Hallgatóknak, intézményi dolgozóknak ingyenes! Mindenki másnak fizetni kell a belépésért, ha kölcsönöz, akkor a darabszámtól függően további költségek kerülnek felszámolásra. A díjban az internet használat is benne van, ám a használat korlátozott: csakis informatív jellegű tartalmak kereshetők: közösségi portálok, erotikus tartalmak, online játékok letiltva! Ha valaki mégis sikeresen ilyen oldalt tölt be, eltiltást kap a gépektől. Árak (külsősöknek): - Olvasójegy: 2.50 $ / alkalom. Havi bérlet: 10 $ - Kölcsönzés: 1 db könyv: +1.50 $ ; 2 db könyv: 2.00 $ ; 3 db könyv: 3.50 $ ; e felett egységesen 5.00 $ - Maximálisan kölcsönözhető könyvek száma: 8 darab - Kölcsönzés időtartama: 3 hét. Hosszabbítás: hetente 2.00 $
A hozzászólást Admin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 19, 2014 3:22 pm-kor.
Miután a pökhendi Atanerk tiszteletét tette nálunk, néhány dolog tisztázásra került. Például az, hogy erőben körülbelül ott van, ahol Castor, annak ellenére, hogy fiatalabb. Hogy elbizakodott és hogy nem örül nekünk. Ki hitte volna? A múltkori hegy-látogatásomkor nem sokat tudtam meg a helyi falkáról, csak azt, hogy veszettül gyorsan repkednek náluk a hírek, és hogy a helyi dolgokról gyakorlatilag mindent tudnak. Így, hogy róluk kaptunk egy felületes képet, más csak az Őrzőkről kellene hasonló. A pontosabb megfigyelés és kutakodás túl sok időt és erőt igényelne, egyelőre be kellett érnünk apróságokkal is. Ha több farkasunk lenne, nem lenne akkor probléma, de mindegy... majd alakulnak a dolgok. Miután az óvodából elhoztam Anne-t, magammal vittem az egyetemre. Azt rebesgették, hogy ott lehetett az Őrzők központja, hát benézek, hátha igaz a pletyka. Nem örültem neki, hogy a kicsi lányt is magammal kellett hozni, habár támadástól itt nemigazán tartottam, de fő az elővigyázatosság. Felfegyverkezve érkeztem, minden jól elrejtve. Kifizettem az alkalmi olvasójegyet, és bementem Anne-en. A kislány dicséretére legyen mondva, nagyon csöndben volt. Igaz, eléggé kimerült, azt mondta, egész nap csak játszott. Legalább otthon nem lesz gond az elalvással. - Gyere, nézünk neked valamit... - Nem kell - motyogta, és kinézett magának egy kényelmes fotelt, amibe bekuporodott, mint egy kiscica. Elmosolyodtam, majd elindultam a sorok között. Az a gond, hogy valójában nem igazán tudtam, mit is keressek, mire figyeljek, így random belevágni egy felderítésbe nem a legjobb...
Már egy pár napja felgyorsult tempóban zajlanak az események a városban. Megérkezett Castor és falkája. Kémeim jelentették, hogy a két alfa már meg is kóstolta egymást pár napja. Minden a számításaim szerint alakult eddig. Ha tovább is így haladunk, az nem kevés tekintélynövekedést jelent majd nekem. Most pedig arról hozták a hírt a megfigyelők, hogy az új falka egyik tagja érkezett a könyvtár területére. A titkárom azonnal elém is rakta a megfelelő dossziét, és én belelapoztam. A titkár mozdulatlanul állt, amíg végig nem olvastam mindent, ami első pillantásra felkeltette a figyelmemet. Igen, Duncannel amúgy is terveim voltak. - A gyermek? - Itt van vele. - Helyes. Becsuktam az aktát, és visszaadtam. Már mindent memorizáltam, amit akartam. Kiadtam az utasításaimat, majd elmormoltam pár varázsigét. Innentől 200 évnél fiatalabb farkas aligha tehetett kárt a testemben, és nem volt szagom sem, amit követni, vagy egyáltalán észlelni lehetett volna. Kezembe vettem egy pár szaloncukrot, és zsebre raktam őket. Felballagtam a könyvtárrészre, a kölcsönzőpultnál már ismerősként üdvözöltek. Mosolyogva bólintottam. Nekik én nem voltam más, csak egy könyvkedvelő nyugdíjas. Elhaladtam a polcok között, és leültem az Anne melletti fotelbe. Elővettem egyet, és ráérősen kibontottam, majd bekaptam, s látható élvezettel majszoltam. Anne bágyadt volt, de erre persze felfigyelt. - Megkínálhatlak eggyel? - vettem elő egy újabbat, és feléje nyújtottam.
Olyan volt, mintha tűt kerestem volna a szénakazalban, amiről azt se tudtam biztosan ott van, és hogyan is néz ki. Lassan kezdtem fölösleges időpazarlásnak tekinteni az itten bóklászást, még szagra se éreztem semmi különöset, a zsigereim se jeleztek, hogy igen, melegszik! Semmi! Bosszantó! papírzörgést hallottam, mire megálltam. A következő pillanatban csokoládé illatát éreztem, méghozzá Anne felől. Furcsa, nem emlékeztem, hogy csoki lett volna nála, vagy adtam volna neki. Amikor visszamentem, a kicsi lány épp egy szaloncukrot bontogatott, s habár fáradt volt, éreztem, hogy örült az édességnek. Én már nem annyira. Összehúzott szemmel fürkésztem a mellette ülő csontkupacot. Semmi szagot nem éreztem felőle... egyáltalán nem volt szaga! Nem tetszett az öreg, ezzel valami nagyon nem stimmelt. - Anne, ne legyél ennyire fáradt! - mondtam szelíden, és leguggoltam mellé, majd úgy, hogy megértse a szaloncukorra néztem. Megértette. - Köszönöm szépen! - mondta az öregre mosolyogva, aztán összecsomagolta, és zsebre tette. Megsimogattam a fejét. Idegenektől, még jóságos arcú matuzsálemektől sem fogadunk el semmit. Annyira viszont volt udvarias, hogy nem őelőtte dobta ki, egyelőre csak eltette. - Álmos vagyok, apu... - motyogta kissé panaszosan, és a fotel karfájára hajtotta a fejét. - Mindjárt hazamegyünk tökmag - simogattam meg az arcát, tekintetem pedig korántsem volt ilyen lágy, amikor az öregre néztem. Nem kérdeztem semmit, csak vártam, hogy mégis mit akar? Mert akinek ilyen sunyi szeme van, és egy gyereket kínálgat cukorral, az mindig akar valamit.
Nézem, hogy közeledik a büszke és gyanakvó "apa". Szimatol. Gyanakszik. Jó lesz ez... - Szívesen, Anne! Néztem kettejük szavak nélküli párbeszédét. Duncan meg engem nézett utána. - Üdvözlöm Fairbanksben Mr. Corvin! Hogy tetszik a város? Kezdem úgy, mintha csak csevegnénk. Duncan okos, ért ennyiből is, gondolom. - Örülök, hogy idefáradt, amúgy is beszédem lenne Önnel. De nem itt. Ez nem civil füleknek való. Persze egy paranoid vérfarkast rábírni bármire is roppant nehéz ügy. Nekem sem lesz könnyű, de én meg kitartó vagyok, és nem félek használni az eszközeimet. Felkelek, és várom, hogy hajlandó-e csatlakozni hozzám, vagy ellenállással próbálkozik. Persze itt nem ránthatja elő a fegyvereit, akármennyit is aggatott magára.
Eddigi gyanakvó pillantásom majdhogynem ellenségesbe vált, amikor üdvözölt. Öreg, szag nincs, fura fazon, és anélkül tudja a nevem, hogy valaha is találkoztunk volna. Plusz üdvözöl. - Nagyon remélem, hogy nem az, aminek gondolom - mondtam halkan, Anne pedig fészkelődni kezdett. Érezte, hogy nem vagyok éppenséggel vidám, mire közelebb húzódott, és arra a kezemre hajtotta a fejét, amelyikkel a fotel karfájába kapaszkodtam. Némiképp lecsillapodtam. - És ha én nem akarok beszélgetni? - kérdeztem hűvösen. Igaz, hogy szimatoltam utánuk... illetve szimatoltam volna, ha tudok, de azért kétszer egymás után nem igazán szeretnék más csoportok területére, és tagjai közé besétálni. Ez gyors egymásutánban még az én mércémmel is őrültség.
Sajnálom a kislányt, hogy ennyire fáradt. Nem tudom, mért kellett ilyenkor rángatni még. Nem ért volna rá a szimatolás holnapig? De ha már itt van ... - Akkor minek jött ide? - nézek rá kérdőn. - Vagy csak a suttyomban szerzett info az igazi? És miből gondolta, hogy nem vesszük észre. - a kislányhoz fordulok - Anne szerinted apád láthatatlan? A gyerek nem érti a teljes párbeszédet, de megrázza a fejét. - Na, ugye. - állapítom meg diadalittasan. - Nos, Mr. Corvin, akarja, hogy a gyámhatóság érdekes dolgokat találjon a múltjában? Vagy akár a jelenében ... Még nem beszélhetek teljesen nyíltan itt, de azért ennyit meg lehet említeni. Ilyen stiklijei a normál embereknek is vannak. - Mi lenne, ha ott folytatnánk? - bökök a kis hangszigetelt kabinok felé. Apró, 2x2 méteres helységek, bennük egy íróasztal, számítógép, és két szék. Ha Duncan attól tart, hogy el akarom rabolni a pincébe, rögtön, akkor csalódni fog. Azt ki kell érdemelni.
A fenyegetésre elsötétült a tekintetem. Már tényleg bántam, hogy magammal hoztam Anne-t, de hova tehettem volna? Otthon nem akartam egyedül hagyni. A hotelbe se akartam vinni, úgyis futkos mindenki, mint pók a falon. Szeretem, ha szem előtt és a közelemben van. Felálltam, ölbe vettem Anne-t, és ha az öreg mutatta az utat, követtem, előre engedtem. Anne szinte egy pillanat alatt elaludt a vállamra hajtva fejét, és ettől én is nyugodtabb lettem. Hiába, ha rá valahol tekintettel kellett lennem, akkor minden más teljesen mellékessé vált. Így legalább mindenki egészen biztos lehetett abban, hogy nemhogy kiabálni nem fogok, de még csak a hangomat se emelem fel. - A gyámhatóságot inkább hagyjuk ki - mormoltam, miután becsuktam magunk után az ajtót. - Mit akar? - sürgettem kicsit. Igen, a szimatolással szerzett infót megbízhatóbbnak tartottam, mert az orromban jobban bíztam, mint mások szavában.
A kislány elaludt, így semmi nem zavarta, hogy valóban a tárgyra térjek. Beléptünk, és kényelemen az asztalnak támaszkodtam, nem volt szándékomban leülni. - Anne-t. - feleltem teljes nyugalommal. Gondolom nem lettem népszerű a kijelentéssel. - Nincs biztonságban egy csomó farkas között. Ön nem tudja a munkáját végezni rendesen, és a gyerek is kárt szenved ebből. Persze nem arra gondoltam, hogy soha nem látja. Csak mondjuk mintha bentlakásos iskolába küldené ... Anne okos, aranyos, és ami még fontosabb, igen kiváló Őrző lehet belőle az ő előéletével. Ismeri a farkasokat, nem fél tőlük, és nem is gyűlöli őket. Legalábbis egyenlőre nem. Duncan a gyerekkel a kezében eléggé korlátozott cselekvési lehetőségekkel bír, de ha mégis a heveskedést választaná, megvannak az eszközeim, hogy nyugton maradjon. És ha ártani tudna nekem, garantáltan nem jut ki az épületből.
Ha Anne nem aludt volna, hangosan felnevetek, aztán felmordulok. Így azonban csak elhúztam a számat, és kimutattam a szemfogam. - Ha ennyi mindent tud, hogy a gyámhatósággal fenyegetőzik, nem értem mégis hogyan próbálhatja meg elvenni őt tőlem! - mondtam halkan, de olyan ridegen, ami tökéletesen passzolt a helyi kemény télhez. - A munkám, és a nevelése közötti probléma záros időn belül megoldódik, szóval... köszönöm, de nem. Jól ellesz ő a falkával. Fel nem foghattam, mégis hogy képzelhette ezt az egészet? Ő se várhatta azt, hogy majd megkönnyebbülten elmosolyodok, és átadom neki a kislányt! Anne az én lányom, nem fogom odaadni senkinek sem. Bentlakásos iskola? Lehet, de nem fogom közéjük engedni. Jobban ragaszkodtam hozzám, mint bárki, vagy bármi máshoz az életben, és akkor jön egy vénség, és ezt kéri!? Hol él ez?
Nem számítottam rá, hogy azonnal odaadja. Mért is tenné? - Éppen azért teszem, mert olyan sokat tudok. Elkövetett egy nagy hibát, megbánta. Ezt megértem, és becsülöm is. De a gyerekhez való ragaszkodás puszta önzés. Ha a legjobbat akarja adni neki, ez nem egy farkasbarlang. Anne pedig már soha nem lesz egy tudatlan civil. Mit akar vele tenni, ha felnő? Beharapja? De ne is menjünk el odáig, csak addig, amikor már serdülni és domborodni kezd. Távol tudja majd tartani tőle az összes szédült, tesztoszterontúltengésben szenvedő kölyköt és egyéb falkatársat? Ó, tudom, tudom ... most jön az, hogy aki egy ujjal is a gyerekhez ér, azt megöli. De mit ér azzal, ha csak utána? Halkan, társalgási hangnemben beszéltem, mintha arról lenne szó, hogy szeretek kertészkedni. De nem akartam megkímélni a szavaim hatásától. Vagy képes meglátni a lényeget, vagy megláttatom vele. Más választási lehetőség nincs.
Volt ráció a szavaiban, zavaróan sok, és ezeken már én is elgondolkodtam, de addig még úgyis van idő alapon egy legyintéssel elűztem ezeket a gondolatokat. Önző lennék? Tagadhatatlan. - Mondok akkor még valamit, amit lehet tud, csak eddig nem nagyon akart belegondolni. Bizalmatlan vagyok. Szóval felőlem lehet maga az Isten is, akkor se adnám át a lányom. Tesztoszterontúltengéses hímek? Komolyan ennyire elővigyázatlannak nézek ki? Azt hiszi, hogy az ilyesmit nem előzném meg? - Elzárom, elküldöm arra az időre... de különben is! Igaz, hogy farkasok vagyunk, de nem egy csapat tuskó, akiket csak az ösztön hajt. Anne annyit van velem, hogy a szagom már mindenébe beleivódott. Lehet, hogy ő nem így látja, de egy másik hím - főleg ha az erős - szaga elég kemény visszatartó erő tud lenni. - Egyébként pedig... arra sincs semmi garancia, hogy maguknál annyival nagyobb biztonságban lenne. Hacsak nem zárják be amíg fel nem nő, de ennyi erővel ezt én is megtehetném. Ó, igen, már ez is megfordult a fejemben, de abszurd és nevetséges. - Szóval, ezek után mégis miért kéne odaadnom?
Az első részére eléggé gúnyos hangon válaszolok, bár még mindig roppant halkan. - Szóval mindig tudja előre, hogy melyik kölyök kezd el dühöngeni odabenn? Ez egy érdekes és nagyon érdekes tulajdonság, eddig nem tudtam, hogy rendelkezik vele. És ki fog akkor reagálni, ha az alfája kiküldni Önt terepre? Egy ilyen dühroham útjába már most is kerülhet a kicsi, ehhez még felnőttnek sem kell lennie. És elég könnyű prédának látszik. Duncan hitegeti magát, hogy mindent meg tud oldani, de ez tényleg csak önálltatás. Előbb utóbb beláttatom vele. De odabenn is történhetnek olyan dolgok, amik segíthetnek ebben. - Azt is tudom, hogy kiköltözne egy családi házba esetleg. És ott biztonságban lenne a kicsi? Vagy ő lenen az első túsz Vincent és bandája kezében? Azt mondja nálunk nem lenne nagyobb biztonságban? Mért nem? Elhiheti, hogy ha a gyerek az Ön gyámoltja marad ÉS mi neveljük, akkor a másik falkából senki nem meri majd rátenni a kezét. De egyedül az Önök falkája nem elég visszatartó erő, hiszem máris összerúgták a port, nem?
Kezd felhúzni, Anne közelsége ide, vagy oda. - Eddig megmutatta, hogy a keze messzire elér, a füle sokat hall, a szeme pedig talán még annál is több mindent lát. De eddig még semmi olyat nem tett, amivel azt bizonyítaná, hogy magukkal a lányom biztonságban lenne. Csak azt érte el, hogy a kémkedésének hála még kevésbé bízom magában, mint előtte. És tehet majd akármekkora jót is Anne-nek az, ha magával megy, amíg engem nem tud meggyőzni, velem marad. Igen, itt mutatkozott meg igazán az ösztön. Nem tudtam benne bízni, nem ment, egy ilyen csodabogárban képtelen voltam, és ha ennyire... "irtózom" tőle, a legdrágább kincsemet száz, hogy nem adom neki. Még kölcsönbe sem. - Az Atanerk valóban tiszteletét tette nálunk. Egyedül, a farkasai nélkül. A vezetők már csak ilyen őrültek. Ez könnyelműen hangzott, de pontosan tudtam, hogy milyen Castor, és most már az Atanerk is láthatta, hogy nem egy habszivaccsal van dolga. - Utoljára kérdezem: miért lenne maguknál annyival nagyobb biztonságban, mint a falkában? - kérdeztem nem is tudom hányadjára. Erre egyenes választ még nem kaptam, csak visszakérdezést és homályt, arra pedig nem adunk. - Azt már felsorolta, hogy nálunk miért van veszélyben, de maguknál miért lenne biztonságban?
Érzem Duncan-on, ahogy hátrál. Ettől persze hangosabban acsarog, a farkasok már csak ilyenek. De én meg nem hagyom, hogy kihátráljon ebből. - Mondjuk mert nem kószálnak a folyosón olyan farkaskölykök, akik bármikor alakot válthatnak, ha feldühödnek, vagy elhúz előttük egy jobb nő. Mért bízna bennem? Mert Anne ember, és az Őrzők arra tették fel az életüket, hogy az embereket védjék a farkasok túlkapásaitól. Azért, mert mi még az Ön fajtájával is jó szívvel bánunk. Ha nem így lenne, a kis mentoráltja egy chicago-i kukában végzi, hullaként, mielőtt még megismerte volna. De kitűnő gyógyítóink vannak. Eddig kemények voltak a szavaim, mert volt mit az orra alá dörgölnöm. Most azonban valamivel enyhébb hangnemet ütöttem meg. - Klánháború lesz Duncan. Persze mondhatja azt, hogy Chicago-ban is az volt. De az itteniek nem virágot szedni járnak a rétre, és ha az alfájuk bejön a városba, akkor nem a szépségszalonokat látogatja meg. Ez más lesz.
Igazán meggyőzőnek tűnt... De nem eléggé. Amikor Liu is szóba került, a szemeim nagyra nyíltak. Van egyáltalán olyan,a miről nem tudnak!? Csak mi vagyunk ebben a tetves koszfészekben, akik semmit sem tudnak az Őrzőkről és a hegyi farkasokról? A chicagói ellenlábas falkára tett megjegyzésére lehúztam a számat. Na, igen, ők tényleg nem voltak ellenfeleink. Az emberi alvilági tagok nagyobb kihívást jelentettek, mint az a puhány banda. Megráztam a fejem. - Nem adom Anne-t - mondtam halkan, de határozottan. - Ez az, amit nem tudok megtenni. Sarkon fordultam, és az ajtóhoz léptem, hogy távozzak, és magára hagyjam ezt a vénembert. A lányomat a saját erőmből fogom megvédeni, eddig sem szorultam segítségre ezen a téren, eztán se fogok! Esztelenségnek tűnt? Lehet, hogy az volt, de Anne az,a kit még Castornál is jobban védtem.
Nem sürget minket semmi. A magukat elültettük, majd valamikor kihajtanak. Duncan megrendült, aggódik, és dacos. Kissé pánikba esett most, és nem képes kilépni saját godnolkodási sémáiból. -Ahogy gondolja. Ha a gyereknek baja esik, mostantól az Ön lelkén szárad. Mondjuk elfér a többi mocsok mellett majd ez is ... - szólok utána még, de egy pillanatig nem tartóztatom. Menjen! Láttam rajta, hogy Liu említése ezért kiváltott némi reakciót. ezek a farkasok még nem láttak embert mágiát használni. Azt hiszek, hogy csak náluk van erő és gyorsaság, csak ők rendelkeznek természetfeletti képességekkel. Azt hiszi, én csak egy fáradt öregember vagyok, gyenge és félreállítható. Még nem tapasztaltak eleget. Ennek a falkának tanulnia kell, és csak a csökönyös, kemény fejük a tudója, mennyire lesznek keservesek a leckék.
Tekintve, hogy a biztonsági rendszer még alakításra szorul, és az orfeumban is lesz áram, vezetékek meg ilyesmi, nem árt felvértezni magam valamivel pontosabb műszaki ismeretekkel. És ha már úgyis az egyetemen - legalábbis annak könyvtárában - terveztem tölteni, pár órát, akkor már hoztam Anne-t is, hogy folytathassa a megbarátkozást az őrzőkkel. Egy darabig lent voltam velük, megvártam, amíg Anne belelendült a "játékba", arcra-szagra megjegyeztem, kik foglalkoznak vele, aztán visszabattyogtam a könyvtárba, hogy ki tudja hány év óta először tanuljak. Viszont most nem akartam keresgéléssel húzni az időt, inkább megkerestem egy könyvtárost. - Jó napot! - köszöntem az idős nőnek, aztán elkezdtem magyarázni, hogy mégis miféle könyvekre lenne nekem szükségem. - Tudna segíteni? A legtöbb ismerősömnek még mindig furcsa, ha valahol, valakivel szemben udvarias vagyok. Nem értem mit csodálnak, az idegeneknek ez jár: udvariasság és kimért távolságtartás.
Kellemes napom van! Pedig nem történt semmi különös. Vannak ilyen pillanatok, egész egyszerűen csak mosolyog az ember egész nap, minden ok nélkül, és ilyenkor aztán igazán optimistán tekint a világra. Sokkal könnyedebb voltam, nem pisszegtem le percenként a rendetlen olvasókat, sőt, még azt sem találtam bosszantónak, hogy mások után kell elpakolnom az ottfelejtett köteteket. Nagyon szeretem a könyveket, így ma nem voltam velük durva. Nem az ő hibájuk, ők csak őrzik a tudást, arról nem ők tehetnek, ha a az oktalan olvasó képtelen tiszteletteljesen a helyükre tenni őket. Épp egy nagyobb kupacot igyekeztem szépen a helyére tenni, amikor egy farkas jöttét éreztem. Nem ijedtem meg, dehogy is. Én nagyon naivan tudom kezelni őket, még egy sötét sikátorban is meg lennék győződve arról, hogy nem fognak bántani. A szellemek sok dolgot elárulnak, de a halálom idejét és körülményeit soha. Őszintén szólva nem is lennék kíváncsi rá. A férfi megszólított, én pedig mielőtt az arcát láttam volna, a pakolás közben szóltam hozzá. - Egy messziről jött utazó. Mondd csak fiam, hol voltál idáig? A hangom kedves volt és lágy. Még mindig nem láttam az arcát, de azt éreztem rajta, hogy... Mit is? Furcsa, megmagyarázhatatlan energiakupacot, ami nem volt teljesen tiszta, egy pillanatig mégis azt hittem, hogy egy őslakossal van dolgom. Aztán, amikor felé fordultam, és megláttam az arcát... Megfagytam egy másodpercre. Hiszen ez a kislány nevelőapja! Minden szellemek, hát most kegyelmezzetek... - Persze... Mit... Miben tudok segíteni? Próbáltam gyorsan témát váltani. Soha nem tudtam jól hazudni, mindig bűntudatom volt tőle. De most nem is akartam hazudni... Egyszerűen csak... Gyorsan témát akartam váltani, felvettem a szokásos kedves mosolyomat, és gyorsan felpakoltam a maradék könyvet. - Kérem, kövessen fiatal úr! Mondtam, majd apró, de gyors léptekkel a műszaki könyvek felé indultam el, és közben a szoknyámat igazgattam. De miután ez tudatosult, inkább összefontam az ujjaimat, és reméltem, hogy gyorsan túl leszek ezen a találkozón.
Ritkán szoktam csak állni és bámulni bután, de első két hozzám intézett mondatát nem tudtam hova tenni. Ismernem kellett volna? Értetlenül néztem egy darabig, amit ő hála a jó égnek a könyvkupactól nem láthatott, s ameddigre kilesett mögüle, már rendeztem a vonásaimat. Amint észrevett furcsa zavar lett rajta úrrá, amit - minő meglepő - ismételten nem tudtam hova pakolni. Aztán felsejlett, hogy lehet, hogy már látott itt Anne-nel. Nos, ez még akkor sem magyarázza azt, hogy miért úgy hívott, ahogy az elején, de mindegy. Fogjuk arra, hogy már eléggé idős. Talán még nálam is öregebb. Aztán látszólag összeszedte magát, és elindult a polcok között, én pedig követtem, de ez a "fiam" dolog akkor sem ment ki a fejemből. Sem az utána lévő zavar, mintha összekevert volna valakivel. - Ne haragudjon, de... ismer engem? - Mert hogy én őt nem, az ziher! - Ha emlékeztem kéne magára valahonnan, homályosítson föl, mert őszintén megvallva, sehonnan se rémlik nekem, hölgyem. Ha ő sem tudja, talán azt elárulja, hogy mégis kivel tévesztett össze. Jó tudni, kinek a hasonmása vagyok, hátha a későbbiekben még előfordul ilyesmi. Gyanakvóan méregettem. Előfordult már, hogy egy számomra vadidegen alak leszólított, de Chicagóban a mi kis csapatunk elég hírhedt volt az alvilág berkein belül ahhoz, hogy ilyesmi néha előforduljon. Itt viszont ma született bárányok voltunk: frissek és ártatlanok. Na, jó, a frissességünk lassan megkopott. És ha azt vesszük, az ártatlanságunk is erre a sorsra fog jutni.
Nagyon ritkán esik meg, hogy bosszankodok a képességeim miatt. Ugyanis hamar be kell látnom, hogy nem az áldás, a látás képessége a hibás, hanem én, amikor képtelen vagyok lakatot tenni a számra. Nem éreztem szükségét annak, hogy sokat gyakoroljam a póker arcot, hiszen alig mozdultam ki egész életemben, a tanácsaimat, látomásaimat mindig olyanokkal osztottam meg, akik arra érdemesek voltak, egészen azért, mert mások messziről elkerültek. Csak tipegtem tovább a műszaki könyvek felé, és azon túl, hogy nagyon igyekeztem természetes maradni, koncentráltam arra is, hogy felfogjam: tulajdonképpen mi a fenét éreztem? Ahhoz, hogy kitisztuljon ez a zűrzavar, rá kellene néznem a farkasra, azt pedig egyelőre nem merem megkockáztatni, mert ha tényleg valami baljós történik, akkor nem fogom tudni leplezni, és nekem annyi. - I-igen, persze, hogy ismerem! Ön Mr Corvin, a kicsi Anne nevelőapja! Meg kell mondjam, nagyon szeretetre méltó gyermek... Itt is vagyunk! Mondtam, de hátra sem néztem, próbáltam nevetést csempészni a hangomba, de be kell vallanom, hogy elég bizonytalanra sikeredett. Ahogy megálltam a polcok mellett, egyik kezemmel belekapaszkodtam a polcrendszer egyik elemébe, előtte pedig végighúztam az ujjaim hegyét néhány könyv gerincén. Na, most aztán tényleg felé kell fordulnom... Sikerült, és csak néztem a farkasra nagyokat pislogva, és kissé erőltetett, de apró mosollyal. És akkor kezdett valami kikristályosodni. A farkas rezgésében olt valami ismerős, valami olyan, amit már ismertem, de nem tudtam elképzelni, hogy ez lehetséges. Jó, persze, lehetséges volt, de újabb bizonyíték volt arra, hogy a szellemek útjai rendkívül kifürkészhetetlenek. Megnyaltam a szám szélét, és végignéztem a könyveken. Hiába vagyunk itt mindannyian levédve, egyszerűen ha a bizonytalanság jelei fizikailag is leolvashatóak rólam, akkor bűbáj ide, vagy oda, nem tudok tagadni. - Ha sikerült választani, a pultnál találkozunk... Mondtam halkan, és valamivel határozottabban. Még nem voltam biztos abban, hogy beszélhetek. Ilyenkor bezzeg csendben vannak, amikor sürgősen kellene a tanácsuk, elhallgatnak, és le merném fogadni, hogy remekül mulatnak a kétballábas Eván, aki nélkülük alig lép valamerre. Nyomasztott a dolog,nem tudtam, hogy mit kellene tennem, így hát elindultam a pult felé, de csak néhány lépésre távolodhattam el Duncantől, amikor megfordultam, és összekulcsolt kezekkel fennhangon szólaltam meg. - Egy vérből valók az ellenséggel! - szaladt ki a számon - De, ne kérdezzen többet, nagyon kérem, még nincs itt az ideje!
Ha Anne-t dicsérik, mindig büszkeség jár át. Ami elég veszélyes. Egyre jobban ragaszkodom a kicsi lányhoz - már ha ezt még lehet fokozni -, és ez... elég kétségbeejtő, ha azt nézzük, milyen függőségi viszonnyal jár, és mekkora gyenge-ponttá növi, vagy inkább nőtte ki magát. A kedves könyvtáros viszont egyértelműen zavartnak tűnt. Feltűnt, hogy kerüli a szemkontaktust, meg egyáltalán hogy rám nézzen. Nos, tudom, hogy nem vagyok egy szépség, de hogy ne lehessen rám nézni... oké, ízlések és pofonok. - Rendben - biccentettem, és nekiláttam a könyvek tanulmányozásának, de nem sokáig foglalatoskodhattam ezzel. Tulajdonképpen még éppcsak levettem az egyiket a polcról, amikor a nő visszafordult, következő szavai pedig megdermesztették a mozdulatom. - Ho... Hogy mondta? - ráncoltam értetlenül a szemöldököm, majd hitetlenkedő mosolyra rándult a szám, de látva, hogy ő ezt komolyan gondolta, a kis mosoly az arcomra fagyott. - Ezt honnan veszi? - faggattam a kérése ellenére, s kissé nyersebben, mint az előbb. nem várhatta el, hogy bólogassak, elkönyveljem a hallottakat, aztán csöndben továbbálljak. Tudott valamit, amiről nekem gőzöm sem volt, még szép, hogy firtattam a dolgot!
A szám elé kaptam a kezeimet, és zavartan nézelődtem körben-körbe, aztán a tekintetem megállapodott a krémszínű topánkámon. Bolond, bolond vén szipirtyó! Tudom ám, hogy elsősorban nem az éles eszemért és a pókerarcomért vagyok Őrző, de ennél kicsit többet vártam. Ki tudja, hogy milyen viszályt szítok majd a fecsegésemmel. - Nézze, Mr Corvin. Csak egy futó érzés volt, semmi több. Nézze el nekem, én.... én... Felemeltem a tekintetem végre, és próbáltam nem kocsonyaként remegve közelíteni a farkashoz. - ...néha látok dolgokat. Mondtam suttogva, és amilyen jó a hallása, biztosan tisztán értette. Közben pedig felfelé, a Szellemvilág felé mutogattam. A "néha" az kifejezetten lealacsonyító volt, de Duncannek nem kell tudnia arról, hogy mennyi túlvilági kedves ismerőssel rendelkezem. Ha hagyja, ha nem, én megkísérelek belekarolni, és lassú léptekkel, mintha csak egy diák lenne, akinek magyarázok, elkezdem vezetni egy nyugalmasabb, kevésbé zsúfolt részleg felé. Én legalább is elindulok, ha esetleg nem engedné, hogy belekaroljak. Az ereje csiklandozza a bőrömet, talán dühös, nem tudom. Csak az én fejemet ne harapja le! - Amikor belépett, és megéreztem, azt hittem, hogy az egyik őslakos érkezett. Nem tudom miért... Talán egy közös felmenő... Nem tudom, Mr Corvin, esküszöm, hogy nem tudok többet. Csak egy kósza érzés volt, de az is lehet, hogy hamis. Megálltam, és zavartan néztem a farkas szemébe. Ez volt az igazság, érezhette rajtam, hogy nem hazudok, csak roppantul izgulok, hogy ezek után mikor tekeri ki azt a ráncos nyakamat.
Úgy tűnt, nem egészen így tervezte a napját és az elszólást. Mi tagadás, én sem! Úgy álltam ott, mint akit minden ok nélkül felképeltek és leköptek. A fejemben pedig elakadt a lemez: mi van? Mi van? Mivan? Mivan? mivanmivanmivanmivan - Ezzel aztán ki vagyok segítve - horkantam fel félig-meddig még mindig az előbbi döbbenet hatása alatt. Hagytam, hogy belém karoljon, mert miért ne? Ennél döbbenetesebb - érzésem szerint - ma már úgyse jöhetett! Kicsit kiakadtam, szóval ha elkezdi a fejemet simogatni, valószínűleg azt is hagytam volna. A magyarázatnak csak nagy jóindulattal nevezhető szavai, tompán jutottak el hozzám. Én őslakos? Közös felmenő? Egyiket se akartam, már a gondolattól is kirázott a hideg. Igazság szerint nem magam miatt. Felőlem egy kukutyini falka ötmilliomodik leszármazottja is lehettem, az se érdekelt volna. Más valaki viszont lehet, hogy ennek nem igazán örülne. - Hogyan... hogyan lehet az ilyesmit... kideríteni? - kérdeztem, amikor végre megálltunk egy csendesebb helyen - nem mintha akkora ribillió lett volna a könyvtárban. - Hatással van ez rám? vagy a farkasomra? Egyáltalán mivel jár egy vérvonalhoz tartozni? Vagy miben befolyásol? Rengeteg kérdés kergetőzött a fejemben, és egyre se tudtam a választ. Egészen eddig nem érdekelt a farkas értelemben vett származásom. Elég volt annyi, hogy beharaptak, falkába kerültem, és pont. Most valahogy mégis ijesztőnek tűnt a gondolat, hogy olyasvalakik "leszármazottja" vagyok, akik Castor ellenségei. "Egy vérből valók az ellenséggel." Ezt mondta ez a fura nőszemély. De ez mégis mi a francot jelent?
Kezdőlap
