Cím: Mr.A.Legjobb.Barátom.Vérfarkas. Hely: az éter Anchorage és Fairbanks között Idő: 2015.06.02. este Molesztált: Emmett McDowell
Hetekkel ezelőtt felmondtam a múzeumban, már Roxannél is voltam látógatóban, Naomival kiveséztük a magunk módján a lelki bajokat egy bukott kísérlet közepette. Lassan ideje lesz Williamet is zaklatni, elkezdeni a pakolást, ha majd rábólint arra, hogy lelépjek. És nem csak vele kell ezt megbeszélnem, hanem Lynxszel is, ám előttük még mást kerestem ki a telefonomból. Fogalmam sem volt, milyen néven írjam be amúgy, így maradt a legdiplomatikusabb megoldás: "Bátyám". Egy egész napot készültem csak arra, hogy ezt megépjem, már csak azért is, mert hiába voltam éppen nyugodt és simogattam Nero hasát kényelmes eltűnődöttségben, attól még nem volt garantált, hogy ha meghallom a hangját, akkor is marad ez az állapot. "A legjobb barátom vérfarkas." Még mindig volt bennem egy nagy adag feszültség ezen kijelentése kapcsán, mégis felhívtam. Kihangosítottam a mobilomat, amit aztán a dohányzóasztalra tettem, majd összekucorodtam a kanapén, tovább dögönyözve a fekete kandúrt. Nem véletlenül kötött ki a készülékem ott, ahol, ha kartávolságon kívül esik és nem a kezemben tartom, talán elkerülhető lesz az, hogy amennyiben Emmett újfent felhúz, meggondolatlanul falhoz vágjam. - Szia - köszöntem kicsit óvatosan, amikor felvette -, zavarok? Hívjalak máskor?
- Szeretnélek majd meghallgatni - válaszoltam továbbra is csendesen - és én is szívesen mesélnék - bólintottam, bár ő ebből semmit sem érzékelt. Olyan bájos és meghitt volt ez a pillanat, hogy normálisan elmagyarázni talán képtelen lettem volna. Nem akarom elkiabálni és elsietni, mert az, hogy így közös nevezőre jutottunk, közel sem jelenti azt, hogy valóban működni fog a dolog, hiába szeretnénk. Felnőtt emberek lettünk, nem vagyunk már többé azok a kisgyerekek, akik olyan jól kijöttek egymással. Én mégis szeretném, ezt az egészet, a húgomat. Megismerni, aztán mesélni, akkor is, ha órákon keresztül tesszük majd ezt, nem számít. Talán másként fogok rá is és mindenre tekinteni, ha tőle hallok mindent. Az igazságot. Hideg pofonként ért a kérdésemre adott első két szónyi válasza, ám még mielőtt felfortyanhattam volna és beletörődhettem volna, hogy csak játszadozik és a bolondját járatja velem, folytatta, én pedig megmaradtam abban a ragacsos, nyugodt állapotban, amibe az előbb kerültem. Elsőre aggódok, hogy nem jön többé ide, de csupán egy picit kell belegondolni a dolgokba, hogy másként lássam a helyzetet. Azt kérdezte az előbb, hogy fogunk-e személyesen találkozni. Ennek ellenére el fog menni innen, azaz jelen esetben Anchorage-ből és ha meg szeretném ott látogatni, akkor pár hetem van rá csupán. Ha elköltözne innen, valahova messzire, akkor nem így fogalmazott volna. - Ideköltözöl? - bizonytalan, tapogatózó kérdés, mintha törékeny üveglapra léptem volna, ami bármelyik pillanatban összeroppanhat a kérdésem súlya alatt. Bizakodás, remény bújt meg a szavak mögött és amennyire rettegtem az igenlő választól, annyira vártam is, hogy ez az egy szavacska legyen a válasza.
Azt hittem, rögtön a szavamba fog vágni, de kellemes meglepetésként ért, hogy nem fortyant fel, ahogy annak is örültem, hogy előbb használta a fejét és csak aztán beszélt. Nem mintha én a megfontoltság mintaképe lettem volna, ám ha már a köztünk lévő korkülönbség az ő javára szólt, szerettem, ha apróságokban is megnyilvánult. A korábbi bujkáló, halvány mosoly most kiszélesedett. - Ez a terv. - Nem egyszavas válasz lett, mert nem vághatom ré, hogy "igen", amíg tényleg mindent le nem zongorázok. Az pedig még minimum két darab telefonálásnyira meg talán egy személyes találkozóra volt és akkor lehet optimistán tekintettem a jövőbe. - Remélem, nem estél pánikba. Őszintén? Nagyon nevettem volna, ha ezt a hatást váltottam volna ki. - És Lucas... azt hiszem, Lilianne után úgy fair, ha tudod: Hunter az. - Ha nem is futott még vele össze, vagy hallott róla különösebben, a feljegyzések között utána tudott nézni vagy szóban valakit kifaggatni. Ha úgy gondolta. Ezért mondtam a Huntert, a legtöbben így emlegetik, könnyebb dolga lesz, amennyiben akarja.
Hirtelenjében fogalmam sem volt, hogy örüljek-e a válasznak, vagy inkább kellemetlenül érezzem magam a dolog miatt. A húgom ideköltözik. És bár azt nem tudtam, hogy itt fog-e lakni az egyetemen, vagy van-e itt neki saját lakása, esetleg becuccol Kyle-hoz… Bárhogyan is lesz, egészen biztos, hogy többször fogunk összefutni, mint eddig. Örültem neki annak fényében, amit sikerült tisztáznunk pár perccel ezelőtt, ugyanakkor pontosan emiatt féltem is tőle. Mert mi van, ha elszúrjuk, pontosan amiatt, mert annyit találkozunk? Hogy túl gyorsan fogunk haladni? És ez csak két lehetséges verzió, mert ezernyi buktatója lehet a dolognak. Ahogyan előnye is így, hogy ideköltözik. - Én? Nem, dehogy! Ne viccelj! - legyintettem is volna, ha szemtől szemben állunk egymás előtt, így azonban a mozdulat elmaradt, csak egy vigyorféle szaladt a számra. - Na jó, talán egy kicsit - fűztem hozzá aztán némiképpen csendesebben, sejtettem, hogy megnevettetné a tény, hogy bepánikoltam a dologtól, én pedig úgy voltam vele, hogy akkor.. miért ne? Legalább elmondhatom magamról, hogy sikerült megnevettetnem. Az pedig, hogy valóságnak véli a szavaimat, vagy csupán viccelődésnek… Én magam sem tudom. Nem estem pánikba, de határozottan félek, mit fog számunkra így hozni a jövő. - Hunter - ízlelgettem egy kicsit a nevet és azért is ismételtem meg, hogy egészen biztosan az eszembe véssem. Nem ugrott be, de utána fogok nézni, ezek után egészen biztosan. - Köszönöm, hogy elmondtad - ezúttal teljes mértékben őszintén csengett a hangom, jó érzés volt, hogy elmondta, még akkor is, ha lehet csak azért tette, mert ő is tudja, hogy Lilianne az a bizonyos barát. - Ha összejön - merthogy csak annyit mondott, hogy ez a terv, nem mondott határozott igent -, és szükséged van segítségre a cuccolásban, akkor szólj nyugodtan - nem tudom, mennyire volna jó ötlet egyből fejest ugrani a dologba és megtenni az első, véleményem szerint kezdésnek igencsak hatalmas lépést, de úgy érzem, muszáj felajánlanom a segítségemet. És nem csak azért, mert így diktálja az illem, hanem azért is, mert szívesen segítenék neki, ha elfogadja. Persze ha nemet mond, teljes mértékben el fogom fogadni a dolgot. Nekem is, neki is új lehet ez a helyzet, ki kell tapogatnunk, mindkettőnknek, hogy mi és merre hány méter, mit lehet és mit nem, mi az előnyös és mi az, ami egyáltalán nem az.
A beismerésre halkan nevettem. Igazából valahol nekem is ijesztő volt ez az egész, de nem szoktam megfutamodni némi kihívástól. Elfutni akkor kell, amikor minden összedől, az is szokott menni, nem is kicsit. A köszönetre csak mély levegőt veszek. Nem mondom, hogy nincs mit, mert nagyon is van, ezt ő is biztosan tudja, és igazából emiatt az aprónak nem nevezhető információ kiadás miatt sokkal jobban aggódtam, mint amennyire a költözés esetleges negatív velejárói miatt. Ha bántja, ha emiatt baja esik, azt nem csak neki, de magam sem fogom soha megbocsátani. Nem szeretek a legrosszabbra készülni, de mindig muszáj és csak a Szellemekhez fohászkodhattam, hogy legalább ebből ne legyen baj. - Meglesz - biztosítottam a segítségkérés kapcsán. - Addig is, vigyázz magadra. Ahhoz képest, hogy milyen viharos volt a beszélgetés közepe, így a végére egész békés lett. Bár jobb így, mintha eleinte minden szép és jó lett volna, aztán most köszönés nélkül bontjuk a vonalat. Elköszöntem tőle, ha nem akart más még mondani és letettem. Továbbra is a szőnyegen ültem a dohányzóasztal mellett, fejemet karjaimon pihentetve. Nero az ölembe telepedett, fejét a hasamhoz dörgölte, halkan dorombolt. New Yorkban teljesen független voltam és amennyi magányt jelentett ez, annyi szabadságot is, mindezt pedig Anchorage-ben ugyanúgy akartam folytatni. Ennek ellenére halvány mosolyra éreztem késztetést, amikor arra gondoltam, hogy hetek - rossz esetben hónapok - kérdése és talán már Fairbanksben leszek. Izgulok, kicsit félek, mégis valamiféle megmagyarázhatatlan otthonosság érzete csalogat egy sor reménnyel karöltve, amiket vagy széttépnek, vagy hagynak beteljesülni.
Cím: Kérelem Hely: az éter Anchorage és Fairbanks között Idő: 2015.08.20. kora délután Molesztált: William Douglas
Képes vagyok nagyon durván elpiszmogni dolgokkal. Restaurátori átok azt hiszem és ezt úgy se sikerült levetkőznöm, hogy nyár elején felmondtam. Nos, Anchorage elhagyásával és nagyjából olyan tempóban akadk, mint egy nehezebb munkával, de kezdem látni a végét. Csomagolás szinten is, szóval most már éppen ideje volt kérdőre vonnom a Protektor urat, hogy hova is cuccolhatok pontosan: el baromi messzire, a városon belül másik lakásba, vagy Fairbanksbe. Kicsit izgultam, mind az engedélyezés, mind az elutasítás vont maga után némi félszt, de egyszer élünk, lássuk, mi lesz. - Szia, William, bocsi a zavarásért, gyors leszek - mondtam, kicsit talán hadarva, mert hát no... izgultam picit. - Mondhatom?
Előszeretettel hangoztatom, hogy a civil munkám jelenti a kikapcsolódást számomra, az erdőben töltött idő az elvonulást mindattól, ami a városban zajlik, ami a vállaimat nyomja. Edzeni is többnyire már csak a harcosokkal együtt szoktam, nem igen jut időm privát módon erre, most mégis sikerült némi időt szakítanom magamra, meg a már kétszer is tropára került jobb karomra. Nem volt az igazi az a horog, amit kapott a bokszzsák tőlem... Az ajtót magamra csuktam, nem akartam, hogy zavarjanak, de nem is zárkóztam el tőle. Mégis sokkal közelebbről érkezik pillanatnyi megszakítása az edzésnek: a kispadon telefonom rezgő táncot lejt kihívóan ingatva farát, ahogy jelzi, valaki keres. Szusszanva hagyok fel a zsák püfölésével és hajolok a készülékért, megnézve pedig, hogy ki az, gondolkodás nélkül fogadom a hívást. - Szia Savannah. Miben segíthetek? - Hangomon is hallatszik, hogy gyorsabban veszem kissé a levegőt, mint az normális lenne. Azt mondja, gyors lesz, a bátortalan visszakérdezés pedig egyenesen meglep. - Mondja kérem, ne tartsa magában! - Húzódik mosoly képemre, ahogy a telefont nem épp fülemhez tartó kezemmel a bordásfalnak támaszkodom, úgy fülelve, mit is akar a mágus.
Zihál, szóval vagy edzés, vagy más közben zavartam meg. Tekintettel az időpontra, az edzést még mindig valószínűbbnek tartom. A bizatás, unszolás mikéntjére az én szám is mosolyra szalad, a félsz és az izgalom pedig elmúlik. - Szeretném az áthelyezésemet kérni, ha megoldható. Roxannel is beszéltem ezt illetően, ő azt mondta, neki nem jelente problémát, de nyilván nem cuccolok el csak úgy, meg az engedélyed nélkül. - A végén megint sikerült a magyarázkodásnál darálnom. - Oh, és Fairbanksbe szeretnék menni. Amennyi minden történt az elmúlt időszakban, úgy gondolom, hogy ott több hasznom lenne, mint itt.
Szóval nyílik a szám az erős kezdés hallatán ééés... be is csukom azt, hümmentve. Kivárom, mi hozzáfűzni valója van a nőnek. - Őszinte leszek veled, Savannah, nem látod rosszul a helyzetet. Valóban elkélne errefelé még egy mágus a háznál, de... tudod mit, gyere! Majd beszélek Wendy-vel, az új gyógyítónkkal, legyen ő az ingázósunk. - Hajamba túrok, a kispadra rogyok le, mert ez persze nem ilyen egyszerű, hogy rámondom az áment és meg is van. - A költöztetésed és szállásod megoldott vagy készíttessem az egyik szobát itt lent be neked és szóljak a srácoknak, hogy menjenek át érted? Illetve... gondolkoztál rajta, mivel szeretnéd kitölteni az amúgy sem unalmas napjaidat? - A civil munka az fontos a saját szempontjából, lévén továbbra sem lopjuk a pénzt és az civilek állambácsija se támogatja a létezésünket, bármennyire is jó lenne. - Meg még egy apróság! Remélem, nem adtad el a lakásod... - Bizakodó vagyok.
Kicsit aggódok, amikor jön az a "de". Mindig mindent a "de"-k rontanak el és már készíteném is magam, hogy ez se jön össze egy "de" miatt, amikor Will folytatja, én pedig örömömben majdnem selsikkantok. Még jó, hogy nem tettem, a vigyoromat pedig nem láthatta. Sose hittem volna, hogy ennek ennyire fogok örülni és hogy ennyire fogom várni az indulást magát. - De csak ha neki se gond. Nem akarok neki sem plusz fejfájást okozni. - Akárki legyen is ez az Új Wendy. Minden esetre ha nem lesz ellenvetése, én már szeretem őt. - Ó, vannak maszkulin kis barátaim, akik segítenek - emeltem csalfán a plafonra tekintetem. - És éppen ezért majd szeretném kérni McDowellt, Cartert és Prescottot. Nem egyszerre, kicsit talán sok lenne, de egy-egy délutánra. Nincs olyan sok cuccom, egy-egy fordulóval felhordhatóak. Egyelőre Prescottéknál húzom meg magam, aztán kerítek saját lakást. Mindenképp ideiglenes megoldás, azért annál jóval több cuccom van, semminthogy egy szoba elég legyen, és nem is akartam sokáig Kyle-ékon élősködni. Igyekeztem nem nagyon kihasználni a vendégszeretetüket, jóból is megárt a sok. - A napok eltöltése... nos, arra gondoltam, hogy ha még senki sem töltötte be az állást, akkor szeretnék az egyetem könyvtárosaként elhelyezkedni - mondtam kissé halkabban, ebbe a csendességbe pedig tisztelet kúszott Eva felé. Szándékosan nem úgy fogalmaztam, hogy Eva helyét szeretném. Azt a helyet, amit maga után hagyott, egyszerűen képtelenség újra megtölteni, én pedig nem voltam bunkó, hogy egyáltalán kísérletet tegyek rá. - Nem, még nem - feleltem pár másodpercig értetlenül pislogva. - Hagyjak benne annyi bútort, amennyit csak tudok, igaz? - mosolyodtam el, mert gyanítottam, mire fel a kérdés.
- Savannah... - Szusszantam finoman megrovó éllel hangomban. - Nem lesz gondja vele. - Már csak azért se, mert nem úgy fogom tálalni neki, hogy jajj édes drága Wendy, lennél-e oly kedves válladra venni azt a terhet, hogy... Frászt! Feladat és pont. Nincs itt helye kétkedésnek meg két szép szemek rebegtetésének, ismerhetne már ennyire a mágusnő. A nevekre bólintok, ez is meglesz kérem, még félvigyor is jár mellé, mikor azt említi, nem egyben kellene rászabadítanom a három jómadarat. Pedig kétségtelenül gyorsabb megoldás lenne neki is, ha nem darabjaiban költözne, de ezt igazából oldják már meg maguk között, én elengedem a fiúkat segíteni. - Rendben, legyen így akkor. - Bólintok is rá, bár ebből aztán nem sokat láthat, miként az arcomra írt meglepett, pillanatnyi lefagyást sem, hála az égnek, mikor a leendő foglalkozását említi. Nagyot nyelek, tarkómat vakarom meg szabad kezemmel. - Tudod... - Kezdem bizonytalanul kissé. - Szerintem nagyon lelkes lenne, ha hallaná, hogy te leszel ott eztán. - Mosolyodom el haloványan, hangomon is érezni a gesztust. A nevet nem kell kimondanom, mindketten nagyon jól tudjuk, kiről is van szó. Én mondjuk nem fogok sűrűbben járni a könyvtár felé eztán sem, az biztos, de... Valahol megnyugvás, hogy ily méltó utóda akadt ebben is, nem csupán a tetoválómesterségben. - Majd szólok Dimitrisnek vagy Kate-nek, hogy intézzék a papírokat az egyetemnél ennek kapcsán. - Igen, ezt veheti beleegyezésnek, én meg a pillanatnyi merengés felől eveznék egy teljesen más víz irányába. - Igazából, szerintem az új lakója szeretné a saját ízlésére formálni, ha engem kérdezel, de... a falak és a nyílászárók azért maradjanak légyszi! - Nevetek fel, s még egyeztetek véle egy személyes találkozót, ha már itt lesz a városban nálunk, aztán bontom a vonalat, hogy egy másik számot tárcsázzak. Nevezetesen Wang-ét...
Tudom, a parancs, az parancs, de én még mindig nem szerettem kellemetlenséget okozni, bármennyire tűnjön ez másképp olykor totálisan akaratomon kívül. De nem vitatkoztam, ha azt mondja, rendben lesz, akkor rendben lesz. Inkább örültem a fejemnek, hogy kölcsön kaphatom a fiúkat egy-egy forduló erejéig. Ó, igen, inkább külön-külön kértem őket, valamiért tartottam tőle, hogy túlságosan is jól kijönnének. Mindegyikkel megvan a magam előélete, nem hiányzott, hogy összetrombitálás esetén én legyek a közös téma. - Örülök, hogy így gondolod - mosolyodtam el halványan és még személyes jelenlét nélkül is átjött, hogy Williamet ez mennyire mélyen érinti. Már Eva említése, nem az, hogy én odamegyek. Mosolyomból pedig vigyor lett, amint hallom, hogy áldását adja ténylegesen is a dologra. Hónapok óta először érzem magam igazán sínen - csak ne jöjjön vonat... - Köszönöm! - hálálkodtam leplezetlen lelkesedéssel. - Jól van, nem amortizálom le búcsúképp - nevettem fel a képre, amint épp kalapáccsal esek neki a válaszfalaknak. - De arra készüljön az új lakó, hogy a szembe szomszédaim egyetemista fiúk és hozzászoktak, hogy kosztolva vannak az ipari mennyiségű kajámmal. Nagy rendesek amúgy és bármiben segítenek. De, hogy Gina mennyire fogja jól kezelni őket, az másik kérdés. - Ennyit gondoltam még azért nem árt, ha tud, nehogy meglepetés érje az új lakót. Bár lehet, a fiúkat jobban kéne féltenem... Elköszöntem és letettem a telefont. Ennyi, nincs visszaút, csak csomagolni- és pakolni való. Plusz nekem is fel kell hívnom még valakit.
Ha már múltkor szóvá tette a húgom, hogy 2015 nem a Carterek éve, akkor azt hiszem, ezek után azt is bátran kijelenthetem, hogy a szeptember sem a mi hónapunk - az enyém legalábbis tuti, olyan szinten összejöttek a dolgok. Már megint... Amíg Erin kórházban volt, majdnem minden hétvégén találkoztam Beth-szel, mást nem, csak beköszöntem neki, erre? Mióta ideköltöztettük Fairbanksbe, alig hallottam felőle, ez pedig nem állapot, pláne, hogy amúgy is lenne megbeszélni valónk... Szóval jobb dolgom nem lévén csak elnyúltam az ágyon, hogy nyugdíjasokat megszégyenítő sebességgel pötyögjem be a telefonomba a neki szánt üzenetet:
A tesóm hónapok után végre szabadult a kórházból és úgy döntött, a városban marad; nekem kifordult a vállam a helyéről; Bria lassan egy hónapja nem hajlandó szóbaállni velem, és egy másik barátommal is sikerült összehézni... Amúgy jön a gyerek, Mimivel meg összeköltözünk, szóval ha unatkoznál, számítunk a segítségedre pakolás terén. De süthetsz sütit is, az is legalább olyan jó, meg egyébként is hiányzik a főztöd. Nincs kedved valamikor összefutni? Akkor mesélek bővebben is arról, amelyikre kíváncsi vagy, csak mondd, mit vigyek inni. Ui.: Remélem, azért te sem unatkozol.
Jax
A hozzászólást Jackson Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 15, 2015 11:12 am-kor.
Elvetemülten csajos napjaim egyikét éltem. Az ilyesmi nem mindennapos nálam, odafigyelek a megjelenésemre és igényes vagyok, de nem egy hardcore shoppingoló, vagy divatfüggő, minden idejét a tükör előtt töltő fajta. Ma viszont rákattantam youtube-on a smink- és hajtippes tutorialokra, méghozzá annyira, hogy a 90%-ukat egyből teszteltem is magamon. Annyi volt ebben a szépséghiba, hogy mivel nagy átlagban nem voltam ugyebár ilyen, így ezen a téren nem két perc alatt válik belőlem profi. Épp attól próbáltam megmenteni magam, hogy ne kelljen nullás géppel nekiesni a hajamnak oldalt, amikor berezonált a telefonom. Egyik kezemben a totálkáros hajvasalóval, másikban az elhalálozottnak tűnő tincsekkel slattyogtam pamut forrónaciban és trikóban a nappali dohányzóasztalán hagyott készülékhez. Út közben két tükör előtt is elhaladtam még - nem mintha a fürdőben nem gyönyörködhettem volna eleget magamban -, az elsőnél szerettem volna sírva fakadni, a másiknál hisztérikusan nevetni. A gyilkos eszköz még megpróbáltam a hajam mentésére felhasználni, rácsavart szerencsétlen loknikká alakítani vágyott tincseimet, majd elkezdtem olvasni az üzenetet. - Szentséges basszantyú!* Kétszer futottam végig a sorokat, azt se tudtam, melyiken nézzek nagyobbat. Az fix, hogy Jackson nem unatkozott az utóbbi időben, de ez azét már túlzás volt!
"Vigyázz magadra, a jó ég áldjon meg! És legközelebb állj sorba, amikor az empátiát osztják, vagy repetázz, nem feltétlen ment meg a balhéktól, de talán segít elsimítani azokat. Az összeköltözésre hadd ne így reagáljak, mert bevérzik és eltörik a hüvelyku..."
Elküldtem az SMS-t, mert ekkor éreztem meg, hogy valaminek pokoli égett szaga van. A hajam volt. Az én szép szőke hajam! Kiszabadítottam a pörkölt fürtöket és messzire dobtam a hajvasalót, hogy aztán mélységes gyászba kezdhessek - tényleg majdnem elsírtam magam. Jó, nem, de egy kiadós hiszti keretei között szívesen elküldtem volna a youtube-os ribancokat a nénikéjükbe. Én, az érett Mágus. Helyett inkább írtam még egy üzenetet Jaxnek.
"Hozz csokit. Sokat, kartonszámra! Meg epret, ha tudsz szerezni és... van nullásgéped? Pia nem kell, van nálam fű. Ne kérdezd, csak gyere, amint tudsz."
Igaz, egész hamar érkezett válasz az üzenetemre, de az, ahogy félbe maradt, nem kecsegtetett túl sok jóval. Mondjuk valahol tipikusan Beth-es lenne, hogy a "vigyázz magadra" kezdés után pont vele történne valami, mondjuk megcsúszik vagy elbotlik valamiben, miközben a választ pötyögi a telefonján. Amúgy meg mondani könnyű! Én igyekszem, csak hát na... Azért reméltem, hogy nem lett túl nagy baja, mindenesetre azért még vártam egy kicsit, hátha megérkezik a maradék nekem szánt jókívánság meg tanács is, és jött is, igaz, nem épp az, amire számítottam. Vagy egy percig csak meglepetten pislogtam, aztán még legalább háromszor átfutottam a sorokat, hogy biztos jól láttam-e, de úgy tűnik, a látásommal semmi gond. Szívem szerint egyből visszaírtam volna, de ha már előre leszögezte, hogy ne, hát nem tettem. Helyette előtúrtam a hátizsákom az egyik szekrény mélyéből, majd már mentem is a konyha felé, hogy megnézzem, hogy állunk a munícióval. Naomi úgy is nr.1 csokoládépusztító, szóval fogadni mernék, hogy itthon is tart valamennyit, már csak abban reménykedek, hogy nem az ágyneműtartóban, kispárna alatt, meg egyéb dugihelyeken rejtegeti őket. Ha túl sokat nem is találtam, azért besepertem a hátizsákba ami volt, bonbontól kezdve a tortabevonón át a sütidíszítésre használt csokireszelékig mindent, ám úgy találtam, ez még édes kevés lesz, szóval kénytelen leszek még útba ejteni egy közértet is...
"Oké, nem kérdezek, de ha odaérek, mesélj! Most indulok, még beugrok a boltba és már megyek is. J."
Hát, a nullásgép már csak akkor jutott eszembe, amikor épp kirámoltam az üzlet csokoládés polcát, szóval jobb híján bedobtam még egy sima ollót a kosárba - aki a kicsit nem becsüli, ugyebár... Mivel október lévén az eperszezonnak már rég vége, itt Alaszkában meg pláne, így kényszermegoldásként marad a mirelit eper, de abból kap egy kilónyit! Majd miután fizettem, motorra pattanva hussanok is tovább az úti célom felé...
December 24-e délután érkezik a viszonylag nagy méretű csomag Savannah házához, amit egy aláírásért cserébe már nyom is a kezébe a postás, hogy aztán menjen tovább dolgára, karácsonyi diliház közepette kézbesítse a többi kiszállítandót is... Ha hangok nem is nagyon szűrődnek ki belőle, de a dobozon lévő néhány "szellőzőnyílás" is árulkodó lehet hozzáértők számára, ám ha mégsem, a csomagolás letépkedése után elég csupán a doboz fedelét eltüntetni, hogy a kedves címzett legújabb, karácsonyi boába gabalyodott lakótársával találja szembe magát egy télapósapka és néhány gömb társaságában. Valahol a doboz sarkában lapul még egy kis porcelánfigura is (a macska mellé adták így karácsony előtt...), ráerősítve egy aprócska üdvözlőlap, rajta az alábbi sorokkal:
Mert megígértem! A dokit már megjárta, úgyhogy amiatt nem kell aggódnod, a név kapcsán meg... gondolom, úgy is tök mindegy, mit választottam ajánlok neki (amúgy Brutus, mert az tök jól passzol a Neróhoz), mert átkereszteled saját tetszésed szerint, szóval... Viseld gondját sok szeretettel! Boldog karácsonyt! Jax
Ui.: Majd valamikor személyesen is beugrok, addig is teszel nekem félre a sütiből?
Ötletem sincs, miféle buta képzet mondatta azt velem, hogy Jax úgyis elfelejtette a karácsonyi nagy ígéretet. Nekem egyébként sikerült, szóval hiába lőtte le korábban - jóval korábban - a dolgot, ugyanúgy meglepetés lett, mintha semmit sem tudtam volna róla. Azt hiszem tényleg találó volt ez a szőke szín a festékválasztáskor még annak idején, amikor eldöntöttem, milyen lesz a haja a következő pár évben. Mondjuk mostanában amilyen szétszórt voltam, ebben semmi meglepő nem akadt. Átvettem a mocorgó csomagot és ekkor már kezdett sejleni valami, de biztos csak aztán lett, hogy visszamentem a nappaliba és feltéptem a csomagolást. Sose szoktam az ilyesmivel finomkodni, nekem nem érdemes nagy műgondú hajtogatást bemutatni. A szellőzőlyukak láttán már széles vigyorra szaladt a szám, és ahogy felnyitottam a dobozt, elnevettem magam. Szegény macska összerezzent a hirtelen hangtól, Nero már a konkurencia szagának érzetére is fensőbbségesen csapta égnek kunkori farkát. Felvettem az új lakót, akinek ez - micsoda meglepetés - nem tetszett, így rövid harc és pár karmolás beszerzése után inkább letettem a szőnyegre, hadd menjen felfedezni a házat. És megvívni a placc fölötti háborúját Neróval. A porcelánfigura egyelőre a dohányzóasztal közepére került, mint uralkodó dísz. A mobilom után nyúltam, ezt mégsem lehet válasz nélkül hagyni.
Hihetetlen vagy, hogy tényleg képes voltál beszerezni őt! De lásd, kivel van dolgod, egyezményes neve lesz: Jackson Brutus da Fairbanks. Első ezen a néven. Egyébként Neróval épp most szedik szét a házat, ha már csak romokat lelsz, amikor jössz, ne csodálkozz.
U.i.: mielőtt jössz, szólj előre és add le a rendelést, ez a macska komplett menüt ér <3
Kezdőlap
//
