- Elég sokat kibírok. Ha képes lenne egy taco miatt hisztizni, akkor meg rövid úton leállítanám. Azt érzem, hogy érik még egy kifakadás. Nem bírja, ha kiderül, hogy a ő a kisebb, gyengébb, elesettebb. Hát nő, én meg férfi vagyok! Ez a szőkés beszólás már mélyre ment. Franc, sehol egy vicc. Pedig nagyon vártam. Az egóját vertem hátba, az neki se nagyon tetszik. Mókás, ahogy ő hozza elő a témát, aztán pecsenye lesz, mikor rákapok. Nem lehet ezeket megérteni. Kimondja, de az lenne a legjobb, ha nem hallottam volna. Akkor minek mondja? Jolly Jokerrel viszont nagy a szerelem. Még akkor is eltűri, amikor fura dolgok történnek a nyeregben. Megérzi ám, ha valaki elhagyja magát. Bessie-ért aggódna. Mikor összeesett, akkor is azonnal odament, hogy épre nyalja. Imádom a kis kócost. - Mi van, szellemet látott? - kérdezem arra, hogy fixíroz. Értetlenséget érzek. Megmondta, hogy fura jelenségnek tart. A szemezését se látom másnak, minthogy még mindig itt tart. De azért rászólok, mert kezd idegesíteni, hogy bámul, mint borjú az új kapura. Lassan dobogunk, lépegetünk. Kellemes társaság ez a nő. Nem csak azért, amiért általában a jó nők. Hogy de jó lenne meghúzni! Szórakoztató és van benne valami, ami miatt már kétszer a segítségére keltem. Érdeklődő. Ez tetszik benne. - Ja, csak ez így bonyolultabb. Jól van, sikerült elcsábítani egy lovaglásra. Na, azt nagyon fogja élvezni. Tempó, száguldás, a szél érintése, ahogy hasítjuk a levegőt és egy igazán beindult, minden erejét bedobó Jolly Joker. Nekem is olyan lesz, mint egy nagy rohanás az erdőben, medvevadászat vagy bunyó a kikötőben. - Na, a nemeskisasszonynak már repedezik a műkörme, mi? A válasz: lófaszt halnék bele. Tudok finomabban beszélni. Érzem, hogy menne, ha nagyon akarnám. De minek? Előbb-utóbb kelleni fog, addig csak erőlködés. Ideges vagyok, feszült és dühös. Így jön ki. Boldogabb lenne, ha ököllel szájba basznám? Mikor nem picsáskodik így, akkor viszont tökre bejön, jó fej. Nyújtom is a kezem, ahogy Jolly Joker megáll. Segítek, mert leszállni se egyszerű, ha még nem próbálta. A produkció azért nem semmi. Villámgyorsan mozdulok és két vállánál fogva kapom el. Kicsit erősebben markolom meg a kelleténél. A táskája meg átfordul a vállán és a pofámba csapódik. Ösztönösen becsukom a szememet és elhúzom a számat. - A kurva kibaszott... Ezzel megrántom azt a vackot, leszabom Bessie válláról, a szíj elpattan és izomból, igazi muszkli vérvonalasan földhöz vágom az egészet. Ha volt benne törékeny, most már nincs. Felnézek a nőre és olyan fejet vágok, mint aki meg akarja ölni. Vicsorgok és az eleve torz arcom még baljóslatúbbá válik. A farkasom nagyon haragszik. A táskára. Mindjárt rá is taposna. Feltehetőleg a csaj menteni fogja a cuccát, úgyhogy ez nem történik meg.
*Elég sokat kibír. Na persze, mondanám, hogy látszik, mert nyomot hagyott minden amit ki kellett bírnia, de kétlem, hogy ezt bóknak fogná fel. Nem tudom mit akart a szőke nős beszólással elérni, én azt nem tekintem bóknak, szóval kvittek vagyunk. A kedvem hullámzik, miatta, ám ez jó, legalább nem unatkozom. Ha évek óta ezt csinálnánk, azt mondhatnám, „se veled se nélküled” de nagyon messze vagyunk Liz Taylor és Richard Burton híres kettősétől és a Makrancos Katától. Azért nézem, mert remélem, hogy rájövök mi az ami furcsa benne, ami magához húz, mitől úgy érzem a barátomnak szeretném vagy tiszteletbeli apának, bátynak, testőrnek, akárminek ami hosszú távú, szoros és bizalmas kapcsolatot nyújt. Teljesen különbözünk egymástól, nincs egyetlen közös pontunk sem, hacsak Jolly Jokert nem sorolom ide, de az a szerelem még túl friss. Csak nézem az arcélét, a markáns vonásait, melyek közé beleírta magát az élet rosszabbik oldala, szinte fejezetekként látszik rajta minden. A tekintete sötét és vészt jósló, ám telve van érzelemmel, jóllehet eddig nem mindet csillogtatta meg. Egyszóval kész ellentmondás az egész férfi. Értetlenül kapom fel a fejem a kérdésére, mint aki álomból ébredt, nagy nehezen fogom fel, hogy bámultam és ez nem tetszik neki. Még ez is.* -Nem, csak próbálom kitalálni mi olyan különleges magában.*Az biztos, hogy soha nem találkoztam még olyannal mint ő. Rendes körülmények között nem ismerkednék a vakvilágba, pláne nem most, hogy senkiben sem bízhatok, benne mégis. Valamiért azt érzem nem tartozik Ramos emberei közé, egyáltalán a közelébe sem, nem említhető vele egy napon. Persze mocskos a szája és eléggé közönséges, de „aki a virágot szereti rossz ember nem lehet” ő pedig úgy bánik azzal a lóval – amikor nem vágja oldalba – mint a hímes tojással. Szereti, tisztán érzem, hogy nagyon jó barátok és egy ló bizalmát elnyerni nem könnyű. Szeszélyesek akár egy menseszelő nő. A viszonylagos békességbe megint berobban a mi kis vitánk ami természetesen a szóhasználata felett zajlik. Már-már remény tölt el, hogy megemberelte magát, de a végén odaszúr. Kihúzom magam a nyeregben, nem adom fel. *-Nincs műkörmöm, hovatovább mindenem valódi. Szóval ha nem hal bele, akkor nem is fog fájni, próbálja ki.* Mosolygok rá, nem gúnyosan inkább kérlelőn mint egy nő aki csak egy pici kis finomságra vágyik, aki….én, csak némi tiszteletre, amit én is megadok. Megpróbálok leszállni a lóról, de már az elején érzem, hogy nem úgy fog sikerülni, ahogy szeretném és persze akár fogadhattam volna rá. A történet magától kerekedik ki és lávafolyamként zúdul a nyakunkba, leginkább Achilles nyakába, pontosabban az arcába, de én ezt nem látom, mert el vagyok foglalva azzal, hogy a levegőben találjak valami szilárdat. Ugyanezt teszem a lábaimmal is, nem túl kecses, inkább komédiába illő mozdulatokkal. *-Maga javíthatatlan!*Kiáltok fel az újabb szitokra válaszul, közben próbálok lábra állni a karjai közül, ami nem igazán megy mert a táskámmal együtt a vállamon is akkorát ránt, mint egy medve. A lendület engem is a táska felé húz, de sikerül megtartanom az egyensúlyomat és nem dőlök földre. Két kezemet az arcomhoz kapom ijedtemben és felháborodásomban, csak a telefonom törhetett össze, na és a parfümös üveg, hacsak nem olyan jó minőségű és ütés biztos a táskám mint ahogy hirdették. *-Te jószagú! Tudja mennyibe került az a táska??!! Egy havi fizetésem ráment! *Apámtól kaptam ajándékba, mára az eszmei értéke nagyobb, de ezt nem kell Achillesnek tudnia.* -Maga barbár! *Rápillantok a táskámra „vetődés” közben, nem sok jót ígér az arckifejezése, konkrétan olyan mint aki menten fel akar falni, még jó, hogy nem egy oroszlán és nem a dzsungelban vagyunk. Nem borult ki semmi, mivel zárva van, de most kinyitom. Nem érzek erőteljes jázmin illatot, ami azt jelenti, hogy a parfümös üveg egyben van, a telefon is. Dühös vagyok, én viszont Achillesre és nem másra, elvégre ő vágta földhöz a táskámat, én nem láttam miért, és a vöröslő nyomát sem veszem észre rajta. Felkapom a táskát, sértetlensége feltételezi számomra, hogy kibír még többet, ezért a leszakadt vállpántjánál fogva lendítem Achilles felé, tréningbögre híján. *-Miért kell mindent elrontania ami a keze ügyébe kerül??!! Mit vétett a táskám, mondja?*Úgy nézünk most ki mint egy vörös arcú, dühös törpe amint nekimegy a medvének abban a biztos tudatban, hogy ő győzhet.*
[/color][/color]
Achilles & Bessie
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
A farkasomat egyre jobban bosszantja, hogy a csaj leskelődik. Mintha kóstolgatna. Be is szólok neki, hogy ne nézzen már ufónak! Inkább ő az ufó, elég fura. Tudom, hogy különleges vagyok. Nem csak külsőre. - Arra nem így fog rájönni. Hülyeség. Lesi a szemeimet. Egy idegbeteg állat vagyok, tudom. Értékrendem viszont van, nagyon erős, ragaszkodom hozzá. Ha valaki veszi a fáradtságot és megismer, akár meg is tud kedvelni. Ha nekem bejön a szitu, akkor megkínálom piával, szivarral. Most nincs nálam. Ki az a barom, aki dohánnyal jár futni? Höh. Nem hiszem el, hogy ekkora baj a dumám. Kényes kis picsa. Mindjárt kap egy olyan választ... - Semmi szilikon? Pedig azt se rossz fogni, volt már a kezemben. Akkora dudái voltak a csajnak, hogy hú! Leszartam, hogy műanyag van a hús alatt. És jól is nyomta! Odanézek, ahol Bessie-n el lehetne helyezni. Így se rossz egyébként. - Magának mi a fasz fáj ezen, azt nem vágom. Szarok rá, hogy parancsolgat. Hát ki lenne ő? Szúnyog, akit elhessegetek. Nem jelent veszélyt. Már nem röhögök. A lovam nagyon bírja, én is, csak helyre kell tenni. Ennyi. Rossz kislány, felvágták a nyelvét. Ahogy leszáll, az kész katasztrófa. Földhöz is baszom azt a táskát, amit tényleg be kellett volna vágni a folyóba. Látom, hogy most szakad el a cérna. - Szentségtörés, mi, baszd meg? Nem tud érdekelni, mennyibe került. Pofán vágott, azt nem tűrhetem el! Buzi táska. Érzem, mi megy a nőben, de a dühöm felülmúlja. Lassan kezdene apadni, ahogy a "fegyvert" babusgatja, kinyitja, leltározza a cuccait. Csak nézem. Ezzel megy az élete? Nem hagy nyugtot, újra támad. Nincsenek szavak, hanem az öklöm lendül. Egy teljes erőből indított jobbegyenessel bikázok bele a tatyóba. Ez már vérre megy, baszd meg! Ha találok, az száz százalék, hogy nem fogja tudni a kezében tartani. Jó esetben nem bassza fejbe a retikül, hanem elhúz mellette. Én pedig közelebb lépek és egy kurva nagy levegőt veszek, ahogy a szemeibe vicsorgok. Jolly Jokernek nem tetszik ez az egész. A levegőbe nyerít és odajön. A békebíró. Beáll közénk. Őt aztán nem ütöm meg. A mellkasomhoz nyomja a fejét. Kezembe veszem és elkezdem simogatni. Ezt már szereti. Nem nyugodtam meg. A támadót figyelem. Saját érdeke, hogy ne basztasson tovább. Hozott volna utánfutót, sokkal könnyebb lenne minden.
*Mi vagyunk a furcsa páros, noha esetünkben nem lehet beszélni párról, de ez jut eszembe mikor nézem és persze nem jövök rá, mi olyan különleges benne ami vonz. Nem tudnám megmagyarázni az érzést, sem a forrását hiszen olyan különbözőek vagyunk mint a tűz és a víz, és olykor ki is oltjuk egymást, de ott van bennem. Alig láthatóan megrándul a szám sarka mikor felmordul, mosolykezdemény hal el szinte azonnal a születése után és sietősen fordítom el a fejemet, tekintetemet Jolly Joker sörényes tarkójára fúkuszálva. Nem tudom mikor nevethetek vagy lehetek dühös, egyik sem tetszik neki, legalábbis úgy érzem nem sikerül jókor időzíteni. Folyton szókimondásra ösztönöz, zavarba hoz, ahogy most is ezzel a szilikon dologgal. Ez is amolyan intim téma vagy legalábbis nem kibeszélendő, de kicsúszik a számon a büszkeség és erre úgy csap le mint vércse a prédájára. *-Ha valaki megelégszik a pótlékokkal, lelke rajta.*Kétlem, hogy olyan jó lenne mint az igazi, főleg ha tudomása is van róla az embernek, bár nem szokásom és ízlésem női melleket fogdosni, de azért bele tudom élni magam mint férfi; gondolatilag. Én biztosan úgy érezném magam mintha egy felfújható babát gyömöszölnék, abban meg semmi jó nincs. Na persze, ha másra nem lenne lehetőségem, teszem azt egy büdös szájú, szemüveges, igénytelen tuskó lennék, akkor gondolom csak a baba jöhetne számításba. Megemelkedik a szemöldököm az újabb és újabb mocskos szavakra, de csak sóhajtok a kérdésén, minek magyarázzam ha úgy sem érti, márpedig nem értené meg ha eddig nem sikerült. Egyszerűen bántja a fülemet, másrészt lealacsonyítónak tartom magam felé. Nekem azt tanították, hogy egy hölgy, finom és nőies, megadja a tiszteletet a férfi ereje előtt és ugyanezt elvárhatja finomságban és udvariasságban is. Igenis elvárom, hogy kinyissák előttem az ajtót, hogy alám igazítsák a széket, uram bocsá` kezet csókoljanak, de ha ezt nem is, legalább normálisan beszéljenek a társaságomban, a normális pedig minimum azt jelenti, hogy nem használnak vulgáris, sértő szavakat. Achilles azonban ebbe nőtt bele, egy ilyen világban vált felnőtté, nem fog tudni leszokni róla, vagy nem is akar. Így kényelmesebb, talán feszültség levezető is, mindenesetre jobb mintha képen törölne. Egyébként értékelnem kellene, hogy magázódva is úgy el tud küldeni melegebb éghajlatra, hogy az már szinte elegáns. Ráhagyom és úgy döntök a továbbiakban is ezt fogom tenni, van szelektív hallásom, most alkalmazni fogom vele szemben és visszagyűröm a libabőrt is amit a szavai okoznak, a „feláll a szőr a hátamon” érzést is. Persze nem szőrös a hátam. Ezek után joggal remélem, hogy már semmi nem fog közbejönni, hogy nem lesz újabb kis közjáték, de természetesen Murphy halott de jól érzi magát. Az egy dolog, hogy megcsúszom leszállás közben, nem is lenne ezzel gond, de a táskám önálló életre kel és minden visszafojtott dühömet a saját bosszújába fojtja. Én ugyan nem látom, hogy Achilles arcába vágódik, ezért nem is értem miért olyan mérges a kedvenc táskámra, de határozottan vadállatias lángok gyúlnak a szemeiben. Őrjöng, félelmetes, még sosem láttam ilyet. Az adrenalin nagyon sok mindent tud kihozni az emberből, nem csak megbénítani tud hanem cselekvésre sarkallni is, velem az utóbbi történik. Nem cövekelek le, nem válok sóbálvánnyá hanem nekimegyek Achillesnek. Fejetlenül és esetlenül, természetesen mint egy nő, hogy másképp? Lendül a táskám az elszakított szíj végén egyenesen Achilles feje felé, de már félúton megbánom. Ez nem igazán nőies viselkedés, de néha kibújik belőlem a kis ördög, hangulatember vagyok és most pocsék hangulat vezet egyre közelebb a szakadékhoz. Ám ahogy a legrondább és legkilátástalanabb helyzetben sem mondok ki egyetlen szitkot sem, úgy a verekedés is távol áll tőlem, idejében rántom vissza a táskát a szíjnál fogva. Nagyon apró mozdulat, épp csak rezdülés, mégis megmenti Achillest attól, hogy képen töröljem és végleg befuccsoljon az amúgy sem zökkenőmentes „kapcsolatunk”, engem pedig attól, hogy a táskámba bokszolva az visszacsapódjon az én arcom felé. Murphy-t újraélesztették. A táskám és Achilles ökle tehát hajszálakra kerüli csak el egymást, ám szinte azonnal az arcomban érzem a leheletét. Mielőtt elgondolkozhatnék azon, hogy mit érzek, és a villogó tekintettől, a vicsorgó fogak látványától elájuljak-e vagy csak szimplán hátrébb lépjek, Jolly Joker kettőnk közé áll miután egy nyerítéssel adott hangot rosszallásának. Minden bizonnyal azt gondolja, hülyék ezek az emberek, ahelyett, hogy egymás nyakába esnének és szeretnék egymást, egymás torkának esnek. A levegő, amit eddig bent tartottam kiszakad belőlem, ezzel együtt minden felgyülemlett feszültség és düh. Inkább szégyellem magam azért mert nem voltam képes normálisan reagálni. Az én kezem is simogatásra emelkedik, ujjaim beletúrnak a dús sörénybe, szerencse, hogy a táltos kettőnk között áll így nem kell Achilles szemeibe néznem. *-Sajnálom. Nem…..igazából nem akartam megütni, csak felbosszantott. *Épp helyre állna a béke – remélhetőleg – vagy legalább egy kis nyugalmas pillanattal teli csend, ám azt Big ügynök sietős csörtetése félbeszakítja. A kavicsok csikorognak puha talpú cipője alatt, a keze pedig gyanúsan a háta mögé hajlik. Adrenalin tódul a vérembe, de ez most egészen más hatással van rám mint az előző adag, én pedig átadom magam a ledermedésnek.*
Achilles & Bessie
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Hihetetlen, hogy ez a nő mennyire érzékeny! Kiszámíthatatlan, nem bírom követni, mikor picsul, mikor érzi jól magát. Tiszta kusza az egész. Pedig aranyos. Egy nagy gyerek, baszki. Azért bánok úgy vele, mintha a lányom lenne. Szigorú apaként, aki törődik, de a határokat is meghúzza. - Pótlék a lófaszt! A bő húsúak mellett elfér néha egy ilyen is. Mert jó kis tejcsárdák azért akadnak! Elég széles a látóköröm, sokfélét szeretek. Egy kis műanyagtól nem hajtom el a gecibe, ha egyébként bejön. Tudom, a nők irigyek az olyanra, aki ezzel vágódik be nálunk. Sok pénzért, könnyen, a természetre fittyet hányva. Mert meg meri lépni, oda meri tolni a csöcseit a pofánkba, hogy lecsapjunk rá. Voltam én elnyomott, rabszolgasorba taszított mesztic, aztán vadon élő dzsungelember, kemény katona, még keményebb parancsnok. Közben pedig maffiatag, góré, akivel nem lehet packázni. Meg bérgyilkos. Ezt nem vetkőzöm le könnyen. A stílusom marad olyan, amilyen. Valami fura motoszkál bennem. Mintha itt lenne valaki. Senkit nem látunk rajtunk kívül. Az a baj, hogy ismerős érzés, egyre ismerősebb. Bessie nem hagy nekem békét. Mindig ki tud akasztani valamivel. Periódusaink vannak és a táska, az a rohadt táska küldi az újabb hadüzenetet. Most már elvetette a sulykot, az a szar legalábbis mindenképp. Az az ellenség, ki is ütöm. Nem sikerül? Mi a lófasz? A lovam jön közénk, a társam, akit a farkasom is kurvára bír. Asszem, kölcsönös. A bundás nagyon vicsorog, de a paci útját állja és leköti. Bele is pofázik, hogy hé, nyugi! Az, baszd meg, nemtommikor lesz itt nyugi. Bessie hozzányúl a haverhoz, én meg még mindig érzem, hogy balhé van. A farkasom úgy nézi, hogy egy rossz mozdulat és ugrik. Geci, le kéne lépnem. - Ha támadnak, viszonzom. Nem túl kedvesen szólok a nőhöz, jó hangosan. Még van bennem ingerültség. A "szomszéd", már csak ő hiányzott! Ismerem ezt a mozdulatot. Túl sok minden történik egyszerre. Jolly Joker se bírja a fazont, toppant és megint nyerít, sőt hátrálni kezd. Majdnem nekem jön. A hátam közepén táncol valami, eltereli a figyelmemet. Éreztem már ilyet otthon is és a tükörben olyat láttam, hogy azt hittem, álmodom, pedig ébren voltam. Bessie-n pedig azt érzem, hogy mindjárt jön a pánikos szarsága. Zsigerből az jönne, hogy "Gyere, baszd meg!" és már ütném is a fickó pofáját, de most nem megy. Nem megy! - A büdös kurva életbe, baszd meg! Földhöz vágom azt a koszos törülközőt. Mindegy neki, legyen ez az utolsó pillanata, mielőtt bebasszák a szemétbe. Nekem most egy kurva nagy rohanás kell, nem ezek a tökkelütöttek. Szopjon vele az ügynök, én most nem bírnám lenyugtatni. Ha csávókám nem jön nekem, akkor felpattanok a nyeregbe, hangos "Gyí!" paranccsal szólok a lónak, hogy vége a teadélutánnak. Nem teheti meg, hogy nem hallgat rám, úgyhogy elhúzok a vérbe. Ki a városból, aztán az erdőből nem sokat fogok hagyni. Vadak és fák, mindegy, mi kerül az utamba. Csak csóri emberek ne legyenek ott, mert nem tudom, mennyire telik tőlem, hogy még kibírjam. A páros annyit láthat, hogy a félmeztelen mexikói őrült vágtába kezd és eltávolodik, magukra hagyva őket a kérdéseikkel. Én is tele vagyok velük, főleg azzal a megmagyarázhatatlan hűvösséggel, ami itt leng körbe és tuti, hogy nem az ellenszél csinálja. Egy jelenlét, valami fura pára vagy egy rakás falevél, ami rám ragadt. Pedig tiszta vagyok. Ez nem hús és nem vér. Nem tudom, hétvégén be fog-e nézni ezek után, nem is tudok gondolni ilyesmire. Vagy egyáltalán gondolkozni. Egy nagy rohanás, a szíj rángatása, a lovam hajtása, az kell most. Aztán ahogy elérem az erdőt, biztos helyen alakulok is át és úgy meghajtom az elém kerülő állatokat, hogy... Kitombolom a hülyeséget. Iszonyatos, mik tudnak történni. Valahol a sűrű rengeteg közepén dőlök ki végül és ahogy elterülve tisztul az agyam, rájövök, hogy ez eléggé határeset volt. Nem tudom, lesz-e következménye. Ha lesz, vállalom, nem szarozok. Ez van. Alignak, dögölj meg! Még egyszer...
*Achilles a "kutyaharapást szőrével" híve, de nem hiszem, hogy tudatos lenne. Úgy próbál hozzászoktatni a stílusához, hogy minden második szavát valamilyen mocskos szinonimára cseréli, főleg amikor szexet vagy állati testrészt emleget. Azt ugyan nem tudom hogy jön mindez a jelenlegi témához, de nem is akarom tudni. Az sem esik jól, hogy a nők testét gasztronómiai jelzővel illeti, de ezen már nem is akadok fel látványosan, mert felesleges. Csak magamat hergelném fel, Achillesszel szemben azonban ez nem épp a legjobb ötlet, mert minden érzékeny megnyilvánulásomra csak még több vulgáris választ dob hablelkemhez. El sem merem képzelni, hogy milyen megfogalmazásban tálalja magának a gondolatait, minden bizonnyal még a nem létező hitemből is kitérnék, de nem akarom elrontani a napomat. Mint a koboldmakinak, úgy kerekednek el a szemeim, nem értem és nem is fogom, akkor sem ha több éves Férfilélek ismerő tanfolyamra küldenek, hogy miért jó a műanyag. Magamban legyintek, Achilles semmilyen téren nem fog változni, de esküszöm, legközelebb ha találkozunk - mert feltett szándékom, hogy megkeresem a motelban - viszek neki egy maroknyi nagyságú zselés cukrot, hogy nyomorgassa azt. Sajnálatos módon elmarad a száguldás, a nyeregben való megérkezés ideiglenes lakóhelyem elé, ezen még ugyan nem tudok keseregni mikor csúszom lefelé a nyeregből, de másodpercekkel később, a táskám önálló életre kelése miatt már jobban látom az esélyt. A törékeny békét Jolly Joker próbálja megőrizni, még talán rendbe is hozhatnám a történteket a bocsánatkérésemmel, ami tényleg őszinte, szívből jövő, de megjelenik Big ügynök. Cifra szitokáradatot zúdítanék rá, de a neveltetésem nem engedi, bár Achilles minden bizonnyal nagyon boldog lenne tőle, legalább értené mit mondok. Egyszerre ránk zuhan minden, kapkodhatnám a fejemet ha nem dermednék le a "hátamra sem kell púpnak" ügynök felbukkanásától. Noha nincs túl nagy tapasztalatom az ilyen helyzetekben, annyit azért én is tudok, ha valaki a háta mögé kap és feltűnően feszült a figyelme, ráadásul az erőteljesen fegyveres szerv tagja, akkor nem virágcsokrot szorongat a nadrágja derekában. A testem dermedt, de az agyam lázasan, ezerrel száguldozik a gondolataim között. Az imént már kiderült, az ál-férjem aki még csak nem is a szomszédom és újsütetű ismerősöm, nem kedvelik egymást. Előbbinek ráadásul hivatalból is gyanakodnia és utálnia kell, egyszóval sosem lesznek barátok, ám ha fegyver is előkerül, vér fog folyni. Achilles viszont igazából nem bántott, a táskám leamortizálása csak a lelkemnek fájt, nem az életem került veszélybe. Habár, ha úgy vesszük.....a kedvenc táskám. Én persze nem tudom, meg sem fordul a fejemben, hogy van múltja, olyan ami Big ügynököt bármire feljogosítja, csak egy mocskos szájú, de szórakoztató pasinak gondolom akihez valami nagyon húz, félreütve bizalmatlanságot, hidegrázást a szája miatt és még azt is elviseltem, hogy tiszta lónyál lettem. A támadás vádjára felnyikkantam de a válaszom még születése előtt halottá nyilvánult. Csak nézem meredt szemekkel a földbe döngölt törölközőt, Achilles lóra pattanását, ügynököm fúriaként közeledését.*-NE! csak _azt_ ne vegye elő!*Lélekjelenlétem ébredezik, néhány szót ki tudok préselni magamból, csakis Achilles védelmében, meg persze, nem bízom abban, hogy Big ügynök az öreg fószer helyett nem a lovat találja el. Rám néz, szemet forgat, vicsorog, kezd hasonlítani arra a kutyaára amelyik megalapozta Achillesszel való kapcsolatomat, csak a hab hiányzik a szája sarkából. * -Most velem jön! Haza! Nincs vita! *Most még nem jutok el odáig, hogy túlzónak tartsam Achilles felháborodását egy szerencsétlen véletlen, egy ártatlan nő bénázása miatti gyilkolási vágyát. Olyan gyorsan tűnik el, hogy még utána sem tudok kiáltani azzal fenyegetve, hogy megkeresem. Olaj lenne a tűzre, Big ügynök pedig lángol.*-Nem megyek sehova! Engedjen el! Maga....maga....kapuzárási pánikban szenvedő, frusztrált faka...*Nem tudom kimondani mert befogja a számat. Igazat adok neki, de méltatlankodom a bánásmód ellen, ezért bokán rúgom. Átkarol, nem táncolni akar, hanem így lefogja mindkét kezemet, a táskám, a félszíjnál fogva vergődik a térdemnél, a lábam a levegőben. Úgy cincál el a partról, mint egy rossz gyereket és úgy is érzem magam, pláne azért mert már azt tervezem, hogyan jutok el abba a motelba, és lovagló nadrágot is kell vennem, meg csizmát, répát és almát, kockacukrot, sörénykefét.*
//Annyira imádtam minden percét!!! :cheers: Köszi //
Hálás voltam azért a sorsnak, hogy nem faggatott állandóan Nate, hogy miként is döntöttem, hogy hova adom be a jelentkezésemet. Ráérünk szerintem az ilyen fajta beszélgetéssel akkor, ha túléltük a nyarat és újra be kell ülni az iskolapadba. Szeretek suliba járni, de valahogy most annyira nem vágytam erre. Inkább csak kicsit élvezni akartam az életet, elfeledni mindent és megélni minden egyes napot, ha egyszer megöregszek, akkor legyen mire visszagondolni. - Nem tudom, hogy kinek akarok rosszat… - kuncogom el magam, hiszen nagyi így is mindig hadseregnek valót készít. Még szerencse, hogy én is eléggé nagyétkű vagyok, még ha nem is látszik. Ohh, nem, nem salátán élek kalóriákat számolgatva. Inkább csak szerencsés vagyok, meg sokat mozgok. Így nincs okom a panaszra szerintem. – Szerintem a végén annyit készítenének, hogy az egész utca jól lakna, de azt meg kell hagyni, hogy igazán ért hozzá a nagyi. – mosolyodom el, mert szerintem senki főztje se olyan jó, mint az övé. Anyáéra már nem igazán emlékszem, talán bátyus jobban, passzolom igazából. De tényleg imádom a nagyi főztjét. Csak megforgatom a szemeimet, és ha elég közel van, akkor játékosan megpróbálom a lábammal fenékbe billenteni őt, de arra ügyelek, hogy a lábamat nehogy el tudja kapni. – Istálló? Kert? – nézek úgy rá, mint aki azt hiszi, hogy a másiknak felszökött éppen a láza és félrebeszél. – Szerintem elférnénk az ágyamban is és télen meg lenne oldva a fűtés is. – pislogok totálisan édesen és cukin, mert tényleg ott tartanám. Milyen édes lenne már, egy saját tigrisem lenne. Igaz, saját farkasom van, de erről inkább nem beszélek. Maradjunk csak inkább a tigris témánál, pedig milyen érdekes a farkasok bundája is, meg tök kényelmesen félig lehet rajtuk feküdni és beszélgetni velük. Igaz, vélhetően semmit se ért, de akkor is egészen megnyugtató program tud lenni. - De én ezt mondtam eddig is, nem tehetek arról, hogy túl pasi vagy! – tárom még szét a kezemet úgy, mint aki beletörődik abba, hogy a tesója már menthetetlen ilyen téren. Néha olvashatta a sorok között, vagy csak ne legyen annyira pasi… Csak bólintok arra, hogy akkor hova is menjünk. Ő vezet úgyis, így rajta áll merre is megyünk. útközben pedig kapcsolok zenét is, ha pedig ismerős szám megy, akkor kicsit dudorászok is. Régebben sokat énekeltem Noah-nak, de mostanában már ez is ritka, meg az is igaz, hogy én is abbahagytam ezt a dolgot már. - Szóval semmi tiltás? Elengeded a kezem és azt csinálhatok, amit akarok? – mert remélem nem várja el, hogy minden egyes buli előtt engedélyt kérjek tőle és társai. Nem, nem akarok kis előadást tartani arról, hogy éppen mit fogunk csinálni, bár ekkor még meg se fordult a fejemben, hogy esetleg nyáron majd egy tetoválással fogok bővülni. Mindig is tetszettek, de sose gondolkoztam ilyenen. Természetesen most is három gombócot kértem, hiszen egyszer élünk, csak Noah meg ne tudja, hogy ilyenből kihagytuk őt. Végül pedig meggondoltam magam és inkább javasoltam a rakparttól kicsit távolabb eső részt, amelyet rengetek kavics borított, de itt legalább tuti nem fog minket zavarni és kacsázhatunk is majd. – Hééé, finoman, még a végén kárba vész a fagyim és akkor nekem kell adnod a tiédet. – nyújtom ki rá a nyelvemet, miután vállon lökött. Kíváncsian pillantok rá, majd elnevetem magam, amikor megosztja az emléket velem. - De még úgyis szebb és cukibb voltam nálad. – nevetem el magam, majd a három gombócos fagyimra pillantok. – Viszont most már felnőttem hozzá és egyébként is lehet akkoriban csak jót akartam tenni a méhecskékkel is, hogy nekik is jusson belőle. – kötve hiszem, de el tudom képzelni, hogy mennyire maszatos lehettem a végére. Még néha most is sikerül leennem magam olykor. Végül pedig leülök egy kidőlt farönkre és figyelem a folyót. - Van olyan dolog, amit másképpen csinálnál, ha visszamehetnél az időben? – kérdezem meg végül kíváncsian, mert tényleg érdekel a dolog. Gabit nem tudná megmenteni, így ezt ki is lőném, de tényleg érdekelt, hogy valamin változtatna-e, másképpen döntene, mint ahogyan tette vagy nem. Közben pedig a fagyimat nyalogattam, mielőtt megint totálisan beborít, mert lassan eszem.
- Mint ha nem annyit készítene minden alkalommal... - teszem hozzá hangosan gondolkozva. Lehet, hogy csak elővigyázatosságból, vagy talán mert nem is tud kisebb adagokkal számolni a nagyi? Nem tudom, annyira talán nem is fontos, azzal azonban kénytelen vagyok egyetérteni, hogy igenis ért hozzá az öreglány. Megkockáztatom, még anyánál is jobban, bár én az ő főztjét is szerettem, ami meg engem illet, áh! Labdába sem rúgok mellettük a gyenge próbálkozásaimmal. - Hékás! - szólok rá figyelmeztetően, ahogy elugrok a fenéken billentési kísérlete elől, és csak azt sajnálom, hogy a lábát mindeközben nem sikerült elkapnom – az lett volna még a szép! - Ki is nézném belőled, hogy tényleg azzal aludnál. - ami a tigrist illeti, még szerencse, hogy ilyen veszély nem fenyeget minket itt fent, északon, Alaszkában. Állatkertekben sem sűrűn látni tigriseket, mert nem ez az ő éghajlatuk, hála az égnek, itthonra meg pláne nem hiányzik! - Én kérek elnézést. - húzom el a számat, és mondhatnám, hogy panaszkodjon a szüleinknél amiatt, hogy bátyja lettem, és nem a nővére, de annak fényében, hogy már egyik szülőnk sem él, inkább megtartom magamnak a gondolatot. Pláne, hogy tudom, milyen érzékeny téma ez a húgom számára. Helyette inkább beszállunk végre a kocsiba, és el is indulunk, ahova az előbb Hannah javasolta. Igaz, hogy a városban van, de szerencsére nem az az emberekkel agyonzsúfolt része, így semmi kifogásom a folyópart ellen. Régen amúgy is sokat jártunk ide kacsázni, kisgyerekként. - Azt azért nem mondom, hogy semmi, de... igyekszem kicsit átértékelni magamban a dolgokat, és nem óvni még a legkisebb szellőtől is. - nyilván, ha piára kérne pénzt, vagy arra akarna rávenni, hogy vegyek neki cigit, hiába próbálkozna, mert úgy se mennék bele, de ha a barátaival mászkál a városban, abból annyira nagy baj csak nem lehet... ugye? Másrészt meg, ha tiltanám is, ismerem már annyira, hogy tudjam – megoldja majd másképp magának, mert amit eldönt, azt úgy is eléri. Miután megszereztük a fagylaltot, kanyarodhatunk is a part felé, a húgom navigálásával, nekem igazából az is jó, ha csak sétálunk egy nagyot, de akár valamelyik mólóra le is tehetjük magunkat lenn a parton. - Ne legyél béna, és akkor nem vész kárba. Az enyémet nem adom. - adom a szívtelen, kérlelhetetlen nagytesót, bár tény, előbb adnék neki egy kis aprót, hogy hozzon magának másikat, mintsem nekiálljak pont jégkrémen osztozkodni vele. Éljen a testvéri szeretet, nem igaz? - Jó, lány vagy. Ilyenekben csont nélkül überelsz, nem is vitás. - vonok vállat jókedvűen, ami pedig a méhecskéket illeti, meg Hannah fene nagy állatszeretetét... istenemre mondom, még ezt is kinézném belőle. - Huhh, hát ez jó kérdés... - ülök le magam is mellé a rönkre, miközben egy darabig csak a vizet szemlélem - Az attól függ... ha a mostani tudásommal mehetnék, akkor biztosan megpróbálnám megakadályozni anyáék balesetét, vagy akár Gabby elvesztését. Nem mint ha Noah-nak nem örülnék, de... attól még hiányzik. Nem csak a szerelmem volt, de gyerekként az egyik legjobb barátom is. - ezzel talán nagy újdonságot sem árulok el, ahogy azzal sem, hogy valószínűleg mindannyiunk élete egészen másképp alakult volna - Na és te, hugi? - passzolom vissza neki a válasz lehetőségét, mert kíváncsi voltam, vajon osztjuk egymás véleményét, vagy ő más téren nyúlt volna bele a történet alakulásába?
Hamarosan pedig már a parton is voltunk, fagyinkkal a kezünkben. Régebben többször is jártunk ide, emlékszem, hogy mennyire bosszankodtam, mert nem tudtam olyan jól kacsázni, mint ő, de aztán megtanított. De vízparti gyerek helyett végül inkább az erdő ejtett rabul. Még mindig jobb szeretek az erdőben kószálni, mint esetleg a parton üldögélni. Valahogy számomra teljesen másabb, mindegy, hogy itt is mennyire uralkodik a természet, akkor se ugyanolyan. - Tényleg nem lesz semmi baj. Nem a világvégére megyek, csak a városba, a barátaimmal és egyébként is többen ismernek a városban, mint szerintem a polgármestert. – fejezem ki a véleményemet kisebb túlzással, de valamennyire azért van benne igazság. Nem csak a szomszédjaink ismernek. Anyáéknak sok barátjuk volt és bármikor segítenének, ha kellene. Mondhatni kicsit talán a város gyereke is lett belőlem azzal, hogy árvákká váltunk. Nem véletlenül van az, hogy olykor még buszra se kell várnom, vagy fagyoskodva sétálni este. Főleg, amikor már jóval korábban sötétedik, hanem valaki felvesz és haza dob. Tudom, idegen autójába ne szálljak be, de ők nem idegenek, inkább mint egy távoli család. - Nem is kérném a tiédet. Már tiszta nyál és baci. – vágok hozzá még egy kisebb grimaszt is. Persze, hogy nem kérném, hanem elvenném. Maximum ő is porul járna és egyikünknek se lenne fagyija. Fő a testvéri szeretet! - Még mindig? – rebegtetem meg a pilláimat aljas módon, vagyis igazán cukin, aminek tudom, hogy ő se tud igazán ellenállni, de utána inkább csak leülök egy arra alkalmas helyen, hogy tovább egyem a fagyimat. Kíváncsian várom, hogy mit is fog mondani, de nem csalódom, ahogyan nem is lepődöm meg a válaszán. Valahogy sejtettem, hogy ezt fogja mondani és kicsit szomorúan pillantok rá. – Nekem is hiányoznak, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnél még boldog. Tudom, semmi közöm hozzá, de hiányzik az, hogy igazán mosolyogni lássalak. – vallom be, mert az, hogy velünk van nem ugyanolyan, mint amikor az ember szerelmes, vagyis azt hiszem. Ez nem ennyire egyszerű, meg még én se voltam sose az, így mindegy is. Csak egyszerűen emlékszem, hogy milyen is volt Gabby mellett. Ha nem is lenne teljesen olyan, de hiszek abban, hogy még lehetne boldog valakivel és ő igazán megérdemelné. – Megmenteném anyáékat. – pillantok rá komolyan, ahogyan habozás nélkül felelek. Ők megvédenék a tesómákat, ott lennének akkor is, amikor én se tudtam ott lenni, vagy éppen ők tudnák mit kellene tenni, hogy a bátyám végre éljen kicsit. Végül inkább a vízre pillantok és elveszem a napsugarak játékában, ahogyan megcsillannak a felszínen.
||Nem tudom szeretnél-e még vmit, de ha nem, akkor ez részemről záró lenne. A jelenben majd mindenképpen szeretnék veled játszani. Köszönöm, nagyon élveztem. <33
A világ legnagyobb baromsága a futás. Kezdjük azzal, hogy minek futni? Előbb vagy utóbb utolérnek. Nem elég hogy elfáradsz, de még a megváltoztathatatlant is csak kitolod. Pedig tudod, hogy nem változtat semmin. Ráadásul itt? Mégis az ember hogy fusson ha van rajta plusz tíz kiló felesleg ami a ruháiból fakad. Az ember úgy képzeli el, hogy van rajta egy futónaci, egy trikó, a karjára erősítve egy lépés számláló, összefogott haja pedig ide-oda libben minden egyes lépésnél. Kezében pedig egy félliteres víz, hogy a szomjúságát oltani tudja. Ehez képest a valóság egészen más. Harisnya, felette egy mackó nadrág. Trikó, póló, pulcsi és egy hiper-szuper vastag meleg kabát. Sapka, kesztyű és még egy fekete kör sál is ami az arcom felét is eltakarja. Bizonyára szexi látványt nyújthatok itt a kavicsok közt ugrándozva amit futásnak nevezünk. Minden pillanatban emlékeztetem magam, hogy miért is csinálom ezt. Mármint azon kívül, hogy nem vagyok normális.
„Nem mintha hiányoznál de ha ebben az életben még haza akarsz kerülni… én a futással kezdeném. Ker”
Ja meg van. Az a rohadt sms. Azt ne kérdezze senki, hogy mégis miért hittem neki. Talán azért mert amíg nem rendeződik köztünk a dolgok addig Ő nem lehet Apám mellett. Gondolataimba mélyedve egy egészen pici pillanatig nem figyeltem és már elég is volt, hogy a lábam elszaladjon a másik irányba ezáltal pedig én a földön kötöttem ki.* - Az a jó isten… miért? Miért szivatsz ennyire? Esküszöm, hogyha egyszer ezen a világon találkozunk és kitekerem a nyakad és… * Üvöltöttem fel. Na nem csak a fájdalomtól, hanem ettől az egész abszurd helyzettől. Még pár keresetlen mondat – amit azért egy kocsis is megirigyelne – után félve pillantottam körbe. Na nem segítséget vártam, csak tudni akartam, hogy épp ki látta a legprimitívebb formám. Igen, olyanom is van. És?
- Gyere te vénség, csak egy kis friss folyóparti levegő. Milo lassan poroszkált utánam, abszolút nem volt már olyan agilis, mint régebben, de ilyen ez, megöregedett szépen lassan. Attól függetlenül, hogy a partszakasz vége egykor milyen szinten befolyásolta az életemet, és haltunk itt meg majdnem a kiskutyámmal együtt, szó sem lehetett arról, hogy ne erre járjunk sétálni, a házunk sincs túl messze, bár tekintettel arra, hogy az még mondhatni közös tulajdonunk Jacksonnal, jó volna valahogy rendezni a dolgokat. Maya szeret ott lakni, én is, nyilván, de azért az lenne a legtisztább, ha eladnánk, és egy kisebbe mennénk, mindenesetre, ez még egy rendezésre váró probléma, nem most fogok ezen rágódni. A mélázásomból Milo vakkantása rángat ki, és bár a félrelépést nem, a végeredményt már látom, azaz egy nő pórul járt a kavicsok között. Elmosolyodom, akár én is lehetnék ugyanott, hasonlóképpen ügyes tudok lenni az esetek tetemes részében, úgyhogy igazán együtt tudok érezni az ilyen személyekkel. A kutyusom már rohanna is oda, kis fehér szőrcsomó, no persze a rohanás nála azért már közel sem olyan vehemens, eljárt felette az idő, de ugyanolyan kis jótét lélek, mint én, úgyhogy naná, hogy segíteni szeretne. Némi képennyalás formájában ugyebár, de azért én azt nem hagyom neki. Visszafogva a kutyát, én nyújtom a kezemet a nőnek, hogy kicsit könnyebb legyen felállnia. - Mintha magamat látnám. Jól vagy? Merem tegezni, hisz fiatalabbnak tűnik nálam, meg aztán, már nem huszonéves vagyok, hogy nagy eséllyel én legyen a fiatalabb a legtöbbeknél, mint mikor a városba kerültem. Ha elfogadja a segítségemet, akkor természetesen azonnal felhúzom, és úgy teszek, mintha az előző isten életére törő kijelentést pont nem hallottam volna. Bevallom, azért valahol belül szórakoztat a gondolat, hogy ezúttal nem engem kell összekaparni valahonnan.
Hát persze… nem is én lennék, ha megúsztam volna közösség nélkül. A kutyus látványa egy pillanatra kizökkent a morgolódásomból. Emlékszem még, hogy gyerekként mennyire szerettem volna én is egyet. De már tuti nem élne és ahogy nézem egy a szőrcsomó sem fog sokáig. Vajon neki szép élete volt? Ha nem harap meg akkor a kezem nyújtom felé, hagyva hogy megszaglásszon ésha nem bújt el a gazdi mögé akkor még a fülét is megvakartam. A kinyújtott kezet elfogadom, na nem azért mert nem bírnék egyedül felállni hanem tudom, hogy hány visszautasított kezet nyújtottam már és én hogy érzem magam Tőle mindig. - Te is ilyen szerencsétlen vagy? * tért vissza a morgolódásom miközben lesepertem magamról a havat. Bár mindegy, úgyis nyirkos lett a kabátom de attól még a feszült, ideges mozdulatok valamennyire megnyugvást adtak. * - Nem is értem, hogy hogyan tudok egyáltalán életben maradni… igaza van… semmit nem tudok jól csinálni nem is ide kellett volna küldenie hanem még kicsinek ledobni egy hegyről akkor minden probléma megoldódott volna és talán…. – fújtatok folyamatosan mint egy megvadult bika. Mérgelődésimben még a fejem is halvány pirosra vált és csak pár mondat után veszem magam észre. Becsukott szemmel veszek egy mély levegőt, hogy megnyugtassam magam. S ha eddig nem menekült bele a folyóba akkor immár nyugodtabban szólaltam meg. Mégha az csak felszíni is volt. Bennem mélyen… dúlt a háború. - Ne haragudj… egyszerűen csak… csak… - egyszerűen nem tudom megfogalmazni hogy mi volt ez a kitörés. Egy kezemen megtudnám számolni, hogy hányszor feledkeztem meg így magamról életem során. Hisz… a kontrol a legfontosabb. Így nem is igazán tudom, hogy mi lappanghat bennem.* - Nayara vagyok. Köszönöm, hogy segítettél és persze a kutyusnak is. – Mutatkoztam be bár most nem voltam annyira beszédes hangulatban mint legutóbbi kiruccanásom alkalmával de azért egy kérdést még feltettem miközben megnéztem hogy nem e történt nagyobb baj.* - Nem tudod esetleg, hogy hol tudok úgy futni hogy nem töröm ki a bokám, nem egy zárt hely és nem jár arra senki? – pillantottam a nő szemébe.
Milo lelkesen szaglászik és hamarosan már nyalogat is, hacsak Nayara nem húzza el a kezét, a fülvakarást meg heves farokcsóválással díjazza. Úgy tűnik, szimpatikus neki a lány, általában a farkasokat nem bírja, szóval azt kijelenthetjük, hogy ő nem bundás. Most nincsen rajtam varázslat, csak egy gyors sétára ugrottam ki, szóval nem fürkészem a környezetemet, egyébként sem szeretem ok nélkül felőrölni az energiáimat. - Ohh, igen. Tanítanom kellene. Kuncogok bólogatás közben, szerencsére rendelkezem kellő mértékű öniróniával ahhoz, hogy beismerjem, tényleg rettenetesen béna tudok lenni, de legalább többnyire cuki vagyok mellé. Azért, akadt már olyan, aki határozottan nem díjazta a bénázásomat, de hát, aki nem követ el ilyeneket, az nem tudhatja, hogy mennyire tré ilyen isten átkának lenni bizonyos dolgokban. - Jesszusom, ki mond neked ilyeneket? Már bocs, de elég mérgező gondolatok… Kissé lesápadok a szavaira, nem mintha közöm lenne az életéhez, de azért hallottam, amit hallottam, és azok alapján csak remélni merem, hogy nem olyantól kapja ezeket a szavakat, akinek szeretnie kellene. Az én anyám egy igazi nárcisztikus picsa volt és tönkretette az életemet, automatikusan ő ugrik be, de halottakat azt hiszem még gondolatban sem illik szidni… - Ugye tudod, hogy valójában nem dobták le a gyereket a Taigetoszról, hanem csak kitették őket, hogy aki arra jár, és úgy gondolja, felnevelje őket? Egyébként meg, teljesen egészségesnek tűnsz, szóval kétlem, hogy bárki életképtelennek ítélt volna születésedkor, vagy azóta. Kacsintok rá, mert sajnos süt belőle az önbecsülés hiánya, és őszintén szólva ezért nagyon sajnálom. A magam részéről én mindig megtaláltam, amiben jó vagyok és képes voltam vele ellensúlyozni a bénázásaimat, szóval emiatt sosem volt kisebbségi komplexusom, jól kiröhögöm magam mindig, ha zakózom egyet, elesek vagy leeszem/iszom magam, aztán ennyi. - Én nem haragszom, inkább aggódom. Nagyon feldúltnak tűnsz. Tudok esetleg valamiben segíteni? Pillantok rá mosolyogva, nem volt jó így látni, még akkor sem, ha idegenek voltunk egymás számára, egyszerűen csak talán bekapcsolta bennem az anyát, noha nyilván jóval idősebb volt annál, mintsem a lányom lehessen, de szerettem volna segíteni neki. - Igazán nincs mit, ne aggódj, más nem látta. Örülök, én Naomi vagyok, ő pedig Milo. Persze kamaszként még engem is zavart, ha bénáztam, de mára már abszolút nem érdekel, viszont ahogy látom, ő még ide nem jutott el. - Na olyat helyet, ahol nem jár senki, nem tudok, esetleg egy-két hegyi ösvényt, de az meg már terepfutás. Egyébként úgy egy kilométernyire kezdődik azt hiszem a bicikliút, azon megpróbálhatod majd esetleg, kevésbé esésveszélyes. Vagy vegyél egy olyan cipőt, ami alkalmas terepfutásra és akkor nem lesz gond a kavicsos, havas rész sem nagyon.
A történelem leckére belém szorul még a szó is, meg ez a csípős hideg levegő aminek a kacsintása vet véget. Amire a semmiből elnevetem magam. Na nem azért mert minden gond tova szállt hanem maga a kedvesség és megnyugtatni akarás az ami kiváltja. - Kevés embert ismerek aki töri leckét ad ahelyett, hogy hívná a dili dokikat. Segíteni? Miért szeretnél nekem segíteni? – Ráncoltam össze a homlokom és reménykedtem benne, hogy nem valami baltás gyilkos cukinak álcázva. Elvégre a cuki emberekről nem gondol az ember semmi rosszat. Senki nem akart még nekem segíteni. Persze a spagetti házikó összerakásán kívül. De hol van az már…. - Örülök Milo… - nyújtottam le a kezem ismét a kutyushoz és ha megint nyalogatni akart, hát lelke rajta én nem akadályoztam meg benne. De aztán visszatértem Naomihoz. Lábamnak némi nyilalláson kívül semmi baja. Rosszabb volt mikor a lépcsőfokot rontottam el. Az hetekig fájt. Ez csak pár nap lesz csupán. Szerintem. - Terepfutáshoz cipő? Mi? – Néztem ár mint egy butus kislány. – Hát… magassarkút bármilyen szetthez választok akár még neked is. De a sport cipő az sportcipő. Nem tök mindegy mit csinálsz benne? * Zongora, bálok, estélyek, színház. Ezaz én világom nem pedig a sport. Látom, hogy Milo igen csak menne tovább így… - Elkísérhetlek egy darabon? Úgy látom Milonak dolga akadt. Én meg már nem akarok sportolni ma… meg azt hiszem ebben a hónapban sem már. * Nevettem el magam. Jobb így. Majd kitalálok mást… de a futás… azt hagyjuk. - Mond csak Naomi, te ide születtél vagy ide küldtek? * Buta megfogalmazás. Azonban legalább őszinte. Pillantásomban is csak kíváncsiságot talál, semmi hátsó szándék. Nem felejtettem korábbi kérdését… de egyenlőre még nem tudom, hogy válaszolni szeretnék rá vagy sem. Vagy őszintén vagy sehogy… Ha pedig elindult engedve a kutyusnak és veletarthatok így kissé tesztelve a bokám, sántikálva indultam meg mellette.
Örülök, hogy legalább egy picit, még ha rövid időre is, de jobb kedve lett. A kérdésére megvonom a vállam, kicsit talán meglepődöm rajta, de persze tudom, a mai világ nem pont úgy működik mindenkinél, ahogy azt én látom. Bizonyos szempontból csodabogárnak számítottam mindig. - Mert szeretek másoknak segíteni, és úgy látom, neked most szükséges van egy kis kedvességre. Vagy inkább sokba, de a lelki életébe nyilván nem szeretnék belemászni így ismeretlenül, mert valljuk be, semmi közöm hozzá, ám ennyi idő alatt már kiderült számomra, hogy nem mondhatni lelkileg kiegyensúlyozottnak, ami egyelőre inkább a környezete hibája lehet a hallottak alapján. - Hát, én teniszcipőben például nem futnék, vannak kifejezetten nehéz terepre kifejlesztett futócipők, amikben könnyebb ezen a terepen futni, meg persze a lábnak is egészségesebb. Nyilván a csajosabb vonal nekem ugyanúgy jobban bejön, de azért van futócipőm, kettő is, ami azt illeti, meg egy a sima edzésekre, mondjuk utóbbi nekem felér a kínzással, mert hát ki az isten szereti, ha mindig elkalapálják? Nem vagyok egy harci véreb, szóval általában alulmaradok az edzéseken. - Persze, gyere csak velünk. Bólintok felé mosolyogva, én szívesen beszélgetek bárkivel, Milonak meg szimpatikus, és azt hiszem, szüksége lehet most a társaságra. Úgyhogy megindulunk a folyóparton immár hármasban. - Egyik sem. New Yorkban születtem, a nagyszüleim élnek itt, mikor elvégeztem az egyetemet, akkor jöttem ide, de a nyarakat már előtte is mindig itt töltöttem. Szeretem ezt a várost. Meg a nagyszüleimet, sokkal jobban, mint amennyire a szüleimet szerettem, megboldogult anyámra kiváltképp igaz volt, hogy nehéz szeretni, nem is sikerült már onnantól, hogy Maya megfogant… Mivel látom, hogy kicsit sántít, ezért lassabban megyünk a szokásosnál, hogy ne érezze úgy, sietnie kell, nem szerettem volna, ha még nagyobb baja lesz. - Te viszont abszolút nem tűnsz ismerősnek erre, szóval gondolom nem olyan rég érkeztél a városba.
Nos, ritkaság ilyet hallani bárkitől, hogy csak azért segítene mert miért ne. De nem áll szándékomban megfertőzni némi realizmussal, hogy ilyen már nem létezik. Valószínűleg már rájött egyébként is. Ha meg még nem került rá sor… remélem, hogy csak egy kicsit fogják kihasználni közben. - Ha legközelebb vásárolni megyek akkor majd eljövök erre hogy segíts. * Ingattam meg a fejem valamivel jobbkedéllyel mint ami volt a fogadtatásakor. Válaszával meglepett. Én még nem értem, hogy hogyan lehet szeretni ezt a várost. De bízom benne, hogy én is meglelem majd.* - És a szüleid? * Kérdeztem de, hogy ne tűnjek tolakodónak ezért folytattam én is. – Én nem ismertem a nagyszüleim. Egyik oldalról sem. Bár állítólag jobban jártam így. * Egy kis információ morzsa. De ma valahogy nem akarok mélyen szántó dolgokról beszélni. De el esni sem akartam… * - Hát nem. – Most komolyan Aya? Ennyit tudsz kinyögni erőlködés nélkül? – De már legalább nem szállodában éjszakázom. Sikerült kibérelnem egy házat és valamelyest otthonossá tenni. Szomszédjaim nincsek szóval nem sok mesélni valóm van az itteni életemről. Még. – természetesen szándékomban áll ezen változtatni. Nem ártana barátokat gyűjteni aztán meg… nos nem tudom. Örülök hogy eddig eljutottam. – Te a környéken élsz? Barátod? Mit dolgozol? * Sok kérdés így hirtelen de nem szeretem a kínos csöndet. Olyankor mindig feleslegesnek érzem magam. Viszont bár csak nem akartam hogy csend legyen, ettől még az érdeklődésem öszinte. Nem csak azért kérdezem, hogy mondjak valamit. Akkor az időjárásról is beszélhetnék....
Számomra azért különös, hogy valakit ennyire meglep, ha segíteni akarnak neki. Elég sok pofont kiosztott nekem az élet, de sosem voltam képes ennyire sötéten nézni a világot. Nem is leszek. Persze, most épp, sok évnyi szenvedés után elmondhatom, hogy boldog vagyok, ami valljuk be, rám fért már. - Nem járok erre azért mindennap. Mosolyodom el, valamikor csak kiengedem a kertbe a kutyát, mert nincs időm eljönni egy nagyobb sétára. Reggelente persze futni szoktam, de akkor még mindenki alszik, az már olyan szinten becsípődött, hogy komolyabb eső vagy hóvihar kivételével mindig megyek. - Apám New Yorkban él a húgommal. Anyámat nem említem, mert igazából már nincs, lévén meghalt, erről viszont nincs kedvem beszélni, még ismerősökkel sem szoktam, mert olyan szinten tette tönkre az életem, ami tankönyvbe való lenne… - Aztán ki tudja… lehet, a nagyszüleid tök jó fejek, csak nem akarták, hogy tudd. Az éremnek mindig két oldala van, nyilván nem tudok róla semmit sem, de sokan hazudoznak összevissza, hogy ők jobban jöjjenek ki a dolgokból. - Ez szuper. Igen, a szállodában eltölteni huzamosabb időt nem mondhatni épp takarékos megoldásnak. Jó, hogy találtál egy házat. Anno én egy kis lakást béreltem ki, mikor ide költöztem, mert nem akartam a nagyiék nyakán élni, de azért még így is elég sok időt töltöttem náluk mindig. Mayával rendszeresen megyünk, bár ő néha már tiltakozik így a kamaszkor kellős közepén… - Igen, nem olyan messze van a házunk. A párom egyelőre Anchorageban tanul, aztán majd kiderül, hogyan lesz tovább, és gyógyszerész vagyok. Nem okozott gondot magamról beszélni, persze, erősen nagyvonalakban, de alapvetően szerettem másokat megismerni, s ami azt illeti, a neve valahonnan ismerős, csak az istennem sem esik le, hol hallottam. - Miért jöttél egyébként a városba? Valahogy nem úgy tűnik, hogy annyira rajonganál érte. Meg az előbb említettél valami olyasmit, hogy küldött valaki…
- Ennyi kitérőt megér… - Feleltem a rendszerességre, vagyis inkább annak hiányára. Nekem autóval nem tart semmiből és bár hangosan nem mondtam ki, de a vásárlás jó buli. Társaságban azonban még jobb. - Megszoktak látogatni? Hugod is ide vágyik? * Feltűnt, hogy az anyját nem említi azonban nem szoktam tapintatlan vagy udvariatlan lenni. Így nem kérdezek rá. Biztos jó oka van amiért nem említi. Plusz ne felejtsem el, hogy még mindig csak egy idegen vagyok. - Hm… lehet. Azonban milyen nagyszülő lehet az, aki egyszer sem nyitja rád az ajtót vagy töri be hogy láthasson? Mindig csak annyit mondtak, hogy bonyolult. – vontam meg a vállam. Ez nem szidás vagy neheztelés, rég bele törődtem már. Csak tények. Én biztos, hogy eget földet megmozgatnék… de könnyű úgy beszélni, hogy még csak gyerekem sincs. - Engem jobban zavart a kényelmetlenség… mintha nem látnának szívesen. De lehet csak üldözési mániám van… - legyintettem. Még mindig nem tudtam kiheverni azt az érzést, hogy veszélyben vagyok a hotelben. Pedig semmi atrocitás nem történt. * - Akkor szép életetek lehet. Gondolom, lassan jön az esküvő meg a saját család… ahogy az a nagy könyvben megvan írni. – némi vágyakozást hallhatni a hangomból. De most mit csináljak? Nem szeretem a felfuvalkodott hólyagokat és persze azokat sem akik apám miatt akarnak Engem. De ez még nem jelenti azt, hogy nem vágyom szerelemre, szenvedélyre… - Naomi… természetesen nem kell válaszolnod, de… honnan tudtad, hogy Ő az igazi? * Gyermeteg és hülye kérdés. Azonban… akinek nincs tapasztalata, az másokéból él egészen addig míg el nem jön neki is. Én már elég régóta másokéból élek. De mégis kitől kéne megkérdeznem? Anyám hamarabb halt meg minthogy érdekelt volna a kérdés. Naomi kérdései azonban vissza rántanak a gondolataimból és egy lemondó sóhaj kíséretében válaszolok. Elvégre… Ő is megtette eddig. - Nem a város ellen szól. Csak… nem szeretem a hideget. Apu mindenkit ide küld nevelő célzattal. „Hogy megtaláld a magad útját, csak neked teszek jót.” – ismételtem Apám – A probléma inkább az, hogy a bátyám itt tűnt el 10 éve. Két évre rá, hogy ide küldte. Anyám érte jött… de… nos… nem tért haza. Élve. Kétlem, hogy engem a túlélés reményében küldött ide. – mosolyodtam el keserűen, de hogy témát is tereljek folytattam – szerinte meg kell tanulnom megvédeni magam, csak nem tudom mitől. Túl kedves és magamnak való vagyok. De nyugi, a bátyám az ellentétem volt és Őt meg azért küldte ide, hogy olyan legyen… mint Én. Bármilyen hülyén is hangzik. * Tudom én, hogy ez így tök értelmetlen. De mit lehet tenni?*
- Nem, sosem jártak még itt, a húgom még csak hat éves, szóval egy darabig még nem lesznek nagyratörő vágyai. Mosolyodtam el, noha tudtam, hogy előbb-utóbb valószínűleg én leszek majd a gyámja, apa azért már hatvan éves, és nem mondhatni, hogy olyan nagyon kímélné az élet. Persze, a húgom azét sokat fiatalított rajta, de nyilván nem megszokott a felállásuk. - Az öcsém néha eljön meglátogatni. Mivel hozzám hasonlóan őrző, néha még hivatalból is, noha a New Yorki protektorátushoz köti az élete, de sosem lehet tudni. Én magam szintúgy viszonylag gyakran utazom New Yorkba, vagy apának segíteni, vagy legutóbb például elvittem Connort, hogy ott szilveszterezzünk. Na meg néha viszem Mayát az apjához, és akkor 1-2 napot elütök ott, de ez ritkább azért. - Nem tudhatom. Olyanról is hallottam már, hogy el voltak tiltva a nagyszülők a gyerekektől, holott nem tettek semmi rosszat. Persze, akárhonnan nézzük, nem normális. Én a magam részéről imádtam a nagyszüleimet, imádtam, mikor jöhettem hozzájuk nyaralni minden évben, az volt a legjobb mindig. Persze, nem mindenki ilyen szerencsés. Másnak meg mondjuk tök jó fejek a szülei. - A hotelben? Pedig az elég nívós hely, fura. Ezen a ponton sejtek némi mágiaérzékenységet a dologban, az a hely mindig hemzsegett a farkasoktól, bár már nem ott van a főhadiszállásuk, de tudomásom szerint még mindig az ő kezükben van. Mindenesetre ezt a feltételezésemet megtartottam magamnak, de azért kicsit jobban figyeltem az apró, esetleges elejtett részinformációkra innentől. - Hát, olyan életet, mint az enyém biztos nem írnak semmilyen nagy könyvben… Komorodtam el, ez sajnos ennél sokkal bonyolultabb volt. Nekem már nem lehetett gyerekem, de ez sem olyan információ, amit bár mondat után bárkivel megoszt az ember. Igazából még mindig csak a legjobb barátnőim, Connor és persze Maya apja, Jackson tud a dologról. Jó, nem kergetek hiú ábrándokat, bizonyára az aktámban is szerepel az őrzőknél, de nyilván ez nem olyasmi, amit bárki felemlegetne. - Sokáig nem tudtam. Pedig valahogy mindig minden út hozzá vezetett, és bár nekem sokkal tovább tartott rájönnöm, hogy Ő az igazi, mint neki, mégis megvárt. Connor sok mindenen ment át miattam, és ha nem szeretne őszintén, teljes szívéből, a tizedét sem viselte volna el, ebben biztos vagyok. Emiatt soha fel sem merült bennem, hogy ez másként lenne. - Neked ezek szerint nincs senkid? Érdeklődtem, mert úgy tűnt, mint vágyakozást látnék rajta, de persze az szólhat valakinek is, szóval lehet, hogy van férfi az életében, csak nem tudja, ő-e a megfelelő neki. Az eltűnt testvér hallatán elkomorulnak a vonásaim, de persze, nyom nélkül nem nagyon szoktak eltűnni emberek, ha farkasok vagy őrzők lesznek, az más kérdés. Ha őrző lenne, akkor felvehette volna a kapcsolatot a családjával, viszont, ha beharapták, akkor még kölyök, tehát még mindenki biztonsága érdekében nem nagyon hagyhatja el a falka területét. Persze, az is lehet, hogy szimplán egy hegyi balesetben tűnt el, de azokat az embereket nagyon sokáig keresik, mielőtt feladják. De az biztos, hogy én szülőként nem küldeném oda a másik gyerekem, ahol az egyik meghalt… ez számomra egyszerűen szívtelenség. - Nagyon furcsa ember lehet az apád. Mondjuk, mondom én, akit a saját anyja fenyegetett meg, hogy lelöki a lépcsőn, hogy elvetéljen… - Persze, az jó, ha meg tudod védeni magad, ha mondjuk egy hülye barom meg akarna erőszakolni, vagy ki akarnak rabolni, de egyébként nem is értem… Gyanús, hogy az apjának köze lehet a világunkhoz, biztos, hogy utánanézek majd, hogy nem merült-e már fel a neve valahol. - Egyébként, ha úgy éreznéd, hogy egyedül vagy, és beszélnél valakivel, nyugodtan felhívhatsz. Megadom a számom… Nem tudom, valamiért úgy éreztem, szüksége lesz majd rá, én pedig szoktam hallgatni a megérzéseimre. Szóval, hogyha belement, akkor lediktáltam a számomat, meg a teljes nevem…
*Gyors fejszámolást követően bizony a homlokomra szaladt a szemöldököm. Tekintettel arra, hogy ugyan nem néztem még 30nak se, de attól még a 6 hozzá meg egy értelmes kor mikor az ember már gyereket vállal az bizony sok. Bár azt hiszem a férfiak életük végéig képesek gyereket nemzeni. De az biztos, hogy vicces látvány lehet és többször nézik az unokájának mint a gyerekének a kicsit.* - Bocsi, azthittem idősebb. * Az, hogy mi van a húgával meg az apjával az köz előtt. Nem kérdeztem. Számomra is egyértelmű volt, hogy sokat magyarázkodnak, ha esetleg valaki megjegyzi nekik. * - Nem tudom… nem is számít igazán. * Valahol azért mélyen reméltem, hogy egyszer még ebben az életben megkeresnek. Nem vagyok már kiskorú, hogy a szüleim engedélye kelljen bármihez is. Viszont tényleg elfogadtam, hogy „nincsenek”. - Minden zsúfolt helyen igy érzem magam. * Legyintettem, hogy elvegyem a dolgok élét. Nem szándékozom visszatérni oda, csak akkor ha a főbérlőm kitesz. De ilyet miért tenne? Aztán pedig a megjegyzésem félre megy. Nem kicsit éreztem magam kellemetlenül mikor meghallottam a reakcióját. Pillantásom lesütve haladtam tovább… - Ne haragudj… én… én… csak… sajnálom. * Próbáltam bocsánatot kérni. Elvégre rossz emlékeket idézhettem fel a reakciójából ítélve. Semmi ilyen szándékom nem volt. A tématerelés azonban bejött bár már féltem, hogy megint rossz dologra tapintok. De a válasza meglepett és hitetlenkedve pillantottam rá ismét.* - Szóval a könyvekben található elsöprő érzés nem létezik? * Kérdeztem. Bár inkább magamtól. Bevallom őszintén valami nagy erejű dologra számítottam nem pedig erre az „így hozta az élet, ez volt megírva” válaszra. Szóval nem létezik… valahogy ez jobban érintett, mint az, mikor megtudtam, hogy mikulás már pedig nem létezik és a jézuska is csak a szüleim bankkártyája. - Nincs… én… nem vagyok egy nagy társasági ember. Inkább csak kötelességből. De én várom azt a nagy, mindent elsöprő érzést. * mosolyodtam el gyermetegen bár ahogy hallom, én leszek Alaszka macskás nénije ezek szerint. Még jó, hogy egy kaktuszon kívül senkiről sem bírnék gondoskodni. Macskák nélküli macskás néni létezik? - Ugyan már… mégis kibántana egy nőt? Másrészt pedig... ezek csak a filmekben történnek meg. Ennyire nem zord és kegyetlen a világ. * Bizony, ezek azok a dolgok, amik csak másokkal történnek meg. De mivel tudom, hogy apámnak ez a célja igy valószínűleg egy önvédelmi oktatót felfogok keresni. De ettől még nem láttok rá reális esélyt, hogy használnom kell valaha is. Nem léteznek ilyen kegyetlenségek. Anyám után sem voltam képes elveszteni a hitem. A telefonom elővadászva nyújtottam oda Naominak, hogy betudja pötyögni a sajátját ha Ő nem tette meg, hát megcsörgettem én, hogy neki is meglegyen az enyém. - Nagyon szépen köszönöm. Ha már begolyoztam felhívlak. – kacsintottam rá. – Haza vigyelek? Nem állok messze. * Intettem az út felé. Sokat sétáltunk és ha már ilyen kedves volt ez a minimum. Természetesen Miloról sem feledkeztem meg és nem a kocsi után szándékoztam kötni. De nem akartam tovább feltartani, már ígyis sok időt pazarolt rám. De ha figyel akkor tudhatja, hogy nem menekülni akarok Tőle. Pusztán csak én nem szeretnék teher lenni.*
- Ja, semmi gond, nem tudhattad. Nem pont a lányának szokták nézni, az biztos. Azt inkább nem ragozom, hogy az én lányom idősebb, mint a húgom, mert az talán végleg betenné a kaput. Egyébként semmiféle kavarás nincs mögöttük, anyám eleve 9 évvel fiatalabb volt apámnál, és negyvenes évei közepén szülte meg a húgomat, aztán meghalt. Nekem jobb így. Egy szörnyetegnek tartottam világ életemben, apámmal pedig azóta valamelyest jobb lett a kapcsolatunk. Példának okáért egészen szépen élünk Mayával, mert a bűntudata miatt, hogy nem állt ki mellettem, mikor teherbe estem, minden hónapban utal egy elég szép összeget. Eleinte visszautaltam neki, de akkor meg elkezdte duplán átutalni, és végül feladtam a harcot. A Sharp gyógyszeripari vállalat 20%-a is a nevemen volt már, szóval a profitból ugyanúgy jutott nekem. Őszintén szólva, egy ideje a ha adnak, fogadd el elvet követtem, és bár semmit sem adott vissza a pénz az évekből, amit anyámmal elvettek tőlünk, de legalább most olyan életet adhattam a lányomnak, amilyen megérdemelt. - Szerintem meg pont azért említetted meg, mert számít. Mosolyogtam rá lágyan, nem tudhatom, milyen élete volt, miért maradtak ki belőle a nagyszülők, de a saját példámból kiindulva inkább hajlottam a nagy szülők a jobb fejek irányba. Az enyémek imádnivalóak voltak. Ironikus, hogy pont anyám szülei a minták nekem mindenben, hihetetlen, hogy ő ennyire messze sodródott tőlük. - Ohh, értem. A tömegiszony mondjuk sokakra jellemző. Ütöttem el ezzel a dolgot, viszont kezdtem azt érezni, hogy itt valami nagyon más volt a pakliban, és hogy meg kellene őt említenem majd a Protektornak. - Ne aggódj, egyáltalán nem haragszom, nem tudunk egymásról semmit. Most jó életem van, és ez a lényeg. Rántottam vállat, harag abszolút nem volt bennem, mert hát, már túl vagyok a nagyon rossz dolgokon, nem mondom, hogy nem jöhet még rosszabb, de most igyekeztem megélni a boldog időszakot, ennyi járt. - Óóó, de, az érzés az létezik. Csak van, amikor két nagyon erős érzés közül kell kiválasztani az igazit. De attól még nem biztos, hogy a folytatás könyvbeillő lesz, gyerekkel, esküvővel… Nekem gyerekem már nem lehet, esküvőm sosem volt, és szerintem nem is lesz. Nem várok el ilyesmit Connortól, túl fiatal még mindig, és egyébként meg… mi értelme lenne a mi életünkben ennek? Hogy legyen egy felesége, akinek a sírjához majd jó pár évtized múlva ki kell zarándokolnia? Nem láttam értelmét, leginkább azért nem, mert gyerekünk sosem lesz, s ha nem lesz, akkor nem kell, hogy bármiféle papír összekössön minket. Nekem ez nem volt fontos, egy kapcsolat nem attól lesz boldog és örömteli. Connor véleményét nem tudtam a dologról, de felhozni sem akartam, mert a végén még azt hinné, minden vágyam egy gyűrű, és összecsinálná magát tőle… - Majd jön, ha nem várod. Én nem vártam, aztán istenesen arcon csapott. Nevettem el magam, persze azt nem tettem hozzá, hogy és hozta magával az egész természetfeletti világot bónusznak, és azért ilyen formán nem volt épp leányálom az egész. A lényeg azonban, hogy most rendben vannak a dolgok. - Öhm… hát, sokan? Vontam fel a szemöldököm, és elég nehezemre esett palástolni a meglepettségemet. Még ha pusztán csak az emberek világát vesszük is bőven gyakran hallani megerőszakolt nőkről, elrabolt gyerekekről, pár dollárért megkéselt emberekről… De… sajnos ennyire zord és kegyetlen a világ, de azért valahol pozitív, hogy legalább ezt ő nem így gondolja. Még. - Azért, a begolyózás előtt is felhívhatsz nyugodtan. Tűzoltásban azért jobb vagyok, mint a már leégett ház helyrehozásában. Bepötyögtem a számom és a nevem a nekem átnyújtott telefonjába, aztán megcsörgettem magam, s utána visszaadtam neki a készüléket. - Mi a teljes neved? Mindenkit úgy mentek el… Kérdeztem még rá, de ha nem árulta el, maradt a keresztneve, aztán zsebre tettem a saját telómat újra. - Azt megköszönném. Bólintottam mosolyogva, mert hát, kicsit többet időztünk kinn, mint szoktunk, és Milo már reszketett kissé, én magam sem bírtam olyan jól a hideget, hiába megszokhattam volna már. Hazaérve még megköszöntem neki, hogy elhozott, és biztosítottam arról, örültem a találkozásnak, illetve, keressen nyugodtan, akár akkor is, ha pusztán társaságra lenne szüksége az ismeretlen városban.
Egy pillanatra elgondolkodtatnak Naomi szavai, keresve benne az igazságot. De ha mindig csak arról beszélnék ami számomra jelent valamit vagy számítana… folytathatnám a korábbi életem. Ami nem volt túl fényes és pláne nem boldog.* - Lehet benne valami… - hagytam azért rá. S bár tudja, hogy miért vagyok itt azt nem akarom, hogy tudja milyen szerencsétlen is vagyok valójában. Mármint a fizikálisat leszámítva, annak már a szemtanúja volt. Tömegiszony… egy halvány mosollyal nyugtáztam a megállapítását. De tudtam, hogy nem. ezt már sokkal, de sokkal korábban kizárták, így nekem már nem kellett. De nem is akartam megfejteni, hogy mi bajom van. Amiről nem tudunk az nem fáj… igaz? Lehetne az életem mottója is. - Tény. De attól még nem biztos, hogy az indiszkrét megállapításokkal kell kezdenem. * Ez egy újabb elnézés kérés volt a korábbiért. Lételemem bocsánatot kérni, úgy mindenért. Sokszor még a létezésemért is. - Ritkán hallok ilyesmit… mármint hogy egy fiatal, csinos lány nem akar esküvőt. Ahonnan én jöttem inkább a… minél jobban válasszunk férjet és legyen gyors és nagy esküvő aztán kinyílik a világ. * Hangomból hallatszik, hogy a „jó férj” alatt nem épp a jellemi tulajdonságok a mérvadóak. De ki is hibáztathatná őket? Ők legalább tudják mit akarnak. Bankszámlát, kirakat házasságot miközben a kertésszel hálnak és utazgathatnak. Arra, hogy nem lehet gyereke nem reagálok. Nem azért mert érzéketlen dög vagyok hanem mert nem akarok fájó és hülye kérdéseket feltenni amihez semmi közöm. - Megfontolom… - meglepettségéből ítélve valószínűleg én látom túl rózsaszínnek a világot. De nem vagyok hajlandó elveszteni a hitem. Ha az sincs, akkor mi marad nekem? Ami csak az enyém. Válaszára elnevettem magam és fejem ingatva vártam a telefonom. - Nayara Ariana Thorn. De a középső nevem nem használom. Csak apa hív úgy. És ígérem akkor előtte hívlak fel. – Volt egy olyan érzésem, hogy ha előtte hívom akkor hamarosan csörrenni fog a telefonja. A vezetés nem volt egy felemelő és kellemes élmény, hisz minden alkalommal benyilalt a bokám. De nem volt gond. A lassú, de biztos vezetés híve vagyok. Így miután kiraktam Naomit és elköszöntünk én is haza mentem. Ma már biztos nem megyek sehova. Vagy a következő pár napba. Kellemes találkozás volt, immáron másodjára mióta itt vagyok. De attól még az otthonom csendessége mindenféle feszültség és bizsergés nélkül még mindig vonzóbb.
Kezdőlap
Küldtem pm-et 
//
Köszi 
//
<33 
//
