Cím: Mr.A.Legjobb.Barátom.Vérfarkas. Hely: az éter Anchorage és Fairbanks között Idő: 2015.06.02. este Molesztált: Emmett McDowell
Hetekkel ezelőtt felmondtam a múzeumban, már Roxannél is voltam látógatóban, Naomival kiveséztük a magunk módján a lelki bajokat egy bukott kísérlet közepette. Lassan ideje lesz Williamet is zaklatni, elkezdeni a pakolást, ha majd rábólint arra, hogy lelépjek. És nem csak vele kell ezt megbeszélnem, hanem Lynxszel is, ám előttük még mást kerestem ki a telefonomból. Fogalmam sem volt, milyen néven írjam be amúgy, így maradt a legdiplomatikusabb megoldás: "Bátyám". Egy egész napot készültem csak arra, hogy ezt megépjem, már csak azért is, mert hiába voltam éppen nyugodt és simogattam Nero hasát kényelmes eltűnődöttségben, attól még nem volt garantált, hogy ha meghallom a hangját, akkor is marad ez az állapot. "A legjobb barátom vérfarkas." Még mindig volt bennem egy nagy adag feszültség ezen kijelentése kapcsán, mégis felhívtam. Kihangosítottam a mobilomat, amit aztán a dohányzóasztalra tettem, majd összekucorodtam a kanapén, tovább dögönyözve a fekete kandúrt. Nem véletlenül kötött ki a készülékem ott, ahol, ha kartávolságon kívül esik és nem a kezemben tartom, talán elkerülhető lesz az, hogy amennyiben Emmett újfent felhúz, meggondolatlanul falhoz vágjam. - Szia - köszöntem kicsit óvatosan, amikor felvette -, zavarok? Hívjalak máskor?
Szerettem lejárni az edzőterembe, egyrészt mert a jó kondi rendkívül fontos, másrészt pedig tökéletes hely volt arra, hogy magamban legyek és elmerüljek a fejemben kavargó ezernyi gondolatban. Már amennyiben csak én használom a helyiséget, de ez alkalommal is szerencsém volt, üresen tátongott a terem, amikor benyitottam. Igazán kényelmes, hogy az egyetem alagsorában is van edzőterem, így nem túl hosszú a táv, amit a szobámtól idáig meg kell tegyek. Nem kell sok idő, hogy a gondolatok megrohamozzanak és ekkor jövök rá, hogy lehet nem volt olyan jó ötlet most idejönni. Vagy legalább a fülesem hozhattam volna, mert természetesen a húgommal való utolsó találkozásunk történései azok, amik előtérbe nyomulnak az elmémben, nekem pedig fogalmam sincsen, hogyan is kezeljem ezt az egészet. Okos dolog volt elmondani neki, hogy ott van nekem Lili? Igen, bizonyos szempontból mindenképpen, de ha ezzel zúztam össze azt, ami akkor és ott, a puzzle fölött kialakulni látszott? Rövid ideig, de éreztem, éreztem a húgomat, tudtam, hogy még igenis él, ahogyan bennem is ott van még Lucas. És ezt sikerült porrá zúznom egyetlen mondattal. Mégis tudnia kell róla. Most, még az elején, mert ha később derült volna ki, nagyobb kárt okozhattam volna vele. Jobb lesz ez így. Ha meggyűlöl emiatt, akkor tegye most, még azelőtt, hogy túlságosan beleélném magam abba, hogy visszakaptam. Nagyjából fél óra telt el azóta, hogy betettem ide a lábam és nekikezdtem a szokásos gyakorlatsoromnak, amikor a gondolataimból a telefonom zizegése ránt ki. Összerezzenek, mert nem számítottam hívásra, de természetesen egyből ugrok, hogy felkapva a kis törölközőmet töröljem meg az arcom és nyúljak ezzel egy időben a másik kezemmel a készülékért. - McDowell, tessék - a nagy sietségben persze nem néztem meg a kijelzőt, mégis ki lenne az, aki ilyenkor zavar, így meglepetésként ér a hang, ami a vonal túlsó végén megszólal. Épp a tarkómat törölgetem, kezem azonban megáll a mozdulat közben, próbálom csillapítani lihegésem, aztán persze észhez térek és képes leszek normális választ is adni. - Nem, dehogy! Mondd nyugodtan - fogalmam sincsen, mit szeretne és a történtek után őrült lennék azt mondani neki, hogy hívjon fel máskor.
Felvette. Hallottam a vonal túloldalán a lihegést, először azt hittem, épp olyasmi közben zavartam meg, amiben senkit nem kéne, mert... mert nem, ám ha így lett volna, akkor csak kért volna pár percet még. Igazából amiatt örültem volna ennek, hogy második nekifutásra talán végre kitaláltam volna azt is, mit a fenét akarok neki mondani. De most, azon túl, hogy odaszúrjak neki egy "csak nem a barátoddal vagy" kérdést, hirtelen más nem ugrott be. - Felmondtam a munkahelyemen - mondtam inkább elsőre, bár mindeközben kezdtem úgy érezni, hogy az eddigi elképzeléseim és elhatározásaim lassan meginognak. Pedig semmit sem mondott még. - És csak... nagyon felhúztál a múltkor! - Azt hiszem, megtaláltam a hangom. - Gőzöm nincs, mit vártál akkor tőlem arra a kijenetésre, de jesszus! Félre ne érts, örülök, hogy nem vagy olyan elvetemült és vaskalapos ezen a téren, mint gondoltam és mutattad, de kicsit abszurd azért. - Valamivel erősebben túrtam Nero bundájába, majd ölbe vettem a szőrgombócot és fejemet az övéhez tartottam, hogy dörgölőzhessen. Megnyugtatott. - Bimm-bumm, dobáltad rám a bombáidat - dünnyögtem még mindig morcosan, de már legalább tudtam róla beszélni. Lehet, hoy mindez személyesen jobb lett volna, ám ezúttal ez jutott. - De azért... örülök, hogy elmondtad - tettem hozzá némileg békülékeny hangon.
Fogalmam sem volt, hogy egyáltalán mit mondhatnék. Felmondott a munkahelyén. Felmondott, pedig tudom, mennyire szerette azt csinálni. És ez is miattam, amiatt, hogy elmondtam neki az igazságot. Ostorozom magam emiatt, ugyanakkor mégis azt érzem, helyesen tettem, mert joga volt megtudni az igazságot, legyen akármennyire is kegyetlen. Csak hallgattam, egyetlen szót sem szóltam, csak szépen lassan megnyugodni és normalizálódni tűnő lélegzetvételeim tanúskodtak arról, hogy még igenis ott vagyok és nem tettem le. Megérdemeltem mindent, amit mondott nekem, minden egyes szava igaz volt és igazság szerint azt is teljes mértékben elfogadtam volna, ha kiabál és üvöltözik velem, hogy mekkora képmutató alak vagyok. Ehelyett azonban.. ezt kaptam. És még örül is, hogy elmondtam neki. Mit válaszoljak minderre? Mi lenne ilyen esetben a helyes válasz? Létezik egyáltalán jó megoldás? Testsúlyomat helyeztem egyik lábamról a másikra, a törölközőt a tarkóm köré kanyarítottam, miközben az így felszabadult kezemmel az izzadságtól kissé nedves tincseim közé túrtam, hogy a fejem tetején markoljak rájuk. - Nem tudom, mit vártam akkor, de.. de úgy éreztem, tudnod kell. Éppen elég ideig halogattam azt, hogy megosszam veled - talán ha az első találkozásunkkor közlöm vele… Nem, nem lett volna akkor sem jobb a helyzet, semmikor sem lett volna. - Nézd, tudom, hogy tényleg bombák voltak és.. - pillanatnyi szünet - Ne haragudj rám emiatt. Tudom, hogy abszurd ez az egész és nem tudom, elhiszed-e, de én magam sem tudom, hogyan történhetett - célzok ezzel arra, hogy fogalmam sincsen, hogyan sikerült Lilinek belopnia magát a szívembe. Hogyan tudtam egyáltalán megkedvelni? - Szeretem és gyűlölöm egyszerre, hidd el, nekem sem olyan könnyű - halkítottam le a hangomat, közel sem mentegetőzni akartam, egek, dehogy! Csak szerettem volna, ha megpróbálja legalább egy picikét az én helyembe képzelni magát. - Teljesen jogos volt amúgy a dühöd akkor, csodálom, hogy nem kaptam újabb pofont… - gyenge poén az ilyen a komoly beszélgetések közepette, tudom, de.. próbálkozni azért még szabad, nem?
Ahogy ő úgy érezte, hogy jogom van tudni a vérfarkas barátról, úgy én is hasonló okokból osztottam meg vele a felmondásomat. Mert miatta volt, amiatt, amit mondott, mégsem volt vádló él a hangomban, csupán némi fáradt beletörődés, hogy elvesztettem valamit. Valami számomra fontosat és becseset. Szórakozottan kezdtem el Nero simogatása után a nyakláncomat és rajta az ezüstgyűrűt piszkálni. Mostanában megint úgy rákaptam erre, mint amikor magamhoz vettem. - Jobb, hogy te mondtad el, nem pedig véletlenül jöttem volna rá. Akkor azért is haragudtam volna, mert annyi sem volt benned, hogy elém állj és bevalld. Még akkor is, ha nem tartozol felém elszámolással. - Mert tényleg nem. Az elmúlt évek alatt egyszerűen eljutottunk addig, hogy ez a helyzet kialakuljon, akár tetszett, akár nem. - Úgy, hogy legyőzték a rohadt előítéleteidet, úgy! - vágtam rá némileg heveskedve és diadallal. Megkapta, tessék, nem minden vérfarkas szörnyeteg, sőt! Ugyanakkor nekem meg a protektorátusokkal és az egész szervezetünkkel szemben voltak előítéleteim, az őrző lét és célok bemocskolódtak a szememben Hong Kongban. - Az összes környékbeli barátom és ismerősöm őrző és a Protektorátus tagja. Azt hiszem, értelek - mondtam végül némi hallgatást követően. A pofon említésére elhúztam a számat. - Sokkal dühösebb voltam annál, semminthogy némi pofozkodással le tudtam volna vezetni. A kiskanálnyi vízben való megfojtásodat sem éreztem volna elegendőnek akkor és ott. - Bűbájos vagyok, tudom. Nero bundájába fúrtam pár másodpercre az arcom, majd úgy helyezkedtem, hogy kényelmesen össze tudjon gömbölyödni az ölemben. - Félek megkérdezni, de van még valami, ami esetleg olyan dolog, amiről jobb, ha tudok és elsőkézből értesülök tőled róla? Őszintén? Nem lepett volna meg, ugyanakkor a jövőben több ilyen bombasztikus meglepetést nem nagyon szerettem volna.
- Azok után, hogy soha nem voltam képes elfogadni, hogy ennyire kötődsz a farkasokhoz, azt hiszem, de. Igenis tartozok feléd elszámolással, ezen a téren legalábbis biztosan - makacsoltam meg magam és csak azért is ragaszkodtam ehhez a dologhoz, még akkor is, ha ezzel tulajdonképpen csak a saját helyzetemen rontottam. Már amennyiben egy ilyennel lehet rontani bárkinek is a helyzetén. Lehet, hogy nem tartozik rá, mit csinálok, vagy kivel barátkozom, de ez a helyzet más. - Igen, van benne valami.. - bólintottam egyetértően egy szájhúzás kíséretében, bár ő egyikből sem láthatott semmit, talán utóbbit érezhette némileg a hangomon. - De tudod.. ő valahogy más, mint akikkel eddig találkoztam - más, mint Casimir. De ebbe nem fogok mélyebben belemenni, azt hiszem így is elég groteszk ez az egész helyzet, nem kell, hogy elkezdjek Liliről ömlengeni. - Sajnálom.. - hogy pontosan mit? Ezt az egészet? A helyzetet, amibe sodortam? Vagy szimplán azt, hogy érti mindazt, amit elmondok neki, csak ő teljes mértékben az én ellentettemként? Amennyire ő szereti a farkasokat, én annyira nem és ez az Őrzőkkel is így van, csak fordítva. Szép testvérpárost alkotunk, azt hiszem. - Ehm, akkor azt hiszem még jól is jártam - húztam el ismét a számat, de valami furcsa érzés támadt bennem. Könnyebbség. Mintha elérkeztünk volna egy olyan pillanathoz, ami fordulópont, amikor a komoly téma enyhül és könnyebbé válik a társalgás, oldódik a feszültség. - Hm - gondolkodtam el egy pillanatra a következő kérdését hallva és az előbbi nyugalom egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt foszlott szerte - Azt hiszem, van - ismét egy pici szünet, egyrészt nekem is, hogy felkészüljek, mély levegőt vegyek, másrészt neki is, hogy lélekben felkészüljön. Amit meg szeretnék vele osztani, nem feltétlenül hozzám kötődik és nem is tudom, van-e egyáltalán jogom elmondani, de ha már a vallomásoknál tartunk, azt hiszem nem árt, ha erről is tud. - Normális esetben ezt nem telefonon keresztül mondanám, de.. A nőstény neve Lilianne és segített megölni Casimir-t.
- Oké, ha ennyire ragaszkodsz hozzá - vontam vállat makacskodására és némi aljas elégtétel fészkelte be magát a mellkasomba. Elégtétel és öröm, hogy képesek vagyunk végre erről beszélni, hogy most először érezhetem azt rajta, hogy tényleg nyit felém ilyen téren. Talán ez az első alkalom, hogy ezen téma kapcsán vele szemben nem érzem úgy magam, mint egy abnormális Mágus. - Igen kevéssel találkozhattál akkor személyesen és ismerhetted meg rendesen - közöltem az álláspontomat. - Nem szörnyetegek, csak van egy állati oldaluk is. - Ami fenséges és a maga veszélyességében vonzó. Több órás lelkes előadást tudnék neki erről tartani. Ki tudja, talán megérjük egyszer azt a csodát, hogy ilyesmire is vevő lesz, bár nem igazán tudom ezt elképzelni. - Nem kell. Tényleg nem... Azt hiszem, volt már rosszabb is, túl leszek rajta - mosolyodtam el halványan, közben pedig rá kellett ébrednem, hogy valahol ugyanazt teszem, mint éveken át. Ha összecsapnak a hullámok a fejem felett, akkor egyszerűen szedem a sátorfámat és keresek egy helyet, ahol kivárhatom a vihar tényleges elültét. Javíthatatlan vagyok. - Határozottan - bólintottam arra, hogy még könnyen megúszta az egészet, a mosolyom pedig őszintébb és szélesebb lett valamivel. És ha már kezdett némileg kellemesebbé válni ahangulat, megragadtam az alkalmat, hogy tört döfjek a pillanatba a következő kérdésemmel. Nem felelt azonnal. Rákészült és ebből tudtam, hogy ez is rázós lesz, én pedig igyekeztem magam felkészíteni. Utólag azt hiszem vállon veregethettem volna magamat azért a bölcs gondolatért, hogy kihangosítottam a mobilomat és nem tartogattam. Most biztosan eldobtam volna. Nem feltétlen vágom falhoz, de hogy a döbbenet, kiakadás és feladás keveréke közt imbolyogva egyszerűen, könnyed mozdulattal elhajítom, az is biztos. Így azonban megmenekült. Az egyelőre másodlagos információként érintett, hogy nőstényről beszélhetünk - naná, hogy egy nővel szemben mutatott engedményt... pasik... - és hogy ha jól értesültwm, őt is igyekeznek bevonni az Alignak elleni feladatba. Egy percig viszont így sem jutottam szóhoz, köpni-nyelni nem tudtam, aztán pechére, nagyon is sikerült rátalálni a hangomra. - Mire nem képes a közös ellenségkép! - vetettem oda gúnyosan, majd letettem Nerót a kanapéra, jómagam pedig mászkálni kezdtem fel-alá. Persze, hogy egy pillanat alatt felbosszantott! Ismét. - Az ellenségem ellensége a barátom, meg hasonló magasröptű közhelyek, mi? Segített megölni Casimirt, szivecske a neve mellé a telefonkönyvben. Hogyan?! Magyarázd el nekem, hogy mégis hogyan tudsz minden egyes átkozott alkalommal kiakasztani? Valamit össze kéne törnöm. Egy tányért vagy egy vázát mondjuk. Vagy leülhetnék és tehetnék úgy, mint aki 82 éves és nem kapja fel minden a vizet, hanem próbál akkor is felnőttként reagálni, amikor az őt érintő problémahalom kerül előtérbe. Komoly önfegyelemre volt szükségem, hogy le tudjak ülni és nyugton bírjak maradni. - Úgye tudod, hogy nagyon hülyén veszi ki magát, hogy férfiként pont egy nőstény éri el nálad, hogy a vérfarkas mivolta ellenére a barátodnak tartsd. Ráadásul Lilianne nem egy szottyadt bányarém. - Mellesleg. A testvérem pedig még minidg férfiból van, ahogy azt a két feleség, egy gyerek is híven tükrözte számomra a múltkor. - Egy csinos arc, egy bájos szempár és szép az élet. Van egy kis szőrös problémája, de istenem, senki sem tökéletes... Miért képes minden alakalommal a kicsinyességig felhúzni? Miért? Mit követtem el?
- Nos, igen, pontosan most mondtad ki. Van egy állati oldaluk is - értek teljes mértékben egyet, ragadva meg a számomra leglényegesebb momentumot az elhangzottakból. Az az állati oldal pedig… Amilyen lelkes előadást tudna nekem tartani, én éppen pontosan tudnék a másik oldalról nyilatkozni, ezen a téren szerintem soha nem fogunk megegyezni, vagy közös álláspontra jutni. Makacs és hajthatatlan vagyok? Igen, megeshet, de ezen már akkor sem tudnék változtatni, ha akarnék. Más kérdés, hogy nem akarok. - Oké, ha te mondod.. - én nem fogom erőltetni, a lényeg most jelen pillanatban valóban az, hogy túl lesz majd rajta. Nagyon remélem is, hogy így lesz, újabb kellemetlenséget róhatnék fel a listámra, amit neki okoztam, ha nem így volna. Csak bólintok egyet a megúszásomra tett megjegyzésére, habár ő ebből semmit sem láthatott, de jelen pillanatban nem számított, mert hallottam a hangján, hogy mintha mosolyogna. Lehet, csak képzelődöm és azt hallom, amit szeretnék, de inkább abba a hitbe ringattam magam, hogy így van, hogy nem képzelődöm. Kár volt, mert így nagyobb pofára esésként ért a következő kérdése, majd az arra adott őszinte válaszom. Csupán egyetlen morgással reagálok a közös ellenségkép hallatára, bárcsak ilyen egyszerű lenne a helyzet! Egek… Behunyom a szemem, megpróbálom megőrizni a nyugalmamat és inkább a hozott flakon vizet kezdem nyomorgatni, kell valami, ha már a stressz labdámat nem hoztam magammal. - Lettie! Megtennéd, hogy megpróbálsz lenyugodni? Én is kérdezhetném, hogy miért húzod fel magad mindenen? - nem szép dolog, tudom jól, hogy egyből hárítok, de erre mégis mi a francot lehetne válaszolni? Ha igazán őszinte választ szeretnék neki adni, akkor csak a képébe nevetnék. De igazándiból ez még hagyján, mert ami az utolsó csepp és végleg elborítja az agyam, azok a következő megjegyzései. - A francba is, Lettie! Hallod egyáltalán, hogy mit beszélsz?! - vágom a falhoz az eddig kezemben tartott műanyag flakont. Mindössze pár centin múlott, hogy ne a falon lévő tükörbe vágjam bele az üveget. - Azt hiszed ez tényleg ennyi? - őszinte a kérdésem, keserűség csendül benne. Nem tudom, hogy Lilire, vagy rám nézve degradálóbb a helyzet, hogy azt hiszi, mindössze azért tartom a barátomnak, mert csinos és szép a szeme. A hátam az egyik falnak vetem, hogy annak mentén lecsúszva helyezkedjek végül ülő helyzetbe. Feladom, tényleg feladom, hogy megértsem és ő is hasonlóképpen tegyen. Ha képes lenne higgadt maradni és megbeszélhetnénk normálisan ezt az egészet.. De nem, ő már egyből ilyen szarságokat vagdos a fejemhez, mikor sem engem, sem Lilit nem ismeri egy fikarcnyit sem!
- Nem tudom! - kiabálom kétségbeesetten az aszatlon pihenő telefonra. Állok, a kezem ökölbe szorítva és jóval hevsebben, élesebben veszem a levegőt, mint a robbanásom előtt. - Nem ismerem... és téged sem. És ez volt, ami kilökte belőlem ezt az egész kirohanást. Hogy fogalmam sincs, ez tényleg ennyi-e vgy több, hogy ilyen téren mit várhatok a tulajdon testvéremtől, mert ennyire eltávolodtunk. A ucasról őrzött képembe valóban nem férne bele, hogy ilyen külsőséges és felszínes legyen az egész, hogy csak ez eltérítse akár a legkisebb mértékben is a szemléletmódjától. Az, hogy velem szemben végtelenül makacs... annak ismerem az okát, azt megértem. Viszont elég mindenben kellett már csalódnom és tévednem ahhoz, hogy ezt se tudjam sziklaszilárnak venni. Előbb a barátság dolog, most az, hogy ki, hogy miben segítette... - Sajnálom - mondtam elhaló hangon. Féltékenység mart, hiány. Igazságtalannak éreztem, hogy neki szabad, de nekem nem kéne, hogy vele ott van, én meg messze mindenkitől, hogy ezt csak magamnak köszönhetem. Undorító elégedettség lappan bennem annak kapcsán viszont, hogy azért lám, nem volt elég erős ahhoz, hogy egymaga legyőzze Casimirt. Nem lenne azt éreznem. Egy pillanatra sem lett volna szabad ennek felmerülnie bennem és elmondhatatlanul ökülök, hogy nem láthat a fejembe. - Ez szokott lenni az a pont, ahol elköszönünk egymástól... - mondtam éppcsak annyira hangosan, hogy biztosan meghalljon. Szeszélyes vagyok, hirtelen, amilyen hevesen és minden átmenet nélkül fakadok ki, majdnem olyan gyorsan csitulok el. Mint egy semmiből jött széllökés.
- Látod? Pont ez a baj! Nem ismered sem őt, sem engem, mégis ilyen szarságok alapján ítélsz, rögtön az első pillanatban! - dühös voltam és egy pillanatig sem akartam leplezni. Az már más kérdés, hogy nem is tudtam volna, már ahhoz is rendkívül nagy önuralom szükségeltetik, hogy a telefonom ne roppantsam össze. Mély levegő. És nyugalom. A sajnálatát hallva ezer és egy válasz fut át rajtam egyetlen pillanat alatt, szívesen a képébe vágnám, hogy sajnálhatja is, azzal már ugyan semmire sem megyek. Vagy, hogy egyáltalán nincs mit sajnálni, mert olyan pofonokat adunk egymásnak oda és vissza, hogy lassan már tényleg felesleges bármiért is bocsánatot kérni. Mégsem mondok inkább semmit, egyik válasz sem lenne helytálló, csak csendben állok, mélyen szívom be a levegőt és fújom ki, ennek hangja szűrődik csupán át a készüléken. - Ismét csak ennyi volna? - vártam pár pillanatot a megjegyzését követően, egészen halkan csendültek a szavaim - Összeütközünk, kölcsönösen feldühítjük egymást, aztán hagyjuk a fenébe az egészet? - keserűen nevetek fel, röviden, tömören, mégis, még nekem is fáj a pillanat. - Miért menekülsz, Lettie?
- Mert te aztán olyan marha nyitott vagy másokkal és... Áh! - elhallgattam. Ha most elkezdünk ténylegesen megint ilyen oda-vissza meccseket játszani, akkor valóban pontosan ott fogunk kilyukadni, mint eddig minden egyes alkalommal. Egyáltalán nem hiányzott ez. Nem akarom, hogy még jobban elmarjuk egymás, bármennyire is mondjon ellent ennek az előbbi viselkedésem. Inkább csendben megjegyeztem, mi szokott lenni a haragos forgatókönyvünk következő sora. Arra számítottam a felcsattanása után, hogy kapni fog alehetőségen és dühödten elksözön, vagy anélkül teszi le. Örültem, hogy nem látott, ennyiből nagyon boldog voltam, hogy ezt a szemtől-szembeni témát inkább így intéztük. Legalább semmi sem befolyásolta csak a saját akarata, amire kíváncsi voltam. Kíváncsi voltam, hogy képes-e még hozzám ragaszkodni, akár ilyen apróságon keresztül is, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem a választól. Hogy nem gyúlt gombóc a torkomba, miközben a telefonomat néztem, annak az esélyére, hogy csak úgy leteszi. Az utolsó szava volt az, ami életet lehelt a tagjaimba. A dohányzóasztalhoz léptem, letérdeltem mellé, ráfektettem karjaimat, majd azokra hajtottam a fejem. Szia, Lucas... - Mert félek, hogy megint fájni fog. Hogy nekem fájni fog, te pedig csalódsz, pedig... - Így könnyebb. Jobb, hogy nincs itt személyesen. - Szeretném helyrehozni. De amikor rájövök, hogy nem tudom, ki lettél, megijedek, hogy egy vadidegennek készülök kiadni magam. Egy vadidegennek, akinek a legközelebb kéne hozzám állnia, akit nem lenne szabad így megsértenem. - Beletörlöm az arcom a pulcsim ujjába, de erről semmi sem árulkodik neki. - Dühös vagyok. És haragszom rád, de legalább ennyire magamra is, mert gyűlölöm, hogy ezeken megdöbbenek. - Azt jelentik, hogy nem ismerlek. Hogy ilyen messze vagy. Eddig nem fájt, mert nem voltál a közelemben. Mert nem omlott össze minden hirtelen és azonnal, de egyetlen kivétellel elvesztek a támaszok és tudom, hogy szörnyű vagyok, amiért ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mekkora tragédia, hogy olyan távolra löktelek. - Nem tudok tovább futni - vallottam be megsemmisülten.
Jobb is, hogy félbehagyta, mert ha tovább folytatja, én nem biztos, hogy képes lettem volna kiszállni abból a mókuskerékből, amibe ismét beletaszítottuk volna magunkat. Nem akartam ismét azt eljátszani, amit az eddigi találkozóinknál. Semmi kedvem nem volt ismét oda-vissza pofozkodni és ujjal mutogatni. Nem vagyok nyitott, tudom jól, de legalább nem egyből abból ítélek, amit látok, vagy hallok. Nem tettem le. Nem akartam letennie. Valószínűleg egyszerűbb lett volna a könnyebb utat választani, de egész egyszerűen nem akartam. Azt akartam, hogy igenis küzdjünk és vállaljuk a nehéz úttal járó kellemetlenségeket, legyen bármennyire is szar és fájjon bármennyire is.. szükségem volt rá. Szükségem volt a testvéremre, talán most mindennél jobban ezt éreztem, mint bármikor valaha. Furcsa dolog ez a végleges lemondás, hiszen akkor képes lettem volna végleg elengedni, végleg lemondani róla, de neki akkor és ott meg kellett jelennie a folyóparton. Pedig nem hiszek a véletlenekben. - Akkor ne fuss - válaszoltam halkan némi szünet után. Most, amikor egy karnyújtásnyira éreztem a tulajdon testvérem, egyszerűen nem tudtam, mit mondhatnék neki. - Én is félek, Lettie. Félek, hogy csalódni fogsz abban, akivé lettem, hogy tényleg vadidegenek vagyunk egymásnak. Nem akarok neked több fájdalmat okozni, nekem csak.. - nyelek egy nagyot - nekem csak szükségem van rád - felhúzom a térdeim, lehajtom kissé a fejem, szabad kezemet fektetem egyik térdemre. - Úgy, ahogy vagy. És ha te is hajlandó vagy elfogadni engem úgy, amilyen vagyok, akkor talán.. akkor talán megismerhetnénk egymást - szépen az elejéről, lépésről lépésre, apránként, nem kell sehova rohanni. Naiv volnék? Nem érdekel..
Akor ne fussak. Ezt olyan könnyű mondani - vagy saját magamnak eltervezni -, de közben a több éves megszokás és bevált stratégia noszogat, hogy csak még pár métert, csak még egyszer utoljára: meneküljünk el. Hiszen annyir része van még a világnak, ahol nem jártunk, nem éltünk. Lehunytam a szemem és csak hallgattam Lucast. Apró, alig hallható szipogás, majd megint az arcomat törlöm, miközben a reménykedés felszegte bennem a fejét és mindent félredobva szeretett volna megkapaszkodni a bátyám szavaiban. El tudna fogadni így? És én őt? - Szeretném megpróbálni - mondom halkan, de legalábbsikerült némi határozottságot csalnom a hangomba. - Nem akarom, hogy továbbra is megszokott legyen, hogy sértéseket vágunk a másikhoz. Legyen megint súlya, fájjon megint úgy, ahogy kell, mert akkor ritka lenne. Mindenből fel lehet állni, ami nem öl meg. Ezt mondtam Naominak és kicsit hiteltelen lennék, ha pont én ne tudnám ezt megtenni. Ám ahhoz, hogy innen tovább tudjak lépni, megkerülhetetlenül a bátyámon át vezet az út és ugyanúgy két lehetőségen át, mint Jaxnek Mimivel kapcsolatban: vagy végleg eltűnünk egymás életéből, vagy zöldágra vergődünk. - Fogunk akkor beszélgetni személyesen is? - kérdezem kissé gyerekesen talán, de hiszen mindig is az voltam valahol a kettőnk kapcsolatában. A kisebb, a gyerek. Régebben rettenetesen zavart, most inkább úgy éreztem, hogy szeretnék elbújni ebben a szerepben. Nem végleg, csak egy kis időre. Megismerni és elfogadni. Annyira bízom benne, úgy szeretném, ha sikerülne!
Tudom, hogy könnyű mondani és közel sem lehet olyan egyszerű meg is tenni, de.. de itt vagyok én is, segítek. Fogom a kezed, ha szeretnéd. Mert én szeretném. Szeretném, ha végre sikerülne. Ilyenkor megint annak a kisfiúnak érzem magam, aki keresett, kutatott, majd a nyakába vette a világot, hogy meglelje a húgát. Mert szüksége volt rá. Mert szerette volna visszakapni a testvérét. - Mert akkor ritka lenne… - ismételtem meg a négy szót, melegen, gyengéden ejtve ki őket. Én is ezt szerettem volna. Én is szerettem volna megpróbálni, helyrehozni. Fájjon akármennyire is, vállalom a következményeket. - Persze. Én szeretnék majd - előre látom már magamat, ahogyan hebegni-habogni fogok az első találkozókor, mint valami kiskamasz. Mostanság sokszor érzek ilyesmit, nagyon furcsa is a dolog. - Tudod.. - szólalok meg némi szünet után - Gyerekként nagyon sokáig álmodoztam arról, hogy egyszer megtalállak és akkor ismét hallhatom majd a nevetésed, érezhetem a markomban a kezedet - tárom szét a tenyerem, majd zárom össze, mondandómban azonban nem állok meg -, önfeledten szaladhatunk majd a réten egymást kergetve - mosoly játszik ajkaimon, haloványan, röviden nevetek fel, ahogyan a gyermekként dédelgetett álmaimból osztok meg egy keveset vele. - Aztán idővel nem maradt más, csak a makacs ragaszkodás, a remélés, hogy egyáltalán viszont láthatlak még. Soha nem éreztem még ilyen közel a lehetőséget, mint most - soha nem éreztelek még ilyen közel magamhoz azóta, hogy elmentél. Ez jelent valamit, ugye? - Jössz esetleg valamikor errefelé? - tettem fel aztán a kérdést. Ugyan nem mondtam ki, de ott bújt meg a szavak mögött, hogyha ő nem jön, akkor valahogyan megoldom majd, hogy én mehessek.
Kezdtem megynugodni. Nem csak úgy, hogy elmúlt az előbbi ingerlékenységem, dühöm, hanem igazán. Éppen ezért mosolyodtam el örömmel, amikor "rábólintott" a találkozásra, hogy ő is szeretné, az az érzésem tőle, hogy végre haladunk valamerre a kettőnk dolgában. Csak hallgattam a régi reményeit, amik évek alatt berögzült ragaszkodássá váltak. Jó lett volna megfogadni, hogy most nem rontom el, hogy ő se fogtöbbet bántani, és innentől már egyenesben leszünk, de túl nagy szavakkal dobálóztam volna biztosíték nélkül. Induljunk el, próbáljuk meg, majd kiderül, mi lesz ebből, hogy tényleg képesek leszünk-e helyrehozni azt, ami ennyi év alatt leromboltunk. - Én pedig most először érzem, hogy szeretnék neked mesélni. Hogy el akarok mondani mindent, amiről legfeljebb másodkézből és hiányosan értesülhettél. - Azt akarom, hogy ismerjen, azt akarom, hogy megismerhessem. - És én is tudni szeretném rólad, amit csak lehet. Megyek-e valmikor arrafelé? Megrándult a szám sarka és nem feleltem azonnal, csak aprót sóhajtottam. Egy kisregényt tudtam volna mesélni csak erre az egy bizakodó kérdésre, de ha meg is teszem majd, nem telefonon keresztül fogom. Keserédes mese lesz, aminek a végét még én sem ismerem, azt se tudom létezik-e olyanja egyáltalán. - Nem terveztem - mondtam végül. - Igazság szerint soha többé nem fogok kirándulást tenni oda és egy tetemes részt te segítettél ezt eldönteni. - Hangomban árnyalatnyi mosoly bujkált. - El fogok menni innen, Lucas. Ha William is rábólint, elhagyom Anchorage-et, szóval... ha esetleg mindenképp itt szeretnél érni, szerintem a következő pár hétben teheted még meg. Ő a második, akinek ezt elmondtam, Kyle volt természetesen az első, akinek ezt pedzegettem. Most már teljesen biztos voltam, egyedül Lynx miatt izgultam már csak. Hogy mit fog szólni, főleg azok után, ahogy elváltunk. Bizakodtam, reménykedtem... nem lesz baj, ugye?
- Szeretnélek majd meghallgatni - válaszoltam továbbra is csendesen - és én is szívesen mesélnék - bólintottam, bár ő ebből semmit sem érzékelt. Olyan bájos és meghitt volt ez a pillanat, hogy normálisan elmagyarázni talán képtelen lettem volna. Nem akarom elkiabálni és elsietni, mert az, hogy így közös nevezőre jutottunk, közel sem jelenti azt, hogy valóban működni fog a dolog, hiába szeretnénk. Felnőtt emberek lettünk, nem vagyunk már többé azok a kisgyerekek, akik olyan jól kijöttek egymással. Én mégis szeretném, ezt az egészet, a húgomat. Megismerni, aztán mesélni, akkor is, ha órákon keresztül tesszük majd ezt, nem számít. Talán másként fogok rá is és mindenre tekinteni, ha tőle hallok mindent. Az igazságot. Hideg pofonként ért a kérdésemre adott első két szónyi válasza, ám még mielőtt felfortyanhattam volna és beletörődhettem volna, hogy csak játszadozik és a bolondját járatja velem, folytatta, én pedig megmaradtam abban a ragacsos, nyugodt állapotban, amibe az előbb kerültem. Elsőre aggódok, hogy nem jön többé ide, de csupán egy picit kell belegondolni a dolgokba, hogy másként lássam a helyzetet. Azt kérdezte az előbb, hogy fogunk-e személyesen találkozni. Ennek ellenére el fog menni innen, azaz jelen esetben Anchorage-ből és ha meg szeretném ott látogatni, akkor pár hetem van rá csupán. Ha elköltözne innen, valahova messzire, akkor nem így fogalmazott volna. - Ideköltözöl? - bizonytalan, tapogatózó kérdés, mintha törékeny üveglapra léptem volna, ami bármelyik pillanatban összeroppanhat a kérdésem súlya alatt. Bizakodás, remény bújt meg a szavak mögött és amennyire rettegtem az igenlő választól, annyira vártam is, hogy ez az egy szavacska legyen a válasza.
Azt hittem, rögtön a szavamba fog vágni, de kellemes meglepetésként ért, hogy nem fortyant fel, ahogy annak is örültem, hogy előbb használta a fejét és csak aztán beszélt. Nem mintha én a megfontoltság mintaképe lettem volna, ám ha már a köztünk lévő korkülönbség az ő javára szólt, szerettem, ha apróságokban is megnyilvánult. A korábbi bujkáló, halvány mosoly most kiszélesedett. - Ez a terv. - Nem egyszavas válasz lett, mert nem vághatom ré, hogy "igen", amíg tényleg mindent le nem zongorázok. Az pedig még minimum két darab telefonálásnyira meg talán egy személyes találkozóra volt és akkor lehet optimistán tekintettem a jövőbe. - Remélem, nem estél pánikba. Őszintén? Nagyon nevettem volna, ha ezt a hatást váltottam volna ki. - És Lucas... azt hiszem, Lilianne után úgy fair, ha tudod: Hunter az. - Ha nem is futott még vele össze, vagy hallott róla különösebben, a feljegyzések között utána tudott nézni vagy szóban valakit kifaggatni. Ha úgy gondolta. Ezért mondtam a Huntert, a legtöbben így emlegetik, könnyebb dolga lesz, amennyiben akarja.
Hirtelenjében fogalmam sem volt, hogy örüljek-e a válasznak, vagy inkább kellemetlenül érezzem magam a dolog miatt. A húgom ideköltözik. És bár azt nem tudtam, hogy itt fog-e lakni az egyetemen, vagy van-e itt neki saját lakása, esetleg becuccol Kyle-hoz… Bárhogyan is lesz, egészen biztos, hogy többször fogunk összefutni, mint eddig. Örültem neki annak fényében, amit sikerült tisztáznunk pár perccel ezelőtt, ugyanakkor pontosan emiatt féltem is tőle. Mert mi van, ha elszúrjuk, pontosan amiatt, mert annyit találkozunk? Hogy túl gyorsan fogunk haladni? És ez csak két lehetséges verzió, mert ezernyi buktatója lehet a dolognak. Ahogyan előnye is így, hogy ideköltözik. - Én? Nem, dehogy! Ne viccelj! - legyintettem is volna, ha szemtől szemben állunk egymás előtt, így azonban a mozdulat elmaradt, csak egy vigyorféle szaladt a számra. - Na jó, talán egy kicsit - fűztem hozzá aztán némiképpen csendesebben, sejtettem, hogy megnevettetné a tény, hogy bepánikoltam a dologtól, én pedig úgy voltam vele, hogy akkor.. miért ne? Legalább elmondhatom magamról, hogy sikerült megnevettetnem. Az pedig, hogy valóságnak véli a szavaimat, vagy csupán viccelődésnek… Én magam sem tudom. Nem estem pánikba, de határozottan félek, mit fog számunkra így hozni a jövő. - Hunter - ízlelgettem egy kicsit a nevet és azért is ismételtem meg, hogy egészen biztosan az eszembe véssem. Nem ugrott be, de utána fogok nézni, ezek után egészen biztosan. - Köszönöm, hogy elmondtad - ezúttal teljes mértékben őszintén csengett a hangom, jó érzés volt, hogy elmondta, még akkor is, ha lehet csak azért tette, mert ő is tudja, hogy Lilianne az a bizonyos barát. - Ha összejön - merthogy csak annyit mondott, hogy ez a terv, nem mondott határozott igent -, és szükséged van segítségre a cuccolásban, akkor szólj nyugodtan - nem tudom, mennyire volna jó ötlet egyből fejest ugrani a dologba és megtenni az első, véleményem szerint kezdésnek igencsak hatalmas lépést, de úgy érzem, muszáj felajánlanom a segítségemet. És nem csak azért, mert így diktálja az illem, hanem azért is, mert szívesen segítenék neki, ha elfogadja. Persze ha nemet mond, teljes mértékben el fogom fogadni a dolgot. Nekem is, neki is új lehet ez a helyzet, ki kell tapogatnunk, mindkettőnknek, hogy mi és merre hány méter, mit lehet és mit nem, mi az előnyös és mi az, ami egyáltalán nem az.
A beismerésre halkan nevettem. Igazából valahol nekem is ijesztő volt ez az egész, de nem szoktam megfutamodni némi kihívástól. Elfutni akkor kell, amikor minden összedől, az is szokott menni, nem is kicsit. A köszönetre csak mély levegőt veszek. Nem mondom, hogy nincs mit, mert nagyon is van, ezt ő is biztosan tudja, és igazából emiatt az aprónak nem nevezhető információ kiadás miatt sokkal jobban aggódtam, mint amennyire a költözés esetleges negatív velejárói miatt. Ha bántja, ha emiatt baja esik, azt nem csak neki, de magam sem fogom soha megbocsátani. Nem szeretek a legrosszabbra készülni, de mindig muszáj és csak a Szellemekhez fohászkodhattam, hogy legalább ebből ne legyen baj. - Meglesz - biztosítottam a segítségkérés kapcsán. - Addig is, vigyázz magadra. Ahhoz képest, hogy milyen viharos volt a beszélgetés közepe, így a végére egész békés lett. Bár jobb így, mintha eleinte minden szép és jó lett volna, aztán most köszönés nélkül bontjuk a vonalat. Elköszöntem tőle, ha nem akart más még mondani és letettem. Továbbra is a szőnyegen ültem a dohányzóasztal mellett, fejemet karjaimon pihentetve. Nero az ölembe telepedett, fejét a hasamhoz dörgölte, halkan dorombolt. New Yorkban teljesen független voltam és amennyi magányt jelentett ez, annyi szabadságot is, mindezt pedig Anchorage-ben ugyanúgy akartam folytatni. Ennek ellenére halvány mosolyra éreztem késztetést, amikor arra gondoltam, hogy hetek - rossz esetben hónapok - kérdése és talán már Fairbanksben leszek. Izgulok, kicsit félek, mégis valamiféle megmagyarázhatatlan otthonosság érzete csalogat egy sor reménnyel karöltve, amiket vagy széttépnek, vagy hagynak beteljesülni.
Cím: Kérelem Hely: az éter Anchorage és Fairbanks között Idő: 2015.08.20. kora délután Molesztált: William Douglas
Képes vagyok nagyon durván elpiszmogni dolgokkal. Restaurátori átok azt hiszem és ezt úgy se sikerült levetkőznöm, hogy nyár elején felmondtam. Nos, Anchorage elhagyásával és nagyjából olyan tempóban akadk, mint egy nehezebb munkával, de kezdem látni a végét. Csomagolás szinten is, szóval most már éppen ideje volt kérdőre vonnom a Protektor urat, hogy hova is cuccolhatok pontosan: el baromi messzire, a városon belül másik lakásba, vagy Fairbanksbe. Kicsit izgultam, mind az engedélyezés, mind az elutasítás vont maga után némi félszt, de egyszer élünk, lássuk, mi lesz. - Szia, William, bocsi a zavarásért, gyors leszek - mondtam, kicsit talán hadarva, mert hát no... izgultam picit. - Mondhatom?
Előszeretettel hangoztatom, hogy a civil munkám jelenti a kikapcsolódást számomra, az erdőben töltött idő az elvonulást mindattól, ami a városban zajlik, ami a vállaimat nyomja. Edzeni is többnyire már csak a harcosokkal együtt szoktam, nem igen jut időm privát módon erre, most mégis sikerült némi időt szakítanom magamra, meg a már kétszer is tropára került jobb karomra. Nem volt az igazi az a horog, amit kapott a bokszzsák tőlem... Az ajtót magamra csuktam, nem akartam, hogy zavarjanak, de nem is zárkóztam el tőle. Mégis sokkal közelebbről érkezik pillanatnyi megszakítása az edzésnek: a kispadon telefonom rezgő táncot lejt kihívóan ingatva farát, ahogy jelzi, valaki keres. Szusszanva hagyok fel a zsák püfölésével és hajolok a készülékért, megnézve pedig, hogy ki az, gondolkodás nélkül fogadom a hívást. - Szia Savannah. Miben segíthetek? - Hangomon is hallatszik, hogy gyorsabban veszem kissé a levegőt, mint az normális lenne. Azt mondja, gyors lesz, a bátortalan visszakérdezés pedig egyenesen meglep. - Mondja kérem, ne tartsa magában! - Húzódik mosoly képemre, ahogy a telefont nem épp fülemhez tartó kezemmel a bordásfalnak támaszkodom, úgy fülelve, mit is akar a mágus.
Zihál, szóval vagy edzés, vagy más közben zavartam meg. Tekintettel az időpontra, az edzést még mindig valószínűbbnek tartom. A bizatás, unszolás mikéntjére az én szám is mosolyra szalad, a félsz és az izgalom pedig elmúlik. - Szeretném az áthelyezésemet kérni, ha megoldható. Roxannel is beszéltem ezt illetően, ő azt mondta, neki nem jelente problémát, de nyilván nem cuccolok el csak úgy, meg az engedélyed nélkül. - A végén megint sikerült a magyarázkodásnál darálnom. - Oh, és Fairbanksbe szeretnék menni. Amennyi minden történt az elmúlt időszakban, úgy gondolom, hogy ott több hasznom lenne, mint itt.
Szóval nyílik a szám az erős kezdés hallatán ééés... be is csukom azt, hümmentve. Kivárom, mi hozzáfűzni valója van a nőnek. - Őszinte leszek veled, Savannah, nem látod rosszul a helyzetet. Valóban elkélne errefelé még egy mágus a háznál, de... tudod mit, gyere! Majd beszélek Wendy-vel, az új gyógyítónkkal, legyen ő az ingázósunk. - Hajamba túrok, a kispadra rogyok le, mert ez persze nem ilyen egyszerű, hogy rámondom az áment és meg is van. - A költöztetésed és szállásod megoldott vagy készíttessem az egyik szobát itt lent be neked és szóljak a srácoknak, hogy menjenek át érted? Illetve... gondolkoztál rajta, mivel szeretnéd kitölteni az amúgy sem unalmas napjaidat? - A civil munka az fontos a saját szempontjából, lévén továbbra sem lopjuk a pénzt és az civilek állambácsija se támogatja a létezésünket, bármennyire is jó lenne. - Meg még egy apróság! Remélem, nem adtad el a lakásod... - Bizakodó vagyok.
Kicsit aggódok, amikor jön az a "de". Mindig mindent a "de"-k rontanak el és már készíteném is magam, hogy ez se jön össze egy "de" miatt, amikor Will folytatja, én pedig örömömben majdnem selsikkantok. Még jó, hogy nem tettem, a vigyoromat pedig nem láthatta. Sose hittem volna, hogy ennek ennyire fogok örülni és hogy ennyire fogom várni az indulást magát. - De csak ha neki se gond. Nem akarok neki sem plusz fejfájást okozni. - Akárki legyen is ez az Új Wendy. Minden esetre ha nem lesz ellenvetése, én már szeretem őt. - Ó, vannak maszkulin kis barátaim, akik segítenek - emeltem csalfán a plafonra tekintetem. - És éppen ezért majd szeretném kérni McDowellt, Cartert és Prescottot. Nem egyszerre, kicsit talán sok lenne, de egy-egy délutánra. Nincs olyan sok cuccom, egy-egy fordulóval felhordhatóak. Egyelőre Prescottéknál húzom meg magam, aztán kerítek saját lakást. Mindenképp ideiglenes megoldás, azért annál jóval több cuccom van, semminthogy egy szoba elég legyen, és nem is akartam sokáig Kyle-ékon élősködni. Igyekeztem nem nagyon kihasználni a vendégszeretetüket, jóból is megárt a sok. - A napok eltöltése... nos, arra gondoltam, hogy ha még senki sem töltötte be az állást, akkor szeretnék az egyetem könyvtárosaként elhelyezkedni - mondtam kissé halkabban, ebbe a csendességbe pedig tisztelet kúszott Eva felé. Szándékosan nem úgy fogalmaztam, hogy Eva helyét szeretném. Azt a helyet, amit maga után hagyott, egyszerűen képtelenség újra megtölteni, én pedig nem voltam bunkó, hogy egyáltalán kísérletet tegyek rá. - Nem, még nem - feleltem pár másodpercig értetlenül pislogva. - Hagyjak benne annyi bútort, amennyit csak tudok, igaz? - mosolyodtam el, mert gyanítottam, mire fel a kérdés.
- Savannah... - Szusszantam finoman megrovó éllel hangomban. - Nem lesz gondja vele. - Már csak azért se, mert nem úgy fogom tálalni neki, hogy jajj édes drága Wendy, lennél-e oly kedves válladra venni azt a terhet, hogy... Frászt! Feladat és pont. Nincs itt helye kétkedésnek meg két szép szemek rebegtetésének, ismerhetne már ennyire a mágusnő. A nevekre bólintok, ez is meglesz kérem, még félvigyor is jár mellé, mikor azt említi, nem egyben kellene rászabadítanom a három jómadarat. Pedig kétségtelenül gyorsabb megoldás lenne neki is, ha nem darabjaiban költözne, de ezt igazából oldják már meg maguk között, én elengedem a fiúkat segíteni. - Rendben, legyen így akkor. - Bólintok is rá, bár ebből aztán nem sokat láthat, miként az arcomra írt meglepett, pillanatnyi lefagyást sem, hála az égnek, mikor a leendő foglalkozását említi. Nagyot nyelek, tarkómat vakarom meg szabad kezemmel. - Tudod... - Kezdem bizonytalanul kissé. - Szerintem nagyon lelkes lenne, ha hallaná, hogy te leszel ott eztán. - Mosolyodom el haloványan, hangomon is érezni a gesztust. A nevet nem kell kimondanom, mindketten nagyon jól tudjuk, kiről is van szó. Én mondjuk nem fogok sűrűbben járni a könyvtár felé eztán sem, az biztos, de... Valahol megnyugvás, hogy ily méltó utóda akadt ebben is, nem csupán a tetoválómesterségben. - Majd szólok Dimitrisnek vagy Kate-nek, hogy intézzék a papírokat az egyetemnél ennek kapcsán. - Igen, ezt veheti beleegyezésnek, én meg a pillanatnyi merengés felől eveznék egy teljesen más víz irányába. - Igazából, szerintem az új lakója szeretné a saját ízlésére formálni, ha engem kérdezel, de... a falak és a nyílászárók azért maradjanak légyszi! - Nevetek fel, s még egyeztetek véle egy személyes találkozót, ha már itt lesz a városban nálunk, aztán bontom a vonalat, hogy egy másik számot tárcsázzak. Nevezetesen Wang-ét...
Kezdőlap
50. hsz <3 
