Híres éjszakai club, vonagló hölgyekkel a színpadon és emberi fertővel a nézők között. Egyébként semmiben nem tér el a többi nightclub-tól. A bejáratnál itt is szigorú igazoltatás folyik, kiskorút nem engednek be.
A legkevesebb, amit megtehetek érte. Nem gondoltam volna, hogy még másnap is ezek a szavak fognak bennem kattogni, de úgy tűnik, tisztességesen betalált velük a nő. Macskajajos voltam, bár lehetett volna ennél vészesebb is. Félkómásan és szédelegve felhívtam Jamest. Kicsöngött. Nem vette fel. Megint. És újra. Na még egyszer! Oké, utoljára! Veddmásfelcseszdmeg! Nem vette. Nyuszítettem egyet, mert ez azt jelentette, hogy tényleg nem úszom meg a kutató expedíciót, embert kell varázsolnom magamból több pohárnyi whiskyt felölelő este után és vezethetek is. Hát nem csudi jó az élet? - Ribanc... - szólott az össz megjegyzésem a hangposta szövegelésére. Nem a hang-hasonmásával akarok traccsolni, hanem az igazival, még mindig. Kikászálódtam az ágyból. Sürgősen fel kell fogadnom egy öltöztetőnőt. Meg ami azt illeti, vetkőztetőt is - néztem végig magamon. Még a dzseki is rajtam maradt... Lezuhanyoztam, összekészülődtem, bevettem egy fájdalomcsillapítót - amihez vajmi kevés reményt fűztem, de kellett az illúzió -, majd felmartam a kocsikulcsot és indultam. A város határában jártam, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, hova megyek, a címet őrző szalvétáról ugyanis csodálatosan megfeledkeztem. Nagyot sóhajtva fordultam vissza érte, hogy aztán másodszorra is útra keljek. Némi deja vum volt. Ez már a második egy éven... fél éven belül, hogy falkatárs után kajtatok, mert őméltósága lelépett sértett büszkeségében. Meg fogom kérdezni Shane-t, hogy biztosan nem járt-e terápiára Jameshez, mert veszettül hasonlít jelenleg problémamegoldó képességük. Mint egy óvóbácsi, olyan vagyok: lelépett a gyerek, hozzuk vissza gyorsan, mert nyalóka van a szájában, főút felé szaladt és jön a deles csúcsforgalom. Vicces volt elképzelni mind a pici Jimbót, mind a pici finnt. Elszórakoztatom én magam a több órás út alatt, mi az nekem? Közben Lessie főcímdalt kéne dúdolnom, vagy Úton hazafelét... Furcsa párt! Ohh, anyám, ott vagyunk már?
Itt vagyunk, hihetetlen! Elgurultam a motelhez, becammogtam, épp csak nem "brumm"-mal köszöntem, aztán közöltem, hogy ki a hóhért keresek. Eddig csak nyúzott voltam, másnapos és morcos, most viszont kezdett valamiféle kellemetlen szorítás telepedni a mellkasomra. Mi a fenét csinálok, ha tényleg elhúzta a csíkot délre? Árny, eltűnik, mint fehér farkas a lavinában, de ő még egy nyüsszentést se hallat! - Nagy nőcsábász - mondta a recepciós pasas, na ebben egyetértettünk, és akkor fix, hogy ugyanarról beszélünk. - A Great Alaskan Bush-ba szokott eljárni, és vagy fél tucat bigével jön vissza. Tudja, ez nem olyan szálló - mentegetőzik, csak tudnám minek -, de hát hajlandó volt felárat fizetni. - Abban biztos vagyok. - A barátja? Kivesz egy szobát... Több nem érdekelt. Bush-ban van - remélem nem George-ban -, azt meg csak meglelem! Nem volt egy két perces kutatás, szó, mi szó, és nem is a volt elnöknél kötöttem ki, amit egyáltalán nem láttam, főleg, mikor ráeszméltem, hova is jár lazítani mostanában ez a céda. Jellemző. De komolyan, nem ő lenne! Nem is értem, miért kérdezősködtem egyáltalán és nem egyből ide jöttem! Somolyogva megráztam a fejem, és beballagtam a nagyfiúknak és lányoknak való helyre. Nem kérték a személyim. Ezt majd elmesélem Victornak, bizonyítandó, hogy tényleg felnőttem. Félig felvont pajzsom mögül pásztáztam energiáimmal a terepet - már városban nem szeretek "pucéran" garázdálkodni -, és a jelenlévők között kiszúrni a Bújócskabajnokot. Esküszöm, jobban beolvad a tömegbe, mint Ezio. Eldöntöttem, hogy ha nem lesz meg tíz percen belül, túlüvöltöm a zenét és Jimbót kiáltok... éééééés kiszúrtam egy kupac viháncoló nőt, egy szem pasas körül. Bingó! Fúj de fog utálni, amiért elrontom a bulit! ~ Szia te kis szépség! ~ duruzsoltam, mint valami PedoBear. Ha fent volt a pajzsa, az ciki, akkor feltűnőbben kellett "becsöngetnem".
Nem vet fel az üzlet. Úgy látszik, elég nagy fejlődésen ment át a város, és lényegében egyetlen kuncsafton kívül senkinek sincs szüksége a szolgálataimra Fairbanks-ben. Na nem mintha bánnám, legalább több időm van arra, hogy olyan dolgokkal foglalkozzak, amiket eddig megtagadtam magamtól. Vagy mások tőlem, tökéletesen lényegtelen. Vissza akartam én menni a falkába, csak aztán.. Nos, eddig volt okom a távollétre, aztán csak lekerült a stigma, lejárt a hivatalos távollét ideje, ééés... Nos, nem. Pedig esküszöm, minden nap eldöntöttem, hogy majd holnap odatolom a képem az Atanerk elé, hogy helló, én vagyok az aktuális fekete bárány, jöttem vissza a nyájhoz. Na nem mintha lennék olyan viszonyban az Atanerkkel, hogy két hamburger közt együtt selfizzünk a Wimbledonon, de azért mégis. Csak aztán minden holnap új holnapot szült, az idő egyre telt, ezzel párhuzamosan a késésem is egyre kellemetlenebbé kezdett válni, és végül kikötöttem itt. Hogy hogy vagyok? Köszönöm szépen, jobban már nem is lehetnék. Van szőke, van barna, sőt, az a fajta barna is, akinek a napfényben már vörösnek tűnik a sörénye. Minden napra jut valaki, általában többen is, a pia sose fogy el, a bulinak pedig soha nincs vége. Mondtam már, hogy ez elképesztően hiányzott? Persze az egyedül töltött pillanatokban elfog valamiféle hiányérzet, egy csipetnyi bűntudat, de olyankor általában felkelek és csinálok magamnak programot. Fairbanks-ben meg lapítok, mint a nyúl, csak jövök-megyek, mint az Árnyék (imádlak Eska), és nem vagyok ott többet, mint amennyit feltétlenül indokolt. Arra persze álmomban sem gondoltam volna, hogy egy szép napon a nevem Mohamed Lee Howardra változik majd, Darrené pedig Darren Northmountainre, és egyszer csak fel fog keresni. Persze, láttam, hogy hívott, nem vagyok vak, de mégis mit mondjak neki? Szevasz Darren, hogy s mint? Egyébként te is bekaphatod, meg úgy általában egész Fairbanks a szájába veheti egy tetszőleges testrészemet. Itt nem ismer senki, nem tartozom senkinek felelősséggel, és ha egy-két embert nem csak meg, de be is puszilok, akkor nem kell menekülnöm senki elől. A saját démonaim elől sem. Nincs vita, nincs elvárás, megfelelési kényszer, vagy sablon, amit olyan undorral kell magamra húznom, mint egy kétszer teleszart boxeralsót. Persze ettől még óvatosan közlekedem, pajzs fent, más kajájába nem szaglászunk bele, de nem volt semmi problémám. A jelenlegi legnagyobb az, hogy az egyik szőke - Rosette, talán? - csak egy csók ellenében hajlandó nekem újabb pohárral hozni. Fene a jó dolgát, nem igaz?
Süket! Az egy dolog, hogy a telefont nem veszi fel, oké, elnézem. Ezt a dorbézolást is a csajokkal, mert hát egészséges férfiú, még büszke is vagyok. De az ignorálásom ilyetén foka már bosszús csücsörítésre késztet. Kéne még egy sodrófa, kötény és csípőre tett kéz, hogy teljes legyen az imidzsem, azt hiszem. A pultnál ült, előtte meg volt egy... óóó, barátom! A képemen terebélyes, sunyi és roppant elégedett vigyor jelent meg, az arcrepesztő fajtából. Odamentem a pult James távolabb eső végéhez, ami azért is volt jó hely, mert nem errefelé nézett elsősorban, és magamhoz intettem a lányt - tuti van 21? - a pult mögött. - Kit kell meghúznom azért, hogy oda - mutattam a cél felé - felmehessek? Nevetett, azt hitte, viccelek. Nem vicceltem, és ez fél perc után neki is leesett. Belepirult, de tankönyvi szűz módjára, amin jót mosolyogtam, és minden további nélkül szabad utam volt. Király! A pult mögé slisszoltam, annyi közreműködést még kértem tőle, hogy legyen már egy kicsit figyelemelterelő a kedvemért, majd ledobtam a dzsekim meg a pólóm. A nacin egy pillanatig elgondolkodtam, aztán vállat vontam és letoltam azt is, hogy csak a fekete boxer maradt. Aztán felpattantam a pultra, elkaptam a Jimbo előtti rudat és ollé, szexi póz a hímringyótól rúddal! Felhúztam az egyik lábam, csábosan pillogtam le rá és még a szempillámat is rebegtettem, majd nyújtogattam kicsit a - szőrös, zoknis - lábam. A hűvös fémhez tapadva lecsúsztam guggolásba - ez majdnem olyan volt, mint amikor vígjátékokban valaki felkenődik egy totálisan tiszta üvegfalra és lefolyik róla -, rugóztam kicsit, popó pucsít, segg kidob. Most ne vegyél észre, ha tudsz! Egy, másfél karnyújtásnyira voltam tőle... A röpke magánszám lezárásaképp csókot dobtam neki, majd lehuppantam a pult szélére, a lábamat lóbálni, és vigyorogva végignéztem a hölgytársaságán is. - Vitesd szervízbe a mobilod, pajtás, nem lehet elérni - pillantottam a hímre, és megsimítottam az egyik lány állát. Csinosak, el kell ismerni, na de nem miattuk vagyok itt. - Táncoljak neked alsó nélkül is? - vonogattam a szemöldököm, de nem lehetett komolyan venni. Basszus, de örültem, hogy megvan! Több mint három hónapja nem láttam, és kezdtem hiányolni, hogy nem vakít meg instant egy kék szempár. Meg egyébként is, miért itt leledzik? Nem itt van a helye! Akkor sem, ha szemmel láthatóan élvezi - vagy már csak élvezte? - a bulit. Szívem szerint megöleltem volna, de azért még az én emlékezetemben is elevenen élt a villámhárítóba húzott guminő képe, úgyhogy nézzük meg előbb, hányadán is állunk. Ülünk. Már ha még mindig ült.
Mindenki szerencséjére megadom azt a bizonyos csókot, és hamarosan el is tűnik, hogy kerítsen nekem egy italt. De nem igazán van időm figyelni rá, mert akad helyette tíz másik, akik mindenáron törődést követelnek tőlem. És hát, már csak keresztényi szeretetből sem utasíthatom el az ilyen jellegű kéréseket. A képbe egyedül egy szőrös láb, majd a hozzá tartozó, vonagló test zavar be, én meg már nagyon rég óta először úgy érzem magam, mint akit megfejeltek. Pont az a személy, akinek a hat-óra-autóutas zoknibűze csípi a szememet. Más körülmények közt talán leszakadnék a székről a röhögéstől, most azonban nagyjából diónyira zsugorodik a gyomrom attól, amit látok. - Hát én ezt nem hiszem el... Szalad ki a számon felháborodva, mégis rohadtul halkan, és egész egyszerűen fogom az üres poharamat, leteszem a pultra, és megpróbálkozom azzal, hogy felszívódok. Milyen kár, hogy Eska köde nem tesz teljesen láthatatlanná. De mégis, úgy nyargalok keresztül a már amúgy is engem bámuló tömegen, mint valami bika. A vérnyomásom az egekben van, szóval keresek egy jól eldugott asztalt, és inkább oda dobom le magam füstölögve, és szívem szerint elsüllyednék. Egy: Mi a hererákot keres itt? Kettő hogy a hererákba talált meg? Három: mi a hererákért hiszi azt, hogy egy ad hoc jópofizás majd mindent helyretesz? Mert akkor marhára téved. - Ha valaki nem tud elérni, az azért van, mert én nem akarom. A mobilomnak semmi baja nincs. - morgom oda neki, bár biztos vagyok benne, hogy ebben a ricsajban is hallja, amit mondok. Abban a ricsajban, ami egészen eddig a pontig a szabadságom örömittas muzsikája volt, de most már-már zavaróan undorodom tőle. A kérdésére csak fapofával nézek rá, lassan felvonva az egyik szemöldökömet, kissé oldalra billentett fejjel. Nem válaszolok neki, szerintem lesír a képemről, hogy bármiért is jött ide, ilyen hozzáállással nem biztos, hogy egyről a kettőre fog jutni. Ez most ökre olyan, mintha a szülinapi tortából táncosnő helyett egy közmunkás ugrana elő. - Mit tehetek érted? Kérdezek rá, és nagyon remélem, hogy tud valami egyebet is mondani azokon a kliséken kívül, hogy hiányzom, meg toljam vissza a seggem Fairbanks-be.
Felháborodik és az első mondatom felénél már a pultnál sincs. Akkorát sóhajtottam, hogy egy száz gyertyás szülinapi torta elfújása meg se kottyant volna. Igen, az egész torta repült volna. Ne szaladj el Hamupipő! Lepattantam a pultról, beleugrottam a farmeromba, beleléptem a bakancsomba, a pólót pedig úton James asztala felé rángattam fel magamra. Hogy mire számítottam a kis mutatványom kapcsán? Pár húszasra a gatyómba, éltető füttyögésre, seggre csapásokra és a végén legalább egy smacira. És most őszintén: egy icipici mosolyra. Vagy legalább némi örömre, hogy jéé, itt vagyok, nem felháborodásra és menekülésre. Bekucorodott egy félreeső asztalhoz. Érdekes, hogy mennyire meg tud bújni, amikor kellemetlen dolog éri, rögtön eltűnik a rivaldafényről és zseninek se kell lenni ahhoz, hogy bárki kitalálja, szar van a palacsintában. Nagyjából fél úton járok felé, amikor elmorogja a szomorú valóságot, mire csak fanyar mosolyra húzom a szám. A korábbi terebélyes vigyornak nyoma sincs. Duzzog és nincs jó kedve, hát ez nem lesz egy egyszerű történet... - Értem - hagytam ennyiben jelenleg, mert amiket mondani tudtam volna erre, azok szemernyivel sem lendíti előre a hazatérésének ügyét. Ha csak az egyikünk duzzog, az még mindig sokkal gyümölcsözőbb végkifejlethez vezethet, mintha mindketten puffognánk. A tekintetére megadóan felemeltem mindkét kezem: - Jól van, jól van, nem kell szemmel gyilkolni, csak kérdeztem. - A szék háttámlájára dobtam a dzsekim és leültem Jamesszel szembe. - Csak örülök, hogy megvagy - tettem hozzá, mialatt egy nem létező morzsát söpörtem le az asztalról, mert arra oda kellett figyelni, addig azt nézhettem és csak utána kellett rá emelnem a tekintetem. - Azt hittem, hogy... nem is tudom... messzebbre mentél, vagy ilyesmi. Rá voltam parázva, hogy tényleg lelép, és ehhez mérten szinte már-már óvatosan fürkésztem az arcát, hátha ki tudok a durcán kívül mást is olvasni belőle. A kérdésére túl egyszerű és nyers lett volna rávágni, hogy jöjjön vissza költözzön hozzám és csesszük el közösen egy gyerek nevelését, és ha már így kérdezett, akkor: - Beszélhetnél. Magadról és nem csak immel-ámmal rébuszosan ködösítve. Meg arról, ami miatt itt vagy, azon kívül, hogy ez nyilvánvalóan otthonos kis hely. - Tudni akartam, tudnom kellett, hogy mi vezetett idáig, lehet, hogy tenni már semmi nem fogok tudni, hogy jobb legyen, vagy hogy visszajöjjön, de akkor már ismerjem a hátteret az ő szemszögéből.
- Ja, én is. Puffogok vissza arra, hogy örül, hogy megvagyok. Nem tesz különben jót az sem, hogy már sokat ittam, de egyre jobban azt érzem, hogy még mindig nem eleget. A csaj azért utánam hozza a piát, hálás is vagyok érte, meg azért is, hogy van annyi esze, hogy felfogja, most éppen zavar, szóval szépen tovább is áll. Jó kislány. - Ha el akarsz tűnni, maradj tűzközelben. Bukott-Kangunart lecke, első fejezet. Közlöm vele savanyúan, aztán mindezt meg is koronázom egy korty piával. Nem igazán nézek rá, ha nem muszáj, legfeljebb csak akkor, amikor már zavaróan érzem magamon a tekintetét. Mégis hova kellett volna mennem? A Karib-szigetekre? Igen, határozottan oda kellett volna. Nem állom meg, felnevetek azon, hogy beszéljek magamról. Komolyan mondom, nem tudom, hogy mi történt. Persze, cimbik vagyunk, de én még soha az életben nem fakadtan neki úgy igazán ki. Sőt, lényegében nem is nagyon tud rólam semmit, csak azokat a dolgokat, amiknek ő is a szemtanúja volt. Lassan fújom ki a levegőt, és szinte felhasalok az asztalra. Valami olyan eltökéltség van a szememben, ami most elnyomja a mindig vidáman csillogó jókedvet. Egyetlen szempillantás alatt. - Felbontottam az Őrzőkkel kötött alkut. - annyit azért tudhatott eddig is, hogy az ottlétem fő célja mindig is a magam tovább képézése volt és ennek vége - Nincs már kölyköm sem, ami oda köt. Megfenyegettem a Protektort. Szerinted? - húzom fel a szemöldökeimet kicsit félrebillentett fejjel, aztán lassan hátrasüppedek az ülésbe, és megint iszom - Igazad volt, nem nekem való sem az apaság, sem pedig a felelősségvállalás. - vonok vállat, közben pedig az ujjaim közt forgatom a poharat - Ez való nekem. Rengeteg dolgot megengedtem magamnak az utóbbi egy évben, amikről megfogadtam, hogy soha nem fogom. És egy cseppet besokalltam. Egy ideig elhallgatok. Vagyis, ami azt illeti, elég sokáig. Csak a számat rágom belülről, és ha már vallani kell, akkor valljunk, legalább lesz min csámcsogni odahaza, ha esetleg túl unalmassá válnának a havas éjszakák. - Először azért jöttem ide, mert Roxan elhívott. - köpöm fel epeként a szavakat - Egész izgalmas volt, sőt, kimondottan romantikus éjszakai program. Aztán egy kávézónál kiderült, hogy azért kellettem neki mert a Stigmámat akarta felhasználni valami kicseszett melójához. - szegény pohár az ujjaim közt - Kihasznált. Felhasznált. A saját fegyvereimet fordította ellenem, és ezt elég nehezen viselem. Arról már nem is beszélve, hogy én soha nem éltem vissza vele irányában. - pillantok fel Darrenre, aztán a szám még nyitva marad, jelezve, hogy jönnének a szavak, csak valahol félúton elakadtak az agyam és a nyelvem között - Én nem szoktam nő miatt picsogni, Darren. Ez nem én vagyok. - rázom meg lassan a fejemet - Sose mondtuk ki, hogy együtt vagyunk, sőt, azon veszekedett velem, hogy még csak ne is álmodjak róla, aztán megint dugtunk, és kibaszott rózsaszín volt a világ. Úgyhogy gyorsan kerestem magamnak mást. Yetta volt a legközelebb, bocs. A húgod meg épp Olennel kevergett. - ollé, öntsünk olajat a tűzre még ennél is jobban, hátha ez lesz a második hely a városban, ami miattam törik totálkárosra - Szóval, inkább nem amortizálom tovább sem magamat, sem pedig a családodat. Neked legalább van. - újabb korty pia - Mondjuk az enyém biztos jót röhögne rajtam, szóval jobb is így. Elégedett vagy? Gyanítom, hogy közel sem, de hát ez ugye már innentől nem az én problémám. - Szép kis legjobb barát vagyok, nem igaz? Nevetek fel keserűen és hitetlenkedve elvigyorodom - már ha persze nem ugrott még a torkomnak.
Látom, mekkora az öröm... Az asztalra könyököltem, államat a kezembe támasztottam és hol Jamest néztem, várva a folytatást, hol a többi jelenlévőt, a berendezést, a pultosokat. Ha tele a bucija, úgyis mondani fogja, ráadásul ivott is, ilyenkor azért könnyebben megoldódik az ember - és a farkas - nyelve. Sürgetni semmivel se sürgettem, mialatt reméltem, hogy semmi olyan nem jut eszébe, miszerint: ő a pszichológus, ő faggat és lélekkurkászik, nem pedig fordítva. Nevetett rajta, amiben egyedül azt sajnáltam, hogy nem éreztem emögött igazi vidámságot. Tény, hogy nem ismertem annyira, mint szerettem volna, emellett pedig ha azt nézem, kifejezetten felelőtlenség valakiben így megbízni, barátnak tartani, ám ha valakiben valami vonz - akármilyen formában -, akkor addig lényegtelen mindez, míg mondjuk nem ejt pofára, vagy árul el. Felelőtlenség, tudom. Nincs mentségem, de nem is keresnék. Ahogy belekezd, radarozok ezerrel. A felbontott alkura nem számítottam, viszont nem szóltam közbe, csupán a szemöldököm felvonásával jeleztem, hogy erről eddig bizony nem tudtam. Mármint a felbontásról. Övön alulinak éreztem volna rákontrázni, hogy igen, bizony, én megmondtam, szerencsére még csak késztetést sem éreztem rá. Inkább azt kívántam, bár tévedtem volna. - Azt látom - bólintottam lassan, hiszen elég volt csak ránézni és kicsit az energiát letapogatni. Legalábbis nekem, és valószínűleg nem azért, mert olyan fene jól be tudok látni mögé, hanem mert ad1: az arcára van írva; ad2: a felbukkanásom a jelek szerint előhozott benne minden szarságot. Véééégre, hallom az egész sztorit! A szám kissé elnyílt meglepettségemben arra, hogy visszanyalt neki a fagyi, és így már totálisan értettem, hogy min húzta fel magát és miért úgy beszél az esetről, ahogy. - Áucs. - Ez a pici szó kevésnek tűnhetett, de annyira már ismertem őt, hogy tudjam, egy ilyenre milyen érzékenyen reagálhat(ott). Ezen a kis szavacskán kívül pedig semmi nem jutott eszembe hirtelen. Nagy pofon volt neki, az biztos. Akkora, hogy még én is hallottam most a csattanást. - Yetta volt a legközelebb... mert a húgom meg épp foglalt. Mikor is szaladtál ilyen nagy rémülten dugópartner után? Jenny magánéletéhez egészen addig a pontig semmi közöm, amíg valaki meg nem ríkatja és nem bánik vele jól. Az, hogy Olen előtt Jamesszel kavart... nagy lány, tudja, mit és mennyire akar. Yetta magánélete is csak egy (idő)ponttól érdekelt, szóval az egész kérdés ennyire irányult. Elég volt a dátum saccra, a továbbiakban pedig ezzel nem akartam foglalkozni, nem ezért jöttem. Nekem legalább van, az övé röhögne, ha látná, elégedett vagyok-e, szép kis barát... Két ujjal megdörzsöltem az orrnyergem és vettem egy mély levegőt, amit lassan kifújtam. Most erre mégis... - És ha nő miatt picsogsz, akkor mi van? Ha ér annyit, hogy kibukj és picsogj miatta, akkor tedd azt, ki tiltja meg? Te, saját magadnak? - Kissé oldalra biccentettem a fejem. - Attól félsz, hogy megváltozol, vagy attól, hogy valaki egyszer az életben igazán fontos lehet neked? - Megráztam a fejem, majd körbenéztem, mert lassan én is szükségét éreztem némi italnak. Így fog kinézni ez a hetem: vedelek, mint a gödény. Szebben fogalmazva: edzem a májam. - Egy idióta vagy - mondtam végül minden él vagy komolyabb sértési szándék nélkül. Ekkora elánnál pitypangnak is titulálhattam volna. Megdörzsöltem az arcom, majd ránéztem és vállat vontam. - Nekem az vagy. Oké, problémás és hisztis olykor, de mindenkinek van dilije. - fél percig kelletlenül hallgattam, aztán nem bírtam tovább. - Picsába az egésszel, várj meg itt! Elmentem piáért. Egy üveg Martini neki, egy üveg Jack Daniels nekem - pohárral együtt. Meg jég. Alkoholista leszek, tuti. - Na, mindjárt jobb - öntöttem magamnak egy pohárral, miután visszaültem, és kortyoltam egy nagyot. - Egy valamit nem értek: miért rúgtad fel a megállapodást? Úgy értem... mióta a falka tagja vagy, náluk tanulsz, és mindezt egy nő miatt félredobod? Jó, hátba támadott, de... megéri ezért erről is lemondani? És most ne azt nézd, hogy az utóbbi időben mennyi sallert kaptál, a Bukott-Kangunart dumát meg végképp felejtsd el. Élből mondok neked legalább öt másik farkast, akik jóval nagyobbat hibáztak és buktak. Mit buktál el? Masakót? Él! Van Teremtője, nem kellett megölni és bárkivel előfordulhat ilyen. Igen, veled is. - Azt hiszem, kezdtem belelovalni magam és nagyobb elánnal beszélni. - Roxan adott egy maflás a húzásával? Akkor add vissza. Te vagy a Kangunart, én ezt nem... nem hiszem el! James...! Olyan szívesen kimondtam volna a nyilvánvalót, hogy miért jöttem ide, utána, rögtön másnap, hogy megtudtam, mi van. Szinte elgyötört volt a végére a hangom. - Én is megzuhantam Ash-től - tényleg nem a te hibád Masa -, a mai napig kattogok azon, hogy lehet hülyeséget csináltam, amikor legyőztem Milagrost - nem buktál el, te hülye, Kangunartként biztosan nem! -, és életem egyik legszarabb időszaka volt, amikor Atanerket játszottam - te ügyesebb vagy nálam, James, te jobban alakítasz, erősebb vagy -, de elmúlt. Mindenkinél elmúlik, csak... ne engedj neki. - Gyere haza... vagy legalább messzebb ne menj! Elhallgattam és a poharamba bámultam. Lassan össze-vissza beszélek, pedig még csak egy kortyot ittam. - Bocs, kicsit... elszaladt velem a ló - mondtam immár visszavéve a lendületből, jóval halkabban.
Hát ja, aúcs. Magam sem fogalmazhattam volna szebben, de igazából abban sem vagyok biztos ebben a pillanatban, hogy érdekel-e egyáltalán, hogy Darren számára mit jelent ez az egész. És az egész alatt nem csak az alkut értem, hanem mindazt, amit kiteregetek elé, mint valami poshadt szennyest. Ha ő nem érti meg, akkor sem fogok vele leállni vitatkozni, vagy megértetni vele, hogy nekem mit jelent ez a sok kis apróságnak titulálható valami. Az én életem. Az én értékrendem. Csak én tudom, hogy honnan hova tartok, és mi az, ami már túlságosan sokat jelent. Jó, hát azt nyilván nem vártam, hogy a Yettás témát majd egy legyintéssel el fogja intézni, a szóhasználata mégsem tetszik. De hogy ebből a lehető legkevesebb szivárogjon ki, ha lehet még jobban eltűnök Eska leple alatt. Felfoghatja ezt úgy is, hogy menekülök, mert kellemetlen számomra a téma, holott egész egyszerűen arról van szó, hogy perpill baromira nem érdekel az Ő része, én meg felcseszem magam azon, hogy komolyan ilyen dátumokkal kell foglalkoznom, amikor nekem aztán baromira mindegy. - Shane-ék lagziján. Inkább nem küldöm el a picsába azért sem, mert ilyen magas paciról titulál rémülten szaladgálónak. Mert ami azt illeti, baromira nem szaladtam, na meg mindenhez két ember kell, szóval ha tányérdobálásra vágyik, akkor javaslom, hogy látogassa meg Yettát. Én nem fogok vele dobálózni, nem ér annyit a téma (könnyen beszélek), hanem csak úgy, mint most, megpróbálom kikerülni a felém záporozó porcelánokat. - Már megváltoztam. - emelem fel a jobb kezem mutatóujját, nyomatékosítva a szavaimat - És ez az, ami nem tetszik. Egy darabig még nézek ki a fejemből a nyelvemet rágva, és közben próbálom összeszedni a megfelelő megfogalmazást. Tényleg nem érdekel, ha nem érti meg a problémáimat, csak ne próbálja meg rám adni azt a ruhát, amiben éppen megfulladok és szabadulni akarok tőle. - Ezek után még azt mered állítani, hogy ér annyit? Ennyi erővel az egyik táncosrúdnak is magyarázhatnék... Fújom ki a levegőt, és talán jobb is, hogy most áll fel piát hozni, mert legalább van fél percem lenyugodni kissé. Nem is értem, miért vagyok ideges egyébként. Görcsösen próbálom elnyomni magamban még a csíráját is annak, hogy egy cseppnyi örömöt kifejezzek, amit Darren jelenthetne a számomra pusztán azzal, hogy érek neki annyit, hogy felkeressen. De ha már én el akarok távolodni mindenkitől, az csak úgy működik, ha a többi felet is elrugdosom magamtól. Ennyire egyszerű. A kínzó kétségbeesését is piszkosul nehéz ignorálnom, de muszáj. Sajnálom pajtás, őszintén sajnálom, hogy nem tehetem meg, hogy megölellek és megpaskolom a hátad, hogy nem hitethetem el veled, hogy nincs semmi baj... - Mert nem vagyok hajlandó sem a nevemet, sem pedig a húsomat adni egy olyan közösségnek, akik visszaélnek a hatalmukkal. - fárnya hiúság, mi? - Nem akarok folyton olyan személyekbe botlani, akiktől óvatos kérdésekkel kell megtudakolnom, hogy hogy van az a picsa. Négy évig... - igen, négy - ... minden egyes kurva alkalommal azon melóztam, hogy megszerezzem. És egyáltalán nem mások számítanak. Mások faszkodására magasról szarok. Az én nevem, az én hírem, az én egóm! - hahó, én sosem viszonyítottam magam másokhoz, én a magam tökéletességében szoktam létezni - Neked mi a fontos, Darren? - pszichológia, fordítsuk meg a kérdést és tegyük személyessé - A család? A régi falka? Nacrosh? Teljesen mindegy, a lényeg az, hogy bár mindkettőnknek más a prioritás, egyszerűen nem tudjuk elviselni, ha belebukunk. Az, hogy az én híremen csorba essen, felér egy kasztrálással. Legyen ez egy olyan megszólalás, mint hogy hasznavehetetlen Kangunartokra nem tartasz igényt vagy az, hogy egy rohadt kölyökről nem vagyok képes gondoskodni. Ez rólam szól. És bocsáss meg, ha nem gondoltad volna rólam, hogy ilyen önző faszfej vagyok, de ez az igazság. Az összes többi dolog, amit belőlem láttál, az csak egy szarul kiosztott szerepben való vergődés volt, semmi más. Persze valahol hiányzik. Mert minden mögött nagyon jól esett, hogy annyian fordultak hozzám, kicsik és nagyok, amikor támaszra volt szükségük. Szerettem támasz lenni, még akkor is, ha túlságosan gyenge anyagból készültem ahhoz, hogy sokig elviseljem az ilyen jellegű terheket. Nagyot nyelek, ahogy hallgatom a saját kis vallomását, és már éppen kezdek reménykedni benne, hogy most már tudja, most már megérti, de kénytelen vagyok felnevetni az utolsó apró három szóra. Jaj, Darren... - Épp azt csinálom. - talán ez az első megszólalásom az este folyamán, ami szelíden hangzik, mintha valamilyen jó tanár módjára magyaráznék az értetlen diáknak - És így fog elmúlni. - teszem még hozzá egy kis szünet után - Te egész egyszerűen nem bízol magadban Darren, miközben az a célod, hogy másoknak jót tegyél. Én nem akarok másoknak jót tenni. Nem is megy. Gondoljon csak magára, Ash-re, Samre, aki lelépett, hiába próbáltam segíteni neki, Masáról ne is beszéljünk, most meg Roxan... Ahogy elnézem, összefacsarodik a szívem, de tartom magam, igyekszem a közömbösség látszatát fenntartani azzal, hogy iszom még egy keveset, aztán csak nem bírok magammal. Átnyúlok az asztal felett jobb kézzel, és bajtársiasan megragadom a bal vállát. Hülye érintés, mindig ezek cseszik el az egészet. - Bárcsak olyan lehetnék, mint Te. - na de ne legyünk ennyire szentimentálisak - Talán én vagyok az egyetlen, aki nem a segged miatt féltékeny rád. Ne félts engem Darren, jól megleszek. Vajon tényleg jól megleszek? Fogalmam sincs. Talán vissza kellene mennem Angliába, meg kellene keressem apámat, ha még nem dobta fel a kapitányi kalapját, s azt az idióta öcsémet. Akkor talán jobban lennék, nem tudom. Baromira elvesztettem az utamat.
Shane-ék lagziján? Hát ezzel részemről totálisan ejtve lett a téma. Lehet, hogy neki szarul esett, hogy egyáltalán kitértem rá, ebben a stílusban, de nem csak neki új az, hogy egy nő miatt picsog, vagy fontosabb neki, mint a többi. Zavar, hogy nem tudom rendesen megérteni, hogy nem tudok egy mondattal mindent helyrebillenteni benne. Inkább elléptem italért, abban még úgysem volt soha hiba, s legalább annyit bizonyíthattam vele, hogy azt még tudom, mit szeret. Ha csak nem változott ez is idő közben. Tanácstalannak érzem magam, a helyzetet pedig egyre reménytelenebbnek. Pont az süt le Jamestől, amitől szűk egy éve is megrémültem, úgy tűnik ez éves programmá kezd válni, amitől egyáltalán nem lett jókedvem. Csak féltem, hogy második nekifutásra nem pusztán "beijeszt", hanem be is váltja a "fenyegetését". Rettenetesen önző vagyok. Ez az eshetőség nem azért ijeszt meg, mert ettől neki rosszabb lesz, veszélybe kerül, vagy az életét kockáztatja, hanem mert akkor nem lesz itt. Eltűnik, felszívódik, s ha úgy akarja, soha többé nem látom, mintha valóban meghalt volna. Csakhogy amíg abban az a esetben kegyetlen vigaszt jelentene, hogy a legcsekélyebb esélyem sincs újra találkozni vele az életben, addig a távozása ezt a ribanc reményt meghagyná bennem. Ha telefon csöngne, bíznék benne, hogy talán ő az, ha új, városba érkező farkasról hallnék, áltathatnám magam pár percig, hogy esetleg visszajött, ha eljutok addig, hogy én is elhagyom a várost, olyan helyet néznék ki, ahol talán megfordulhat... Ezek idővel kikopnának belőlem, lassan elengedném, de most még belegondolni is fáj, ennek pedig vérlázítóan egyszerű és szentimentális oka van. Elrejtőzik, elpalástolja az energiáit, mindazt, amit érez, és ezzel tulajdonképpen: kizár. Nyíltan. Pár másodperccel ital körbelötyköléssel és whiskykortyolással veszem tudomásul, hogy aztán erőt véve magamon újból rátekintsek és hallgassam a reakcióját. - Hiú vagy, büszke és önérzetes, nem önző faszfej. - Mondjam, hogy ez engem aztán baromira nem érdekel? Hogy addig csinálhat bármit felőlem, amíg nem támad hátba? - A franc essen beléd... - ittam. - A következő felvonás az lenne, hogy arra biztatlak, hogy akkor javítsd ki a csorbát, de ez az én számból minden, csak nem hiteles. - Csorba kiküszöbölésért vívott harcban én se vagyok osztályelső, sőt! Elég arra gondolni, amikor Victor elzavart. Eszembe nem jutott, hogy ha esetleg pedáloznék egy kicsit, akkor nem kéne Alaszkáig rohannom, de a menekülés kényelmesebb volt. Az a baj, hogy értem, de ha ezt mondanám és fejezném ki, az azzal lenne egyenlő, hogy beismerem, jól teszi, ha lelép és vissza se néz. Szomorúan elmosolyodtam a szavaira egy egészen kicsit mintha elfacsarodott volna a szívem. - Te sokkal őszintébb vagy nálam, James - mondtam halkan -, nem is tudod, mennyivel. - A nyelvem hegyére haraptam egy pillanatra, majd nagy levegőt vettem. - Nem tűnt fel, hogy minden, amit teszek, önzés? Szeretem, ha sokan vannak körülöttem, ha sokan szeretnek, ha sokan osztják meg velem az ügyes-bajos dolgaikat, mert nem érzem magam egyedül, se fölöslegesnek. Ash beharapása: évek óta gondolkodtam kölykön, hogy valakit a magam képére nevelhessek; Milagros kihívása: kellett a cím, és a farksom élvezte; a falkaegyesítés: a túlzott felelősség lepasszolása és a többiek "megmentése", hogy ne kelljen végignéznem, ahogy egymás után halnak meg azok, akiket szeretek. Most is azért vagyok itt, mert nem akarom, hogy lelépj, mert akkor hiányoznál és szarul érezném magam - tártam szét a karjaimat megadóan, öniróniával a hangomban. - Úgyhogy felejtsd is el ezt a bárcsak dolgot. Ha meg kellett volna halnom, talán az lehetett volna igazán önzetlennek nevezni a részemről. De valójában: inkább én holtan, minthogy a többiek halált végig kelljen néznem. A váll lapogatás nem segít, inkább talán még ront az egészen és legszívesebben elkínzottan nyüszítenék, de sem a hely, sem az idő nem alkalmas. - Nem téged féltelek, bassza meg! - csattantam fel. - Nem. Akarom. Hogy. Elmenj! - Ó, azt tudom, hogy ő jól meglesz. - Nem akarom... - mondom szinte suttogva és inkább iszok, újra töltök, iszok. Lejjebb csúszok a széken és a pult felé bámulok üres tekintettel. Fogalmam sincs, mit mondjak, főleg egy ilyen kifakadás után. Lehet az lenne a legegyszerűbb, ha fognám magam és lelépnék, a szegénységi-önzőségi bizonyítványomat már kiállítottam, szerintem az utolsó lökést is megadtam neki a távozásra. Kapart a torkom, vagy elszorult, kisfaszom tudja, nem is érdekelt, csak néztem bőszen másfelé, mialatt valójában minden idegszálam megfeszült, úgy vártam.
- Egyre megy. Vonok vállat, mert végső soron tényleg teljesen mindegy. Egyik tulajdonság takargatni valóbb, mint a másik. Bár engem nem zavar különösebben, inkább azoknak van vele problémája, akik az asztal másik oldalán ülnek. Azért én felnevetek. Tudom, a két véglet vagyunk. A mágnes két ellentétes pólusa, akik a természet valamilyen beteg törvénye szerint mégis vonzzák egymást. Amikor ő vidám, én zárkózom be, amikor az ő kedve kezd lelohadni, én akkor oldódom fel valamelyest. - Hóhér vagyok, nem kovács. De azért ne izgasd fel magad. Te asztalosként sokkal közelebb állsz hozzá. Szerintem neki gazából fogalma sincs, hogy milyen csorbát kellene kiküszöbölnöm, hogyha egyáltalán meg tudnám próbálni. Nem fogok rálicitálni, mert teljesen felesleges lenne, mégis azt súgja valami, hogy az én mérlegem a piszkos munkák terén valamelyest túlmutatna az ő dolgain. Én nem azért nem pedálozok, mert nem jut eszembe a lehetőség, vagy mert derogál. Egyszerűen csak tökéletesen feleslegesnek érzem. Ami egyszer eltört, sosem lesz már teljesen ugyan olyan. Amikor azt mondja, hogy én sokkal őszintébb vagyok nála, akkor csak oldalra billentem a fejemet, és kissé összehúzom a szemeimet. Na hát ez teljesen meg van húzatva. Talán el kellene tőle vennem a piát. Öregem, nehogy nekem összeomolj, mert esküszöm, hogy neked fogok menni. Tényleg... Én... Neked fogok. - Ugyan már, öregem... Próbálnék gátat szabni az ömlengő áradatnak, de aztán befogom a számat, mert a lavina már megindult, és én nem tehetek mást, minthogy a rövidre nyírt hajamat borzolom, és mindenhova nézek, csak oda nem, ahova illene: rá. Basszameg. Baszki Darren... A felcsattanására már összerezzenek, a farkasommal együtt. Ő is emlékszik még arra, milyen az, amikor Darren felcsattan, és attól, hogy most nem csinál nagy műsort, attól még pontosan tudom, hogy mit jelent, ha már itt tart. Ahogy kimondja az utolsó szavait, a fél arcom a fél kezembe temetem,és amíg ő a pult felé bámul, én az asztallapot nézem magam előtt. Ha nők lennénk, akkor most valószínűleg bőgve ugranánk egymás nyakába, de most nem marad semmink, csak a hallgatás ebben a dübörgő pöcegödörben. Szótlanul kelek fel, teszek a poharam alá egy zöldhasút, aztán lassú léptekkel elindulok kifelé. Remélem, hogy nem követ azonnal, mert kell egy kis idő. Ha kiérek a Bush-ból, a hátam a magányos falának döntöm, és a hidegbe lehelem a bent összegyűjt feszültséget. Miért reszketett meg ez a kilélegzés? Szipogok, de csak olyan férfiasan. Nagyot nyelek, de csak mert túl sok volt a pia. Sóhajtok, de csak mert... Mert. Nekem ne omoljon össze itt egy háromszáz éves hím. Nem tudok vele mit kezdeni. Egyszerűen mindkettőnk felől szánalmasnak érzem a szituációt, másfelől pedig belőlem is előhoz olyasmiket, amiket el akarok kerülni. Megtörlöm a szemem, de csak mert csípi már az anchorage-i hideg éjszaka. ~ Na, nem jössz? ~ Bontom le a pajzsomat és vetkőzöm le Eska palástját, ha nem jött utánam néhány percen belül. Tudom, hogy ez a legrosszabb. A hallgatás... A bizonytalanság. Amikor azt hiszed, hogy minden rendbe fog jönni, és másnak nem találsz semmit, csak kihűlt ágyat magad mellett. Ha esetleg utánam jönne (és miért félek, hogy nem fog?), akkor amint elérhető közelségben van, fogom magam és átdobom a karom a vállain. Nem, az ölelés túl sok volna, abban egészen biztos vagyok, és valamelyest el kell hitetnem vele, hogy jól vagyok. Legalább is jobban, mint ahogy érzem magam. Istenem, de utálok búcsúzni... Ha hajlandó elindulni velem, akkor a lábaim lassan és ráérősen vezetnek a Town Square Park felé, ami ilyenkor már biztos olyan kihalt, mint a sír. - Te is hiányozni fogsz nekem, Darren. - térek vissza még a benti gondolatokra, amelyeket akkor válasz nélkül hagytam. De azóta beértek, utolértek és felmetszették a védelmemet - Kibaszottul fogsz hiányozni. Nézek fel nevetve a Holdra, de nincsen ebben már a világon semmi vidám, semmi ragyogó. Azt hiszem, hogy életem egyik jelentős pillanata ez, hogy képes vagyok mindezt megállni anélkül, hogy elsírnám magam, holott úgy feszül a torkom, mintha kötelet csomóztak volna köré. A magam részéről még sokáig hallgatok, erőt gyűjtök, a fene se tudja már, hogy pontosan mihez. De nem akartam ezt. Sokkal jobb lett volna csendben elveszi a ködben. Így minden sokkal bonyolultabb. - Egyikünk se lesz soha egyedül, ne félj. - nyúlok át a szabad kezemmel és lapogatom meg a mellkasát, aztán lassan megállítom magunkat, szembe fordulok vele, és immár mindkét vállát fogom, és csak a szemeibe nézek, bár erősen mantráznom kell, hogy ne nézzek félre - Te jó apa leszel, szóval ne bánd, hogy valakit a magad képére formálsz. És azt se, hogy a középpontban akarsz lenni, mert ilyen jó társasággal már... Hát, hallod, jó ideje nem találkoztam. - mosolyodom el erőtlenül, de legalább teljesen őszintén - Nekünk adni kell a világnak, Darren. Mert képesek vagyunk rá. De én itt már nem tudok semmit. Értsd meg, kérlek. Nem fogja, persze, hogy tudom, hogy nem fogja, de mégis mi mást kérhetnék tőle pont itt és pont most? Inkább semmivel nem próbálkozom, csak megpróbálom átfogni a hátát, és magamhoz ölelni, amilyen erősen csak tudom.. A fejemet a nyakához fúróm, és minden sejtemmel arra koncentrálok, hogy ezt a pillanatot soha ne felejtsem el, hogy bárhová is vezessen a sors, ezt mindig magammal vihessem.
A poénkodására már nem vagyok vevő, az elején ő nem volt az enyémre, most fordultunk. Úgy jöttem ide, hogy hé, te tök, megrázom kicsit a kobakod, helyrezöttyennek benne a dolgok, kibeszéljük a csajokat, hogy szar az élet, legurítunk pár pohárral, nevetünk egyet az egészen és hazamegyünk. Együtt. Nincs "ugyan már", ha ki akarok bukni, akkor kibukok, méghozzá pontosan itt és most. Miért... miért van ez? Ez az egész szarság, ami elüldözi, minek kellett mindez? Miért nem volt jó minden úgy, ahogy? Amikor az O'Connorsban seggrészegre ittuk magunkat, amikor a jégen kúszva ellenőrizte ittasan, hogy tényleg megrepedt-e és süllyed a hulla, amikor a Tanácsteremben kijelentette, hogy velem tart ebbe a totálisan bizonytalan egyesítésbe... Azt mondta, hogy marad. Azt mondtad, hogy maradsz... Elfogytak a szavak. Képtelen voltam akár csak egy szót is még kipréselni magamból. Összeszorítottam a fogaim, az állkapcsom megfeszült, és hiába a dübörgő zene, csak azt a mélységes csendet fogtam fel, ami beállt közénk. El fog menni. Ez volt most a legnagyobb félelmem, ami miniél inkább bennem keringett, annál inkább bizonyossággá vált. Nem szól semmit. Miért nem beszél? Miért nem vágja hozzám, hogy betétet meg fagyit vittem neki, ehhez képest mégis én vagy a hisztis picsa most? Miért nem tekeri ki a nyakam a sok baromságért? Némán kel fel, "fizet" és távozik. Ennyi? Tényleg ennyi? Csak úgy... elsétál és kész, semmi több, ennyibe kerül valakitől megválni. Kongó ürességet érzek, rákönyökölök az asztalra és arcomat a kezembe temetem. Erőfeszítésbe kerül, hogy szabályosan lélegezzek, hogy ezt az ürességet elkapjam és magamhoz láncoljam, de nem megy. Egy perc se telik el és már úgy karmol belül a fájdalom, mintha valós szörnyeteg lenne. Reszketek, mint egy gyerek, akit kitettek a leghidegebb téli éjszakán, de könnyem nincs, csak érzem, hogy szét akarok szakadni. Nem tudom, meddig ülök így, hogy mire várok. Talán arra, hogy visszajön, leül velem szembe, teli vigyorral a képén és közli, hogy csak behülyített a sok hülyeségért, amiket SMS-ben küldöztem neki... Amikor meghallom a hangját a fejemben a remény csekély kis szikrája is feléled bennem. Habozás nélkül pattanok fel és hagyom el a lebujt, mintha dróton rántanának. Még itt van, még itt van... Tupilek, mondd, hogy marad is! Könyörgöm! Gyűlöltem a vallást, az összeset, minden istent, a keresztény egyházat különösen, életemben másodszor viszont azt kívántam, bár ismernék legalább egy imát, egyetlen fohászt. Ha akármelyik is segítene itt és most, elmondanám. Kiérek, és minden leolvasható az arcomról, a tekintetem pedig mint egy nyitott könyv hirdeti, hogy még mindig abban bízok, hogy talán ma este itt nem kell búcsúzkodni, hogy ez csak... valami kegyetlen tréfa, de utána majd jót nevetünk azon, mennyire bevettem és ráparáztam. Átkarolja a vállam és bennem kártyavárként omlik össze minden gyermeteg remény. Ez nem az a karolás, ami hajnali órákban, tivornya után szinte dalolja, hogy "gyere, pajtás, eláztál te is, én is, menjünk haza"... Nem sok tartja, hogy elsírjam magam. Gépiesen és teljes hallgatásba burkolózva, mondhatni lesújtva ballagok mellette a park felé. Jobb mint a Bush most, a hideg levegő pedig segít tisztábban gondolkodni, bár a fojtogató érzést semmi se képes mérsékelni. Egy valami tudná, de arról lassan teljesen lemondok. - Nem kell... hogy így legyen. - Ez volt a legutolsó, erőtlen próbálkozásom, de tudtam, hogy hiába, viszont ha nem teszem meg, azt később nagyon bánnám. Úgy elmondanám neki, hogy az eddig leélt életünkhöz képest milyen rövid idő alatt mennyire fontossá vált. Nem tudtam egyszerűen barátságnak nevezni, szerelem se volt, egyszerűen csak... nagyon megszerettem. Ragaszkodom hozzá, miközben tisztában vagyok vele, hogy döntött és nincs semmi a kezemben, amivel maradásra bírhatnám. Nem fog Anchorage-ben maradni, különben nem búcsúzna. Meglapogatja a mellkasom - igen, eltaláltad, pont ott fáj és akar hasadni -, majd megáll velem szemben. A szavaira erőtlenül rázom a fejem, kérném, hogy hallgasson inkább, de valahol jól is esnek a szavai, csak ne ilyen körülmények között mondaná őket. - Szeretném... komolyan - utálom, hogy elcsuklik a hangom -, és tudom, miért, csak... - Nem akarom, hogy elmenj. De ezt már úgyis elmondtam. Ahogy megölel, egy gát átszakad bennem. Nem zokogok, de képtelen vagyok megálljt parancsolni a könnyeimnek, amik némán végiggördülnek az arcomon. Erősen magamhoz szorítom, hogy szinte a csontjaimban érezzem a teste melegét, hogy megmaradjon ez a pillanat, és hogy... ha egyszer majd valamikor újra megtehetem ezt... akkor minden porcikám emlékezzen. - Szeretlek, James - mondom rekedten, érzelmektől fojtott hangon.
Nem Darren, igazad van. Tényleg nem kell, hogy így legyen. Nem kell. De én így akarom. Ha tudnám, csak egy pillanatra tudnám, hogy mégis mit tettem, amivel ezt érdemeltem ki, annyira megkönnyítené a helyzetet. Miért? Mert megzabáltam vele egy csajt? Vagy mert továbbmentünk egyszer a barátságnál, és ennyire nem tud tőlem szabadulni? Ugyan már... Nem érzem, hogy bármivel is megszolgáltam volna ezt a végtelen elkeseredettséget, ami belőle árad, és ami az enyémmel találkozva csak úgy fojtogat, hogy nem vagyok képes rendesen lélegezni tőle. Nem akarok pislogni. Szúrnak a szemeim, és félek, hogyha pislantok akár csak egyet is, akkor elsírom magam. De miért? Nem akarom ezt. Csak el akarok tűnni, hogy ne fájjon senkinek. Nekem sem. - De... - bólogatok hevesen, hogy még csak véletlenül se kelljen a pislogásra koncentrálnom - Kell. Egyszerre próbálom őt meggyőzni, és magamban is megerősíteni azt, hogy így lesz a legjobb. Mély lélegzetvétel, egy döntés. Talán áltatom magam, ha azt mondom, hogy így lesz a legjobb. Hogy ez majd el fog múlni. Túl fogjuk élni, mindannyian. Próbálom elképzelni őt, ahogy beleveszik az évtizedek forgatagába, ahogy Ashley-vel és Yettával nevet, és egy szép napon már fel sem tűnik neki, hogy nem gondol rám. Mert meg fog történni. Én tudom. És ha mélyen magába néz, akkor ő is rá fog jönni erre. A Jimbo csak egy név lesz számára, talán ha mégis szóba fogok kerülnni, akkor egy kellemes, rövid, múltba révedő mosollyal fog emlélkezni rám. Arra, hogy micsoda állat voltam. Talán még az is átsuhan majd a gondolatai között, hogy reméli, hogy jól vagyok. Aztán majd visszatér az éppen félébehagyott mozdulatához, és folytatja tovább. Mert mind folytatjuk vagy így, vagy úgy. Szeretném csitítani, de lepisszegés helyett inkább csak megölelem. Amikor azt érzed, hogy túl sokat mondanál, jobb, ha inkább csendben maradsz. Nem jó, ha összezavarod az ellenfelet a bizonytalanságoddal. Még ha az is vagy, maradj csendben. Az határozottságot sugall. Még akkor is, ha közben kezdesz nem látni a könnyektől. Egy kósza pillanatra kedvem lenne ellökni magamtől és egész egyszerűen felpofozni. Tudom, hogy nem direkt csinálja, tudom, hogy nem szánt szándékkal forgatja a kést a lelkemben, mégis fáj, összehúzza a mellkasomat, én pedig otthagyom a könnyemet a nyakán, mert ezt talán még megengedhetem magamnak. - Mert egy kis köcsög vagy. Bukik ki belőlem az elfojtástól terhes röhögés, de ami vidámság ebben megmutatkozik, az csak a közös dolgaink miatt van. Hirtelen semmire sem vágyom jobban, mint hogy az autóm ülésébe süppedjek, leeresszek minden ablakot, bekapcsoljam a rádiót és csak suhanjak a távolba könnyedén, minden problémától mentesen. Hogy becsukjam ezt a könyvet, és kinyissak helyette egy másikat. Új szerző, új történet. Nem akarom elengedni, tényleg. De tudom, hogy muszáj, hiszen én éppen rendületlenül és megakadályozhatatlanul menni akarok. De csak állok, a kettőnk közt ottragadt űr forrón bizsereg. Mélyet lélegzem, legalább is próbálkozom a lehető legférfiasabban kezelni ezt a helyzetet, nem sok sikerrel. És még mielőtt újra a nyakába csimpaszkodhatnék, inkább csípőre teszem a kezeimet, belemarok a saját oldalamba, hogy kijózanítsam a gondolkodásomat. - Darren... - kezdeném bizonytalanul - Nem az Ő hibája. Basszus. Muszáj vagyok bal kézzel ráfogni az orrnyergemre. Újabb, fájdalmas csípő mozdulat, hogy visszarántsam magam a valóságba. Nem akarom, hogy Roxanon csattanjon az esetleges haragja. Azt tette, amit tett, de az csak ránk tartozik. Egyébként is érett egy ideje a gondolat. - Mondd meg neki... Csak... csak mondd meg neki, hogy tegye meg, amire utoljára kértem, jó? - hogy látogassa meg a Protektort, és kérje, hogy töröljenek ki az emlékezetéből. Ha tehetném, akkor Darrennek is ezt javasolnám. Belenyúlok a zsebembe, elővszem belőle a telefonomat, és egy darabig forgatom az ujjaim közt, zaklatottan rágva a saját fogaimat. Végül aztán átnyújtom Darrennek. - Vitesd el szervizbe. Nevetek fel erőtlenül, és nagyon remélem, hogy elveszi a kezemből. Nem akarom meghagyni nekik a lehetőséget, hogy elérjenek, és azzal, hogy az egyetlen telefon, amit ismernek, náluk van, biztosítom őket arról, hogy nincs visszaút, és legfeljebb akkor fogunk tudni újra beszélni, ha én azt akarom.
Sosem volt még ennyire elhagyatottan hűvös egyetlen éjszaka sem Alaszkában. Ölelőn a mellkasom elé fűzöm a karjaimat, ahogy elfordulok Tőle, és indulok el némileg sietősen. Vannak pillanatok, amiket mindenhogy kényelmetlen elvágni. A szavak, a hosszú búcsú csak tovább nyújtja azt, aminek mindenképpen vége kell, hogy legyen. Az érintés kínoz. Mégis, van valami megnyugtató abban, hogy még láthatom. De nem akarom. Csak magam alatt vágom a fát, és ami azt illeti, alatta is. Csináljuk ezt tisztességesen. Legalább egyszer. Legalább most. A Hóhér öljön gyorsan és kíméletesen. Ne húzza el a szenvedést, ne üssön mellé. Találja meg a csigolyák közt a megfelelő puhaságú húst, és ott csapjon le. Aztán emelt fővel hagyja, hogy mások takarítsák el utána a holttestet.
Még az éjjel elhagytam az államot. Minél távolabb kerülök ettől a történettől, annál könnyebb. Már csak legendák mesélnek az ősi földön marakodó két falkáról, az Atanerkekről és bukásukról, az Őrzőkről, akik hatalmas tudással rendelkeznek. És így, kívülről nézve, ebben a nagy egészben megbújt valahol egy ficsúr is, de nincs különösebb jelentősége. James-nek hívták, de volt, hogy Dokinak. Vagy egyszerűen csak Howardnak. De ő nem több, mint egy vállrándítás ebben a nagy egészben. Senki nem tudja, mi lett vele, de nem is kell, hogy érdekeljen senkit sem.
A név kötelez. Ezért eldobom.
James Lee Howard meghalt.
Richard él.
// Nagyon köszönöm ezt az elmondhatatlanul szép búcsút. Kicsinált, de köszönöm. <333 //
Az, hogy bólogat és erősködik úgy adom fel lassan. Tudom, tényleg tudom, hogy erre most szüksége van, ahogy azt is, hogy ha igazán jó ember lennék, akkor nem nehezíteném meg a dolgot, legalább neki nem. Ennek ellenére olyanok arca tűnik fel, akiket a világon mindennél jobban szerettem és elvették őket tőlem. Az anyám. May... Nem akartam tőlük megválni, nem akart tőlük végső búcsút venni, ők mégis megtették, többé nem láthatom egyiküket sem. Most pedig James megy és alig tud vigasztalni valamicskét, hogy legalább él. Tisztában vagyok vele, mennyire nevetségesnek és gyermetegnek hathat mások szemében, hogy nekem nem kell sok ahhoz, hogy valakit megszeressek. Talán azért van, mert emberként, gyerekkoromban ilyenek nem nagyon akadtak körülöttem, főleg miután utcára kerültem. Mégis... kicsit se bánom, csak ilyenkor úgy érzem, mintha a karomat akarnák kitépni. Nem akarom elfelejteni, nem akarok megfeledkezni róla. Miért nem lehet minden úgy, mint pár évvel ezelőtt? Megígérném, hogy fel fogom keresni. Nem holnap, nem is hónapokkal később, de a világ nem elég nagy, a falkának pedig nem lesz rám örökké szüksége. Akkor pedig ki tudja, melyik kontinensen, melyik ország melyik településén, talán egy O'Connorshoz hasonló pubban, vagy egy lerobbant füstös kis kocsmában... újra találkozunk majd. Annyira szeretném hinni, hogy ez nem végleges, hogy nem most látom utoljára, hogy nem ezek az utolsó szavak, amiket váltunk, az utolsó ölelés, amit kapok tőle, adok neki. Szeretném arra kérni, hogy azért ne felejtsen majd el, helyette viszont kibukik belőlem az a két szavas kis vallomás. Szépen nézünk ki: itt állunk a kihalt park közepén szoros ölelésben és bőgünk, mint két marha. Kurvára nehéz elengedni. Igazából az ölelésből se akarok kibontakozni, mert tudom, hogy utána már legfeljebb pár perc és felszívódik, lelép, elmegy, ki tudja hova, mennyi időre... Erőtlenül rándul a szám arra, hogy minek titulál és csak lesütöm a szemem. Meg kéne törölni az arcom, de hogyan lehetne úgy, hogy ne tűnjek az eddigieknél is szánalmasabbnak? Egy pillanatra elfog a vágy, hogy vele tartsak, de amilyen hirtelen jött, úgy ment is az ötlet. Nem hagyhatom így hátra a családomat, itt még mindig többen vannak, akik ide kötnek, és éppen ezért olyan szívfacsaró, hogy valakitől meg kell válnom. Gyűlölök búcsúzkodni, erre itt és most teljes bizonyossággal rájöttem. A nevemre óvatosan felpillantok és nagyon remélem, hogy valami sértést vág a fejemhez, bunkó lesz, egy kibírhatatlan fasz, elküldjük egymást az anyánkba, csak hogy könnyebb legyen. Ugyanakkor az visszaemlékezve jobban fájna, mint ez. A folytatásra a tekintetem egy halvány árnyalattal sötétebb lett, amin csak az tudott puhítani, hogy láttam, ráfog az orrnyergére. Ne menj már bassza meg, ha ilyen nehéz! Segítek én neked akármiben, tényleg bármiben, csak könyörgöm, ne csináld ezt! Üvölteni volt kedvem, ám egy hang nem sok, annyi se jött ki a torkomon. Csak kinyitottam a szám, hogy ellenkezzek, valahogy hangot adjak neki, hogy de, ő is tehet róla. Hibáztatni akartam, nem feltétlenül Roxant, bárki megtette volna, csak valakit, valamit konkrétan hadd okoljak és töltsem ki rajta minden keserűségemet. Nem lehet ugye? Haragudnál rám akkor, igaz? Csalódnál is talán... Háromszor futottam neki, hogy megszólaljak, a torkom elszorult, sűrűn pislogtam, hogy nehogy nekem megint könny termelődjön, és olyan erőltetetten vettem pár nagy lélegzetet, hogy azt szerintem kilométerekkel arrébb is hallani lehetett. - Rendben - mondtam végül, s már ehhez is ekkora nekikészülés kellett. A telefon előkerülését nem értettem először, de amit felém nyújtotta, hogy odaadja, és ne csak pár pillanatra, hogy helyette írjak esetleg valami búcsúszöveget az őrzőnek, a szemem elkerekedett, a szám elnyílt és úgy hátráltam két lépést, mintha legalábbis fegyvert fogna rám. - Nem... nem... - ráztam a fejem kétségbeesetten - ne csináld ezt... kérlek... Nem foglak hívni, eskü! - Soha nem esküdöztem még. Mindkét kezemmel a hajamba túrtam, majd a tarkómnál összefűztem ujjaimat, mint egy tüntetőleg igyekezve elutasítani a felém nyújtott készüléket és pár másodpercig csak a cipőm orrát bámultam. Búsan ingattam a fejem. - Értelek... elhiszed? - Nem tudtam ránézni, nem ment. - Majd azért gyere érte. Három mobillal már nem tudok mit kezdeni... Kinyújtottam a kezem, tenyérrel fölfelé, s amikor éreztem a készülék súlyát, óvatosan rákulcsoltam az ujjaim, mintha attól félnék, hogy a következő pillanatban eltörik, elporlad, semmivé lesz. Ezzel együtt mintha a duplájára nőtt volna a mellkasomon megtelepedett súly is. Felkaptam a fejem, hogy még egyszer a szemébe nézhessek, még egyszer befogadjam a jóképű arc látványát, amin általában ott virított egy bugyilevarázsoló sunyi mosoly. De most nincs mosoly, a szikrázóan kék szempár fátyolos és úgy egyáltalán: szarul fest. Mint aki összetört, de ilyen téren sincs egyedül...
~ ...get to see your face again... ~
Úgy álltam ott, mint akit a térhez betonoztak. A kezemben a telefonnal álltam, néztem, ahogy elfordul tőlem, karba fonja a kezét, mintha magát tartaná egyben és elmegy. Addig követtem a tekintetemmel, amíg el nem tűnt szem elől és tényleg én vagyok a világ legszánalmasabb bolondja, mert pár percig még ott maradtam, vártam. Nem jön. - James... - Senki nem felel. Teljesen egyedül vagyok a parkban. Pislogtam párat, mintha csak most eszmélnék igazán, aztán elbotorkáltam a legközelebbi padig és leültem. A térdemre könyököltem, a telefont két kezem közé fogtam, amit így az államhoz emeltem. Még lehetett rajta érezni James illatát. Csak ültem, üres tekintettel meredtem a semmibe több mint egy órán át a hideg éjszakában, aminek a fagyosságát alig érzékeltem. Ha valaki kérdezte volna, hogy mégis mit művelek itt, az igazság valószínűleg minden szégyenkezés nélkül feltörne: várok. Pirkadatkor - amikor már elgémberedtek a tagjaim és átfagytak az ujjaim - kelek fel. Furcsán érzem magam, kicsit üresen, kicsit összetörten, kicsit elkeseredetten, kicsit semmilyenen. Elindulok lassan, közben végig úgy érzem, hogy nem kéne, hiba, mert valójában bármelyik pillanatban visszajöhet, csak még egy kicsit kéne türelemmel lennem és várnom. Azzal, hogy elmegyek, itt hagyom, ha visszajön, nem fogja tudni, hogy én tényleg vártam, azt fogja hinni, hogy ennyire se vagyok képes. A lelkem mélyén viszont tudom, hogy nem jön vissza. Várhatnék én itt akár napokat vagy heteket...
~ Can you feel my heart? ~
Nem emlékszem, hogyan keveredtem ki a városból, mikor hagytam magam mögött az utolsó épületet is, mielőtt az erdőbe vetettem volna magam. Nem változtam át, ahhoz le kellett volna tennem a ruháimat, a dzsekimet, aminek a becipzárazott zsebében ott lapul James mobilja. Futok, rohanok, a fák egyre sűrűbben suhannak el mellettem, a táj ismeretlen, a Hold még látszik, de a hajnal kegyetlenül karistolja az eget. Csípős, hideg. Semmire se gondolok, képtelen vagyok rá, hagyom, hogy az ösztöneim vezessenek, vigyen a lábam minél messzebb és messzebb, hogy elhitesse velem, tartok valahova. A legutolsó szalmaszálba kapaszkodok, a végső mentsváram ez, egy pislákoló kis láng a nagy semmiben a barátommal kapcsolatban: még látni fogom. Egyszer még... egyszer még iszunk együtt, és ha utána többé tényleg nem találkozunk... a szívem akkor is könnyű lesz. Nem ilyen ólomsúlyú. Megtorpantam. Elfogyott az út. Kiértem egy szikla peremére, előttem a mélységes szakadék, alattam a távolra nyúló végtelennek tűnő erdő. Zihálok. Alig fél percig csupán a fújtatásom töri meg a csendet, aztán hirtelen torkom szakadtából felüvöltök, hosszan, kitartóan, a lelkem mélyéről. Nem akarom ezt érezni. Nem akarom ezt magamban tudni. Nem akarom dédelgetni. Nem akarom, hogy rám telepedjen... Nem akarom elengedni. Száműzöm egy sötét kis zugba, ami mégis másabb, mint a farkasomnak vagy a többi marcangoló emléknek, érzésnek a helye. Ez nem sarkall bosszúra, tisztább és a frissessége miatt fájdalmasabb még, mint a többi. De szeretem. Az ordítás elhal, mellkasom sűrűn emelkedik-süllyed. Képtelen vagyok még hazamenni. Letelepedek a szikla szélére, a lábamat a semmibe lógatom és hagyom, hogy az erdő éledő neszei, lassan lecsillapítsanak.
Mindketten rendben leszünk...
//Nagyon szívesen és én is köszönöm, hogy megtiszteltél vele. Padlón vagyok, de ezért megéri. <333//
Mostanában sok dolgom volt, kell egy kis lazítás. Amióta lelépett a boltosom, félig-meddig a saját lábán, beugró eladókkal dolgoztam, de egyik se jó. A rohadt életbe, hogy a geci maffia betalálta az öreget! Ilyen jó szakembert és tűrőképes pasast nem akasztok le akárhonnan. A bolt nekem nem az életem, csak alibi a bérmunkák mellé, amiket igazán szeretek. Már rohaszt a fene, hogy annyit benn voltam a héten is. Ma éjjel ki kell ereszteni a fáradt gőzt. Amikor az ember fiára rájön, hogy most el kell menni valahová, mert épp semmi dolga sincs és társaságra vágyik, akkor sok lehetőség van. Szombat este vannak a legnagyobb partik és én úgy gondoltam, ma nem a megszokott arcokat keresem. Leugrom egy mocskos kis lukba és lesz, ami lesz. Mindig szoktam ivócimborát találni, balhét is és ha valami luvnya összejön ma estére, az se rossz. Közben meg csorgatom a nyálamat, ahogy rázzák a bulájukat a rúdon. Van 1-2, aki nem csak sétál, meg vonaglik, hanem mehetne olimpiára is. Hátha valamelyik bevállalja a rúdbaugrás versenyszámát. Lóvém van, ha nem elég a tekintélyem. A színpadon vörös és kék fények villódznak, én meg hátrébb, az asztaloknál sasolom a műsort. Előttem egy kurva nagy korsó bor. Kikértem ebben fél litert, jó erős vörösből. Nézett rám a pultos kisgyerek, 20-as éveiben jár, az nekem kisgyerek, de hamar rájött, hogy nem viccelek. Döng ez a modern zene, ami olyan, mint amikor régen húzta a magnó a szalagot. A hangulata meg fülledt indián szertartásokat idéz. Komolyan, tüzet gyújtanék ott a színpadon és körbeugrálnám a meztelen pinákat. Megvan a feelingje ennek a stílusnak és szerencsére nem ragadtam le a többszáz éves gitárpengetésnél. Ha döng, hát döngjön! Utálom a dresscode-ot, de valamit azért magamra kaptam. Egy fehér ujjatlan alól lógnak ki a tetkóim, a nyakamban fekete bőrszíjon fakereszt és fehér bőrnaciban üldögélek. A hajam szabadjára van engedve, ahogy az egész este is. Szabadság. Az fontos a fajtánknak. Így látjuk mi a világot teljes egészében. Most pedig elmélyülök abban a ringó csípőben. A Kleopátra-frizurás vöröske épp az orrunkba tolja a valagát, amin a bugyi már szépen telik dollárokkal. Hú, de a kezembe venném! Majd a műsor után bepróbálkozom az öltözőben. Ha addig nem találok másik lyukat. Vagy egy olyan társaságot, akikkel átmulatjuk az éjszakát. Akkor megvagyok nő nélkül is.
Ide relatíve ritkán esz a penész, de ma éjszaka valami halálosan egyszerű nőcskére vágytam, akinek köze nincs sem a farkasokhoz, sem az őrzőkhöz, itt meg szép esélyem van arra, hogy a horgomra akadjon egy. Elszórakozunk egy kicsit, aztán ő jobbra, én balra. Ám nem ilyen egyszerű azért a szitu, mert ha már így alakult, hát előtte igyuk már le magunkat tisztességesen, és nézzük meg jó alaposan a nőket, mert csak úgy lehet választani, nemde? Szerencsére nekem sosem volt gondolom az ellenkező nemmel, szeretnek nekem igent mondani, és én ezt ki is használom. Pöcs vagyok, tudom én, de elég volt egybe belehabarodni életem során, azóta is bánom. Noha ötletem sincs, mi lett volna, ha nem nyírják ki olyan brutálisan az akkori alfám utasítására. Azóta csak egyszer használatos minden nőnemű, bár némelyiknél még az is sok, mintha legalábbis leígérném nekik a csillagokat egy dugással. A többséget viszont soha többé nem látom, főleg, ha nem itteniek. Bejön a kis vörös, a segge legalábbis nagyon jó, mellben nekem túl vad, tudja a rák miért, jobban bejön a kicsi, de biztos én vagyok az agyatlan. Attól még tudnék mit kezdeni vele. Ja hogy, pardon, látom a bal bokáján körbefutó tetkót, ez a némber már megvolt, úgy sikít az ágyban, mint ha malacot nyúznánk. Sebaj, látványnak megfelel, majd megnézzük a következő primadonnát is. Azon gondolkodom, hogy fel kéne hajtani a Danny fiú leányzóját valahogy, biztos remek kis husi lehet, családilag nem szenvednek hiányt a fizimiska területén, annyi szent. Mellesleg biztos szépen odatennék a csikasz orra alá. Vagyok ekkora féreg, megérdemelné, de nem is értem, mit törődök vele, ideje lenne elfelejtem a két balfaszt, és azokkal foglalkozni, akikkel értelme is van. Már, ha az én koromban ilyen még szóba jöhet egyáltalán. A színpad mellett ücsörgök, itt a legjobb a látvány, ez kétségtelen, meg a főmufti be akarja nyomni hozzám az unokaöccsét vagy kit, aztán most nyalizik ezerrel. Épp ezért még ahhoz is van pofám, hogy ne dugdossak csinos, ropogós bankókat minden nőszemély bugyijába, csak azéba, aki megérdemli. A vöröske azért kap, jó volt, na, csak füldugó kell mellé. A perifériámon kiszúrok egy pasast az asztalok közt, és el is vigyorodom, Achilles, volt már pár csörténk, de alapjában egész jól kijövünk. Intek neki, ugyan fáradjon oda, ha olyanja van éppen, ha nincs, hát akkor ezt ma estére buktam, mert hogy én erről a páholybéli helyről el nem mászom, az hétszentség.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Leköt a vonagló kis kurva műsora. Hülye lennék a vendégeket nézni, mikor ilyen testtel teszi magát a színpadon a csaj. Oké, ezzel tuti össze kell jönnöm ma este. Megkívántam és meg kell kapnom. Lóvé van, ha az kell, hogy meggyőzze. Az pedig a legtöbb ribit meg szokta győzni. Azért vetkőzik, nem? Igaz, találkoztam már olyannal, aki kikérte magának, hogy kurva lenne. Pedig azok. És bírom a kurvákat. Arra viszont muszáj felfigyelnem, hogy néznek. Ki akar balhét? Odalesek és az integető alakban felismerem azt, aki akarhat balhét. Nem bánnám, már párszor elgyepáltuk egymást és vele aztán lehet is. Amúgy jó csóka ez a farkas Szerbiából, a halál faszáról. Milyen országok vannak, néha elgondolkodom. Nem vágyom oda, csak ilyenkor rádöbbenek, mekkora a bolygó. Nekem elég ez a kis szelete. Amcsi nem is olyan kis szelet és királykodhatok itt, ehhez nem kell máshova menni. A csajra vagyok kíváncsi, nem a vendégre. Esetleg utána. Visszabólintok, semmi mosoly, csak úgy szimplán. Aztán még nézem, ahogy riszálja magát a ringyó. Az a csípő! Hú, már most olyan élményeket ad, hogy addig nyomnám, amíg mozog. Aztán még utoljára bepucsít, szinte mindent megmutatva és elsétál manökeneket idéző lépésekkel. Oké, te, kurva, az öltözőben talizunk! Indulnék is, de vált a zene és egy néger hang (megismerem, jellegzetes orgánum) konferálja be a kövi pinát: - Srácok, akinek még maradt nyála, az csorgathatja, mert most egy vérbő, tűzről pattant őslakos következik! Nézzétek, hogy küzd az oszloppal! És bejön egy szakasztott rezervátumbeli. Nem az a fonnyadt csöcsű, akiket szoktak mutogatni a cikkekben, mint mai indián nőket. Ezen minden van, amit fogni kell és olyan tűzzel vonaglik, dobálja fejét, lábát, gerincét, hogy nem bírom! Az első sorból kell élveznem. Dupla adagot rendelek el, mert ezt is muszáj elkapnom a műsor után. Közben nem, mert ebből él és nem akarom tönkretenni az életét. Kiválthatnám innen, de nem kell tartósra. Azzal csak a baj van. Felmarkolom az újabb korsó vöröset, amit közben kihoztak és ha már odamegyek, akkor naná, hogy a szerb faszi mellé huppanok le. - Te, ez nagyon adja! - fordulok hozzá túlkiabálva az üvöltő zenét. Aztán rázom a nagy rőzsémet, amíg figyelem a táncot és felhujjogok a színpadra. A hüvelykujjammal az égre mutatva közlöm a táncoslánnyal, hogy kibaszott jól nyomja. Mikor elém dörgölőzik, kap is pár dollárt a bugyogójába. - Mizu veled? Volt valami érdekes mostanában? - kérdem megint Gorant. Nálam mindig van, mert keresek és szerintem ő is ilyen típus. Vagy legalábbis érdekessé teszi, amibe belefut.
Ha nem, hát nem, engem aztán hidegen hagy, ha a hátsó sorokban akarja kiverni a brét, egyedül is jól szórakozok, csak megvárom, hogy valamelyik kisasszony magától legyen vevő rám, onnantól jó estém lesz, és igen, mindig akad valaki. Biztos akad egy csini friss husi, aki alig várja, hogy megtapasztalja, tényleg a seggfej, de marha jó az ágyban kategóriát erősítem-e. Hát tehetek én róla, hogy a kisasszonykák imádják a rossz fiúkat? Ez az én egyetlen szerencsém, különben fizethetnék a ribancoknak, amire még soha életemben nem voltam hajlandó, és ezen nem most fogok elkezdeni változtatni. Jól van, drágám, egész jó volt a műsor, kapsz egy kis zsetont, legyen miből gyantáztatni azt a tükörsima bejáratot. Küld egy csókot is nekem, hát egyem meg a kis zúzáját, van az úgy, sőt, többnyire úgy van, hogy vevők még egy fordulóra, de én most másra vágyom, határozottan. Még nem igazán jött ma szembe. Szerintem meg kéne keresnem a szőke muszkli némbert, az esküvői ruhásat, akkor sem bírok letenni róla, hogy felpróbáljam, olyan fagyosan heves, és holt biztos, hogy rég nem kapta meg úgy istenesen a magáét. Kár lenne, ha a parlagon heverne. Az újabb rézbőrű nőszemély nem ismerős, de megint azzal a problémával szembesülök, hogy túl nagyon a dudái. Van ez így, nem is tudom, mit képzeltem, itt általában ez a menő, nem a szolid kis harapnivaló cickók. Mint annak a barna szűz őrzőcsajnak, na az tök kellemes volt, nem mellesleg igen rég kaptam olyan szűk kis melegedőt, tekintettel arra, hogy nem szokásom a szűztelenítés, de hát, ha már úgy felajánlkozott. Hú de mocsok rég volt már az is, hajlok arra, hogy csak azt akarta, hogy megdugjam, pedig kis szentfazéknak tűnt, de alamuszi nyuszi nagyot ugrik. - Ja, nem lehet okunk panaszkodni. A mozgásukat és előadásukat attól még értékelem, hogy nem a zsánereim, attól még ínségesebb időkben jöhet bárki, én ugyan nem válogatok, csak ha épp valamire kifejezetten vágyom, most így van. Következésképpen egyelőre nem próbálok befűzni senkit azzal, hogy a szokásosnál jobban érdekel a produkciója. - Volt. Ott ragadtam pár hétre azon a szar helyen odafenn. Fairbanks… Soha többet, az is biztos. Mesélhetnék ugyan bővebben, de ebben a hangzavarban nem kívánom ezzel a témával túlordítani a zenét, mentálisan meg nincs kedvem pofázni, szerintem egyikünk sem akar annyira koncentrálni. - Na mi van, horogra akad a ma este célszemélye? Nagyon ráfeszült a bigére, ez elég egyértelmű, meg az is, hogy ezek a nők sok mindenre hajlandóak, olykor pénz nélkül is. Kéjvágyban fürödve élni nem lehet ám olyan egyszerű, mint azt sokan gondolnák…
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Ez így igaz, én meg amúgy sem szoktam panaszkodni. Esetleg elmondom, mi történt, de csak azután vagy aközben, hogy megoldom a problémát. Két ököl vagy akár csak 1 meglepően sok dologra gyógyír. Itt meg sose csalódtam még, jó kis kurvákat vonultatnak fel, mikor néha betévedek. Az a szar hely engem nagyon is érdekel és lefosom a hangzavart, simán túlkiabálom. Akinek nem tetszik, arrébb áll, van itt hely bőven. Vagy kap egyet, ha kötözködik. Az még jobb lenne. - Mi volt a gáz? A helyiek? - üvöltöm a korsó bor mellől. Virágnyelven kell beszélni. Fejben is lehetne, de most nem akarok úgy üzengetni. Üvöltözni sokkal jobb. Régen az volt internet meg a többi faszság helyett. Az a város vonz engem valamiért, mindig is vonzott, amióta hallottam róla. Már túl vagyok a Teremtőm és a szerelmem halálán, ami bemocskolta a fenti helyet. Jó Falka van ott, azt mondják. Lehet, hogy nem Ray-nek való, de én megtalálnám a helyemet. Mexikóvárosban is megvolt és alig akartak elengedni. Megint meghúzom a bort és betolok egy zöldhasút a bugyiba. Fú, a mindenit, micsoda bulája van! Nem tudom, az eleje jobb vagy a hátulja. Majd kipróbálom. Hejgetek egyet, aztán megint Ray-re nézek. - Tuti! A következő kör az enyém, oké? A borom elfogy, hiába rendeltem már másodszor egy fél liternyit. Ha együtt iszunk, akkor jöhet a rövid is, egy jó tequila, azt 10-ből 9-szer nem hagyom ki. Mellé még 2-3 hasonló, akár a hely specialitása, meg egy jó sör. Le is intem a felszolgáló ribit, aki kicsit nagyobb, mint a rúdtáncosok, de nem is azért tartják. - Két sört, két tequilát, szivi! Van valami speckó rövidetek? A termetes asszonyság megáll és azért látom, hogy vannak ott is halmok, amikben el lehetne veszni. Jól meg is csodálom őket. A szememet táplálom, bár nem élek-halok a nőkért. Mellékesek. Mint a kaja. Kell, csak jó kell belőle és az jól is esik, de van fontosabb is az életben. - Ír kávé lángolva, papa! Dögös whiskey-s ital. Az ital jól hangzik, ittam már ilyet, de a megszólítás... Válasz nélkül nézek rá és az épp kiürült tálcát kiverem a kezéből. Repül egy métert hátrafelé a fém és hangos csörömpöléssel ér padlót. - Papa ám a tudod ki! Hozd azt a szart! A nő arca megér egy misét. Meg van ijedve, pedig nem pofont kapott. A következő viszont az lesz, gondolhatja. Nem ütöm én meg. Csak nyomatékosítottam, hogy nem egy rokkant nyugdíjassal áll szemben. 1 liter bort betoltam és csak nézzen rám! Nem egy rozzant öregember vagyok. A csaj elslisszol egy gyors bólintás után. Látom rajta, hogy már vigyorog, de a zabszem is ott van a seggében. Röhögve kezd tisztelni. A rézbőrű meg csak nyomja, most épp fejjel lefelé kapaszkodik és a csöcsei az arcunkba lógnak. Még egy bankó, most a melltartóba. És egy kis szemezés. - Te dugtál már indiánt? Biztos megfordul pár a Pitben is - kérdezek rá Gorannál full hangerőn. Hadd hallja mindenki, mit bánom én! Bennem is van indián vér, a műveltebbek tudhatják, hogy Mexikó mindig tele volt meszticekkel. - Megy a bolt, ugye? Múltkor jártam ott, Solomonnal lerendeztünk valamit. Valakit. Valakiket. Beleszartak a levesembe és cselekedni kellett. Az Issumatar helyét környékezték meg az én boltom után, egy irányba vezettek a szálaink. Bírom azt a csókát amúgy. Mint Ray-t is. Tökös gyerekek.
- Inkább a Hold, bekattantam tőle. Aztán jött egy kis pöcs a farkával verni a csalánt. Sejtheted. Erre kár szót vesztegetni, mármint a pincsire, a Vörös Hold érdekes téma egyébként, meg arra a vörös némberre is kíváncsi lennék, csak hogy tudjam, ki a túrót nyírtam ki akaratomon kívül. Mármint, félreértés ne essék, meg akartam ölni, csak nem voltam képben arról, hogy kit is bántottam pontosan. - Ha ragaszkodsz hozzá. Aztán meg fordítva, így megy ez, nem szokásom hálátlannak lenni, meg egyébként is, inni jó, az kurvára mindegy, mikor kinek a kontójára megy, a mi köreinkben ez nem sokaknak okoz fejfájást anyagiak terén. Én képes lennék minden pénzem szeszre költeni, de annyit még én sem bírok inni. Nem túl diszkréten köpöm magam elé a söröm röhögve, amikor meghallom a papa megszólítást, és nem is vagyok rest úgy egyébként hátba vágni egyszer úgy istenesen Achillest. - Honnan tudod, hogy nem vagy már nagyfater? Elvégre, amennyi ribancot megdughatott ez is élete során, simán belefér, hogy van itt-ott fattya, mint ahogy nekem is, és hála istennek fogalmam sincs róla, hogy mennyire friss porontyaim vannak éppenséggel. Valószínűleg már elvitt volna egy istenes szívrohammal vegyes dühroham. - Dugtam én már mindenfélét, nem azon múlik, hogy ki mennyire teszi oda magát. Én merem állítani, hogy ehhez is tehetség kell, nincs mindenkinek és kész. Ettől még mindenkire jut bőven pasi, főleg, ha valaki nem feszeng folyton azért, hogy kapcsolatot találjon. Az olyan bigéket kerülöm, mert nem nagy élmény utána leépíteni őket. - Megy hát, most már nincs gáz. Elsimítottuk a problémákat. Nem mintha tudna róla, hogy volt bármiféle baj a háttérben, de az mindenkinek kész tény, hogy eddig más vitte a Pitet, most meg már én vagyok az üzletvezető, és az előzőnek bizony sehol sincsen nyoma. Megkapta a tetteiért a jutalmat, sok mindent elnézek, de azt soha, senkinek nem fogom, hogy nőket molesztáljon, erőszakoljon meg, aztán vágja őket darabokra. Az sem nyugtat meg, hogy másoknak is akadnak gondjai, mert azt jelzi, hogy van valaki, aki még itt, a magányosok terepén sem bír magával. - Hát neked? Hogy melyik bolt? Részletkérdés, döntse el ő, nekem is kettő van, de ilyenkor egyértelműen a Pitre értem, az autók és motorok bütykölése nem egy nagy kaland szerintem háromszáz év után. Közben a tüzes indián bula leköszön egy kacsintás kíséretében, és érkezik egy konszolidáltabb méretekkel rendelkező, szende kis szőke, mi másban, mint iskolás lány göncben. - Na, úgy látom ma az én fogamra való falat is akad. Ezt a kicsikét már felpróbálnám, szóval neki több figyelmet is szentelek, mint a többieknek, meglátjuk, hogy igaz-e rá az alamuszi nyuszi nagyot ugrik kifejezés, vagy képtelen felhergelni úgy istenesen a férfinépet, bár minden estére elmondható, hogy a csúcspont körül érkeznek a tehetségesebb lányok, most meg már elég nagy a tömeg, hangzavar, és igen sok szesz folyik mindenfelé.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
- Arról hallottam, milyen durva dolgokkal indul a tavasz... Amikor Penelopéval eljöttünk abba a városba, mai miatt átutaztuk a fél világot, akkor bejártuk az ősük helyeit. Fairbanks tele van ilyenekkel és mindet megnéztük, amit lehetett. Jól ismerem a Vörös Hold történéseinek a lényegét, mert a Teremtőm és a szerelmem pont abba haltak bele. Valószínű, hogy egymással végeztek. Ez már sose derül ki. Nekem viszont ideje lenne ellátogatnom megint a városba, amiből elhajtott a gyász. Vonz, meg nem mondom, miért és hogyan, de vonz. - Hát úgy. Ha már meghívtam, el kell fogadnia. Mi ketten nem csinálunk ebből ügyet. "De biztos?" Nem baj?" Ezek a kérdések nálunk nem hangzanak el, tökösebb legények vagyunk. Amit megmondunk, azt megcsináljuk. Ray hátbaverését egy könyökből indított oldalba ütéssel viszonzom. Nem spórolok az erővel, kap rendesen. Nálam ez reflexből jön, hogy ha ütnek, akkor én is ütök. Lehet, hogy földre küldöm, de utána felsegítem. Egyszerűen meg kellett történnie ennek a válasznak, mert ütést sose hagyj megtorlatlanul! Ez az alapelv, amit a Bestiám vall. Rászólok, hogy egyébként meg nyughasson, mert nem ellenség van itt, csak egy próbálkozó cimbora. - Volt már olyan, aki állította, hogy én nyomtam bele a gyereket. De aztán ránéztem... Az a luvnya el akarta magát tartatni. Nem ütöttem meg, nem kiabáltam vele. A tekintetemből olvasta ki, mi mindenre számíthat, ha nem takarodik el azonnal a retkes picsába. Lehet, hogy már ükapa is vagyok, tök mindegy, leszarom. Nem kell a nyakamba egy rakás kedveskedő, akikhez ragaszkodnom illik. Az aztán nem kell. Próbáltam én a kötődést, de mindig a mélybe ránt, mikor vége van. És egyszer mindennek vége lesz, szóval ilyen szarságokra nem pocsékolom az erőmet. - Azért én kipróbálnék egy eszkimót. Az aztán különleges lenne! Nem vagyunk messze a legészakibb földrésztől és talán találok egyet. Már mindenféle megpördült az én farkamon is, de ilyen még nem. Egy kis ínyencség lenne, az belefér néha. - Jól van akkor. Úgy is kell azt. Én se sírok, ha gáz van. Megoldom. Ha nagyon nagy a gáz, akkor megoldatom. Rinyáljanak a kurvák, én inkább cselekszem. Mint Ray is. - Nekem is. Le kellett cserélni az eladót, de aki most van, az se rossz. Tudod, erre mindig van igény. Errefelé van elég vadász meg egyéb, aki bevásárol nálam. A nagy pénzek másból jönnek. Mindig akad kinyírni való, akire felbérelnek. Fogalmam sincs, hogy Ray tud-e erről az oldalamról. Szerintem tud. A fajtánk általában ismeri a másikat. Nem elégítene ki egy kis üzletelés, nekem odabaszás kell. - Nekem ez elöl deszka, hátul raklap - üvöltöm oda a fickónak. A művésznő szerintem meghallotta, mert ordít róla, amitől fél. Az ilyen szavakat nem szeretik a soványságok. Kis nőies bosszúja kimerül abban, hogy rögtön megfordul és a csontos seggét tolja a pofámba. Máskor is ezt kell csinálnia, vágom, de érzem, hogy most nekem szánja a szarólyukát. Legszívesebben lefosna vele. A hiszti, mindig a hiszti... Elnézegetem, de nem okoz túl nagy örömet. Persze azért csak kerüljön le a textil, mert úgy a jó. Addig meg dumálunk. - És mizu a járgányokkal? Én kurvára rühellem ezeket. Egy lovat fogok venni inkább. Goran halad a korral, bizniszt csinál belőle. Jól teszi, ha megy neki. Én lemaradtam. Kell a fasznak pöfögő, mikor vehetek társat is, akit ha jól nyakonverek, megy rendesen. Ezeket meg szét kell kapni, csavargatni, bütykölni meg még rosszabbakat csinálni. Ehh... Ide is lovon jöttem, nagyrészt úgy és azon is fogok távozni. Ez tuti. Ha távozom egyáltalán, hisz egyelőre inkább csak időlegesen mennék fel a holdas városkába. A tömeg gyűlik, több sorban ülünk, állunk a színpad előtt és már tolakodnak is, hogy közel mehessenek. A szöszi közben nyaktörő mutatványokat csinál a rúdon. Két lába közé veszi, kb. csak térddel szorítja és fejjel lefelé lóg. A rőzséje a padlót sikálja, a lába meg nemesen mutat a plafon felé. Ez igen! Nem az esetem, de jól nyomja. Tapsolok és befütyülök, mert kurva ügyes. - Bocsánat! Elnézést! Vigyáztam! - hallom a pincérnőt érkezni. Utat tör magának és hozza, amit megrendeltem. Kell is, mert még kiszáradunk itt a nyálcsorgatásban. Érzem, hogy van benne egy kis félsz. - Tessék, URAIM! - adja át a poharakat és úgy megnyomja a szót, hogy ebben minden benne van. Őt lehetett fegyelmezni. Bólintok köszönetképp és lepakolom a cuccainkat. Hú, ez a lángoló pia kibaszott finom illatot áraszt! Jól odapörköltek neki. Azt hittem, égni fog, mikor kihozza, de nyilván nem vinné be a tömegbe úgy. A lényeg, hogy kibaszott jólesik szagolgatni is. Kap borravalót a punci, nem spórolok rajta. - Na, kezdjük a klasszikussal! Goran felé nyújtom az ő adagját. Meg kell csinálni a rituálét, a tequila úgy jó. Sóval, citrommal, kart karba és húzóra! Aztán tüzet okádunk. - Tyháhh, ez igen! Nem lehet vele mellényúlni - istenítem a hazám italát. Aztán nézem még a műsort, hogy ringatja a csípőjét a szöszi. A szoknyácska már lent van a rúd mellett és épp gombolgatja a felsőt is. Nézzük ezt a tüzes kávét! A hab nem nagyon érdekel, csak mocskos lesz tőle a pofám, inkább le is verem a pohár tetejéről. A kezemet megtörlöm a nadrágomban, a padlón meg úgyis folyik már minden. A sok gyökér kilötyögteti a sörét, aztán ragad minden. A kurva a színpadon már csak fehérneműben nyomja, vonaglik, terpeszt és megüli a magassarkúját. Őt lesem, a széttett lába közét, ahogy koccintok Ray-jel. - Egészségünkre haver!
Durva dolgokkal, jah, pofázni azonban semmi kedvem róla, csak lelomboz, most pedig épp csini bigékre vágyom, nem a halál bűzös leheletére. Így hát hacsak nem forszírozza, én magamtól több szót erről nem ejtek. Kell a frásznak a tudat, hogy egy némbert megöltem, míg az agyával babráltak, és olyan lett, mint én. Annyira azért közel sem vagyok gyenge fából, sőt, hogy felnyaljam a padlót, mikor megüt, ellenben felröhögök, mert hát, ez köztünk amolyan megszokott dolog. Vágom, hogy sosem hagy viszonzatlanul ütést, még ha ez az én szememben nem is volt az. Van az úgy, hogy mások vagyunk, és másféle ítélet alá esnek a szemünkben a dolgok. - Ki tudja, mit művelünk részegen. Oké, hogy embertelenül rengeteget kell ahhoz vedelnünk, hogy bármiféle képkiesés legyen, és még az sem lesz olyan hosszú, hogy elég legyen egy dugásra. Ám mi is voltunk fiatalok. Nekem is van kölyköm erre-arra, csak épp nagy ívben tojom le. Bárki állíthatná, kiröhögném, megveregetném a vállát, meghívnám egy sörre, aztán mondhatnánk az isten hozott, mikor visz mondókát. Nem, én sem szaroznék ivadékokkal, nem az én világom. Virág gyerekét felneveltem volna. Ám neki nem lehetett valamilyen okból kifolyólag, tán szerencse, mert ha lett volna gyermekünk, rossz belegondolni, mit műveltek volna vele is. - Ja, biztos rohadt hangulatos, ahogy odaragad az ágyához a pöcsöd. Nem tehetek róla, ezen az elgondoláson nagyon kell röhögnöm. Igluban aztán nem csinálnám, az tuti. Azért mindennek megvan a maga határa, egy nő kedvéért sem fogok megfagyni. - Vágom. A Pitben is mindig cserélődnek az emberek, nem feltétlenül azért, mert gáz lenne velük, tovább állnak. Ezt nem kell magyarázni. Akadnak, akik csak hetekre, hónapokra jönnek, pihennek meg itt, hogy aztán feltöltődve továbbálljanak. Nekem aztán mindegy, hogy ki merre igyekszik, amint elhagyták a várost, engem már nem érdekelnek. Kivéve a Corvinék, na ők felkerültek a feketelistámra. - Legalább nem kell összeverekednünk rajta. Közelebb hajolok, és odaintem a kiscsajt, hogy a melltartója pántjába fűzzek egy bankót. Egyből jobb a kedve. A műsor végéig nem lelohasztani a kis drága lelkesedését, mert harapok. Nem szégyellem az ízlésemet, nekem ő tökéletesen megfelel, ledumálnám róla a bugyit. Szerintem befizetek majd egy öltáncra, aztán megdumálhatjuk a többit. - Én bírom, a vasparipákat különösen. Megnézném, mit parádézol egy lóval a városban. Ezzel a pofával azt hinnék, valami vadrezervátumból szöktél. Úgy fest, vicces kedvemben vagyok. Egyébként én sem vagyok oda minden technikai vívmányért, de az autókat és motorokat nagyon is kedvelem. Telefonom csak azért van, mert muszáj, de annyi. Számítógépem sosem volt, nem is lesz, tv-t néha nézek, ha éppen halálra unom az agyam, de az elég ritkán fordul elő, nem sokat vagyok egyedül. - Na látod, ez aztán biztos úgy tekereg másutt is, ahogy itt csinálja. Kipróbálom, az egyszer biztos, már vagy három napja nem dugtam meg senkit, kezdek idegbajos lenni miatta, szóval sürgősen változtatni kell a dolgon. - Köszönjük, Angyalom! Kap egy kacsintást a bögyös-faros menyecske, nekem meg az ő fajtája nem az esetem, nem tehetek róla, ha túl sok minden fognivaló akad, elveszik a lényeg. Szoktam ugyan kivételt tenni, de nem túl gyakran. A tequila befigyel, ismerős, sokat fogyasztott szesz nálam, gyorsan csúszik, és még a rituáléját is bírom, bár a fahéjas narancsos verzió jobban bejön, de ez is tökéletesen megfelel. Szesz és kész. A másik, lángoló faszság annyira nem izgatja a fantáziámat, de elszórakozom vele, amíg a szőkét nézem. Tipikusan az a fajta nő, akinek elég egy kicsit bókolni, aztán lepippant a budiban, és rojtosra lehet élvezni minden testrését. Ide nekem, talán még nem annyira agyonhasznált, mint vénebb társai. - Arra hát. Meg a borotvált puncikra. Nem vagyok rest kéjenc módon körbenyalni a pofám, amikor pont előttünk kéjeleg a csaj, és pont úgy nézek rá, mint aki képes lenne élve felfalni, csak lovagolja meg előtte, de istenesen. Amikor lekerül a melltartó is, élvetegen gusztálom a közepeshez közelítő cickókat, Achilles biztos nem fog hanyatt esni tőlük, de számomra tökéletesek. Le is intem a közelünkben járó főnököt, hogy kérek tőle egy privát táncot, amint befejezte, meg meginvitálom drága haveromat az előző bulára, vagy amelyiket akarja, nekem aztán kurvára mindegy, kinek a seggét markolássza tilosban pár percig.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
A dráma nem a pinák elé való, szóval itt megállunk. Majd egyszer egy zűrös kocsmában vagy kint az erdőben megbeszéljük. Ezt úgyis inkább látni kell, mint hallani. Ray megül a seggén, nem ma kezdte. Csak röhög. Ismeri a fajtámat. Én ilyen vagyok és már nem nagyon fogok változni. - Jó sok szarságot. Ha nem történik semmi, az elég gáz. Körülöttünk mindig zajlik az élet. Ezért is bírom a srácot. Nem egy unalmas alak. Hogy összebasztam-e egy gyereket valami kis ringyótól, azt nem tudom, lehet, hogy keringenek a porontyok a világban és sose derül ki. Ennyi. Régen vágytam erre, de menekültünk és nem értem rá ilyesmivel foglalkozni, aztán meg jött a farkasság és az nem az apa-anya szerepnek való. A nőstényekből nem potyog gyerek, embernőknek meg mi csinálunk nehezen kölyköt. Nem is ez a lényeg. - Le is zúznám az ágyát akkor, aztán a farkamra fagyott deszkával távoznék. Sikerült egy vigyort kicsalnia belőlem. Eszkimó asszonyt is lehet normál éghajlatra hozni. Itt dugnám meg, nem az Északi-sarkon. De ez jó volt. - Ja, de régen nem így volt. Addig volt a boltos a boltjában, amíg meg nem halt. Én pofán vágnám azokat, akik csak úgy hetente váltanak munkahelyet. Hát mi az anyjukért nem maradnak meg? A lehetőségek országa, ja. Lehet mindig új betyárt keresni a régi helyett. Szerencsém volt, nálam nem sokan váltakoztak. - Majd máson igen. Ezen ne múljon! Belebokszolok egyet a vállába. Nem itt fogom folytatni, de ha már egy helyen vagyunk és feltüzelnek a kis kurvák, akkor azokkal dugok, ezzel a tökivel meg majd bunyózni fogok. Halmozom az élvezeteket. Ez egy ilyen este. A sok közül. Aki nekem a seggét dugja, az Ray-től már boldog. Legyen, mit bánom én. Nekem is van itt bőven, akit elkapnék. - Nagyon városi környezetben nem próbáltam még. De csak jobb egy fújtató állat, mint egy vasdarab, nem? Anyád a rezervátumos... Megint kap a vállába, de most már sokkal erősebbet. A barakk őrei beszéltek így, hogy kérünk-e banánt, meg töltsenek-e vizet a tálkánkba és ha kell, mehetünk sétálni meg hugyozni, mint az állatok. Ma rezervátumok vannak. Ott tartják az indiánokat, mint az állatkertben a fura lényeket. Ray lazább gyerek, nem náci, asszem, de azért jelzek, hogy hol kell megállni. Vagy pont ezen bunyózunk össze, az is jó. Igaz, a motort nézegettem már, mert az majdnem ló. Hangos, büdös és gyors - és ami a lényeg, egyszemélyes. Kézben lehet tartani. Lehet, hogy kipróbálom majd, de addig egy paripát nyüstölök. Szerintem holnap meg is veszem. - Meghajtanád, mint a varrógépet, mi? - kacsintok erre a hülyegyerekre és már nem is vagyok begőzölve. A haragtartás a gyengéknek való. Én inkább szétverem, amire haragszom. Vége a műsornak? Ennek lehetne. Ír kávé. Nem rossz, nem rossz, de a tequila jobb volt. Gyorsan megiszom, hogy legalább üssön, ha már szar. Nem baj, ezt is megkóstoltam, lehetett volna jó. A rituálé pedig kell. Az szent. - Azokra is! Az első, amit láttam, nem olyan volt. Egy nagy dzsungel, mint amiben éltem. Azóta kitalálták ezt, hogy legyen olyan, mint a tiniké. Leszarom egyébként, úgyis belemegyek, aztán szevasz. Nem nézegetni kell azt. Csak egy kicsit. Egy igazi férfinak meg mindegy, a gyakorlatot nézi, hogy mire jó és mire nem. Ez itt előttem meghalna alattam. Semmi anyag nincs benne. Mint a papír. - Kösz, amigo! Visszaadja a meghívást, csak nem piára, hanem pinára. Kiszúrta, melyik kell nekem. Kap is mindjárt. Suskát, de annyit, hogy többet adjon, mint amennyi jár. Mikor ez a deszka lemegy, zenét nyomnak be és a színpad elsötétedik. Kivezényelnek még egy hasonlót, cowboykalapban és tollboával, csillagos bugyiban. Hazafias sztriptíz, fasza.
Most már mi jövünk, bent a bűnbarlangban. Én a saját részemet hamar lezavarom. Az első ajánlat után pofon jön, amit kiröhögök. Utána olyan összeget mutatok, hogy ipari porszívó lesz a csajból. Háhá, micsoda megkönnyebbülés beleereszteni. Még szépen rá is csüccsen és sikít. Az egyik őr benéz, de csak röhög és legyint, mikor a csaj hessegeti, mintha légy lenne a hús körül. Kivirult arccal megyek Ray-hez egy újabb adag sörrel. Egyet neki hoztam, egyet én szlopálok. - Na, túlélte? Kaján vigyorral húzom meg a korsót jó alaposan. Habos a bajszom, le kell törölni, mert hülyén néz ki. Ez a style, de nem sörhabbal. Istenesen, csuklóból maszatolom el magamon. Aztán még egy nagy húzás. Maradt vagy fél deci és már kurva jól érzem magam. - Na, pöcsös, gyere, intézzük el az utcasarkon! - mondom, mintha balhét akarnék, de tudom, hogy ő is akarja és így már nem olyan gáz. Persze megnéznek páran, mert teli torokból üvöltöttem. Leszarom. Úgyis kimegyünk, hát akkor meg? Fossanak idebent, ha akarnak, rájuk se hederítek. Kell egy kis jó levegő és pár állas. Adok-kapok. Harc. Az a mindenem, az életem.
Jah az tényleg gáz, ha nem történik semmi, erre csak helyeslően bólintani tudok, elvégre tiszta sor, nemde? Unalmasan szar az élet, én meg azt rühellem, ha már ilyen hosszú, legyen jó is. Sokakkal ellentétben én kurvára elégedett vagyok magammal és az életemmel. Kivéve persze ezt a hármas iker dolgot, mert ettől a falat kaparom, de ezt a szöszin kívül senkinek sem említettem, neki is csak azért, mert kell a segítsége, és közülük csak benne bízom meg. A levelet persze még meg sem írtam, nem tudom, mikor lesz belőle valami. Még kell némi idő, hogy ne csak annyi álljon a levélben, hogy menj anyádba, te hülye picsa. - Mi tagadás, ennek is meglehet a maga szépsége. Röhögök, de inkább nem képzelem el a hímet olyan formán, az nem szolgálná a lelki fejlődésemet. - Régebben ezen múlt az élete, hogy mennyit ad el, manapság már a boltokban nem a tulajok csücsülnek, csak a kanapén rohadva basztatják a kisembereket, akik meg éhbérért melóznak. Bunyó szagot érzek, de mit bánom én, nekem az is jöhet bármikor, úgyis rég vertem és verettem szét magam valakivel. - Poénkodjon veled a hóhér. Közlöm, és ha már ennyire belejött a vállam bokszolgatásába, kap a combjába egy zsibbasztót. Faszomat az érzékeny lelkűekbe, hát nem leszarom, ki honnan jött? Mind ugyanolyan a szememben, a legtöbben annyira sem érdekelnek, hogy megnézzem magamnak őket. Ez meg besír egy poénon. Inkább a csinike a színpadon, ő legalább nem olyan önérzetes, máskülönben nem villantana odafent. - Nem feltételes mód, meg is fogom. Nem vagyok szerénytelen, ez így van, akit kinézek, az jön, olykor az is, akit mindenáron meg akarnék kímélni magamtól, bírnak a bulák hálistennek. Sokáig az én világomban sem volt divat, de amióta ez a mániájuk, jobban bírom a sík terepet. A kisasszonynak odafenn kétségkívül az. Falnám, s fogom is, annyi szent, még ma este. A tekintetemmel már meg is tettem, látom, hogy vevő rám, nem lesz itt semmi gond kérem. A kéjjel tömött termek egyikében már a feszes, vékony combokra simulnak a tenyereim, egy ideig kéreti magát a szabályokra hivatkozva, ezt itt tikos. Ugyan szépségem, mindenki ezt csinálja. Pár perc múlva, mikor az ujjaim már bejáratták odalenn, felajzottan tépi rólam a nadrágot, hogy kiszabadítson, és pattan is az ölembe, hogy tisztességesen meglovagoljon. Hangosan élvez el, ezt bírom, én meg belé, kurvára remélem, hogy szed valamit, mert ha nem, még egy nem kívánt kölyökkel gyarapítom a világot. Megkapom a telefonszámát, nem mondom, hogy majd felhívom, de valószínűleg meg fogom tenni, nyugisan is eljátszadoznék a kis testével. - Hogyne, csak úgy repes a boldogságtól. Kacsintok egyet pofátlanul, ilyesmit inkább tőke kéne kérdezni, a kis mimóza lelkével. Egyébként, sosem bántok nőket, de nem akadok fenn rajta, ő sem gondolta komolyan. - Menj csak, megvárom míg kicsoszogsz. Röhögök, de felállok én is ismét, piám már nincs úgysem. Annyival amúgy sem öregebb, de ha már ennyire nyomatja, hát nem maradok el én sem. Kinn nem sokat tökölök, bunyózni jöttünk nem? Hát amint kiteszi a seggét a klubból, már istenesen állcsúcson is vágom, nem voltam sosem fair játékos ilyen téren (sem), de hát úgy szép az élet, ha zajlik
Kezdőlap
