Meló utáni séta, edzés... a sötétség jótékony tásaságát élvezve eresztettem le a heti felgyülemlett gőzt. A csomagomat - hátizsák, edzőcucc, stb - egy girhesebb fa tövébe dobtam le miután megelégelve önmagam nyúzását átadtam bestiámnak a terepet. Neki is kijár némi mozgás, a szabadság édes ízét habzsolva. Futásnak eredtem a part mentén. Mancsaim alatt sercegtek a kavicsok, pattogtak, míg nem féllábbal - majd egésszel - a folyóban találtam magamat. Élveztem a sebességet, amit a farkas diktált, az erőt, amit a hatalmas test engedett. A víz hömpölygött, felcsobbant, érdesen érve partot. Nem sokkal később már egészen elmerültem a tükörfelszín alatt, néhány halat megriogatva. Lendületesen törtem fel végül a folyó alól. Körülöttem ezernyi víz gyűrű rajzolódott ki, ahogy kisebb mozdulatlanságot követően úszásba kezdtem. A bundámat súlyos kacsként fogadta magába a víz, belém kapaszkodott, húzott, vont... sodort. Talán tíz perc is eltelt, mire hajlandó voltam partra vetődni, majd egy ízléses elnyúlással - amit félig a hátamon, félig az oldalamon sikerült kivitelezni - koronáztam meg. Tekintetem a kerekedő holdat fürkészte, füleim pedig finoman lapultak rá csapzott fejtetőmre. Akár órákig is képes lettem volna így maradni, de a nyugalmam múlandó volt, akárcsak az egyedüllétem. Ismerős szagot hordozott magában a szél, melyekhez kavicsropogtató léptek társultak. Hasra fordultam, egyenlőre nem emelkedve négy lábra. A fülemet hegyeztem, íriszeimmel a távolban gomolygó sötét alak érkezését követve. ~ Nocsak... ~ hirtelen ért a felismerés, ahogy a felém tartó őrző vonásai a retinámig értek. ~ Hát már csak ez kellett... ~ mély fújtatás, egy hanyag mozdulat még amivel feltápászkodtam. A bundámat stílusosan ráztam meg, két dobbantott, ütemes lépést téve az ekkor már egész jól kivehető "alak" felé. Nem voltam biztos benne, hoy ebben a formámban felismer majd, de így talán sokkal izgalmasabb az egész...
// Bocsi, kicsit csapatos lett a reag, de csak mert hirtelen jött ötlet volt az egész felvezetés Lesz ez jobb is //
Még nagyon szokatlan volt nekem, hogy ilyen keveset volt világos, de bíztam benne, hogy idővel hozzá fogok szokni. Olyan volt ez, mintha már délután esteledne, és időnként meg is tréfálta az időérzékemet a dolog. Nem lehet egyik pillanatról a másikra átállni, ráadásul azt mondják, hogy az emberek télen hajlamosabbak a depresszióra, különösen idefent, északon. Azt hiszem, hogy talán mégsem volt a legjobb ötlet éppen most felköltözni ide, ugyanakkor bíztam benne minden egyes napon, hogy könnyebb lesz, és a családom közelsége segíteni fog túllépni minden rosszon, ami az utóbbi időben történt. Oké, nem volt olyan sok, de az az egy is bőven soknak érződött számomra. Volt egyébként egy fogadalmam magamnak, mégpedig az, hogy minden nap a városnak egy másik részét fogom felfedezni. Tudom én, hogy nem nagy hely, és hamar ki fogom ismerni magam, már most is egész jól boldogultam, de a vizet mindig is szerettem, a folyó közelsége pedig igazán kedvemre való volt a mai estére. Azt terveztem, hogy megnézem az északi fényt, amivel továbbra sem tudtam betelni, valamint szívok egy kis friss levegőt, mielőtt vacsorázni mennék valahová. Szerettem, hogy a számomra legfontosabb emberek ilyen közel élnek hozzám, de mégsem akartam a nyakukra járni folyton, még úgy sem, hogy nagyon örültek volna neki. Különösen az apám, aki még mindig szeretett időnként kislányként kezelni. Az önállósodási kísérletemet hatványozottan nehezítette egyébként, hogy jelenleg kénytelen voltam meghúzni magam az újdonsült szülői házban, mivel a saját házam egyelőre lakhatatlan állapotban volt. Már értettem, hogy miért ajánlották fel olyan készségesen, valószínűleg remélték, hogy majd lakhatóvá varázsolom. Végül is, terveim szerint be fogom váltani a reményeiket, és legalább magamat is le fogom kötni vele. Mivel csak később érkeztem, és a szél sem nekem kedvezett, így nem hozta felém a víz csobbanásait, amikor a hím kikászálódott a folyóból. A sötétség miatt azt sem láttam, hogy nem vagyok egyedül a parton, ám az érzékeim csakhamar tudatták velem, hogy bizony valami olyan van a közelemben, aminek az energiái nagyon is ismerősek nekem. Nem is kellett sok idő ahhoz, hogy meglássam a felém közeledő állatot. Abban a pillanatban megtorpantam, fő az óvatosság alapon, hiszen nem tudtam, hogy milyen szándékai vannak. Csak annyival voltam tisztában, hogy nem egyszerű farkasról van szó. - Ugye még véletlenül sem jutott eszedbe, hogy megkóstolj?! - próbáltam tartani a távolságot, ám ha közeledett felém, akkor nem ágáltam ellene. Megfutamodni eszem ágában sem volt, viszont közelebb menni sem akartam. Egyenes háttal álltam hát, kicsit lentebb tolva a kapucnit a fejemen, hogy jobban megnézhessem magamnak. Nem találkoztam még ezzel a farkassal, ebben egészen biztos voltam, és azt sem tudtam eldönteni egyelőre, hogy bántani akar és csak játszik velem, vagy egyszerűen csak kíváncsi rám. - Egyáltalán nem lennék finom falat, nekem elhiheted! - emeltem meg a két kezemet, hogy ezzel jelezzem, nincs nálam fegyver. Nem rajongok értük, bár tudtam velük bánni egészen jól. - Ismerlek? - leginkább magamnak tettem fel a kérdést, tanácstalanul ráncolva a homlokomat, ahogy a hímet szemléltem.
Kedvem lett volna felkacagni. De még egy rövidke morgásra se futotta tőlem. Ahogy ő, én sem mozdultam, nem toporogtam, nem rezzentem. Szürke bundám még csatakos volt, helyenként kisebb tócsák alakultak ki alattam. Néztem őt, nem véve le róla egy pillanatra sem a tekintetemet. Kis majré, talán... be is fért, ahogy a szavai egymás után sorakoztak fel. Csak akkor mozdultam meg, mikor kérdése a dobhártyámat karcolta fel. Egyet, finoman.. mégis erőteljesen léptem felé. A fejem oldalra billent, a füleim pedig ívesen hegyeződtek az ég felé. Eszembe se volt bántani, miért is tenném? Nem ártott nekem. Legalábbis, egyelőre nem... ~ Én ismerlek... ~ reagáltam végül, ahogy még egy lépést megtettem felé. A hangom talán adott neki némi útmutatást, noha csak alig párszor volt "szerencsénk" egymásba botlani. ~ Nem kell a rinya. Nem lesz bajod. Egyébként is kajáltam már. - söpörtem arrébb néhány kavicsot a talpam alól, hatalmas mancsaim alatt simává kaparva a talajt. Aztán srégen fordultam, irányba véve a girhes fát, ahol a motyómat hagytam. Részemről nem aggódtam, hogy nekem támad, fiatal őrző még, és bár lehet esetenként meggondolatlan... a halált senki se hívja magához önszántából. Szóval, néhány métert követően már teljesen háttal voltam neki. Csak pár pillanat, alig két egész másodperc, míg emberi valómba visszavedlettem. Engem nem zavart, hogy a hátsó felem premierplánba nyújtott panorámás látványt, az pedig egyenlőre nem hatott meg, ha őt kellemetlenül éri. Több, mint háromszáz év alatt nekem ez már egyszerű, hétköznapi dolog. Épp olyan, mint amikor a zoknimat húzom fel. A gondolattal együtt pedig ténylegesen öltözni kezdtem. Alsógatya, farmer... öv... Már majdnem meg voltam. Az ingemet már fordulatba rántottam magamra, hogy ezúttal már szembe fordulva Celeste-el, villantsak egy kaján félvigyort. - Így már talán rémlek... - vagy nem, hát ez is benne van a pakliban. Közben gomb, gombot követett, lépés pedig lépést, amivel visszasétáltam hozzá. Nem voltam szívbajos, így egészen közel merészkedtem hozzá, kócos tincseimet egyetlen mozdulattal söpörve ki a képemből. - Nem kéne ilyen későn, ilyen helyen mászkálnod. Nem mondták még? - utalva arra, hogy Fairbanks nem épp a nyugodtságáról híres, még ha külsőre annak is látszik. - Vagy... - pillantottam el a válla fölött, hogy végül íriszein pihentessem meg a tekintetemet. - Kísérőd is van? - mert érezni ugyan nem érzek semmit, de még engem is érhetnek meglepetések, nemde?
Azért ez a tisztest távolság egyelőre kedvemre valónak bizonyult, amíg nem sikerül fényt derítenem arra, hogy kivel sodort össze a fagyos északi szél. Bíztam benne, hogy tényleg nem csupán játszik a prédával, hanem jól sejtettem, és nincsenek ártó szándékai. Valószínűleg nem lett volna túl jó vége, és a fél családomat is maga ellen sikerülne hangolni. Aminek a legnagyobb része ugyebár őrzőkből állt, és tőlem sokkal tapasztaltabbakról volt itt szó. - Na-na! - szóltam rá, amikor lépett egyet felém. Még mindig nem hátráltam el, de ha nem muszáj, nem akartam tettlegességig fajulni, és mágiát használni ellene. Nem éreztem fenyegetve magam most se, ezt érezhette, hogy félelemnek nyoma sem volt bennem, inkább csak afféle óvatosságnak nevezném a dolgot. - Valóban? - kérdeztem vissza, amint megszólalt a hangja a fejemben. Homlokom egyből ráncba is szaladt, ahogy gondolkozni kezdtem, hogy honnan ilyen ismerős a hang. Azt biztosra vettem, hogy már én is találkoztam vele, de bármilyen jó memóriával áldott is meg a sors, most nem ugrott be elsőre az arca. - Ez igazán megnyugtató, remélem nem egy ember volt a vacsora... - csak félig mondtam komolyan, inkább oldani akartam a hangulatot. Figyeltem a mozdulatait, magabiztos hímnek látszott, bizonyára idősebb példányról lehetett szó. Az egész fellépése erről árulkodott, de nem akartam máris messzemenő következtetéseket levonni vele kapcsolatban, amik esetleg hibásak lehetnek. - Máris elmész? - néztem utána, amint faképnél hagyott. Mivel sötét is volt, és nem különösebben akartam megerőltetni a szemeimet, így én nem láttam a fánál hagyott holmikat. Csak akkor sikerült rájönnöm, hogy kit rejt a bunda, amikor végül visszaváltozott. Gyors volt, láttam már tapasztaltabb egyedeket alakot váltani, de mindig meglepett, ha részem volt ilyesmiben. - Hm... - oldalra billentett fejjel figyeltem a meztelen alakot, alaposan megszemlélve minden kis porcikáját, amíg el nem takarta azokat a ruháival. - Gondolhattam volna! - lépdeltem felé néhányat, míg az ingét gombolta. - Illetve sejtettem már a hangodat hallva is! - tettem hozzá, bár ez nem volt teljesen igaz, csak annyi, hogy biztosra vettem, hogy már volt szerencsénk egymáshoz. - Egész formás a hátsód, eddig fel sem tűnt! - tettem szóvá, szélesen vigyorodva el. Nem hozott zavarba a meztelenség, csak éppen utoljára a volt vőlegényemet láttam ilyen pőrén, csupán ennyi zavart, nem több. - Még nem, de ne aggódj, nagylány vagyok már! Tudok vigyázni magamra! - dőltem felé egy pillanatra, aztán vissza a sarkamra ereszkedtem. Így is vészesen közel volt hozzám, valószínűleg a bosszantásom volt a célja. - Most már van! Akár te is lehetsz a kísérőm, úgy látom neked sem akad játszópajtásod, vagy tévedek? - ezúttal én voltam az, aki elnézett mellette. - Vigyázhatsz rám, ha már így aggódsz a testi épségem miatt, és elkísérhetsz valami kajáldáig! - azt nem mondtam, hogy meg is hívom, de addig sétálhatott velem. Ő már különben is evett, mint azt szóvá tette az előbb.
- Ilyen gyorsan, sose! - vágtam vissza szórakozottan az elmenésemet illetően - direktbe kétértelműen -, miután már emberi formámban tetszelegtem. Arra nem pazaroltam a hangomból, hogy beavassam, a vacsora éppenséggel egy hatalmas gyros tál volt; gondol, amit akar. Így is kissé nyűgös voltam, habár ezt az érzést hamar sikerült elfelednem, ahogy már felé lépdelve vigyorogtam. Nem szélesen, nem barátságosan, de mindenképp pimaszul. - A hátsóm? - fordultam meg - út közben - saját tengelyem körül, majd egy újabb mosollyal adóztam a kijelentésnek. - Ez, vagy a szőrösebbik? - cukkoltam még egy kicsit, ahogy idővel megérkeztem elé. Még egy gomb, aztán kész, végre leszállhattam a saját magam öltöztetéséről. A nyakamig azért nem ástam el magam, mellkasom teteje szabad maradt. Semmi macsózás, egyszerűen így szeretem. Ahogy felém dőlt, részemről nem zavartattam magam - tehát nem is mozdultam el. Ellenben, ahogy vissza dőlt, én még egy lépést megengedtem magamnak. A tekintetem kutató volt, játékosan rántottam meg egyik szemöldökömet. - Jajajja. Azt nem is kétlem, hogy lazán lemészárolsz egy fél falkát! - kacagtam, némileg harsányabban, de a szemkontaktuson nem engedtem. Illetve... nem tértem ki előle. Ezúttal ő hajolt el a vállam fölött, én pedig nem átalltam egy cseppnyi szemtelenségbe sodorni magam. Szóval, mihelyst arca az enyém mellé ért, felé haraptam, könnyedén; csak a levegőbe. - Pórázt is szeretnél rám kötni? Ahhoz jobban mutatna a szürke! - idéztettem fel önkénytelenül is vele a farkasomat. - Na. Nem arról volt szó, hogy tudsz magadra vigyázni? - élcelődtem még vele, csak hogy meg ne sértsem a saját humoromat. Közben mellé faroltam, a hátizsákomat az egyik vállamra vágva. - Legyen, végül is tényleg nincs dolgom. Mit ennél? - érdeklődtem már-már őszintén, ahogy lassan megindultam mellette. - A múltkor valami száraz salátát nyámmogtál, úgy emlékszem. Lehetne, hogy ma valami zsírosabbra voksolsz? Tudod... ami laktat is. - piszkáltam, mert megtehettem, és egyébként is ilyen vagyok, úgyhogy ehhez még szoknia kell, ha akar. Mindenesetre az én éhségem - hála a bestiának - nem múlandó, és az elfogyasztott gyros tál után is képes vagyok felfalni akár hat hamburgert is. Vagy két pizzát... Vagy... bármit! - Amúgy van itt kinn egy gyors büfés. Ha az megfelel az igényeidnek. - böktem fejemmel magunk elé, noha az említett bódé még jó pár méterrel arrébb volt, de engem cseppet sem zavart. Sétálni szeretek, és bár már lemozogtam a mai energia felesleget, ennyi még nem fog a romjaimba dönteni. - Mióta is vagy őrző? - nem hiszem, hogy titok, ahogy neki se, hogy én mi vagyok. Tiszta lapok, sima ügy... semmi oldal víz. Azt nem is szeretem...
- Ennek szerfelett örülök! - kontráztam rá egyből, értve, hogy mire akart utalni a maga kétértelműségével. Nem vagyok viráglelkű, attól még, hogy kedves teremtés vagyok. Szerettem viccelődni, flörtölni is, ez nem jelentett egyet azzal, hogy könnyű nőcske lennék. - Ha nem haragszol meg, ez valahogy jobban bejön! Szeretem az állatokat nagyon, de nem vonzódom hozzájuk szexuálisan, csak hogy megnyugtassalak! - komolyan mondtam ugyan, de az elfojtott mosolyom szerintem elég árulkodó volt azzal kapcsolatban, hogy csak viccnek szántam a megjegyzést. Egyébként tényleg figyelemre méltó volt az a bizonyos fenék, ha már itt tartunk! - Túl közel vagy! - hívtam fel rá a figyelmét, de nem éreztem magam feszélyezve miatta. Sőt, igazából egyáltalán nem zavart. Attól még, hogy nagy csalódáson vagyok túl, még nem váltam immunissá egy helyes férfi közelségére, épp csak nem terveztem, hogy ismét férjhez akarjak menni a közeljövőben. Bőven elég volt egy balul elsült jegyesség is, talán egy egész életre. - És ezt egy szóval sem mondtam! - böktem meg ujjammal a mellkasát figyelmeztetően, szemeim még össze is szűkültek. - Nem vagyok egy harcias típus, nem kedvelem az erőszakot sem, és tudtommal nincsenek indulatkezelési problémáim sem, hogy bármikor dühöngő őrült váljon belőlem, aki mészárlásba kezd! Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne tudnám megvédeni magam, ha bajba kerülök... - vontam meg lazán a vállaimat. Ami tény, az tény marad, ha nagyzolok, ha nem. Enyhén megugrottam amúgy a játékos harapdálása miatt, de csak egy morcos pillantást kapott válaszul, semmi többet. - Gyerekes vagy! - jelentettem ki, ellépve egy lépést tőle. - Nem fogok rád pórázt kötni, túl méretes kutya lennél... - ingattam a fejemet. - Amúgy sem hallottam még olyan farkasról, aki tűrte volna az ilyesmit, de ha esetleg kísérletezni szeretnél majd, akkor szólj! Megörökíteném! - kacsintottam vidáman, mert lelki szemeim előtt bizony megjelent ez a jelenet. - Kivéve, ha valami perverz szexjáték keretein belül kerülne elő a póráz. Azt nem kedvelném annyira... - inkább csak hangosan gondolkoztam, de a lábamban már benne volt a mozdulat, hogy induljunk el valamerre. - De igen, ez még mindig így igaz, de te nem hiszed, hogy tudok magamra vigyázni! Így aztán úgy vettem, hogy felajánlottad a kísérői szolgálataidat! - bájosan mosolyogtam rá, enyhén oldalra döntöttem a fejemet is, szándékosan pislogva hatalmasakat. Ahogy a mesékben szoktak a hercegnők. - Nem tudom! Van valami, amit ajánlanál? - mivel kicsit komolyabbra váltottunk, így az én viselkedésem is szolidabb lett. Csak azt kapta, amit kihozott belőlem, de alapvetően kedves nő vagyok, aki odafigyel a másikra. - Igen, valami olyanra gondoltam ma! Csak nem megéheztél már megint? - kérdeztem csodálkozva. - Persze, megfelel. Miket árul? Vagy inkább melyik a leginkább ehető kaja ott? - érdeklődtem, mivel azt a következtetést vontam le, hogy ismeri a helyet, így lehetett tapasztalata, ami alapján tanácsot adhatott nekem. - Hogy jön ez most ide? - pillantottam rá kissé meglepetten, behúzva a nyakamat a hideg miatt, a sál védelmébe. - Egyébként most hat éve, a huszonegyedik születésnapom után hívtak el - vontam meg a vállaimat. Nagyon nagy jelentősége nem volt, mert eddig is tudta, hogy fiatal vagyok és őrző. Így most már a pontos koromat is tudhatta, valamint azt, hogy a közelmúltban ünnepeltem a születésnapomat. - És te mennyire vagy őskövület? Kőkorszaki kategória még? - hecceltem ezúttal én, és nem átallottam egy barátságos mosolyt is küldeni felé, ahogy felnéztem rá égszínkék szemeimmel.
Azt azért reméltem, hogy az emberibb felem egy parányival jobban van a kedvére, mint sem az állati hátsóm. Lehet, nem is tudtam volna hirtelen hova tenni a ferdehajlamot, habár tény, hogy messziről nem vert volna földhöz, ha éppenséggel az állatokra indul be. Ahogy már-már rám szólt, és természetesen: ahogy rám szólt, az könnyedén csalt elő belőlem egy szélesedő, kaján vigyort. Jó, nagyon jó! - Lehetnék még közelebb is, nem kell menten magad alá csinálni. - villantottam némi fogsort, kedélyeset. De, hogy érezze a harmatnyi törődésemet, hát hátrább léptem, ezzel együtt reflexszerűen roppantva egyet a nyakamon. Semmi keménykedés. Vén csont, néha beporosodik. Bökésére csak az egyik szemöldököm indult meg északnak, de végül egy könnyed fejrázással letudtam a dolgot. Ettől még nem fogok a torkának esni, csak mert nagylány, és azt hiszi, ezzel meghat. - Hú, de borsos kedvedben vagy. - nevettem fel - Nyugi már, senki nem vitatja el a képességeidet, engem meg pluszként: nem is érdekel. Úgyhogy kár ezen túlfuttatnod a szép kis buksidat. - még élveztem is, komolyan, hogy ilyen felettébb nagyszabású beszélgetést folytattunk. Ennél már csak az tetszett jobban, ahogy a levegőt érő harapásom nyomán kissé megugrott. A mosolyom, mindent elárult. - Bizony, és autós pizsamában alszom! - természetesen, nem. De ha már így állunk, miért is ne adjam alá azt az idétlen lovat?! - Méretes? És aztán? Legalább, mindenki letenne arról a szerfelett érdekes elhatározásáról, hogy megközelítsen téged! - húztam még egy kicsit, elvégre ő sem tett másként. - Nem élek ilyen perverzióval. Az ostort se csípem. - vontam meg a vállam, mindehhez halálosan komoly képet vágva. Egyébként tényleg nincs ínyemre a szerepjáték ilyen formája, de azt hiszem sikerült mélységesen letérnünk az eredeti témáról. Már, ha volt egyáltalán olyan. - Na de... - fékeztem le magunkat egy pillanatra, mivel időközben már lassú sétára keltünk. Egész meg is hatódnék, ellenben sokkal izgalmasabb dologra haraptam rá. - Ezek szerint másfajta "játékban" benne lennél. Igazán hízelgő. - továbbra is csak a szavain csüngve szórakoztattam magam, kiforgatva azokat, elrúgózva rajtuk. - Tényleg? Nekem úgy tűnt, te kértél meg, hogy kísérjelek el... Akkor ki aggódik? - azt hiszem le se tagadhatnám magam. Olyan élesen, és gyorsan kapok egy-egy mondatán, hogy már-már engem is megrémít. De élvezem, és csak ez számít! - A hamburger jó. Kérhetsz bele sajtot is, meg minden szutykot. - felsorolni is hosszú lenne, mennyi szaros zöldség van abban a pultban. Meg különféle maszatok, amiket rányomnak a kajára. De jó, és a miheztartás végett: még finom is. - Ó, én mindig éhes vagyok. Tudod, a farkas lét korgó gyomorral társul! - vonogattam meg párszor a szemöldökömet, mintha csak éppenséggel rá fenném a fogam. Persze nem volt így, egyébként se akartam magamra rángatni a helyi őrzők kiforrott társaságát... - Csak érdekel. - vontam meg a vállam érdektelenül. Az infót pedig vettem, tároltam. Igazából nem is volt lényeges, csak tudni akartam hamvas hanyadik életévében jár. - Azért annyira még nem vagyok matuzsálem! - kértem ki magamnak egész hitelesen. De a nevetésem az egész előadást elmosta. - De tény, hogy a magad életévét lazán felszorozhatod úgy tizennéggyel. - lássuk megy-e a matek. Mondjuk nyilván nincs vele gondja, de legalább lekötöttem pár percre...
Nagyon bosszantónak találtam, hogy akármit mondjak is, állandóan vigyorra húzódott a szája. Kedvem lett volna letörölni onnan, ám nem vagyok ostoba hölgyemény, így meg sem kíséreltem. Tisztában voltam azzal, hogy ellene nem lenne sok esélyem, maximum néhány másodpercet nyerhetnék, hiszen sajnos még nem voltam olyan sok éve őrző, és a tapasztalatoknak is igencsak híján voltam. Legalábbis apámhoz képest mindenképpen, de lehetne bárkit mondani azok közül, akik már évtizedek óta használják a mágiát. - Igen, lehetnél! - értettem egyet, egy kurta bólintással. - De majd csak akkor, ha én is úgy akarom! - szegtem fel a fejemet, ezzel jelezve, hogy bizony nagyon céltudatos tudok lenni azzal kapcsolatban, hogy éppen mire vágyom. Azt már hozzá sem tettem, hogy rég kinőttem abból, hogy magam alá csináljak, mert túlzásnak éreztem volna. Mindenesetre azt sajnáltam, hogy gondolatot nem tud olvasni, mert ha ki nem is mondtam, legalább odaszúrtam volna egy kicsit. Még magamnak sem voltam hajlandó bevallani, de igazán élveztem ezt az adok-kapok játékot, amit már a megismerkedésünk óta folytattunk egymással. Szórakoztatónak, ugyanakkor bosszantónak találtam. A lényeg ugyanaz volt, teljesen kikapcsolt. - Egyáltalán nem! - ráztam tagadóan a fejemet. - Talán csak te váltod ezt ki belőlem... - mosolyom kissé negédessé vált, ahogy oldalra billentettem a fejemet, tekintetem pedig az arcára függesztettem. - Tényleg? Te olyan pizsamás alkat vagy? Nem gondoltam volna... - meghökkenten néztem rá, legalábbis előadtam a meglepettet. Igazából épp csak el nem nevettem magam már magán az elképzelésen is. - Azt hittem, hogy meztelenül szeretsz aludni - vontam meg végül a vállaimat lazán, miközben tovább haladtunk az élelmet jelentő bódé irányába. Reméltem, hogy tényleg van ott valami ehető, mert a gyomrom vészesen kezdett korogni. - Miért lenne az érdekes, hogy bárki is meg akar közelíteni? Olyan csoda lenne? - vonásaim pár pillanatra elkomolyodtak. - Ezt most akár vehetném sértésnek is... - ám nem voltam olyan balga, hogy magamra vegyem az ostobaságait. Tudtam, hogy csupán bosszantani akar, semmi több. - Remek, mert én sem! - nyugtáztam végül, lezárva ezzel a témát, amit ostoba módon én kezdtem el. Sejthettem volna, hogy nem fogja olyan könnyedén elengedni, ha már egyszer ráharapott. Meggondolatlan voltam, meg is érdemeltem. - Természetesen! Csak nem veled! - tettem hozzá, játékosan öltve nyelvet rá. Ha már őt gyerekesnek tituláltam, én is megengedhettem magamnak egy kis mókát. Én legalább tényleg pizsamában alszom, méghozzá Micimackósban. Igazán vonzó jelenség vagyok benne, komolyan! - Akkor ez esetben egyikünk sem aggódik. Lehet, hogy csupán egy kis társaságra vágytam, hogy ne unatkozzak! - nem szégyen bevallani. Nem zavart annyira az egyedüllét, a magány azonban igen. Most pedig már hetek óta nem találtam igazán a helyem, hiába próbáltam megkeresni. - Csodás, akkor azt fogom megkóstolni! - máris összefutott a nyál a számban, ahogy elképzeltem az ízét. - Rendes marhahúsból csinálják? - szűkültek össze a szemeim, ahogy felsandítottam rá oldalasan. - Aha... - forgattam a szemeimet a farkas léttel kapcsolatos megjegyzésére. - Akkor nincs könnyű dolga annak, aki főz rád - természetesen itt egy társra gondoltam, még ha nem is néztem ki belőle kifejezetten, hogy lenne párja. De hát miért is ne lehetne neki? - Persze! - mosolyodtam el. Szerintem biztos, hogy matuzsálem, ráadásul a nevetése is pontosan ezt támasztotta alá. - Hú, azta! - kerekedtek el a szemeim meglepetten. - Még annál is idősebb vagy, mint amit tippeltem volna. Sosem volt még ilyen idős kísérőm... - merengtem néhány pillanatig, hogy aztán újra felé kapjam a fejem. - És ilyen sok év nem volt elég arra, hogy benőjön a fejed? Ez elég aggasztó, nem mondták még? - csipkelődtem kicsit, ahogy ő szokott, majd kicsit komolyabbra váltottam, mire feltettem a következő kérdést. - És hol születtél? - érdeklődtem, mert ha ő a semmiből rákérdezhetett az én őrzőségemre, akkor én is érdeklődhettem vele kapcsolatban.
Halk hümmögéssel, újfent szélesedő vigyorral fogadtam szavait. Lett volna kedvem hozzátenni, fűzni még ezt a dolgot, de kár egyenesen belefejelni a falba. Egyébként is!? Akkor hova lenne a móka? - Én, belőled? Ezt sem gondoltam volna... Úgy látszik, túlságosan is érdekellek, mint sem elsétálj. Ennek is ékes bizonyítéka az, hogy most kísérteted el magad. - húztam még, mert jól esett, és alapjáraton is így ment ez nálam. Olyan egyszerű volt kezelni minden szavát, mintha csak én írtam volna. Jó, ez így marha nagy túlzás, de azt hiszem erre a legjobb magyarázat az, hogy nagyon is egy húron pendültünk. Akár tetszett neki, akár nem. Nekem mindenképp. - Meztelenül? Jézus, hova gondolsz?! - természetesen, ezt én se gondoltam komolyan. Ugyan, nem meztelenül, csak kisgatyába, de pizsamába semmiképp. Mondjuk, jó párszor előfordult már, hogy csak úgy, natúrba, pőrén dőltem ágynak, fának, fűnek... ahol az álom ért. Mert... hát nem mindig büszkélkedhettem otthonnal... - Veheted. Annál többet árulsz el magadról. - vontam meg a vállam, és bár arcjátékom továbbra is a vigyor ékes skáláján mozgott, valahol a szavaimat komolyan szántam. Minden reakcióból lehet olvasni, minden rezdülésből - ha úgy tetszik. - Ami egyenlő azzal, hogy: velem. - vágtam vissza, kiforgatva őt, a szavait, és mindannak az értelmét, amit mond. Talán tényleg úgy gondolta, fene tudja. De van időm rá, hogy megfejtsem őt. Legalábbis, egy hamburger betermelése őrzői szinten: nem két perc. - Persze, mi másból? Mondom, hogy frankó a buci, ne aggódj már! - csíptem meg az oldalát játékosan; a távolban pedig már látszódni is kezdett a kis bódé színes, hívogató alakja. Az illatokról nem is beszélve, mondjuk én már a partról éreztem, de ez most nem is lényeges. - Aki főz rám? - kacagtam fel. - Jah-jah... a pizzás, a gyors kajás, meg Hank, a sarki étterem szakácsa. Utóbbi tényleg szarban szokott lenni, mikor háromfogást kérek ki egyszerre, de megoldja. - vontam meg a vállam, mit sem törődve azzal, hogy így már tökéletesen levonhatta, hogy nincs mellettem senki. Már Josh se, ami azt illeti... ezen pedig még rágnám magam, mielőtt bárkinek is áruba bocsájtom erről a gondolataimat. - Kísérőd? - villantottam rá íriszeimet. - Babám, szerintem még senkid se volt ennyire érett! - nevettem jóízűen, habár lehet mellé megyek a sztorinak. Elvégre, fogalmam sincs róla, hogy miként élt, vagy épp éli a mindennapjait. Simán becsúszhat nálam jóval idősebb egyed is az életébe. Abszolút nem kizárt. - Nem, nem mondták. - apró, szórakozott grimasz szökött fel az arcomra. - Tudod, ha ennyi idősen még normális vagy, inkább az a furcsa. - ezúttal komolyan beszéltem, finoman. Legfőképp: őszintén. Nem hinném, hogy ennyi lenyúzott év után akad még egyetlen olyan farkas is, aki nem stikkes valami úton-módon. Az enyém még elviselhető is, hogy úgy mondjam... - Valami kunyhóba. Azt mondják. - kacagtam újra, de aztán visszavettem egy fokkal a hülyeségből. - Ír vagyok, ha ez érdekelt. - pillantottam vissza rá, miközben ellépve mellőle kanyarodtam be a bódé elé, amit időközben elértünk. - És, mint jó Ír, meghívlak egy hambira. - kacsintottam rá, majd a pult mögött magasodó, vézna fickóra terelődött a tekintetem. - Hello. Két megát kérek. Ketchup, mustár, majonéz tuti lesz rá. Aztán... Kérünk bele: sajtot, salátát, uborkát, paradicsomot... - átpillantottam Cel-re - Hagyma kell? - ha igen, hát kértem, ha nem, úgy mindkét burgerből hanyagoltattam. - Iszol is, vagy majd a nyálad nyeled? - léptem vissza mellé, kicsit félre állva a bódé szájából.
- Ne vedd magadra! - legyintettem egyet könnyedén, oldalra sandítva rá közben. - Pusztán annak bizonyítéka, hogy érdekel, hogy lett társaságom. Ennyi! Hogy ez éppen te vagy, az csupán merő véletlen... - ez nem volt teljesen igaz, hiszen valójában egy kicsit azért mégis örültem, hogy összefutottunk. - Amúgy sincs még a városban túl sok ismerősöm, így ha véletlenül összetalálkozom eggyel, ki kell használni a kínálkozó lehetőséget! Néha hiányzik, hogy valakihez hozzászóljak, aki nem a családtagom! - fűztem még hozzá, hogy értse a lényeget. Bizonyára sikerült felfognia, hogy mit akarok mondani, így bárhogy vesszük is őt, tényleg örültem, hogy nem kell egyedül sétálnom. Kezdetben tetszett, de akkor jöttem rá csak, hogy mennyire magányosnak érzem magam, amikor összetalálkoztunk a parton. - Fogalmam sincs! Csupán a legtöbb férfiból indultam ki... - nem mintha annyira tudnám, hogy a legtöbb férfi miben alszik éjszakánként, de tippnek talán nem volt olyan rossz. A filmekben is sokszor így van, bár akivel én osztottam meg az életemet, arra pont nem ez volt a jellemző. Általánosítás... hogy én mennyire gyűlölöm! - Azzal, hogy sértőnek találom, amiért számodra csoda számba megy, hogy valaki megpróbálhat közeledni felém? - kérdeztem vissza csodálkozva, még a szemöldököm is megugrott egy kicsit. - Nézd, Alec, ezzel nem magamról árulok el többet, pusztán megerősítem azt a tényt, hogy kívül-belül nőből vagyok! - mosolyodtam el szelíden. - Minden nőt sértene... - tettem még hozzá, mintegy mellékes magyarázatként. - Nem! - vágtam rá egyből, majd hosszan kifújtam a levegőt. - Oké, hagyjuk! - emeltem meg a kezeimet megadóan. - Nem fogok belemenni ebbe a játékba veled! - el is határolódtam a témától, mielőtt sikerülne saját magamat is zavarba hozni. Még úgy is, hogy alapvetően egyáltalán nem vagyok az a típus, aki könnyen zavarba jönne. - Mit tudom én, Alec! - forgattam a szemeimet türelmetlenül. - Sok helyen csak ilyen vacak fagyasztott húst használnak! - vonogattam a vállaimat. Nem beszélek én hülyeségeket, szerintem teljesen jogos volt a kérdésem. Azért válaszul az oldalba csípésére - aminek hála kicsit megint megugrottam a csiklandósság végett -, én játékosan meglöktem a karjánál taszítva egyet. - Igen. - biccentettem a visszakérdezésre, és egyszerűen nem értem fel ép ésszel, hogy mi ilyen mulatságos ezen. - Ahá! Értem! Nem gondoltál még rá, hogy sokkal egyszerűbb lenne magadnak főzni néha? - érdeklődtem bájos mosollyal, közben azt is sikerült megállapítanom, hogy bizonyára nincs senkije. Vagy, ha mégis, akkor nem éppen házias nőszemély. Nem is értettem teljesen, hogy miért érdekelt ez annyira, mikor semmi közöm hozzá. Ezen még gondolkoznom kellett egy kicsit. - Kísérőm. - ismételtem el a szót, amíg meg nem toldotta a mondandóját még egy mondattal. - Na, jó... - adtam be a derekam végül, és én is nevetni kezdtem vele. - Azt hiszem, hogy igazad van. Tényleg nem voltam még ennyire túlérett fickóval! - erősítettem meg végül, én is jóízűen kacagva. Azért vicces volt az elgondolás, csupán apának nem nyerte volna el a tetszését nagy valószínűség szerint. De ez most nyilván mellékes. - Fogalmam sincs, mire gondolsz, én sosem leszek ennyi idős. - így aztán nem tudhattam, hogy mennyire normális egy ilyen idős farkas, vagy éppen mennyire van híján az ép elmének. - De ha belőled indulok ki... - nem fejeztem be a mondatot, a célom csupán a piszkálódás volt, semmi több. Közben szerencsére elértük a büfét is, éppen időben. Már kezdett nagyon panaszosan korogni a gyomrom, főleg miután út közben megéreztem a felénk szálló illatokat is. - Igen, ez érdekelt! - bólintottam végül mosolyogva. - Tényleg?! - annyira azért nem lepődtem meg, de azért maga a gesztus nagyon jól esett. - Nahát, köszönöm a meghívást! - megajándékoztam cserébe egy igazi, szívből jövő mosollyal is. - Lassan le is veszel a lábamról a végén, te jó Ír... - kuncogtam az orrom alatt, tekintetem azonban már a pultot vizslatta. - Igen, minden mehet, csak a hagyma nem. - erősítettem meg a rendelés helyességét. - Még inni is kapok? Ezt nevezem! - arcomon barátságos, kedves mosoly tanyázott. - Akkor ebben az esetben valami teát szeretnék! Mondjuk zöldet. - határoztam el magam. Egy jó kis Lipton jeges tea mindig jól jön, és hátha lesz belőle itt is. - Sokat vagy a városban? - érdeklődtem addig, amíg a burgereink készültek.
- Sose tenném. - vontam meg egyik szemöldökömet játékosan, ahogy lapos pillantást vetettem Cel-re. Részemről teljesen érdektelen volt, hogy épp én lettem a társasága, de ha már így alakult, nyilván én sem vetem meg a szórakozást. Főleg, ha az elme ilyesfajta húzása még célt is ér! - Értem én, rilex. Nem kell túlmagyarázni. Vettem a lapot. Nem vagyok sem apu, sem bátyus, még csak a jótékony- és egyben szemétláda unokatesó sem, aki halál unalom hosszabb idő után. - kacsintottam rá, próbálva a magam Alec-es módján elhumorizálni a dolgot. A lényeg, hogy ha nem is jól, de tűrhetően érezzük magunkat egymás társaságában, én pedig miért lennék valami - esetleges - jó elrontója?! - A legtöbb férfiból? - kérdeztem vissza értetlenkedve, habár túlnyomórészben megint csak a hülye fejemet játszottam. - Kinek mi. - vontam meg végül a vállam, nem kívántam ebbe részleteiben is belemászni. De nem is volt rá szükség, hiszen a következő kérdése akaratlanul is megindította a nyelvem. - Ugyan már, Cel. Semmi sértő nincs ebben. - pillantottam át rá, ajkaimon kedélyes vigyor pihent. - Elvégre nézz magadra! Ha már kívül-belül... - tártam szét a karom, némileg felé fordulva, hogy így is nagyobb hatást tudjak kelteni - Csinos popsi, karcsú derék, feszes cicik... akár a youporn. Csak emészthetőbb kivitelbe! - elemeztem őt végig, még némi rásegítésként mutogattam is az emlegetett testrészeire - na, csak érzéssel - Minden patent, minden egyben... Wah, kellene rád a felirat, hogy a te megtekintésed csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott. Na, meg a tizennyolcas karika is! - nevettem fel, miközben sarkamon át fordultam vissza egyenesbe. Veszi, aminek akarja, részemről nem bóknak szántam, pusztán levontam a szimpla következtetést róla. Nyilván a belső értékeiről nem tudtam volna így sziporkázni, tekintve, hogy annyira még nem ismerem őt. - Fú te, nő. Mondták már, hogy simán túlkattogsz?! - emeltem fel én is mindkét kezem, ahogy az övé is felfelé indult. - Csak szívatlak, ennyire ne vegyél komolyan. Még megijesztesz! - kerekedtek el riadalmat szimbolizáló íriszeim, hogy végül kacagásom okozta redők fessék át arcom játékát. - Jól van. Megnyugtatlak, itt nem vacak a hús, oké? - próbáltam visszavenni a hülyeségből, mert kezdett úgy tűnni, hogy kevésbé vevő rá, mint az eleinte hittem. Mindegy, nekem nem gond. Ettől még nem fogok kirohanni a ruhámból! - Valóban egyszerűbb lenne. - bólintottam, kábé' mintha mondjuk érdekelne is. - De... érezted már úgy, hogy: Isten tudja, mióta nem ettem és már csak arra tudok gondolni, hogy ha kijutok innen, jól teletömöm a hasam? Na... én mindig így érzem magam. Szóval, nem szarakodom inkább a konyhába, hanem rendelek. - félvállról beszéltem, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Pedig nem az, de félelmetes, ahogy az ilyen dolgok leperegnek rólam. - Ugye? - villantottam rá vigyorba futó fogaimat. - Na ugye! - húztam ki magam, mint valami görög isten. De hamar leejtettem a vállaimat, ezzel együtt tartásomat is elhagyva.
Miután megrendeltem a kívánt minőségű hamburgert két személyre, és még valami lónyálat is sikerült mellé párosítanunk, újra Celeste felé emeltem tekintetemet. A várakozás könnyebb társaságban, kivéve, ha a farkas hasa korog, mint az állat! Szerencsére, itt erről, most nem volt szó, így egyszerűen ment a másikra való odafigyelésem. - Nos, levettelek már a lábadról? - vigyorogtam, már-már megszokottan, ahogy egyik könyökömmel feltámaszkodtam a pult szélére. - A városban? Változó... Ma az ejakulációról volt egy konferencia, de mire odaértem, mindenki elment. Úgyhogy ez egy kivételes alkalom, hogy belém botlottál! - természetesen nem volt így, de ennyi idő alatt talán már sikerült annyira kiismernie, hogy tudja, megint csak a hülyeséget tolom. Azért korrigáltam végül: - Itt melózom amúgy, hogy megtűrjön a falka. Ez pedig azért változó, mert mindig előző héten tudom meg mennyi napot kívánnak a képemből látni. - nekem ez érdekeltelen volt, a meló az meló, és még szeretem is, szóval... jobb, mintha megint a rosszaságon törném a fejem. Mondjuk, abból is jut ki bőven, szó se róla...
- Így van! - bólogatással erősítettem meg. Bizony akárhogy nézzük is, nem volt a rokonom, és ez határozottan üdítő volt számomra. Szeretem én, hogy egy városban élünk, csak néha kellett mások társasága is, mielőtt teljesen bekattannék. - Te egészen szórakoztató társaság vagy... - nem akartam az amúgy is hatalmas egóját növelni, de most miért tagadtam volna? Nyilván, ha nem így lenne, akkor nem sétálgatnék vele szívesen, hanem megpróbáltam volna elkerülni, amint tudom. Itt azonban nem erről volt szó, úgyhogy kár is lenne tagadni. Csupán biccentettem egyet azzal kapcsolatban, hogy melyik férfinak mi jön be, alvás szempontjából. Ebbe nem túlzottan kívántam belemenni még jobban, de azért valahol az elmém rejtett zugában elkezdett motoszkálni a gondolat, hogy vajon ő hogyan fest alváshoz öltözve. Úgy igazából, nem elviccelve a dolgot, amiből semmiféle következtetést nem tudtam levonni egyébként. - Azt majd én eldöntöm! - vágtam vissza, felszegett állal. Persze nem volt igazi a sértettségem, csak én is rátettem egy lapáttal, és kicsit túljátszottam a dolgot. Csakis azért, mert ő is folyton cukkolt valamivel. - Mégis honnan tudod, hogy milyen vagyok ez alatt a nagy kabát alatt? - kérdeztem felvont szemöldökkel, hiszen csakis kint találkoztunk még eddig, így nem láthatott a téli harci díszek nélkül, amik általában jótékonyan takarták az amúgy egészen jól jellemzett alakomat. - De egyébként nem tévedtél sokat... - húztam egy kicsit azért. Ha beköszönt a tavasz, úgyis fog lengébb öltözetben is látni engem. - Oké, ezzel most egy kicsit javítottál a helyzeteden! - nevettem el magam én is, bár a tizennyolcas karikás dolog talán már kicsit sok is volt. - Nem, de tisztában vagyok vele! - bólintottam a túlkattogást illetően. - Azt hiszem, hogy egy kicsit mind hajlamosak vagyunk rá, legalábbis az átlag. Egyébként pedig szeretek beszélni! - vontam meg a vállaimat nemtörődöm mozdulattal. Erre rájöhetett volna már eddig is, és nem fogok csak azért csomót kötni a nyelvemre, mert neki az jobban tetszene. Még mit nem! - Jó! - nyugtáztam a hússal kapcsolatos infókat, kissé tényleg megnyugodva. Oké, hogy meghív, de nem szívesen ettem volna meg valami mű vacakot, amit húsnak titulálnak, természetesen mindenféle ok nélkül. - Hát, te tudod... - hagytam rá jobb híján. Végül is, azt eszik, amit akar. Nem feladatom nekem gondoskodnom róla, és lelki ügyet csinálni ebből az egészből. - Ha lakható lesz a házam, néha beugorhatsz és talán kapsz valami normális ételt! - ajánlottam fel, mintegy mellékesen. Azt ugyan nem mondanám, hogy profi szakács vagyok, de szerettem próbálkozni, szerintem nem is ment olyan rosszul, és bármit kipróbáltam szívesen. Ez pedig puszta figyelmesség volt, én ilyen típus vagyok. - Jó-jó! - nevetve ráztam a fejemet, ahogy pózba vágta magát. Elég vicces látványt nyújtott, még akkor is szinte a lelki szemeim előtt volt, amikor már a hamburgereinkre várakoztunk a bódé mellett szobrozva. - Alakul a dolog! Bár be kell, hogy valljam, a pucér ír segged látványa volt az, ami igazán nagy hatást tett ma rám... - viccelődtem csupán, amit a szélesedő mosolyom is könnyedén elárulhatott neki. - Ó, értem! Nem tudtam, hogy ilyesfajta érdeklődési köröd van! - sejtettem, hogy most is csak szórakozik velem, mert poénosnak találja a dolgot. - Egyébként akkor úgy látszik, hogy sokszor van kivételes alkalom, hiszen már nem először futottunk össze! - mondtam még az előtt, hogy kicsit komolyabbra vette volna a figurát. - Ja, értem! - bólintottam, szemeimben kíváncsiság szikrája csillant. - És mivel foglalkozol? - eddig még sosem került szóba, így nyilván megkérdeztem, ha már így hozta a sors. - Lehet, hogy majd meglátogatlak egyszer! - vigyorodtam el végül, vele szemben támaszkodva rá a pultra, fejem pedig oldalra billent egy kicsit.
Mosolyra húztam a számat, még ha kevésbé sem akartam a tudtára adni, hogy amúgy tetszett, amit mondott. Elvégre, elég ritka, ha valaki szórakoztató társaságnak tart, ezt be kell lássam. - Ráéreztem. - búgtam sziszegősen; ami az alakját illeti. Pasi vagyok, nem betonoszlop. Kabát is alatt képes vagyok levonni, hogy kb' milyen arányokkal rendelkezik. - Látod, tudok én. Pedig javíthatatlan vagyok! - szórakoztam még egy kicsit, habár már kevésbé sem olyan élcesen, mint a kezdeti nekirugaszkodásnál. Egyébként sem akartam én sértegetni. Azzal nem sokra mennék, és mivel még a társaságát is szimpatikusnak találom, így pláne nem! - Igen, a nők már csak ilyenek. - somolyogtam az orrom alatt, ahogy tekintetéről az előttünk vonuló poros utat kezdtem el fürkészni. Nem jártunk már messze, a gyomrom pedig már bőven berendezkedett a hamburgerre, úgyhogy ha nem ér az újabb kijelentés, talán bele is feledkezem a magam okozta lappangó éhség érzetébe. - Hm? - kaptam át rá a pillantásomat, majd ajkam felfelé ívelő görbéje árulta el, mennyire értékelem a szavakat. - Ó, szóval áthívsz? Ej, nézzenek oda! Még azt hiszem, bejövök! - kacagtam, magam sem gondolva - teljesen - komolyan a dolgot. - De tudod mit? Miért is ne?! Jóhogy. Naná, hogy átmegyek! Szeretem a sült oldalast, amúgy... - enyhe játékos célzás, semmi hátul festő. Ezzel is inkább az idétlen dumám jeleskedik, nem a komoly hangvétel. - Gondoltam. - majszoltam el a szavakat, mint valami cukorkát, ahogy komisz mosoly rajzolódott fel szám jobb szegletére. - Talán még lesz lehetőséged látni! - játszadoztam még, miközben a hátam mögött a nevemre dörmögésére lettem figyelmes. Karból, vállból fordultam, felmarkolva az elkészült hamburgereket, és a hozzá rendelt italokat. - Tea. - passzoltam át finoman az üveget, a fantát - amit magamnak kértem - pedig beleszúrtam a farzsebembe. - Választhatsz. - toltam arca elé a két megrakott, illatokban fürdő burgert. Igazából mindegy melyiket akarja, mert totál ugyanaz. Mindenesetre, ha az egyiket elvette, úgy én a másiknak estem neki. - Mivel, nem olyan sok ezeknek a találkozásoknak a száma, nyugodtan nevezhetőek különlegesnek. - mosolyogtam két harapás között, az arcom egy része akaratlanul is megmártózott a ketchupban. - Dealer vagyok. - hagytam rá, míg lenyeltem egy újabb falatot.[color=#00BFFF] - Mármint, Blackjack.[color] - csak, hogy értsük egymást, mert ez alatt bármit gondolhat. Lehet, hogy főállásban csempész vagyok, de drogokkal sosem foglalkozom. Amúgylagosan se... - Én osztom a lapokat, meg boldogítom a játékosokat... És persze, nagyon csúnyán elverem őket! - mert így volt, nevezzenek egoistának, akkor is! - Szeretsz játszani? - érdeklődtem, miközben előhalásztam a zsebembe rejtett üdítőt. Lezser, érdektelen mozdulattal húztam meg, majd raktam vissza a "helyére". - És te? Mivel űzöd a napokat? - ha már itt tartunk, engem is érdekelne mivel foglalkozik...
- Vagy csak a röntgen látás képességét fejlesztetted ki, és ezzel akarod palástolni? Ráérzéssel? - komoly arcot vágtam, kicsit még csücsörítettem is hozzá, szemeimet pedig hunyorítottam. Alig bírtam ki, hogy ne nevessem el magam, hiszen az egész csak vicc volt, ilyenre senki nem lenne képes. Legalábbis jelenleg nem tudtunk efféle képességről, bár nem lepett volna meg, ha idővel ilyesmi is kifejlődik. Sohasem lehet tudni a szőrösöknél, hogy mire lesznek képesek. A vérvonalak is csak kifejlődtek valahogy. - Az biztos! - vigyorodtam végül el, amikor közölte, hogy javíthatatlan. Oké, messzemenő következtetéseket hiba lett volna levonnom, hiszen nem is ismertem őt túlzottan. Így aztán fogalmam sem lehetett róla, hogy valóban így van-e, de az eddigiek alapján erre következtettem. Egyébként tisztában voltam azzal, hogy mi nők sem vagyunk éppen tökéletesek, ezért is mondtam. Bár én a magam részéről nem könyveltem el rossz tulajdonságként azt, hogy beszédes vagyok. Szerintem ezzel nincs is semmi probléma, legalább igyekszem szórakoztató lenni én is. - Azt hiszel, amit akarsz! - hagytam rá a dolgot. Egyébként nyilván tetszett, nem vagyok vak! - Egyszerűen csak figyelmes vagyok, és nem venném a lelkemre, ha esetleg éheznél... - legyintettem végül egyszerűen, ajkaim szegletében mosoly bujkált. - Nem mondom azt, hogy nagy szakács vagyok, de nem főzök olyan rosszul, és szeretek új dolgokat kipróbálni! - magyaráztam, a vállaimat vonogatva. - Hát, ha továbbra is megtartod ezt a szokásodat, hogy csak úgy villantod a város közepén... - hagytam lógva néhány másodpercig a mondatot. - Akkor biztosan! - zártam végül le, szélesen elvigyorodva. Más körülményekre eddig nem gondoltam, de persze soha nem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő. Egyelőre nekem még túl sok lett volna így hirtelenjében, hiába volt kedvemre való a társasága. Azért az apámnak nem szerettem volna eldicsekedni vele, hogy van egy új férfi ismerősöm, aki ráadásul több száz éves is. Főleg úgy nem, hogy ugyebár még mindig nem beszéltem meg vele sem az eljegyzésemet, sem azt, hogy még az előtt felbomlott, hogy ő tudomást szerzett volna róla. Néhány pillanatra bűntudat söpört végig rajtam, de gyorsan tovább is hessegettem. - Köszi! - a táskámba dobtam az üveget, addig is jó helyen lesz ott. - És ezt is! - futó mosolyt küldtem felé, miközben elvettem az egyik termetes burgert. - Valószínűleg nem fogom bírni megenni mindet, úgyhogy a többi rád vár majd! - figyelmeztettem előre, mielőtt beleharaptam volna. Egy jóízű hümmögéssel tudattam, hogy tényleg nagyon finom, és már haraptam is a következő falatot. Akárcsak ő, úgy én is összekentem magam némi ketchup és majonéz keverékével. - Azért lassan már rendszeresnek nevezhetjük! - motyogtam, amikor már nem volt teljesen tele a szám. - Tessék?! - egy kicsit azért lefagytam, bámultam is rá nagy szemeket meresztve, amíg hozzá nem tette a következő mondatot. - Ja, már azt hittem, hogy... - nem fejeztem be, szerintem mind a ketten tudtuk, hogy mi volt az, amire először gondoltam. - Szóval akkor gondolom a Golden Wolfban dolgozol, ugye? - tippeltem meg, valószínűleg jól. - Még sosem jártam ott. - csevegtem tovább, lassan már el is fogyott a hamburgerem fele. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy kezdtem jól lakni. - Mindjárt gondoltam! - nevettem fel, amikor a játékosok elverését ecsetelte. - Nem tudok! - vallottam be őszintén. - A kártyajátékok és én nem jövünk ki annyira jól egymással... - szerintem ez nem szégyen, én sem érthetek mindenhez. A következő kérdése azonban egyáltalán nem lepett meg, számítani lehetett az érdeklődésre. - Én pilóta vagyok! - árultam el a "nagy" titkot. Valószínűleg nem ez lett volna az első dolog, amire tippel, ha rám néz. Általában az emberek első hallás után meg szoktak lepődni, hiszen a kinézetemből teljesen másra szoktak következtetni. Szeretek meglepetéseket okozni. - A város szerződtetett nemrég, ezért is kaptam egy házat tőlük. Bár be kell vallanom, hogy elég romos, és jelenleg lakhatatlan állapotban van. Szerintem csak azt akarták, hogy valaki végre felújítsa azt a romhalmazt... - az utolsó falatot ettem meg, legalábbis amit még le bírtam nyelni. Kicsit többet ettem meg, mint a fele, de a maradékot leraktam magam elé, az Alecre várt. - Egyébként túra-, és idegenvezető is vagyok, így a kettőt együtt csinálom! - tértem vissza a foglalkozásomhoz. - Ó, tényleg, ha már itt tartunk, te nem ismersz véletlenül néhány embert, akik meg tudnák nézni a házamat? Szerelők, mesteremberek, ilyesmi... - soroltam, mert mostanában mindenkit megkérdeztem. Sosem lehet tudni, honnan jön a segítség.
Nem volt szó röntgen látásról, mindenesetre jót vigyorogtam a feltételezésen. Kellemes társaságnak bizonyult Cel, aminek - kivételesen - végtelenül örültem. - Igazán figyelmes vagy. - hunyorogtam, pimasz mosollyal ajkam szegletébe. Tetszett ez a "passzolgatás", és kár volna tagadnom, hogy jól éreztem magam. Manapság totál hullámvölgy az életem, szóval mellette sikerült kicsit fellélegezni. - Akkor majd adok egy esélyt, hogy megvillogtasd nekem is azt a nem túl nagy szakács tudást. De újításként, kérlek... ne valami vega cuccot dobj össze. Farkas vagyok, nem kecske! - kacagtam csak, azért azt nem feltételeztem, hogy ilyennel szolgálna, ha netán úgy alakulna tényleg, hogy átnézek hozzá egy-két... jó falatra. - Nem, ennyire nem vagyok polgárpukkasztó. Esetleg egy másik formában. - kacsintottam rá, cinkos vigyort villantva. Húztam, mert jól esett, és mert végtelenül vevő volt rá - semmi para, semmi sértődés. Tetszett, és kész.
A bódénál sem szaladt el a jókedv. Sem tőlem, se tőle... mondjuk kétségtelen: sokkal - ha még lehetett - jobban éreztem magam az első falattól, amit sikerült legyűrnöm a torkomon. - Ühm... Máris hizlalnál, kicsi? Még el se vettelek... - mértem végig szórakozottan, nyelvemmel csettintve egyet, ahogy lenyeltem az újabb adag burgert. Egyik könyökömet feltámasztottam a bódé végéhez ívelő pultra, a másikkal pedig szorgosan szorongattam a tenyerembe gőzölgő, friss hambit. Tekintetem Celesteé volt, szinte ittam, faltam a pillantását, amint az visszatükröződött az enyémbe. - Igen, ott. - bólintottam is, mert nem voltam benne biztos, hogy a nyelvemen bukfencező kajától túlzottan érthette a szavaimat. - Pedig nem nagy dolog. Főként szerencse, ha nem megy a matek. - vontam meg a vállam. Részemről nem ebből éltem, de ezt nem kívántam most még az orrára kötni. Bár, nem biztos, hogy valaha leinformálom őt a sötétebb ügyleteimről... ez jövő-függő. - Wow. - majdnem a falatot is kiköptem a számból; pedig az utolsó volt! - Pilóta!? Az komoly. Most megleptél. - dörzsöltem össze két tenyeremet, hogy lemorzsoljam az ott maradt maradékot. Végül egy húzásra eltüntettem az üdítőm tartalmát is. - Egy kicsit ez, egy kicsit az. Vágom. - dőltem hátammal a bódé oldalának, egyelőre még nem markolva fel a megmaradt ételt, amit Cel már nem bírt megenni. - Hááát. - gondolkodtam el egészen komolyan, de zsákutcába futottam. - Nem rég vagyok a városba. Fél éve. Kábé'. Szóval, nem. Sajnos nem. Mondjuk én értek ehhez-ahhoz, de nem garantálom, hogy jól jársz velem! - nevettem el magam, ahogy ellökve magam, Cel felé léptem. - Ránézzek? - vonogattam meg parányit a szemöldökömet, ahogy egész közelről pillantottam le rá. - Legalább levehetsz a lábamról, azzal a főzéssel. Hm? - duruzsoltam, persze megint csak szórakozottságból. Félig... legalábbis.
- Igyekszem beilleszkedni az új helyen! – mosolyogtam ártatlanul. Nem erről volt szó, bár van egy részem, ami tényleg ennyire figyelmes. Inkább csak őt akartam kicsit cukkolni ezzel, hogy ne higgye azt, hogy ennek bármi jelentése volt. Persze kár lett volna tagadni, hogy a fél várost nem hívom meg vacsorára, és ez csak és kizárólag a sziporkázó személyiségének szól, ki azonban nem akartam mondani, már így is elbízta magát. - Hagyd már abba! – böktem meg játékosan a karját, nem túl erősen. – Én sem vagyok vega attól még, hogy szeretem a zöldségeket, meg a salátát! – mondtam ezt úgy, hogy egy hatalmas hamburger volt előttem, aminek a felét azért be is faltam, nem kellett rá kényszerítenie senkinek. – Mondjuk, lehet, hogy nem állna rosszul a kecske szarv, talán még mekegni is elkezdesz, ha etetlek egy kis zölddel! – billentettem oldalra a fejemet, ajkaimon széles mosoly futott végig a pillanat tört része alatt. – Sehogy ne mutogasd a feneked, Alec! Nem tenne jót a virág lelkemnek még egyszer, és a végén még tényleg pórázt kell, hogy csatoljak rád! – öltöttem nyelvet, csak úgy a móka kedvéért. - Az lehet, de olyan kis ágról szakadt, elesett fiúnak látszol, mint aki nem evett már hetek óta. Gondoltam, mielőtt elveszel, legyen valami normális formád. – nem vagyok szívbajos, egyből értem én a tréfát, még ha kicsit savanyú is lett a szám íze a házasság emlegetésétől. Nem tudhatta, hogy nagyon rossz témába kap bele egy poénnal, így nem is sértődtem meg rá. Csak a szívemre telepedett rá a mázsás súly pár pillanatig, de fogalmam sincs, hogy mennyire érzékelhette az én hangulatváltozásomat. Reméltem, hogy nem túlzottan. A szavaim legalább önfeledtek és lazák voltak, nem úgy, mint az érzéseim, és a Joe-val kapcsolatos rossz emlék. - Nem tudom, engem más dolgok kötöttek le mindig is, még kaszinóban is alig jártam egyszer vagy kétszer… - vonogattam a vállaimat. Oké, a matekkal sosem volt bajom, bár nem a kedvenc tantárgyam volt az iskolában, az tény. És, mivel a szerencsében már rég nem bíztam annyira, így inkább nem tettem fel a csekélyke pénzem játékra, helyette a házra szántam minden filléremet, hiszen nem két dollár lesz a felújítás. – De hozzád talán majd benézek, ha olyan hangulatom lesz! – ígértem meg, hirtelen ötlettől vezérelve. Hogy végül valóra váltom-e, vagy sem, azt még nem tudtam egyelőre. - Hé, azért nem szeretnélek itt mindenki előtt szájon át lélegeztetni! – vigyorogtam rá szélesen. Sejtettem, hogy meg fog lepődni a foglalkozásom hallatán, de azt nem, hogy ennyire. – Gondoltam, általában az emberek nem ezt nézik ki belőlem, de hidd el Drága, elég jól értem a dolgom! – kacsintottam vidáman. – Szeretem a jövés-menést, meg az izgalmas dolgokat. Kell a pörgés, a mozgalmas munka. Azt csinálom, amit szeretek! – közben én is megtörölgettem a kezemet, majd ittam a teámból, amit tőle kaptam. Milyen nagylelkű őslovag! - Hm, valamiért azt hittem, hogy már régebben érkeztél… - vallottam be őszintén, kicsit összeszűkültek a szemeim is. – Bár hozzám képest még mindig előnyből indulsz ilyen tekintetben. Túl friss husi vagyok még ezen a vidéken! – tártam szét a kezeimet, jelezve azt a bizonyos vidéket. – Ez nem volt túl meggyőző ajánlás, szerintem még gyakorold! – nevettem vele én is jobb híján, hiszen kár lett volna sírni ezen. Valahogy úgyis alakul majd, és megoldódik a helyzetem, a lakhatással pedig most sem volt különösebben probléma. - Azt megköszönném, de csak akkor nyúlhatsz bármihez is, ha biztosan tudod, hogy képes vagy megcsinálni! – kötöttem ki máris. – Miből gondolod, hogy le akarlak venni a lábadról? – kérdeztem felugró szemöldökkel. – De rendben, egyéb fizetségre azonban ne nagyon számíts érte! Így is vállalod? – kérdeztem komolyság látszatát keltve, állva a közelről jövő pillantást. Kicsit még előre is hajoltam, szinte egy lehelet választott el tőle. - Egyébként úgyis leveszlek a lábadról, még a nem tökéletes főztömmel is! - súgtam oda kacéran.
Sosem rossza, ha valaki igyekszik a helyzetéhez akképp alkalmazkodni, ahogy képes rá. Ez mindenképp dicséretes dolog Celben, még ha nem is avatom be ezen gondolatokba. Helyette csak követtem tekintetének irányát, ajkának mozgását, mikor szóra nyílt. - Jóóól van, na! - kacagtam fel, ahogy kijjebb is húztam magam, mint valami idétlen rugany bábu. - Nem vagy vega, vágom. Csak húzlak. - böktem meg vállammal játékosan. Ellenben a következő kijelentése nem hagyott nyugodni. A vérem rosszabb, mint az átlag, és biztos, hogy nem nullás, mert nem vagyok amúgy se adakozó, sem édes. Méreg nyelvre szegtem fel szavaim, ahogy kaján vigyort formált fel magára a képem. - Te... kezdem egyre jobban úgy érezni, hogy magadnak akarsz. - búgtam, elnyújtott szavakba öntve mondatomat. - Vagy csak simán szimpatikus a gondolat, hogy minden szarral meg akarsz etetni, egyszemélyes felvigyázásban? - kacérkodtam, hogyne csináltam volna már?! Egyszerűen adta magát a dolog, az ő labdáit pedig igen csak jól esett lecsapkodni. Pláne, mert nem vagyok vak... tetszik nekem, nincs vita. - Pórázt? Jó, most már végleges. Kellek neked... - ingattam a fejem, noha felharsanó nevetésem elmosta szavaim végét - Ne aggódj, nem sűrűn mutogatom magam. - kacsintottam rá, szórakozottan vigyorogva tovább. - Ja, hogy vannak szabályok is... ejjjj... akkor még időben vagyok, ha kitáncolok ebből a frigyből! - hajoltam el, szinte hátráltam, mint aki tényleg kétségbe esett. Természetesen nem volt így, szóval a távolodásom is csekély, szinte pillanatnyi, mert már vissza is illesztettem magam az eredeti helyemre. Vele szemben, nem túl távol. Épp jó így. - Azt jól teszed. Mondjuk a Golden nem egy nagy szám, de én örülök, ha ismerős arcot látok. - mondanám, hogy neki örülnék, de nem adjuk addig alá a lovat, ameddig nem muszáj. - Dehogynem. Szeretnél. - bólogattam, serényen. Nyilván nem állt szándékomban elájulni, főleg nem attól, hogy mivel foglalkozik. Mindenesetre rényleg meglepett. De ez is tetszett, hogyne tetszett volna. Elég belevaló dolog fenn repkedni! - Nem vitatom, hogy tudod a dolgod. És addig jó, míg szereted azt, amit csinálsz. - egész hangulatos voltam, magamat is lenyűgözöm lassan. Igazából jó dolognak tartottam tényleg, hogy így szereti, és így tud mesélni arról, amivel a napjai nagy részét tölti. Én ezt nem mondhattam el, már rég nem. Jobban felvillanyozott a csempészés, amit már jó pár hónapja nem csináltam, mint az, hogy a kártyákat igézem, mint egy barom. - Nem volt tervben, hogy itt maradok. - tettem hozzá, mintegy értektelenséggel, ahogy megvontam a vállam. - De, azt hiszem most már maradok... - sok minden el kezdett kötni ide. Főleg emberek, barátok, akiket még egyszer nem szeretnék elveszíteni. Persze, Josh távozása nem volt a pakliban... de most már ez ellen nincs nagyon mit tennem. - Ezen kár aggódnod. Nem szokásom tesztelni magam. - löktem el magam a büfé oldalától - Menjünk közben. - hívtam őt, fejemmel is jelezve az eltávra irányuló megindulásomat. Ha pedig jött, úgy mellette lépdelve kezdtem el távolodni a hamburger megszokott illatától. - Vállalom, legyen. Maximum fizetsz... - mértem végig, mint valami kiéheztetett hiéna - másként. - rántottam vigyorra a szám. - Fogadni is mersz rá? - már, hogy képes levenni a lábamról, egyébként is...
- Nem szeretem, ha kötekednek velem! – jelentettem ki végül durcásan, de ajkaimon csakhamar végig is futott egy jókedvű mosoly. Természetesen ez nem volt teljesen igaz, mert nem vettem magamra és kedveltem a tréfát is. Egészen egyszerűen jól esett visszavágni azzal, hogy esetleg megsérthet vele. Bár nem ringattam magam afféle hiú ábrándokba, hogy ez megakasztaná vagy érdekelné őt. - Vagy csak te szeretnéd ezt belém beszélni… - vonogattam a vállaimat látszólag könnyedén. Attól még, hogy tetszett – mert ez tagadhatatlan tény -, még nem éreztem úgy, hogy szükségem lenne akárcsak egy futó viszonyra is. Persze az ilyesmit úgysem mi irányítjuk, ha úgy lesz, akkor nem fogok nemet mondani, de jelenleg nem szerepelt a terveim között. Nemhogy kisajátítsam magamnak! Éppen egy farkast reguláznék meg, és vernék láncra? Szerintem nem lenne olyan egyszerű helyzet. Márpedig sokaknak a kapcsolat egyet jelent a börtönnel. - Kellesz-kellesz… - hagytam rá, majd játékosan, kedvesen megütögettem az arcát. – Mint púp a hátamra! – nyelvet is öltöttem rá, hogy teljes legyen az incselkedés. – Ha mégis bevisznek a sittre, úgysem hozlak ki. – figyelmeztettem előre, már ami a magamutogatást illeti. Nem sajnáltam én másoktól a látványt, de azért elég nagy feltűnést keltene, és az már lehet, hogy gond lenne az őrzők számára is, nem csak nekem. - Szabályok mindig és mindenhol vannak, ezt jobb, ha tőlem tudod! – oldalra billentett fejjel figyeltem, ahogy igyekezett elhátrálni tőlem. Sejtettemén, hogy csak poénnak szánja, ezért is nem sértődtem meg. Maximum csak azért volt kicsit keserű a szájízem, mert egyszer már volt valaki mellettem, aki szintén kihátrált még „időben” a tervezett frigyünkből. Legszívesebben visszamentem volna, hogy jól megverjem Joe-t a csalódottság miatt, ami belülről mardosott, de nem ilyen típus vagyok. Elhagyott, hát hagytam én is. - Na, majd akkor azt is felfedezem. Nem árt mindent jól megnézni, ami itt van, és még nem volt lehetőségem tüzetesebben körülnézni. Például ezt a büfét sem ismertem, de hála neked… - széttártam a két kezemet, ajkaimon széles mosoly pihent, úgy néztem rá csillogó szemekkel. – Ne aggódj, majd nem leszek rest szólni, ha a nyelvemet a szádba akarom dugni. – nem mintha a szájon át lélegeztetéshez erre lenne szükség, de hát mind a ketten tudtuk szerintem, hogy én sem pont arra gondoltam már elsőre sem. Azért vicces szituáció lett volna, annyi szent. – Én is így gondolom. Te is szereted? – dobtam vissza a kíváncsi kérdést, mert érdekelt. - És miért döntöttél úgy, hogy maradsz? – igazából nem vagyok egy kíváncsiskodó típus, aki beleüti az orrát mások dolgába, de mivel ismerkedtem vele, gondoltam egy ilyen kérdést nyugodtan feltehetek neki. Maximum nem válaszol, én meg nem sértődök meg miatta. Nagyon megértő tudok ám lenni, ha arra van szükség. – Oké! – vontam meg a vállaimat, aztán én is megindultam mellette, felvéve a tempóját. – Másként, mint a kaja? Kétlem! – vigyorodtam el én is, noha értettem a célzást. Szándékosan nem akartam rá reagálni. - Ha azt mondanám, hogy igen, az nagyon nagyképűen hangzana. Szóval inkább nem fogadok, ez csak afféle megérzés. – vontam meg a vállaimat. – Szerintem remek úton haladok, kár is tagadnod! – most én voltam az, aki játékosan megbökte a vállát.
- Ha tudnád, hogy sitten vagyok, megőrülnél, ez biztos! - se. Persze, a jog még mindig fenntartva, hogy huzakodjak vele, ha már ő is ezt teszi, és nagyon szépen bele is ment a játékba. A szabályokat pedig épp oly ívesen szokásom leszarni, mint minden mást. Mindenesetre ezt az apróságot már meghagytam magamnak, nem kell úgy se mindenről tudnia. - Ez a büfé nem akkora szám. - mutattam vállam fölött - vissza - a bódéra. - De a hamburgerük tényleg jó. - és ezt már Cel is megtapasztalhatta, szóval nem akartam tovább forszírozni a dolgot. Közben elindultunk, talpam alatt halkan sercentek fel az ösvény kövei. - Szólni? - pillantottam át rá. - Inkább csináld, mint beszélj róla. - villantottam egy sok fogas vigyort, miközben néhány kószáló tincset arrébb tessékeltem a szememből. - A munkámat? Néha. - vontam meg a vállam könnyelműen. - Igazából nem nagy cucc. Terítem a lapokat, számolok, nyerek... Sokszor már inkább unalmas. - ehhez képest a csempészés már sokkal nagyobb móka! És, mivel a veszély az életem része, szó se róla, hogy nagyon is hiányzik... - Van néhány barátom itt. Miattuk. - egyenlőre nem akartam szélesebben beavatni, hogy ennél többről is van szó. Van, amit nekem kell elrendezni. Egész jól éreztem magam, az utóbbi időben nem is volt talán nagyon olyan alkalom, ahol ne agyaltam volna, ne kattogtam volna megállás nélkül. Most van. ÉS ez nagyon jó. - Kétled? Hmmm... akkor ezt még átgondolom! - nyilván nem, és ha tudok még szívesen is segítek. Kivételesen - nem mondhatnám, hogy alapjáraton ez erényem volna. - Tökéletes úton haladsz! - vágtam rá, kacagva. - Én pedig arra haladok tovább. - intettem el jobbra, képletesen, noha tényleg arra kellett vegyem az irányt. - Ha mondasz egy címet, és időpontot, ott leszek. - utaltam itt a lakásra - Vagy elkérheted a számomat is. - búgtam szórakozottan, kicsit az arcába is hajolva. Ha számot cseréltünk, úgy átadtam neki a mobilom - cserébe az övéért - és bepötyögtem az adott karaktereket. Még egy képet is selfie-ztem neki - értelemszerűen idétlent -, csak hogy örüljön, majd ujjaim között megpörgetve a készüléket adtam vissza neki. - Aztán, ne zaklass mert rosszat álmodtál, és nem volt kit hívni! - viccelődtem még, majd ha nem volt tovább... úgy néhány métert még felé fordulva, hátrálva haladtam, hogy végül kisebb szalutálást követően pördüljek meg sarkamon, a táskámat lezser mozdulattal a hátamra vágjam, és magam mögött hagyjam Celeste-t. Jó kis találka volt. Szükségem volt már rá...
- Lehet, hogy kedvesnek és segítőkésznek tűnök Alec, de azért nem vagyok Teréz anya! – szegtem fel az államat dacosan. Ugyan már, miért izgatna engem, hogy ő sitten van? Jó, ha megtudnám, akkor biztosan meglátogatnám. Sőt, szavaimmal ellentétben talán még ki is hoznám, de azért mertem remélni, hogy erre nem lesz szükség. Különben sem sikerült még eldöntenem maximálisan, hogy megérdemelne-e ilyesmit. Alig tudtam róla valamit, ismeretlenekkel pedig nem teszünk csak úgy jót, akkor sem, ha formás segge, és szépen csillogó szemei vannak. - Teljesen mindegy! A lényeg, hogy tudom, hogy itt van. Ha meg nem akkora szám, más helyek csak jobbak lehetnek… - gondolkoztam hangosan, leginkább magamnak címezve a szavakat. Ha mást nem, akkor meg főzök majd magamnak, vagy időnként hazamegyek. Anya biztosan csak örülne neki, ha ő főzhet rám, de természetesen nem vártam el, és rászorulva sem voltam egy pillanatig sem. Ha minden kötél szakad, ott van az egyetemi menza, ahol tudok magamhoz venni némi szilárd táplálékot is. - Jól van, Mr. Szívtipró! – nevettem el magam. Én a magam részéről inkább beszéltem volna róla, mert egyelőre még nem mertem ilyenekre gondolni. Szórakozni rajta remek volt, de megtenni már egészen más lapra tartozott. Persze ezt eszem ágában sem volt mutatni neki, még csak az kéne, hogy tudomást szerezzen erről. Akkor aztán nem bírnám levakarni magamról a témát még ki tudja, hogy hány találkozás alkalmával sem. - Aha! – biccentettem arra vonatkozóan, hogy a munkájáról érdeklődtem. – Ez nem hangzik valami felemelően. És nem gondolkoztál még azon, hogy válts? – kérdezősködtem tovább, folytatva a remek ismerkedésünket. Persze lehet, hogy erre már csak később fogok választ kapni, de akkor sem zárkóztam el a hím elől. Ha kérdezett, akkor nagyjából én is feleltem neki. Legalábbis, ha úgy éreztem, hogy nyugodt szívvel megtehetem. – Ez teljesen érthető! – bólogattam megértően. – Engem a családom vonzott ide… - árultam el. Nem volt értelme a létezésüket tagadni előtte, mivel bármikor láthatott valamelyikükkel a városban kószálni. Ha nagyon akarná, akkor úgyis kiderítené, a nevem azért elég egyedi itt. - Köszi! – vigyorogtam vissza, aztán megtorpantam automatikusan, amikor a másik irányba mutatott. – Rendben! – nem voltam szomorú, amiért nem kísér haza. Nagylány vagyok már, hogy boldoguljak egyedül is, de hát ezt hangoztattam folyton otthon is. Azért elviseltem volna még egy kicsit a társaságát, ez kétségtelen. – Megbeszéltük! – jelentettem ki. – Vagy te kérheted el az enyémet… - hagytam rá. Lényegtelen, hogy végül ki kérte el, a számcsere megtörtént. Rögvest bepötyögtem a telefonszámomat, majd visszaadtam neki a készüléket. - Ne is álmodj róla, Alec! – szóltam vissza jókedvűen. – Úgyis te leszel, aki unalmában felcsörög az éjszaka közepén! – vagy majd meglátjuk. Nem állt szándékomban, de ki tudja, hogy mit hoz még a jövő. Pár pillanatig még figyeltem a távolodó alakját, aztán én is hazafelé vettem az irányt.
*A nyüzsgő floridai parthoz képest itt csend van, de nem csak ez különös a számomra. A csendhez hozzátartozik a hűvösebb levegő, a szürke felhők, és a magány érzése. A „csupasz” víz ami azt jelenti, hogy elvétve látok csak hajókat és a parton sétálók is elenyésző számban vannak. Kényszerű beletörődés az ittlétem, azt hiszem soha nem jutott volna eszembe, hogy akár csak nyaralni is eljöjjek ide, sőt! Nem is igazán hallottam Fairbanks városáról, érthető módon az sem érdekelt hol található, a térképen is csak akkor néztem meg amikor kijelölték a végső úti célt és elképedve konstatáltam, hogy létezik az isten háta mögött. Persze biztosan van ennél rosszabb is, nem kétlem, nekem mégis iszonyú nagy változás a forróság, a tenger sós illata és a forgalmas part nélkül. Itt még a vízparton is más az illat, és nem süllyedek a parti homokba mert a telitalpú szandálom talpa alatt kavicsok csikordulnak minden egyes lépésnél, a hang pedig a számomra hűvös széllel karöltve megborzongat. Néhány napja vagyok csak itt, gondoltam körülnézek, de azt nem hittem, hogy ennyire lehangoló lesz, nehezen szokom majd meg, de ha minden jól megy, csak pár hónapot kell itt töltenem….azt hiszem. Kérdéses, hogy a tárgyalás után hazamehetek-e, erről nem beszéltek, nem említették a tárgyalás utáni időszakot én pedig remélem, hogy nem csak azért mert nem bíznak abban, hogy nekem lesz tárgyalás utáni életem. Nem, erre nem gondolok, következetesen elhárítom az esetleges megölésem és az azzal járó halál gondolatát, különben megint rohamom lesz, az pedig eléggé feltűnő lenne még egy ilyen kies és csendes helyen is. Nem szabad magamra felhívni a figyelmet, mindenki potenciális végrehajtó a szememben, és hiába tart szemmel a „drága férjem” van az a helyzet amiből nem tudna kimenteni. Közel s távol nincs senki körülöttem, Big ügynök a kérésemnek megfelelően láthatatlan, talán egy bokorban lapul, vagy kavicsnak álcázza magát. Lehangoló, nem csak a látvány hanem a kedvem is, mintha egy börtönszigeten lennék, szabályok rabláncán, nincs magánéletem, nem mintha képes lennék a jelenlegi helyzetemben nyugodt szívvel bárkivel megismerkedni. Szóval ez most olyan parkoló pálya féle érzés, lógok a semmiben és várom, hogy a homokszemek leperegjenek a karcsúderekú üvegben, csendesen és lustán. Nagyon lustán. Elsodrok egy sötét tincset az arcomból amit a szél fújt oda, és a túlpartra nézek ami nem sokban különbözik attól ahol épp állok. Bokrok, fák szegélyezik a partot széles sávban, épp csak itt van egy kis hely a sétára. A kavicsok a lábaim előtt hívogatóan kacsintgatnak rám, szinte könyörögnek, hogy vegyem fel valamelyiküket és dobjam a vízbe, hogy hallgassam a csobbanást és lássam ahogy a felkavart víz gyűrűi egy szélesebben nyúlnak szét, hogy ugyanúgy eltűnjenek mint maga a pillanat. Lassan és biztosan kezdem elhinni, hogy egyedül maradok és nem kell attól aggódnom, hogy bárki a közelembe kerül, akiről joggal feltételezhetném, hogy az életemre akar törni. Minden pillanata az életemnek erről szól és ezen még Big ügynök sem tud enyhíteni, a félelem beleivódott a lelkembe, a gyanakvás elzsibbaszt és minden apró neszre összerezzenek. Félek attól is, hogy ez már nem változik meg soha, hogy a sikeres tárgyalás és Ramos elítélése után sem élhetek nyugodtan, hiszen a bosszú keze messzire ér, kinyúlik a rácsok között is, bárki megfizethető, vagy más módon rávehető olyan dolgokra melyeket amúgy nem tenne meg. Vagy itt ragadok, maradok Bessie és soha többé nem vehetem fel a kapcsolatot a családom megmaradt tagjaival, ami egyébként még mindig nem olyan rossz mint a halál; de vajon van-e olyan biztos? Kivételesen nem a gondolatra borzongok meg, hanem a hűvös szél miatt, ami az itt élőknek minden bizonnyal kellemes, hiszen ezt szokták meg, de nekem a 21 fok már tél és nem hoztam magammal kardigánt, sem egy sálat amit a vállaimra teríthetnék, így meg kell elégednem a kér karom ölelésével ami nem sokat segít. Haza kellene mennem, de amikor arra a lakásra gondolok ahova bedugtak egy rendetlen pasival, nem éppen az otthon jut eszembe. Az otthon a biztonságot, a meleg fészket testesíti meg, az a lakás számomra inkább börtön ahova nem vágyom vissza, inkább idekint fázom. Persze lehet, hogy ez meg fog változni, elég lesz néhány hét, vagy egy ijesztő esemény és ki sem teszem a lábam onnan. Szerencse, hogy nem kell dolgoznom járni, hivatalosan otthon dolgozónak minősülök és nem beszélgetek a szomszédokkal. Sehogy sem jó ez. *
Achilles & Bessie
A hozzászólást Catherine Benedict összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Júl. 10, 2016 12:05 pm-kor.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Rendeződnek már a dolgaim. A helyet kibéreltem, az lesz az új odú, ahol pár jószággal fogok majd foglalkozni. Még egy csomó meló van vele, össze kell kapni, berendezni úgy, hogy a kis dögök jól ellegyenek ott. Aztán majd szerezni kell párat. Szerencsére tudok olyanokat, akik ilyenekkel foglalkoznak. Amíg vadászboltot üzemeltettem, jópár arc bejárt és tudok elismert kutyatenyésztőt is. A családi állapotok gázosabbak, még nem teljesen látok át rajtuk. Begőzölt fejjel talán nem is fogok, úgyhogy távolabbról nézem a gyereket. Jó helyen van, jó kézben, nem lesz gáz. Csak ez a buzi átok múlna el, már az agyamra megy. Szaladnék, egyfolytában csak rohannék, ha lehet, bele egy jó kis bunyó közepébe. Mint a múltkor, na, az fasza volt! Most kitaláltam, hogy eljövök a partra és futóedzést csinálok. Itt, a geci nagy kavicsok között, úgy az izgalmas. Le is futottam egy jó 10 kilométert, oda-vissza megvolt annyi. Párszor megbicsaklott a bokám, akkor kurva nagyot káromkodtam és bebasztam a vízbe azt a nagy követ, ami csesztetett. Gáz nem volt, még meg se húztam az inaimat. Szétizzadtan, csapzott hajjal érkezem vissza a lovamhoz, akit itt kötöttem ki a fához. Egy igazi társ, már hónapok óta velem van. Zabáltatom, itatom és cserébe elvisz akárhova. Mindig megnéznek, mert manapság már kevesen járnak lóval, pláne egy ilyen nagyvárosban. Leszarom, én így szeretek járni. Megpaskolom most is az oldalát, adok neki egy adag répát, hadd csámcsogjon. Én addig törülközöm, befújom magam jó erős tengeri illattal. Így is tiszta lószagom van, meg egy zuhany se árt ekkora rohanás után. A hajamat összefogom lófarokba és úgy pattanok fel, mikor a jószág végzett a kajával. Indítok, de nem jutunk túl messzire, mert meglátok a parton valami barna csajt. Olyan szerencsétlenül áll ott, muszáj megnéznem. Becélzom és a közelébe vágtatok Jolly Jokerrel. Szépséges fekete ló, ő még nem nagyon izzadt meg. Egy-két citromot elpottyant, ahogy jövünk, de szerencsére nem a csaj előtt. Még egy jó 50 méterre vagyok, de már üvöltök, mert azt nagyon tudok és szeretek is. Régen a folyó túloldalára is átordibáltunk. Ma már nem menne a sok kurva gép zajától. - Hahó, kisanyám! Eltévedtünk? A hangomban nincs agresszió, most kivételesen. Csak úgy kérdőleg kiabálok. Jóféle kis liba és egy kicsit hasonlít Madire is. Nem nagyon, csak kicsit. Pont úgy áll itt, olyan elesetten, mint a lányom a játszótérnél, ahol először találkoztunk. A gyerek sokat jár az eszemben, talán azért látom most is magam előtt. Odaügetünk és ha még nem futott el a barna, akkor leugrom a lóról. Nyakamban a törülköző, felül nincs semmi más. A pólómat összeizzadtam, úgyhogy bedobtam a nyeregtáskába. 21 fokban minek hordjam? A szél mondjuk kezd erősödni, de nem gáz. Figyelem a csajt és odamegyek hozzá. Felkapom az államat, így, szó nélkül kérdezve, hogy most mi a fasz van?
*Másom sincs mint időm, és ezt jelenleg arra tudom használni, hogy az életemen gondolkodjak. Ki kellene békülnöm vele de nem nagyon megy. Szóval itt vagyok az isten háta mögött, a világ végén és még fokozhatnám mennyire távol mindentől ami addig a pillanatig a biztonság volt, a jólét, a boldogág, míg az apám meg nem halt. Az is lehet, hogy már előbb kezdődött, de én csupán onnantól érzékelem, hatással van rám nem is kicsit. Ez nem egy új állás, amiért sokan több száz vagy ezer mérföldet is hajlandók utazni, költözni….bár felfoghatnám annak is, ám olyankor mindig eszembe jut, hogy bármelyik pillanatban meg is halhatok. Elüt egy autó, megcsúszom a lépcsőn és a nyakamat töröm, kigyullad a lakás és bennégek….csupa balesetnek látszó halálnem. És megint elérkeztem arra a pontra, amikor az agyam ezerrel forog, a lélegzetem elakad majd kapkodóbbá válik, szédülök. A fenébe is, nem szabad a halálra gondolnom.* ~Pálmafák, tengerpart, kellemes meleg. Csobogó víz, édes koktél….koncentrálj, koncetrálj!~ *Közel s távol nincs senki, legalábbis az elmúlt percben még nem volt, mégis az orrom alatt motyogom a mantrát s közben arra gondolok amit kimondok. Ez néha beválik, csak erősen kell koncentrálnom arra amit mondok, gondolnom kell rá, fel kell idéznem a képet magamban, oda kell képzelnem magam egy függőágyba, a kezemben kókuszos koktél tele fehér rummal, a tenger hullámait hallgatom és mellettem egy kigyúrt pasi áll egy szál tangában. Szép, formás kockahasa van, az izmai csak úgy ugrálnak, ahogy engem legyez a hatalmas legyezővel. Csodás gondolat, kár, hogy csak az és nem a valóság, szívesen átélném, ehelyett egy folyó partján állok, a víz halszagú, hűvös van és sehol egy férfi aki koktélt hozna nekem. A karjaim még jobban rámszorulnak, az ujjaimmal fehéredésig markolom a felkarom, holnapra talán még nyoma is lesz amilyen érzékeny a bőröm. Még kapkodom a levegőt de már sokkal jobb, ez csupán egy kezdődő kisroham volt, még időben elkaptam….bár, még fellángolhat ha elengedem magam. Tovább nyomom a mantrát, ringatom magam az elképzelt világban mikor egy éles, erőteljes hang erőszakkal kirángat Florida partjának romantikus és meglehetősen buja buborékjából. Nem túlzok ha azt mondom ugrom egyet az ijedtségtől, mintha egy darázs csípett volna meg, egy jó nagy lódarázs és meg is forgatta bennem a fullánkot. Odakapom a fejem amerről a hangot hallottam, annyira elmerültem a csodás éber álmomban, hogy észre sem vettem a közeledő társaságot, pedig elég hangos és nem csak a férfi hanem a ló is. Az ijedtségen túl a döbbenetem nagyobb csak, amint meglátom a paripát, mert az. Nem ló, nem paci és nem is egy közönséges hátas hanem paripa. Éjfekete, persze csak optikai csalódás, fekete ló nincs, és arról sincs fogalmam miért agyalok most ezen. A férfi félpucér, közönséges, rosszarcú, simán elmenne Ramos egyik emberének. Az agyam és a testem búcsút int a halál utáni nem létezés keltette pánikhangulatomnak és újabbat talál. Félrepillantok Big ügynököt keresve, nem látom de ez nem jelent semmit, ő néha áthatatlan embert játszik és remélem most is valami ilyesmiről van szó, a közelben van csak még nem gondolja veszélyesnek a helyzetet. Persze ettől a férfi még simán le is lőhetne, újabb remény tolakodik a gondolataim közé, hogy mindenképp balesetnek akarják álcázni a halálomat, ahhoz pedig itt a parton ahol közel s távol nincs más csak víz meg kavics, közel kell jönnie hozzám. Ezért hátrálok, minden lépését egy újabbal tetézem. Tócsányira kerekedett szemekkel bámulom, mert megérdemli. Egyrészt mert lóval van, és az nem igazán megszokott közlekedési eszköz a mai világban, bár láttam már lovat de még soha nem érintettem, nem simogattam meg mint a szomszéd kutyáját vagy a nagyi macskáját. Nem voltam olyan kiváltságos, hogy a szüleim lovagolni vigyenek és nem is igényeltem. Túl nagy, túl szép. A dilemma az, hogy a lovat csodáljam vagy a férfi elől meneküljek és hagyjam a fenébe az egészet, állával megbökdösi a levegőt, mivel elkéstem a válasszal ezért igyekszem a lehető legkedvesebb és kevésbé remegő hangomat elővenni.* -Szép napot! Nem tévedtem el, csak….sétálok. Friss levegő, kellemes idő*A fenébe is,fázom. Igazán elmehetne az a felhő a nap elől, legalább egy kis eleget érezzek. Ez a kívánságom hamar teljesül, bár nem a nap szabadul meg a szürkés takarójától hanem én torpantam meg az imént mert ráléptem egy ágra, a férfi pedig hétmérföldes lábbelivel ért be. Hogy kerül innen ide egy faág? A szandálommal próbálom arrébb tologatni majd átlépem, közben megnézem magamnak a férfit. Elég izmos, ahhoz képest milyen öreg, van vagy ötven éves ha jól tartja magát még többet is mondhatnék fű alatt. Marcona arc, mexikói drogbanda feje nézhet így ki, egy róluk szóló filmben biztosan ráosztanák ezt a szerepet, és máris helyben vagyunk. *-Mindig itt fürdik? Ilyen hidegben…vagyis a víz…hideg volt, gondolom.*Elisabeth Smith vagyok, Montanából, most költöztünk ide a férjemmel. Otthon dolgozom, akármit is csinálok jól fizet, és keveset kell tennem érte. Elisabeth Smith vagyok. Montanában nincs olyan meleg mint Floridában, sőt. Szóval nem panaszkodhatom amiért itt csak 21 fok van. A fenébe is, majdnem elárultam magam. Csak azt tudnám miért beszélgettek vele, rég el kellett volna szaladnom, szatírt kiabálva, vagy….azt inkább mégsem, kerüljük a feltűnést. Végignézek rajta, biztosan nem szexuálisan vonz, de kétség kívül van benne valami ami miatt nem akarok elmenekülni. Érzem felőle a víz illatát ami keveredik az én jázmin illatommal, és a hideget ahogy a bőre lehűlt, néhol még vízcseppek trónolnak rajta, ahogy a haja vége is nedves. Így kezdődnek manapság a csöpögős romantikus regények. *
Achilles & Bessie
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Vannak ilyen befordult típusok, akik a lovat se hallják meg távolról. A kiscsaj belerezzen a kiabálásomba. Eleve szarul van, ahogy az érzései mutatják. Baszottul parázik valamitől. Remélem, nem öngyilkos akar lenni, azokat nagyon nem csípem. Az ember álljon a talpára, ne a víz alján várja a megoldást! Na, látom, a lovam tetszik neki. Akkor tőlem parázik, most éppen. Félrenéz, hátrál, mint aki kiutat keres, veszélyt érez. Nem tévedt ez el, szerintem pontosan tudja, hol van. - Pedig elég szarul néz ki! Biztos jól van? Ha erre is rávágja az igent, akkor magára hagyom a kamuzásával. Nem bírom, mikor mondják, hogy nincs baj, aztán áll a bál. Amúgy jól néz ki, csinos, meg minden, de ha ennyire fosnia kell, akkor gáz van. Elnézem, ahogy az ággal szarakodik. Nem esett el, de olyan szandállal nem lehetett kellemes. - Fürödtem a lófaszt! Futni voltam, aztán megbotlottam egy nagy kőben, bebasztam a vízbe. Az fröcskölt le. Meg futás közben izzadni is szoktak az emberek. A folyóban fürdeni. De szép idők voltak azok! Szökött rabok a dzsungelben, saját élettel, bujkálva, mégis szabadon, a természet gyermekei. Fura, hogy farkasként lettem civilizáltabb. Mostanában kezdek hanyatlani, ennek megálljt kell szabni. Jolly Joker prüszköl egyet. Jön ő is. Nem kötöttem ki, de csak akkor szokott követni, ha érdekli itt valami. Vagy valaki. Hátranézek, majd a nőre és vigyorogva intek hátra a hüvelykujjammal. - Jolly Joker figyelmét is felkeltette. Szereti a lovakat? Láttam, nagyon megnézte. Vagy csak az első ló, akit a városban lát. A paci közben már itt van mellettem és a vállam fölött nyerít egyet, én meg elkapom a nyergét, megpaskolom az orrát a két szeme között, ahol szereti. Rázza magát, mert megtalálták a legyek. Figyelem közben a nőt. Észrevettem, mennyire érdekelte a társam. Van benne valami érdekes. Jól néz ki, de nem egy menetre kéne. Csak dumálok vele. Valami hülye kis titok van itt a háttérben, úgy érzem.
Kezdőlap
Lesz ez jobb is 
//
//
