A Centennial-híd Fairbanks szívében emelkedik a Chena fölé, egyik partján a városi bírósággal, a hatalmas, jellegzetes üvegépülettel (Rabinowitz Courthouse).
Az ügyvédeken kívül valószínűleg elég csekély azoknak az embereknek a száma a világon, akik szeretnek bíróságra járni. Én természetesen nem rajongtam érte különösebben, ahogyan a szerintem normálisabb réteg sem. Rendőrként azonban néha kötelességem volt, hogy megjelenjek egy-egy tárgyaláson, és tanúskodjak, vagy egyszerűen csak a kíváncsiság hajtott, amikor lezártam egy ügyet. Jelen esetben az előbbiről beszélhettünk, de nagyon bíztam benne, hogy nem fog olyan borzasztóan sokáig tartani, valamint azt is reméltem, hogy majd lesz egy kis szünet. Az ítélethozatal előtt ugyanis mindig beiktatnak efféle szüneteket, amelyek általában változó hosszúságúak. Amint közölték, hogy az esküdtszék visszavonul, én már fogtam is a táskámat, magas sarkaimon pedig magabiztosan tipegtem ki. Odakint viszonylag kellemes idő volt, ezért is öltöztem fel lengén, mégis elegánsan. Nem szerettem a kosztümöket, nem is nagyon akadt a gardróbomban efféle ruhadarab, így aztán maradt a könnyed kis ruhám, meg a remek napszemüvegem, amit most az orromra is biggyesztettem, hogy ne vakítson el teljesen a hétágra sütő nap. Ajkaimon máris megjelent egy felszabadultabb mosoly, amikor mélyen beszívtam a levegőt. Nem akartam egyébként túlzottan messzire elmenni, de szükségem volt egy kis egyedüllétre, ha lehet ezt mondani. Odabent tele volt ügyvédekkel, bírósági alkalmazottakkal, a rendőr azonban túl kevésnek bizonyult ahhoz, hogy én jól érezzem magam. Nem kedveltem az ügyvédeket különösebben, habár megvolt a maguk haszna, ez kétségtelen. Amennyire lehetőségem volt rá, én azért bölcsen elkerültem őket és csak a legszükségesebb esetekben kerestem a társaságukat. Gondolataim ilyen és ehhez hasonló irányba kalandoztak, miközben felsétáltam a bíróság épületével szembeni hídra. Csak akkor kezdtem el a táskámban kutakodni, amikor nagyjából a közepe tájékán megálltam a korlát mellett és rátámaszkodtam, elnézve az alattam hömpölygő Chena vízét. Nem, még véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg öngyilkosságot akarnék elkövetni, bár ez nyilvánvaló nem lehetett egyértelmű a járókelők számára. Talán az volt a legbeszédesebb, hogy végül előhúztam egy flakon ásványvizet, és azt kezdtem el nagy kortyokban inni. Kellemes íze volt, kellőképpen felfrissített most, mert lélekben készülnöm kellett az ítélethirdetésre. Nagyon reméltem, hogy börtönbe sikerül juttatnom azt a mocskot, ha már kiöltöztem ma és beszambáztam a tanúk padjára. Ujjaim között forgatva az üveget, gondolataim újra elterelődtek, ezúttal a gyámügy irányába. Hamarosan biztos, hogy lesz náluk is egy köröm Cathy miatt, ha nem szeretném, hogy vissza kelljen mennie az árvaházba. Egyelőre azzal még nem játszottam el, hogy magamhoz veszem a kislányt, de mindenképpen tenni akartam azért, hogy itt maradjon nálunk a városban és ne kelljen visszatérnie Anchorage-ba, arra a borzalmas helyre. Már csak attól is bicska nyílt a zsembeben, hogy eszembe jutott.
Egon a híd alatt gubbasztott. Bőröndje alkalmi párnaként szolgálva pihent a feje alatt, ő maga pedig az acélbeton szerkezet apró repedéseit figyelte a feje felett, és magában saccolgatott, hogy vajon megéri-e azt a kort, amikor a Cantennial-híd egyszer csak úgy dönt, hogy többé már nem akarja a szánalmas emberi faj lépteit magán érezni és inkább összeomlik. Egon szélesen elvigyorodott, ha minden jól megy meg fogja érni. Ásítva előkotorta telefonját a zsebéből és megnézte rajta az időt. Fél egy volt. Még fél órát pihenget itt, aztán elmegy kibérli azt a házat, amit két napja kinézett magának. A havidíj rendkívül olcsó volt, legalábbis a hirdetés alapján annak kell, hogy legyen és amikor szemügyre vételezte rájött, hogy túlságosan jól szituáltnak tűnik, egy ilyen rozzant ház kibérléséhez is, ami gyanút kelthetne a bérbeadóban ezért úgy döntött, leamortizálja magát és ruháit is egy laza két napos csövezéssel. A szaga alapján már pont illik a házhoz, a ruházata már nem annyira, de legfeljebb majd végig gördül egyszer kétszer a földön, hogy tökéletes legyen az összhatás. Egon végül úgy döntött ideje útra kelni, hátizsákját magára vette, bőröndjét a kezében fogva kimászott a híd alól és felballagott a híd szájáig. Visszafordult a híd irányába és búcsút akart inteni ideiglenes szálláshelyének, amikor meglátta a szőke, napszemüveges nőt a hídon. Éppen egy palack vizet kortyolgatott, majd ujjzsonglőrködéssel kápráztatta el egyetlen nézőjét. Egon persze nem volt túlságosan lelkes közönség, és volt valami a levegőben is, ami nyugtalanította a férfit. Néhány másodpercig csak bámulta a nőt, közben grimaszolt, belül pedig azon morfondírozott, hogy vajon oda menjen-e a nőhöz, akinek különös az illata. Persze Egon gyanította, hogy mihelyst közelebb érne hozzá a szag egyre világosabb lenne és kiderülne, hogy csak az érzékei tréfálták meg, és a nő csak egy átlagos ember, aki élvezi a folyó nyújtotta látványorgiát. - Meg fogom bánni – sziszegte fogai között. Ledobta a hátizsákját, ami tompa puffanással földet ért és mellé helyezte a bőröndjét is. – Itt maradtok – szólt rájuk, mintha pusztán a parancsszó elég lenne ezeknek az elcsatangoló személyes holmiknak, hogy mindig ott várják gazdájukat, ahol hagyták őket. Sóhajtott egyet és megindult a híd közepe felé. Mikor már tíz méterre volt a lánytól hangosan megszólította. - Jó napot! – mondta – nem tudja véletlen, hogy hogyan jutok el a… - és ekkor érezte meg. Egy megerősödő széllökés pontosan Egon arcába fújta a mágia szagát. Magában szitkozódva megtorpant, majd folytatta mondandóját - … Noble Streetre? – van még remény, hogy nem Őrzőre bukkant. Hiszen a mágia jó néhány emberben megvan, és nem kell feltétlen becsatlakoznia az Őrzőkhöz. Tettetett mosollyal várakozóan nézett a lányra, akinek a tekintetét eltakarta a napszemüveg, pedig az sokat elárult volna Egon számára.
Annyira elmélyedtem a gondolataimban, hogy már csak akkor tűnt fel a felém közeledő férfi, amikor az meg is szólított. Kíváncsian pillantottam felé, arcom egyelőre nem sokat árulhatott el az érdeklődésről, amit keltett bennem. Általában egyébként minden új ember felé hasonlóan közeledtem, már ha jelen esetben lehet ezt mondani, hiszen igazából ő volt az, aki felém tartott. - Üdv! – mosolyogtam a férfira fesztelenül. Nem tartottam tőle, hogy esetleg bántani akarna vagy rossz szándék vezérelné, így aztán maradtam egy helyben, csupán testemmel fordultam abba az irányba, amerről érkezett. Fél könyökömmel megtámaszkodtam a masszív korláton, és megvártam, hogy kicsit közelebb jöjjön hozzám. Mivel informátorként olyan tetoválással rendelkezem, amely elfedi az aurámat, így nem tartottam attól, hogy az időnként fel-feltámadó szél majd lebuktat. Azt ellenben nem volt nehéz kitalálnom, hogy ő melyik fajt képviseli. Már csak arra lettem volna kíváncsi, hogy mióta van a városban, mert az biztos, hogy eddig még nem tudtunk róla. - Hogyne tudnám! – válaszoltam készségesen, de továbbra sem mozdultam, csupán a szemöldököm szökött fel egészen a homlokom közepéig a megtorpanása láttán. Nem igazán tudtam mire vélni, hogy egy férfi miért retten meg egy hozzám hasonló, roppant alacsony nőtől, de lett volna egy-két tippem rá. – Ha itt végigmegy a hídon, akkor kijut egy utcára. Azzal lesz párhuzamos, méghozzá balra – adtam meg a támpontokat, mert úgy sejtettem, hogy nem akart túl sok időt eltölteni a társaságomban. Főleg a zavart viselkedése láttán kezdtem határozottan erre a következtetésre jutni, de egyelőre nem kérdeztem rá, hogy mi a problémája. Mindenesetre kíváncsi lettem volna, hogy mit felel. - Most érkezett a városba? – érdeklődtem barátságosan, és immár meg is tettem felé néhány lépést. Tőlem aztán igazán nem kellett tartania, én csupán egy átlagos nő voltam, nem több. Pontosan emiatt fel is toltam a szemüvegemet a hajamba, mert így a nap sugarai a hátamat sütötték, és nem vakítottak el annyira. Csak egy egészen kicsi hunyorgásra volt szükségem ahhoz, hogy lássam a férfi vonásait, melyeket nem voltam rest alaposan a fejembe vésni. – Ne haragudjon, igazából semmi közöm hozzá! – nevettem fel zavartan, megadóan emelve meg mind a két kezemet. Míg azon morfondíroztam, hogy mióta tartózkodhat Fairbanksben, addig a Falkaszag varázslatának segítségével sikerült megállapítanom, a hozzávetőleges korát és ezáltal az erejét is. Szerettem, hogy a farkasokkal szemben a mágia legalább a mi eszköztárunkat gazdagította, mivel ezek nélkül elég előnytelen küzdelmet vívtunk volna bundás barátaink ellen. Nekem nem volt megszállottan bajom velük, csak óvatosabb voltam olykor-olykor, már amikor eszembe jutott, hogy odafigyeljek erre.
Egon zavartsága oldódni kezdett. A nő teljesen normálisan viselkedett. Miután feltolta a szemüvegét pillantása nem árulkodott semmiféle gyanakvásról, vagy hátsószándékról. Egon egy őrült pillanatra azt gondolta, hogy a nő utána kémkedett, de ezt a lehetőséget hamar elvetette. Lehet paranoiás lettem, gondolta miközben a nő magyarázta az utat, amire oda sem figyelt, hiszen egyáltalán nem oda akart menni. Aztán a lány megkérdezte, hogy mikor érkezett, majd mentegetőzésbe kezdett a saját kérdését illetően, közben felnevetett, és Egon sem volt képes megállni, hogy el ne vigyorodjon. Ez a lány úgy Őrző, ahogy én villanymotor, gondolta a férfi és mosolyogva válaszolt a nőnek. - Egyáltalán nem haragszom, gondolom ez is olyan város, ahol mindenki tud mindent. Már csak abból kiindulva, hogy ön egyből kiszúrta, hogy nem vagyok ide valósi. Egyébként három napja érkeztem – mondta őszintén – a jobb ruháimat a másik poggyászommal együtt ellopták – hazudta, hogy megmagyarázza, miért kellemetlen a szaga és néz ki úgy ahogy. – Kellemes város, nem túl zajos, szeretem az ilyen helyeket – ekkor közelebb lépett és a korlátra könyökölt. Azért tartotta a távolságot, mert nem akarta a szagával elriasztani a lányt. Igazság szerint jól esett valakivel beszélgetnie, hiszen az elmúlt két napban nem nagyon volt társalgó partnere. Kicsit persze zavarta, hogy akivel beszélget az ember, de hát ez van, senki sem lehet tökéletes. - Ön régóta van itt? – kérdezte – Mármint a városban, nem a hídon – mondta közben újfent elvigyorodott. Az útbaigazítással ellentétben most tényleg érdekelte a válasz. Nem állt szándékában Fairbanksban vadászni, legalábbis egészen addig, amíg helyismeretet nem szerez, és tisztában nem lesz a várost uraló falka szabályaival, ha egyáltalán van ilyen. A lány jó prédának tűnt, de még túl korai. Egyáltalán nem szerette volna az első hetét azzal tölteni, hogy a terület alfájának magyarázza, hogy miért kóstolt meg egy helyi szőkeséget. Gondolataira arcvonásai kicsit megkeményedtek és a bestia elméjében előbbre tört, szemeiben talán megcsillanhatott valami, amit a nő észrevehetett volna, ha a halandó emberek elméjét nem korlátozta volna saját racionalitásuk. Egon hátrébb parancsolta a bestiát és arca ismét tökéletesen kedélyes lett. Szemében már csak kíváncsiság lakozott, és érdeklődve várta a nő válaszát.
Próbáltam pontosan olyan természetesen viselkedni, mint máskor. Az a helyzet, hogy a mi világunknak mindennapos szereplői a farkasok is, így aztán nem okoz olyan nagy problémát, hogy úgy kezeljem őket, mintha nem tudnám, hogy micsodák ők. Ráadásul informátorként már megszoktam azt, hogy nem szabad túlzottan nagy feltűnést keltenem, hanem úgy kell viselkednem, mint akinek lövése sincs semmiről, ami körülöttünk van és egyáltalán nem emberi. Így aztán maradt a mosolyom, meg a kissé zavart magatartás azt követően, hogy érdeklődtem felőle. - Igen, igazából tényleg olyasmi – ismertem el nevetve. – Igazából a bőröndjei árulták el… - vallottam be őszintén, elnézve mellette, a híd lábánál hagyott holmik felé. – A magáéi, ugye? – kérdeztem rá azért a biztonság kedvéért, de maradjunk annyiban, hogy egészen jó megfigyelő vagyok, ha az apró részletekről van szó. Nem csak azért, mert őrzőként is ez a feladatom, hanem azért is, mert rendőr vagyok. Ez alapvetően is remek kibúvó lenne nekem a kellemetlen helyzetekből, ha valami feltűnőt találnék elkövetni. Még jó, hogy nem fordult elő túlzottan sokszor ilyesmi. - Jelentette már a rendőrségen? – kérdeztem kicsit komolyabban, azt pedig bölcsen elraktároztam magamban, hogy három napja van itt. Nem tudtam, hogy komolyan mondja vagy sem, de úgy vettem, hogy igen. Szerencsére az én különös megérzéseim arra éleződtek ki, hogy feltűnjön, ha valaki megpróbálna átverni. – Igen, tényleg kellemes, bár nem mindenki rajong a kisvárosokért – bólogattam ismét mosolyogva, egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat. Az volt a szerencséje, hogy nem tudtam gondolatot olvasni, máskülönben lett volna egy-két keresetlen szavam hozzá, ha tudom, hogy prédának nézett ki. Nem lettem volna olyan könnyű ellenfél azért, maradjunk annyiban. Még ha nem is vagyok harcos, a varázslatok terén egészen jól elboldogulok ám. Egy hozzá hasonló bundás azokkal nem sokat tud kezdeni, hála a jó istennek! - Attól függ, hogy mit ért régóta alatt – feleltem, kellemesen nevetve azon, amit utána mondott. – Nagyjából két éve lakom itt egyébként, úgyhogy nyugodtan fordulhat hozzám, ha segítségre lenne szüksége. Amanda Bishop vagyok, szolgálatára! – mutatkoztam be, közben pedig barátságosan felé nyújtottam a kezeimet. Igazából nem terveztem, hogy be fogok neki mutatkozni, de ezzel rá akartam venni arra, hogy ő is megtegye. Szerettem mindig is tudni, hogy ki az, akivel beszélgetek, még ha kicsit furcsának tűnt is a férfi. - Ugye nem hurcolja a cuccait magával három napja… - néztem rá úgy, mintha csak egy gyerek lenne, én meg az őt megfeddő anyuka. Szokásom volt időnként az efféle viselkedés, úgyhogy nem kívántam úgy tenni, mintha ez olyan szokatlan lenne most tőlem.
Egon figyelte a nő könnyed mozdulatait, hallgatta kedves, lágy hangját és közben barátságos hangnemben válaszolt a nő kérdéseire. - Valóban az enyémek – mondta miközben a híd elején, a fűbe letett két poggyászra sandított. – Úgy nagyjából most az egész életem bennük van, még jó, hogy nem ezt a kettőt lopták el – mondta miközben arcára egy kis bánatot csempészett, nem túl sokat épp csak egy lélegzetvételnyi ború, hogy a történet hihetőbbnek tűnjék. Amikor a lány a rendőrséget hozta szóba Egonnak már megvolt a kész válasza rá. - A rendőrségre? Dehogy, csak néhány ruha volt benne, meg egyébként sem hiszem, hogy a rendőrök foglalkoznának egy bőrönd eltűnésével. Kár zaklatni őket ilyesmivel. Mindamellett biztos csak egy csavargó fújta meg, amíg vettem magamnak egy hamburgert az egyik gyorsbüfében. Váljék egészségére. – A szavakat derűsen, szinte vidáman ejtette ki, de legbelül maga sem hitte, hogy tényleg képes lenne nem követni valakit, aki ellopja a poggyászát. Főleg, hogy az összes készpénze abban a hátizsákban van, amit olyan könnyelműen ott hagyott a fűben. A lány válaszolt Egon kérdésére az itt tartózkodását illetően, majd pedig a segítségét is felajánlotta, ha esetleg szüksége lenne valamire, utána kezet nyújtott Egonnak és bemutatkozott. A férfi gondolkodás nélkül megragadta a lány kezét és határozottan megrázta. Kicsit furcsállta ugyan, hogy a nő a „szolgálatára” szót a neve mögé mondta, mintha csak valami komornyik lenne, de nem sokat törődött vele. - Egon Duckbane – mondta a nevet, amelyet általában embereknek tart fent. – Örvendek. Amanda ezek után feltette a kérdést, ami Egont eléggé váratlanul érte, közben a nő úgy nézett rá, mintha éppen hullát ásna el. Lehetséges, hogy annyira talán nem volt feldúlt, hiszen Egon látott már nőt, aki rajtakapta, hogy hullát ás és visszagondolva az sokkal inkább ijedt volt és rémült, mint kérdőre vonó. Amanda arca pedig pontosan a kérdőre vonás tipikus ábrázata volt, és Egon nem tudott mit tenni fel kellett, hogy nevessen, amíg egy hihető dolgot kiagyal. Nem hitte, hogy a két napos önkéntes hajléktalanság a hihető kategóriába tartozik, ezért a legésszerűbb dolgot tette, amit csak lehetett. Ködösített. Mivel nem tudta, hogy merre vannak motelek, ezért dél-kelet felé mutogatott, miközben beszélt. - Dehogy, dehogy - kezdett bele vigyorogva -, egy motelben szálltam meg arra felé, amíg a bérlakás szabaddá nem válik, a főbérlő azt mondta, két nap múlva az albérlője kiköltözik, úgyhogy mehetek a helyére, csak addig kellett találnom valamit. Most pedig éppen áthordom szerény kis holmimat az új lakásba. – Egész hihető volt a történet, dicsérte meg Egon saját magát egy gondolatbeli vállon veregetéssel. Könyökölve a folyó felé nézett és közben előkotorta a telefonját, megnézte rajta az időt, majd gondterhelt ráncokat varázsolt a homlokára. – Azt hiszem nekem mennem kell, időre van megbeszélve a kulcs átadás. Bár azért ha nem veszi tolakodásnak elkérném a telefonszámát, már csak azért, ha esetleg szükségem lenne egy kis segítségre, amit felajánlott az imént – mosolya szétterült az arcán. Nem tudta, hogy mit is akar a lánytól, segítséget biztos nem, levadászni talán, de ebben sem volt már biztos. Nem is akart vele összejönni, mégis minek is kérte el a számát akkor?
- Akkor szerencséje, bár elég ritkán szokott előfordulni ilyesmi… - mondtam kissé meglepetten, de gyanakodni nem kezdtem. Legalábbis nem jobban, mint ahogyan általában szoktam hozzáállni az idegen farkasokhoz. Akiket már ismertem, azokkal nem voltak ilyen gondjaim, mert nagyrészt tudtam, hogy mire számítsak tőlük. Ha nem is személyesen voltam tisztában velük kapcsolatos dolgokkal, de az akták elég beszédesek tudtak lenni olykor. Jó lesz majd értesíteni Willt arról, hogy újabb idegen van a városban. Valószínűleg nem lesz túlzottan elragadtatva tőle. - Ez kedves hozzáállás! – állapítottam meg mosolyogva. Erre azért nem számítottam, bár volt egy sanda gyanúm, hogy nem sok igaz ebből a meséből. Már csak azért is, mert a farkasok nem jótét lelkek ilyen téren, ha valaki őket meglopja, akkor nem valószínű, hogy ne találnák meg az elkövetőt rövid úton. Az, hogy miként intéznék el vele a dolgot, már más lapra tartozott, de mindezt meg kellett tartanom magamnak, ha emberként akartam kezelni. Ebben az esetben ugyanis nem lett volna képes szag alapján követni valakit. – Egyébként nem sűrűn fordul elő, de volt már rá példa. Ebben a városban nem sok izgalom történik, maradjunk annyiban. Néha állattámadások, meg effélék ugyan szoktak lenni, de ez minden… - legyintettem egyet, mintha nem lenne fontos. És igen, most már feltűnhetett neki, hogy tudok egyet, s mást erről a témáról, ha szemfüles volt. - Egon. Érdekes neve van, mindenesetre örülök a találkozásnak! – még mindig jó kedvem volt, máskor is ilyen közvetlen lennék és megmondanám azt, ami eszembe jut. Meg kellett őriznem a látszatot nekem is ahhoz, hogy az alakítás tökéletes legyen. Lehet, hogy tényleg színésznőnek kellett volna elszegődnöm annak idején? Valószínűleg csak az évek ráztak bele abba, hogy jól menjen az efféle megtévesztés. - Áhá, értem! – bólogattam, bár pont arra nem nagyon akadt motel tudtommal, de ezt az információt nem osztottam meg vele. Hadd higgye csak, hogy sikerült beletrafálnia. – Ó, tehát ideköltözik? – továbbra is inkább voltam érdeklődő, mint vallató a kérdéseimmel. Az azonban meglepett, hogy elkérte a számomat, fel is vontam kicsit a szemöldökömet, de az arcom nem igazán rezdült meg. – Ha ragaszkodik hozzá, adhatok egy névjegyet, de egyébként elég bejönnie a rendőrségre, ott nagyjából bármikor megtalálhat, ha mondja a nevemet – ezzel pedig most már főleg nyilvánvalóvá tettem, hogy nem egyszerű állampolgár vagyok, így innen eredhetett a túlzott érdeklődésem irányába. Nem csak, mint kíváncsiskodó szemfüles lakó, hanem mind a rend mindenkori őre figyeltem fel rá. - Az ajtó bármikor nyitva áll ön előtt! – fűztem még hozzá a vállaimat vonogatva, újabb mosolyt küldve felé. A legtöbben nem feltételezték rólam első látásra, hogy rendőr lennék, pedig a jelvényem és a fegyver is ott lapult a táskámban.
Szóval rendőr, gondolta miközben fenntartotta mosolygós ábrázatát, bár inkább szeretett volna vicsorogni, jól van hát, akkor őt biztos nem eszem meg. Egon nem kedvelte különösebben a rendőröket, mivel lőfegyvert hordtak és azzal ki lehet lyukasztgatni a farkasbundát. Némelyik ráadásul olyan pontosan céloz, hogy kilövi szerencsétlen célpontja szemét, még jó, hogy jobbára a testre tüzelnek, de Egon ennek ellenére Amandát kihúzta a potenciális áldozatok listájáról. Egy rendőr gyilkosság, még ha állattámadásnak is van beállítva valószínűleg sokkal több kérdést vetne fel. Miért nem lőtt rá a kutyákra vagy farkasokra, hiszen szolgálati fegyvere nagy valószínűséggel nála lenne. Ráadásul lehet az ilyen eseteket az Őrzők is komolyabban vizsgálják meg, bár lehet a helyiek slamposak, ezt majd még ki kellene deríteni valamiképp. Mindenesetre azért Egon pillanatnyi ideig elgondolkozott, hogy vajon ragaszkodjon-e a névjegykártyához, közben a barátságos arckifejezés és a mosoly azért megmaradt. Ha viszont most meghátrál, a nő szemében lehet gyanús lenne, ha a rendőrség említésére megváltoztatta volna véleményét a telefonszám elkérést illetően. Elvégre Egon csak egy törvénytisztelő állampolgár látszatát kelti, aki semmi mást nem akar, csak békében élni, munkát vállalni, és hétvégenként jól berúgni. - Nem ragaszkodok hozzá feltétlen – mondta kissé komolyabb hangnemben –, de ha nem bánja szívesen elfogadnám. Ígérem, nem zaklatom hajnali kettőkor – vigyorodott el és kissé széttárta a karjait és a tenyereit jelezve, hogy tisztességes szándék vezérli. Bár ez a jelképes mozdulat azt volt hivatott a régebbi időkben bemutatni, hogy a tenyerében nem lapul semmi, amit a másik kárára lehetne felhasználni, de mára már kissé megváltozott a jelentése. – Csak, ha esetleg valami életbevágó fontos dolog miatt a segítségét szeretném kérni. Tudja kedvelem a rendőröket – hazudta remélhetőleg minél hihetőbben – megnyugtatna a tudat, hogy van a városban egy rendőr ismerősöm.
Mivel nem hallottam, ami a fejében járt, így az arcom továbbra is barátságos és nyugodt maradt. Ha másként lett volna, valószínűleg jót nevetnék a gondolatmenetén, habár valamilyen szinten nagyon jól látta a helyzetet. Mivel nem voltam harcos, fegyverem viszont törvényesen is lehetett, meg amúgy is volt, ezért bátran használtam volna. Nem szerettem az ilyen eszközöket, de ha az életem múlt rajta, akkor használtam. Ráadásul lőni még egészen jól is tudtam, ehhez legalább volt tehetségem, ha már a verekedés terén nem is voltam olyan profi. Nem baj, a Dimitrisszel történő gyakorlások pontosan ezt hivatottak javítani egy kicsit. Ettől egy egészen kicsit szélesebb lett a mosolyom, főleg mikor visszakozott egy kicsit a férfi. Én maradtam ugyanolyan ártatlannak tűnő, mint eddig, bár szerintem most, hogy tudta a rendőri mivoltomat, már nem tudtam annyira meggyőzni. Vagy, ha szerencsém volt, akkor ostoba kisvárosi rendőrnőnek nézett, aki mindenkivel kedves és nincs más dolga, minthogy naphosszat ül az asztala mögött és a papírmunkával van elfoglalva, meg megvitatja a recepteket a kollégákkal, akiknek szintén nincs sok dolguk. Csak elkallódott bőröndök után kutatni, hogy a mai példával éljek. - Rendben! – vontam meg végül a vállaimat. – Akkor egy pillanat! – kértem udvariasan, és elkezdtem a névjegykártyatartóm után kutakodni. Női táska, ráadásul elég nagyméretű is, úgyhogy időbe telt, mire megleltem. Végül azonban kipattintottam a tartót és kivettem belőle egy kis papírdarabot. Annak a telefonomnak a száma volt rajta, amit erre az esetre tartottam fent. Egyébként volt egy másik is, azt a számomat a barátok tudták, a közelebbi ismerősök és természetesen az őrzők. Egy farkasnak semmilyen körülmények között nem adtam volna meg, legalábbis akkor, ha az illető egy kóbor és új a városban. Arra tökéletes volta másik készülékhez tartozó szám is. - Parancsoljon! – nyújtottam felé a nem túl hivalkodó kártyát. Az ilyesmire én nem adtam, a célnak ez az egyszerű is megfelelt, a maga fekete betűivel és a díszítetlen betűtípusával. Lehetett volna olyan vidám, ami tükrözi a személyiségemet, de szerintem felesleges lett volna. – Amennyiben mégis zaklatni akar hajnali kettőkor, ne felejtse el, hogy van bilincsem! – viccelődtem egy kicsit, oldva az érezhetően feszültté váló szituációt. Vagy csak nekem tűnt volna fel az a cseppnyi változás, ami beállt azóta, hogy közöltem a foglalkozásomat? - Ugyan már! – legyintettem, nevetésem őszinte volt és vidám. – Nem muszáj hazudnia, a rendőröket és az ügyvédeket senki sem kedveli. Még ők se egymást igazából! – mosolyogtam jót rajta, hogy azért próbált bevágódni. – Azért remélem, nem akar bajba keveredni, hogy szüksége legyen egy rendőr ismerős segítségére! – úgy mondtam, mintha tanár néni lennék, és most oktatnám ki a kisdiákot. - Van már állása? - érdeklődtem, miközben elpakoltam a félig feltúrt táskámba, immár a műanyagflakont is beleejtve.
Amanda végül odaadta a telefonszámot Egonnak, aki mosolyogva megköszönte, bár sejtette, hogy mihelyst látótéren kívül lesz kifogja dobni az első kukába, de Egon ebben még nem volt biztos, végül is ez a kis kártya bárhol elfér, nem kell rögtön megszabadulni tőle, ráadásul még jól jöhet, ha mégis úgy dönt, hogy kezdeni akar valamit a csajjal. Mivel a kocsiját Fairbanks város határában hagyta három napja, lerobbant állapotban, előfordulhat, hogy szükség lesz mégis Amanda telefonszámára, ha a rendőrök esetleg bevontatták a kocsit. Ezt azonban még Egonnak le kell ellenőriznie, hiszen az is előfordulhat, hogy az autó senkinek nem szúrt szemet. Akkor csak egy autószerelőt kell majd ráugrasztani a témára, de Egon nem sietett vele. Igazából nem túlzottan érdekelte a járgány, majd lesz valahogy. - Zaklatni semmiképpen sem fogom, sem hajnalban sem máskor, de ha mégis megtörténne kérem ne ezüst felületű bilincset használjon – közölte széles vigyorral – kicsit allergiás vagyok rá – viccelődött Egon is, miközben jól tudta, hogy elég enyhén fogalmazott, hiszen nagyjából olyan fájdalmat okozott neki az ezüst, mintha egy közönséges fémet kétszáz fokra hevítenének, és úgy érintenék a bőréhez. Amanda nyilván átlátott Egon hazugságán, hogy kedveli a rendőröket, bár a lány ezt úgy próbálta tálalni, hogy elviccelte a dolgot, ezért Egon is komolytalannak ható választ adott, rántott egyet a vállain és grimaszolt. - Hát lebuktam, kérem azt a bilincset – vigyorgott, majd folytatta – á dehogy akarok én bajba keveredni – ez igaz volt, egyáltalán nem akart bajba keveredni, ő úgy akart gyilkolni, hogy ne terelődhessen rá a gyanú. Erdő mélyén, vagy egy másik városban. Csak nagyon kedvező alkalmakkor ölt saját városán belül, és akkor is jobbára közönséges farkas képében, hogy az állattámadás minél hihetőbbnek tűnjön. Nagyobb városokban hajléktalanok levadászását még a lakóhelyén is megkockáztatott. Mivel ezeket az embereket el lehet teljesen tüntetni és ritkán keresik őket, na meg a társadalom legalsó rétegét képezik, és a hatóságok nem foglalkoznak a felkutatásukkal, inkább örülnek, hogy egyel kevesebb. – Munkám még nincs, de tettem annyit félre, hogy két hétig kibírjam, aztán majd lesz valami – mondta, ami részben igaz volt bár sejtése szerint a harminchétezer dollár, ami a bőröndjében lapult jóval többig kitart, mint két hét, de ennek ellenére szándékában állt munkát találni, mivel nem akarta, hogy az adóhatóság esetleg szaglásszon utána, hogy miből él. Hiszen Al Capone-t is adócsalás miatt sikerült csak lecsukni. - Köszönöm a segítőkészségét Amanda, igazán hálás vagyok és örülök, hogy összefutottunk. Remélem még látjuk egymást, viszont most mennem kell, nem akarom megvárakoztatni a főbérlőt, még a végén kiadja másnak a lakást, ami katasztrófa lenne, mivel, akkor a híd alatt kellene aludjak – mondta miközben a bőröndjei felé tekintgetett – Viszontlátásra – biccentett, majd elindult a híd lába felé.
- Értem! – nyugtáztam, bár a szemöldökömet azért felvontam. Furcsa, hogy egy farkas ennyire felhívja erre a figyelmet, de nem mondtam semmi olyasmit, amivel lebuktathattam volna saját magamat. Nem lett volna bölcs döntés, maradjunk annyiban. Az ezüstallergia viszont egészen kreatív kifogás volt, csak bizonyára arra nem gondolt, hogy ebből már egy tapasztalatlanabb őrző is könnyedén rádöbbenhetett volna arra, hogy ő mi fán terem. – Ne aggódjon, majd észben tartom! – kacsintottam egyet azért, miközben mutatóujjammal a halántékomra mutattam, mintha ott akarnám megtartani ezt a gondolatot. - Remélem is, Mr. Duckbane! – egy ellenállhatatlan mosolyt varázsoltam az arcomra. – Nem szeretjük a rendbontókat a városban, higgye el! – itt igazából gondolhattam akár az őrzőkre is, akár a rendőrökre is. Neki nyilván az utóbbi volt eszében, ami nem is baj. Ez így volt rendjén, ha továbbra sem akartam reklámozni farkas körökben, hogy az őrzők közé tartozom. Jó, azért akadt néhány olyan egyed, aki tudott erről az információról, de amikor csak lehetett, szépen megbújtam a tetoválásom rejtekében. - Biztosan sikerül majd találnia valamit. Ha mégsem, vannak olyan irodák, akik segítenek ebben, vagy esetleg kérhet segítséget, az emberek rendesek itt nálunk! Ha hallanak valamilyen munkalehetőségről, biztosan szólnának magának – vetettem fel az ötletet, bár leginkább csak udvariasságból. Nyilván semmi közöm nem volt hozzám, hogy lesz-e munkája vagy sem, de talán nem ártott volna tudni, hogy hol lehet őt megtalálni, ha vállal valahol munkát. Meg a lakhelye sem volt utolsó szempont, de azt talán még kideríthettem, ha ügyes vagyok. Meg némi trükkel, természetesen. - Rendben, menjen csak. Még látjuk egymást később, ebben biztos vagyok! – mosolyodtam el újra, összefonva két karomat magam előtt. Úgy figyeltem, ahogyan távozott a hídról, el a közelemből. Valami fura érzésem volt a társaságában, de nem tudtam volna megállapítani, hogy miért. Mivel amúgy is mennem kellett vissza a tárgyalásra, ezért nem sokat törtem ezen a fejemet a továbbiakban, csupán a telefonomat bányásztam elő valahonnan a táskám mélyéről. Nem kellett keresgélnem a számot, egyenesen Willt tárcsáztam, a gyorshívók között ő volt az első, mivel elég sűrűn telefonáltam neki. Szépen tájékoztattam mindenről, amit tudnia kell ezzel a találkozással kapcsolatosan, mert úgy voltam vele, hogy nem árt, ha esetleg valaki látja a fickót, akkor kiderít még mást is, amit nekem ma nem sikerült. A kóborok sohasem szívesen fogadott vendégek igazából. A nap további részében időnként még eszembe jutott, de szinte biztos voltam abban tényleg, hogy még lesz szerencsénk, vagy épp balszerencsénk egymáshoz. Már csak azért is, mert ez a város azért nem olyan borzasztóan nagy, főleg, ha ehhez a világhoz tartozunk mind a ketten.
Olyan folyósan elmosódott és kellemesen lebegő, könnyű volt minden a fejemet leszámítva, mert elég volt egy kicsit elfordítani és ment utána az egész testem. A leheletem valószínűleg bűzlött az elfogyasztott szesztől. Indokolatlanul mulatságosnak találtam mindent és saját botladozásomon is harsányan felnevettem, darabjaira tépve ezzel az éjszaka csendjét. Őszintén? Fogalmam sem volt, hol járhattam, de annyira nem érdekelt, mint az, hogy fürdőnadrágban, végig kigombolt ingben és strandpapucsban voltam. Mikor került rám? Sejtelmem sincs, ahogy azt se tudom, a rendes ruházatom mikor tűnt el rólam. Varázslat! Holnap bemegyek Willimahez panaszra, mert arról eddig nem volt szó, hogy az őrzők csettintésre vetkőztetnek-öltöztetnek elsőket. Csak el ne felejtsem jaj! Megöleltem egy villanyoszlopot. Olyan magányosan állt, árválkodott, teljesen elhidegült a többiektől, így gondoltam nem fog megártani neki, ha érzi, lehet még szociális élete, őt is elfogadhatja még a társadalom, nincs kirekesztve, rám mindenesetre számíthat. Valaki még egy szívet is belekarcolt, amibe O.B. volt írva. - Örvendek O.B., én Sangika vagyok! - bazsalyogtam fel a világításra és megint megöleltem, kicsit rá is szorítottam, amitől menten behorpadt. Hát ej, szabad ilyet? - Te se iszod meg a tejadagod, a dédunokáim is kakaóban hajlandóak, majd hozok neked is, és akkor nem esel be egyből egy kis dögönyözéstől. - Adtam neki egy cuppanós puszit vigasz gyanánt, aztán tovább álltam, hiszen oly' sok magányos oszlop lehet még, ami ölelésre, figyelemre és gondoskodásra vágyik! Magányos villanyoszlopok helyett viszont találtam egy magányos hidat! Hát ezt hogyan öleljem át rendesen? Elbotladoztam nagyjából a közepéig - én a közepének tippeltem - és a legnagyobb természetességgel széttártam a karjaim, majd hasra vetettem magam, arcomat a hideg aszfaltnak nyomtam. - Szeretlek, híd! - Neki nem adtam puszit, de áradt belőlem a szeretet. Híd viszont nem csinált semmit. O.B. legalább összeszottyadt, de tőle semmit nem tudtam kicsikarni! Morcos lettem, ökölbe szorítottam a kezem és rávágtam az aszfaltra, hogy kis krátert alkossak. Sokkal jobban éreztem magam utána, elégedetten mosolyogva folytattam egyszemélyes kiterülő műsorom. Azt hiszem, kicsit el is bóbiskoltam, léptek zajára lettem hirtelen figyelmes, mire egyből felültem. Illetve egyből felültem volna, de még csak négykézlábnál tartottam, amikor eldőltem oldalra. Harmadik próbálkozásra viszont összejött a törökülés. Hunyorítottam, fókuszáltam, szimatoltam, leengedtem a pajzsom, és amikor felfogtam, hogy ki közelít... - Kiiiiiilaaaaaaaaaa! - kiabáltam felé túláradó lelkesedéssel, miközben úgy lóbáltam integetőn a karom, mintha ezer éves cimborát üdvözöltem volna. - Nézd, lett egy hidam! - Felfogtam, hogy megvan mindkét karja, amiből annyi jutott el a tudatomig, hogy így már ő is tud ölelkezni, az nem, hogy korábbi csonkaságát nekem köszönhette. - Gyere ide, akarok valamit mondani! - hadonásztam immár mindkét karommal, magam felé terelve őt. Minél kevésbé akart, annál jobban hadonásztam, felállni azonban meg se kíséreltem, jó volt nekem ülve...
Igazán örvendett a lelkem annak, hogy Keelut már a születésnapján megajándékozott egy szöveges üzenettel, amiben azt írja, hogy átkérette magát esti műszakba, keressem meg. Bár némileg elszomorít, hogy a vacsorameghívásomat hárította, mégis - felkerekedtem, hogy meglátogatom. Nem lesz túlságosan nagy kihívás megtalálni, hiszen az én vérem, mindig tudom, merre jár, ha akarom. És most, hogy engedélyt is kaptam rá, már egészen biztosan előkerítem a föld alól is. Arra azonban egyáltalán nem számítottam, hogy a látogatásomat valami igazán váratlan fogja keresztül húzni. Méghozzá egy két méteres, földön fekvő néger test képében. Mondanom sem kell, a lépteim nem csak hogy lelassultak, de egyenesen el is némultak a meglepetéstől. Az energiái, amiket felőle érzékeltem azonban egyszerre adtak megnyugvást és ébresztettek bennem kétségeket. Szédítő volt már csak érezni azt a monotonon lappangó energiahullámot, ami a félálomban lévő testből áradt felém. Alkohol szaga csípi az orromat... Az első gondolatom az, hogy én tettem. Hogy miattam került ide, erre a hídra, ahol bármikor áthajthat rajta egy tehergépjármű. Egyedül. Összetörten... Megfeszült arcéllel indulok el újra felé, és a távolból figyelem, miként próbál feltápászkodni a földről. Mérhetetlen szánalom és sajnálat fog el, legszívesebben egyetlen szó nélkül elmennék mellette, használhatnám a képességemet, elbújhatnék mögötte és távozhatnék anélkül, hogy egy újabb felesleges pillantással méltatnám. Kila? Egyszerre fog el a meglepett zavar és a düh, a Szellemek nevére, hát hol hagytad az eszedet, Sangilak? - Declan. Ejtem ki a nevét nyomatékosan, bár hervadó remény csupán, hogy ez bármit is elárul majd neki arról, hogy felelőtlen gondolatnak vélem, hogy csak így kiabál - hívjon, ahogy akar, üvöltsön, amit akar, de a nevünket tartsuk meg magunknak. Furcsa józanság ez a legutóbbi találkozásunk után. Újabb híd, újabb este, csak ő és én. De minden metaforikus jelentéstartam ellenére nemhogy közelebb, mintsem inkább távolabb kerülünk egymástól. Ha nem kérne olyan hatalmas lelkesedéssel, hogy menjek oda, minden bizonnyal akkor is megtenném - már csak azért is, mert ebbe az irányba kívántam volna elhaladni. Szótlanul állok meg mellette, és bámulok lefelé a hímre. Talán illendő volna mellé ülnöm... - Engedd meg, hogy hazakísérjelek. - ejtem ki a legdiplomatikusabbnak tűnő szavakat - Hidd el nekem, ez a híd holnap reggel is itt lesz. Ennek ellenére fúrja az oldalam, hogy mit akarhat megosztani velem, de én pontosan ezért nem nyúlok már az alkoholhoz. Egy darabig jó, ilyen, mint ahogy a Testvéremet látom, aztán... Aztán jönnek a Rémálmok. - Erős kétségeim vannak afelől, hogy valóban mondani akarsz nekem valamit. De legyen... Sóhajtok fel, ha túlságosan is ellenállna, és megadó nyekkenéssel ülök mellé a földre törökülésbe magam is. Szeretek így üldögélni, szó se rólad, de ezt általában a nővére társaságában szoktam megtenni, hozzá még sosem voltam ennyire közel, leszámítva a verekedésünket. Azt hiszem, hogy kissé zavarban vagyok.
Jön, hát jön felém az eszem adta! Bazsalygok, mint egy idióta, mert hol érdekel engem jelenleg a renomém, hogy miket kotyogok ki alkalom adtán, vagy ki lát, hall meg. Berúgni csak az élők képesek, én pedig ennél részegebb... talán lehetnék, de nincs nálam pia, amivel ezt még fokozhatnám, így stagnálok. Az esti levegő hűvösségével ugyan erőlködik a kijózanításomon, a kábulat viszont makacsul tartja magát, ez pedig így jó. Ennek most így kell lennie. Lelkes üdvözlésemre egy szigorú "Declan" a válasz, mire szomorúan lebiggyed a szám. - Olyan negatív vagy - duzzogok két másodpercig, aztán megint vigyorgok és hívom magamhoz. Energiáim imbolygósak, összeszedetlenségemről árulkodnak azok is, valamint egy nagy adag örömről. Az egyik Testvérem van itt, még szép, hogy örülök! Az Álomszuszék meg amúgy is olyan kis búvalbélelt, milyen dolog ez? Hogy miért Daclanezett le, azt nem tudom, talán elfelejtette az igazi nevem, vagy még minidig haragszik rám a bál miatt? Az, hogy haragudhat, most szívszaggatónak tűnt. Igazából, ha bárki mérges lett volna jelenleg rám, vagy elhord szemtől szembe mindennek, elképzelhető, hogy verekedés helyett szimplán a nyakába ugrok és kérem, bocsásson meg. Túlbuzgott bennem a szeretet, kényszert éreztem a levezetésére, s mivel O.B. a híddal együtt úgy döntött, nem viszonyozzák érzelmi kitörésem, semmibe veszik szívem áradását így maradt Kilaun. Olyan kis elárvult, biztos jól fog esni neki! Megállt előttem, lelkesen néztem a fel az arcába, mint egy kisgyerek, aki tudja, hogy most mese következik, ami szép lesz, jó lesz, elvarázsolja és édes álomba ringatja. - Megengedem, neked, mindent megengedek, csak előbb csüccs - paskoltam meg magam mellett az utat. - Biztos? Megígéred, hogy nem fog beszakadni? - pillantottam rá nagy komolyan, ami olthatatlan mosolyom miatt korántsem sikerült olyanra, mint szerettem volna. - Pozitív gondolkodás, ez hiányzik belőled, öregem - bizonygattam, mialatt leült mellém. - Ezért vagy olyan ráncos és morcos. De nem ezt akartam, ne tereld a témát, mert elfelejtelek... vagy a témát. - Mindennemű félszegség nélkül karoltam át a nyakát és húztam magamhoz, hogy beszéd közben kényelmesen bükdöshessem a mellkasát meg a hasát, amikor lejjebb esett egy-egy bökés. - Tudom mi a te nagy bajod, Kila - kezdtem suttogva. - Nem voltál még nővel, ugye? Hja, feltámadás óta én se - hümmögtem együttérzőn, aztán a szemébe tudtam nézni végre, legalábbis reméltem, hogy abba néztem, nem a füle mellé. - Meg a bál, ugye? Ugye az is? Túl ijedős vagy - nevettem fel minden ok nélkül, de jóízűen és szívből, majd megpaskoltam a mellkasát és elengedtem. Úgy néztem az arcát, mintha valamire rájöttem volna, megsejtettem volna egy felszín mögött húzódó igazságot, valójában viszont csak sikerült végre rendesen fókuszálnom. - Légy a gárdedámom!.... vagy mi az... - kiáltottam fel ismét, ami bizonytalan motyogássá szelídült és várakozva néztem rá. No, megyünk, vagy sem?
A mimikám megreked a "na ne mondd" és a "már te is kezded" szájhúzása közt, amikor közli velem, hogy negatív vagyok. Talán rávághatnám, hogy mondjon valami újat, de mivel (szerencsémre, és merem remélni) semmit nem tud rólam, az elmúlt évszázadaimról, így nem tetőzném a beszélgetést egy olyan megnyilvánulással, ami kérdésekre adhat okot. További kérdésekre... - Megígérem, hogy nem fog beszakadni. Felelem ismételve, miután helyet foglaltam mellette, és az immár ép kezeim ujjaival a betont vakarászom. Nem csak azért nem nézek Sangilakra, mert nem merek, hanem azért sem, mert így talán kevesebbet kell érezzek a csípős, alkoholtól bűzös leheletéből. Fogalmam sincs, hogy mikor csapott fel pszichológusnak, de nem is vagyok ráncos. Pont annyira vagyok ráncos, amennyire egy harminc-negyven közötti férfinak lennie kell, igazán nem értem, hogy mi baja van. - Nem vagyok se ráncos, se morcos San. Fáradt vagyok. Közlöm vele halkan, de el is hallgatok, amikor egészen tolakodóan megkér, hogy ne tereljem a témát. Igaz is, inkább mondja a saját dolgait, mint hogy visszakérdezzen, vagy megpróbáljon vájkálni a magánéletemben. Mindazonáltal le merném fogadni, hogyha ilyen állapotban hazudnék neki, egyáltalán nem tűnne fel. Az érintésétől reflex-szerűen rándul össze a gyomrom, de végül megnyugszom, mert kiderül, hogy csak barátian (???) meglapogatott. Hát ez... erre nincsenek szavak. Sangilak megmondja a "tutit", vagy mi a fenét. Egyre csak olyan gondolatok szaladnak át a fejemen, hogy Yee miket mesélhetett neki, esetleg Holly... Tupilekre. Még izgulok is, ahogy egészen félszeg tekintettel fordítom oldalra a fejem és az ellágyult arcát fürkészem: na mi az én nagy bajom? - Parancsolsz? - rázom meg a fejem, mintha félrehallottam volna. Hát én menten elsüllyedek... - Feltételezem, hogy kinéznéd belőlem, de a lányomat is csak összehoztam valahogy. Szívem szerint befognám a füleimet, mert ez az, amire igazából cseppet sem vagyok kíváncsi, hogy Sangilak kivel, mikor, mit... - És mi van az asszonyoddal? Szúrom közbe a kérdést, a bállal kapcsolatban pedig csupán felsóhajtok. - Nem vagyok ijedős, nagyon kérlek, ne nevezz annak. - milyen pajkos megfogalmazása a gyávának, nem igaz? - Nincs bajom. Már mondtam, fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Amit persze te nem érthetsz, mert most tértél vissza, szóval meg sem kísérlem elmagyarázni. Gyere... Először én állok fel, aztán lehajolva a hím hóna alá kapva rántom fel, és bármilyen kelletlen mozdulat is, de átvetem az egyik karját a vállamon, és szó szerint.... viszem. Valaki írja ezt fel. - Egyébként gardedám. Francia szó. - jegyzem meg kisvártatva - Fiatal hölgyek idősebb hölgykísérőjét jelenti. Szóval elképzelésem sincs, hogy ez melyikünk számára volt degradálóbb.
Az ígéretre bólintok, ajánlom is neki, hogy így legyen, az ígéret szép szó! Fáradságára elszomorodok, legalábbis látványosan legörbül a szám, hogy ezt követően minden átmenet nélkül megölelgessem. Ő nem horpadt be, mint a villanyoszlop, ez pedig ha lehet, még élénkebbé tett. Miután elengedtem, mélyfilozofálgatásba kezdtem, feltett szándékom volt megoldani az álmodó minden problémáját, amiknek gyökeréül a legkézenfekvőbb dolgot találtam: nőhiány. - Asszony kell neked - bólogattam a visszakérdezésre, Holly felemlegetésekor viszont csak legyintettem. - Mikor volt az már? Ha azóta nem volt, nem csodálom, hogy fáradt és negatív vagy, tudod ez egészséges dolog, hozzátartozik az igényeinkhez és rajtad a nővéremen kívül mást nem érzek. - Ráncba szalad a homlokom. - Nála se tettél kísérletet? A következő kérdésem már az lett volna, hogy eunuch lett-e, elvégre semmi csodálni vagy kivetnivaló nincs abban, ha Yee-t éjjel meglátogatná, csinos az én drága nővérem, bár minderről ital nélkül teljesen másképp vélekednénk. Jelenleg az aggaszt, hogy Kila impotens lett... Vagy cölibál? Bál-bál cölibál... Az Unalaqra vonatkozó kérdésre pislogtam párat, mielőtt elszontyolodva feleltem volna. - Ritkán látom. Ismételgeti, hogy fáradt, amit nem értek, hiszen egyikünk sem vén, a kor pedig legfeljebb kifogás, nem? Hiszen nyugodtan eljárhatna szórakozna, szerintem senki nem állítaná meg, vagy aki megpróbálná, az kapna szerintem. Juj, csúnya, amikor mérges! - Akkor aludjunk egyet és nem leszel fáradt! - mondtam, mintha minden ilyen pofonegyszerű lenne. - Se ilyen érzékeny meg negatív, ha szépen kérnél, még altatót is énekelnék - ingattam a fejem. - Régen is szoktam, most is menne - büszkélkedtem, holott ezt soha nem mondtam volna el, főleg nem neki, ha eszemnél vagyok, csakhogy pont az a szervem ment szabadságra. Hagytam, hogy felsegítsen, és szerintem rém mókás volt, ahogy a nálam jóval kisebb termetű hím elkezdett cipelni, támogatni, aminek úgy megörültem, hogy az átkarolásból megint ölelés lett. Szegényem biztos szeretethiányos is, bár Yee mellett ez meglepő lenne. Az viszont elképzelhető, hogy atyai, férfias ölelés hiányzott neki, rajtam pedig ne múljon, én mindenkinek minden megadok, aaaamit csak kérnek! - Akkor mi most hölgyek lettünk? - csillant fel a szemem, a degradálást pedig mintha meg se hallottam volna. - Hűha, és így mindenhova el kell kísérned, juj! Hímeknek azért nem mutass majd be úgy, mint eladósorban lévőt, rendben? Una azt hiszem, megharagudna - töprengtem fennhangon. - De ez annyira jó! Így már biztos, hogy többet nem leszel egyedül és örökkön örökké élvezhetjük egymás társaságát. - Ez most jó ötletnek tűnt, kifejezetten tetszett, ahogy a... - KACSAAAAA! - kiáltottam fel és már indultam is a korlát felé, magammal rántva Kilát, hogy megnézzem a madarat, ami az elbődülésemre riadtan arrébb rebbent a parton. - Kapjuk el! Kapjuk el! - "pattogtam" és már bújtam is ki az ingemből, hogy kényelmesen alakot válthassak. Jobb, hogy nem tudtam belegondolni, mekkora pusztítást végezhetnék farkasalakban dülöngélve, mint így, mert még inkább megtetszett volna a váltás ötlete és semmi pénzért nem mondtam volna le róla. Lehet a ruháimat is magamon hagyom, így viszont vesződtem a fürdőnadrággal fél kézzel, míg másik kezemmel továbbra is Kilaunba kapaszkodtam.
Amikor megölel, úgy érzem magam, mint akit pofon vágtak. Pontosan úgy, mint amikor Abigail pofon vágott, miután megtudta, hogy ki vagyok és felébredt az ájulásából. Eszembe sem jut, hogy viszonozni illenék a közeledést, a világért sem akarnám megbántani a hímet, hacsak nincs rá okom, de képtelen vagyok feldolgozni ezt az egészet. Hagyom, hadd mondja a véleményét, igen, persze, asszony kell. Annyira azért nem vagyok elvetemült, hogy egyből rávágjam, hogy márpedig van, kettőnk közül nem én ittam el a maradék eszemet is ma este. Amikor Yee-vel hozakodik elő, csak felpuffogok, de közben olyan zavartól piros lesz az arcom, mint az érett alma. Még jó, hogy nem lát belőle semmit. - Nem tudom elhinni, hogy ezt most komolyan megkérdezted. - közlöm vele, mert biztos vagyok benne, hogyha valaha lett volna köztünk valami Yee-vel, én már nem élnék - Ő a nővéred. - jelentem ezt ki úgy, mintha ez mindent megmagyarázna - Egy időben meg voltam róla győződve, hogy melletted vénlány marad. Már meg ne haragudj. Különben is, ki tudja, mik történtek ott a Fa alatt...? Vonok vállat, bár ez ugye a jelenlegi "asszonymentes" problémámon nem segít, mert ez még régebben volt, mint az, hogy Nikolaus és Inge megszülettek. - Megnyugtatlak, semmi nem történt. Teszem hozzá némi hatásszünet után, és nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy ne fejtegessem neki bővebben, hogy képzelje, a múltkor ezt már egyébként is túltárgyaltuk a feleségemmel, aki azt hitte, hogy Yee és én... De szerencsére megállom, hogy megtegyem. - És? - ritkán látja, ritkán látja... pont velem akarja elhitetni, hogy ez minden? - Akkor lásd többet. Tényleg nekem kell ötleteket adni ahhoz, hogy miként hódítsd vissza a kedvesed? Ezt te sem gondolhatod komolyan. Csóválom meg a fejem újra, és komolyan kezdem úgy érezni, hogy ez a ma este ennél már nem sokkal mehet el rosszabb irányba... A kezembe temetem az arcom, összeráncolom a képemet és próbálom feldolgozni, hogy most éppen mi történik. Kimerültem és elaldutam egy fa tövében, jól sejtem? Pedig annyira ébren akartam maradni... Úgy fest, hogy nem túlságosan érdekli, hogy nővel azonosítottam, és ez talán még nagyobb baj, mint hogy ölelget. Már másodjára. Most azonban telik tőlem annyi, hogy blazírt arccal meglapogassam a lapockáját. - Attól mentsen meg Tupilek! - jegyzem meg, amikor örök elkötelezettségét fejezi ki irányomba - Az lesz a legjobb, ha most megmondod, hogy merre... - erőteljes, ki tudja, hány lóerős rántással zuhanok a hím után, aki kiszúr egy kacsát (egy kacsát?), és az a legkevésbé sem érdekli, hogy ez a plusz húsz centis és vérvonalnyi előny mennyire amortizál le engem. Azt hiszem, megrándult a nyakam. - Hé-hé-hé, lassíts, így csak elijeszted! - mivel megállítani nem tudom, így azzal próbálok hatni rá, hogy jó tanácsokkal látom el. Már vetkőzne, alakot akar váltani... Felsóhajtok és megforgatom a szemeimet, aztán egész egyszerűen elengedem, teszek egy lépést hátra és szinte csak magamban morogva jegyzem meg: - Nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik. A kacsa, ami az imént még olyan nagy ijedtséggel reppent arrébb, hirtelen megfordul, apró, fekete gombszemeivel Sangilakra bámul. Szinte sugárzik a vágy a tekintetéből, tapinthatóvá válik a sóvárgása, ahogy gömbölyded fenekét pillegtetve klaffog a tányérlábaival, felénk közelítve. - Sangilak! Kérlek ne egyél meg! A bundádtól félek, de így egészen szimpatikusnak tűnsz. Az én nevem Lory. - nem, ne kérdezzen senki semmit - Ha felrepülök az öledbe, akkor hazaviszel? Kérdezi már egészen közelről, és a tollas jószág készségesen veti magát a megtermett hím izmos karjai közé. Nem hallatszik, hogy a háttérben gyakorlatilag fuldoklok az elfojtott nevetéstől. - Nagyon tetszenek a bicepszeid. Jegyzi meg a kacsa, aztán úgy vélem, jobb lesz, ha közbeavatkozom, mielőtt a szemem láttára tesz majd magáévá egy Illúziókacsát. - Látod? Lory is haza akar menni. Gyertek. Majd otthon beszélgetünk, hármasban. Kénytelen-kelletlen, de megragadom Sangilak egyik karját, a másik, szabad kezemmel pedig disztingváltan igyekszem rá visszarángatni a félig leszerencsétlenkedett fürdőnadrágot.
Komolyságról itt szó se volt, de igen, valóban megkérdeztem, a további fejtegetését pedig vigyorogva hallgattam, egészen a sejtelmesen félbehagyott mondatig. Ott megnyúlt az arcom, számat is eltátottam és nem lehetett eldönteni, hogy felháborodtam, megdöbbentem, vagy bezsongtam annak a lehetőségétől, hogy ők ketten titokban, sok száz évvel ezelőtt a Fa alatt beteljesítették rejtett szerelmüket... Kiábrándít, semmi ehhez hasonló vadregényes-romantikus nem történt. Bár ha hazudott volna, jelenleg azt se érezném. - Azt hittem, mégis sógorok leszünk. Kiábrándító vagy, összetöröd az álmaim! - hisztiztem és löktem rajta egyet még ültünkben, de ha el is dőlt, a következő pillanatban már rántottam vissza, hogy megint átkaroljam a nyakát. - Négyszáz évig szellemeskedtem - horkantam fel méltatlankodva -, nem megy az olyan könnyen, másabb nézni ám, mint megtenni! - Puffogtam egy sort, aztán megint arcrepesztő mosolyra szaladt a szám. - De ha megint elveszem, lehetsz a tanúm, jó? - csillant fel a szemem. Egyik ötlet brutális, mint a másik, egyfelől az esküvő puszta gondolata, pontosabban a mai, keresztény esküvő olyan távol áll tőlem, mint Kila világképe, másfelől... ő, mint a tanúm. Egy tragikomédiában lenne mindez életszerű, csakhogy nekem most olybá tűnik, azzá vált az egész világ, én pedig vígan szökdécselek benne. - Nem örülnél? - kérdeztem csalódottan örök együttlétünkre történt reagálását követően. - Pedig már olyan szépen elképzeltem, kiskutyák meg kiscicákat nevelnénk közösen, lenne egy inasunk, legyen finn, szeretem a finneket, és vasárnaponként elmehetnénk a folyópartra piknikezni. Lenne pár társalkodónőnk is, te pedig mindig vigyáznál rám, nehogy az egyik kihasználjon - ingattam a fejem kajlán, megállíthatatlan szökőárként darálva a szavakat, egészen addig, amíg fel nem fedeztem a kacsát. Hallom, hogy Kila valamit mondott, de nem fogtam fel az értelmét, nekem a kacsa kellett, s ezért kész voltam alakot váltai, hogy átvetődjek a korláton. A folyó? Az cseppet sem zavart, tudok én úszni - most mire nem vagyok képes? Húzom magammal a hímet is, nehogy már kimaradjon a jóból, az állandó szontyolodottságán talán segít egy kis éjjeli fürdőzés, meg kacsahajkurászás. - Juj, igaz, akkor mész előre? Te finomabb vagy - és már nyúlnék is érte, hogy előreküldés címszóval, egy gyermek lelkesedésével dobjam a vízbe, felderítőmként. A kacsa rám nézett! Szellemekre, RÁM nézett! Milyen szép, fekete gombszemei vannak, és milyen csinos tollazata! Elindult felénk, mire megragadtam Kila karján a ruhát és rángatni kezdtem, nagy nekiduráltságomban valószínűleg el is szakítottam. - Nézd, nézd, jön! Látod ezt, idejön! Milyen vagyok, jól áll a hajam, nincs kosz a fogam között? - vicsorogtam a hímre és párszor gyorsan végigsimítottam tenyeremmel a fejem. Megszólalt, amitől leesett az állam, de azt már nem fogtam fel, hogy egy kacsának egyáltalán nem kéne emberi nyelven beszélnie, csak bámultam megigézve. Megszólalni se bírtam, csak bólogattam, mint a kalaptartókon azok a műanyag figurák a kocsikban. Felreppent a karjaimba, én pedig óvatosan tartottam, gyengéd, odaadó szeretettel, megsimogattam tollas kis fejét, aztán szépen magamhoz ölelgettem, hogy kényelmesen elhelyezkedjen. Óvatosan Kila felé pillantottam, majd le Loryra, aztán vissza Kilára. - Unának erről ne szólj, jó? - pislogtam felé ártatlanul. Ha ki is nevetett, vagy vigyorgott, hát betudtam annak, hogy végre valahára jókedve van és nem rajtam vidul, hanem velem örül. - Azt hiszem, megtaláltam életem szerelmét - megint megsimogattam a tojó fejét, majd kicsit eltartva magamtól a levegőbe emeltem, a szemem pedig elkerekedett. - Te, Kila! Én azt hiszem, Lory terhes, nézd! Gömbölyödik a pocakja... nem tőlem van, mi? Lehet Shane-é - suttogtam, mintha nem is lenne a kezemben a madár. Életemben először hívtam Sakarit Shane-nek, de nem számított, egyből arra gondoltam, mit fog szólni ehhez Eden! A vérfarkas nőstényeknek nem lehet gyereke szülés útján, szóval akkor a fiam vagy félrelépett, vagy: - Béranya vagy - néztem a kedves kis Lory kedves kis fekete szemébe. - Haza? Jó, menjünk! Úgyis van otthon egy rakás gyertyám, mert kikapcsolták az áramot, vagy én vágtam le a biztosítékot, nem tudom, de sötét van, Kila te szereted a gyertyafényes vacsorákat? Én nagyon, szerintem Lorynak is tetszeni fog, maradj te is estére, Kila, nagy a ház, egyébként hova mentél, azt mondtad fáradt vagy - néztem most már egy kicsit jobban figyelve a Testvéremre, ám továbbra is delejesen simogattam a lelkitársam fejét és hátát. Ami ott se volt igazából...
Na hát akkor most vagy megint megtép, vagy... Nem, egészen őszinte csalódottságnak tudom be az arcberendezését, mert ha hozzátársítom a szavait, más opció nem igazán marad. Hát Sangilak, sógorok egészen biztosan nem leszünk, de még barátok se, ezt én pontosan tudom. - Ne haragudj. - húzom el a számat, mert ha meg nem mondok semmit, az lesz a baja, szóval maradjunk annyiban, hogy sajnálom, hogy összetörtem az Álmait - Ehhez egyébként is jól értek. Mármint, az Álmok összetöréséhez. Nem a sógorsághoz, ámbár házasság terén van tapasztalatom bőven. Azt hiszem, hogy sikerült eljutnom arra a pontra, hogy levetkőzve minden meglepettségemet, már arcizmom sem rezzen a tökéletesen irreális kijelentései kapcsán. - Megbeszéltük. Bólintok, legyen meg a pillanatnyi öröme és boldogsága - ám Tupilek óvjon attól, hogy ez megtörténjen. És mivel a lelkem egyetlen apró szelete sem óhajt hasonló magaslatokba törni, így majd az sem lesz kellemetlen, ha esetleg a leendő esküvőre még meghívót sem kapok. - Te nem örülnél. Részeg vagy. Jelentem ki két rövid tőmondatban a jelenlegi helyzetet, de többre nem is igazán lenne lehetőségem, hiszen - amint a mellékelt ábra mutatja - a Legerősebb hirtelen a Legbeszédesebbé avanzsált, esélyem sincs hosszadalmas okfejtésekbe bonyolódni. - Hiányzik, hogy átaludtad a viktoriánus érát, mi? - mosolyodom el azért, mert mesének talán szép lenne, valóságnak azonban inkább könnyfakasztóan irreális - Nem beszélek finnül, szóval... - nem tudnám kihallgatni az esetlegesen szövendő összeesküvéseket. De miért pont finn? Lényegtelen apróságnak tűnik, mégis szöget üt a fejembe. Meg persze a rántása is, és az a kedves mozdulat, amivel belém kapaszkodva nem csak ránt, hanem egyenesen bele akarna dobni a folyóba. - Declan, elég... Védekeznék, és inkább próbálom felhívni a figyelmét arra, hogy ha így folytatjuk, akkor valóban elijesztjük a kacsát. Úgy tűnik, hogy bejött, ahogy az Illúzió is, és bevallom, újfent gusztustalannak titulálom ezt a roppantul megalázó játékot, de ennyi jár, nem igaz? - Nincs is hajad. Jelentem ki nemes egyszerűséggel, aztán a bal tenyeremet az arcára tapasztva tolom el magamtól a vicsorát, nem vagyok fogorvos és egyébként is, roppant kellemetlen szagok ömlenek ki a gyomrából. Nem, én inkább oda sem nézek, nem akarom látni, hogy mégis mit tesz azzal a szerencsétlen állattal, és ha valóságos volna, talán fellépnék az állatkínzás zászlaját lebegtetve, de mindannyiunk nagy szerencséjére Lory csupán egy fantom. De ki mondta, hogy a fantomoknak nem lehetnek érzései? Ahogy elnézem a vérnyúllá szelidült Sangilakot egy kacsával a kezében, egészen elfog a szomorúság, ám még mindig a fogam közt tartom a nevetésemet, és amikor arra kér, hogy lehetőség szerint ne tájékoztassam a kedves feleségét eme görbe este váratlan és tollas eseményeiről, csupán megrázom a fejem: semmi esetre sem említeném meg. Főleg azért, mert egyébként is mindig a rossz hír hozóját ütik, abból pedig kaptam már eleget. - Szerintem azok a... khm... keblei. - teszek diszkrét mutató mozdulatot a jobb kezem mutatóujjával, aztán el is fordulok kissé, féloldalasan, és a fekete éghez könyörgök némi erőért, hogy kitartsak és elviseljem azt, amit én magam szabadítottam erre a világra. De ki az a Shane? ~ Jaj te kis buta, nem vagyok várandós. Ha vártam is valaha valamit, az nem gyermek volt, hanem Te, Sangilak. ~ Azt hiszem, hogy könnyezek. Remélem, hogy a vörös fejem és a könnybe lábadt szemeim csupán azt üzenik Sangilak számára, hogy mélységesen meghatódtam az iménti vallomáson. - Szeretem a gyertyafényes vacsorákat. - talán ez volt az első igazán őszinte megszólalásom, és az ezen való elmélkedéssel legalább el tudom terelni a figyelmem, amíg visszaigazítom San fürdőnadrágját - Régen sokban volt részem a feleségemmel. Bár az igaz, hogy akkoriban még nem is létezett elektromosság, de az már részletkérdés. - fogom meg Sangilak karját újra, és vezetni kezdem le a hídról, hogy legalább egy kevéssé városi helyre vihessem - De a világért sem zavarnálak benneteket. Hazaviszlek, megetetlek, ágyba teszlek benneteket, aztán már ott sem vagyok. Ha már én nem csinálom, nehogy te miattam maradj le egy... hm, szóval arról. Kötve hiszem, hogy sikerül a továbbiakban csendben maradnia, de ha mégis úgy alakulna, hogy beáll a csend, azért csak kibököm, ami már egy ideje nyomja a lelkem. - Azt mondtad, szeretnél mondani nekem valamit...
//Bocs, de számomra mostantól ez a dal lesz San szerenádja Lory kacsának xDDD//
- Igen... - dünnyögtem lassan, kábán. - Nem illik hozzád a neved. Álomtörőnek kéne lenned - böködtem meg heccelődve, és folytattam az értelmetlen fecsegést, ami nekem ebben a percben teljesen logikusnak és magától értetődőnek tűnt. Mármint amit mondtam. Minden, amit mondtam. - Hééé, nem aludtam! - háborodtam fel és bandzsítottam, ám a haragom se volt igazi, csak olyan részeges felháborodás, teljes mértékben eltúlzott alakítással. - Őrködtem! Sok-sok éven át, tudod olyan... szóval olyan szellemesen! - Egy pillanatra elszontyolodtam. - Fú, de sokáig... További időm azonban nem volt belemélyedni szellemi múltam mélységeibe, ugyanis jött Lory és mindent vitt, legalábbis az eszemet biztosan. Vagy az az alkohol volt? Nem számított, még a hajam hiánya se, bár annak megemlítéséért kapott egy nem-tetsző grimaszt a hím. Hogy hiányoztak hosszú tincseim! Erről is órákat tudnák Kilának regélni, és tisztában vagyok vele, mennyire bánja, hogy ezt el kell napolnunk, ugyanis a szerelmi életem most fontosabb. - A keblei!? - visszhangoztam Kilát, belebömbölve meglepettségemben az éjszakába. - Mióta újra élek nem láttam még közelről nemes kacsa csecsét! - Bele is vörösödtem. - Nincs valamid, amit ráadhatnánk, ne paráználkodjon... - fordultam Kila felé. Közben Lory bevallotta, hogy egész életében rám várt. Elszomorodtam, mert tudtam, hogy nem tarthatom meg. A család, a kötelesség, a fajbeli különbségek... nem mintha rasszista volnék, de mégis. Nekem nagy van, ő meg biztos pindurka ott. - Feleség? - néztem megint a Testvéremre, majd vissza Loryra. - Bocsáss meg, de nem vehetlek el. Az én életem túl veszélyes. - Bizonytalanul Kliára pillantottam, hogy megerősítsen, vagy cáfoljon, vagy valamit csináljon, mert az elmúlt évszázadokat nő nélkül töltöttem. Erre ágyba akar minket dugni. - Estimese is lesz? - csillant fel a szemem erre már, bár lehet, hogy a "testimese" találóbb lett volna. - Mondani? - kérdeztem vissza homlokráncolva, aztán eszembe jutott, hogy mintha tényleg. Azzal a lendülettel félrehajítottam a kacsát, át a korláton, eddig tartott a románc, testvériségügy következik, cseppet se vágytam társaságra, emellett szükség volt mind a két kezemre. Egyikkel sokadjára is átkaroltam a hím nyakát, másikkal megint a mellkasát paskolgattam, miközben magyaráztam. - Azt akartam mondani, hogy ne haldokoljál. Meg hogy sajnálom a bálos hejehuját. - Szünetet tartottam, hosszabbat, mint amekkorának éreztem, lehet azt hitte, ennyi volt az egész, de aztán nagy levegőt vettem és folytattam, egyre jobban és jobban belelovalva magam, miközben ide-oda tántorogva vontam magammal az Álmodót. - Te a Testvérem vagy, érted, a bátyám, érted? Dehogy érted, kicsit se érted, ha értenéd, nem lennél ilyen. Ostoba vagy. - Felmordultam. - És nem ismersz - tettem még hozzá a józan állapotnál jóval szomorúbban. - Tényleg olyan rossz vagyok? A hangulatom lassan úgy imbolygott, mint én, büszkeségem megmaradt kis darabkái pedig valószínűleg azért rimánkodtak, hogy ne legyek sírós részeg.
- Már amúgy is Rémálmodó vagyok, az nem elég kiábrándító? Ha játékosabb fajta lennék, minden bizonnyal én is viszontböködném, de így marad a kérdő tekintet, összevont szemöldökökkel üzenve, hogy ne, inkább ne mondj semmit, zárjuk le a kérdéskört. Bár nem tudom, hogy milyen égi erő motivál arra, hogy elhiggyem, Sangilak jelen állapotában képes értelmezni bármiféle non-verbális kommunikációs szándékot, de a naivitás még mindig nem halt ki belőlem. - Te védőszellem voltál? bukik ki belőlem a kérdés egészen megdöbbenve, aminek a forrását nem igazán tudnám lokalizálni. Egyrészt elképeszt, hogy minden előítéletem ellenére engem nem bíztak meg ilyen feladatokkal, és emiatt némi féltékenységet érzek, mert őt igen. Másfelől azt is tudom, hogy nekem sokkal testhezállóbb feladat lenne másokra vigyázni, mint amilyen neki. Én apa akartam lenni, nem lehettem. Ő nem akart, de az lehetett. A Szellemeknek tényleg sekélyes igazságérzetük van. - Egy pillanat... Nyúlok be a kabátom zsebébe, és egy hófehér kendőt rántok ki onnét egészen teátrális mozdulattal, és óvatosan Lory "kebleire" terítem. Még véletlenül se érnék hozzá, a végén még megint verekednénk féltékenységből. Egy kacsa kegyeiért. Tupilek nevére... Már éppen kezdeném felvilágosítani arról, hogy hát igen, volt feleségem is, de kapcsolok, hogy teljességgel felesleges volna, hiszen már rég Loryval kapcsolta össze a fogalmat. Felsóhajtok, szegény Lory pedig szomorúan lehajtja a fejét. - Te most komolyan eldobtad a...? - figyelem az illúziókacsa nem létező röppályáját, aztán rájövök, hogy talán jobb, ha nem feszegetem a témát - Mindegy, nem érdekes. A büszkeséged! Tényleg eldobtad a büszkeséged, hogy így leittad magad? A Szellemekre, ölelkezve sétálunk! Kacagok fel némileg erőltetetten, de azért aránylag szép mentés Kilaun, fogadd őszinte vállveregetésemet. Vagyis inkább Sangilak mellveregetését. Finoman nyúlok oda a szabad kezemmel, mintha csak egy soknapos használt zoknit készülnék megragadni a hüvelyk- és mutatóujjammal, közrefogva a vastag csuklót, némileg eltartva a mellkasomtól a kezét. Az hiányzik, hogy a nagy lelkesedésében esetleg betörje a bordáimat.
(mert ez most Neked jár <3)
Nem válaszolok. Fene tudja, a szavai úgy konganak a lelkemben, mintha egy üres bádogedénybe hajítottak volna egy tízcentes érmét. Nagyot nyelek. Akartam én ezt hallani? Elgondolkozhatok azon, hogy hazugság volt-e mindez? Hogy holnapra úgyis le fogja tagadni az egészet? Ne haldokoljak... Hogy rossz vagy-e? Nem Sangilak, én vagyok a rossz. Te csak olyan vagy, amilyennek lenned kell. Te vagy a Legerősebb. - Sosem éreztetted, hogy bátyádként szükséged van rám. Vagy hogy egyáltalán szükséged van bármelyikünkre. - vonnám meg a vállam, de inkább nem kockáztatok úgy, hogy mondhatni rajtam fekszik - Pedig ott voltunk neked. Én is ott voltam, San. - komolyan becéztem? - És tudod mi a furcsa? - Lory, igen, ő valóban furcsa - Lehet, hogy te vagy a Legerősebb, de minket is azzá tettél. Engem legalább is biztosan. Ha nincs a bálos... "hejehuja", talán sosem jövök rá, hogy milyen érzés kiállni magadért és azért, akit szeretsz. Szeretem a lányomat, San. - már megint - És úgyis tudom, hogy holnapra ezt el fogod felejteni, de nem hiszem, hogy rossz vagy. Azt hiszem, hogy félsz. - mosolyodom el halványan - De ne aggódj, megértelek. Én is rengetegszer félek. Tőled, például... Attól, hogy elveszel valamit, ami fontos nekem. A lányomat, a nővéredet... És hogy megint egyedül maradok, és hogy senki nem lesz körülöttem, akit szerethetek, akinek a gondját viselhetem, mert te nem hagyod. - felsóhajtok, jól esik ezeket kimondani úgy, hogy holnap nem kell szembenézzek a következményekkel - Szerinted miért vagyunk még életben, ha nem azért, hogy másokkal törődjünk? Magunkért? Ilyen önös érdek lenne a létünk, San? - három - Én ebben nem vagyok hajlandó hinni. De abban sem, hogy évszázadok óta mindenkit elvesznek tőlem, aki fontos nekem. Olyan erők, amiket nem látok... Erre te itt vagy a szemem előtt, téged látlak, a Testvérem vagy, és nézzem végig, hogy nem engedsz élni? Nem, akkor inkább meghalok újra. - hopp, egy kavics a cipőm orránál - Persze nem akarom az egészet rád hárítani, magammal rántani sem szándékozlak, és tudom, hogy nem fogod megérteni, hogy szánalmasnak tartasz majd, mert érzek, érezni akarok vagy végleg eltűnni innen, mert eleget vesztettem már ahhoz, hogy folyton újrakezdjem. És én nem akarom, hogy így láss. Én nem... nem akarom, hogy gyűlölj majd holnap reggel, mert én sem tudlak téged. És nem tudom elfogadni az ellenkezőjét. Ez itt... - nyúlok át, hogy meglapogathassam a lapockáját - A testünkön hordozzuk egymást. Nem válogathatunk. Egyikünk sem válogathat, mert nem áll módunkban. - ugye nem aludt el? - Szóval hidd el nekem, hogy nagyon is értem. A Testvéred vagyok, nem az ellenséged. És mint a Testvéred kérlek arra, hogy ne ölj meg még egyszer. Megtorpanok, nem hallok semmi mást, csak a saját, zaklatott lélegzetemet, a perifériámból látom, miként emelkedik és süllyed a mellkasom, pillanatokig csak meg-megrándul néhány arcizmom, összeszorítom a szemem, és megadom magam. Vékony könnycsík szalad le az arcomon. Szaggatottan eresztem ki magamból a levegőt és megcsóválom a fejem, mert tudom, hogy az igazi Sangilak most nevetne a gyengeségemen. - Nem tudok olyan lenni, mint te... Én Álmodok, ha Rémálmaim vannak érzek, és van merszem gyengének lenni, de eddig... Mindig volt erőm felállni, úgyhogy ha mást nem is, de ezt elvárom, hogy tiszteld bennem. - roppant nevetségesnek hathat ez a félig elhaló tiszteletparancsolás - Most pedig hazaviszlek, és sosem mondom el neked, hogy a támogatásomra szorultál. Teszek ígéretet, aztán megtörlöm a szemem, hogy tovább indulhassunk.
Bágyadt kábaságban hallgattam a szavait, a vallomását, az érzéseit, a gondolatait, minderre pedig az alkohol bódító hatása alatt sokkal fogékonyabb, empatikusabb voltam. Rezonáltam mindarra, ami belőle érdekezett, de nem haraggal, elutasítással, vagy lenézéssel, amikkel normál esetben valószínűleg feleltem volna. Hanem szomorú együttérzéssel. Hallottam, amiket mondott, agyam tompa lomhasággal dolgozta fel a mondatokat, szólni azonban képtelen lettem volna, így némaságba burkolózva hagytam, hogy minden feltörjön belőle. Sosem éreztetted, hogy bátyádként szükséged van rám. Vagy hogy egyáltalán szükséged van bármelyikünkre. Pedig kellettetek. Mind kellettetek, mert csak magamért nem biztos, hogy végigcsináltam volna azt a vesszőfutást Alignakkal, egyedül nem győzhettem volna. Egyedül... Nem akartam magányos lenni. Se akkor, se később, se most, ezért erőlködtem, ezért küzdöttem, ezért akartam Atanerk lenni, mert azt hittem, abban rejlik majd a kulcsa az együtt maradásunknak. Hogy vezetőként összefoghatlak titeket. De a célt a gőg bemocskolta, az Alignakra való hasonlításom megmérgezte és elkergetett erről a földről engem is. Erőssé teszem őket. Bár így lenne. Kívánom, hogy legyen, hogy ne csak elvenni tudjam az erőt, hanem átadni is. A félelemre felkaptam a fejem és ránéztem, ennél többet viszont nem tudtam reagálni, mert fogalmam sem volt, hogy eltalálta-e, vagy sem. Talán inkább az előbbi, ezt pedig nem akartam bevallani, se részegen, se józanon. Ha tudnád, milyen ijesztő megint élni, ennyi év után. Amennyire élvezem, amennyire vágytam rá, annyira rémisztő is, főleg így, a Testvéreim körében. De nem mondhatom, nem mutathatom, ahogy a megbánásom is az enyém, s egyedül Yee a beavatott. Én nem lehetek gyenge és nem gyengülhetek el, mégis most egyre közelebb és közelebb sodródom egy határhoz, amit először a bál után karcoltam meg, akkor is Kila segítségével. Pedig nem akartam, a legkevésbé se vágytam rá, holott lehet, ez kéne a teljes gyógyuláshoz. Kéne, ám nélküle akarom megoldani. Arra, hogy inkább meghal, reflexből lekevertem neki egy tockos, ami nekem enyhe kis legyintésnek tűnt csupán, ő viszont valószínűleg jobban megérezte. Ezt követően viszont kicsit szorosabban húztam magamhoz, s továbbra is konok hallgatásba burkolóztam. Gyengének és szánalmasnak tartom majd, mert érez... Szerintem bátor, főleg, mert ki is meri mutatni. Én elrejtem, vagy legalábbis ritkán és keveset mutatok meg ebből az oldalamból. Ki tudja, talán pont ezért szerette őt annyira a fiam, s tőlem ezért menekültek sokan. Keserű mosolyra húztam a szám. Nem mondom, nem mutatom, nem tudhatjátok. De látod, Kila, igenis szükségem van rád, rátok, a Testvéreimre. Mert lehet egy szakajtó leszármazottam, egy se érti, mit jelent Elsőnek lenni. Megállt, én nem tudtam ilyen gyorsan reagálni, így magammal húztam még egy lépésre, aztán bizonytalanul megálltam én is, aztán kérdőn néztem az arcát, hogy most mi történt, miért hallgatott el, miért álltunk meg? Az illat hamarabb elért hozzám, mint ahogy a látványt felfogtam. Megöleltem. Ijesztően tudatosan, még úgy is, hogy kissé ránehezedtem, pedig nem támaszkodni akartam. Magamhoz szorítottam ezt a buta Álomkórost, hogy vigaszt nyújtsak, hogy ne kelljen látnom a könnyeit. - Soha. Egyikőtöket sem - motyogtam gyengén, de ez nem olyan ígéret volt,mint ahogy arra kértem, hogy gardedame-kodjon fölöttem. - Nem lennék képes rá, Kila... nem tudnám megtenni. Se magatokra hagyni titeket. Többé már nem. Rövid mondatokban beszéltem, hogy ne botoljon meg a nyelvem és értelmes legyen, amit mondtam. Így gondoltam, őszintén így éreztem, bár ezt tiszta fejjel valószínűleg senkinek sem vallottam volna be. Megagyalom, ha kell százszor, vagy ezerszer is, félholtra kalapálom, ha olyat szól vagy tesz, de arról hallani sem akarok, hogy meg akar halni, hogy valaki megöli, vagy ártanak neki. Ez az én kiváltságom, az én előjogom, merje bárki elvitatni! Utálva szeretem. Akárcsak a többieket, annyi különbséggel, hogy náluk az utálat nem játszik közre. - Nem érted? Nem akarlak tönkretenni. Segítek... - Bár meglehet, nem a legfinomabb módszerekkel. - Vigyél - bólogattam szükségtelenül sokat. - De aztán legyen estimese is! Reggel pedig ágyba kérem a pirítóst meg a kakaót.
If I'm so wrong How can you listen all night long? Now will it matter after I'm gone?
A tockosa nem fáj, ez már a második az este, még így is örülhetek annak, hogy ennyivel megúsztam. Más körülmények közt talán sokkal nagyobb fizikai fájdalmat okozna, de legyen elég nekem most a lelkiekkel megküzdeni. Mert az, hogy így megnyíltam előtte, hogy hosszú életünk alatt először beszélgetünk úgy igazán... Egyszerre ijesztő és felszabadító érzés. mint ahogy az is, hogy megölel. Újfent. Persze hozzászokhattam volna már a túláradó testiséghez kettőnk közt a mai este folyamán, de tudom, hogy ez most más. Érzem, valami olyan sokadik érzéken át, ami miatt azok vagyunk, akik. Elsők és Testvérek, a kezdetektől egészen mostanáig, és ki tudja, még meddig, amíg a Szellemek meg nem unják a bábjátékos szerepét rongyos életünkkel. Reszketegen sóhajtom Sangilak nyakába a gyengeségem párás foszlányát, a szavai újabb sós patakokat fakasztanak. Gyerekes daccal szeretném, ha ez az Álom igaz volna, hogy minden rendben lesz egyszer, remélhetőleg most, és hogy le tudunk úgy ülni mind a Tizenhárman a tűz köré, hogy egyikünknek se kelljen szégyenkeznie vagy megválogatni a szavait. Vágyom még egy utolsó vadászatra, újra, együtt, mint akkor, amikor közösen, falkaként ejtettük el az első vadakat a fenyves közepén porrá rúgva a havat a talpaink alatt. A krémszínű, ametiszt szörnyeteg szinte dorombol a bőröm alatt, ebben a pillanatban tökéletesen megadja magát a másik hím előtt, de ezúttal nincs benne semmi kényszer, semmi félelem - hacsak nem a holnap értelmetlenségétől való tartás -, csupán ragaszkodás, elismerése annak, amit Sangilak oly' hasztalan próbált nekünk annyi éven át bebizonyítani. Hogy jó hozzánk. Visszatalálok magamhoz. Ahhoz a gyerekhez a fa alatt, aki csak a tűleveleken megtörő nap sugarait nézve ábrándozott arról, hogy egy szép napon majd szárnyakat bont, és úgy száll a hegyek közt, mint a büszke sasmadár. Aki majd letekint a többiekre, elégedett gőg helyett aznban csak annyit gondolna: látjátok Testvéreim, fölétetek nőttem, de csak azért, hogy a magasból őrködhessek felettetek. Milyen messze vagyok most ettől a valóságtól, és milyen közel repített hozzá Sangilak egyetlen szerető gesztussal... Mi vagyunk, a régi mi, hosszú, fekete fonatokkal díszített hajjal, rezes bőrrel és mandulaszemekkel, én a magam finom vonásaival, ő a szilárd megingathatatlanságával, és nincs jövő, nincsen múlt, csak ez a pillanat az örökkévalóban. Nehezemre esik elengedni, fogalmam sincs, hogy miért, de hiszek neki. Képes vagyok elhinni minden szavát, és talán ez még nagyon fog fájni egy napon, de kit érdekel az, amikor a Legerősebb ennyire közel van? Aki megígér valamit, és aki mindig betartja a szavát, mert felelősséget érez irántunk? Elszorult torokkal bólogatok, igen, hazaviszlek, és meglehet, hogy az lesz az utolsó közös percünk, de akkor is kapsz kakaót és pirítóst reggelire. Legalább tudhatom majd az arca ráncaiból, hogy valóban elfeledett-e mindent, amire nem szabad, hogy emlékezzen. - Mesélek neked. És ez a két szó számomra többet jelent most mindennél, talán ő az egyetlen (és persze Unalaq), aki sosem hallgatta végig a csodáimat, vagy csak fél füllel kacagva, de ma este... Nyolc évszázad után én az Álmodó mesélni fogok a Legerősebbnek.
~~~
Elmesélem neki az egészet. Az ágy szélén ülve, bízva abban, hogy hamar elnyomja majd az álom, hiszen eddig is alig állt a lábán. De elmondom neki, hogy a Farkassá vált fiú hogyan barátkozott össze az Önzetlennel. Hogyan vált farkassá, és hogyan hajszolta a világ Álmait. Hogyan talált rá a szerelem, hogyan mentette meg Keelut életét a német földeken a vadkutyák előtt, mennyire büszke volt, amikor a saját két kezével emelt házat a mezőn, a tó mellett. És hogy mennyire félt, amikor a Lándzsás Férfi eljött érte, és hogy micsoda robaj szakította ezerfelé a csatatéren a fülét, a testét és a lelkét. És hogy aztán Afrikában volt, az Örök Nap földjén, Örömhozónak hívták az olyan népek, mint Declan, és hogy a Világok kétszer is összecsaptak a feje felett, és ő mindkétszer ott volt, az ő hátán törtek meg a népek hullámai. És hogy később hazatért az Újvilágnak nevezett otthonába, ami neki mindig is a régi volt, hogy "legyen egy álma", hogy aztán elárulják és újra golyóval dobják kenyér helyett. És hogy mindezt megelégelve még Indiába is eljutott, ahol minden édes és fűszerillatú, ahol különös ormányos szörnyetegek élnek, és a tarka patás olyan szent, mint a Hold. Arról azonban nem szól a fáma, hogy miként hozta el számára a szerelmet a folyóparti naplemente. Arról sem, hogy miként vesztette eszét, álmodott rémeket, szakajtott fejeket és ölte meg magát minden napnyugtakor.
~~~
De nem számít, mert Sangilak úgyis elaludt. Bízom benne, hogy szép álmokat kapott tőlem. De vele aludtam én is, az ágy szélén, először ülve, aztán valahogy mellé dőlve, de ez csak akkor ijesztett meg, amikor a hajnal első sugarai elhozták a reggelt, én pedig felébredtem. A konyhába megyek, megnézem, hogy akad-e alapanyag a reggelihez, amit kért. Ha nem, hát elsétálok a boltig, ha erre nincs szükség, úgy elkészítem neki, és megpróbálom hangtalanul letenni mellé az éjjeli szekrényre. Talán sikerül úgy magára hagynom, hogy nem ébred fel a neszezésemre...
Kezdőlap
//
