Valamikor este, vagy éjjel arra ébredek, hogy csörög a telefon, és ekkor jut az eszembe, hogy nem motoztam meg. Gyorsan fel kelek, és hangtalanul megyek a hálló szobához, és hallgatózok. Jonathan szavai érthetetlen zagyvaság nak hangzik, vagy is akivel beszél, az nem ért az egészből semmit. Meg várom, hogy megint el vessze az eszméletét, és csak ekkor lépek be, és veszem ki a fiú kezéből a telefont. A másik oldalon, egy ideges női hang beszél, szólongatja a fiát, hogy mondjon valamit. De, nem szólok bele, csak bontom a vonalat. Nincs miről beszélnem Jonathan anyjával, ez nem az én gondom. Utánna, teljesen ki is kapcsolom a telefonját, és még is úgy döntök, hogy mellé fekszem, de csak ennyi. Utánna, hamar megint el is alszom, és csak reggel ébredek arra, hogy fém csattan fémhez. - Jó reggelt kicsim. - Köszönök neki, és rá nézek Jonathan értetlen könyörgő tekintetére. De, még valami hátra van, valami amit meg kell tennem, és ez most nem egy tizen nyolc pluszos dolog, bár akkor is vetkőznöm kell. - Jonny, mielöt még bármit tennénk, valamit muszáj neked meg mutatnom, mert ha csak el mondanám, azt úgy se hinnéd el nekem. - Közben, a hálló ingemet veszem le, és a tangámat, majd az ágra térdelek. - Így hát, szeretném ha jól figyelnél. - Mondom, majd gyorsan, és könnyedén veszem fel a farkas alakomat, remélhetőleg Jonathan szeme láttára, és hogy lássa, hogy nem csak a kébzelete játszik vele, oda megyek közelebb, hogy meg érintsen.
Furcsán érezte magát. Kinyitotta a szemét, és minden élesebbnek látszódott, mint korábban, pedig igazán jól látott eddig is. Lába lüktetett, és úgy érezte le akar szakadni, valamint a keze, kissé kicsavarodott állapotban volt az ágy széléhez bilincselve. Nem volt egyedül. Érezte a másik jelenlétét, de fogalma sem volt, hogy miként, de tudta, hogy ott van, még mielőtt megfordította volna fejét. Arcára értetlenség ült ki, amikor Allison alakját vélte felfedezni maga mellett. Marhára kíváncsi volt, hogy miért van lekötözve, de talán azért tette, hogy megakadályozza abban, hogy az állatvédőknél feljelentse, amiért egy farkast bezárva tart a házban. Apropó farkas… szíve a gondolatra hevesebben kezdett kalimpálni és idegesen rémült tekintettel kapkodta tekintetét ide-oda, de a farkas nem mutatkozott. Ennek ellenére óvatosan pozíciót váltott, és erős rántásokkal igyekezett a bilincset széttörni. Hátha csak valami olcsó utánzat és könnyen szétmegy. Remélte, hogy Allison mélyen alszik, mert mihelyst kiszabadul már itt sem lesz. Nem fog azzal sem törődni, hogy a cipőjét előkerítse, vagy azzal, hogy a biciklijét kimenekítse a házból. Kimászik az ablakon, aztán soha a büdös életbe nem fog a város ezen részére jönni. Azt még nem tudta, hogy feljelenti-e a lányt, de az anyja minden bizonnyal erőteljesen javasolni fogja. Elvégre nem lehet csak úgy valakit fogva tartani. Allison szavaira megállt benne az ütő, értetlenség és szánalmat keltő mimika kúszott arcába, és amennyire csak tudott elhátrált a lánytól. Kicsim? Te jó ég szexrabszolgát csinált belőle? Az éjszakából nem sokra emlékezett, csak arra, hogy anyja hívta és… önkéntelenül a zsebéhez nyúlt, de a telefonja nem volt ott. A rohadt életbe. - Nézd… Allison. Nem… nem tudom mit csináltunk az éjjel, vagy, hogy miért vagyok lebilincselve, de esküszöm nem foglak feljelenteni, ha elengedsz – ja, nem, majd megteszi ezt az anyja. – És a farkasodról sem szólok senkinek… becsszó, már szinte nem is fáj a lábam – természetesen hazudott, de ki ne kamuzna ilyen helyzetben? - Aha – bólintott a fiú oda sem figyelve a lányra. A kiutat kereste a kutyaszorítóból és nem ért rá arra, hogy belemenjen a lány játékába. Nyilvánvalóan azt akarja közölni, hogy őrült, ezért elkezdi majd vagdosni magát, hogy bebizonyítsa. De kár vele fáradnia, Jonathan ezt már tudja. A csaj nem százas… de legalább baromi jó az alakja, ami jelen pillanatban Jonathant abszolút nem hozta lázba. Sőt, inkább megrémítette. Minek vetkőzött le teljesen? Ja, hát persze mert vigyorgó szökevény. Jonathan furcsán érezte magát, de különös módon nem félt, meg volt ijedve az igaz, de nem járta át az emésztő rettegés, ami akkor fogta el, amikor a farkast meglátta. Lényének egy része úgy érezte Allison biztonságot nyújt számára, és ezt halványan közvetítette is tudatának. Persze nyilván azért érezhet, így mert ha Allison itt van, talán a farkas nem fogja megint megtámadni. – Figyelek – közölte félvállról, közben lopva a kiutat kereste, és azt, hogy vajon egy erős rántással képes-e bilincstől megszabadulni. A mozdulat közepén volt, amikor teljesen ledermedt. Allison változni kezdett, látta, ahogy a nő arca megnyúlik, hogy végtagjai groteszk módon elhajlanak, és hallotta is az inak és csontok roppanását, míg végül a fekete farkas állt előtte az ágyon… ami közelebb jött. Jonathan semmit sem értett, tágra nyílt szemmel és szájjal figyelte, aztán egy idő után felocsúdott. Félelem és rettegés fogta el, amit már szűkölő belső része sem tudott csillapítani. Vadul kezdte a bilincset ráncigálni, olyan erősen, ahogy csak bírta, de azon kívül, hogy több helyen lekoptatta az ágyat, semmi sem történt. Szíve hevesen vert, és valami belül megmozdult. Érezte, hogy méregként kúszik fel ereiben, míg testét görcsbe nem rándította. Gyomra felkavarodott, végtagjai remegtek, és mintha nyálképződése is megindult volna. Aztán jött a fájdalom… égető, kegyetlen, mintha egy láthatatlan kéz, szét akarná szakítani. Nem tudta, hogy Allison milyen hallucinogénnel tömte tele, de nyilván egész végig egy farkas mellett aludt. Az ágyra roskadt fájdalmaitól küszködve és felüvöltött, végtagjai apró remegéseket produkáltak. Tudatánál volt, de érezte, hogy nem bírja már sokáig. A fájdalom el fogja emészteni, ha valaki nem segít rajta… - Allison… segíts – nézett könyörgőn felé, de tudta, hogy nem fog segíteni… miért is tenné, hiszen nem Allison állt ott, hanem egy fekete farkas.
Jonathan, szeretné ha el engedném őt, cserébe ő nem jelent fel. Az ötlet, jó lenne, ha nem haraptam volna be, de meg tőrtént, és nem lehet vissza fórdítani. De, ha lehetne sem biztos, hogy akarnám. - Sajnálom kicsim, de ahoz már késővan. - mondom neki relytéjesen, közben a fejemet rázom. Majd vetkőzni kezdek, hogy Jonathan elött fel fedjem, hogy én egy vérfarkas vagyok, és normál farkas alakomat veszemfel. Majd közeledésemre, történik valami amit még én se értek, hisz ilyen kórban, valami erős érzelem hatására változnak át a kölykök, és nem tudom, hogy most az történik amire gondolok, vagy valami más. Jonathan, a segítségemet kéri, én pedig ismét vissza térek emberi alakomba. - Kicsim, nyugodj meg és lélegez mélyeket. Nem szeretném, ha itt és most változnál át először. Tehát, nyugodj meg, és lélegez mélyeket. - Búgom Jonny nak, csak nem tudom, hogy mennyi sikerrel. - Ne merészej nekem itt át alakulni, mert amit utánna miattad kapok, azt bizony nem fogom zsebre tenni, tehát nyugodj meg szépen, és enged el magad. - Van bennem egy pici remény, hogy azt teszi amit mondok, de az is olyan pici, hogy szinte valójában, nincs is. Máris csúszik ki a kezemből az irányitás. ~ Te hülye liba, várhattál volna ezzel, mikor a szállódában vagytok, a falka terűletén. Ott, még a fel szerelés is jobb az ilyen helyzetekre. - Korholom magam gondolatban. És igazam is van, de most másra nem is tudok gondolni. - Jonathan, Alignak szerelmére csináld amit mondtam. - Ripalkodom a srácra, és csak akkor nyugszom le, ha ő is le nyugszik. Mert nem itt és nem most akartam, hogy túl essen az első át változásán.
Már másodjára szólította így. Hangja mérgesen csengett, de nem túl erősen. – Ne hívj… kicsimnek – mi az isten baja van Allisonnak? Miért nevezi így, még csak nem is járnak. Ha együttlennének, talán elfogadná ezt a megszólítást, de természetesen akkor is degradálónak érezné. Fogalma sem volt, hogy miért ellenkezik olyasvalakivel, akinél a bilincse kulcsa van, de nem tudott ellene mit tenni. A nő aztán átváltozott, Jonathan szenvedett, majd a farkas ismét alakot váltott. Rohadt durva szerrel nyomhatta tele éjszaka, még szerencse, hogy sikerült kitépnie magából a tűt. Félelme nem csökkent a szavak hatására, amik elhagyták Allison ajkait. Gyomorforgató volt az alakváltás, de nem a látvány, hanem a hang, ami kísérte. A roppanások az ízületekben, a bőr nyúlása vagy éppen összezsugorodása, és ezzel párosult, Jonathan kínja. Fájt mindene, és nem tudta, hogy sírjon, vagy inkább ordítson kínjában, ezért úgy vélte szerinte mind a kettőt egyszerre művelte, de nem lehetett benne biztos, mert kezdett elveszni saját magában. Allison megint kicsimnek szólította, ami feldühítette… miért kínozza még az elméjét is, amikor a testét már tönkretette a méreggel, amit kitudja hány órán keresztül szivárogatott belé? Jonathan képtelen volt figyelni, csak értelmetlen foszlányok jutottak el tudatáig. Görcsösen rángatózva, sírva és rettegve próbált lekúszni az ágyról, minél messzebb Allisontól, de a bilincs még mindig rajta volt. Haragja a bilincsre összpontosult, görcsösen rángatózó kezével megragadta, és nem törődve a fájdalommal húzni kezdet, közben zokogott, üvöltött és talán még szitkozódott is, és mintha mondta volna Allisonnak – fájdalmában sziszegve, hogy ne hívja „kicsimnek”. De ez már nem volt tiszta, mert kezdett besötétedni nála. Utolsó gondolata, a diadalérzett volt, amikor az ágy engedett, vagy a bilincs lánca elszakadt… mindegy, azt már nem látta, mert valami előkúszott benne. Valami, ami eddig még nem volt része, és most már benne tombolt. Félt, reszketett és dühösen acsargott. Nem értett semmit. Zavara egybevegyült Jonathanéval, és mindenáron elő akart jönni… és jött is. A fiú emberi tudata pedig egy szippantással a fekete semmibe hullott.
Mélyet szippantott a levegőbe, ahogy kinyitotta szemeit. Fájdalom járta át egész lényét, és rettegés. Nemrég született, nem tudta hol van, nem tudta ki ő, vagy épp micsoda, csak azt tudta, hogy rossz itt neki, még akkor is, ha a másik élőlény a szobában valamiképp hozzátartozik. Ösztönös bizalmat érzett iránta, de nem segített a kínokon, de talán nem is fokozta azokat. Megpróbált lábra állni, de csak ügyetlen botladozásra futotta, és elterült. Nyüszítve jelezte, hogy fájdalmai vannak, segítségre szorul, és ki más adhatná ezt meg, mint az, akit életében először meglátott. Kíntól elcsuklott hangjai elesettségről árulkodtak, kezét, ami itt-ott szőrös volt, néhol pedig teljesen csupasz a nőstény felé nyújtotta, próbált segítséget kérni, hátha képes lesz enyhíteni a fájdalmon. Bízott benne, bíznia kell, hiszen senki mása sincsen.
Jonathan rám szól, hogy ne hívjam kicsimnek. A fiú átalakulása, el kerűlhetetlen, még úgy is ha meg kiséreltem meg nyugtatni őt. De, haszna az nem volt. Jonathan menekül, vagy legalább is próbál menekülni, csak a bilincsem még mindig fogva tartja őt, de nem sokáig mert át alakul, és ki szabadul. ~ Ennek, nem így és nem itt kellet volna meg történnie, de ha már így alakult. - Gondoltam magamban. Jonathan átalakulását követően, mintha zavarodottságot látok a tekintetében. Fel akart állni, de aztán el is esik a földre, és fel nyűszitett, és a kezét felém nyújtotta, mintha a segítségemet kérné. Én, pedig ki engedem az energiáimat, és kőrbe veszem őt vele. Majd, felé indulok, majd le térdelek elé, de nem mondok semmit, bár lehet kéne, hátha majd meg ismeri a hangomat. - Helló, én vagyok a teremtőd. - Mondom, közben jobban meg nézem őt. Teste, hol csupasz, hol pedig szőrös, de biztos így kell egy újszülött kölyöknek ki néznie. A ruhája pedig, cafatokban ami engem mondjuk nem érdekel, majd meg lesz oldva valahogy. A kölykömre rá mosolygok, majd ha még mindig kivan nyújtva a keze, megfogom és esetleg, fel is segítem, közben az energiámmal még mindig kőrbe veszem őt az energiaimal. Nem tudom, hogy most merre is tovább, de majd kiderűl.
Jonathan átalakulása nem volt teljes, hiszen a kölyköknek akár tíz percig is eltart a változás kínzó fájdalmak közepette, de a bestia megérezte az Allison felől áramló energiák megnyugtató hullámait. Bizalmat és megértést sugároztak, valamint… békét. Semmi baj nincsen, hiszen vele van, nem kell félnie semmitől, amíg a lány energiái óvón körbefogják. A fenevad elmerült a kisugárzás tengerében, és egyúttal, ahogy rettegése alább hagyott, úgy az emberi tudat is kezdett pislákolni a mélyben. Farkasának sötétkék íriszei visszaváltoztak a fiú szemeivé, testén a szőr elcsenevészesedett. Az alakulás nem volt olyan mértékű, hogy ruhát szaggasson, épp csak megfeszült egy kicsit a rövidnadrág és a póló az izomnövekedés hatására. Mindent elöntő békesség lett úrrá a bestia lelkében, lehunyta a szemeit és Jonathan elméje visszakúszott a felszínre. Ő is érezte a nyugalmat, amit a fenevad érzett, bár fogalma sem volt, hogy mitől lehet ez, és hogy vajon miért olyan, mintha mindent kétszer érezne. Duplázódott a nyugalma… egyik fele mély és tökéletes biztonságot érzett, míg Jonathanra csak a nyugalom ragadt rá, de nem érezte feltétlen helyzetét olyan rózsának, mint ahogy a bestiája. Ez persze érthető, hiszen a helyzet számára még mindig borzasztó kacifántos volt, és ahogy újra teljesen emberi lett, arcán értetlenség tükröződött. Allison meztelenül térdelt felette, ezért először négykézlábra állt, majd felegyenesedett, igyekezve nem a sérült lábára nehezdni. Teste fájdalmasan lüktetett, de közel sem volt annyira rossz, mint pár perccel korábban. Hallotta, amit mondott, amikor a tudata halványan kezdett pislákolni, csak épp nem értette. – Miért mondtad azt, hogy… te vagy… a teremtőm? – hangja félszegen csengett, és néha el-elcsuklott. Talán bölcsebb kérdés lenne, hogy miért meztelen a lány, de ezt most egyáltalán nem tartotta fontosnak. Érezte az Allisonból áradó megnyugtató zümmögést, ami nyugalommal töltötte el, nem tudta mire vélni, hiszen sohasem tapasztalt még ilyesmit. Ráadásul most, hogy már lenyugodott valamelyest kezdte felfogni a benne lakozó másik tudatot. Mintha valaki megszállta volna, de… ez elég hülyén hangzott, de mégis kitől tudná megkérdezni, ha nem Allisontól, aki úgy tűnt korábban, mintha farkas alakot öltött volna. – Mi történik velem…. olyan, mintha… mintha valaki a fejembe költözött volna – talán testrablók egy másik bolygóról… haha, persze. Tekintete szánalmasan nyomorult volt, és mellé még bamba értetlenség is tárult. Persze érthető volt, nem mindennap érez az ember maga körül harmonikus levegőmozgást.
Jonathan majd nem át alakult, de nem teljesen, így még a ruhája se szakat szét, így nem kell neki új ruháról gondoskodni. A bestiáját, sikeresen el altatom a kellemes, nyugot, energiámmal, és ismét az emberi külseje kezd lenni a srácnak. Valamint, azt is hallja amit a bestiájának mondtam. Kérdése, váratlanul ér, de nincs a számban víz, hogy fésre nyeljek, vagy ki köpjem azt. Majd, a következőt is fel teszi, és nem látom értelmét, hogy hallgassak a dologról. - először is, talán üljünk le. - Mondom, és indulok kifelé, át a nappaliba. Ha, Jonathan nem jön, vissza fordulok és intek, hogy kövessen. A nappaliban, a kanapéra mutatok, hogy oda üljön, én pedig megint mellé telepszem. - Láthattad, hogy farkassá változom, ami azt jelenti, hogy vérfarkas vagyok. Mint ahogyan mostmár te is Jonathan, mert be haraptalak, és az elöbb, majdnem át alakultál te is. Még szerencse, hogy meg nyugtattalak az energiámmal. Viszont, így hogy te is vérfarkas vagy, így nem engedhetlek haza a biológiai családodhoz, mert ha át alakulsz, akkor nem leszel ön magad, és akár végezhetsz is velük, amit gondolom nem szeretnél. - Beszélek hozzá, közben lélekben már a energiáimat készitem elő, arra az esetre, ha szükség lesz rá. De, azért bizakodom, hogy nem. Hogy hisz nekem, vagy nem, nem tudom, minden esetre, az igazat mondom neki, de szkeptikusokon segíteni nem tudok. Minden esetre, látta és meg is érinthetett volna, ha az át alakulás nem indult volna be, így viszont nem is tudom. Minden esetre, el nevetem magam, mert van némi el kébzelésem arról, hogy gondolatban, minek is tarthat, de az is lehet, hogy csak be képzelem magamnak.
Nem, Jonathan semmi esetre sem akart leülni, mégis kelletlenül követte Allisont, igaz óvatos léptekkel, és amikor a lány a kanapéra mutatott, akkor szétnézve a nappaliban, inkább máshová ült le. Ha szék nem volt, akkor asztalra, de semmiképpen sem olyan helyre, ahol Allison mellé tud ülni. Nyugalmas energia ide vagy oda, nem akarta, hogy mellé telepedjen és kicsimnek szólítsa. Allison belekezd és csak mondja… és mondja, pedig Jonathan már az első mondatba bele akart kötni. Vérfarkasok nincsenek, csak a mesékben, a filmekben, a regényekben, és az őrültek képzelgéseiben. Az pedig, hogy saját maga is vérfarkassá változott volna, már értetlen fejrázást váltott ki belőle. Nem, nem és nem… és mégis. Miért érzi azt, amit érez? Miért akart kínjában meghalni? És igen, valóban látta Allison átváltozását, oda-vissza is ráadásul, de lehet, hogy csak hallucinogén anyagot pumpált belé éjszaka. Megfájdult a feje a hallottaktól, és szédelegni is kezdett. Biztos leesett a cukorszintje. Nem lenne meglepő, hiszen már vagy egy fél napja nem evett semmit. – Nincs valami kajád véletlen? – kérdezte miközben Allison felnevetett, kategorikusan kizárta tudatából, azt amit a lány mondott. Még, hogy nem mehet haza? Kérem szépen ez nem így működik, amerikai állampolgár és tisztában van a jogaival. Legalábbis néhány részével, de az biztos, hogy nem tilthatják el a családjától. Főleg nem egy dajkamese segítségével. Nem bizony, de egyelőre jó lenne kajálni valamit, mert le fog fordulni a székről. Azért nem hagyta nyugodni a gondolat, ezért ha Allison elindult valami kaját keríteni, akkor utána szólt. – Amúgy a vérfarkasok… mit esznek? – nem mintha hitt volna neki, épp csak ha valami nyers húscafatot dob elé, akkor inkább éhen hal.
A srác, úgyan követ, de csak biztonságos távolságból jön utánnam. Majd, a kanapé helyet, egy székre ül le, én pedig az asztalra ülök elé, és úgy mondom el neki, hogy mi is a helyzet. Jonathanban, bár nem tudok olvasni még a fejében, de nem is kell hisz látni rajta, hogy nem hisz nekem. Bevallom neki, hogy vérfarkas vagyok, és már ő is az, de őt inkább a hasa érdekli. Kaját kér, valami ehetőt. - Kackackac. Van itthon kenyér, csinálok egy szendvicset, eszed vagy, nem eszed, ez van. - Mondom neki gúnyosan, majd fel állok és indulok, hogy csináljak neki szendvicset. Majd az út felén meg állok és vissza fordulok. De, aztán mégsem kérdezek tőle semmit. Inkább, megyek tovább, és a konyhában csinálok pár szendvicset, majd oda viszem neki a tálcát, és le rakom az asztalra. - Jó étvágyat kicsim. - Mondom neki. - Míg te eszel, fel öltözök majd teszünk egy kis séta kocsikázást. - Közlöm vele, majd megyek a hállóba, hogy fel öltözzek. A bikinimet veszem fel, arra pedig pólót, és mini szoknyát veszek, majd szandrált veszek a lábamra, majd indulok kifelé. Az elő szobában, Jonathan már ott van, és a bejárati ajtót rángatja, mint egy fél őrült. Tekintete, mintha keresne valamit. A helyéről le veszem a kulcsot, és Jonny elé lógatom. - Csak nem ezt keresi a fiatal úr? - Kérdem, majd ha utánna kap, el húzom onnan, de tudom, hogy ez most kegyetlenség tőlem. Meg ragadom Jonathan kezét, nem túl erősen, és ki nyitom az ajtót. Mind a ketten ki lépünk rajta, majd vissza fordulok Sirius hoz. - Érted, majd vissza jövök. - Mondom neki, majd bezárom az ajtót. Majd Jonathannal kézen fogva indulok egy autó felé. Ki nyitom neki az ajtót, s ha nem szállbe, szólok neki. - A kocsiba. - Ha már bent ül, be csukom és megyek a sofőr üléshez, és be szállok én is. Az övet be kapcsolom, majd Jonathanra szólok, hogy ő is kössebe magát. Ha meg tette, indulunk is. (Ide, még írj egy utolsót, aztán helyszint váltun, a szállóda farkas részének a pincéjére gondoltam, vagy ha foglalt, akkor addig a szobámra.)
- A szendvics az jó lesz – dünnyögte maga elé, úgy, hogy azért még Allison is meghallja. Nem tudta, hova tenni a történetet. Egyrészt furcsán érezte magát, és még nem hallott olyan cuccról, ami ilyen kisugárzás érzetet biztosít… na, hát nem mintha olyan nagyon benne lenne a drog témában, mert egyáltalán nem volt így, szóval fene tudja. Egy szempillantás alatt elmúlt az éhsége, amikor a lány azt közölte, hogy átmegy felöltözni a másik szobába. Itt az idő kereket oldani. Azért előtte két pofára elkezdte begyűrni az egyik szendvicset, majd miközben a vége kilógott a szájából, az ajtóhoz sántikált és először óvatosan, akarta kinyitni, majd amikor nem nyílt ráncigálni kezdte. Már ezzel is túl sok időt vesztett, ki kellett volna ugornia az ablakon. A hab a tortán, pedig Allison kulcsmutogató akciója volt. Hogy tudta ezt így benézni? Mindegy, amúgy sem jutott volna messzire, hiszen a kaput amúgy sem tudta volna kinyitni, és sérült lábbal még csak nagyon átmászni sem tudott volna sehol. Az ablakon viszont csak ki kellett volna ugornia. Az első emeletről még csak nem is eshetett volna nagyot. A fiú nem kapkodott a kulcsok után, hiszen mi értelme lenne? Allison marhajó kondiban volt, azt már tegnap észrevette. Nem hagyta volna, hogy csak úgy kisétáljon, meg amúgy is… még mindig ott lett volna a kapu. Gyomorfogatóan idegesítő kérdésére semmit nem válaszolt, csak duzzogva lehajtotta a fejét. Aztán ment Allison után, mivel húzta, és nem tudott neki ellenállni, pedig akart. – Hé, ne ilyen erősen már, kitöröd a csuklóm. Allison kinyitotta neki a kocsi ajtaját, és felszólította, hogy szálljon be. A gyerekzár rögtön bekapcsolt, ahogy becsapta maga mögött az ajtót, Jonathan tett egy elkeseredett kísérletet, hogy kiiktassa, de nem találta, és Allison addigra már be is szált. - Tudod az emberrablás húsz év letöltendővel jár… nem mintha fel akarnálak jelenteni, csak úgy mondom – már meg sem akarta kísérelni meggyőzni, hogy engedje el. Nem, nem, majd szépen meg fog szökni, az első alkalommal, amikor lesz rá lehetősége. És Jonathan bízott benne, hogy nem mindig fogja vasmarokkal tartani. Amúgy is ha meg akarta volna ölni, már megtette volna, és valamiért az újonnan magára találta belső éne, úgy tűnik bízik is benne. Ettől persze Jonathan nem fogja megkedvelni, vagy a szívébe fogadni, de ha eljátssza, hogy elhiszi, hogy tényleg vérfarkas lett, akkor talán nagyobb eséllyel fog tudni szabadulni. - Amúgy Allison, a vérfar… vagyis mi, sokan vagyunk? Vagy te vagy az egyetlen… őh hát, rajtam kívül?
Kezdőlap
