó modoromnak és elbűvölő természetemnek hála. Az már más kérdés, hogy ezeket az eseteket leszámítva elég kiállhatatlan teremtést tudtam lenni. Hiába szerettem viccelődni és elegyedtem sokszor könnyedén szóba másokkal, reggel nem voltam az igazi, még magamhoz képest sem. Ez a felismerés azonban nem kedvetlenített el egy kicsit sem a mostani viselkedésem miatt és még csak szégyent sem éreztem. Még mindig nem tartoztam semmivel ennek a nőnek, ahogyan ő sem nekem igazából. Egyfelől egyetértettem a szavaival, mert én sem tűrtem, ha valaki tiszteletlen volt velem, általában olyankor ugyanazt kapta tőlem vissza. Másfelől viszont továbbra is a saját igazamat fújtam. - Értem – mondtam velősen és lényegre törően. – Felőlem akár az orrom alá is dughatja azt a cikket, akkor sem az én lelkemen szárad – mondtam komolyan, hűvösen. Ha valamit nem tűrtem el semmilyen körülmények között, akkor az a gyerekek bántalmazása volt. Ezt neki nem kellett tudnia, szerintem éppen elég beszédes volt az elkomorult arcom is, habár a kapucni valamelyest még mindig árnyékba borította a vonásaimat. – Nem voltam itt, amikor az történt, és különben sem menthetek meg a világon mindenkit – őszintén beszéltem, az egy kicsit régebbi cikk volt, pont az előttről, hogy én megérkeztem volna. A nála lévő újság halomból sikerült kikövetkeztetnem, hogy így próbált meg informálódni az itteni helyzetről, így nem csoda, hogy régebbi cikkek is terítékre kerültek nála. - Rendben, engem egyáltalán nem zavar – feleltem hűvösen. Néhány másodperccel később azonban beletörődő sóhajt hallattam, és miközben letoltam a fejemről a kapucnit, bele is túrtam a barna tincseim közé. – Ha meghív egy kávéra, akkor talán beszélhetünk – mondtam végül, mintha ez akkora nagylelkűség lenne tőlem. – Ma még nem ittam egyet sem és az ilyen eléggé megviseli a lelkivilágomat. Kicsit feszültté tesz! – a szervezetemről már nem is beszélve, de az most mindegy volt. – De ne olyan fekete löttyöt ám, ami odabent kapható az automatában, hanem valami normálist! – tettem még hozzá. – Addig elmesélheti, hogy mégis mitől olyan hiperszuper maga, hogy éppen szükségünk lenne egy ilyen tehetségre… - vontam meg a vállaimat ismét. Innentől kezdve rajta állt, hogy mit akar. Ha nem, hát én aztán pláne nem fogom erőltetni, majd megyek és szerzek magamnak kávét.
- Máris elvarázsolt. Az, hogy én visszafogjam magam, az esetek 95%-ában lehetetlen volt. Most meg különösen annak tűnt, tekintve a startot. Nem tartom ám magam olyan nehéz személyiségnek, sőt, nagyon is simulékony vagyok, mert tudom, hogy többnyire azzal messzebb jutok, de vannak helyzetek, amikor nem látom értelmét. Na ez is ilyen volt. - Nem, valóban nem, tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek megvannak a mag korlátai. De tudják, ki volt? Nem azt kérdeztem, ki volt, mert nem lenne kötelessége elárulni nekem, és az eddigiek alapján nem is tenné meg, viszont azt szerettem volna tudni, hogy esetleg lesz-e a dolognak következménye. Nem voltam híve az önbíráskodásnak, de azt, aki ezt művelte, szívesen kiforgatnám a bundájából, hogy megnézzem, milyen szép rózsaszín belülről. Ez az, amit mi nem tűrhetünk, mert kétlem, hogy bárkinek szüksége lett volna arra, hogy megöljön kilenc ártatlan gyermeket. Az arcberendezésem nem volt épp a legbékésebb, de már nem az Őrzőnek szólt, hanem az oktalan mészárlásnak. A szavai nyomán halovány mosoly szaladt ajkaimra. Na, az biztos, hogy nem egy elveszett nőszemély ez, csak éppen nem ártana kisbaltával faragni a modorán, elvégre, elég valakivel akkor bunkózni, ha már tudjuk, hogy valóban utálnánk, nem? Én meg aztán tudtam bűbájos lenni, ha szükséges volt. - Gondolom, nem egyszer állt sorba vastag bőrért. A szavaim jelentése ellenére derűs volt a pillantásom, mert valamilyen szinten mindig is bírtam a merészséget, és volt egy olyan érzésem, hogy akkor is így viselkedne, ha tudná, ki vagyok valójában. Ez az elképzelés pedig tetszett… de egyszer talán majd kiderül, hogy igazam van-e. - Legyen, ha mutat egy kávézót, a vendégem egyre. Vagy kettőre, ha úgy jobban esik. Aztán felhorkantam rögvest, amikor az automatás borzalmakat említi, még fehérebb is lett egy árnyalatnyival az arcom, és hevesen megcsóváltam a fejem, nem is akartam elrejteni a fintoromat. - Van olyan, aki azokat szereti? Még a hideg is kirázott, viszont amint elindult, követtem, mert még semmit nem sikerült megtudnom, amire szükségem lehetne, és az a nagy büdös helyzet, hogy be akartam jutni a falaik közé, legálisan, és belekukkantani pár aktába, megtudni, kinek a körmére kell ránéznem, hasonlók. Viszont nem óhajtottam ezzel zargatni a Protektort, ha nem megy másként, majd megteszem, de egyelőre nem folyamodnék ehhez a lehetőséghez. Az holt biztos, hogy ez a nő nem fogja megkönnyíteni a dolgom, ám egy próbát azért teszek. - Én nem állítottam, hogy hiperszuper lennék. Jegyeztem meg elhúzva a számat, mert hát, ő nyilván ironizált, én meg nagyon is tudatában vagyok, hogy valóban hiperszuper vagyok, de hát, azt mégsem mondhatom neki, hogy üdv, Eska vagyok, igen, pontosan az az Eska, örvendek a szerencsének, esetleg akkor tovább kell magyaráznom, hogy mégis mitől vagyok én olyan fene tehetséges? Mondjuk, nagy a kísértés, hogy ellőjjem, és ne raboljam a saját időmet azzal, hogy megpróbálom másképp eladni magam, de amíg nem tűnik lehetetlennek, addig marad ez a megoldás. - Nem tudom, vajon hány magamfajta lehet, aki hajlandó önként segítséget nyújtani… De nyilvánvalóan én esetleg hozzáférhetek olyan információkhoz, amikhez maguk lényegesen nehezebben. Egyelőre magányos vagyok, természetesen, de ha arra van szükség, ezen is lehet változtatni. És még mielőtt megkérdezné, miért… meglehetősen sért, hogy ilyeneket kell olvasnom a fajtámról, egyedül viszont aligha lenne értelme vendettát folytatnom, nem húznám sokáig.
- Gyakrabban megteszem, mint azt az emberek gondolnák… - csak egy halovány, pimasz mosolyt villantottam a nő felé és ez volt minden reakcióm. Tényleg tudtam jobb napjaim barátságos és elbűvölő lenni, de leginkább tényleg csak akkor fitogtattam eme képességemet is, ha valóban szükségem volt rá. Jelen helyzetben úgy éreztem, hogy ez nem volna túlzottan indokolt, szerintem az ismerőseim többsége megértené, hogy miért gondoltam így. Nem láttam semmi extrát a nőben, amiért másfajta elbánásban kellett volna részesítenem a többséghez képest. - Úgy gondolom, hogy megoldották az ügyet. Én csak hallottam a történtekről, nem olyan régóta vagyok a városban – árultam el neki, de csak azért, mert azt reméltem, hogy akkor nem fog faggatni ilyen ügyekkel. Egyébként is könnyedén kideríthette volna, ha még tovább olvasgatja az újságot, mert volt benne rólam kép közölve, még közvetlenül az ásatás megkezdése után. Akkor nagy hírverés volt, de szükségünk is volt a támogatókra és az érdeklődőkre ahhoz, hogy majd most folytathassuk a munkát, ha beköszönt a jobb idő. Én a magam részérő már alig vártam, mert mostanság meleg vidékeken dolgoztam és azt valahogy jobban bírtam, ha folyt rajtam a víz, mintha befagyott a csinos kis fenekem. - Ez hadd legyen az én gondom! – nem nagyon szerettem, ha engem sértegettek, még akkor sem, ha én ezt másokkal szemben nyugodt szívvel engedtem meg magamnak. Mert tényleg így volt, én nem bosszantottam magam amiatt, ha én voltam valakivel tiszteletlen vagy sértően megnyilvánuló, de ez fordított esetben már teljesen más lapra tartozott, szerintem ezt mindenki megérthette. Vagy legalábbis én úgy gondoltam, hogy ez abszolút magától értetődő, úgyhogy szerettem volna, ha békén hagyja azt a vastag bőrt a képemen. – Mondjuk úgy, hogy örököltem! – tettem még hozzá, azt meg eszem ágában sem volt elárulni, hogy a kedves papa egy volt a hozzá hasonlók közül. Így is elég baj volt ez nekem, még ha rengeteget köszönhetek is neki a kiképzésem terén. - Remek! – csaptam össze kesztyűs kezeimet, így már jóval élénkebben az előbbi viselkedésemnél. – Fogalmam sincs, de az egyetem úgy látszik, hogy azt gondolja… - húztam el a számat, miközben megindultam kifelé, a campus területéről. Pont ott volt egy kávézó az utcában, ha kimegyünk innen. Ott egészen tűrhető volt a kávé, még nekem is tökéletesen megfelelt, pedig erre aztán tényleg kényes voltam. Ha már másra nem is… - Tudja, ott csak azt a sárhoz hasonló valamit lehet kapni, még a büfében sem sokkal jobb a helyzet – tettem hozzá, hogy még véletlenül se akarjon onnan inni valamit, ha megfordulna nálunk. Egyre erősebb lett az elhatározás bennem az iránt, hogy bevigyek az irodámba egy saját kávéfőzőt. Sokkal jobban megkönnyítené az életem, mint azt sokan el tudnák képzelni. Lehet, hogy akkor egy kicsit kedvesebb is lennék a környezetemhez, bár csak egy egészen hangyányit. Nem szabad az ilyesmit osztogatni csak úgy, mert a végén még hozzászoknak, igaz? - Az egy dolog, hogy nem mondta, de gondolom, hogy annak tartja magát, ha azt hiszi, hogy magára van szükségünk – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel, mert számomra ez valahogy teljesen magától értetődő volt. – Higgye el, meglepődne, ha tudná… - közöltem, nehogy már azt higgye, hogy ettől olyan különleges és önzetlen lesz. Voltak mások is, de azt már nem szándékoztam az orrára kötni, hogy mégis hányan. – Az biztos. Egyébként elég sokat tudunk a falkák életéről, emiatt felesleges aggódnia. Nem tudom, hogy mi olyan információt szolgáltathatna nekünk, amiről nincs tudomásunk. Amennyire tudom, nem nagyon akar a protektorunk sem belefolyni az ő harcaikba vagy a falka életébe, amíg nem veszélyeztetnek másokat. Egyébként az, akiről olvasott, egy kóbor volt. Éppen olyan magányos, mint maga, és általában a legtöbb galibát újabban ők okozzák – világosítottam fel, hogy azért legyen már némi fogalma ezzel kapcsolatban. – Amúgy sem túl jellemző, hogy egy maga fajta ennyire aggódnia amiatt, amit mások tesznek. Hogy ennyire érdekelné, mit tesz a saját fajtája, és sértésként fogná fel… - fűztem hozzá, miközben gyanakodva méregettem. Még mindig nem tudtam, hogy mitől lenne ő másabb, mint azok, akiket annyira megvet. Minden farkasban ott volt a vadállat, akár tetszik nekik, akár nem.
Erre csak bólintani tudtam, mert hát, a legtöbben bizony valóban képesek voltak arra, hogy bizonyos cél érdekében felhúzzák a kis maszkjukat. Én is. Bár én minden érzelmi kivetülésemmel és viselkedésemmel természetesnek hatottam, épp elég időm volt tökéletesíteni őket. Jó, tehát nem tudja konkrétan, hogy mi történt azzal, aki ezt művelte a gyerekekkel. Ha pedig nem tudja, akkor egész jó esély van arra, hogy az illető simán megúszta. Ne mondja már nekem senki, hogy az ilyesminek nem megy híre pillanatok alatt az Őrzők körében, mert fejre állok. Mindenesetre, nem firtatom, úgysem tudja, ha hazudna, azt kiszagolnám, úgyhogy nincs értelme tovább kérdezni, elsősorban egyébként sem ez érdekel. Mondjuk, kezdek arra keresztet vetni, hogy az ő segítségével fogok informálódni, mert ha így megy tovább, szerintem lenyeljük egymást keresztbe. Jah, biztos vállon lennék veregetve, amiért bántottam egy Őrzőt. Soha életemben nem fordult még elő, nem most kellene elkezdenem. Kezdtem azt hinni, hogy éjszaka felmászott egy sündisznó a hátsójába, azért ilyen tüskés a hölgyemény, de nem különösebben foglalkoztam vele. Ha ő megenged magának mindent, akkor én sem fogom adni a kis szentet, mert minek… soha életemben nem hagytam, hogy átgyalogoljanak rajtam, nem most fogom elkezdeni. Mindenesetre, nyilván tudatában van annak, hogy valóban vastag bőr van a képén, különben nem szívta volna fel magát rajta annak dacára, hogy láthatóan csak húztam vele az agyát. Nos, ő nem így értelmezte, de ez meg ne az én problémám legyen. Tényleg nagyon hiányozhat neki az a kávé, mert ég és föld a különbség a viselkedésében. Majd meglátjuk, mennyire lesz más a kávéja után, vagy ez csak amolyan pillanatnyi elmezavar. Nem mondom, nekem is vannak rigolyáim, példának okáért nem tűröm, hogy bárki egy falatot is elvegyen a tányéromról, vagy mondjuk az, hogy mindig a jobb cipőmet veszem fel előbb, nehogy balszerencsém legyen, és még a szivárvány is megirigyelhetné a hangulatomat, de azt hiszem, nem szoktam reggelente keresztben lenyelni senkit gondolkodás nélkül. Hümm… nem, nem szoktam. - Megjegyzem, hogy ne kávézzak az egyetemen, köszi az infót. Elmosolyodom, mert hát, én szoktam értékelni a kevésbé hasznos dolgokat is, mondjuk, a kávéra ez annyira nem igaz, mármint, hogy ne lenne létszükséglet, mert én is szerettem. Vannak szokások, amiket nem koptatnak el az évszázadok. Közben sétáltam arra, amerre mondta, persze csak azután, hogy magamhoz vettem az újsághalmot. Az első lépés meg volt, egy Őrző „felcsípve”, bár szerintem kifogtam a legnehezebb esetet, de sebaj, valahogy majdcsak lesz. - Miért, maga semmiben sem tartja hiperszupernek magát? Szerintem mindenkinek van olyan tulajdonsága, amiben kiemelkedő, még ha a legtöbben ezt nem is tudják magukról. Vontam vállat én is, eszméletlen volt ez a nő, komolyan. Már-már csodálkozom, hogy senki sem akarta eddig felzabálni, bár lehet, hogy mérgezést is kaptak volna a bűbájos valójától. - Hümm… ez mondjuk valamilyen szinten örvendetes hír. Ha így van, akkor nem lehet akkora gáz ebben a városban, viszont ebben az esetben halványlila gőzöm sincs, hogy mégis mi a francért kellett idejönnünk. Jó lenne tudni, hogy az Őrzőknek van-e bármi fogalma róla, de közülük sem biztos, hogy mindenki be van avatva. Már a létezésünk tényébe. Sőt… - Nos, ha rendelkeznek minden olyan információval, amire szükségük lehet, akkor valóban fölösleges ajánlgatnom magam. Bólintottam, de mentem tovább, és mikor odaértünk a kávézóhoz, be is nyitottam gondolkodás nélkül, és voltam olyan jó fej, hogy nem vágtam az arcába az ajtót, pedig egy kis részem elég erős kísértést érzett rá, jól szórakoztam volna a dolgon. - Nem, valóban nem jellemző, de nem is hinném, hogy minden magamfajtának ugyanolyannak kell lennie. Nemde? Mondjuk, hogy belőlem még nem halt ki a lelkiismeret. Mosolyogtam rá, majd a pulthoz lépve az eladónő felé villantottam meg fehér fogsorom, és pár röpke pillanat alatt felmértem a választékot. - Egy latte macchiatot kérnék, maga akkor mit szeretne? Fordultam Kate felé, akinek még be sem mutatkoztam, de azt hiszem, ezért most nem fogom bunkónak érezni magam, meg igazából, úgyis tök mindegy, megisszuk a kávét, aztán valószínűleg szevasz, mert ma nem olyan lábbal keltem fel, hogy bármiért is több szalmaszálat hajlandó legyek keresztbe tenni. - Remélem, a kávé még belefér, mert hát, a jelek szerint segíteni nem tudok, de attól még nem szeretnék háborúban sem állni magukkal. Azzal én leültem egy asztalhoz, persze csak miután kifizettem a rendelésünket, ő meg majd eldönti, hogy odajön-e, vagy inkább elvonul a kávéjával, és megy a dolgára. Nekem innentől mondhatni már mindegy volt.
Nem mentem túl gyorsan azt követően sem, hogy hozzám csapódott. Egyrészt nem siettem most sehová, másrészt úgy voltam vele, hogy már úgysem kell sokáig kint lennem a hidegben és az elmúlt percekben amúgy is kezdtem megszokni. Biztosan csak a kocsiból volt kellemetlen kiszállni, hiszen ott meleg volt, idekint meg fagy. Ha tehetném, egészen biztos, hogy nem itt tölteném az időmet, de az ásatás ennél sokkalta jobban érdekelt, ezért úgy döntöttem, hogy én bizony már csak azért is ki fogom ezt bírni. - Ó, dehogynem. Én tisztában vagyok a saját értékeimmel – mondtam komolyan, mert tényleg így volt. – Mondjuk úgy, hogy elég jó vagyok a rejtélyek megfejtésében, de ha mindennap ezt csinálja az ember, akkor ez elvárható – vontam meg nemes egyszerűséggel a vállaimat. Azt már nem tettem hozzá, hogy miben vagyok még nagyon jó, de tény, hogy harc terén nagyon sok társamat leköröztem, hiszen nem mindennapi kiképzésben volt ám részem annak idején. Nem hiszem, hogy sok tanoncnak megadatik, hogy igazi farkassal szemben küzdjön, amikor elsajátítja a harcművészet rejtelmeit, ráadásul az csak plusz pozitívum volt, hogy az illúziók segítéségével én mindenféle harci helyzetet láthattam és megtapasztalhattam úgymond. Ez azért nem semmi! - Én inkább arra voltam kíváncsi, hogy maga mitől jobb vagy másabb, mint a többiek a fajtájából, akik esetleg segítenek nekünk olykor – tettem hozzá, hogy egyértelmű lehessen számára, mire is gondoltam. Abban egyet kellett értenem vele, hogy mindenkien – vagy legalábbis a többségnek – van valami olyan tulajdonsága, amivel kiemelkedik a társai közül. Legalábbis jobb esetben, mert ha csupán átlagos, akkor ilyesmi senkitől sem várható el, igaz? Márpedig az átlagosságnál semmi sem rosszabb szerintem. Még jó, hogy engem távolról sem lehetett annak nevezni. - Nézze, őszinte leszek… - kezdtem bele, miközben elértük az egyetemi kávézót és mind a ketten besétáltunk. Csak azután folytattam, hogy már bent voltunk. -… igazából nem az én tisztem eldönteni ezt. Nem sok közöm van ahhoz, hogy milyen információink vannak, hacsak nem én szerzem meg őket. Általában én eleget teszek a saját feladataimnak és ez minden. Amit tudnom kell, azt mindig tudom, de hogy mi mennyire hasznos, azt már nem tudnám megmondani – vontam újra vállat, ugyanis ami nekem nem volt lényeges, az egy informátornak vagy egy mágusnak az lehetett. Ahhoz, hogy elintézzek valakit, ha harcosra lett volna szükség, csak azt kellett tudnom, amit nagyon muszáj. Az én szerepem mindig inkább a gyakorlati rész volt, hogy úgy mondjam. - Hosszú kávé lesz, kevés tejjel – mondtam a pult mellett állva, és ha megkaptuk, akkor hát követtem a nőt az asztalhoz. Annyira még én sem vagyok bunkó, hogy ha valaki meghív, akkor szó nélkül ott hagyjam. Igaz a kísértés megvolt, de végül csak lehuppantam és levettem a kabátomat is, mert idebent már kellemes volt az idő. Mivel a vizsgaidőszak miatt nem voltak itt olyan sokan, ezért bátran beszéltem tovább. – Egyébként ritka, hogy valakiben még van lelkiismeret. Tapasztalataim szerint a legtöbb magához hasonlóban nem sok akad, legalábbis azokban biztosan nem volt, akikhez nekem szerencsém volt eddig… - mondtam őszintén, mielőtt belekortyoltam volna a gőzölgő italba. Remek, máris jobban éreztem magam! Tény mondjuk, hogy én általában olyanokkal találkoztam a legtöbbször, akikkel már valami gond volt, végtére is ezért volt szükség az én tudásomra. Ebből kifolyólag pedig egyértelmű, hogy ne ma kedvesebb fajtákkal szoktam összefutni, így a hozzáállásom sem meglepő ehhez a témához. - Visszatérve az előbbire, az egyik falkával azt hiszem, hogy elég jó kapcsolatot ápolunk, a hotelbelivel már nem tudom pontosan, hogy mi a helyzet. Mostanában nagy volt a csend, mind a két fél részéről… - mondtam neki, hogy értse, miért nem tudom elképzelni, hogy miféle előnyre tehetnénk szert, ha ő bent lenne egy falkában és információkat szolgáltatna nekünk. Bár ez természetesen még nem zárta ki azt, hogy hasznunkra lehetne, attól függetlenül, hogy én nem láttam értelmét. Nyilván, minden segítség jól jön, csak leköteleződve lenni egy farkasnak nem mindig jó dolog. - Magának mi haszna lenne abból, ha segítene nekünk? - kérdeztem kíváncsian, ahogyan ennek a gondolatmenetnek a végére értem. Csak úgy sosem szokták ajánlgatni a segítséget, ezt már megtanultam.
- Jó is az, ha valaki tisztában van saját magával. Ezt minden irónia nélkül jelentettem ki, nem volt célom vele a gúnyolódás, mert értékeltem, ha tudja valaki, hogy miben jó, nem része az álszerénység, s nem is hivalkodik, egyszerűen kijelenti, pont, el van intézve. Tehetném én is, de anélkül nem nyerhetne bizonyságot felőle, hogy elmondanám, ki vagyok, azt pedig még kicsit elodáznám. Meg aztán, anélkül nem hinné el azt sem, hogy le ne eresszem a pajzsom, azt pedig itt nem fogom megtenni, mert nem hiányzik, hogy bárki másnak is szemet szúrjak. - Példának okáért bárkivel elhitetek majdnem bármit. Ne olyanokra gondoljon, hogy a fű kék, az ég meg zöld, de bármilyen célom is van valakivel, azt nem fogja tudni, mert mindig másra terelem a figyelmét. Hol szavakkal, hol tettekkel. S igen, ha úgy akarom, a legjobb barátjuk leszek, még akkor is, ha valójában ellenségként tekintek rájuk. Lehetséges, hogy ez nem túl hízelgő tulajdonság, de azt hiszem, nálam jobban kevesek voltak képesek gond nélkül mások bizalmába férkőzni, simulékonyságom sokszor segített már ki a nehezebb helyzetekből. Ha kicsit vérmesebb némber lennék, szerintem már lecsaptam volna, de én az ilyen késztetések felett állok. - Emellé pedig az Árnyak közé tartozom, úgyhogy még fülön csípni is nehéz. Persze, ezzel sokan rendelkeznek, de azért csak nincsenek olyan hű de sokan az én koromban… Ezzel a kijelentéssel persze kettős célom van, mert ha van az állított koromnál idősebb a vérvonalamból, akkor úgyis megint az orrom alá fogja dörgölni. Az eddigiek alapján legalábbis. Az meg igazából nem zavart, hogy ezt megtudja rólam. - Értem, nem informátor. Bólintottam, és megálltam, hogy ne közöljem, ez számomra eddig is egyértelmű volt. Kötve hiszem, hogy sok mindent tudnának kezdeni egy ilyen stílusú illetővel informátorként. Mindenesetre, ez engem nem fog kifejezetten zavarni. Amint leültem, megkavartam a kávém, és elgondolkozva szemléltem a nőt. Mivel nem volt egyértelmű számomra a fél árbocra eresztett pajzsom mögül, hogy milyen erős, ezért csak erősebb lehetett annál, mint amilyennek én mutatom magam. Akkor pedig vélhetőleg jobb vele jóban lenni, még ha ez nem is tűnik olyan egyszerű feladatnak. - Meglepődne, hogy a legtöbb hozzám hasonlóban mennyi akad. Ezt szándékosan úgy fogalmaztam meg, s toldottam meg hangsúllyal, hogy szöget üssön a fejében a dolog. Nem, nem akartam, hogy a fajom elkorcsosult tagjaihoz hasonlítson bárki. Nem szolgáltam rá. Az útódaink hibái enélkül is szüntelenül nyomják a vállunkat. Magam elé húztam a szalvétámat, és elkezdtem rá rajzolni. Mindig kellett valami pótcselekvés, ilyen voltam, és kész. Ez viszont határozottan nem azt jelentette, hogy nem figyeltem oda. - Minden fajnak megvan a maga szégyene. Talán túlzottan is indulatosnak tűnhettem, de igenis haragudtam azokra, akik visszaélnek az erejükkel, akik ártatlanokat ölnek meg, önbíráskodnak, felelőtlenek. - Lehetséges volna, hogy maga még nem hallott az egyesülésről? Kérdeztem enyhén felvont szemöldökkel, mert bár nem rég történt, szerintem ez elég fajsúlyos dolog ahhoz, hogy minden Őrző tudja. Ha pedig nem, akkor valahol elég nagy gond lehet az információáramlásban. Ez nem feltétlenül volt ugyan az én gondom, de attól még nem voltam rest beavatni. Persze, lehet, hogy tud róla, csak kamuzik, de úgy vélem, azt megéreztem volna. - Addig botorság lenne bármi hasznot remélnem, míg nem tudok én segíteni. De biztosíthatom, semmi olyanra nem tartok igényt, ami nagy fejtörést okozna bárkinek. Még csak szívességnek sem veszem. Nem vezérel semmiféle aljas szándék, és nem akarok kizsarolni senkiből semmit. Vonok vállat, hisz, amit hisz, végül döntök. Nem fogom többet fölöslegesen tépni a szám, mert nincs értelme. Bár szerettem játszani, de a kapcsolatom az Őrzőkkel sosem tartozott ebbe a kategóriába. - Azt mondta… szereti a rejtélyeket. Mondja meg mi ez, és én sem fogom kerülgetni a forró kását. Toltam elé a szalvétára rajzolt vastag kör alakú szimbólumot, feltételeztem, hogy nem fog abba a hibába esni, hogy hanyagul visszatolja, és közli, hogy ez bizony egy kör. Ha pedig igen, akkor nincs több dolgom vele.
- Tehát könnyedén tud kétszínűvé válni – nyugtáztam magamban a hallottakat. Ezt most nem negatívumként mondtam, hanem egyszerűen csak megállapítottam, mert szerintem az, aki képes volt erre, az kétszínűnek nevezhető. Mondjuk tőlem amúgy is távol állt az ilyesmi, ezért sem lettem volna valami jó színész. Én nem tudtam palástolni a valódi érzelmeimet vagy gondolataimat, mindig kiadtam magamból, de legalább egyenesnek ismertek és tudták, hogy mire számíthatnak tőlem. Ha valaki az én véleményemet kéri, az biztos lehet abban, hogy azt kapja, amit tényleg gondolok és nem azt, amit ő akar hallani. - Aha… - bólintottam a korát hallva. Nem tudtam pontosan még mindig, hogy ez mennyi lehet, de talán nem is volt ez most olyan fontos. Ettől függetlenül azonban még szépen elraktároztam ám magamban ezt a szófordulatot, még ha nem is tudatosan. – Nem, valóban nem az vagyok! – halovány mosoly jelent most meg az arcomon, hiszen jól következtetett. Jellemre én nem voltam olyan könnyed és simulékony, amilyennek időnként egy informátornak lennie kellett. Bár az is tény, hogy én náluk jóval nagyobb kockázatokat vállaltam a legtöbb esetben és veszély is több leselkedett rám, ha arról volt szó. Míg ők begyűjtöttek valamit, addig én annak segítségével dolgoztam. Végtére is, a munkamegosztás jól működött és egyáltalán nem tartottam őket használhatatlannak, csak azért, mert némelyik nem tudta volna megvédeni magát. - Magához hasonló… - újabb bólogatás következett. – Értem! – nem, nem értettem teljesen, de nem számít. Kezdett furcsa lenni számomra a sok kis utalása, mintha valamit szeretett volna az orrom alá dörgölni, csak éppen én még nem jöttem rá, hogy vajon mire akarhatja felhívni a figyelmemet. Pedig nem volt ez nehéz feladat, de ilyen ködösen még az én esetembe sem igazán szokott ez működni, ez kétségtelen. Főleg, hogy elképzelésem sem volt eddig arról, hogy mégis kivel hívattam meg magam egy kávéra. Bár valószínűleg akkor sem részesítettem volna más bánásmódban, egyszerűen csak morcos lennék, mert tudnám, hogy erőben felettem áll és ez ritka jelenség volt az életemben. Nem nagyon figyeltem oda arra, hogy mit firkálgatott a szalvétájára. Mindenkinek van valami, amivel le tudja kötni a figyelmét vagy a felesleges energiáit le tudja vezetni olykor. Nekem sajnos nem nagyon volt ilyen, de talán a gondolkodás mégiscsak ide illett volna. Általában én munkán törtem a fejem, ha valamit találtam, akkor azzal kapcsolatban vettem sorra magamban bizonyos lehetőségeket. Ez is eléggé ki tudott ám kapcsolni és mellette még figyelhettem is a beszélgetőtársamra, mert nekem ez is ment. - Ugyan kérem! – halkan elnevettem magam, mert már a feltételezés is sértő volt. – Láttam is, nem csak, hogy hallottam róla… - ráztam meg a fejemet, hiszen volt nekünk közvetítés a harcról és a mészárlásról is. – Ettől függetlenül azonban még külön élnek, így egyelőre én még nem álltam át arra, hogy egynek vegyem őket. Hiszen alig három hét telt el azóta, gondolom ezért senki nem fog megkövezni – kortyoltam egyet a kávémból, aztán összeszűkültek kicsit a szemeim, mikor ránéztem. – Engem az sokkal jobban érdekelne, hogy vajon maga honnan tud róla… - igaz, hogy elmondta, hogy milyen nagyszerűen tud információkat szerezni, de attól még furcsállottam egy egészen kicsit ezt a fejleményt. - Egy önzetlen farkas? Honnan jött maga? – nevettem el magam akaratlanul is újra. – Nem találkoztam még senki olyannal az emberek között sem, aki ingyen akarna szívességet tenni bárkinek is. Remélem, megérti, hogy miért furcsállom ezt annyira és kételkedek benne erősen – miközben a szalvétát elém tolta, egy kicsit előrébb hajoltam, és jobban megnéztem magamnak. – Azt megköszönném! – reagáltam még az általa elmondottakra, mielőtt a kört kezdtem volna jobban megnézni. – Hm… - dünnyögtem magam elé. Forgattam is kicsit, de természetesen mindenhol ugyanolyan volt, úgyhogy ez csak afféle pótcselekvés volt részemről, amíg az emlékeim között kutattam. – Mintha láttam volna már valahol régen, csak azt nem tudom, hogy mihez kapcsolódott. Fenébe! – szitkozódtam magam elé és a koncentrálástól kicsit megint szűkültek a szemeim. – Akkor láttam, amikor a krónikákat olvastam, ez biztos. Csak tudnám, hogy melyik lejegyzett történetnél volt ez… - sajnos az én agyam sem volt képes megjegyezni mindent, főleg nem azt, amit évtizedekkel ezelőtt láttam egyszer futólag. Szerintem már az is jó, hogy egyáltalán ismerősnek találtam és tudtam, hogy hol láttam. Amikor elkezdett érdekelni a történelem, akkor lógtam be és olvasgattam az őrzők feljegyzéseit még annak idején, fiatalon. Azóta azonban rengeteg idő telt már el.
Bólintottam, bár a kétszínű egész enyhe megfogalmazás volt, mert engem olykor a szivárvány is megirigyelhetne. Nem véletlenül voltam színész korábban, vagy épp éltem kettős életet. Én ettől vagyok igazán önmagam, ha csak egyféle lennék, felettébb unatkoznék. Ezt azonban aligha leszek képes bárkinek is megmagyarázni, de nem is állt szándékomban, távol álljon tőlem, hogy valaha is magyarázkodni kezdjek. Ha úgy volna kedvem, tudtam volna olyan alázatos és bájos lenni, hogy ne így alakuljon ez a találkozás, de vannak helyzetek, amikor nem vagyok hajlandó kozmetikázni a reakcióimat. Vagyis, nem ilyen mértékben, mert még így is jóval finomabb voltam, mint ami alapból jött volna első felindultságomban. Ha Őrző lennék, kétségtelenül informátornak lennék a legjobb, de a sors nekem más lapokat osztott, és nem mondom, hogy valaha megbántam volna a dolgot, nem, egyáltalán nem bántam, hogy vérfarkas vagyok, az Elsők egyike. Érti? Nem hiszem, de előbb-utóbb fogja, és nekem nem igazán számított, hogy ez ebben a szent pillanatban, holnap, esetleg két hét múlva lesz, vagy még később. Nem ez volt a lényeg. Viszont abban biztos voltam, hogy csipegeti fel a morzsáimat, és ha tud velük mit kezdeni, akkor bizony rá fog jönni, még ha elhinni nem is feltétlenül akarja majd. - Nekem kicsit túlontúl idealistának tűnik ez az egyesítés. Megértem, hogy nem bírja egyként kezelni őket, idővel majd kiderül, hogy működőképes-e a dolog. Elmosolyodtam. Hogy honnan tudok róla? Hát egy magamfajtától, meg persze a szellemvilág is alátámasztotta a hallottakat, de hát, nem mondhatom azt, hogy hahó, sokan suttognak a fülecskémbe, ha úgy akarom. Egy védőszellemet még be tudnék adni bárkinek, de ez úgy vélem, sok lenne. Más kérdés, hogy általában nem válaszolnak minden kérdésre, sőt, inkább nagyon kevésre kapok értékelhető feleletet, viszont a már lezajlott dolgokra hajlandóak valamilyen formában visszaigazolást adni. - Három hete vagyok a városban, és jó a fülem, meg a szemem, az orromat ne is említsük. Ez tök igaz volt, mert ha nem találkozom Unalaqkal, és nem avat be, akkor is szemet szúrt volna a dolog, mert az viszont elég elterjedt tény volt eddig, hogy itt két falka van. Megjegyezném, most is kettő van, csak épp rajtunk kívül senki sem tud a másikról, és ez így is van jól. - Valójában, innen származom, de Londonból jöttem. Azt is mondhatnám, hogy a Marsról, ha már ekkora csoda az önzetlen farkas, bár ez jelen szófordulatban nem állja meg a helyét, mert nekem is szükségem van valamire tőlük. Meg tudnám szerezni, ha akarnám, de akkor nem feltétlenül lennék képes tartani magam ahhoz az álcához, mely szerint majdnem 300 éves magányos farkas vagyok. Meg aztán, az én vérvonalam tagjait kicsit nehezebb feltérképezni, ha nem akarják. - Nem azt mondtam, hogy ingyen, mert bizonyos szempontból nekem is korlátoltak a lehetőségeim. Viszont semmi olyanról nincs szó, ami nincs jelenleg a birtokukban. Vonok vállat, kételkedjen, nem számít, az idő majd úgyis beigazolja, hogy nem kamuzok, és hosszútávon tényleg többet kapnak majd tőlem, mint amit én tőlük. Új testre még jó ideig nem lesz szükségem, ha meg meghalok, vélhetőleg sokáig úgysem támaszthatnak fel, úgyhogy ilyen nagy kaliberű dolgokat figyelembe sem veszek. Azt azonban tudni szeretném, hogy az itteni farkasok közül ki tartozik a vérvonalamba. Sajnos egy kölyköm sem volt itt, így ezen a vonalon nem tudtam elindulni. Míg a kört szemlélte a szalvétán, én a kávémat kortyolgattam, nagyot nőtt a szememben azzal, hogy tényleg szemügyre vette, és nem kaptam meg flegmán, hogy ez egyértelműen micsoda akar lenni. Nem, a mi világunkban semmi sem lehetett ennyire egyértelmű. - Ha tudja, mi ez, akkor tudja, kik közé tartozom. Jegyeztem meg, mintha ezzel olyan sokat mondanék, miközben gyakorlatilag nem mondtam semmi értelmeset. Első hallásra. Ám valójában elmondtam vele, hogy nem vagyok magányos farkas, és mivel nem tagadtam, bizony szerepelhetek a krónikákban. De még mennyire, hogy szereplek. - Érdemes elég korai időpontokra visszatekinteni. Többet nem fogok segíteni, mert egyrészt valóban nem akartam az orra alá dörgölni, hogy igen, kisanyám, én vagyok Eska, másrészt, szerettem játszani, és kíváncsian vártam, megfejti-e a mai feladványt. Mondjuk, az eddigiek alapján azon se csodálkoztam volna, hogy felhúzza magát rajta, de ha tényleg szereti a rejtvényeket, úgyis addig böki majd a csőrét, míg rá nem jön.
- Igen, én is kíváncsi leszek arra, hogy mennyire fog ez működni közöttük. Nem fűzök egyelőre túl sok reményt hozzá, aztán majd kiderül – vontam meg a vállaimat. Mondjuk engem annyira nem zavart volna, ha egymást gyilkolják le, amíg az embereknek nem esik semmi baja. Az ő dolguk, hogy mennyire ritkítják meg a saját soraikat, de nem lepett volna meg, ha a későbbiekben is akadnának még összetűzések közöttük. Nem véletlen szerintem az sem, hogy egyelőre még mindig külön élt a két falka, még ha bejárást is kaptak egymáshoz mostanra. - Rendben, akkor ezek szerint elég hamar sikerült beszereznie a fontosabb információkat – nyugtáztam, legalább ezt sem én kotyogtam ki. Nem mintha titok lenne, a szemfülesebbeknek tényleg hamar feltűnhetett, hogy mi a helyzet. Elég volt talán egy falkataggal is találkoznia ahhoz, hogy megtudja ezeket az információkat, mert az adott személy abban bízott, hogy új taggal fog gyarapodni ezáltal a falkája. Bár azt hiszem, hogy a legtöbben nem lennének ennyire felelőtlenek, de kitudja. Mindig tanul újat az ember, ez egyszerűen elkerülhetetlen. - Tudja, hogy nem erre gondoltam, de azért jó tudni – nevettem el magam halkan, a honnan jött kérdésemre kapott válaszon. Legalább még egy kis részletet megtudhattam róla, és ha azon múlik, akkor a londoni őrzők biztosan tudnának róla mondani valamit, ha megkérdezném tőlük. Már ha módjukban állna elárulni nekem, de egy kis hazugságba még én sem halnék bele, ha azon múlna, hogy némiképp előnyhöz jussak vele kapcsolatban. Szerettem, ha jól informáltnak tekinthettem magam és ez jelenleg még nem nagyon állt sajnos. - Nos, kíváncsi lennék, hogy mire lehet szüksége, amit maga nem tud beszerezni, de mi igen – őszinte érdeklődéssel szemléltem, miközben ittam még néhány kortyot. Máris kezdett egy kicsit jobb hangulatom lenni, hála a koffeinnek, amiből kapott egy kisebb dózist most a szervezetem. Nem lesz ez rossz, ennyi már bizonyos. Mondjuk, azt nem tudtam még biztosan, hogy ő szeretne belőlem információkat kiszedni, vagy fordítva, esetleg mindezt kölcsönösen. Nem voltam híve annak, hogy idegeneket avassunk be olyan dolgokba, amihez semmi közük nem volt, de vannak kivételes esetek mindig. Már csak azt kellett eldöntenem, hogy ez most annak számít-e, vagy sem. Talán idővel ki fog derülni számomra is. - Hogy kik közé? – kérdeztem vissza, bár csak egyetlen pillanatra néztem fel rá újra, aztán ismét a körre koncentráltam. Egészen biztosra vettem, hogy már láttam és olvastam róla, és a legbosszantóbb az, amikor az ember nagyon töri valamin a fejét és csak azért sem ugrik be. Utána meg váratlanul olyan pillanatban jut eszébe a megoldás, amikor egyáltalán nem számít rá. Nem szerettem volna, ha éppen most történik ez velem is. Túlzottan felkeltette hozzá az érdeklődésemet, és ha én valamit meg akartam fejteni, akkor azt általában sikerült is. Előbb, vagy utóbb, de mindig ment. Most inkább előbb szerettem volna, méghozzá egészen konkrétan azonnal. - Korai időpont… - motyogtam magam elé elgondolkozva, ismételve az elhangzott szavakat. Már annyira koncentráltam, hogy kis híján megfájdult tőle a fejem. Mi mást tehettem volna? Igyekeztem összerakosgatni magamban az elhangzott információmorzsákat, és felfedezni a ködös emlékeim között, hogy melyik történethez kapcsolódott kör. Már nagyon régen volt, hogy belenéztem a krónikákba, de biztos, hogy láttam, mert a kép előttem volt. A legrégebbi történeteket igyekeztem felidézni magamban, aztán eszembe jutott, hogyan beszélt a koráról, a fajtársai miatt érzett szégyenről és a magatartását is figyelembe vettem természetesen. Minden aprócska részletet próbáltam most a megfelelő helyre beilleszteni, aztán néhány percnyi csend után hirtelen felkaptam rá a tekintetemet. Szemeim elkerekedtek a hitetlenkedéstől, aztán megráztam a fejemet. - Nem, az nem lehet! – még el is nevettem magam. – Ne akarja nekem ezt beadni, hogy arról van szó, amire gondolok! – engem általában nem egyszerű meggyőzni a dolgokról, nekem sokszor kézzel fogható bizonyítékra van szükségem hozzá. Az eddigiek azonban egyértelműen erre mutattak. Már csak az volt a kérdés, hogy szórakozik velem és remekül játssza a begyakorolt szövegét, vagy azért ennyire magától értetődő minden egyes megnyilvánulása, mert igazat mond.
Kezdőlap
„túl-sok-jelentőségteljes-infó/esemény/emlék-túl-rövid-idő-alatt” alapon… ha nem, akkor nem)
