Ezt a hideget tuti nem fogom soha megszokni, milyen mázli, hogy ha minden úgy alakul, ahogyan azt David előre megmondta, akkor már nem sokáig kell tűrnöm. És ha ennyire fázok, akkor miért itt kint ücsörgök? Fogalmam sincs, inkább itt, mint odabent a folyosón, ahol amúgy is annyian vannak, hogy a földön kívül máshova nem tudnék ülni. Baráti társaságom nincs, akikkel befoglalhatnánk egy ülőgarnitúrás asztalt, csapódni meg nem szokásom, úgyhogy maradt egy pad a parkban. A hideg ellenére itt legalább jó a levegő és nem trappolnak bele a számba.
Lyukas órám volt, még legalább egy óra hátravolt belőle, hazamenni meg felesleges lett volna, annyira közel nem lakunk, így a padon ücsörögve való tanulás mellett döntöttem. Ártani nem fog, mert annyira príma nem voltam a tantárgyaimból, de tény és való, hogy egy csomót fejlődtem az utóbbi időben. Mire nem jó az a rengeteg idő, amit a szobájába bezárkózva tölt el az ember.. Amúgy sem nagyon számított, átmegyek-e a vizsgáimon, azért iratkoztam be egyáltalán az egyetemre, hogy csináljak valamit és nehogy ott kössek ki, hogy tényleg egész nap a szobámban gubbasztok. Már amúgy is jobb volt a helyzet, kezdtem afelé haladni, hogy inkább kiélvezném azt a fél évet, ami még maradt, minthogy sírjak és bánkódjak miatta. Mindenki jobban jár, én is, a környezetem is. Mondjuk ez nem ment egyik pillanatról a másikra, de rajta voltam az ügyön. Ékes példája ennek az is, hogy kivárom a lyukas órámat és tanulok, minthogy fogjam magam, tegyek magasról az egészre és húzzak haza, ellógva a nap hátralevő részét.
Vaskosabb kiadású francia nyelvtankönyvet bújok, homlokom ráncolva koncentrálok az anyagra, hogy minél hamarabb a fejembe verhessem. Kesztyűben lapozni mondjuk nem túl könnyű dolog, ennek köszönhetően sikerül a saját kezemből kiverni a könyvet, a vastag kötet pedig hangos puffanással landol a földön. Az alap zaj mondjuk elnyomja, de a közelben sétálók felém kapják a fejüket, én pedig amint felkaptam és találomra felcsaptam valahol a könyvet, nem győzöm lejjebb húzni a sapkámat és úgy tenni, mintha az égvilágon semmi sem történt volna.

Épp lyukasórám volt, már legalább fél órája dekkoltunk az előadóban, mire valaki a tanulmányiról vette a fáradtságot és elbattyogott idáig, hogy közölje: a tanárunk beteg, csak „elfelejtett” szólni, jövő héten ugyanitt, ugyanekkor folytatjuk a tananyagot, ahol abbamaradt.
Tavaly még örültem volna egy ilyen lyukasórának, mint majom a farkának, most inkább bosszantott... mérget mernék venni rá, hogy nem fogunk a tananyag végére érni, de vizsgán ugyanúgy kérdezni fogja a tanár, ha meg mégis belesűríti valahogy a maradék órákba, akkor meg azért lesz cefet hajtós az egész, ráadásul egy óra alatt már a városba sem sok értelme van kiszaladni, mert tényleg olyan rohanós lenne egy kajálás is, hogy kár érte. Inkább kapom vállamra a tagyómat, sapka a fejemre, aztán indulok az udvar felé, hogy sétáljak egyet a parkban. Mióta beköszöntött a télies idő, úgy is inkább van tömeg odabent, mint idekint, azt meg mostanában a szokásosnál is nehezebben viseltem.
Igaz, most épp nem esett, de volt valami kellemesen megnyugtató abban, ahogy a friss hó ropog az ember csizmája alatt, a kezeim zsebre vágva, ahogy dúdolászva figyelem a felhőket... nagyjából addig, amíg néhány perccel később valami tompa puffanás meg nem zavar a cél nélküli, gyermeteg ábrándozásban, amikor pedig a zaj forrása felé pillantok, ismerős vonásokat vélek felfedezni a sok téli ruhanemű alatt. Jason? Itt? Az egyetemen? Mi a fene... Egy szóval sem említette, hogy ő is ide fog járni, igaz, az utóbbi hónapokban nem is beszéltünk, hogy egyáltalán esélye legyen ilyesmiről beszámolni, és valahogy meg is tudom érteni a múltkori, vízparti kis találkánk után. Közelebb is sétálok hozzá, úgy, hogy lehetőleg ne vegyen észre, s csak amikor újra belemélyedne az olvasásba, olvasok bele a könyvébe hátulról, a válla felett átkukucskálva.
- „On ne voit bien qu'avec le cœur. L'essentiel est invisible pour les yeux.” – olvasom a jól ismert szavakat a nyelvtani példamondatok közt, mert A kis herceget még mindig jobban kedvelem, mint a száraz nyelvtant... francia-imádat ide vagy oda, a nyelvtan valahogy sosem volt a szívem csücske.

Hamar felkapom a könyvemet és húzom be a nyakam a sálam közé, mintha semmi sem történt volna és nem én voltam olyan ügyetlen, aki sikeresen elejtette a könyvét. Aztán amint elült a közelben sétálgatók kíváncsisága és figyelmük másfelé terelődött, ismét megpróbálkoztam kinyitni azt a könyvet, ezúttal kínosan ügyelve arra, nehogy ismét a földre dobjam. Nem kell sok, hamar belemélyedek újfent az olvasásba, mert habár a nyelvtan nem éppen a kedvencem, a példamondatok érdekesek és én tényleg szeretnék jól megtanulni franciául, úgyhogy minden adott, hogy lelkesen lapozgassam azt a könyvet. Egészen addig, amíg meg nem hallok egy ismerősen csengő hangot. Hirtelen kapom fel a fejemet, a könyvet pedig nagyobb vehemenciával csapom össze, mint azt kellene, de ezúttal már nem ejtem ki a kesztyűs mancsaim közül.
- Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - fordítom automatikusan az elhangzó szavakat, mert ez még az én francia tudásommal is tökéletesen megy, A kis herceg előttem sem ismeretlen, mindig öröm, amikor valami ismerős mondat köszön vissza a tankönyvből.
- Szia - köszönök kissé sután, ahogy tekintetem Leni arcára siklik, de akkor egyből eszembe jutnak a parton történtek és inkább lesütöm a pillantásom, cipőm orrával kezdve el böködni a letaposott havat a pad tövében. - Nem gondoltam volna, hogy pont itt fogunk összefutni - veszek erőt magamon és emelem fel a fejemet. Igazándiból nagyon is gondoltam rá, hiszen tudtam, hogy ide jár egyetemre, idő kérdése volt csupán, mikor futunk össze. - Jól vagy? - érdeklődöm félénken, mert a legutóbbi találkozásunk alkalmával egyikünk sem volt éppen csúcsformájában és bármi is történt akkor közöttünk, nem tudnék csak úgy hátat fordítani neki és itt hagyni. Az egyrészt nem én lennék, másrészről mégiscsak fontos nekem, hiába kavartuk múltkor igencsak szép fasírtba magunkat.

Kissé meglep az a vehemencia, amit szerencsétlen nyelvankönyvnek kell átélnie – nem mint ha mostani hangulatomban velem jobban járt volna... Nem vonzott különösebben a nyelvtan, legalábbis olyan mélységekben, ahogy a suliban oktatják... A helyesírás ment, a szórendekkel, ragozásokkal sem volt soha problémám, de hogy már ezek történelmét meg elemzéseit nyüstöljük untalan? Túl száraz...
- És azt is tudod, hogy a könyvben kitől származnak ezek a szavak? - kérdeztem vissza, mielőtt egy sziával magam is visszaköszöntem volna.
- Miért? Pedig sosem titkoltam, hogy én is itt járok egyetemre. - nem mint ha akartam volna, szívesebben fejeztem volna be New Yorkban a tanulmányaimat, de ember tervez, a szülők pedig felülterveznek, ugyebár. Másrészt, akkor még köztünk sem volt ilyen puskaporos a hangulat, mint mióta megtudtam, hogy ő is ide költözött a városba.
- Jó, tudom, te valószínűleg nem azt a szakot csinálod, amit én, de előbb vagy utóbb várható volt... jut eszembe, milyen szakra íratkoztál be? Francia vagy irodalom? Vagy tanári? - említettem meg azokat a szakokat, amikhez így nagy hirtelen kötni tudnám A kis herceget, aztán vagy igazam lesz, vagy kijavít, ha nem, legalábbis gondolom.
- Volt már jobb is. - vonok vállat hanyag mozdulattal, mert úgy érzem, ha elkezdeném részletezni neki, hogy mi minden nyomja a szívemet, vagy nem tetszik azzal kapcsolatban, ami mostanában történt velem, körülöttem, holnap reggelig sem érek a végére, és elég egyhangú és hangulatgyilkos beszélgetés lenne.
- És veled minden rendben? - passzolom inkább vissza a kérdést, meséljen ő, remélhetőleg az vidámabb lesz, mint esetemben.

- Persze. Olvastam én is A kis herceget. Egyébként meg az idézetek végén oda van írva, kitől származik, ha nem lenne egyértelmű - mondjuk szerintem ez pont egy olyan idézet, ami manapság már olyan elterjedt és híres, hogy a legtöbben a mű ismerete nélkül is tisztában vannak azzal, ki írta.
- Persze, de akkora nagy ez az egyetem és elég sokan járnak ide ahhoz, hogy simán elkerüljük egymást - legalábbis szerintem, a gimiben is volt olyan, akit minden bizonnyal soha nem láttam és ide valószínűleg többen is járnak. Bár fene tudja..
- Francia - adtam választ röviden. Igazándiból teljesen mindegy lett volna, milyen szakra iratkozom be, csak pusztán időtöltés az egész, úgysem fogom tudni végigcsinálni. - Kicsit döcögősen ment az első hónap, de akadnak jófej csoporttársak, akik segítenek feltornázni kicsit a tudásomat - mondhatni már egészen szépen beszéltem a nyelvet, ahhoz legalábbis mindenképpen, amilyen az első levélváltásaink során volt. Messze vagyok még a tökéletestől, de nem is azért csinálom.
- Szeretnél beszélni róla? - őszinte a kérdésem, nem illem szülte a szavakat, mert úgy érzem, voltunk annyira jóban az incidens előtt, hogy megoszthassuk egymással az ilyen komoly dolgokat is. Ráadásul tényleg érdekel, itt vagyok, ha szeretne valakinek panaszkodni kicsit. Nem sok esélyét látom a dolognak, lévén nekem sem lenne túl sok kedvem a komoly dolgokról valaki olyannal beszélni, aki képes hónapokig bujkálni csak azért, mert szar az élet.
- Alakulnak a dolgok, igen - egyszerűbb ezt mondani, mint azt, hogy továbbra is ugyanolyan mély gödör alján csücsülök, mint eddig, de inkább most hazudok neki és akkor nem kell megint azt a képébe vágnom, hogy nem beszélhetek róla. Pedig ha tudnám, hogy azóta már tudomást szerzett erről az őrült világról, sőt a része is lett, lehet egészen más lenne a helyzet…

- Ó, így könnyű. Legalábbis Antoine de Saint-Exupérynél. - azt meg csak magamban teszem hozzá, hogy Marcel Proust vagy André Gide idézeteinél lehet, hogy én is elvéreznék annak ellenére, hogy még mindig sokkal jobban ismerem őket, mint az amerikai költők többségét. Abban valószínűleg Jason röhögve lemosna a pályáról, de így is elég pocsék a hangulatom mostanság ahhoz, hogy ne akarjak azon versenyezni, ki ellen miben maradhatnék még alul?
- Persze, nagy az egyetem, fogjuk rá... De amikor egy-egy nem várt ismerősöm felbukkan, mégis sokszor úgy érzem, hogy a város mégis túl kicsi. Vagy a világ? - ki gondolta volna, hogy a nagyapám, akivel egész életemben szinte csak telefonon kommunikáltam, és a hangja, és néhány régi, kopott fénykép alapján kellett elképzelnem, pont itt él? Arról nem is beszélve, hogy a másik vér szerinti nagyapámat is megismerhettem?
Csak meglepetten vonom fel a szemöldököm, mert őszintén... abból kiindulva, hogy régebben mennyire vért izzadtunk mindketten azzal, hogy ilyen nyelven kommunikáljunk – gondolom Jason azzal, mire lefordította amit akart, én meg mire kitotóztam, mit is akarhat pontosan – most elég váratlanul ér.
- Hát, sok sikert hozzá. Az jó, ha akad segítség. - nagy segítség tud lenni, nálam is az Symara segítsége, legalább a sulis dolgokon kívül a munkával járó dolgokba is belekóstolhatok.
A kérdése egy kissé váratlanul ér, bár magam sem tudom, miért... talán a múltkori veszekedésünk az oka, vagy hogy az, hogy igazából hónapok óta nem is beszéltünk egymással azon kívül... vagy csak mert tényleg annyira szar fordulatot vettek a dolgok mostanában. Végül jobb híján csak vállat vonva kezdek bele, óvatosan.
- Kiderült, hogy több rokonunk is él a környéken. Az egyikük tavaly halt meg, egész fiatalon, mielőtt egyáltalán még találkozhattam volna vele, mert... apám egyszerűen rettegett attól, hogy megismerjem a valódi rokonait. Tudod, még tizenéves korában nevelőszülőkhöz került, úgyhogy a New yorki nagyszüleim sem vér szerintiek igazából... - nem vagyok biztos benne, hogy hol kéne kezdenem egészen pontosan, így csak találomra belecsapok a lecsó közepébe - Kiderült, hogy a nem csak az anyai, de az apai nagyapám is itt él. Akkor ott volt a tavalyi április, amikor még engem is elpateroltak a városból úgy, hogy beleszólásom se nagyon volt... - tudom-tudom, hogy én sírok folyton New York után, de akkor is! - Aminek a vége azzal a bizonyos kómával végződött, amit múltkor már mondtam. Azóta meg...  . A nyári vakációmat is tönkre vágta az, hogy szó nélkül hazacibáltak - igaz, valószínűleg nem szó nélkül kellett volna elhúznom otthonról, kivívva az egész család rosszallását vele - Sikerült összebarátkoznom egy fiúval, aki korábban megmentette az életemet amikor sikerült összetörni az autómat, erre rejtélyes körülmények között ő is meghalt... most komolyan, hiába rágják a fülemet azért, hogy legyek kicsit szociálisabb, mi értelme barátokat szerezni, ha mindenki meghal? Vagy eltűnik? Vagy elköltözik? - fakadok ki a végére, hisz ott volt először gyerekkori legjobb barátom, Charlie, aki mondhatni mellettem halt meg a buszbalesetben, utána Matt halála, Symara is elköltözik... ha még tudnám, hogy valószínűleg Jasonnel sem lesz túl hosszú életű a barátságunk, önhibánkon kívül...

- Ebben van valami - mondtam halkan, elgondolkozva, mert habár nekem csak egy személy bukkant fel az életemben, akire nem számítottam volna, ő felért száz nem várt ismerőssel is. Minimum. - Kicsi is, őrült is az egész világ - az enyém legalábbis mindenképpen, elég durván a feje tetejére állt, ami azt illeti, éppen úgy, mint Lenié, bár erről túl sokat nem tudok és azt a lényeges információt valószínűleg soha nem is fogom megtudni, ami talán a leginkább számítana.
- Köszi. Igen, nem tudom, mennyire boldogulnék nélkülük - apró mosoly szaladt át a képemen. Bár aztán úgyis tök mindegy, mert ha minden igaz, a második félévet már úgysem tudom végigcsinálni, akkor meg nem mindegy, hogyan teljesítek? Valahol az volt, valahol mégsem, mert így legalább volt valami, amiért ki tudtam rugdosni magam az ágyból és hiába tűnt értelmetlen harcnak, mégiscsak volt valami célom, ha épp egy jó zh megírása, akkor az. Az én esetemben nem kellett több - nem is lehetett volna több.
Tényleg érdekel, mi történt vele és ezen az sem módosít, mennyire összevesztünk a legutóbb. A barátom és az is marad. Figyelmesen hallgattam, amit mesélt, nem véletlenül kérdeztem, érdekelt a válasza és rohadt szar volt látni, hogy neki is bőven kijutott a rossz dolgokból mostanában.
- Tényleg nem lehetett egyszerű számodra az elmúlt időszak. Sajnálom, hogy ennyi borzalmat kellett átélned… - elhűlve tekintek rá, mint aki nem akarja elhinni, hogy igaz lehet mindaz, amit hallott. Annyira képtelennek tűnik… Keserédes mosolyt fakaszt a kifakadása, mert nagyon is meg tudom érteni és ha abba gondolok, hogy hamarosan mi is ide jutunk…
- Tudod, ha picit belegondolsz a másik helyzetébe.. Legalább széppé és kellemessé teszed az utolsó napjaikat, emlékezetessé teszed az együtt töltött időt, kellemes emlékekkel ajándékozod meg őket és ez, bármennyire is legyen szar a te szemszögedből, mindenképpen értékelendő dolog - nekem legalábbis az lenne, mert kifejezetten boldoggá tudna tenni, ha ugyanolyanok lehetnénk, mint régen. Sokat segítene. De tudom, neki milyen nehéz és éppen ezért nem szeretném még ennél is nehezebbé tenni neki, főleg azok után, amiket mesélt.
- Most viszont mennem kell. Ne haragudj, hogy így magadra hagylak, de.. remélem még találkozunk - kapom fel a könyveimet, a táskámat és ha vissza is tart, akkor is megyek. Nehéz szívvel, de megyek, inkább gyűlöljön azért, mert cserben hagytam, minthogy sirassa majd az újabb elvesztett barátját. A harag hamarabb kikopik majd, mint a fájdalom…

Mondhatjuk, hogy a körülményekhez képest egészen sokáig tartottam magam. Minden feladatomat elláttam, mindig ott voltam, amikor kellett. Nyilván a megjelenésen kívül sok hasznom nem volt. Tudtam, hogy erre (megint) nem leszek büszke, és senki sem (lett volna) az, aki valaha is ismert. Az egyetlen szerencsém eddig csupán annyi volt, hogy semmi olyasmi nem történt őrjáratozás közben, ami azonnali megoldást kívánt volna részemről. Nem zaklattam Kyle-t. Persze, ha ő keresett vagy hívott, megmondtam neki, hogy élek és nyilván "jól" vagyok, legalább is, viselem, ahogy tőlem telik. Ahogyan ő is tette, feltételezem. De a mai nap más volt. Már hetek óta benne vagyunk az áprilisi átok mételyében, a hétvégére nem voltam beosztva sehova sem, és én ahelyett, hogy a műhelyben szorgoskodtam volna, inkább a műhely ajtaját bezárva adtam át magam a nap közbeni ivás végtelenül káros szenvedélyének. Mostanra már nem tudtam, hogy mi nyomja jobban a szívem. A Bestia egyre csak gyűlő nyugtalansága, a hiány vagy az üresség. Nincs halál. Ezt hazudtam neki, ezt tanította a törzsem, és én teljes szívemből hittem, hogy ez igaz, de most mégis szemenszedett hazugságnak éreztem, szembe köptem az érzéseimmel a saját Teremtőmet és a népemet egyaránt. Mert talán valóban nem volt halál, mert mindannyian tovább éltünk valahol ezután, de ez ilyenkor már nem tudott vigasztalni. Mert hiába él valahol, az olyan messze van tőlem, hogy ezt a távolságot semmivel sem tudom átszelni, hogy akár csak egy szóra, egy pillantásra vele lehessek. Igenis van halál. De nem azok számára, akik elmentek. Hanem azok számára, akik itt maradtak.
Este hét körülre már nem igazán tudtam magamról. Arról sem, hogy pontosan mennyit ittam, hogy miként és hogyan kerültem le egyáltalán a városba a Lakból. Ha kocsival jöttem is, mégis hol parkoltam le. De ezek egyáltalán nem számítottak, mert a szívem ürességét a hamis vágy kezdte egyre és egyre megtölteni. Egészen addig, amíg túl nem csordult, és egy ki tudja, hányadik, félig üres vodkás üvegből nagyot kortyolva indultam meg a félhomályban az egyetemi parkon át.
Nagyon határozott (és nagyon hamis) céllal érkeztem, és mivel az agyam egyik eldugott szegletében Harcosként felsejlett, hogy mások területére merészkedek, már csak egy Napgyermeket kellett találnom, aki kezeskedik értem. Mert biztos lesz olyan.
Nem sok dolog tűnik fel a világból. A parkban lézengő civilek sem, akik, ha mást nem is, hát gyanakodva méregetik dülöngélő sziluettemet. Meghúzom a vodkát. És az sem tűnik fel, hogy amíg az egyetem épületéig vezető, végtelennek ható távolságot próbálnám átszelni, íriszimben a farkas aranysárgájának fényei világítanak bele a sötétbe. Civilek közt.
Érzéseim szerint minél közelebb kellene érnem az épült falaihoz, egyre távolabbinak látom őket. A homályos a csőlátásom közepébe egy ismerős-idegen alakja úszik be. Kicsit megrázom a fejem, mintha ettől tisztábban látnék, de nem igazán segít, aztán kicsit még össze is zavar. Hátha egy újabb korty segít.
- Re... Rebecca?
Nem valószínű, hogy meghallotta, ahogy megtippeltem a kilétét, de a semmivel sem összekeverhető mágia finom melegséggel kezdte simogatni a bőrömet, orromba saját, alkoholtól nehéz bűzöm mellett a falkatársamé is bekúszott.
- Szia Rebecca!
Ezt már szinte jó kedvűen kurjantottam felé, és még az üveget tartó kezeimet is az ég felé emeltem és gyorsítottam a lépteimen, hogy minél hamarabb közel érhessek hozzá. Már amennyire ebben az állapotban sietni tudtam, persze sokat segített az is, ha esetleg a nő is kapkodta a lábait felém.
- De jó, hogy itt vagy, Savannához jöttem... Ezen a héten nem Anchorage-ben van, szóval, mivel nem keresett, gondoltam, majd itt lesz, szóval gondoltam, meglepem....
Számomra minden szó kristály tisztán értelmezhető volt, hogy a Napgyermek és a közvetlenül mellettünk álló, öt fős civil csoportosulás számára mennyire, azt nem tudom megmondani. Hatalmas lelkesedésemben épp a havas fűről a betonra lépve eltévesztettem a padkát, és a lábaim alól elvesztve a talajt zakóztam el, a vodkásüveg pedig ezer szilánkra tört. Jobb felől csoportos nevetés ütött meg a fülem - aminek nyilván én voltam a forrása, ami egyáltalán nem tetszett. Sem nekem, sem pedig a farkasomnak. A már egyébként is aranyba borult tekintetemet egy felbőszült, sértett, állatias morgással kaptam a társaság felé, miközben négykézlábra toltam magam: a tenyereimből az esés miatt kiserkent vérem pedig csak táplálta a vadászösztönt. Hát, akkor ma ötből vacsorázunk, amiért épp rosszkor voltatok rossz helyen.
Ha mindeközben esetleg Rebecca odaért mellém, esetleg megpróbált volna hozzám érni, csak elcsaptam a kezét, és ő is kapott egyet a morranásból. De ez csak reflex volt, sosem lettem volna képes ártani egy Napgyermeknek. Még ilyen állapotban sem, amikor a világomról nem tudva az évek óta halott páromért jöttem el a "munkahelyére".
Forgott velem a világ.


//Ha kell esetleg háttérinfó, sikítsál Aztán írjál is valahol xD//

Megjelenés

Kérdeznie sem kellett, már magamtól meséltem neki nagy lelkesen azt, hogy mégis mit keresek itt. Hát nyilván a kedvesemet, mi/ki mást? Igazság szerint a saját érzéseimet és gondolataimat sem igazán tudtam rendesen felismerni, így a Savannah említésére benne fellángoló, gyászos érzések is elkerülték a figyelmemet. Ezen a ponton csak örültem, hogy látom, mert elhittem, hogy csak szépen kell kérnem, és akkor bemehetek az egyetemre minden baj nélkül. Tudhatta mindenki, hogy se nem kémkedni, se nem ártani nem jöttem, ismertek már egyébként is annyira, plusz, a legrosszabb, amit tehettem, hogy valami fontos mellől elrángatom a szerelmem. De az is mindegy volt, csak lássam, ha azt mondja, hogy egy óra és végez, akkor megvárom egy padon ülve, ha arról van szó. Valami nem kerek. Valami nagyon nem tetsző, nem kívánatos, messzi igazság tolul a lelkembe és a tudatomba, de nem vagyok hajlandó róla tudomást venni. Pont olyan lazasággal söpröm félre, mint amilyen lazán Rebecca érkezésére a karomat is az égnek emeltem.
És ha már voltam ennyire felelőtlen, hogy a Nagy Szellemek intését eltoltam magamtól, hát, úgy döntöttek, hogy szó szerint állítanak meg és kényszerítenek térdre nem csak a Napgyermek, hanem "ragadozó" keselyűk előtt, akik a gúnyos nevetésükkel alig várták, hogy a lelkemet metéljék.
Rebecca fesztiválra és a medve eljátszására tett szavait igazából fel sem fogom. Ha jelen lennék tudnám, hogy egyik sem nekem szól, hanem a civileknek, akiket fejben már éppen csak vacsorának képzeltem el a bestiával együtt. És ebben a portyázásban zavart meg Rebecca érintése, amit úgy vágtam el, mint egy dacos gyerek az Anyja veszélytől óvó ölelését. Hiába is ellenkeztem, a lelkem mélyén tudtam, hogy be kell adnom neki a derekam idővel, de ez a tény pont annyira tűnt most távolinak, mint az, hogy a semmiért jöttem ide.
Csak akkor csatlakozom be a társalgás medrébe megint, amikor Rebecca az arcomra fogott. Ahogy közvetlenül a bőrömhöz ért, kiszakadtam az eddigi állapotomból, már a farkas is teljes figyelmét szentelte a nőnek. Az ujjaiból forrón felém áradó mágia mindennél fontosabbnak tűnt, és ahogy maga felé fordította az arcomat, csak kissé eltátott szájjal merengtem el a vonásain. Kicsit eltátottam a szám, ahogy az annyira kedves, ismerős és hiányolt érzések másolatát kaptam tőle csupán ennyiből. Otthonosságot adott a léte és az érintése, és már nem is akartam többé morogni, csak egy kicsit elveszni négykézláb ebben az érzésben. A szavait azonban továbbra sem tudtam kellően értelmezni.
Mindezek után hagytam, hogy segítsen felkelni a földről, és egy kicsit azért megbillenve, de megálltam a lábaimon, arcomon értetlen vigyorral.
- Nem, nem, nem, várj... Nem akarok hazamenni. Szólj Savának, hogy itt vagyok, majd együtt hazamegyünk, ha végzett a dolgaival...
Abba nem kötöttem bele, hogy részeg vagyok, ez tiszta sor volt, csak az nem volt világos, hogy miért is kéne hazamennem részegen, és miért pont Rebecca fuvarozna el, amikor ez nem az ő feladata volt. Lelki szemeim előtt megjelent a kedvesem, szinte hallottam, ahogy letol azért, mert kicsit felöntöttem a garatra, de hát... Megesik, hogy a csiga (meg a farkas) elesik.
- Ja, várj, egy pillanat...
Megráztam a fejem, és tántorogva az eddig minket (engem) zrikáló  társaság tagjai felé fordultam, ha kellett, az engem esetleg akadályozni próbáló Rebeccát némileg félretolva. Mégis csak hím voltam, és Kistank-domináns, szóval azért volt még lerendeznivalóm. És a farkas fénye továbbra is az íriszeimben táncolt.
- Ő itt... - kezdtem bele a nagymonológba a Napgyermek felé mutogatva anélkül, hogy különösebben felfogtam volna, hogy a tenyerem nem csak vérzik, de tele van üvegszilánkokkal - Hazudott. Nem vagyok jó medvében. Shesh, a bátyám a medve... Én Hiúz vagyok, csak hogy tiszta legyen. Ami nektek nyilván rosszabb, mert a Hiúz sportból öl, úgyhogy...
Nagy lendülettel léptem a még továbbra is vigyorgó férfi felé, és szándékomban állt egy erőteljes öklökkel arcon vágni, csak azért, hogy tudja már, kit röhög ki itt már lassan percek óta. Határozottan lendül meg az öklöm, de egész egyszerűen arra sem vagyok képes, hogy egyáltalán eltaláljam. Helyette a lendülettő elveszítve az egyensúlyomat borulok el megint a betonon, mintha tényleg csak a Szellemek és Éganya tapostak volna le, intettek volna megnyugvásra. Hogy csihadjak. Hogy maradjak, ahol vagyok. A hátam mögül újra nevetés harsan fel, és igazából borzasztóan kellene érezzem magam, amiért nem csak magamat, de Rebeccát is nevetség tárgyává teszem csak azért, mert szemmel láthatóan az oldalamon állt a kigúnyolásom helyett.
Már meg sem próbáltam felkelni. Már a neveltetéséből is tisztelettudó farkas is csak inkább visszaszorult, és ahogy a betonon feküdtem, elhalt a sárgás fény, amit a Napgyermek spéci kontaktlencsének hazudott. Nem akartam felkelni. Jó volt ott, a fagyos talajon, elmerülve a fájdalomban.
- Ne vigyél haza... - motyogtam, ahogy megláttam, megéreztem, hogy mellém ért - Vigyél hozzá... csak vigyél be hozzá, kérlek...
Megint éreztem, hogy valami nem teljesen kerek, hogy hülyeségeket hordok össze, hogy olyannak teszem ki a nőt, aminek nem kellene. És amiért egyszer majd a bocsánatáért kell esedeznem. Ha megint megpróbált segíteni talpra állítani, kérdés és ellenkezés nélkül hagytam, de az irányból nem engedtem. Hiába vitt volna a parkoló felé, én akkor is próbáltam ellent tartani, és az egyetem felé venni az irányt.

Megjelenés

Rebecca tekintetéből és érintéséből a helyzet legjobb és legjobban működő kapaszkodóját leltem meg, ösztönösen adtam át magam neki és hagytam, hogy vezessen. A lelkemet elöntő forróságban átmeneti otthonra leltem, és a fekete farkassal együtt valahol a távolban úgy éreztük, hogy ezekben a pillanatokban képesek lennénk az életünket is rá bízni. Hiába nem volt szoros az ismeretségünk, de Napgyermek volt, és ennyi nekünk itt és most több volt, mint elég. Éppen ezért is hagytam magam végül felnyalábolni a földről, és csak amiatt ellenkeztem, hogy hazavigyen, de azt sem vittem túlzásba. Inkább csak arról próbáltam meggyőzni, hogy nekem még itt van dolgom, csak pár perc az egész, aztán már itt sem vagyok.
Szélesen elvigyorodtam, amikor rábólintott arra, hogy bekísér az egyetemre. Pontosan ebben reménykedtem már attól a pillanattól fogva, hogy megláttam. Persze nyilván a portán is vártam volna valakire, ameddig csak kellett volna, de így, hogy majdnem szó szerint belém szaladt, sokkal jobban jött ki minden. Valami késként nyilall a szívembe. Nem foglalkozom vele, nyilván az esés miatt volt.
- Köszi Rebecca, kedves tőled... - és bár a szavaim szinte egymásban estek hasra, a hálám őszinte volt - Hogy micsoda? Ja! - aprón nevetgéltem, ahogy belebámultam a sebzett tenyereimbe és egy nagyobb szilánkot némi szerencsétlenkedés után megragadtam, kirántottam és beledobtam a hóba - Az mindegy, Tark lennék, vagy mifene.
Egész könnyed, csevegő hangot sikerült megütnöm, hiszen ez számomra semmi sem volt. Egyébként sem gondolom, hogy különösebben megéreztem volna, de így, az extrém alkoholfogyasztás még azt a kevés fájdalomérzetemet is eltompította, aminek meg kellett volna lennie. Azt felfogtam, hogy jól esett a törődése és a segítő szándéka, egész egyszerűen nem éreztem szükségesnek, hogy erre pazarolja az idejét.
De mielőtt ténylegesen is megindulhatunk volna, nekem még akadt némi elintéznivalóm a civil csapat leghangosabb tagjával, legalább is. Shesh, a Bátor Medve a bátyám volt, akit a legutóbbi harcunk alkalmával ugyan legyőztem, de azt soha nem állítottam, hogy Medvébbnél medve lennék nála. Mindünknek megvolt a saját toteme, nyilván, nem véletlenül. És úgy éreztem, hogy ezt a jelenlévőknek is tudnia kellett.
Rebecca elégedetlensége most kicsit sem számított, minden probléma nélkül úsztam tova a vállamat fogni próbáló keze érintése alól, hogy az igazamért, hogy a saját becsületemért lépjek a színre, megpróbálva bebizonyítani, hogy tényleg a totememhez méltó farkas vagyok, a Hiúz, aki adott esetben csak azért bánt mást, mert megteheti. De nem tehettem meg. Valahol a háttérben éreztem Rebecca félelmét, de semmit sem számított - főleg nem akkor, amikor mintegy öngólként elterültem a földön újra. Még a farkas lángjai is kihunytak a szememből, ahogy csak szédülve meredtem bele a világba.
- Nem...
Nem vagyok jól. Megalázott vagyok, túlságosan részeg vagyok, az egész világ forog, szétmetéltem a kezeimet, lassan egy istenes hányás is érlelődik bennem, a kedvesem halott, hiába hiszem azt, hogy csak egy rossz álom volt az elmúlt néhány év és a jelenlegi illúzió a valóság... Nem. Határozottan nem vagyok jól.
Rebecca hangos szavai mennydörgésként hasítanak először a fülembe, aztán elmémbe. Nyilván nem esett jól, túl hangos és túl durva volt éppen a lelkemnek, de nem zavartattam magam annyira, hogy ezt ő is érezhesse. Ahogy kérte, rá támaszkodtam, de azt nem tudtam nem meghallani, hogy a szigorú és hangos szavaira nem csak, hogy kinevették őt is, velem együtt, de még érdektelen "elengedésükhöz" hozzácsapva a nagypofájú halkan elmormogott egy " hülye kurva" szitokszót az orra alatt, amit (sajnos) a farkas miatt meghallottam. Ami olyasmi volt, amit én nőkkel szemben sosem tudtam megtűrni, ami nem illett bele a neveltetésembe. Éganya, most velem leszel, hogy értük, hogy érte küzdjek meg? Leszartam az emancipációt, meg mindent is, én nem azért ugrottam soha az ilyenekre, mert azt gondoltam, hogy nekik erre szükségük van. Hanem mert, így illett. Részemről ez istenkáromlásnak hatott, még akkor is, ha Rebeccát ez nem érdekelte különösebben.
Rebecca számára talán az egyetlen jó hír az volt, hogy a szemeim újra a farkas színeiben villantak, ahogy az egyetem felé vezető, lassú sétánk közben megtorpantam és határozottan visszafordultam a kurvázó férfi felé. Éreztem, hogy az agyaraim is megnyúlnak, de nem sok tudomást vettem a tényről. Minden, az alkoholtól még elérhető erőmet és képességemet bevetve iramodtam meg még egyszer a tag felé, és célom volt újra eltalálni egy öklössel. Minden bizonnyal csak az alkohol miatt találtam el úgy, hogy a vére serkenjen és végre ő is kicsit megtántorodjon.
- Ha nem lennék ennyire jól nevelt, anyádat kurváznám le, te nyomorult. Kérj bocsánatot! - rivalltam rá, a torkom mélyéről felbuggyanó, "medvés" morgással" - Kérj tőle bocsánatot, és nem öllek meg itt és most, te férfiak szégyene...
Nyilván az áldozatom társasága is felém mozdult ezzel egy időben, de vagy azért, mert Rebecca is mozdult vagy azért, mert az újonnan ébredt dühöm miatt feléjük fordított fejem késztette őket megállásra, egyelőre nem mozdultak.

Megjelenés

give in to the shadows

A bárgyú mosolyom egészen széles, talán még bárgyúbb vigyorrá szélesedik, ahogy a "dicsérő" szavai eljutnak hozzám. De még milyen Tark vagyok! Nem ám csak olyan, akire ezt ráaggaták, mert hát erős, ó nem. Én születésemtől fogva az voltam, annak készültem már onnantól kezdve, hogy még be sem haraptak, csak a törzsem történetein csüngtem. Szóval igaza volt, nem vagyok én ám akármilyen...
Természetesen nem voltam olyan állapotban, hogy Rebeccához hasonlóan logikusan átlássam az egész helyzetet, vagy hogy akár csak egy kicsit is igyekezzek visszafogni magam. Illetve, igyekeztem akkor, amikor csak a bóktól még inkább pöffedt mellkassal közöltem a mindenféle sápadtarcú népségekkel, hogy ki és mi vagyok valójában. Mert ezt, úgy éreztem, hogy nekik is fontos tudniuk. Bár, a közkinccsé tett tények utáni, fájdalmas, kiábrándító és némileg józanító hasra esés annyira nem estek jól, mint a Napgyermek elismerő szavai. Igazából már a további röhögcsélés sem érdekelt volna, csak Rebecca hangos kiabálásától éreztem magam kicsit rosszul, de tudtam, gondoltam, elhittem, hogy minden oka megvolt erre a reakcióra. Bátor volt, és ha nem is az öklével, ahogy én próbáltam, de a szavaival kiállt magáért... értem? Értem... Forog velem a világ...
Éppen ezért hagyom, hogy vigyen az egyetem felé, ha már más irányba nem engedtem volna még így sem, mert nekem meggyőződésem volt arról, hogy rám várnak. Hogy nekem tényleg dolgom van itt. Ha majd beérünk és kicsit kevésbé szédülök, akkor elmagyarázom megint, és akkor majd ő is megérti. De a látszólag békés ballagásunkba durva szavak tolakodtak bele, amik a farkas éles fülét nem voltak képesek elkerülni.
Ha nem lettem volna ennyire a város mélyén... Ha nem lettem volna ennyire részeg... Ha figyeltem volna a jelekre... Akkor talán meghallottam volna, ahogy a Hiúz a Lak melletti erdőben sikolt, és harapja át egy kölyök nyúl torkát, és véres pofáját a bokorban aggódva reszkető anya-nyúl felé kapja azon gondolkozva, hogy inkább előtte falja fel a kicsit vagy ha már úgyis kéznél van, metssze annak is a torkát. Helyette csak Rebecca aggodalmas kiáltása és tiltása hangzottak fel a távolból, de pillanatokkal később a nyomorult már a földön is volt, én pedig további fenyegetések terhe mellett egy bocsánatot próbáltam belőle kierőszakolni. Nyilván nem úgy tűnt, mint aki erre hajlandó, inkább tűnt úgy, mint aki nem hagynám magát. Mint aki fel akarna kelni és torokra menni velem. Tárt kar(m)okkal vártam rá, eltorzult pofával, a becsületért mindenre készen állva, nem gondolva a következményekre.
Fagyos volt az éjszaka, ám egy fél pillanatra mégis mindent felforrósított a mögöttem gócba gyűlő, aktív mágia. De csak azért, hogy szinte azonnal lecsapjon rám. Hogy én legyek az áldozata.
Halálfélelem költözött minden sejtembe, annak ellenére is, hogy nem hogy féltem, hanem egyenesen vártam rá. Hátra tántorodtam, fájdalmasan fel is kiáltottam, a farkasom egyenesen a lelkem mélyére pattant vissza, elvéve tőlem az agyarait, a szemeit, én pedig automatikusan a szívemhez kaptam. Nem tartott sokáig, de még utána is csapdába esett madárként vert a szívem, még akkor is, amikor Rebecca keze megint az újra emberi arcomra talált. Mint aki szellemet látott, úgy néztem rá, talán valahol mélyen feldolgoztam a köszönetét, és igen... megint csak hagyom magam vele menni. Ezekben a pillanatokban nem tudom, hogy a varázslat hatása vagy a részegségem ténye uralkodik-e jobban rajtam, de megyek... botladozok mellette... Hagyom magam vezetni.
- De... de hát... de én csak...
Nagy bajt csináltam. Nem akartam nagy bajt csinálni. A feddése összeszorította a szívemet. Annyira, hogy csak a betont néztem, ahogy haladtunk, bambultam, néha kicsit meginogtam, ahogy a fogásában haladtam előre.
- Nagyon sajnálom... - vallottam őszintén menet közben - Megöltem volna érted... - tettem hozzá egyszerűen - Mégis csak lekurvázott... - magyaráztam a bizonyítványomat elég rosszul - Egon is biztos megtette volna... nem? Persze, hogy meg...
Kezdtem sokkal összefüggéstelenebbül beszélni, mint eddig, a világ egyre inkább beszűkült és tágult is egyszerre. Ahogy aztán végre megérkeztünk az egyetem bejáratához, ahogy neonlámpák világítottak az arcomba, megtorpantam. Arra nem gondoltam, hogy neki esetleg lenne tennivalója rajtam kívül, az általam okozott nagy bajjal. Megint kibújtam a támaszából, de csak hogy végül mindkét sebzett tenyerem a vállaira tegyem. Hogy egy kicsit megint csak a szemeit fürkésszem, miközben ezen a helyszínen kicsit "eszemhez" tértem, már amennyire ilyen állapotban ment. A Hiúz az erdőben úgy döntött, hogy megöli az anya nyulat is.
- Nincs itt, mi? - kérdeztem a kisebb csend után, és a fejemmel a bejárat felé böktem - Nem is lesz, mi? - szipogtam egyet, és ahogy kimondtam ezeket a szavakat, megint benne volt a mozdulatomban, hogy hanyatt vágódom, ha esetleg meg nem tartott - Tudom, én tudom, csak... Ahh...
Eleresztem a vállait, és a kezembe temetem az arcom. Olyan jó lenne, ha csak egyetlen tiszta gondolatom is akadna, de most minden mindennel keveredik, és miután kellően összegyűrtem a saját képemet, kicsit a saját véremmel megfestve az arcomat, mint a régi szép időkben, nem csak a bőrömön voltak vörös foltok, hanem a szemeimben is, ahogy a sírás, a valóságra ébredés határán táncoltam imbolyogva.
- Nem akarok bemenni. Én leülök, én... én itt leülök. - a bejárat melletti falrész felé próbáltam indulni, ha hagyta - Megvárlak... Megvárom a büntetésemet. Megvárok én mindent is... - nem töröltem le a könnyeimet, ebben az állapotban a sírásom volt a legkisebb dolog, ami érdekelt - Sajnálom Rebecca, nagyon sajnálom...
Egyik hangulatból, egyik felismerésből a másikba zuhantam bele. Savannah nincs itt. Évek óta nincs itt. Nem lesz itt már soha többet. Én pedig berúgtam, mert elhittem megint, hogy talán mégis, balhéztam és egy szerencsétlen Napgyermeket is magammal rántottam. Ha hagyta, a hátamat a falnak vetve csúsztam le a földre a bejárat mellett, a könnyeimmel, és azzal az ígérettel, amit korábban tettem: itt megvárom. A Farkas sem akarta másképp. Amíg én sírtam, ő nyüszítve szűkölt a lelkemben.

Megjelenés

Igaza volt. Megölni nyilván nem kell mindenkit, aki verbálisan inzultál egy nőt, de egyébként is, csak egy ütést kapott végül. Az pedig, hogy megöltem volna, nos... Megöltem volna. Sokkal inkább kedvtelésből, mint sem azért, mert indokolt lett volna, és mondtam volna, hogy hát, kapott választást. Vagy a bocsánatkérés vagy a végítélet általam, de inkább nem mentem bele ilyen mélységekbe, mert bár fejben minden nagyon is következetesnek tűnt, a gondolataimat már nem tudtam szavakká formálni. Az persze adott némi megnyugvást, hogy Egon is hasonlóképpen lépett volna fel a helyzeteben, de ahhoz nem volt bennem annyi, hogy Rebecca ráhagyását felfogjam. Elhittem, hogy így volt, nem is akartam tudni róla, ha esetleg mégsem.
A bejárathoz érve a fejem felett lebegett az igazság pillanata, amikor még ebben az alkoholmámoros állapotban is erősebben kezdett el bennem lobogni a valóság, rátelepedve mindenre, amit eddig olyan gondtalanul és felhőtlenül hittem. Azt látom és felfogom, hogy a Napgyermek arca eltorzul, azt viszont nem értem meg, hogy ez azért is lehet, mert épp akaratlanul is, de összemocskoltam a kedvenc kabátját. Azt mondja, hogy nincs itt. És hogy nem is lesz itt. Fájdalmasan világít rá a valóságra, amivel együtt kell élnem, és én már tényleg eljutottam arra a pontra, hogy ezzel a ténnyel az arcomban semmi nem számít. Csak átveszem a zsebkendőt, a farkassal együtt ölebként omlunk össze leülni és várni, hogy majd mi fog történni ezután. Csak bólogatok, ahogy kérdez és kér, rögvest neki is állva az arcom letakarításának, bár szerintem inkább csak maszatoltam, mintsem érdemi eredményt értem volna el.

A falnál ülve a körülöttem zajló események sokkal gyorsabban peregtek le, mint ahogy a gyász és az ittasság medrében képes lettem volna követni őket. Az emberek megint itt vannak, Rebecca magyaráz és telefonál... Az egyetlen dolog, amire figyeltem, az az volt, hogy a díszes társaságból senki se mozduljon hirtelen a Napgyermek felé. Nm tudom, mennyi idő telt el, mire egy köntösös, mamuszos férfialak vágódott ki az egyetemről... Sok időbe telt, mire rájöttem, hogy ez bizony a Tetoválómester volt, aki azután, hogy engem röviden megnézett magának, először Rebeccához lépett, biztató mozdulattal fogott rá a bal felkarjára. Úgy tűnt, hogy Ő innentől majd mindent elintéz, mintha nyugtatta volna Rebeccát, mire a nő hozzám igyekezve próbált felállítani a földről és valahogy meggyőzni arról, hogy lépjem át az egyetem küszöbét.
- Nem... Nem, nem, nem, nem... - vadul ráztam a fejem, mégsem volt bennem annyi akarat, hogy teljesen ellent tudjak állni, így hát, bukdácsolva, de mégis bekerültem az épületbe. Az üvegajtón túl csak annyit láttam, hogy a férfi egy látványos kézmozdulat után mintha hipnotizálná a csapatot, és nem tellett sokba, hogy utánunk jöjjön - bárhol is kötöttünk ki Rebeccával.
Csak szavakat kaptam el. Olyasmiket, hogy végre, legalább házhoz jött a vészhelyzet, mehet is vissza hamar filmezni, ahogy ezt letudtuk. Forgott velem a szoba. Gyógyítás helyett csak egy újabb, általam észre nem vett szilánkot húzott ki a bőröm alól és ejtett újabb vágást a tenyeremen, a véremet pedig egy fiolába gyűjtötte be. "Minden évben ez van."
Ez a mondat visszhangzott a gondolataim közt, azt pedig már nm fogtam fel, hogy ezek után a Tetoválómester csak nevetve annyit közölt Rebeccával, hogy ügyes volt, rá se rántson, hagyjon itt, ameddig jónak látja, aztán vagy vigyen haza vagy hívja az Atanerket fuvarért. Eddig a farkassal együtt mindent is hagytam, és szédelgésem közben csak akkor néztem újra Rebeccára, ha már megint magunk voltunk.
- Tényleg nagy bajt csináltam? - kérdeztem lassan - Mi a büntetésem? - mert azt nem fogtam fel, hogy esszenciának be lett gyűjtve a véremből egy fiola - Neked van büntetésed?
Neki nyilván inkább dicséret járt, mint büntetés, ezt minden más esetben átláttam volna, most viszont a más gyógyuló, és csak alvadt véres kezeimmel markoltam rá Rebecca karjaira, ha tudtam, és ha csak az erőfölényem okán is, de magamhoz rántottam. A mellkasához túrtam a fejem, megint eleredtek a könnyeim. Ahogy levegőhöz és szóhoz jutottam, megint megszólaltam.
- Ha valaha... - hüppögtem - Ha valaha bármire szükséged van, hívj fel, jó?
Nem mondtam ki, hogy tudom, hogy tartozom neki. Azt sem újra, hogy sajnálom. Csak azt akartam, hogy tudja, hogy ha nem is eggyel, de sokkal tartozom neki, és hogy ezt bármikor behajthatja rajtam.
- Sajnálom, csak... Annyira hiányzik...
Több mint két évszázadon át kerestem Őt. Megtaláltam. Elveszítettem. De az, hogy megtaláltam, számomra azt is jelentette, hogy soha az életben nem lesz számomra senki rajta kívül, akit valaha a teljes szívemmel szeretni tudok. Belefúrtam a mellkasába az arcom és nagyot sóhajtottam. Akkorát, hogy az (ittas) lelkem is kijött belőle.
- Ne veszítsd el Egont... - motyogtam a helyzetemhez képest határozottan - Csak... csak... Vigyázz rá, oké? Tartsd életben, ami számomra végleg elveszett...
Mert ezt is jó lett volna látni. Ahogy régen, a törzsemben is jól esett látni mások sikerét párválasztás terén. Ha én már elvesztettem a sajátomat, legalább másoknak hadd örüljek.
- Vizet...
Ezzel tolom el magam végül Rebeccától, ahogyan a testem lassan öntudatra ébredve azt kéri, amire szüksége van, és nem azt, mit én próbálok ráerőltetni.

Megjelenés

Ebben az állapotban, ahogy a valóságot is nehezen tudtam megkülönböztetni a fantáziáktól, az sem ment túlságosan jól, hogy a mindenféle érzelmek közt rendet tegyek. Fogalmam sem volt, hogy kezdődtem és érem véget én, hogy a Napgyermek félelme az övé volt-e vagy a sajátom, vagy hogy a hamarosan megérkező bohókás jókedv a Tetoválómesteré. Mert azt is el tudtam volna képzelni, hogy az alkoholtól akár bennem is ébredhetett ilyesmi, miután kezdtem felfogni, hogy mekkora ostobaságot csináltam. Megint.
Ahogy a Tetoválómester kiviharzott, és gyakorlatilag a suhanó köntösével majdnem elsodorta az arcomat, tudtam, hogy vége van. Hogy már nem lehet ennél is nagyobb baj, még úgy sem, hogy eleinte igenis ágálltam az ellen, hogy be kelljen menjek az épületbe. Ha a testemnek lett is volna, a lelkemnek már nem maradt ereje harcolni, küzdeni a sors ellen, amit mások kijelöltek számomra. Vagyis jelenleg Rebecca.
Nem tudom, végül miért hangzott el az a mondat a férfi szájából kissé nevetősen, hogy "képzeld azt, hogy vörösbor", amikor Rebecca elfordult. Én csak bambán meredtem a nő hátára, lustákat pislogva próbáltam semmit sem csinálni addig, amíg valaki nem adott utasítást vagy vitt magával. Csak ültem, mint aki a sárga földig leitta magát. Mert hát, ez volt a helyzet.
Csak akkor rezdültem össze, amikor a Tetoválómester harsányan felkacagott Rebecca szavaira. Miért kell ilyen hangosnak lenni? De legalább tisztán értettem, ahogy azt mondta:
- Jól van. Akkor majd átadom Keldronnak, hogy Ő dicsérjen meg, hátha tőle el is fogadod. Nem mintha nem mentettél volna meg négy civilt egy olyan farkastól, aki téged is leverne, mint vak a poharat, de ha nem, hát nem. Engedelmeddel, engem most vár vissza a sangriám, idáig hallom, ahogy sír... Jóéjt, mazsolák!
Nem esett jól, ahogy azt mondta, hogy kárt tudtam volna tenni Rebeccában. Mert soha nem tettem volna meg, még így, ilyen állapotban sem. Persze az emberekkel kapcsolatban nm tudtam volna elmondani ugyanezt, és tényleg csak a szerencsén múlott, hogy nem lett nagyobb baj.
- Hát... az nem jó hír. De neked örülök...
Mármint annak, hogy ő nem fog büntetést kapni, hiszen tényleg semmivel sem szolgált rá, és hát az, ami az Atanerktől várt rám... Nos, azzal Rebeccának már nem kellett foglalkoznia, és bármennyire bántam is mindent, kész voltam elfogadni és szembenézni mindennel, amit a saját vezetésemtől kaphattam. Mindez sokkal kevésbé érdekelt, mint az a tény, hogy még mindig aktívan gyászoltam, talán sokkal aktívabban, mint ami normálisnak volt mondható. Az elesettségem mellett a hála, és egyben szégyen, amit Rebecca irányába éreztem, átvették felettem az uralmat. Nem tehettem mást, mint hogy elárvult kölyökként megöleltem, és abba az ősi, mélyen tisztelt erőbe dörgöltem az arcomat, ami belőle áradt. Még akkor is, ha ezzel végleg tönkretettem a kabátját, amire nagyon remélem, hogy a sok kellemetlen részlet mellett emlékezni fogok, hogy vásárolhassak neki egy újat, amint alkalmam lesz rá.
- De igen.
Jelenleg ennél több erőm nem volt dacolni vele annak kapcsán, hogy mivel (nem) tartozom neki, és talán ez volt a szerencséje. Az hiányzott volna, hogy veszekedni kezdjek. Mondjuk normális körülmények közt sem tettem volna, inkább csak tettekben éreztettem volna minden törlesztési szándékomat. De ez minden volt, csak nem normális körülmény.
Jól esett volna, ha legalább a hajamat összeborzolja, amikor a Savannah utáni hiányomat fejeztem ki, de azt hiszem, hogy a tarkóm törődő simítása is olyan élmény többek közt, amire már csak keserű nosztalgiával gondolhatok vissza. Erről persze eszembe jutott, hogy neki minden bizonnyal Egon lehet az, aki nekem Savannah, szóval egész egyszerűen kibukott belőlem, hogy vigyázzon rá. Hogy tartsa életben. Hiába volt köztünk annak idején némi nézeteltérés a hímmel, a kapcsolatot, ami köztük volt/lehetett, mindennél jobban tiszteletben tartottam. Nincs hatalmamban ítélkezni, hogy ki, ki iránt és miért érez elköteleződést. De mivel már évek óta együtt voltak, így gyanítottam, hogy valóban komoly a dolog, és emiatt hitelt adtam neki. És azt akartam, hogy minél tovább tartson.
- Helyes...
Tudom, borzasztó társaság lehettem, nyilván nem csak társalgási szempontból. Utóbbi számlájára talán nem csak az alkoholt, hanem azt is felírhatjuk, hogy rettenetesen kiszáradt a szám. Eltoltam magam Rebeccától, és minden udvariasságot mellőzve kértem vizet, mintha ezen múlott volna a világ sorsa.
Ahogy eltoltam magam, kissé megint megbillentem, aztán olyan gyorsan kaptam az elém tartott üveg felé, hogy elsőre el sem találtam. Másodjára erőteljesen markoltam rá, és amint leszerencsétlenkedtem róla a kupakot, szinte egyetlen, hatalmas kortyban meg is ittam az egészet. Nem, böfögni nem böfögtem utána, de hatalmasat sóhajtottam.
- Ne, nem kell, ne fáradj... Egyedül is menni fog...
Büszkeségből és udvariasságból tiltakoztam a fáradozása és a kísérete ellen, holott pontosan tisztában voltam azzal, hogy még ha meg is indulnék, valahol fél úton biztos, hogy elaludnék. Szóval nem telt bele sokba, hogy végül hagyjam magam meggyőzni és Rebeccába kapaszkodva meginduljak, bármerre is vezetett.
Csak néhány lépést tettünk, mire a korábban hirtelen a gyomromba érkező víz gyógyító erejét bevetve hatalmasat bucskázott, amire baljósan torpantam meg. Ó, hogy Éganyára és minden Szellemre....
Még úgy három mély, ziháló lélegzetet tudtam produkálni, mire lesápadtam és levert a hideg verejték. Nyeltem volna, de lefelé már nem ment semmi, és bármennyire szerettem volna, képtelen voltam visszatartani a frissen megkezdődött méregtelenítési folyamatokat. Csak annyira telt, hogyha Rebecca tartott, hirtelen mozdulattal taszítottam el magamtól, mielőtt összegörnyedve, a térdeimre támaszkodva összemocskoltam az egyetem padlóját. Ha nem azt éreztem volna, hogy a túlélésemért küzdök, akkor akár azonnal a föld alá süllyedtem volna. De így csak a dolgom végeztével nyeltem a levegőt megint, némi felszabadultságot, megkönnyebbülést érezve ziháltam, mint egy fuldokló, aki levegő után kapkod.
- Én.... én... én nem... - nagyon igyekeztem a hangomra találni, de nehezen ment - Ne nézz ide! - kérleltem végül, majdhogynem a nyüszítés határán - Csak hozz valamit, amivel feltakaríthatom... És így nem ülök be a kocsidba sem...
Hagytam magam összerogyni a folyosón, törökülésbe ülve, még mindig mélyeket lélegezve. Gondoltam, hogy Rebeccának nem két perc lesz takarítóeszközöket hoznia, és addig is amellett, hogy a szégyen már billogot sütött a tarkómba, azt is sikerült felfognom, hogy valamivel tényleg jobban vagyok, mint akár öt perccel korábban. És amíg a Napgyermekre vártam, azon gondolkoztam, hogy ha Sava figyel, mennyire ítél el, hogy mégis ezek után milyen véleménnyel lehet rólam. Talán okosabb lenne vissza se menni a lakba, csak az erdőben kikaparni a saját síromat és belefeküdni. Igen, ez elég csábító opciónak hangzott, és még Rebeccát is megkíméltem volna minden további kellemetlenségtől. Egyébként sem tudom, hogy ezek után mégis hogy fogok valaha a szemébe nézni.

Megjelenés

Bárgyú pofával, nyikkanva, erőtlenül nevettem fel Rebecca bölcsességén, miszerint ami nem ölt meg, az megerősít. Nos, nem hogy erősebbnek éreztem volna magam Savannah elvesztése óta, hanem kifejezettebben használhatatlanabbnak, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy kérdés nélkül a halál mellett voksoltam volna. De a sors iróniája, hogy azóta egyetlen méltó ellenféllel sem találkoztam, és azóta egyik Vörös Hold sem tette meg azt a szívességet, hogy a Szellemek közé küld úgy igazán. Csak egyszer jártam odaát, de akkor Tupilek úgy döntött, hogy visszahoz az élők közé. Vissza hozzá, csak azért, hogy utána őt vegye el tőlem, végleg.
- Nem próbálkozom eléggé...
Csak ennyit voltam képes jelen állapotomban felelni egy sóhaj mellett. Mert az elképzelhetetlen volt, hogy csak úgy feladjam az életet, minden szempontból szégyen lett volna, de kapva kaptam volna az alkalmon, hogy megszabadulhassak, hogy mehessek oda, ahol várt rám valaki, az egyetlen, aki még ennyi év után is igazán számított. Aki nyilván nem Rebecca volt, de jelen pillanatban és állapotomban ő tudott hozzá a legközelebb vinni. Ezért is bújtam, ezért is öleltem és szint reszkettem minden támaszért, amit nyújtani tudott. És persze közben Egon is eszembe jutott, mert hát, ők minden voltak éppen, amik mi nem lehettünk. Azzal a különbséggel, hogy az én részemről a Napgyermekek nem megvetés áldozatai voltak, hanem minden tiszteleté, amit csak produkálni tudtam magamból. De a törzsemben annyi szép ceremóniát éltem át mágiahasználó nő és farkas hím között, hogy akarva-akaratlanul is, bennük is olyasmit láttam, amit még kölyökként, ahol a dárdáinkat a földnek verve adtuk áldásunkat egy-egy nászra. Nem akartam, hogy az ő történetük is szomorú véget érjen.
Miután nagy nehezen sikerült elkapnom a palackot, úgy döntöttem, hogy az egészet magamba döntöm: nem csupán azért, mert farkas voltam, hanem az alkohol miatt borzasztóan dehidratált. Arról fogalmam sem volt, hogy ezt a kapkodást perceken belül nagyon csúnyán meg fogom bánni. De legalább annyira telt, hogy a röpke hazaviteli ellenkezésemet Rebacca határozott kijelentése a sarokba dobta, és hagytam, hogy belém karolva, engem vezetve vigyen, amerre csak jónak látott.
- Oké, oké, jó, nincs vita... - feleltem, mielőtt még azt hitette volna, hogy tovább fogom fűzni - Nincs... vita.
Vita nélkül hagytam azt is, hogy a palackot elvegye tőlem, és összenyomva készítse elő kidobásra, bár azon kicsit felmorrantam, ahogy a hang túlságosan élesen hatolt az elmémbe. Nem esett jól, de egy morranásnál többet nem szántam az elégedetlenségemnek, csak támolyogtam tovább mellette, belé karolva. Egészen addig, amíg az aulában el nem löktem magamtól, mert hiába is igyekeztem, még a mély lélegzetvételek sem tudták visszatartani a hányásomat. Teljesen végem volt.
Zavartan, amennyire csak lehetett normálisan, de átvettem tőle a törlőkendőt és nekiálltam kissé ügyetlenül lemosni magamról a szégyenem maradványait. Azt hittem, hogy lehet esetleg alkalmam eltakarítani magam után a szenny nagyját legalább, de Rebecca akarata és tettei sokkal előrébb mutattak annál, mint amit előre elképzeltem. Hallottam némi mozgolódást, érzékeltem a hangokat, de ahogy a karom alá nyúlt, csak nagy levegőt vettem, és újra alávetettem magam az irányításának. Ráfogtam az ujjaira - még egy nagy levegő.
- Jól vagyok.
Ez így nyilván nem volt igaz, de arra elég volt, hogy őt is és magamat is meggyőzzem róla, hogy nem akarok megint hányni, akkor sem, ha itt van a szemetes mellettünk. Hagytam, hogy végül felrántson, és bár még így sem voltam a helyzet magaslatán, fizikailag sokkal jobb volt, mint a róka előtt, szóval a büszkeségem maradéka mögé bújva mentem vele a parkoló felé. Az újra arcon csapó hideg levegő megint csak józanítólag hatott rám, bár édes kevés volt ahhoz, hogy a valódi önmagam lehessek...
- Sajnálom... köszönöm...
Ezt a két szót mormoltam, ahogy a furgon felé haladtunk, menet közben pedig egyszer sem néztem rá, amíg célhoz érve be nem kászálódtam az anyósülésre. A kocsi belterének tömény szaga miatt újabbat bucskázott a gyomrom, de ezúttal csak egy kellemetlen érzés volt, semmi több. Ahogy becsukódott a jobbomon a kocsiajtó, a fejemet rögvest az üvegnek támasztottam, és céltalanul bambultam rá az aszfaltra. Az sem tűnt fel, ha közben megindultunk.
- Tudod, ez az egész nem arról szól ám, hogy csak úgy gyászolok... - szólaltam meg egy ponton, miközben már vezetett, én pedig még mindig az ablaknak dőlve az elsuhanó lámpák fény-árnyékába bámultam - Ahonnan én jövök, egyetlen párod van erre az életre. Több, mint két évszázadig kerestem és buktam el próbálkozásokat, aztán... Mire megtaláltam, puff, eltűnt. Meghalt. Végleg. - szusszantam egyet, de a jó hír az volt, hogy még (egyelőre) a mozgó autó sem késztetett újabb hányásra - Ez nem arról szól, hogy szakítás után megtalálod a következőt. Nekem nem... És nyilván nem is keresem az utódját, még akkor sem, ha néha akad alkalmi, de... igazából azért akarok még kicsit tovább élni, hogy úgy mehessek utána, mint egy igazi Tark. Nem mint valami gyáva nyúl.
Csak ezen a ponton emeltem el a homlokom az üvegtől, és fürkésztem a Napgyermek éppen vezető vonásait. Nem tudom miért, de valamiféle visszaigazolásra vágytam, olyasmire, amit Kyle-on kívül más is meg tud érteni kvázi kívülállóként. Aztán egy hirtelen, de szelíd mozdulattal a váltón nyugvó kezére fogtam.
- Te sem tudnád elképzelni valaki mással Egon nélkül, ugye?
Hiába hangozhatott úgy, hogy biztos tudás van a kérdésem mögött, inkább csak abban reménykedtem, hogy vissza tud igazolni. Még az autó fűtése mellett is forróbban ért a bőröm az övéhez, a fekete harcos farkas vágyakozóan csóválta a farkát. Mert végső soron, hiába voltunk mi hosszabb életre ítélve Rebeccánál és Savánál is, történhetnek... balestek. Tragédiák.
A motor brummogása mellett pedig az elhaló csendben arra voltam kíváncsi, hogy Ő miként élte volna meg, ha a választott, elfogadott párja nélkül kellene létezzen. Pótolhatja-e ezt bármi, bárki más szerinte?

Megjelenés

Értetlenül ráncoltam a szemöldököm Becca utalására. Lázasan pörgettem a fejemben a homályosan úszó képeket, emlékeket, próbáltam felidézni, hogy miről beszél, de elég hamar csúfos kudarcot vallottam.
- Egy Martint se ismerek...
Vallottam be végül, és még csuklottam is egyet. Azt már nem volt erőm megkérdezni, hogy adott esetben máskor, más körülmények között szeretne-e bemutatni neki. Mert jelen helyzetben egyébként sem érdekelt túlságosan sok minden, legfeljebb az, hogy némi vigaszra lelhessek, és természetesen az, hogy ne sodorjam még nagyobb bajba a Napgyermeket, mint eddig. Vagy ne hozzam még az eddigieknél is kellemetlen helyzetbe. Persze az utóbbi nem sikerült. Legfeljebb annyi vigaszom lehet, hogy ezúttal nem a saját hülyeségem keverte meg  lapokat, hanem a megmérgezett testem öngyógyító reakciója, ami a tisztító víz hatására lépett működésbe. Milyen kár, hogy a még kihányható alkohollal együtt a víz is távozott belőlem... A szégyenérzetem csak nőtt, mialatt ő szorgoskodott, én pedig csak a saját okádékomba bambulva töprengetem azon, hogy ez mennyire nem méltó hozzám, sem a nevemhez, és hogy még arra sincs lehetőségem, hogy feltakarítsam a magamból kiköpött szégyen mindenki számára látható darabját. Hogy erről is Rebeccának kell gondoskodnia. Az egyetlen, amit én itt is most tehettem, az az volt, hogy a törlőkendővel megpróbálok minél alaposabb munkát végezni, bár ez is nehezen ment. A fiatal éveim berögződései különben is vitán felül meggyőztek arról, hogy Rebecca Nőként sokkal jobban ért ehhez, az ápoláshoz, a törődéshez és a szükségek felméréséhez, mint én valaha érthettem volna. Férfiként jelenleg csak egyetlen dolgot tehettem: szilárdan megpróbáltam azt állítani, hogy márpedig jól vagyok. Ami nem volt igaz, sokkal korrektebb lett volna azt mondani, hogy jobban vagyok, de a Tark büszkesége most még ennyit sem engedett. Csak hümmögtem egyet a biztatására, és ha jobb nem is lett a fagyos levegőtől, mégis frissítően hatott rám. Legalább képes voltam minden egyéb közjáték nélkül eljutni a furgonig. Teljesen átadtam Rebeccának az irányítást, nem néztem meddig, hova és miért visz, milyen kocsiba szállok be végül: ha holnap kérdeznek biztos, hogy a színét se tudtam volna megmondani. Aprókat bólogattam a szavaira. Nem, az az igazság, hogy én sem helyeslem, és ha össze tudtam volna szedni a szavakat, akkor talán még védekezni is kezdek, hogy egyébként, csak az évforduló ilyen, amúgy remekül funkcionálok az életben, és csak az a kevés beavatott tudja, mit élek nap, mint nap, aki Savannah miatt közel került hozzám. Kyle, például.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el, mire némaságba burkolózva végül annyira összeszedtem magam és a gondolataimat, hogy magyarázatba kezdjek. Beavattam valami olyasmibe, amit kevesekkel osztottam meg, mert még a kortársaim közül is kevesen értik meg. Persze Rebecca ha máshonnan nem is, de az "aktáimból" tisztában lehet a származásommal, hogy honnan jöttem, de hogy ki vagyok valójában, és milyen elvek szerint élek, az egyetlen felsorolásban sem lehetett benne.
Jól estek a szavai, és jól esett, ahogy megsimogatta a vállamat. Az érintésére megint melegség öntött el, az a fajta, amit csak Tőlük éreztem, amióta csak az eszemet tudom. Nem is várattam túl sokat arra, hogy egy kicsit még többet csenjek el belőle: a kézfeje után nyúltam, ami a váltón számomra is elérhető közelségben volt, és nagy reményekkel a szívemben kérdeztem tőle, hogy ő vajon mit csinálna a helyemben. Hogy ő képes lenne-e csak úgy túl lépni azon, ha elveszítené azt, akit még talán önmagánál jobban szeret. Bárgyú elégtétellel mosolyodtam el, ahogy bevallotta, hogy nem tudna Egon nélkül élni. Vagyis hát... Egonon kívül, utána mással. De azért egy apró grimasz után muszáj voltam kicsit megint ellenkezni, mert bár ugyanarról beszéltünk, a felvázolt helyzet mégsem volt ugyanaz, és továbbra is csökönyösen hajtottam az igazamért.
- Jól fog alakulni. - egy kicsit megszorítottam a kezét - Nem vagyok hülye, arra, amit mondasz, én is fel voltam készülve, de... - ezen a ponton elengedtem a kezét, és visszacsúsztam az ülés puhaságába - Ti évek óta együtt vagytok. Előtettek az élet, még akár száz évetek is lehet együtt. Nekünk kettő sem jutott.
Vagy talán mégis, beleszámítva a huzavonát kettőnk közt, és ahogy most itt szembe jutott, amikor az éjszaka közepén felhívott azzal, hogy lehet, hogy terhes... és hogy elvetette volna... Ha terhes lett volna, ha meggyőztem volna, hogy ne vetesse el, legalább maradhatott volna velem valaki, akit helyette is szerethetnék.
- Ő nem öregedett meg mellettem.
És még ha el is vetette volna, akkor sem kaptam belőle egy számomra pillanatnál többet, nem voltak mögöttünk évtizedek boldog emlékei, mert bár... Rebeccánál jóval idősebb volt, "ha minden jól alakult" volna, lehetett volna néhány igazán boldog évtizedünk. Csak arra kaptam fel a fejem, hogy megálltunk. Máris a Lakhoz értünk volna? Körbe néztem, de csak a semmi fogadott, a furgon motorjának zaja és Rebecca teljes figyelme - és persze intő szavai.
Milliószor hallottam már mindazokat, amiket jó szándékkal a fejemre olvasott. Megint elöntött a szégyenérzet, nem voltam képes tartani vele a szemkontaktust, helyette inkább a két térdem közt meredtem bele a sötétségbe, és csak vártam, hogy elmúljon. Hogy befejezze. Hogy a végére érjen a sokat hallott leckének, amit ezek szerint, Éganya akaratából újra végig kellett hallgassak. Nem tehettem úgy, mintha nem hallanám meg vagy mintha már unnám. Mert az, hogy mindezeket újra és újra valaki más megpróbálta belém verni, és közben a támogatását is kifejezni, mert sosem ért egyik sem célba igazán, azt jelentette, hogy valamit nem csinálok jól. Azt nem tudom, hogy Rebecca hozza-e el majd számomra a belátást, de nem ráztam le magamról a véleményét, sem a segítő szándékát, egész egyszerűen... Nem tudtam mit mondani. Viszont akadt egyetlen olyan dolog, amivel muszáj voltam dacolni, mert úgy éreztm, hogy félreértett, ám mielőtt megszólaltam volna, csuklanom kellett, szóval nagy levegőt vettem és bent tartottam, amíg csak tudtam, mielőtt nagyot fújtattam volna beszéd előtt.
- Nem. - ez bukott ki belőlem nagyon határozottan, gyakorlatilag az elmondottak után kontextus nélkül - Attól vagyok jó Tark, hogy nem leszek öngyilkos, bármennyire is érzem azt, hogy mennék utána... - jobbommal a kocsiajtó belsején lévő kapaszkodóba szorítottam - Harcoshoz méltóan akarok elmenni, nem gyáván, nem úgy gyáván, amire gondolsz. Igen, keresem az alkalmat, hogy megtaláljam a méltó ellenfelem, csak hát... nem jön össze. Csinálom, Rebecca. Nagyon próbálom csinálni, de ilyenkor egyszerűen... Áprilisban egyszerűen képtelen vagyok.
Mentorálok, üzletet nyitottam, kreatív dolgokba ölöm bele az energiáimat, a hiányomat a fájdalmamat. És ha olykor iszom is, ilyen szintre évi egy alkalomnál sosem szoktam lesüllyedni. Sajnálom, hogy pont ezt kellett meglássa belőlem.
- Az én lelkemben már nincs biztonságos hely.
Hogy is lehetne, amikor tényleg minden napom kihívás, amin így vagy úgy, de átevickélek, de mivel nem vagyok tökéletes, így minden évben, ebben az időszakban vezetem le az eddig összegyűlt "elzárást". Ráemeltem a tekintetem, és őszintén fejeztem ki felé a hálámat.
- Köszönöm a kedvességed, de nem hiszem, hogy a ma estén kívül többet ezzel kellene, hogy terheljelek. Már így is bőven többet tettél értem, mint amire számítottam. - felsóhajtottam, a tarkómat pedig az ülés fejtámlájába préseltem - Szívesen felhívlak, de akkor már inkább valami kellemesebb elfoglaltság ürügyén. - felé fordítottam a fejem, és elnyúzottan ugyan, de kierőltettem magamról egy mosolyt felé - Mondanám, hogy kiszállok és hazajutok innen, de gondolom, nem engednéd, szóval mehetünk. Ki kell józanodom... - a belátás fél siker ugyebár - És ne haragudj, ha semmire sem fogok emlékezni ebből az egészből.
Mert természetesen ez is benne volt a pakliban. Már nem akartam hányni, a világ még mindig forgott körülöttem, de egy időre visszataláltam abba az állapotba, ahol az ittas bölcsességek születnek meg. A fejem is  kezdett hasogatni, és mindent megadtam volna még egy kis tisztító vízért, de ezen már nem kezdtem el hisztizni. Ha felérünk a Farkaslakba, majd beköltözöm éjszakára a fürőbe.