A környező erdőségben néhány vadászház szolgálja a túrázók és az engedéllyel (remélhetőleg) rendelkező vadászok kényelmét. Akadnak olyan épületek is, amelyeket már megrágott a helyi időjárás, így a bennük tartózkodás inkább életveszélyes, mint biztonságos.
//Figyelem: ez a topik nem EGY konkrét vadászház, hanem a területen - elszórtan - megtalálható összes vadászház gyűjtőhelye, eszerint a tér játék közben tetszés szerint alakítható.//
Bosszantott a tény, hogy egyszerűen nem tudtam kizárni, hogy mekkora hatalmas hátrányom volt vele szemben. Nekem nem volt pajzsom, amit felránthattam volna, amivel megakadályozhattam volna, hogy körém fonja az emlékeket. Azokat a pillanatokat, amiket imádtam, amik édesek és kedvesek voltak. Én is emlékeztem rájuk, tompán, haloványan, valahol emlékeim mélyén ugyan, de éltek még. Csak az utána következő évek és történések megfeketítették, besározták őket. Olyan vágyálommá változtatták őket, amiknek létezésében már magam sem voltam biztos. Megtörténtek. Hiszen ő is emlékszik rájuk… A hűvös reggelre, a csókra, a test melegére. A kedveskedésre, a tincsek közé szántó ujjak érzésére, az örömre, mi akkor átjárt. A kávé illatára a reggeli fényben, mi a konyha ablakain szűrődött be a helyiségbe, az ölelésre, a bohóckodásra, a kihűlő feketére. Mindarra, amit egykoron szerettem benne. Mindarra, amiért egykoron megbolondultam érte, amiért csodálattal tekintettem rá, ami kiváltotta a szeretetteljes pillantást, az érintéseket, a vágytól fűtött nyögéseket. Mindarra, amit eltörölt a „másik énje”. - Ne csináld ezt, kérlek… - törtem meg egyből a nem is olyan régen tett fogadalmamat. - Semmi értelme - ragaszkodtam az igazamhoz makacsul, szerettem volna abban hinni, hogy mindez semmit nem ér. De túlságosan hiányzott mindaz, amit elveszítettem. Amit az emlékeken át most visszacsepegtet. Ezek emlékek, Milly! Ez a múlt, már soha nem lehet valósággá. - A kiabálásokra nem emlékszel? Az ajtó csapódására? A mérhetetlen dühre, amit rám zúdítottál? Az erőszakra?! Az ütésekre?! - kapott egyre nagyobb teret a düh a szavaimban, ahogyan igyekeztem úgy rázúdítani mindent, ahogyan ő tette az emlékekkel. Nem akartam többet, nem akartam látni mindazt, amit kitépett belőlem. Egyszerűen nem akartam emlékezni.
- Minden házasságban vannak mélypontok, kedvesem - cirógattam meg arcát gyengéden, mintha sose lennék képes másképp érinteni őt, csak szerelemmel és odaadással. - Mindig vannak nehéz napok. De az öröm képes ezt elnyomni...
Finoman gömbölyödő has, aminek nagyságát nevetve mérjük mérőszalaggal. Kuncog, nevet, mert csiklandós, s én se könnyítem meg helyzetét. Megsimítom, ott tartom kezem, bár tudom, még nem érezhetek rúgást, mocorgást. Egy rész belőle, egy rész belőlem, közös életünk boldogsága. Kilenc csodás várakozással, tervezéssel töltött hónap, lakás helyett tágas családi ház kiszemelése...
Másokét is szövöm a miénkbe, arctalanná, névtelenné vált, egyszerű emberek sorsát fűzöm miénkébe a ködfoltos helyeken. Csodát teremtek a kínok helyén, Frankeinstein szörnyét szőve emlékekből, cafatokat téve össze, hogy igazságokra épülő, azokon békésen nyugvó hazugságvárat emeljek, hihetőbbet, mint valaha, elevenebbet, mint bármikor. - Módosították az emlékeidet - súgtam megtörten, más farkas emlékét idézve fel sajátomként, melyben elém tárják az igazságot: a Protektorátus nem tűri, hogy vérfarkassal legyen nász. Jobb, ha elengedem, jobb, ha másképp emlékszik rám. - Hazug színházat emeltek köréd, Mia.
Kacagott az apró gyermek, gyöngyözőn, élettel telin, örömmel, mikor óvva, vigyázva feldobtam a levegőbe, nem túl magasra, majd biztos kézzel kaptam el. Ártani, neki? Soha (nem tette volna, kinek emlékét bitoroltam). Karomban tartottam, csöpp kezét, ujjait fogtam finoman markomba, míg mellkasomon pihent puha sapkával fedett kobakja. Óvatosan adom át Miának, etesse meg, fektesse kiságyába, éljük az egyszerű családok életét, míg megtehetjük, míg mások hagynak rá nekünk időt...
Meséltem, egy idő után mellé feküdtem az ágyra, s bár tekintetemmel nem eresztettem övét, csak akkor értem hozzá, mikor a falakat inogni éreztem. Kedvesen, szeretettel, démonaimtól kísértve. Hisz csak vissza akarom kapni mindazt a szépet és jót, mi egyszer miénk volt. Vissza akarom kapni őt.
- Ne érj hozzám! - kiáltottam fel és kaptam el újfent a fejemet az érintése elől. Éreztem, ahogyan légvételem szaporábbá válik kissé, szívverésem nem különb. Lehunyva a szemem veszek pár mély levegőt, már csak az kellene, hogy itt törjön rám a pánikroham. - Mélypontok? - szólaltam meg, ha volt még időm az újabb emlékkép előtt. - Jóindulattal sem nevezném mélypontnak azt, ahová mi jutottunk - emeltem rá a tekintetemet, csalódás és keserűség ült a tekintetemben. Szerettem, teljes szívemmel szerettem és a mai napig áhítozom egy olyan élet után, amit mellette éltem meg a kezdeti időszakban, amit aztán teljesen tönkretett. Az újabb emlék hatására lehunyom a szememet, homlokom ráncolva figyelem a szemem előtt lepergő képkockákat. Ez nem a mi életünk. Nem ismerős, közel sem, az én emlékezetemben nem így él a kép, nem volt hasamra simuló kéz, nem volt csiklandósság miatt született kuncogás, nem volt kilenc csodás hónap, nem volt várakozás. Csak a csalfa remény, a hit, hogy talán a gyermek mindent megváltoztat. - Én miért nem így emlékszem? - vádló él lapul a hangomban, ahogyan kinyitva szemeimet ráemelem a tekintetemet. - Nem, nem, az egyszerűen nem lehet… - ráztam a fejemet, tiltakoztam volna, előhozakodtam volna a saját igazammal, de megállított az újabb emlékképpel. Könny szökött a szemembe látva egy olyan világot, egy olyan családot, amire én nem emlékeztem. Mintha az álmaim elevenedtek volna meg a szemem előtt, túl szép volt, túl kellemes és túl sok keserű érzést, emléket idézett bennem. A kislányunk.. Kit soha nem tarthatok már a karjaimban, kinek soha nem simíthatom már az arcát; titkomat Lucas a sírba vitte. Könnyáztatta arccal, szemekkel néztem a szemébe és valamiért nem éreztem késztetést arra, hogy hátrébb húzódjak, amikor mellém feküdt. Tekintetem az övébe fúrtam, mintha csak onnan szeretném kiolvasni az igazságot, vajon tényleg így történt-e, ahogyan azt ő elmondta? Kavaros volt az egész, mintha a szilárdnak hitt világom remegett volna meg. Túlságosan fájt a múlt, nem akartam ragaszkodni hozzá és olyan egyszerűnek, olyan kényelmesnek tűnt elhinni mindazt, amit ő mond. Hiszen ha igaza van, akkor minden hazugság, mit saját emlékeimnek hiszek. Nem hútam el a fejem az érintése elől, arcom mozdítottam csupán, mintha így akarnék kitérni előle, mintha én magam sem volnék biztos abban, hogy képes vagyok elviselni az érintését. - Pánikbeteg vagyok azóta, John - szólaltam meg visszafojtott sírástól karcos hangon. - Irtózom az érintésektől. Ilyen mélyen képesek lettek volna az emlékeimbe piszkálni? Manipulálni az érzéseimet? - bizonytalan talajon állt ez az egész történet. - Honnan tudjam, hogy ez az igazság? Hogy nem csupán valami újabb trükk, amivel ismét bántani szeretnél? - elgyötört volt a tekintet, mi ránézett. Nem volt már benne semmi határozottság, se düh, nem tudtam megjátszani, hogy erős vagyok. Nem volt maszk, nem volt máz, ami mögé elbújhattam volna. A színtiszta valóság volt ott ült a tekintetemben, a fájdalom, a megtörtség, melynek valódiságában már magam sem tudtam, hihetek-e egyáltalán.
Hagyom, hogy távolodjon, engedem vádló élét szavainak metszeni, ám utána emlékekkel húzom vissza, édesgetem, s vonom ezáltal ölelésbe úgy, hogy közben egyetlen ujjal sem érek hozzá. Én is elhiszem, én is megélem, nekem is valóság minden illat, fény, hang. Mellé fekszek, továbbra se rombolva le köztünk minden távolságot, csak csendben nézem, hallgatom, pillantásom vigaszt ígér. Pusztán akkor sütöm le, mikor betegségéről mesél, apró sóhaj hagyja el ajkaim. - Nem tudom, Mia - mondtam, ismét rá tekintve. - Sose ismertem túl jól ezt a varázslatot, ahogy a teljes repertoárt sem - vallottam be, véletlen se kerülve pillantását. Kérdése ésszerű volt, akkor is, ha folytonos kétségek szülték, amik jelenlegi helyzetében egyáltalán nem voltak különösek. Lassan felültem, ügyelve rá, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatot, amivel megijeszteném. - Fordulj meg - kértem, utasító színezet nélkül -, leszedem rólad azt a vackot. Megszabadítottam a dróttól, amennyiben hagyta, majd pólóm alját letéptem, s felé nyújtottam. Csúnyán kidörzsölődhetett a bőre, ezek után viszont kételkedtem benne, hogy hagyná: én kötözzem be. - Boldog voltam veled, Mia, boldogabb, mint valaha és ezt elvették tőlem. Elvettek tőlem - suttogtam megtörten.
Szakadó esőben rohantam az ólomszürke városban, már bőrig ázva. Őt kerestem, de sehol se leltem, a lányunkat, aki szintén nyom nélkül tűnt el. Üres ház, üres élet fogadott, csak a mágia és az idegenek szaga maradt utánuk. Lakatlan bölcső őrizte közös kincsünk puha illatát, még meleg volt a bögre, amiből a kávét ittad - az utolsót a közös otthonban, a közös életben.
Magány mart, egy szebb élet emlékeit őrző, kihalt ház ölelt a karjai helyett. Repült az asztalt, borult a kanapé, tört a csillár, szétrobbant a pohár a falon... Pusztításba öltem keserű kétségbeesésemet, hogy mire a nappali romhalmazzá vált körülöttem, lelkem mosoly is eltűnjön. Megadón, lemondással rogytam az üvegszilánkos szőnyegre, miértek után kutattam, de egyedül voltam. Senki se felelt.
Emlékekből szőttem selyemhálót köré, finomat, édeset, miközben magam is újraéltem, elhittem őket, beléjük feledkeztem, mint már annyiszor életem során. Közel hajoltam hozzá óvatosan, homloka leheletnyire volt az enyémtől, de nem érintettem, holott egy szívdobbanás és megteszem... - Irtózol az érintésektől, azt mondod? - kérdeztem halkan, választ viszont nem vártam, csak tekintete mélységeit fürkésztem, a szempárt, ami mindig nevetésével együtt mosolygott rám. - Akkor nem érek hozzád. Nem akarom látni, ahogy undorodva elfordulsz. De te... megérintenél, Mia? Csak még egyszer? Sóvárogtam utána, pőre leplezetlenséggel, odaadón, miközben a világ összes türelmével neki adóztam ebben a pillanatban. Egyszer boldogok voltunk, mi ketten együtt. Boldogabbak, mint valaha, bárkivel, s ha egy kicsike is, de még jár nekünk.
Mellette maradtam, álmok kavalkádjával ajándékoztam meg, hogy beléjük vesszen, a valós idő pedig, mint olyan, elveszítse értelmét, jelentőségét. S ha jött, ha idők múltán közeledett, vártam rá, fogadtam, szerettem, ahogy minden szerelmes, minden emlékben. Az sem érdekelt, ha ezért pokolra jutok, ennyi járt nekem, nekünk, mert éreztem, több esély nem adatik meg.
//Úgy hiszem, ezzel ez a rész zárható, aztán kedves megmentőid, ha gondolják, majd jöhetnek. //
Szeretném ismét azt kiáltani, hogy hagyjon békén, elég volt az emlékekből, de.. nem volna teljesen igaz. Egykoron szerettem, tényleg, tiszta szívből szerettem, minden egyes vele töltött pillanatot imádtam. Hiányzott. Nem kifejezetten ő, hanem maga az érzés, amit mellette megéltem. Ebből kaptam vissza most tőle az emlékek által, újra feléledt bennem az érzés, mit ő maga oltott ki bennem és ha tényleg igaz, amit mond.. Magam sem tudom, mit higgyek, mi a valóság és mi a hazugság, vajon ő mond igazat? Tényleg módosították az emlékeimet? Túl homályos, túl zavaros és ő sem tud rá pontosabb választ adni. Ennek kiderítése későbbre marad, de egészen biztosan utána fogok járni. Nem omlottak olyan gyorsan azok a falak, éppen ezért kellett néhány pillanat, míg mérlegeltem magamban, megforduljak-e a kérését hallva. Megtettem és csak akkor tűnt fel, mennyire fájnak a csuklóim, amikor leszedte a drótokat. Kidörzsölte a bőröm, de éltem már meg rosszabbat is. Vagy csak módosított emlék, mi eszembe jut? A fejem is megfájdul ebbe az egészbe, hiszen szeretnék hinni neki, mindennél jobban szeretnék abban hinni, hogy igaz, amit mond, hogy elszakítottak minket egymástól, hogy minden, amit valóságnak hiszek, hazugság. Hogy egykoron tényleg boldogok voltunk és talán még most is azok lehetnénk. Az emlékeim viszont akkor is ott vannak, akár valósak, akár nem, kitörölni, felülírni nem tudom őket, a félelmet nem tudom semmissé tenni, azt a szorongató érzést a gyomromban nem tudom megszűntetni. Az újabb emlékek újabb könnyeket szültek, könnyáztatta arccal néztem rá, immár mellette ülve, a csuklóm köré tekerve a tőle kapott anyagdarabot. Továbbra is arcát, tekintetét fürkésztem, mintha onnan kívánnám kiolvasni a valóságot. Nem ért hozzám, mégis szinte éreztem a bőre melegét az enyémen, lehunyt szemem volt a válasz a feltett kérdésre, az ezt követő szavakat hallva pedig elhúzódtam tőle kissé, de nem azért, mint eddig, szimplán csak a szemeibe kívántam nézni. Homlokom döntöttem előre, neki az övének, lehunyva a szemem emeltem egyik kezem, hogy arcára simítsam a tenyerem. Nem bizsergett a bőröm alatt félelem, nem rántotta össze gyomrom a pánik, nem akartam elhúzódni tőle. - Miért..? - könnyfátyolos hangon teszem fel a kérdésem, mégsem várok rá választ. Miért történt mindez? Miért siklott félre az életünk? Olyan boldogok voltunk és ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan, még most is azok lehetnénk.
Kértem még, meséljen, mutassa meg mindazokat az emlékeket, melyekre én máshogyan emlékeztem. Érezni akartam, átélni, biztossá válni abban, hogy tényleg így volt, hogy tényleg igazat mond. Összemosódott az álom, a valóság és az emlékek világa, nem tudtam már, hol kezdődik és ér véget az emlékfoszlány. Közeledtem, érte nyúltam, érinteni és érezni akartam. Emlék, vagy valóság? Magam sem voltam tisztában vele. Ködösek és zavarosak voltak a gondolataim, elmosódott a határ és bennem már csak az érzés volt, a vágy, a késztetés, mivel érintettem, mivel kezem arcára simítottam, mivel ajkaiért nyúltam. Úgy, mint régen.
// Köszönöm ezt a részt, rettentően élveztem! *_* //
Déltájt hívtam a fiatal őrzőt, de hangpostán válaszolt csupán az életvidám, mosolygós hang. Gondoltam, majd visszahív Sage, ha észleli a bejövő hívást, hát nem erőltettem a dolgot. Eljött a kora délután, elmúlt öt óra is, de hiába vártam... Épp kapóra jött, hogy az egyetem parkolójában - a kijelölt dohányzóhelyhez nem meglepően közel - összefutottam Nigellel. Andrzej! Tök nyolc. Ha már úgyis arrafelé tartott elmondása szerint, megkértem, csengessen már be Sage-ékhez, mi lehet az oka, hogy nem válaszol a hívásomra. A mágus visszajelzése minden volt, csak biztató nem. Három-négy napja színét se látta a lakótársa a lánynak. A rohadt életbe! Annyit kértem csupán a kollégától, valami személyes tárgyat igyekezzen elcsenni, ami Sage-é és akadhat rajta hajszál tőle. Mondanom sem kellett neki a miérteket, mágus volt, ismerte jól a követés varázslatának mibenlétét. Lefogadom, sokkal jobban is, mint én magam.
Ő mondta, merre, én vezettem a sok mindent megélt vadőrségi platós járművet keresztül az éjszakába hajló városon. Igencsak korán és egyúttal gyorsan besötétedik mostanság, a tél a nyakunkon ül egyre növekvő súlyával. Persze, a végtelenségig - egészen pontosan célunkig - nem mehettünk kocsival. Nem mintha ez különösebben zavart volna, tekintve, hogy valahol ott ugrott meg a vérnyomásom duplájára, mikor Andrzej az erdőszélen közölte, forduljak be a fák közé. Addig hajtottam a zötyögős, keményre fagyott úton, amíg azt megtehettem, amíg engedte a fák sűrűsége. Errefelé vadászházak is akadnak, így könnyű dolgunk van a beljebb haladással, míg a mágus azt nem mondja, le kell térjünk a kocsinyomokkal jelzett "útvonalról", be a fák közé. Nem zárom le a járgányt - ugyan ki vinné el? Még csak telihold sincs, hogy a falka valamely kósza tagjának támadjon kedve benne melegedni kicsit. - csupán a kulcsot vágom zsebre, s intek Andrzejnek, hogy kövessen.
Lépteink csendesek, avar sincs igazán a tűlevelű közegben, mit felvernénk. Fejemmel kérdőn bökök a közelben pislákoló fény felé, némán, hogy arrafelé tartunk-e. Lépteim óvatossága nem a sötétben való botorkálás - annyira nincs világtalan éjszaka, hogy ne lássunk az orrunk hegyéig se - hozadéka, sokkal inkább a harcosok soha nem nyugvó ösztönösségének sajátja, mivel a maguk körötti világot szemlélik. Nincs hely benne az informátorok finomságának, részletekbe hajló aprólékosságának. Egyszerű, taktikusan célirányos szemlélődése ez annak, aki nem szeretne a nyakába kapni hívatlan vendéget, hátba támadót. Ám úgy fest, magunk vagyunk, így még kellő távolságra az ominózus vadászháztól megjegyzem: rejtsük el magunkat. Legalábbis őrző létünket fedje homály, hisz ki tudja, mi vár ránk, ha odaérünk. Készülj a legrosszabbra és legfeljebb pozitívat csalódsz majd végül. Vagy valami ilyesmi.
Közelebb érve ha lehetett, még inkább lassítottunk a tempón, s óvatossá vált minden mozdulat, amivel a házhoz közelebb lopóztunk. A gyéren bevilágított térben két alak bontakozott ki szemeink előtt, egyikőjük maga Sage volt, s már-már bűnösnek tetszett a dolog, kilesni a meghitt pillanatok sorát, - nem úgy tűnt, mintha az őrző hölgyike annyira ellenkezne a maradással - mígnem egy fél fordulat, s a fény akképp vetült a férfi vonásaira, hogy menten beugrott, honnét is tűnt olyan ismerősnek számomra. Sage aktájából egyenesen. - A férje. - Súgtam Andrzej felé, hacsak nem adta jelét annak, hogy ő esetleg elébb felismerni vélte a bundás hímet. - Ha hihetünk Mortimer jegyzeteinek, nem épp kezes bárány. Ráadásul telepata is. - Már ami a vérvonalát illeti. Szavaimmal együtt mozdultam, a ház ajtaja felé lépve, hogy még hozzá tűzzem, egyfajta "felettesi ukázként": - Akármi is legyen a magyarázat erre, Sage nélkül haza nem megyünk. - Pillantásomban ritka fényű elszántság ült - az idegesség rátett egy lapáttal az egész helyzetre - ahogy a mágusra tekintettem vissza. Ezzel együtt pedig nem túl barátságos lendülettel "kopogtam" be a bejárati ajtón, felverve a galambfészek nyugalmát.
Nem én fogok nikotinmérgezést kapni, bár ha ennyi időt töltök a parkolóban talán mégis. A lényeg, hogy a véletlen megint bemutatkozott mennyire nem létező fogalom is ő, hát tettem, amire a Protektor kért. Egyébként nincs fogalmam arról, hogy vajon tudja-e. Nem vagyok olyan viszonyban senkivel - Janenel sem mostanában, bár ezt felettébb sajnálom - hogy a legkompetensebb személyt kérte fel arra, amire. És nem azért, mert mágus vagyok, hanem mert rokon. Bár ha innen szemléljük, úton a helyszín felé, túl egy követésen - és ha a közös vérünk nem elég Sage hajkeféjének lábkeltésén - már nem vagyok annyira biztos abban, hogy ez így jó volt. Túlságosan beleártom a helyzetbe a lelkemet is. És másnak ugyan nem fog feltűnni, de én legalább tudom, hogy milyen ez. Nem jó, határozottan nem az. Vezetni sem szeretek, de az autókkal sem vagyok békességben. Most viszont annyira lefoglal az, hogy irányítsak, hogy azt használjam amiben - sajnos vagy nem sajnos, minden csak nézőpont kérdése - jó vagyok, hogy az pont elég az ellenérzéseim leküzdésére. Méter a méter után, kanyar az egyenes után és fordítva. Még a térképen vagyunk, de már nem annak az autóval járható szakaszán. Az anyósülés ajtaja némán adja meg magát becsukó mozdulatomnak. Az kéne még, hogy zajt csapjak! Egy fejbillentéssel mutatom meg a közös irányt, majd magamra terítem az oltalom szárnyait. Biztos, ami biztos. És bár nem beszéltük meg előre - hacsak a fél másodperc előny előrének nem számít -, kivárom, amíg a harcos is így tesz mellettem. Harcos, nem csak Protektor. És ezzel meg is vagyunk mentve, ugyanis ha az én kvalitásaimra lennénk bízva fizikális síkon, komolyan - még ennél is jobban - aggódnék Sage miatt. Mert a mágia hasznos, de nem mindig elég. Kell mellé a támogatás, ahogy az ököl mellé is elkél. A varázsszót - férje - meghallva érzem, ahogy gerincoszlopom mentén felszalad a hideg, borzolva ezzel kedélyeimet. Nincsen olyan rég, amikor elmesélte, hogy milyen emberről - jó vicc - is van szó szerénytelen személyében. Ha nem lennék ennyi hidegvérrel megáldva, talán most rontanék ki Zrínyiként a fák közül az információ tudatában. Így viszont csak elmormolok egy lengyel káromkodást. Angolul mégse csináljam már a főnököm színe előtt. - Hihetünk. Feleségbántalmazó. - Azt, hogy állat lenyelem a végéről. És minden más, sokkal cifrábbat is. Az éledő dühömet beleoltom a profizmusba, jobb lesz az úgy, mindenkinek. - Aligha hiszem, hogy szerelemből van itt. - Célzok rá, hogy én a magam részéről szintén nem óhajtok elfogadni semmiféle romantikus - és egyéb - magyarázatot. A testvérem gyermeke. Nem hagyom, hogy baja essék. Nem az a fajta vagyok. Hagyom, hadd kopogjon, én addig egy másik irányból közelítem meg a dolgokat. Távolabb maradok, de nem annyira távol, hogy hatósugáron kívül legyenek nekem, akár mi is történjék. Feszült figyelmemet bármilyen radar megirigyelhetné.
Boldog voltam, elégedett. Bárki az lehetne a helyemben, tudván, hogy eddig amit akart, elért. Számtalan elképzelés közül mindig az bizonyul a leghatékonyabbnak, amelynek olykor a legcsekélyebb esélyt adjuk. Így történt most is, s ahogy kiszálltam Mia mellől az ágyból, mosolyra húzódott a szám. Kedvesnek tűnőre, szelídre. A vadász se vicsorog a vadra, ha már leterítette. A záró akkord azonban másra vár, s bíztam benne, hogy az illető - vagy illetők - kopogtat(tak). Már-már naivnak tetsző nyugalommal s ostoba bizalommal képemen nyitok ajtót. - Eltévedt? - kérdeztem felrántva szemöldököm. Semmi különöset nem éreztem felőle, ám Mia mellett megtanultam, hogy ez koránt sem bizonyít semmit. Ha a kedves ébren volt, s esetleg ő is odafáradt hozzánk, jó férjhez méltón álltam a férfi elé, védelmezve azt, ami az enyém, agresszió viszont továbbra sem rebbent felőlem. A ma született bárány vérmes jószág mellettem - miközben emlékképek garmadája pereg lelki szemeim előtt arról, aki hasonlóképp tett egyszer. Az ő mozdulatait ismételtem, arckifejezését sajátomévá tettem.
Hazudnék, ha azt mondanám, fogalmam sincs a Nigel és Sage közötti vérségi kötelékről, de a szellemek látják lelkemet, nem ez volt az elsődleges gondolatom, mikor a mágust "fogtam magam mellé" a fiatal őrző előkerítésére. Egyszerű taktika ez kérem, ő abban jó, amiben én kevéssé. Az meg majd elválik, a rokoni szál kapcsán megbánom-e döntésemet vagy sem. Nem volt időnk most ezzel foglalkozni véleményem szerint. Szavaim nemcsak megerősítésre lelnek a mágus által, de ki is egészül némi általam eddig nem ismert infóval. Máris kevéssé tetszetős a kép, ha lehet még fokozni egyáltalán. Abban mindenesetre megerősít, hogy egy pillanatig se érezzem túlkapásnak a bennem forrongó feszültséget. Alapvetően békeszerető embernek vallom magamat, de az igazság az, hogy van valami, ami még engemet is képes istenesen kihozni a sodromból. Ez a hím pedig teli tenyérrel találta meg a kapcsolót, mikor az enyéim közül valóval kezdett. Ajtó nyílik, azt meg se várom, hogy kényelembe helyezze magát a félfánál... - Kötve hiszem. - Nemes egyszerűséggel vállainál ragadom meg, kitessékelve a hóra... mit tessékelve, lényegében kirántom onnét, hogy jobb öklömmel csókoltassam össze képét, remélhetőleg földre küldve az ipsét. Már csak abban bízok, Nigelnek nem kell kétszer mondani, hogy menjen az unokahúgáért.
Nem mondom, hogy nem hatásos az indítás. A farkas repül, mint valami malomkő, s ha nem is olyan messzire, azért a dobás egy tízes skálán tizenegyes. Már legalábbis az én mércémmel biztosan. Klasszikusan azon dolgok közé tartozik, amikre én sosem leszek képes. Ellenben másra annál inkább. Kihasználva a pillanatnyi zavart, megiramodok. Futni azt tudok, mindig tudtam - aki nem tud harcolni, az rohanjon akkor is, ha nincs összefogva a haja, ezt tanította az élet. Meg a meglapulást. Őrzőségtől függetlenül - nincs is baj vele. Persze nagyobb távot teszek meg, mint a sima légvonal, de ugye nem kellene, hogy meglássanak. Ha nem kapcsol le a szárnyas fejvadász fenevad időközben, akkor hamar a ház belsejében termek. A nyugodt körülményeknek mondjuk kakukk jelen pillanatban, de azért egy házon belül csak nem lesz olyan nehéz Saget megtaláljam. Akárhogy is, ha megvan, nem veszkődöm azzal, hogy felébresszem, egyáltalán nincs időm elmagyarázni neki a helyzetet. Arra figyelek csak, hogy ne okozzak kárt neki, látható sérüléseket keresek rajta, s ha megbizonyosodom azt illetőn, hogy mozdítható, akkor mielőtt felnyalábolnám, körbepillantok a házon. Nyilván jobb lenne, ha nem ott vinném ki, ahol bejöttem, egy hátsó ajtó lenne a legkellemesebb kijárási lehetőség, de ablak is megteszi. Azon ugyan nehezebb lesz kimászni vele, de nem emeletes házról van szó, a dolog megoldható. Bármit, csak harcolni ne kelljen. Fogom hát, s viszem, ha van merre. (Ha nem találtam hátsó kijárási lehetőséget biztonságosat, akkor kizárásos alapon marad a farkastalanított bejárati ajtó, természetesen.) Az autóig kéne eljutni vele, de sejtem, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű..
Megragad és olyan könnyedén hajít arrébb, mintha se súlyom, se korom nem lenne, aztán még meg is kínál az öklével. Hátrébb ugrok tőle, miközben félig váltok és rá vicsorítok. Egy pillanatig a figyelmem csak az övé, ám a következőben fülem már fordul a friss nesz forrása felé. Emlék villan - előbb bennem. Mia emlékei, szeretetteljesek, bizalommal teliek, kedvesek még most is, felidézve. A rokon, édesanyja testvére, egy mozzanat a sok közül, amit láthattam, mert semmi sem lehetett előttem titok a végére. Emberi tudat mellé ösztön jön, azzal nyúlok képességem után, hogy hirtelen lökjem a rohanó fejébe a képet: Mia alattam, kéjesen, gyönyörtől párás tekintettel, szerelmes szavakat súgva ölel. Engem, de ez az én elmém, az én emlékem, az én hatalmam, én adom át a magam perspektívájából, hát kerülj te bele, érezd unokahúgod bőrét, ahogy soha korábban. Egyetlen, hosszú, fullasztó pillanat erejéig, egy férfi szemén át szemlélve őt, a nőt. Mosolyogtam belül, mert tudtam, milyen ziláltan fog rálelni, gyűrött takarók halma közt, csupaszon, ahogy megszületett, utolsó porcikáján is az én illatommal, mert nincs felület, amit ne érintettem volna, csókjaim térképet rajzoltak karcsú testére. A pillanatnak vége, s ha nem döntött úgy, hogy inkább csatlakozik a dúvadhoz bántalmazásomban, ellenfelemre rontottam, mellkasát célozva karmaimmal. Olyan gyorsan mozdultam, ahogy csak tudtam, ám az én erőm nem a sebességben, hanem a fojtogató emlékekben rejlik, így ki tudja, meddig sikerül jutnom test-test elleni küzdelemben.
Az a felém irányuló figyelmében kieső fél pillanat pontosan elég arra, hogy az övemen állandóan ott figyelő tok patentját megoldjam. Az az én nagy szerencsém, hogy nem (engemet) vesz célba vérvonala adta képességével, így mondhatni, mindenféle mellékes nélkül mozdulhatok felé. A felsőmet szaggató, mellkasom húsába vájó karmok fájdalma nem idegen számomra. Azt tudom kezelni. Ellenben arra lehetőséget sem hagyok neki, hogy elmémbe másszon, játékot űzve velem - miként lendül a farkas, s mancsai mellkasomat érik, úgy lendül alulról indítva a mozdulatot az én karom is. Kezemben ezüsttőr villan, útja eltéveszthetetlen, miként, mint a kés a vajon, úgy szalad keresztül fején a hímnek az ötvözet, álla alatt találva bemenetet egészen koponyájáig, agyáig, majd fejtetőjén bukkan fel a penge hegye.
Fáradt voltam és kimerült, összefolyt a jelen a múlttal, a valóság az emlékekkel, azt sem tudtam, mikor vagyok ébren és mikor álmodom, mikor érintem igazán és mikor csak az emlékeken keresztül. Ködös és kusza volt az egész, elmosódtak a határok és fal sem volt többé, mivel elzártam őt magamtól. Ő kezdte meg a lerombolását, de én magam fejeztem be, hogy aztán kézen fogva húzzam magamhoz. Tompán érzékeltem ugyan, hogy valaki dörömböl az ajtón, de elveszett a ragacsos masszában, mi a valóságot jelentette jelenleg számomra. Melyik szomszéd lehet vajon, ki ilyen erővel kopogtat az ajtónkon és mit akar? Nem is foglalkoztam vele, egyik oldalamról a másikra fordulásnál többel nem is adóztam az érkezőknek. Gyűrött takarok egész halma alatt pihegtem, finom ívű, boldognak nevezhető mosollyal az ajkaimon, kócos hajam fáradt arcom keretezte. Hamis volt az egész kép, én mégis valóságosnak, igaznak éreztem, nem akartam kiszakadni belőle. Önként nem is tettem volna, hát megtette helyettem más. Összerezzentem, amikor valaki a takaróba bugyolált és alám nyúlva felemelt. Ijedtség csillant a tekintetemben, amikor felpattantak szemeim, elmém tompasága azonban nem engedte, hogy összerakosgassam a képkockákat. - Nigel? - egyetlen szó csupán, mégis mindent magába foglalta. Mit keres itt? Miért van itt? Nem értettem, mi történik, hát még mikor megindultunk. - Mit csinálsz? - próbáltam ficánkolni, de egyrészt nem sok erőm volt, másrészt biztosan tartott. - Hol van a férjem? - próbáltam nyújtogatni a nyakam, de semmit sem láttam, azt sem tudtam, hova kellene néznem. Idegennek tűnt a hely, nem tudtam volna megmondani, mióta vagyok itt, már abba megfájdult a fejem, hogy elkezdtem gondolkozni, megfejteni a felmerülő kérdéseket. - Hol van? Mit csináltok vele? - pánik szökött hangomba, jelent meg vonásaimon, mert az elmémre telepedő tompaság ellenére is éreztem, hogy valami nagyon nincsen rendben, csak arra nem voltam képes, hogy a megfelelő dolog miatt aggódjak.
Tudnék vele mit csinálni. Ismerem az elméleti módját annak, hogy az összes nyomorult emlékét kiírtsam belőle egy pillanat alatt, elsorvasztva a hippokampuszát, agyának halántéklebenyét. Nincs vizsgám róla, így gyakorlatban nem biztos, hogy meg tudnám tenni és ha tudnám se valószínű, hogy nekikezdenék. Egyszerűen tartok attól, hogy nem állnék meg az emlékei rommá zúzásánál, hanem az egész agyát egyetlen, sorvadt masszává varázsolnám egyetlen gondolattal. Undorodom tőle, de nem azért, amit a fejembe plántált, hanem azért, akivel ezt tette. Nem, nem a dolog testiség-részét, hanem az egész, mocskos, feleségtönkretevő szarságát. Zsidó vagyok az ég szerelmére, nem hiszek sem a Jézuskában, sem abban, hogy ez a szarrágó puszta szerelemből lovagoltatta meg magát az exfeleségével, aki évekig menekült előle. Ha így lenne, feltételezhetően nem rabolta volna el bár én csak ne gondolkozzak párkapcsolati tanácsokban senkinek. Nem állít meg, bár felfordul a gyomrom tőle, de csak még elszántabb leszek azt illetőn, hogy Saget minél hamarabb kimenekítsem innen. Takaróba bugyolálom a testét, ölembe kapom és az előbbiek fényében nagyon szarok rá nem érdekel, hogy melyik kijáraton viszem és hova, hát azon az ajtón távozom vele, ahol behoztam. - Én vagyok. Nincs semmi baj, nem történt semmi. Majd elmagyarázok mindent, ha a megfelelő helyen leszünk, rendben? Ígérem. - Az én ígéreteimmel ugyan tele van a padlás, Jane tudna róla beszélni. Lehet hagynom kellene majd őket csajos traccspartit tartani valamikor. Ha ezen túl leszünk. Ha Sage túl lesz rajta.. A dulakodás hangjainak vége egyértelmű jel számomra akkor is, ha nem nézek oda. Nem akarom, hogy Sage lásson bármit abból, ahogy a dög kimúl, így hacsak nem játszik össze ellenünk semmi ott a magasban, a fák között a kocsihoz indulok vele. Egyelőre nem gondolnám, hogy szükség lenne a ház közelében maradjunk. Arra pedig, hogy mit csinálunk vele semmit sem felelek. Jó szívvel nem lenne olyan, amit szavakba öntenék, hát remélem, hogy nem kérdez tovább oylasmit, amire kéretlen őszinteséggel kell majd felelnem neki.
A Teremtőm azt mondta, ez a képesség lesz a vesztem, ha továbbra is felelőtlenül használom, kiélem, átadom magam neki. Igaza lett végső soron. Nem tudom, kiben élt az öngyilkos hajlam, ki akart ilyetén módon bosszút állni, ki volt kész az életét is odavetni csak azért, hogy a célját elérje. Talán a végére már tényleg csak a vadállat ösztöne vezetett, a képességem által magam köré szőtt emlékek halmazával karöltve. Nem számít, nem is érdekel. Szeretlek, Mia - szökik a gondolat a kunyhó felé csendesen, édesen, mint egy pohár méreg. Az utolsó adag, a napokon át csepegtetettekből. Fenékig, drágám! Most rajtad a sor, hogy őrületemet felöltsd, és hagyd, hogy munkám gyümölcse megérjen benned. Szeress, mint soha előtte, gyászolj, vádold gyilkosaimat, megmentőidet, sose tudva meg, mi volt a valóság. Hiszen csak az lehet, amit én adtam... Élj, egyetlen feleségem, aki remélem, megfogantál. Élj, és sose szabadulj attól, hogy nem megmentettek, hanem kíméletlenül elszakítottak tőled. Szeress, amíg csak élsz - és halj bele.
//Köszönöm szépen a játékot és a lehetőséget! Megtisztelő volt eljátszani ezt a szerepet. //
Rég színezte vörösre vér az ezüst pengét, számomra nem hoz örömet az öldöklés és mégis... szinte már kívánom a folytatást, ekképp csalódást hoz magával a földön élettelenül elterülő test látványa, ahogy megszabadítva a gyilkos fegyvertől a fagyos talajon terül el. Rossz csajjal kezdtél, apám... csak ennyi voltál? - Szusszanok dühösen, mit sem sejtve arról, hogy bár erőben nem kelhetett birokra velem a hím, támadása mégis célt ért egy másféle formában. A házból kiszűrődő gyér fény megvilágítja az élettelen testet, s távolabbról neszezés hallatszik. Feltételezni merem, a mágus lehet az. Mozdulok hát, oldalamba éles fájdalom nyilall a szerzett sebek nyomán. Nem vészes ránézésre. Talán megmaradok. Ráadásul a kedvenc dzsekim volt ez, baszki...! Túlkapás? Az lett volna? Nem kérdeztem miérteket, csak cselekedtem. Nem látta senki. Jól esett. A rohadt életbe! Nigel nem fog beszélni, erre keresztet mertem volna vetni, holott nem is igazán tartom jó hívőnek magamat. A tetemre meredtem, s szívem szerint bevonszoltam volna a házba, rágyújtva az egész kócerájt. Végül azonban tiszteletet nem ismerve töröltem tulajdon vérét ruhájába tőrömről, mi visszakerült övemre, majd keresztüllépve a néhain indultam meg a kocsi irányába. - Vidd haza. Magadhoz vagy az egyetemre, tök mindegy. - Üdvözöltem ekképpen a kettőst, a kocsi kulcsát előhalászva zsebemből. - És kérlek értesítsd a lakótársát is, hogy megvan. Hiányolja már, be kell adni neki valami hihetőt. Nekem még van egy kis dolgom, majd hívok valakit, hogy jöjjön ki értem, ha végeztem. - Szóltam, noha korántsem biztos, hogy képes voltam mindezt közbevágás nélkül végig mondani.
Nigel szavai nem hoznak megnyugvást, nem tudok bólintani és azt mondani, hogy oké, elhiszem, amit mond. Mert valahol tudom, érzem, hogy közel sincsen minden rendben és minden bizonnyal jó ideig még nem is lesz. Egyedül abba az ígérem szócskába tudtam kapaszkodni, hiába ígért hamis dolgot, jelenleg több volt, mint a semmi. Apró kapaszkodó a káoszban és jelenleg képes vagyok ennyivel megelégedni. "Szeretlek, Mia." Felkapom a fejem, mert az eddigi kellemetlen érzésem teljesedik ki a két szó által. Miért most, miért így? Ki van még Nigel-el és mi történik odakint? Nem akarom ismét elveszíteni, a zsigeri érzés mégis belém mar, tudom, hogy ismét elveszik tőlem, hogy ismét elszakítanak minket. Szeretnék tiltakozni, mégis csak valami ijedt arckifejezésre és nyögésre futja, mielőtt Nigel mellkasába fúrnám az arcom. Nem akarom látni. Tudom, hogy úgysem tehetnék ellene semmit, ha akarnék sem, akkor pedig már könnyebb elfordítani az arcomat. Egy egészen aprócska részem, mi megmaradt bennem legbelül, halványan pislákolva ujjong a ténynek, hogy nincs többé. Néhány nappal ezelőtt teljes valómmal jártam volna örömtáncot a hír hallatán, most azonban összetörve, fájdalmasan próbálom elfordítani a tekintetem, nem arra gondolni, hogy nincs többé. Amikor megpillantom Willt, szinte teljessé válik a megérzésem, anélkül is, hogy bármi vért látnék, vagy éreznék. Nigel tudja, mit meséltem nem is olyan régen a férjemről, de azt nem, hogy minden hazugság volt. Hazugság volt? Nem forognak a kerekek, gondolataim hamvában halnak el, mert csak egyetlen kérdés kattog bennem. - Hol van? - éledő pánik színezi hangom, de nem attól tartok, hogy bármelyik pillanatban rám ronthat. Épp attól félek, hogy nem teszi többé. - Megölted? - csuklik el a hangom, ahogyan kérdésem egyenesen Willnek szegezem. A néhány nappal ezelőtti énem dühösen meredne rám és pofozna fel, amiért szomorúsággal, nem pedig reménnyel és megkönnyebbüléssel telve teszem fel ezt a kérdést. Csakhogy a néhány nappal ezelőtti énem és érzéseim mélyre temetődtek, valami egészen más telepedett rájuk, elnyomott, betakart, fojtogatott és olyan hiányt csempészett a szívembe, amit eddig csak a kislányom iránt éreztem. Ha meg is kaptam az őszinte választ, csak tompán jutott el a tudatomig, mert képtelen voltam tovább tűrni és viselni a sokkot, elmém egyszerűen nem tudott többet befogadni. A sötétség magával ragadott, egy rövid időre kitörölve a mardosó hiányt, a káoszt és a keserűséget is belőlem.
// Nagyon-nagyon szépen köszönöm mindenkinek, John-nak a hatalmas élményt, a megmentőimnek pedig a megmentést. <3333 //
Megint vezethetek. Fantasztikus. Nem adom jelét, hogy problémám van vele, mert nincs is. Publikusan semmiképp. - Visszajövök érted, ha az megfelelő. A távolság függvényében nem olyan sok idő, amíg megjárom. - Eszemben sincs az erdő közepén a Protektort itt hagyni huzamosabb időre. Nem, mintha ne találna vissza, de azért belém is szorult emberség, no meg kollegiális törődés. - Igen, Sage, meghalt. - Válaszolok Will helyett, mert bár nem gondolom, hogy arra szorul, hogy valaki a szócsöve legyen, de a rossz hír átadásában eléggé élen járok, szóval valahogy ösztönösen ajkaimra tolul a válasz. Kéretlenül. Óvatosan helyezem Saget az anyósülésre, megigazítom rajta a takarót, majd a teste fölött áthajolva a biztonságiövet is bekötöm helyette. Megsimogatom a haját, mintha csitítani akarnám, enyhíteni ezzel mindazon a sokkon, amit túlélhetett. Nem akarom tudni. Nem akartam annyira tudni, amennyire kénytelen volt a bőrömön végigbizseregni, de ezt dobta a gép. Nem fogom soha elmesélni senkinek, hogy az a pszichopata mit mutatott nekem. Beülök a volán mögé és Saget hazaviszem. Nem a lakótársához, hanem hozzám, mert nem tudnám hirtelen garantálni, hogy az ember lánynak olyasmit mond, ami valóban szalonképes is. Írnék Janenek, hogy jöjjön át és vigyázzon rá helyettem, de inkább átkopogok a szomszédba Mrs. Kinghez. Őt nem nagyon kell beavatni semmibe, süket szegény, de jóravaló öreglány. Segít, hogyha kell, teát főz Sagenek és figyel rá, amíg vissza nem érek. Ha ugyan nem utasította Will élből el, hogy tényleg én legyek az, aki érte megy és visszahozza a városba őt. Akárhogy is, az este Evangeline számát is megtudom, s megy neki egy üzenet a telefonomról, amiben elárulom neki, hogy Sagenek nem esett baja, s ha akarja, akkor átjöhet hozzám reggel meglátogatni őt.
Nigel kezébe nyomom a kulcsot, nemet intve fejemmel a kijelentése hallatán. Lehet, hogy ő megbízik a szomszédaiban, én azonban aligha bíznám másra a saját emberemet, mint egy "hasonszőrűre", aki mindennek tetejében rokona is a lánynak. - Maradj mellette. Sose lehet tudni... - Nem folytatom, mintha Sage itt se lenne, de talán nem is kell, kellően beszédes eme három szó is, hogy a mágus befejezze magának a félbe maradt mondatot. - Igen. - Hangzik csendes feleletem Nigel szavával egyszerre. Azt hiheti talán, kabátomat a hím vére szennyezi, holott sajátom az, a farkas karmai által okozott sebek vonalán. De nem számít, mindez egyáltalán nem. Hosszan tekintek a távolodó kocsi után, mire mozdulok, épp csak felszisszenve. Jól telibe kapta az oldalamat a rohadék...
Az efféléknek, úgy mondják, a temetőkerten kívül a végső nyughelyük. Még rendes temetés se illette meg őket régi korokban, s nem vagyok magam sem más véleményen a földön fekvő néhai kapcsán. Ő nem érdemli meg. Sage viszont igen, hogy legyen egy hely számára az emlékezésnek, akár gyászolni vágyik, akár egyszerűen csak leköpni. Emlékezni jóra és rosszra, mert a múltunk visz előre, s ahhoz már nekem sincs jogom, hogy mindezt elvegyem tőle. - Megtehetném, de miképp néznék utána tükörbe? A faháztól némileg távolabb, hol nem vezet csapás és így talán ember se téved arra igazán, fektetem el a nyirkos, tűleveles avarban a testet, s tenyerem a földhöz érintve az finoman megremeg, megnyílik, ha úgy tetszik, két oldalára szórva a fekete földet a varázslat nyomán keletkező hat láb mélynek. Persze, nem tökéletes, a faházban talált hányaveti ásóval még ráfér némi egyengetés, hogy az élettelen testet is azzal temessem be. - A kereszt persze smafu, lehet, nem is volt vallásos. A betemetett területre görgetett sziklák jelzik csupán végső nyughelyét a hímnek.
A vadászház... gondom lesz rá, de nem itt és most. Dolgom végeztével gyalog indulok meg kifelé az erdőből, Jaggert tárcsázva, pontosan megadva a helyet, ahol letértünk a kikövezett útról Nigellel, hogy oda jöjjön értem. Aztán... ne kérdezzen, ne pofázzon feleslegesen, csak vigyen haza. És az istenért, eressze már le a kocsi ablakának üvegét, mert igazán rám férne most egy cigi!
// 35 - elemi kapocs mesterszó (10) = 25 | Hasonlóképp köszöntem a lehetőséget! //
N. L. Jagger
Harcos
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 69
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : heg hátán heg szinte mindenütt
A körmöm alól takarítottam a piszkot az egyik ezüsttőrömmel, amikor megszólalt a telefonom. Úúúúú, a Proti! Mondhatnám, hogy fangirlös sikongatásba kezdtem és kellett pár másodperc, mire lenyugszom annyira, hogy fogadni tudjam a hívását, de hazudnék. Szoktam. Na jó, nem, mert azt már iróniának hívják. - Helllooo! - Hát mi nyomja a zúzád, hogy pont én kellek neked... Sokaknak furcsa, sőt, egyenest érthetetlen, de tudom, mikor kell befogni a pofám. Na, ez pontosan egy olyan szitunak tűnt. Amúgy sem tűnik eddig egy humorzsáknak, hát most kifejezetten gyászhuszáros hangja volt, így egy velős "megyek"-en kívül semmi egyébbel nem traktáltam.
A megadott helyen állítottam le a batár terepjárót, majd kiszálltam és az oldalának dőlve, kényelmesen cigizve vártam. Utáltam amúgy tétlenül ácsorogni, de ha elindultam volna, hogy túlbuzgón elébe siessek... tuti eltévedek. Miamii vagyok, könyörgöm, városi ficsúr, erdőt leggyakrabban képről láttam vagy moziban - a letöltés illegális és bűncselekmény, én meg szent vagyok -, az ottani farkasokat benyelte a betondzsungel. Nagy jóindulattal se lehetett engem erdőjárónak nevezni, ez egy nagy hiányosság, amit ki kell küszöbölnöm. Pontosan ezért nem indultam el, mert kurva ciki lett volna, ha eltévedésem okán keresőosztagot kellene indítani utánam. Mire megérkezett Douglas, rég elnyomtam a csikket. Látványára felvontam a szemöldököm, aztán széttártam karjaim - hadd repüljön baráti keblemre, ha már olyan fosul néz ki... (haha, nem) -, finom méltatlankodással. - Engem meg kihagytatok? - Ki. Lebiggyedt a szám, szépen vagyunk, mondhatom. Ellöktem a magam a járműtől, megkerültem és beültem a volán mögé. Félúton voltunk a város felé, amikor az ablaklehúzást kezdte követelni, majd egyből rágyújtott. Csak a szemem sarkából vetettem rá egy pillantást. Eddig amúgy egész jól moderáltam magam. Ilyen hulla jó hangulatában valahogy nem akartam megkockáztatni, hogy itt helyben belém állítson valamit. Bármit. - Öregszünk-öregszünk? - kérdeztem kaján hangon, vigyorogva, húsz évnyi távolságból tőle. Ezúttal viszont nem csak a szemem sarkából tekintettem rá pár másodperc erejéig - a szemem végképp nem tud hazudni. Láttam már Harcost leépülni és nem feltétlen fizikai értelemben. A mi "szakmánk" nem a hosszú élet titka semmilyen szempontból sem, a vészmadárkodás pedig távol álljon tőlem, de az, hogy konkrétan a bőre alól is nikotinszag párolog, elárul egyet s mást. Még annak is, aki nem mélylélektan-búvár. - Szarul festesz - közöltem a magam bájos módján. - Remélem rajzolni jobban tudsz! - ütöttem el az egész élét, mielőtt azt hinné, beteg vagyok. Így is hiheti, nem sokat dumáltam az út hátralevő részében sem.
Olyan voltam, mint egy fosztogató. Házról-házra jártam és összeszedtem, ami épp kellett. Meg is vehettem volna. Bemehettem volna a városba, de... egyelőre nem kívánkoztam oda. Ó, lesz ott dolgom elég, egyelőre viszont más jobban lekötötte a mindennapjaimat. Az Utódok tájékoztatása után nem vitt rá a lélek, hogy egy azon lendülettel Willimnek is beszámoljak, pedig ezt se akarom sokáig húzni. Majd meglátogatom a vadetetőknél. Majd, miután Yetta magához tért. Elsőre úgy gondoltam, ha már van egy tiritarka, üres házam, amiben Tria lakott utoljára, oda viszem, a falkánál meg kibekkelem, hogy legalább addig hadd maradjunk, amíg jobban nem lesz az asszony. De képtelen voltam visszamenni oda. Visszamegyek majd, de azért, hogy porig romboljam - képtelen lennék elviselni az ott kísértő pillanatokat. Ugyanígy képtelen voltam Yettát huzamosabb időre magára hagyni, így mikor - mint a tolvaj-körúton - a szükség elszólított, megkértem Sarah-t, hogy legyen a közelében. Cserébe beígértem egy komplett lakberendezést, a távolléteket pedig igyekeztem minimalizálni. Ő nem bébicsősz, se strázsamester, hogy őrt álljon ájult nőstények fölött, én pedig megint éreztem azt a maró paranoiát, amit a Tőr hozott el hónapokkal ezelőtt. A gyomrom szinte állandó jelleggel öklömnyi volt, s ez meglátszott rajtam: az arcom beesettebb lett, amúgy se testes formám apadt némileg, a szemem alatti sötét árkok pedig masszív kialvatlanságról árulkodtak. Voltam már jobb bőrben is. Épp a harmadik kis ház poros padlójára dobtam le a hátizsákomat, amikor halk neszezést hallottam a közelben. Tőlem szokatlan módon, alig résnyi helyet hagytam pajzsomon, ám most jobban leeresztettem, hogy ha a másik nem "gombolkozott" be nyakig, akkor legyen esély felismerésre. Akár így, akár úgy, vagy az üdvözlés, vagy a nyugtalanság, de kicsalt a házból a tavaszi szabadba.
Imádom a szabadságot, azt, hogy minden héten máshol ébredek, ha nem másnap, de megvan ennek az ingázó életmódnak is a hátránya, pláne, ha az út egy részét emberként, egy részét pedig farkasként teszi meg az ember. Akármilyen kevés cuccról is van szó, némi pénz, ruha, iratok, meg hasonló apróság mindig kell, ha nem akar az ember minden alkalommal betörni valami kertvárosi házba érte. Miután a sokadik, országút melletti motelből is továbbálltam, a kisebb falvak helyett most ismét inkább a vadonban tengettem a napjaimat. Az erdő mélyén sikerült egy egész elhagyatottnak tűnő vadászházra bukkannom, ami, a mindent belepő porréteg alapján nem túl forgalmas hely. Nekem pont jó lesz! Persze ilyen az én formám... Nem elég, hogy egy napom ráment, hogy úgy-ahogy kitakarítsam, és ne fulladjak meg álmomban a sok portól, elég pár órára őrizetlenül hagynom, amíg vadászni indulok, már erre téved valami szerencsétlen... A vállamnak támasztott fegyverrel, másik kezemben két jobb létre szenderült nyulat lóbálva sétálok vissza a házhoz, amikor feltűnnek az árulkodó jelek. Letaposott fű, idegen szag, bentről is mozgást érzékelek... így aztán egy szempillantás alatt rántom nyakig a pajzsomat, átkapcsolva vadász üzemmódba, hogy tüzelésre kész, felemelt fegyverrel menjek közelebb a házhoz. Lehet, hogy farkas létemre szégyellni való, hogy jobb szeretem a lőfegyvereket, mintsem a saját mancsomat használni a harcban, de a fenébe is! Nagyságrendekkel javítja a túlélési esélyeket olyan farkasok ellen, akik ellen amúgy vajmi kevés esélyem lenne. Meghalni pedig köszönöm, nem szeretnék egyelőre. Igaz, abban sem voltam biztos, hogy ezúttal is farkas ólálkodik a ház körül, és nem csak valami kóbor túrista, de hamarosan úgy is megtudom, nem igaz? Mire kinyílt volna a bejárati ajtó, én már vele szemben álltam, alig pár méterrel, egyenesen fejmagasságra célozva, így hacsak nem egy gyerek volt odabent, jobban tette, ha marad a küszöbön. Azt meg a franc gondolta volna, hogy pont egy ismerőst sodor erre a szél?! - Darren? Te meg mi a búbánatos francot keresel itt? - egyelőre még magam sem tudom, hogy örüljek, hogy látom, vagy sem. Amikor ott hagytam a falkát, akkor még a soraikat erősítette. Ők küldték volna, vagy már ő is más utakon jár azóta?
Idejét se tudom, mikor fogtak rám fegyvert utoljára. Nem mondom, hogy hiányzott az érzés... A hátizsákot ledobva a földre emeltem fel mindkét kezemet, miközben a küszöböt tapostam, szám pedig lassan féloldalas mosolyra húzódott. Oké, hogy ismerős, de nem szeretném, ha megcsúszna az ujja a ravaszon, miközben a fejemmel szemezik a puskacső. - Neked is szia, Odie. Kispárnát és alvósmacit, de egyiket se találtam, szóval lenyúltam egy mindenes bicskát, ami lehet, hogy tiéd. - Az első fele leplezetlen hülyeség, a második fele igaz. - Jó újra látni téged - szélesedett ki némileg mosolyom, az öröm pedig őszinte volt. Mostanában úgysem örülhettem sok mindennek, szóval extrán becsültem minden alkalmat. - Ha leeresztenéd a puskát, leköteleznél, kissé feszélyez. Cserébe ígérem, nem próbálok meg öltáncot adni - sunyin játékos a pillantásom, ugyanakkor ha eddig nem tette el a fegyvert, akkor tényleg jól esett volna a lelkivilágomnak, ha ezt meglépi. Anélkül úgyis kényelmesebb beszélgetni, mert ha már ilyen szépen összefutottunk, miért ne cseveghetnénk? Ha sikerült oldani a kezdeti kis feszkót, leültem a miniveranda szélére és fáradtan megdörzsöltem az arcomat. Óvatlan voltam, ha nem Odie lett volna az, lehet tényleg lepuffant, amint meglát. Körültekintőbbnek kell lennem. - Fosztogatom a faházakat - vallottam be végül és elővettem a bicskát, hogy visszaadjam, ha tényleg az övé. - Pléd, pokróc, edények, kés, villa, bögre... ami használati tárgy és könnyen mozdítható, azt viszem. Nem túl lakályos helyen tengődök mostanság - húztam el a számat. - És te? Mi szél hozott ismét a környékre?
- Olyan sietve távoztam annak idején, hogy azok sajnos a lovardában maradtak, úgyhogy az utódomnál érdeklődj utánuk. Bár ha az a morcos mexikói örökölte, ahogy terveztem, akkor kétlem, hogy bármelyiket is megtartotta volna. A bicska viszont a enyém, igen. - bólintottam, a tekintetemből pedig azt is leolvashatta, hogy igen, szeretném visszakapni. Annyira eleresztve én se vagyok, szóval eléggé „koldustól a botot” beütése lenne a dolognak. - Hát jó, legyen, de csak mert ilyen szépen kérted. - adom be végül a derekam, leeresztve a fegyverem. - Az aztán nem rossz program. Fognak neked örülni, ha észreveszik, vagy beüt a rossz idő... - csóváltam a fejemet, hisz nem véletlen voltak azok a felszerelések ott, ahol... Vagy pótolják a hiányokat amolyan becsületbeli alapon, ha valami kifogyott. Jó hasznát teszi egy védett zug, ha épp a szükség erre veti az embert, legyen akár tél, vagy nyár. - Már nem azért, de ennyi erővel nem lenne egyszerűbb valami benzinkúton bevásárolni? Vagy falusi kisboltban...? Azt ne mondd, hogy ennyi idős vérfarkas létedre földönfutó lettél. Kisemmizett a falka, vagy mi van? - kérdezek rá, mert elég abszurd felállás, pláne annak fényében, hogy hogyan álltak a dolgai, amikor elváltunk. Vagy lehet, hogy a falka küldte, hogy ilyenmód csesszen ki a kóborokkal? Azt valahogy kevésbé tartom valószínűnek, lenne ilyen feladatra más „csicskás” is. - Egy ismerősömet kísértem erre, aztán ha már itt voltam, úgy voltam, folytatom az évekkel ezelőtti felfedezőutam. Mielőtt még a bátyám lelépett volna, én meg gürizhettem a lovardával. - sétáltam oda mellé a verandára, igaz, én nem huppantam le, csak az egyik oszlopnak támaszkodva válaszoltam. No meg elvettem a bicskámat, mert ha nem most, akkor simán kinézem magunkból, hogy úgy belemerülünk a beszélgetésbe, hogy a végén totál megfeledkezünk róla mindketten.
Kezdőlap
//
//
//
//
