- De nem túl gyakran. Szögezem le, ami aligha lepheti meg, elvégre nem megy nekem ez a lazítás dolog, túl sok és túl komoly feladatom van, nem engedhetem meg magamnak csak úgy a lazítást. Az más, ha egy falkatagnak szüksége van segítségre, vagy csak, hogy valakinek elpanaszolhassa a gondjait, akkor ott vagyok, szakítok rá időt, de hogy a saját szórakozásom számítson, na az nem működik. - Ne kámpicsorodj itt el nekem, ígérem, nem lesz az, mint a múltkor. Tán felelőtlenség kijelentenem ilyesmit, de nem akarom, hogy odáig fajuljanak a kiakadásaim, hogy végül semmit se merjen elmondani nekem. Visszafogom magam, és nem büntetem még én is, elvégre mindenki a saját hibáiból tanul, hagynunk kell, hogy elkövesse azokat. Az már azonban igencsak aggaszt, amikor nem szól egy árva szót sem, megvakarom a tarkómat vezetés közben, és minden pirosnál fixírozom az arcát, hogy ugyan mondjon már valamit, mert rohadtul beparáztat ezzel a nem lát, nem hall, nem beszél témával. A nők aztán tudják, hogy fokozzák a feszültséget. Kiszállok én is, és leteszem magam mellé, szokásos, nem mászom az aurájába, de távolságtartó sem vagyok, belekortyolok a kávémba, viszonzom a pillantását, egyúttal igyekszem bátorító is lennie. Hála az égnek elkezd beszélni, én rögtön bólintok, nem húzom el a szám, visszafogom magam, muszáj, a kedvéért. Túlságosan fontos nekem ahhoz, hogy belemásszak még én is a lelkébe. Megint. Az eleje nem lep meg, tudtam, hogy van kölyke, Dominic folyton jelent róluk, szemmel tartja a hármast, mert hogy már kettő kölyke is van a szentemnek, és egyiknek sincs köze a falkához. Üdvös dolog ám, meg kell mondjam, nem is értem, miért hagyjuk ezt az egészet, de nem az én tisztem erről dönteni. Ha úgy alakul, kénytelen lesz a falkába olvasztani őket, márpedig hosszútávon két magányos kölyök halálra van ítélve. Oké, ez egy érzéketlen faszkalap. Ne mondja nekem senki, hogy nem tudta, mennyi idős volt Nora fia, illetve mennyi a kölyke. Lehetett volna tapintatosabb. A jobb, Norától távolabb eső kezem ökölbe szorul, de nem szólalok meg, a szavai ellenére én még mindig azt hiszem, hogy gúnyt űz belőle. Elég csak arra gondolni, mit művelt Natannal, egy bomlott elme, ebben biztos vagyok. Meglehet, el kellene beszélgetnem vele, de félő, hogy beverném a képét, már csak Nora miatt is, márpedig az nem volna vezető testőrhöz méltó. Felsóhajtok, ez így nem fog menni, oldalra nyúlok, hogy a nőstény a vállamra hajthassa a fejét. - Az biztos, hogy helyesen cselekedtél, még akkor is, ha gyakorlatilag azt csinál veled az az alak, amit akar. Tudtunk a lányokról, de egyelőre diszkréten kell kezelnünk a helyzetet, senki sem csinál ügyet belőle, és amíg ártalmatlanok, addig gondolom, nyugtuk van. Hosszútávon mindenkinek egyértelmű, hogy vagy a falka, vagy mennek, ahová akarnak. A kölykök esetében sincs kivétel. Ezt azt hiszem, nem kell túl hosszasan magyaráznom, egyértelmű. - Jobban érezném magam, ha a lányok miatt tetted volna, de gondolkodtam, azt hiszem, szép tőled, hogy adtál neki így újabb esélyt, még ha szerintem a kisujjad alatti piszokhoz sem méltó, de nem akarok beleszólni. Csakhogy… nem látom, hogy boldoggá tenne a jelenlegi helyzet, vagy tévedek? Tudod, az újrakezdés soha nem arról szól, hogy csak az egyik fél ad mindig magából, enged minden egyes alkalommal, a másik meg röhög a markába. Kövezzenek meg, én így látom, és talán lószart sem érek elé vele, de attól még kimondom, és megpróbálom felnyitni a szemét. Erős, független, önálló nő, álljon ki magáért, az igazáért…
Elmondom, mert el akarom és nem csak azért, mert úgy érzem, erről tudnia kell. Azért is, mert ő a barátom, vele mindent megoszthatok és szükségem van arra, hogy valakinek elmondjam. Róla pedig tudom, hogy mindig megmondja, mit gondol. Muszáj elmondanom és vállalom a következményét, ha megint nem áll velem szóba, akkor nem áll, de ez, akármennyire is fájó dolog, nem tántoríthat el a dologtól. Akármennyire is megszenvedtem a legutóbbi egy hetet is.. Nem is tudom, mit várok, de az biztos, hogy nem ilyen válaszra számítottam volna. Ráadásul a fejem is a vállára húzza, a gesztus önmaga pedig olyan szinte jól esik, hogy egy pillanatig úgy érzem, menten elsírom magam. Oké, mély levegőt veszek és figyelmesen hallgatom, amit mond. Teljes mértékben egyet értek vele, bennem is megfordult már a gondolat, hogy ugyan mi lesz a lányokkal, mert vagy a falka, vagy pedig mehetnek és ezt Ethan-nek eldöntenie. És habár csak papíron vagyok az anyjuk, akkor is érdekel a dolog, erről még mindenképpen fogok vele beszélgetni. Bólintok csupán az első szavakra, nem tudnék mit mondani, ebben egyetértünk és szeretném még egy pillanatig kiélvezni a közelségét. - Ez így.. kicsit bonyolult.. - emelkedek fel, hogy rá tudjak nézni - Hiszen a lányok miatt is tettem. Tudod, nekem soha nem volt igazán családom, mikor fiatal voltam, szeretném, ha nekik lenne legalább egy esélyük. Tudom, hogy nem én fogom megváltani a világot és nem is töltöm velük minden egyes napomat, hiszen még én magam is barátkozom ezzel az egésszel, de talán mégsem volt annyira rossz dolog ez az egész. Hiszen mintha magamat látnám a lányokban, csakhogy mellettük tényleg áll valaki. - Nem tudom, mit érzek, Lucas. Azt hiszem, hogy.. hogy fontos nekem, de nem tudom, mit akarok. Vagy hogy ő mit akar. Mintha mindig én lennék az, aki alulmarad, akit elnyom és igen, igazad van. Ahhoz, hogy ez működjön, nem csak nekem kell adni. Annak ellenére, hogy legutóbb úgy éreztem, arcon köpött és áttiport rajtam, mégis igent mondtam. Azzal áltattam magam, hogy csak a lányok miatt tettem, de ez nem teljesen igaz. - Csak tudod.. félek attól, hogyha elmondanám, mit érzek, akkor elmenne és itt hagyna. Tudom, hogy ez eszméletlenül furcsa, főleg azután, ami velünk történt, amit egymással tettünk, de.. de nem tudom ezt megmagyarázni. Kissé talán kétségbeesett a tekintetem, ahogyan az övét keresem, de hogyan is mondhatnék el valami olyat, hogyan is beszélhetnék az érzéseimről, amikor én magam sem vagyok tisztában velük? Mi a fene történik velem?
- Mint már mondtam, ez szép tőled, és őszintén, még örülnék is neki, ha másvalaki is figyelne rájuk, mint Ethan. Lehet, hogy túlságosan merev vagyok, de nem bízom benne, ezáltal a kölykeiben sem. Remélem, tévedek, a te érdekedben. Szerintem nincs olyan, aki nálam jobban szeretné, hogy boldog legyen, és isten lássa lelkem, ha a drágalátós tiszteletessel képes ezt abszolválni, hát legyen. Csakhogy egyelőre kilátástalannak tűnik ez a lehetőség, bár sosem kívántam jobban, hogy tévedjek valakivel kapcsolatban, de sajnos egészen jó emberismerőnek tartottam magam, ritkán fogtam ennyire mellé, sőt, ennyire még sosem. - Még mindig ekkora a bűntudatod? Máskülönben nem értem, miért hagyod, hogy elnyomjon, mert akárhogy is nézzük, maximum kvittek vagytok, és nem engedheti meg magának, hogy ő másként gondolja. Nem tisztalapról volt szó? Akkor mégis ez mi akar lenni? Próbálok én finom lenni, de érezhető az energiáimon, hogy meglehetősen frusztrál a téma, és küzdenem kell, hogy ne emeljem fel a hangom, és elfojtsam a dühömet. Minden más lenne, ha mindezzel együtt ugyan, de boldognak látnám, ám nincs így, és amíg ez nem valósul meg, addig nem fogom elhinni, hogy szent Ethan atya szándékai patyolat tiszták, mint a frissen hullott hó. Legyen úgy, komolyan, mert mocskosul utálnám, ha eldurvulnának a dolgok, és megint sérülne. Túlságosan élénken él az elmémben a megismerkedésünk időszaka, és soha többé nem akarom olyannak látni, és kötve hiszem, hogy ő örömmel üdvözölné azokat a benyomásokat újra. - Nora… és az akkora baj lenne? Szerinted az mégis miről árulkodna, ha egyszerűen itt hagyna? Azt szeretném, ha ő válaszolná meg ezt a kérdést, szándékosan nem is folytatom hát, szerintem igencsak egyértelmű, de ha ő ezt nem látja, akkor itt sokkal nagyobb a baj, mint azt gondoltam volna. Figyelem a vonásait, igyekszem én megfejteni, hogy miért jó így ez neki, hogy miért nem képes önmaga lenni mellette, az a nő, aki a tragédiái után lett belőle, de egyszerűen nem jövök rá. - Miért hiszed azt, hogy azt, aki most vagy, nem fogadná el? Tudod, én mindig úgy gondoltam, hogyha valaki elvárja tőlünk, hogy változzunk miatta, az valójában nem érdemes arra, hogy tudomást vegyünk róla. Nézek el a folyó felé, lejjebb adni magunkból is változás, mindig visszavonulót fújni, a másik kegyeit keresni, akarata szerint tenni, a saját szívünk, eszünk szavát pedig elnyomni. Nem, határozottan nem vagyok képes felfogni.
- Figyelek majd a lányokra - bólintok aprót a szavait hallva - Én is nagyon remélem - húzom el a számat, mert bízom abban, hogy téved, de az igazat megvallva valószínűleg én sem bíznám az életem Ethan-re. Akármennyire is eltemettük a múltat és igaz, hogy adtam neki egy esélyt, de még mindig nem bízom benne. Csupán szeretnék, mert remélem, hogy megváltozott, hogy más lett. Az okmányirodában történtek után már nem tudom, miben bízhatom és igazság szerintem még az is megfordult a fejemben, hogy túlságosan naiv vagyok. - Igen, ekkora a bűntudatom, mert ha akkor nem így csináltam volna, most valószínűleg minden más lenne… - halkan hagyják el ajkaimat a szavak, tekintetem Lucas-ra emelem, pár pillanatot várok csupán, mielőtt folytatnám - És tudom, hogy most azt gondolod, hogy ostoba vagyok, amiért ezen rágódom, hiszen változtatni a múlton már úgysem tudok, de egyszerűen nem tudom ezt kiverni a fejemből. Akármennyire is utáltam, hogy a családba érkezésével minden megváltozott és már nem kellettem Malcolm-nak, akkor is én indítottam el ezt az egészet.. - lehunyom a szemem, hogy pár szívdobbanás után már a vizet kémleljem. Csupán bosszút akartam állni Ethan-ön, amiért elvette tőlem azt, ami akkor a legfontosabb volt. Soha nem volt családom, mindig egyedül voltam, aztán jött Malcolm, aki végre szeretett, aki mellett végre nem csak egy cselédnek éreztem magam. Aztán megjelent Ethan és porrá zúzta az akkori világomat. Akkor jó ötletnek tűnt, visszagondolva már közel sem és ismét csak felpofoznám magam, amiért erre gondolok, de egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből a gondolatot. - Arról - emelem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek -, hogy nem vagyok neki fontos - próbálok olyan határozott lenni, amennyire csak megy, noha nehéz beismernem a szavakat. Erős vagyok. Most is az leszek. Lucas-nak igaza van. Miért félek én ettől az egésztől? Miért félek egyáltalán tőle? Azt hiszem ideje végre, hogy a sarkamra álljak. A szavait csupán sóhajom követi, mert nem tudnék mást mondani mint azt, hogy igaza van. Megint. Közelebb csúszom hozzá a padon és ha engedi, akkor ismét a vállára hajtom a fejem. Még a szemem is lehunyom pár pillanatra, megmozdulni azonban akkor sem mozdulok meg, amikor elkezdek beszélni. - Lucas, miért nem lehet minden hím olyan, mint te? - teszem fel a kérdést, hangomban halovány nevetősség érződik és komolyan elgondolkodom azon, hogyha Lucas egyszer arra adná a fejét, hogy normális nőstényt találjon magának, szerintem seperc alatt sikerülne. Mert jóképű, mert intelligens, helyén van a szíve és az esze is. Bár azzal számolnia kellene, hogy én vagyok a barátja, mert ha valami idétlen fruska lenne, tuti kicsinálnám. Bár nem hinném, hogy Lucast képes lenne egy ilyen behálózni, de azért akkor is. Egek, miről beszélek én? Maradjunk a témánál. - Azt hiszem ideje, hogy végre a sarkamra álljak. Naiv vagyok és képes vagyok arra, hogy mások dolgait helyezzem a sajátom elé, sőt, akár még lejjebb is adok magamból, ha azzal másnak jót teszek. Nem ártana most már az eszem is használni, mert ha így folytatom, kénytelen leszek megkérni Lucas-t, hogyha bármi hülyeséget csinálok, akkor minden alkalommal pofozzon fel és minimum két napig ne álljon velem szóba, hátha akkor megjön az eszem.
- Kimondtad a lényeget, változtatni ezen már nem tudsz. A múltnak a múltban kellene maradnia, és úgy hiszem, megkapta már a maga bosszúját, kiegyenlített. Sőt… jóval többet is kapott szerintem, mint amit megérdemelne. Tudom, fogjam be a pofám, nem vagyok én féltékeny, távol álljon tőlem az ilyesmi, sosem gondoltam úgy Norára, de a mai napig nem vagyok képes felfogni, hogy bírt összefeküdni vele. A kölyköket sokkal inkább megértem, mint a múltkorit, de ennél érzékletesebben nem fogom felhozni, így is elég pocsékul van szegény. - Pontosan. Hagyom, hogy ezt megrázza magában, őszintén, nehezemre esik elhinni, hogy valóban fontos a hím számára, és nem mondom, hogy nem szeretném elkapni a grabancát, hogy kifaggassam róla, de ez nem az én dolgom. Ez Nora keresztje, neki kell viselnie, avagy megszabadulnia tőle, nem segíthetek benne. Beszélek róla, megpróbálok tanácsot adni, de ennél mélyebben nem áll szándékomban belemászni, elvégre felnőtt nő már nagyon rég. Hogyne engedném, még ki is nyújtom a kezem, hogy kényelmesebb legyen, és átkarolom a vállát. A helyzet ellenére abszolút nem festünk úgy, akár egy pár, hiszen a kémia úgymond nincs meg, igazából, részemről senkivel sincs, hála a magasságosnak, így legalább mindig tiszta a fejem. - Ha minden hím olyan lenne, mint én, akkor elég sok boldogtalan nőstény lenne. Húzódik mosoly a számra, ez van, ha hozzám hasonlóan minden hímet hidegen hagynának a nőstények, kivéve egy alkalmat az évben, akkor bizony a leszbikusokon kívül gáz lenne a helyzet. Nem arra célzok, hogy utánam bárki sírna, ilyesmiről nincs tudomásom, és senkinek sem adtam okot, hogy rajongása tárgyává avanzsálhassak, egyszerűen általánosságban gondolom. - Szerintem is ideje, és az ég szerelmére, ne hagyd, hogy mindenből ő kerüljön ki győztesen. Tiszta lap… csak ezt tudom ismételgetni, csak állj ki magadért, esküszöm, utána befogom a pofám, és többet szóba sem hozom az egészet. Technikailag most is ő hozta szóba, de ez mellékes, én magamtól nem sepregetek senki portáján, az övén sem, csak épp a hosszú évtizedek alatt kialakult köztünk egy olyan bizalmi kötelék, hogy megteszi önként is, még ilyen esetekben is, mikor tudja, hogy jó eséllyel igenis ott van a vaj a füle mögött. - Azt nem mondom, hogy legközelebb elkísérlek, ha dolgod van vele, mert ezt neked kell intézned, de szólj előtte, és szabaddá teszem magam, ha esetleg kellenék utána. Oké? Dörzsölöm át kicsit a vállát, majdhogynem masszírozó mozdulatokkal, bár ő ebben jobb nálam. Én nem akarok mást, csak biztonságban tudni. Nem csak azért, mert a falka tagja, és ez a kötelességem, hanem mert a legjobb barátom is, ami a legtöbbek felé emeli a szememben.
- Tudom, de pont ez az, hogy ott kellene maradnia, mégsem vagyok rá képes. Vagyis nem teljes mértékben. Se azt nem tudom igazán elfelejteni, amit én tettem, sem pedig azt, amit ő. Tiszta lappal kezdtünk, de a mocorgás akkor is megvan bennem és ezzel nem tudok mit kezdeni. Nem is tudom, talán jobb, ha nem beszélünk erről, talán helyrerázódnak bennem a dolgok. Bár azok után, hogy Ethan már mióta itt van és eddig ez nem történt meg.. Én dolgozni fogok az ügyön, remélem Ethan is megteszi és tényleg szeretném, ha a tiszta lap az tiszta lap lenne. Megerősíti, én pedig eltöprengek, mert ez sem utolsó szempont és így kimondva valóban egyszerűbb, mert sokkal inkább tudatosul bennem a dolog. Szeretném hinni, hogy valóban fontos vagyok neki, de jelen pillanatban nem tudom, mit higgyek. Hiszen mi van, ha csak egy eszköz vagyok? Ha csak ki akar használni? Ugyanakkor ott van az az este, amikor engedtem neki, mert láttam rajta, hogy ugyanolyan elesett, mint én. Mert akkor igenis az volt. Vagy csak az is színjáték lett volna? Nem hiszem.. Jól esik, hogy átkarolja a vállam, én pedig jó ideig csak a szívdobogását hallgatom, mert megnyugtat, mert még inkább tudatosítja velem, hogy igenis itt van és mellettem áll. Nem küldött el, nem haragszik rám, nekem jelen pillanatba pedig azt hiszem ennél nincs is fontosabb. A megjegyzésére halkan kuncogok, mert oké, ez igaz, de ugyanakkor ott van a másik oldala is. Lucas jóképű, helyén van az esze és még humora is van, én már tapasztaltam! Az már más kérdés, hogy nem akar ilyesmit. Én teljes mértékben megértem, a kapcsolatokkal mindig csak a baj van. - Oké - bólintok határozottan, de nem mozdulok, nem emelem fel a fejem - Tiszta lap és határozottság! - ismételem meg a két szavacskát, ezzel is még inkább nyomatékosítva magamban - Menni fog, hiszen felnőtt nő vagyok, az ég szerelmére! - még el is nevetem magam - Nem is értem, miért hagytam eddig, hogy ennyire taccsra vágjon a dolog - sóhajtok egy hatalmasat, aztán ismét csak nem szólalok meg, amíg ő maga nem töri meg a csendet. - Oké - válaszolok egyből, aztán felemelem a fejem, hogy felé fordulva adjak egy puszit az arcára - Köszönöm, Lucas, tényleg. Mindent - mondom mosolyogva, ahogyan a tekintetét keresem, majd visszateszem a fejem a vállára. Nem szeretném, ha elintézne annyival, hogy ezt jelenti a barátság, meg nem is igazándiból csak a mostani helyzetre gondolok. Soha nem fogom tudni igazán meghálálni, amit értem tett, akár a múltban, akár most és minden bizonnyal a jövőben is fog. Ha ő nem lenne.. nos, nagy eséllyel én sem lennék. A továbbiakban én nem szólok, élvezem a csendet és nyugalmat, vagy ha beszélünk is, akkor is semleges, hétköznapi témákat dobok fel. Hacsak ő nem szeretne valamit elmondani. Csend és nyugalom, szeretném kiélvezni, amíg még lehet.
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A kora délutáni napsütésben ácsorogtam, hátamra akasztva a bebugyolált, elkészült kard lógott. Egy vékonyabb bőrdzsekit viseltem, egy farmerrel, lánc az oldalamon, s bakancs. Kibontva hagytam a hajam, melybe a vízparti szél könnyedén belekapott, s játékosan összekócolta. Arcomat még egy nagyobb heg szelte át, ami feltűnt sokaknak, de hamarosan majd ez is eltűnik a sexepil listámról. Remélhetőleg az Omega vésettel együtt, amit még mindig a hátamon viseltem. A havat kissé szétkotortam, s felvettem a földről egy parti kavicsot, majd egy íves mozdulattal elhajítottam. 3-at, 4-et pattant a víz felszínén, majd elmerült. Ugyanezt még párszor eljátszottam néhány laposabb kaviccsal. Nem igazán izgatott, hogy a feljebb lévő sétáló részről lenézve egy "felnőtt ember" ilyetén cselekvését nézegetik. Farkasomat félig lehúzott pajzsomon keresztül hagytam kiáramolni a környezetbe. A parton jó szerével egyedül voltam, a távolabbi részeken láttam kutyákat sétáltató hölgyeket, férfiakat, s néhány ilyen idő tájt kocogó párokat. Halkan dudorásztam magamban, hallgattam a folyó mély morajlását, mely hozzám szólt, a bennem nyugvó Farkashoz, akit elringatott a hang. Lehunytam a szemem, hagytam, hogy emlékeimből felidézett érzéseim lassanként törjenek felszínre, s a dallammal újra elevenedjenek előttem. De ez nem tartott sokáig, mikor az ismerős illatok megcsapták orromat. Némán magamba nyomtam az emlékek fonalszálait, s lassan az érkező felé fordítottam tekintetem, s kezem a levegőbe emeltem, hogy kösztő intésemet észrevegye.
Nem mondom, hogy könnyebben megy a telefon kezelése, mint egy évvel ezelőtt, sőt. Ez az új masina sokkal idegesítőbb. Egy rendes hívást sem tudok előkeresni, vagyis rendesen. Egy sms elővarázsolása könnyű, ha újonnan jön. Az egyik session alatt érkezett az üzenet Nathantől, így csak jó félóra után válaszoltam rá. Megfelelt az időpont. A környezet majdnem hasonló, de nem ugyanott találkozunk, mint amikor legutoljára. Azóta sok víz lefolyt sok folyón, s megtudtam pár dolgot is, nem csak Nathanről, de magamról és Arryckról is. Mégsem tudok rá haragudni. Botlottam én is, nagyokat. Messziről pillantom meg, de csak biccentek neki mosolyogva. Tudom, hogy látja. A lépteim nyugodtak, hova siessek vagy kapkodjak. Közelebb érve hozzá alaposan megnézem, mielőtt megszólítanám. - Régen találkoztunk, de mintha tegnap lett volna. – nézek az arcán lévő hegre. Kötött kabát alatt kötött kardigán és pulóver, vastag vászonnadrág és csizma. Ifjú és lelkes bölcsész hallgatónak tűnök, mintegy ellentéte a mellettem állónak. - Az lenne az? – tekintek a becsomagolt holmira. A szavam tiszteletteljes. Akármennyire is ellenzem a fegyver használatát, ez a fegyver az, ami igazán emlékeztet arra, hogy mi nem akarok lenni és mégis azzá váltam.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Ha tudtam volna, számára micsoda problémát jelent a telefon kezelése, bizonyára kezet rázunk. Utáltam a telefont, és jó szerével utáltam használni is. Mivel azonban Morrighan nem nálam tanyázik, hanem Norinál, kénytelen voltam máshogy elérni az öreget. A lényeg, hogy mégiscsak sikerült. Ahogy közelebb ért, újból elöntött az a megnyugtató érzés, ami kifejezetten arra emlékeztetett, mintha Apám is jelen volna köztünk. Talán csak a Vérvonal teszi, ám ez eléggé abszurd, hisz ennyiből bármilyen más Pszichó Farkas is kiválthatná ezt. De erre példa csak Bastian közelében történt. Talán a tudat, hogy ismerte a Beharapómat. Nem tudom. A szavaira elmosolyodok, de inkább figyelmen kívül hagyom azt, hogy a hegre pillant. Nem egy szokványos dolog, de talán nem vele fogom megosztani a megaláztatásom s a büntetésem mozzanatait. - Jó néhány napot átdurmolhatott, ha úgy tűnik, tegnap volt. - mosolygok szemtelenül, de persze csak poénkodok. Leveszem a vállamról az elkészült pengét, majd két kézbe fektetve, óvatosan nyújtom át új tulajdonosának. Megszenvedtem vele mire elkészült, de teljes bizonyosággal állíthatom, nem hiába Japán egyik védjegye a katana. Olyan unicumnak számít, hogy a kormány törvényt íratott elő, évente a fegyver kovácsok maximum 5 katanat adhatnak el külföldre, technikáikat csak családjaik, s az arra kijelölt iskolák köreiben oktathatják. Még jó, hogy Arryck anno Japánban élt, így amikor a halálakor ellátogattam oda, ezt a fajta örökséget is rám bízta. - Az igazat megvallva, ha nem lennék az ami, még ennél is tovább tartott volna a kard elkészítése. - milyen jó, ha valaki Farkas, lerövidül pár dolog - Yamashiro Den stílusú penge, katana fajta. Úgy gondoltam, ez a párosítás illik Önhöz. - megvárom, míg kicsomagolja, s kihúzza a pengét a tokból. Mindent magam készítettem. Nincs plusz rendelés, külön rá ragasztott csillivilliségek. Ez az én kezem munkája, teljes egészében. Nyers, letisztult és tagadhatatlanul gyönyörű. A penge oldala felé mutatok, amin a mintázata kissé hullámos, s egy mélyebb csatorna osztja ketté. A Yamashiro Den tartományában készült pengék mind keskenyebbek, vércsatornát hordoznak és különösen esztétikusak a többi tartománybéli pengékhez képest. A markolat felett a pengébe japán betűk vannak vésve, ami annyit tesz: "Emlékek Őre". Először csak úgy gondoltam, szabadon hagyom, ám valahol ez a kard Apám emlékét őrzi. S olyasvalaki kezébe kerül, aki ezt bizonyára értékeli. Hmmm... Talán túl személyesre vettem? Nem. Csak lelket adtam a fegyvernek, mint minden fegyvernek, amit kiadok a kezemből. A markolat tövében egy kitátott szájú farkas fej díszeleg. - Nem szokás, de némi ezüstöt csempésztem az acélba. Ha esetleg olyasvalaki ellen használná, aki nem szívleli. - kiszélesedik a mosolyom.
Megjegyzem, hogy nem reagálja le, és meg is értem. Elvégre idegen vagyok neki. Csak én tudom, hogy Nate nekem kicsoda is. A vicces válaszra csak egy féloldalas mosollyal válaszolok. Egy kézzel nyúlok felé, s veszem el, s bontom ki, visszaadva neki azt. Figyelem a kardot, nem húzom ki egyből a hüvelyből. Érezni akarom, hogy meséljen nekem. A válaszára még csöndben maradok, de megjegyzem, s nem fogok elfelejteni válaszolni rá. Végül megtolom a tsubát és kivonom a kardot. Nem csak az anyagot, a megmunkálást figyelem meg, hanem azt, hogy elfogad-e a kard, és hogy mit mond. Elolvasom az írást és megszemlélem a farkast is. A kard végül megszólal, az energiámat igyekszem átadni, áttenni belé, ahogy szokás. Hirtelen mozdul a kezem, fordul a penge, hogy aztán merőlegesen a kavicsos partba döfjem, s a másik kezemből leejtve a hüvelyt, kezem élével ráütve, eltöröm a kard pengéjét. A markolatot Natan elé dobom, a vele maradt maradék pengével. - Katanát kértem, magamnak. – nyugodt a hangom. - Ez a kard rólad szól. A félelmeidről, a veszteségeidről, a gyűlöletedről és a megszégyenülésedről. Emlékek kusza halmaza. A katanámat hozd. Ha öt év múlva, akkor öt év múlva. Ha kétszáz év múlva, akkor kétszáz év múlva. – azzal sarkon fordulok és elindulok, ahonnan jöttem.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Rejtett mosollyal szemlélem, hogy veszi kézbe, s próbálgatja a kardot. Érzékelem hullámait, ahogy körbeölelik munkámat. Teljességgel bizonyos vagyok magamban, amikor legnagyobb megdöbbenésemre kettétöri a kardot. Még a szám is tátva marad. Az elhangzó szavaival meg csak tetézi a tettét. Úgy nézek fel a szemeibe, az elém vágott fegyver maradékokról, mintha azt várnám, most ő is szépen ketté törik. Értetlen és haragos vagyok egyszerre. Minden munkám tökéletes! Ezt a katanát magam próbáltam ki, mint minden más fegyvert, amit kiadok a kezemből. Ráadásul egy olyan Farkasnak akartam megfelelni, aki ismerte az apámat, és úgy hittem... Hittél Natan? Te mióta hiszel másokban, csak azért, mert ismerték az apádat? - Maga semmit se tud rólam. Előadja itt nekem a fellengzős Sangilak trottyot... Magában semmi tisztelet sincs. Az apám emlékét őrizte, maga meg ketté törte? Fogalmam sincs, mit kedvelhetett magában a Beharapóm... Ennyit arról a rejtélyes Farkasról, arról a "hősről", akiről apám mindig tisztelettel beszélt, s én rajongtam ezekért a mesékért. Letérdelek, s óvatosan kezdem összeszedni a fegyver darabjait. Attól, mert tönkretették egy munkámat, semmivel sem kevesebb. Attól, mert rám rosszat szólnak, semmivel sem vagyok kevesebb. Csak ha elhiszem. Nem nézek felé, a Farkasom morcosan prüsszent, s elfordul. Nem vagyok dacos gyerek, egyszerűen az dühít, hogy szabályosan leköpte a felé tett gesztusomat, hogy Apám emlékének tiszteletében osztozni akartam vele. Megtévesztett előző találkozásunk. Elhittem, hogy őszintén gyászolja a Beharapóm, azt hittem valóban fájlalja, hogy ő már nincs köztünk. Rosszul hitted Natan. Megmarkolom a pengét, s kihúzom a földből. Az ezüst égetni kezdi a tenyerem azonnal, de nem érdekel. Végignézek a penge vonalán, s keserű csalódottságom felvillanó hullámait a pajzs mögé rejtem, melyet teljesen magam köré vonok most már. Szép lassan bebugyolálom a darabokat, a kisebbeket kabátom belső zsebébe teszem. A folyó felé fordítom tekintetem, s egy újabb, apró, lapos kavics kerül a kezembe, elhajítom, a vízfelszínen pattog párat, aztán elmerül a sodrásban, le a mélybe.
Állom a tekintetét, amiben haragnak, megvetésnek nyoma sincs. Még csak csalódásnak sem. A csalódás én voltam, hiszen lehettem volna nagy sámán, aki közvetít a szellemek világa és az emberek között. Helyette kis nyikhaj lettem, aki csak egy darab csomag volt. Talán… ezt pótolom be évszázadok óta. Vagyis még csak azt sem. Ahogy elfordulnék, hogy magára hagyjam főni a saját zárt világában, végre megnyílik. A szíve is. Megállok és úgy hallgatom végig. A Sangilak trottyon akár fel is dühödhetnék, de én inkább magamban felnevetek. Szerencse hogy Sangilak nincs itt, különben már nem élne Natan. Visszafordulok végül felé. - Ahhoz, hogy a katanámat elkészítsd, nem nekem kell tudnom, ismernem téged, hanem fordítva. Ez a kard már akkor halott volt, amikor elhagyta az üllődet. – bökök állal a penge felé. - Ha nem töröm ketté a kardot, akkor nem tisztelnélek. Sokkal jobbra és többre vagy képes, Natan, minthogy ilyet alkoss. Hát ez az, Natan. Most mondtad ki a bűvígét. Atyád emlékét őrzi. Ez olyan, mintha ruhát kértem volna egy szabótól, aki le sem veszi rólam a méreteket és a végén kiderül, hogy a saját apja méretei után készítette el. – várok egy keveset, hogy felfogja, végiggondolja. Nem azért vagyok itt, hogy belerúgjak. De meg kell tennem, hogy észhez térjen. Ez megtörtént, az észhez térés még azért hátra van. - Emlékszel arra, mit mondott Arryck, hogy mire figyelj legelőször, amikor valakinek kardot készítesz? – megvárom, hogy felidézze. - Mi történt veled Natan, ami ezt eredményezte? - ismét a kardra nézek, talán megérti végre, hogy saját magától nem látta meg a lényegest.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A szavai érdes jégcsapként kellene, hogy fúródjanak a szívembe. Ehelyett azonban csak a tekintetem mozdulatlan, merev pillantásából sejtheti, hogy hallgatom. Hallgatom, de valahogy oly üres mindez, ez a sok sületlen zagyvaság egy idegen Farkastól. Mert ki ő? Egy senki. Nekem senki. Az apám ismert, a Beharapóm barátja volt... nekem egy senki. Aki csak bemocskolja apám fejfáját. Nem több egy senkinél. Akaratlanul is felnevetek, mikor abbahagyja a locsogást. Hiába idősebb, hiába pofátlanság, amit teszek, magasról tojok arra, mi az illem vele szemben. - Ha ketté tört a kard, ezek szerint akkor magában is ezt láttam. Nem apám szellemét zártam a fegyverbe. Nem kérkedek, tényként közlöm, amit most mondok, és ezt vagy elfogadja, vagy elfogadja: nekem érzékem van ehhez, jó kovács vagyok. De megnézheti, és tönkre teheti ilyen alapon az egész műhelyemet! De az apám emlékét minden fegyverben ott fogja találni. És tudja miért? Mert ő tanított. Tőle lestem el minden technikát, minden formát. Az más kérdés, hogy én utána mit adtam, toldottam, tanultam hozzá az évszázadok során. Az apám emléke, minden munkában ott van, ott van a Farkasomban. A kérdések meglepnek, ám az emlékek kavargó képei annál inkább. Önkéntelenül látom magam előtt Beharapóm nyugodt arcát, ahogy épp utolsó simításait végzi egy nemes ember pengéjén, a műhely bejáratára a tavaszi napsütés cirógatóan esik, anyám a tyúkokat terelgeti a kis udvarban, hogy megszáradt ruháinkat behozza a napról. Én nagy erőkkel az üllőnél teljes erőmből püfölöm a kis tőrt a fújtató mellett, egy kis sötét sarokban, amit apám rám bízott, hogy formáljam meg. Patakokban folyik rólam az izzadtság, szomjas vagyok, és elkeseredett, hisz már napok óta bajlódom ezzel a nyeszlett kis vacakkal. De egyszerűen nem történik semmi, s a keserűségemmel már csak a csalódottságom vetekszik. A belső kis kölyök felvonyít bennem, s rakoncátlan morgással adom a külvilág tudtára, hogy elegem van! Lehettem talán 12-13 éves? Beharapóm keze megáll a levegőben, ahogy tisztítja a munkáját, s átható pillantással tekint rám, ahogy dühösen a sarokba vágom a kalapácsot, s belerúgok a munkaasztal lábába, minek következtében nagy koppannással, csörömpöléssel több munkaeszköz is a földre kerül. Mire átbucskázok a fejemen, s a hirtelen kitörő indulataimat kihasználva a kölyök felszínre tör. De nem, nem elég gyors. Beharapóm energiái ellent mondást nem tűrve fojtják el az indulatokat, s tuszkolják vissza lelkem zugába a rakoncátlan Farkast. A kemence szélének támasztom a hátam, úgy nézek fel Beharapómra, ahogy lassú, komótos léptekkel hozzám lép. Leguggol hozzám, majd hatalmas kezét fejemre teszi. - Minden, amit készítesz, annak lelke van. A kardnak, a pengének is. Nem tudni, mikor bújnak bele, nem tudni, melyik mozdulat hozza őket. De te lelketsz ad beléjük. Ha jó gazdára lelnek, óvják az életet. S megbecsülést nyernek. Kezébe vette a sarokba hajított kalapácsot, s a kezembe nyomta. - A lelketlen fegyverek nem érdemelnek megbecsülést. Azok előbb vagy utóbb ketté törnek... Tekintetem lassan járatom végig az öregen, mintha csak valami hibát keresnék rajta, ami megmagyaráz mindent. - Mindenkinek meg van a saját meséje. Az enyémet jobb, ha még csak nem is sejti. - hangom komoran cseng. A szavai bármennyire nem akartam, utat találtak hozzám. Vagy nem is, nem pont a szavak. Hanem a szavaktól felfakadó emlékek.
Nem zavar, hogy kinevet. Saját véleménnyel rendelkező, önálló személy, joga van ezt tenni, mert ez is a fejlődés útja. Másrészt én sem vagyok tökéletes és nem várom el, hogy mindenben igazat adjon nekem más, és csakis az igenist halljam vissza tőle. Az… fejlődésellenes, lélektelen és értelmetlen. Ha megtudják, elsővel van dolguk, a dilemma kialakul, miként és mit mondjon, jó-e, megfelel-e. És ezzel elveszíti mindazt az önállóságot, amit addig kiailakított magának. A szabad véleménnyilvánítást, ami közé az is beletartozik, hogy esetleg lehülyéz vagy kiröhög. Én is tanulhatok Natantől és általa is tanulok. Éppen ezért hagyom, hogy elmondja mindazt, amit most jelenleg vél. - Néztél, de nem láttál, hallottad, de nemhogy a lelkedig, az eszedig nem jutott el, amit mondott, amit szeretett volna, hogy megérts. Mert az ő mondanivalója és a megértése között ott voltál és még most is ott vagy, Te. Ha ezt megoldod, akkor megérted, amit mondani akart. Időbe telhet, a rá való törekvés ideje azonban semmi sem lesz ahhoz képest, amit ezzel kapsz meg. Hagyom, hogy elmerüljön az emlékeiben. Ez is sokat tud segíteni és türelmes is vagyok. Kiváró típus. - Az előbb nem figyeltél, és úgy raktad össze a szavaim, ami azt végeredményezte, hogy arról beszélek, apád lelkét raktad a kardba. Én rólad beszéltem. A gondolataidról… csak annyi volt a kardban, hogy te-te-te. Ha egy kard, vagy bármi ilyen, hogyan lesz a kardnak saját lelke, entitása, ha a készítése közben egész végig te magad voltál a középpontban és nem figyeltél arra, amit a kard mondani akart. Mint ahogy nem figyeltél arra sem, akinek készíted. Az egoizmusod kitörölte. – kifejezek és nem lezárt tényként megállapítok, ebben az okítás, a lenézés és minden olyan, amit negatívnak lehet értékelni, pontosabban önzésnek a részemről, hiányzik a szavaimból. Natanra fókuszálok, nem magamra. - Lehet úgy is kardot készíteni, és valóban, lehetsz attól jó kovács is, ha úgy véled, számodra ez a megfelelő és így jó. Ha ez a célod, akkor tévedtem. Ez esetben a megbízást visszavonom. – tartok egy kis szünetet. – Ám ha a kardkészítésnek valóban szeretnél a mestere lenni, érezni a kard készítésének útját, eltűnni benne, ez esetben türelemmel megvárom, míg a nekem szánt kard valóban elkészül. – a fülem mögé igazítom a hajam, amit a szél kiengedett. - Sok sikert kívánok hozzá, Natan! Megfordulok és távozóra veszem. Nem hinném, hogy most ennél többet szükséges mondanom. Megtalál, ha szüksége van rám, tudom.
//Köszönöm a játékot! ^^//
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A szavak koppannak és mélyre vádódnak lelkem Káoszában, Farkasom ezüst íriszében, a felcsapó harag lángjaiban, a pajzsom mögött felkavarodó hatalmas örvényben. Szavak, melyekért legszívesebben úgy ütném pofán ezt a hímet, hogy az arc szerkezetét még a saját anyja se ismerje fel. Nem hagyom, hogy mindez kiüljön arcomra, szemeim szinte átégetik a tekintetét. De nem szólok, mert mégis ott ragadnak, és nem vagyok képes kiűzni e mondatokat. Mert a hangsúly más, vagy a kisugárzása, vagy a tököm tudja, hogy mi. Farkasom méregeti az öreget, de hideg ölelése a pajzs mögött úgy érzem, megnyugtat, s mégis kételyekkel sújt. Ki a franc ez a Farkas? Komoran nézek utána, majd ismét az összetört, kezemben tartott kardra pillantok. Mintha a világ folyton azt követelné, hogy küzdjek. Csak arra vár, hogy hatalmas Arénájának örökös gladiátora legyek. Bizonyítani újra és újra, az előlépő Cézároknak, akik csak újabb próbatételek elé dobnak, míg nem hősként fogok a porba hullani, ellenségeim vérével bemocskolva. Elmosolyodok. Ezt akarod? Hát akkor legyen így! Fegyvert fogok kovácsolni neked, öreg. Egy fegyvert, ami méltó lesz hozzád!
Elégetem az összeset. Mindet, az elsőtől kezdve az utolsóig. Nincsen rájuk többé szükségem. Tudom jól, hogy azt mondtam Lettie-nek, hogy már régebben elhagytam az álmaimat, de van, amit az ember képtelen elengedni. Legalábbis nem megy az olyan könnyen. Másfél hónap kellett, hogy rávegyem magam a lépésre és végleg elengedjem a múltam. Végleg elengedjem a húgom, akit olyan görcsösen szerettem volna visszakapni. Jobb lesz ez így. Neki is és nekem is. Igaza volt, mindketten jobban jártunk volna, ha egykének születünk, annyi mindentől kímélhettük meg volna magunkat.. Persze akkor könnyen lehet, hogy ez a világ rejtve marad előttünk, de őszintén szólva, nem bántam volna annyira. Nem azt mondom, hogy nem szeretek Őrző lenni, mert nagyon is, csupán furcsa belegondolni, milyen lett volna normálisan leélni az életünket. Családot alapítani, gyereket nevelni, aztán látni az unokákat, majd szépen meghalni, abban a tudatban, hogy igenis alkottam valamit. Ehelyett azonban.. itt van ez az egész. Fogtam a kis dobozkámat, három öngyújtót - biztosra mentem -, kölcsönkértem egy autót és megindultam. Hogy hova, azt nem tudtam, valami nyugis helyre volt szükségem, ahol végleg megszabadulhatok múltam vaskos láncaitól. A folyópart mellett kötöttem végül ki, elég kihaltnak tűnt ahhoz, hogy ne aggódjak a váratlan járókelőktől, bár túlságosan az sem zavart volna, addig a pontig, amíg nem szólnak hozzám. Leállítottam az autót, fogtam a fadobozkámat, az öngyújtókat és szépen kicaplattam a partra. Kinyitottam a dobozt, nem megy ám sajnos az olyan könnyen, hogy csak úgy a folyóba hajítsam, vagy mindenféle "búcsú" nélkül váljak meg tőle. Igenis fontosak azok a levelek, amik ebben a ládában lapulnak. Nem véletlenül hurcibáltam mindenhova, amikor utazgattam. Van, akinek a bélyeggyűjteménye a fontos és van, akinek azok a levelek, amiket az eltűnt húgának írt és soha nem adott postára. Nincsen belőlük túl sok, mindössze három darab lapul a doboz fenekén, mégis rengeteget jelentenek. Az elsőt tizenhat éves koromban írtam. Ifjú fejjel néztem a világ elé, már akkor kerestem azt a valakit, aki elvette tőlem a húgomat. Akkor nem is a bosszúvágy hajtott, sokkal inkább csak a testvéremet szerettem volna visszakapni. A második levél nem sokkal ezután, dátum szerint két évvel ezután íródott. Szintén kis fiatalka voltam még, tettre készen. Utána már csak egy levél született, méghozzá '87-ben, amiben végleg elbúcsúztam tőle. Pontosan tudom, mi áll a levelekben, hiszen nem egyszer olvastam el őket, most mégis szükségem van arra, hogy utoljára ugyan, de mindegyiket kibontsam és elolvassam a sorokat. Az elsővel kezdem, nem túl hosszú levél, az akkori girbe-gurba betűimmel íródva, megközelíti az olvashatatlan kategóriát. Gyorsan futom át, nem akarok sokat teketóriázni, mielőtt még meggondolnám magam. Előveszem az öngyújtót, halk hang kíséretében lobban a láng. Egy ideig csak nézem, ahogyan a gyenge szellő minduntalan azzal próbálkozik, hogy kioltsa a gyenge lángot, de ez mindössze egyszer sikerül. Újra kattintok, majd fölé tartom a papírt, egyik csücskénél fogva. Mély levegőt veszek. Azzal, hogy elégetem a leveleket, az utolsó kapcsot is végleg eltörlöm, mely a családomra emlékeztet, mindarra, amit elveszítettem. Az utolsó kézzel fogható bizonyítéka mindannak, hogy Lettie valaha a testvérem volt.
Magányos, éjszakai, folyóparti séta. Kissé deja vu-m volt, Yu halála után ugyanezt tettem, frissen tetoválva, üres tekintettel, a semmibe révedve. Igazából azt se bántam volna, ha a folyóba zuhanok, ettől viszont akkor visszatartott a szívem alatt növekvő gyermek. Most az, hogy Lynx élt. Nem értettem, hogyan volt ez lehetséges, hiszen Kyle biztosan nem hazudott róla - miért tenne ilyesmit? -, ráadásul a többi halott is egyszerűen... feltámadt. Zsibbadt voltam azon a hajnalon, reagálni se tudtam a melákom szavaira, csak bámultam a gőzölgő kávét, miközben a sírás fojtogatott, de képtelen volt kitörni belőlem. Másodjára öltem meg olyan farkast, akit szerettem, olyan helyzetben, amiből nem volt kiút, de szabad akaratomból. Láttam, holtan kiterülni, ahogy a sötét tincseket frissen kiömlő vér tapasztotta össze, a tetoválásokat, arcvonásait... csak ő lehetett. Megöltem, Kyle rátalált a kihűlt testére az erdőben, magányosan, mindenkitől távol, és most... most fent volt a Farkaslakban, kómában, de élt. Nem mertem felmenni, meglátogatni, saját szememmel is megbizonyosodni róla, mert mi van, ha tévedtek, ha valójában nem is ő az, vagy én értettem félre valamit és másodjára is át kéne élnem az elvesztését? Ha él, ha halott, jobb neki nélkülem - ez volt a végső következtetésem, ennek ellenére ezt már magamnak nem tudtam akkora meggyőződéssel bizonygatni, mert nekem cseppet sem volt jó nélküle. Hiányzott. És csak idő kérdése volt, mikor omlik le felesleges makacskodásom utolsó fala is, mikor hagyok fel végre a túlbonyolítással. Túlbonyolítok... ebben tökéletesen igaza volt. Valaki egymagában üldögélt a parton, láttára először megtorpantam és utána sem indultam egyből tovább. Emmett. Róla kérdeztem másodjára Kyle-t, nevetséges, nem igaz? Ő is elájult, őt is elragadta a Vörös Hold, de nem esett baja, és egyből feladatot kapott Williamtől, ezért pedig - még ha fikarcnyit se voltam hajlandó kimutatni -, hálás voltam a Protektornak. Akármilyen messzire is sodródtunk egymástól az elmúlt évtizedek alatt és azzal, hogy megölte Casimirt, arra az estére még egy halált képtelen lettem volna elviselni. Az öngyújtóval játszott, vagyis inkább megpróbálta tartósabb működésre bírni, de ahogy elnéztem, eddig kudarcra volt ítélve minden kísérlet. Valamit el akart égetni. - Szemtelen dolog ez a szél. Sosem arról a fúj, amerről kéne és mindig a legrosszabbkor - szólalok meg nem túl hangosan, majd maradék ellenkezésemet legyűrve sétálok oda hozzá, lapos sarkú bokacsizmám alatt roszognak a kavicsok. - Maradhatok kicsit? Jó látni, hogy él, hogy nem esett baja és most azt hiszem még annak is képes lennék örülni, ha nagyon csúnyán összevesznénk. Jobban, mint legutóbb, bár az igazat megvallva, ötletem sincs, hogy azt hova lehetne még fokozni, de nem is ezzel a céllal jöttem. Semmilyen célom nincs. Szinte megszokásból jöttem fel hétvégére, de kiírattam magam szabadságra. A restaurálás, a festmények, amik minden borús gondolatomtól megfosztottak eddig, színüket vesztették, az ecset megállt a kezemben a vázon felett és nem moccant. Képtelen voltam akár egyetlen vonást is húzni, közöltem, hogy meghalt az édesanyám - ami igaz is, csupán azóta eltelt pár év -, és eltűntem a munkahelyemről. Időre van szükségem, minden fronton és tekintetben.
Aggódtam Savannah-ért, de a világért sem lettem volna képes odamenni hozzá és megkérdezni tőle személyesen. Egyrészt már csak dacból és büszkeségből sem, hiszen a Fesztiválon egyértelművé vált a számomra, hogy mi már csak legfeljebb születési nevünket tekintve vagyunk testvérek. Másrészről pedig aligha tűrte volna el a képemet, történt vele elég kellemetlen dolog, hogy ne okozzak neki saját magammal még többet. Furcsa kettősség, nem igaz? Képes valaki egyszerre gyűlölni és szeretne valakit? Azt hiszem igen.. Így vagyok vele és Lili-vel is, hiába teljesen más a két helyzet. Miért van az, hogy amikor eldöntöm, hogy végleg megszabadulok a múlttól, a dédelgetett álmok utolsó morzsájától, akkor mindig pont az toppan be, akit el szeretnék engedni? Miféle gúnyos játéka ez a Szellemeknek, Istennek, akárkinek? Egyáltalán nem tetszik és amennyire örültem neki, hogy itt van, annyira szerettem volna, ha inkább tovább sétálna. - Bizony, mindig a legrosszabbkor - jegyeztem meg kissé morgósan, a szélre, vagy rá értve, döntse el ő, miként értelmezi, mindenesetre én nem véletlenül fogalmaztam úgy, ahogyan. Hagytam, hogy az újabb szél kioltsa a kicsiny lángot és egy kis ideig csak álltam ott, a kérdésére sem válaszoltam azonnal. Leeresztettem mindkét kezem, mély levegőt vettem. - Persze - nem ragozom túl a dolgot, különben is, minek ide engedély? Ha a szobámba trappolt volna így be, akkor más lenne a helyzet, ám akárhogyan is nézem, a folyóparton vagyunk, nem kell ide az engedélyem. Tudom, kedves és illemtudó szeretne lenni, de jelen pillanatban cseppet sem voltam kíváncsi erre. - Hogy érzed magad? - tettem fel mindezek ellenére a kérdést és nem teljesen csak udvariasságból. Valóban érdekelt.. Olyan kettősség uralkodott bennem ezt az egészet illetően, hogy azt nem lehetne normálisan elmondani. Mindenesetre az öngyújtót tovább szorongattam a kezemben, a levél azonban a dobozban végezte, rácsuktam a tetejét és ismét felálltam. Így nem fogom elégetni a leveleket, egyrészt csendre és nyugalomra volna szükségem, másrészt.. hogy engedjem el, ha itt ül mögöttem? Ha minden mozdulatom figyeli? Így egyszerűen nem megy. Nem fordultam felé, amivel talán pontosan azt a feltételezést támasztottam alá, hogy előbbi kérdésem csupán az illem szülte, de jelen helyzetben már nem foglalkoztam ilyen apróságokkal. Kettőnk esetében mit számított már, hogy mit gondol rólam? Ha szeretne mesélni róla, úgyis fog, én megadtam a lehetőséget, hogy elmondja. Innentől az övé a terep. Fel, majd lekattintottam az öngyújtót, szinte magbabonázva nézve az előbukkanó majd eltűnő lángocskát. Megnyugtatott. Biztonságérzetet adott.
Megijedtem azon az estén, nem is kicsit - az vesse rám az első követ, aki egy kicsit sem érezte ezt -, éppen ezért hirtelen fontossá vált, hogy akik jelenleg, valaha jelentettek nekem valamit, jól legyenek. Még ő is. Utálom azt az elvakultságot, amit a farkasok felé mutat, ami olyan tökéletes, negatív tükörképe az enyémnek. Utálom, mert megölte azt, aki apám helyett apám lett, hiába borzalmas körülmények között. Utálom, mert olyan távol került. Mégsem tudom azt mondani, hogy hidegen hagy a sorsa, ez pedig azért valahol gyerekes daccal bosszant. Elhúztam kissé a számat szavaira, értettem, hogy rám is gondolt ezalatt, nem ringattam magam tévképzetekben. Közelebb ballagtam, kényelmes távolságra álltam meg tőle - egy ember még gond nélkül elfért volna közöttünk -, majd magam alá hajtottam kabátom alját és leültem, lazán kulcsoltam karjaimat felhúzott térdeim köré. Tettem már le kényelmesebb helyre is a hátsómat, de nem panaszkodtam. Legutoljára azt hiszem, a szüleink sírjánál voltunk így, csak mi ketten, körülöttünk sehol senki. Jó messzire kerültünk Angliától. Felnéztem a hátára, tekintetemet szinte belefúrtam a közepébe, de nem tudom, minek szuggeráltam. Kérdésére épp csak rebbent a szemem, szám elnyílt és örültem, hogy nem nézett rám, így nyugodtan kiülhetett minden az arcomra. - Megviselten - böktem ki halkan, szinte alig hallhatóan. Elszakítottam a tekintetemet a hátáról, államat a térdemre támasztottam és összehúztam magam. Sok volt, borzasztóan sok volt a Vörös Hold, a magam köré húzott falak omladoztak - még nem sikerült mindent teljesen renoválnom. Talán emiatt is ücsörögtem itt, annyira húzva össze magam, amennyire csak lehetséges volt. Most nem tartottam attól, hogy bármivel is bántani fog, így is éreztem magamban elég sebet, ha itt és most még kapok néhányat, nem igazán tűnne fel. - Te? Beszéljen hozzám. Vagy ne hozzám, mondjon mindent a folyónak, nem érdekelt, csak járjon a szája, bár hogy ez nekem miért lesz jó, arról sejtelmem se volt. Azon se csodálkoztam volna, ha az enyémhez hasonló szűkszavú választ ad. - Mit csinálsz idekint? Miért ölted meg Casimirt? Csak Nina miatt? Miért csak most szóltál? Miért küldted az esszenciát? Miért akartad, hogy azzal éljek onnantól, hogy az egyik legfontosabb farkas utolsó maradványaival olyan méltatlanul bántam? Ökölbe szorítom a kezem és lehajtom a fejem. Nem azt kérdezem, amire igazán kíváncsi lennék, mert blokkolva érzem magamban mindezt. Szeretném magamtól magamtól megérteni, magamtól rájönni, ám annyira más volt a kettőnk gondolkodásmódja, hogy ennél különbözőbb talán nem is lehetett volna. Itt marad, nem csak egy-két hónapra, hanem teljesen. Tökéletesen elutasító voltam, de az igazság az, hogy fogalmam sincs, miként kezeljem ezt, mindezzel együtt pedig valószínűleg még rossz időpontot is választottam ennek kitapasztalására. Egyikünk sincs a normális, megszokott formájában.
- Idővel jobb és könnyebb lesz - jegyeztem meg a hatalmas bölcsességet, ám semmi „mindentudó” színezet nem uralta a szavaimat, egész egyszerűen csak tényt közöltem, bár bizonyára ezzel teljes mértékben tisztában van, hiszen tudom jól, hogy ő is sok mindent elveszített, hogy nagyon sok nehéz dolgot kellett átélnie. - Kit veszítettél el? - teszem fel a kérdést, kissé oldalra fordítva a fejem, hogy legalább egy szívdobbanásnyi időre a szemeibe nézhessek. - Vagyis.. kit kaptál aztán vissza? - rázom meg a fejem, mert nem tudom, hogyan fogalmazzam meg azt, ami akkor történt. - Mindegy, úgyis érted - ismét a víz felé fordítom a fejem. Nem tudok semmit a húgomról, nem ismerem azt a nőt, aki itt ül mögöttem. Valaha testvérek voltunk, valaha a mindent jelentette nekem a mosolygós kis arcával és a gödröcskékkel a szája szegletében. Nem tudom, hogy Lettie elveszítése után szeretném-e megismerni Savannah-t, ahogyan annyi mindent nem tudok vele kapcsolatban, még a saját érzéseimmel sem vagyok teljesen tisztában. Egyszer abszolúte biztos vagyok a dologban, a következő pillanatban pedig már kételkedve és meginogva állok a dolog előtt. A mostani pillanat is teljesen ilyen. - Megkönnyebbülten - aprócska mosoly rántotta kissé felfelé szám egyik szélét, ebben is teljesen mások voltunk. Én viszonylag hamar túlléptem a dolgon, legalábbis a külvilág felé ezt mutattam, nem temetkeztem bele a dologba, idővel megtanulja az ember, hogyan kezelje az ilyesmit.. Még akkor is, ha egyetlen elveszített szerettem sem támadt még fel, de valahol akkor is van valami közös pont mindegyikben. - Megszabadulok a múltam kézzel fogható darabkáitól - koppannak a szavak, azt láthatta, hogy valamit el szerettem volna égetni, ha pedig annak a múltamhoz van köze, talán nem kell olyan sokat gondolkodnia, hogy rájöjjön, neki is része van ebben. - Vagyis csak szerettem volna, de megszakítottál - ismét oldalra fordítom a fejem, valamiféle keserű kis mosoly jelenik meg az arcomon, zsebre vágom a kezem az öngyújtóval együtt, a dobozhoz egyelőre nem nyúlok, jó az úgy a lábamnál, úgyis tudja, hogy abban van minden, ami a múltam. Legalábbis a kézzel fogható bizonyítéka a reménynek, a hitnek és a bizakodásnak. Mert én reméltem, hittem és bizakodtam, hogy visszakaphatom őt. De most már tudom, hogy erre nem sok esély van, így a legegyszerűbb, ha végérvényesen kitörlök magamból minden reményt, hitet és bizakodást. Mert felesleges, mert csak ismét fájdalmat okozna. - Kíváncsi vagy az igazságra, ugye? - teszem fel a kérdést, de továbbra sem fordulok felé, ismét a folyót kémlelem, a túlpartot, nem mozdulok, csak úgy állok ott, mint valami szobor. Hogy melyik igazságra gondolok? Magam sem tudom. De itt a lehetőség, hogy kérdezzen, hogy fény derüljön olyan dolgokra, amikbe eddig nem avattuk be egymást, mégis szükségesek volnának ahhoz, hogy megértsük a másikat, a tetteit, az okokat. Hajlandó vagyok mesélni, csak kérnie kell. Csak tudni szeretném, hogy valóban érdekli-e, vagy olyan mélyre süllyedtünk, hogy már egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak a másikra.
Fanyar mosolyra húztam a szám, de nem mondtam semmit. Hányszor hallottam és szajkóztam ezt már én is magamnak! Megszámolni se tudnám. Viszont ebben a helyzetben tényleg nem lehet jobbat, többet mondani sajnos, bár a mi kapcsolatunkat figyelembe véve, azt hiszem, nem is mondana. Ezért pedig nem tudom hibáztatni. - Értem - biccentettem, bár eddigre már ismét a vizet nézte. Nem tudtam hirtelen felelni, mert pontosan tudtam, hogyan viszonyul a farkasokhoz, e tekintetben sajnos túlságosan is ismertem, ha más téren akár analfabétának is mondhattam volna magam őt illetően. Bár, ilyen oldalról ő is ismer engem, szóval aligha fogja meglepetés érni. Egyébiránt szívesen kijavítottam volna, hogy nem elveszettem, mint egy batyut, hanem saját kezűleg végeztem vele. - Valakit, akit szeretek. - Tartson gyávának, de nem mertem nevet mondani. Azok után, hogy a legutóbbi találkozásunkkal közölte, hogy végzett Casimirrel, ez azt hiszem, érthető is volt. - Nem örülnél neki - tettem még hozzá, mert szerintem már a körülményeskedésemből is rájött, hogy farkas van a dologban és nem csak baráti szinten, választ viszont adni akartam. Normális kérdés volt, olyan köztünk nem sűrűn fordult elő az elmúlt évtizedekben, most pedig azt hiszem, rendhagyó módon megbecsültem. Lehet, hogy nem izgatja már a magánéletem, nem törődik semmivel sem velem kapcsolatban, ám inkább óvatos vagyok. Amennyire és ahogy tudok. - Kyle mondta, hogy te is elájultál. Te is... te is emlékszel? - Rettenetesen ingoványos volt ez a terep és még senkivel nem beszéltem róla, időre volt szükségem, hogy legalább egy kicsit megemésszem. Ő megkönnyebbült, s bár nem látom, de sikerül ugyanabban a pillanatban hasonlóképp fölfelé görbíteni szám sarkát. Ennek örültem, ezzel mintegy rájőve, hogy teljesen mindegy, mi lesz, valahol mindig érdekelni fog, mi van vele. Ha érzelem már nem is fog fűzni semmihez sem, amit átél, tudnom kell akkor is. Túl sok idő telt el úgy, hogy valami összekötött minket, és hiába mondanám, hogy mától nem vagyunk testvérek, legfeljebb pusztán biológiai szinten, akkor sem tudnék teljesen elszakadni. Egy aprócska részem még az a szeleburdi kislány, aki nevetve szaladt a virágos mezőn a bátyja után, ezt pedig képtelenség megölni, mert mindig emlékezni fogok rá - mert amíg emlékszem, addig él. Felkaptam kissé a fejem arra, hogy megszabadul a múlttól. Pontosabban annak néhány tárgyi bizonyítékától és valami azt súgta, hogy bizony mindennek köze lehet hozzám. Mégsem tudtam megszólalni. Mit mondhattam volna? Hogy csak tessék, csinálja, tőlem ne zavartassa magát? Vagy ne merészelje, inkább adja ide? Az ő holmija, azt kezd vele, amit akar, már rég eltávolodtunk attól a kis körtől, amin belül még jogunk volt ilyesmiket követelni egymástól. Szerintem vagy két percig csak bámultam néma csendben őt, próbáltam értelmes mondatokat kigondolni, ám a szavak szétszaladtak, amint elkaphattam volna őket. - Sokáig őrizted őket? Félek. Egy kicsikét. Legalábbis érzem az enyhe remegést a kezemben, a némileg kétségbeesettnek tűnő szívverésgyorsulást... nem vészes, de én észrevettem magamon a változást, a leheletnyi szorongást. Az igazságra? Úgy érted, a te igazságodra, ugye? Jézusom, vajon mennyiben lehet másabb, mint az enyém? Akarom egyáltalán tudni? Egész eddig semmit sem kérdeztem tőle, nem kértem, hogy meséljen és meg se próbáltam más Protektorátusokban utánakérdezni, hogy s mint alakult az élete. Legutóbb, mikor elmesélt valamit, szélnek eresztettem pár sátrat és egy bazársor végét leamortizáltam, ebből kifolyólag tartottam tőle, hogy mi következhet most. Kérdezném, hogy fájni fog-e, de túl gyerekes lenne, inkább valamivel szorosabban ölelem mellkasomhoz térdeimet. Kéne egy nagy, puha párna, vagy egy plüssmaci, esetleg a jelenleg az egyetemen gubbasztó Nero, de egyik sincs kéznél. Csak Emmett van és én. Sose kérdeztem. Sose mondta. - Igen. Félek, Lucas, de ezt neked nem mutathatom, mert most csak Emmett láthatná, neki pedig nem merem ezt felfedni.
- Nem hiszem, hogy ezen a téren tudnál még nekem meglepetést okozni - némi keserűség csengett a szavaimban, nem kellett sokáig gondolkodnom, hogy rájöjjek, minden bizonnyal farkas van a dologban és valóban nem örültem neki. De ki vagyok én, hogy megmondjam, mit csináljon, vagy kritizáljam? Azt tesz, amit szeretne. Szöges ellentétei vagyunk egymásnak, amennyire én gyűlölöm azokat a bestiákat, ő éppen annyira rajong értük, ez olyan dolog, amit soha nem fogok megérteni, ahogyan gondolom ő sem. Ráadásul mi jogon ítélném el, amikor ő még csak nem is tudja, hogy ott van nekem Lili? Normális kérdést tettem fel, mert jelen pillanatban semmi kedvem nem volt az olyan szurkálódásokhoz, mint ami az eddigi legtöbb találkozónkat jellemezte. Egyszerűen.. már nem ment olyan könnyen, mint régen. Akkor még hajtott az, hogy mindenképpen szerettem volna, hogy valamilyen közünk legyen egymáshoz és ha már a szeretetemet nem adhattam és nem kaptam tőle sem ilyesmit, akkor adtam magamból mást. Minden egyes alkalommal valami tüskét, valami fájó pontot, hajtott a gyerekes dac, hogy csak azért is belédöfjek még egyet, kitapintva a fájó pontokat. Most már ez az érzés elmúlt, túl sok mindent történt az elmúlt időszakban és egyszerűen csak nem szeretnék róla tudomást venni, mert úgy sokkal könnyebb végleg elengedni valakit, hogy nem gondolunk rá. Hogy nem gondolunk mindarra, mit veszítettünk és mit kaphattunk volna, ha máshogy alakulnak a dolgok. - Nem. Én nem emlékszem semmire, csak a bizonytalanságra, a zavarodottságra, a hiányra és az öklömnyire zsugorodott gyomromra - idézem fel a pillanatot, amikor az edzőteremben magamhoz tértem, tudtam, hogy valami nincsen rendben, hogy valami hiányzik, ám akkor még közel sem sejtettem, hogy mi, avagy ki lehet az. De nem gondolok erre, azonnal el is hessintem a dolgot, már túl vagyok rajta, Lili él és minden rendben van. Nem hagy magamra, azt ígérte, én pedig ebbe kapaszkodom, mert szükségem van rá. Rá és az érzésre is, hogy immár nem vagyok egyedül. - De ezek szerint akkor te emlékszel - jegyzem meg a nyilvánvalót, de nem kérdezek. Nem fogok olyat erőltetni, ami kellemetlen, ráadásul lehet jobb, ha nem is tudok róla. Nem szeretném átérezni a fájdalmát, a kínját, mindazt, amit elveszített és átélt akkor. Nem azért, mert szívtelen volnék, hanem egyszerűen félek attól, ha megismerem, ha kapok belőle néhány morzsát, akkor meginog az elhatározásom és közel sem lesz olyan egyszerű a láng fölé tartani a leveleket. Néma csend ékelődik közénk, amikor elárulom neki, miért is vagyok itt. Nem szólalok meg, megadom neki az időt, hogy átgondolja, hogy megeméssze a hallottakat. Mert tudom, hogy tisztában van vele, mit is jelent a múltam elengedése, kitől is szeretnék megszabadulni. Éreztem magamon a tekintetét, kellemetlen bizsergés, égető érzés, mégsem fordultam hátra, ezzel egyedül vagy, ezzel neked kell megbirkóznod, ebben nem segíthetek. - Igen - kérdését pillanatnyi szünet követte, mielőtt megadtam volna a tömör választ. Mennyire pontosan szeretnéd tudni? Egyáltalán.. tényleg szeretnéd tudni? Sóhajtok - Közel hetven évig - bukik ki ajkaimon a három szavacska, pontosítva mindazon, amit az előbb egyszerűen elintéztem. Az első levelem valóban majdnem hetven éve őrizgetem, ami.. így kimondva még számomra is egészen sokkoló. Képes voltam ennyi ideig várni… Fogalmam sincsen, miért ajánlom fel egyáltalán azt, hogy beavatom az igazságba. Ha a régi énem volna, akkor nemes egyszerűséggel a képébe nevetnék, hogy szeresse csak tudni, én is sok mindenre vágyom és faképnél hagynám. De most.. most nem. Én is megváltoztam, ráadásul akármennyire is próbáltam erősnek tűnni, legbelül gyenge voltam, közel sem a megszokott formámat nyújtottam most és hogy ez mennyiben baj, kellemetlen, azt egyelőre képtelen lettem volna megmondani. Újabb sóhajtás hagyja el számat, amikor meghallom a választ. Kihúzom a zsebemből a kezeimet, hogy magam is a kavicsokkal borított földre üljek, nem számít, mennyire kényelmetlen, volt ez már rosszabb is. Mellé ülök, nem szembe vele, így csak akkor látom az arcát, a szemeit, ha oldalra fordítom a fejem. Ezúttal így teszek, szeretném látni a tekintetét, hogy még utoljára feltegyem a kérdést. Ott ül a kékjeimben, csendben lapulva az íriszek mélyén; valóban ezt szeretnéd? Felkészültél rá? Képes leszel elfogadni mindazt, amit mondani fogok? Képes vagy megismerni az én történetemet is? Mert csak akkor avatlak be, csak akkor mondom el, mi történt velem, csak akkor mondom el, mennyi mindent veszítettem. Egyetlen csillanás, egyetlen pillantás is elég, hogy elfordítsam róla a tekintetemet, kis időre van szükségem, amíg összeszedem a gondolataimat, amíg átgondolom, tulajdonképpen hol is kellene kezdenem a történetet. Újabb mély levegő, magam is felhúzom a térdeimet, hogy lazán fektessem rájuk a karjaimat. - Azt hiszem, nem túlzok azzal, ha azt állítom, hogy mindent elvett tőlem. Nem kevés munkája volt benne, amikor már azt hittem, végleg eltűnt, mindig felbukkant, újra és újra. Hiába üldöztem, képtelen voltam a nyomába érni, pedig amikor édesanyánk meghalt és édesapánk eltűnt, bosszút fogadtam. Akkor azt hittem nagyobb fájdalmat már nem tud okozni. Tévedtem - keserű mosoly jelenik meg arcomon, milyen kis naiv voltam akkoriban. Elég csak visszagondolni mindarra, amit akkor írtam a leveleimben. Akkor még reménykedtem egy szép jövőben. - Háromszor fosztott meg a családomtól, minden egyes tagját kitépve a szívemből. Két szülő, két testvér, két feleség, egy gyermek - sorolom fel mindazokat, akiket elveszítettem, akiket Casimir szakított ki az életemből. Talán furcsa lehet, hogy ilyen tárgyilagosan beszélek erről az egészről, de így sokkal könnyebb. Nem hagyhatom, hogy az érzés eluralkodjon rajtam, megtettem már elégszer. Ahogyan túlságosan a részletekbe sem mélyedek bele, ennyi is bőven elég lesz. - Neked felépítette az életed, az enyémet viszont porrá zúzta - fordítom oldalra a fejemet, hogy a mesélés kezdete óta most először pillantsak rá. Egyetlen egy valamit köszönhetek csupán annak a szörnyetegnek; Lilianne-t. Ezt a nem is olyan aprócska információt azonban még nem állok készen megosztani vele, ahogyan arról sem kell tudnia, hogy a második feleségemmel én magam végeztem. Nem szeretném ezeket megosztani vele, mert úgy érzem, erre még nem állunk készen, ahogyan arról sincsen fogalmam, valaha eljön-e az a pillanat, hogy velünk valaha ilyesmi történjen. Az eddig történtek alapján azt mondanám, hogy nem, de most mégis itt ülünk, mégis visszatettem a leveleket a dobozba, mégis elmeséltem neki az én történetemet. Pontosan emiatt szerettem volna már régen elégetni azokat az átkozott papír fecniket, mert úgy érzem, ismét bekövetkezett az, amit egyáltalán nem szerettem volna. Meginogtam.
Nem, valóban nem, éppen ezért hallgattam és nem reagáltam erre semmit sem. Túlságosan is különböző erről a véleményünk, most pedig a legkisebb erőt sem éreztem magamban ahhoz, hogy efölött csörtét vívjunk. Kiéreztem a feladást, az ürességet, aminek bármikor máskor örültem volna... Nem. Ennek a közönynek soha nem lettem volna képes, mert ez sokkal annál, mintha leszidna, elmondana mindennek. Az azt jelentené, hogy még érek, számítok neki ennyit. Most engednéd el teljesen a kezemet, ugye? Ezért jöttél ki ide egymagadban. Furcsa fintora a sorsnak, hogy én meg pont most sétáltam erre, most jött el az az időszak, amikor jóval többet vagyok idefent, mint Anchorage-ben, s ha nem tudnám, mi lenne a reakciód, elmondanám, hogy Lynx szerint nem létezik véletlen. Hogy minden okkal történik akkor és úgy, amikor és ahogy. - Neked se lehetett könnyű - sütöttem le a szemem, mert abból, amennyit ismertem belőle, sejtettem, hogy ez mennyire frusztrálhatta. A bizonytalan. Talán így sem jártam volna, mint azzal, hogy mindent tökéletesen fel tudok idézni. - Igen. Fejbe lőttem, akit szeretek. Tompán csengett a hangom, próbáltam némi tárgyilagosságot kölcsönözni tőle, ám távolról sem voltam ebben olyan jó, mint ő. Abban a pillanatban, amikor megláttam, hogy valójában kit öltem meg, darabjaimra hullottam. Vicces belegondolni, hogy ezt így igazából neki mondtam el először, és nem értettem, hogy miért. Sajnálatot vagy együttérzést reméltem? Fogalmam sincs. Az is lehet, hogy egyszerűen csak hiányzott a bátyám - megtépázott a Vörös Hold, mint a viharos szél a virágokat, ami után már zavart, hogy itt vagyunk egy városban és mégis mintha kontinensek választanának el bennünket. Egy-két hét múlva talán ismét a megszokott módon tudnék hozzá viszonyulni, jelenleg azonban minden apró, fellelhető melegsége belecsimpaszkodtam. A közel hetven év újabb kapaszkodót jelentett nekem. Sajnálom, Emmett. Sajnálom, hogy ennyire önzővé váltam az évek alatt, hogy ez a beismerés most sokkal jobban esik, mint bármikor korábban esett volna. Hallani akarom a történetét, ha nem is az egészet, legalább egy szeletét, úgy éreztem, hogy szükségem van erre. Ezer apró sebből véreztem, még pár száz már nem számított - fájjon most, egyszerre, hogy később ne kísértsen. Tekintetemmel figyeltem, ahogy letelepedett mellém. Nem helyezkedtem, nem húzódtam arrébb, hagytam, hogy ő válassza meg a távolságot, pillantásomat se fordítottam el, amikor a szemembe nézett. Nem inogtam meg, igazság szerint még a tétovázáshoz is fáradtnak éreztem magam. Döntöttem, belevetettem magam egy eddig ismeretlen szakadékba és vagy megtart a kötél, vagy soha nem is létezett, köztes állapot rég nincs. Beszélj csak, ha meg is roppanok a súlya alatt, túlélem. Ez neked talán nem számít, de belém ez ülteti el a bizonyosságot. Hallgattam őt, az eleje nem okozott meglepetést, tudtam, hogy eddig is így érezte, hogy szétzilált családunk nyomasztó és tragikus emlék a számára, amiért Casimir volt a felelős. Újdonságként az ért, hogy minden jel szerint ez egész eddigi életén végigkísérte. Finoman ráncoltam a szemöldökömet, ám nem szólaltam meg, csendben kivártam a folytatást, tekintetem folyamatosan arcvonásait, a megjelenő érzelmeket kutatta. A felsorolásra megnyúlt az arcom, ahogy ajkaim elváltak egymástól, szemem pedig enyhén elkerekedett. A tárgyilagos hangnemen is megütköztem, némileg értetlenül pislogtam és nem tudtam... nem akartam elhinni, hogy ez így van, hogy így történt. Hazudik. Csak szépíteni próbálja, amit tett - de mi oka lenne rá? Pont most? Még ha évekkel ezelőtt közölte volna, amikor még volt bármi esély is egy szebb testvéri kapcsolatra... - Ez nem lehet - suttogtam szinte automatikusan, és ahogy az első, hibás terhességi tesztnél, úgy itt is élből érkezett a tagadás. Ott bevált! Itt is be kell, ugye? Mondd, hogy hazudsz, hogy nem így volt, csak próbálsz átverni, fájdalmat okozni a lehető legkülönfélébb módokon még mindig, muszáj, hogy így legyen! - Biztos volt rá oka - motyogtam szinte csak magamnak, ám akkor sem tudtam volna épkézláb indokot találni. - Tettél valami megbocsáthatatlant ellene, ugye? Kérlek, mondd, hogy így volt! Hadd legyen így, nem haragudnék, nem kezdenék el kiabálni, ki sem akadnék, ígérem. Nem leszek olyan, mint a fesztiválon, bármire megesküszöm neked, csak legyen számára mentőöv, egy vékony madzag, akármi! Mert ha nincs, akkor Yu és a kisfiam halála utántól légvárba kapaszkodtam.
Kezdőlap
//
