A terület igen veszélyes embernek és állatnak egyaránt. Ha nem is az orvvadászok célra tartott puskáitól kell óvakodni, akkor jobb, ha a lábad elé nézel, a terület ugyanis teli van a legkülönfélébb és halálosabb csapdákkal.
Játékosok: Rose Anne McGregor & Tara O'Ryan Civilek: 4 civil Időpont: Este 7 óra tájéka Leírás: Nem volt semmilyen konkrét célotok, a vadorzók területe "éppen útba esett". A terület egyébként is tele van hálókkal és medvecsapdákkal, a faházban pedig három orvvadász férfi tartózkodik. A negyedik vadorzó a ház előtt nyúz egy megtermett szarvastetemet. Mindannyian fel vannak fegyverkezve, normál lövedékes vadászpuskákkal, valamint késekkel.
Van valami a levegőben, vagy én nem tudom, de napok óta tiszta dili vagyok. Nem, most nem olyan "idegbetegen", inkább olyan indokolatlanul-vidáman. Nem tudok megmaradni egy helyben, gyakran rajtakapom magamat fütyülés vagy hülyegyerekes vigyorgás közben, de nem csak én, a farkasom is úgy örömködik, mintha tök rendben volna minden. Át kéne nézetni az Upper szellőző rendszerét, mert szerintem valaki speedet lapátol bele non-stop, mintha csak hó lenne, meg ingyen, vagy nem tudom. Na jó, belátom én is, hogy ez hülyeség, csak az ember képes irracionális elméleteket gyártani, ha magyarázatokat keres. Egyébként valószínűleg csak arról van szó, hogy itt a tavasz, aztán biztos az teszi, hogy pörgök mint a Duracell nyúl. Már csak egy sárgarépa kéne a kezembe, mert a lapát füleim már megvannak a nyuszi léthez... Jesszusom, amilyen vidám most a farkasom, még be is vállalná, hogy a pofájába vesz egy olyan rossz ízű zöldséget! Még éppen csak nem kezdi el a saját farkát kergetni odabent, akár egy neveletlen kölyök. Na mondom én, hogy megkergültünk! Az Upper ma (hétfőn) szünnapos, az "otthon maradok" pedig nem opció nekem mostanság, szóval felcsörgettem Rosie-t, hogy volna- e kedve egy későbe nyúló túrázásban velem. Arról is szó esett, hogy talán kint töltjük itt az éjszakát és majd farkas bundában kergetőzünk, vagy sztorizgatunk egy tűzrakás mellett, illetve csinálunk minden olyasmit amit két csaj szokott ha háta mögött hagyhatja a civilizációt. A táborozás dolog még nem dőlt el, mert benne van a pakliban, hogy elered az eső is, elázni pedig egyikünk se szeret. Ez is csak amolyan csaj dolog. Szóval most még csak túrázgatunk, bolyongunk az erdő mélyében, aztán majd meglátjuk, hogy visszafordulunk-e vagy maradunk. - Te... amúgy vizet hoztunk? - jókor kérdem már, tudom. Igazán még most se vagyok szomjas, de később még az lehetek, és nálam olyasmi pont nincsen, szóval ez egy fontos kérdés. -Persze hot dog kolbászt és kiflit hoztam én két tucattal is. Majd esetleg megsüthetnénk nyárson, ha mégis maradunk. - Mit bánom én ha szomjan döglünk?! Legalább éhezni nem fogunk!
Mikor megcsörrent a telefonom és kiírta a hívó fél nevét a kis készülék, még nem tudtam, hogy Tamara miért keres. A mai szünnap, tegnap pedig elszámoltam a kasszámmal és akkor minden oké volt. Gyorsan végigzongoráztam magamban az lehetséges okokat, csak, hogy kicsit felkészüljek lelkiekben, de mivel semmire nem jutottam így, érdeklődve "hallóztam" bele a telefonomba. Azonban amint kiderült, hogy a mi hívás oka, a kíváncsiságomat azonnal élénk lelkesedés váltotta fel. Kirándulni megyünk!!! Persze, hogy rögtön rávágtam az igent, örültem, hogy megvan a mai programom és gondolkodás nélkül mentem bele a kint alvós buliba. Nincs is jobb, mint két nőstény a vadon közepén a sötét éjszakában. Viszont ahogy kinyomtam a telefont, meg kellett állapítsam, hogy kb. semmim sincs, ami egy ilyen kiránduláshoz és esetleges éjszakázáshoz kellhet. Széles mosoly terült szét az arcomon. Irány vásárolni! Olyan gyorsan kaptam össze magam és indultam el vásárolni, hogy gyanítom, porzott utánam a hotelszoba padlója, mint ahogyan az a rajzfilmeken szokott lenni. Mire mindent beszereztem, amire - szerintem - két csajnak szüksége lehet, addigra már késésben voltam, szóval igencsak sietnem kellett, hogy időben odaérjek a megbeszélt találka helyszínére.
- Hát öööö... várjál, mindjárt megnézem. - gyors lekaptam a hátizsákom, amit a nap folyamán szereztem be és megálltam, majd elkezdtem benne kutakodni. Ez is olyan táska volt, mint ami a női táskák legtöbbjét jellemzi, tehát feneketlen. - Hoztam marshmallow-t, egy plusz pulcsit, esőkabátot, zseblámpát... - itt Tamara-ra pillantok. Igen tudom, hogy mindketten elboldogulnánk a sötétben, ez most más miatt van itt. -... rám sózták a táska mellé, plusz jól jöhet ha kint éjszakázunk. Majd mesélünk a segítségével rémtörténeteket! - és itt felnevettem, mivel ezt egyáltalán nem gondoltam komolyan, csak egy esetlen poén volt. Amúgy a lámpát tényleg a táskához adták ajándékba. - Nálam van a telefonom, és egy pléd is. - folytattam a táska áttúrását. Aztán felderült az arcom. - Éééés bingóóó!!! Itt a víz is! - kitúrtam a palackot és felemeltem, hogy megmutassam. Bár ez csak egy másfél literes palack, de több, mint a semmi. - Tetszik az ötlet, a marshmallow-t is azért hoztam, hogy nyárson süssük meg. - mosolyogtam szélesen Tamara-ra, amíg a táskát újra a hátamra vettem. De aztán eszembe jut valami. - És van nálunk bármi, amivel tüzet tudunk csiholni? - mert az tuti, hogy se gyufát, se öngyújtót nem hoztam, én legalábbis. - Elég tiszta az ég, szerintem maradhatunk ÁÁÁÁ! - hát a mondatot már nem fejeztem be, mert valamibe beakadt a bokám. Fájni nem fájt, csak majdnem hasra taknyolódtam tőle és így most egy modern balettbe is beillő mozdulattal hadonásztam, akár egy törött szárnyú kacsa, hogy ne bukjak az orromra. A felkiáltás csak a meglepettség miatt szakadt fel a torkomból. - Mégis mi a szar ez a szar??!!! - mikor már sikerült az egyensúlyomat visszanyernem, megnéztem, hogy mégis mi kényszerített hirtelen megállásra. - Eszem a zúzáját annak, aki ezt itt széthagyta! - bosszankodtam, mivel úgy nézem sikerült valami csapdaszerű kiálló izéjébe beleakadnom a nadrágom szárával. És, ami még jobb, nem bírom kiakasztani. Remek...
A lámpás- rémtörténet mesélős viccen én is vele együtt nevetek, mert előttem megint csak felvillan egy kép a képzeletemből, mikor Rosie a sötétben csicsereg, arca kísértetiesen megvilágítva az álla tartott lámpával, és valami olyasmit mond, hogy "bú!". Tényleg nem tudom, hogy mi van velem mostanság. Utoljára kétszáz éve voltam ilyen vidám, amikor a fiaimmal játszhattam. - Nade kérlek, Rosie! Én ír vagyok! Mi bacont és kolbászkákat sütünk nyárson, nem pillacukrokat. De egyet lehet, hogy megkóstolok majd... Szóval akkor eldőlt? Maradunk? - érdeklődöm, a hangomban bujkáló kislányos izgalomról meg tudomást se akarok venni. Közben előkerül a víz is, amit Rosie (büszkén?) fel is mutat nekem, de csak az a másfél literes palack van, így most még nem veszem el tőle, hogy beleigyak. Helyette benyúlok a dzsekim zsebébe és előhalászok egy csomag rágót a cigisdobozom mellől, és a nőstény felé tartom, hogy vegyen belőle. - Ez nem olyan jó mint a víz, de fokozza a nyáltermelést, ami segít elfedni a szomjúság érzetét. Tartalékoljuk az a palack löttyöt amíg lehet. - a magyarázatot azért fűzöm a rágó mellé, hogy a nőstény ne higgye: azért kapta, mert rossz a lehelete. Erről szó sincs. Illetve nem tudom, hogy milyen a lehelete, mert olyan közel azért nem állunk egymáshoz. Ha elfogadja, ha nem, én felbontok egy lapkát és elcsócsálom. A következő másodpercekben Rosire bosszúsan fel "áááá"-zik, amit nem nagyon tudok hova mert én már közben tovább indultam. - Na jólvan ennyire azért ne lelkesedj! - fordulok hátra hozzá hasonlóan meglepetten. Óvatosságnak apró írmagja se merül fel bennem ahogy visszalépkedek, mert nem tudom hogy milyen területen járunk (ha tudom, akkor nem erre indulunk túrázni), így első körben bogáncsra tippelek Rosie nadrágjában. Megint felröhögök a nőstény szóhasználatán, de közelebb megyek, hogy én is megnézzem. - Medvecsapda, 'anyukám. Örülj, hogy nem léptél bele. Várj, segítek... - Kicsit szétszórt vagyok mostanában, és néha (belátom,) elég ügyetlen is, szóval előbb fogok egy ágat és a végét rányomom a csapda kioldójára. A szerkezet hangos, fémes csattanással zárul össze, éles fogazati vajként szelik át a könnyű kis gallyat amit beledugtam. - Anyád... - nem Rosie-ét, annak szól aki kirakta. Ha már úgy is hajolok, egy laza mozdulattal kiszabadítom a nőstény nadrágját is a csapda egyik alkatrészéről. - Gondolod, hogy van ennek párja is? Mert én volnék most akkora kretén, hogy meginduljak kioldani az összeset... Ha a nőstény is egyet ért velem, akkor akár neki is vághatunk. A vadórzók jó másfél mérföldre lehetnek tőlünk. Az illatuk fel-fel derenghet, és ha kiabálnának egymással azt meghallanánk, de most még nem tudjukm hogy ők is a "közelben" vannak, és ők se sejtik rólunk ugyanezt.
- Én meg skót. De whiskyt aligha sütögethetnék. - előbb nyelvet öltök Tamara-ra, mint egy rossz kisgyerek arra, hogy ő ír. És ezután elnevetem magam, kinek másnak jutna ekkora baromság eszébe, hogy whiskyt sütögessen, ami ugye egyenlő a lehetetlennel. - Így szokott az kezdődni, hogy az ember egyet megkóstol, aztán még egyet, meg még egyet. - folytatom még mindig nagy vidáman. Persze lehet, hogy ő nem fogja szeretni, de én igen, szóval elengedhetetlen kelléke a pillecukor a kirándulásnak, legalábbis részemről. - Hacsak nincs más programod és még mindig szeretnéd, akkor maradjunk. - mondom fülig érő szájjal, én már teljesen beleéltem magam, hogy maradunk, még akkor is, ha úgy volt, hogy nem biztos. Mekkora poén már kint éjszakázni, tereferélni, sütögetni - még mindig nem tudom lesz-e mivel tüzet csiholni? - és zseblámpa segítségével horror storykat mesélni?!! Még szép, hogy a vizet büszkén mutogatom, mert hát mégiscsak hoztam magammal, bár az igaz, hogy csak egy üveggel. De sebaj, majd max "Bear Grylls-t játszunk" és eszünk havat. Haha. - Jó ötlet, köszi. - hálásan fogadom el a rágót és kezdem el rágni. Aztán mindent visszagyömöszölök a táskába és már mennék is a nőstény után, ha tudnék. De nem tudok. Amíg én elemzem, hogy mi béklyózott meg, addig Tamara is odakerül mellém. Na akkor már ketten vizslathatjuk, hogy micsoda csodába sikerült beleakadnom. - De basszus, én nem medve vagyok! - közlöm némi tettetett felháborodással a hangomban, méltatlankodva. És akkor már próbálom kinézni, hogy ez mégis, hogyan fog meg egy macit. - Köszi. - és ezzel már nem szerencsétlenkedem tovább azzal, hogy kiszedjem a nadrágom szárát, rábízom a dolgot Tamara-ra. Nézem, hogy mit ügyködik a gallyal. - Ííííííúúúúúáááá! - hallatok némi artikulálatlan, összefüggéstelen akármit, hogy kifejezzem a frász került meg éppen hatszor, ahogy ez az izé hangos csattanással harapott saját magába itt mellettem. Lelki szemeim előtt látom, hogy mi lett volna, ha a lábam ennek az éhes szörnyetegnek az útjában lett volna. Áucs!!!! - Fogalmam sincs, de menjünk és derítsük ki! És kösz, hogy kiszabadítottál. - végre már újra mozdulni tudok anélkül, hogy hasra borulnék, a nadrágom újra szabad. Felveszek én is gallyat a földről, hogy majd azzal bőszíthessem fel a következő ilyen "éhes" csapdát. Tamara mellett haladok és igyekszem most már az orrom elé is nézni, mert nem szeretném, ha egy a lábam bánná a következő kis huncutságot, ha belebotlunk a következő monstrumba. - Szerintem ott is van egy. - mutatok a bottal, ami most a karom meghosszabbítása, valahová Tamara elé. Bár nem biztos, csak úgy sejtem, hogy ott van még egy. - Megetethetem én? - és ha a nőstény belemegy, akkor most a nálam lévő gally fogja bánni. Óvatosan araszolok közelebb és valóban sikerült még egy csapdát találni. Odadugom a nálam lévő ágat, ahová korábban a másik példánynak Tamara is az övét, és ez is hangos csattanással csapódik össze. - Jó érzékkel sikerült nekünk is kirándulóhelyet találnunk. - jegyzem meg egy kis grimasszal, mert kezdem magam valamiféle "aknamezőn" érezni. - Mondanám, hogy mókás lesz ezek között lavírozva éjszakáznunk, de nem lesz. - és most megint elnevetem magam. Ennyit a kirándulásról. - Asszem felcsaphatunk medvecsapda vadásznak! - magyarázom meg a nevetésem okát. Már látom a névjegykártyánkat amin, mint valami elfuserált "Tomb Raider figurák" pózolunk, "Csapdavadászok" felirattal. Na jó, ezt még elképzelni is gáz volt. Közben azért megyünk tovább amerre a lábunk visz, hacsak Tamara mást nem talál ki. Úgy jó félórányi susnyásban való csapda kommandózás után - szerintem úgy festünk, mint néhány nem gyengén fura kiscserkészlány ezzel az akciózásunkkal - valami zaj üti meg a fülemet. Megállok és a másik nőstényre nézek, ő vajon hallotta-e? - Ez akkor most egy medve, vagy egy másik csapdamentesítő önkéntescsapat, vagy? - még nem tudom, hogy mit hallok, de ezek szerint nem mondhatni, hogy magunk vagyunk a fene nagy sötét erdőben.
Részemről rendben van. Nincs programom, se halaszthatatlan munkám se ma, úgyhogy akár maradhatunk is ha nem esik. Mondjuk még az esőt se bánom, ha nem úgy szakad, hogy eloltsa a tüzet is. Viszont lassan tábort kell verni, mert hamarosan lemegy a nap, és sötétben kell bíbelődni a rőzseszedéssel, a tűzrakással, azzal, hogy egyáltalán felverjük a sátrat. Amúgy a tűz gyújtásával nem aggódnék. Majd kaparunk elő szárazabb avart az erdő mélyéről, meg kisebb, vékonyabb gallyakat, amit már a gyújtóm is képes meggyújtani. Ha nem megy, legfeljebb majd visszaszaladok a kocsimhoz gázolajért. Ez a csapda dolog viszont csúnyán bekavart. Csak Rosie vicces bosszankodása tartja vissza az agyamat attól, hogy eldurranjon, különben hepciás rángatózással, meg habzó pofával indulnék meg a csapdák után. Így viszont csak úgy... elröhögöm, vagy nem tudom. Bulira veszem az egészet. - Végülis... így is túrázunk meg kirándulunk. Nincs minden veszve. - Próbálom a dolgok pozitív oldalát nézni. Lehet, hogy sokat kellett gondolkozni rajta és így is kicsit erőltetett, de legalább pozitívum, és talán még használható is. Egyébként nem az állakat sajnálom én amik megrekednek ezekben a csapdákban. Inkább az a tudat idegesít, hogy mindeddig gyanútlanul járkáltunk itt, és történhetett volna nagyobb baj is egy beakadt nadrágszárnál. Rosie hamar rálel az előbb talált csapda testvérére, én meg csalódottan elhúzom a számat, mert valamiért úgy érzem, hogy azt nekem kellett volna előbb megtalálni. Én volnék az idősebb, az erősebb, a dominánsabb és a vérvonalam jellegzetessége jóvoltából gyorsabb nőstény kettőnk közül. Mindegy, az a lényeg hogy megvan. - Te találtad, vadászd csak le. - A vadat is az öli le a falkában, aki hamarabb meglátta, hamarabb odaért, ez pedig nem verseny, tehát igen, deaktiválja ő a csapdát ha van kedve. Én pedig nézem, mintha értenék is hozzá. Igen, a hangokat én is hallom, és rá is jövök, hogy emberek beszélgetésének fültanúja vagyok. Kizárom őket, nem érdekel miről beszélnek, mert amit eddig hallottam az már önmagában elég levonni egy következtetést. - Orvvadászok. - megint elhúzom a számat. Nem azért, mert nem rájuk számítottam, hanem azért mert ha tényleg vadorzók akkor mi Rosie-val csak szélmalom harcot vívunk itt a csapdák ellen. - Szerintem forduljunk vissza. Sötétedés előtt még letáborozhatunk a helyen ahol vadászni szoktam. Ezektől úgyse lesz békénk most... Majd felhívjuk a vadőrséget, vagy 'nemtom. - Semmi kedvem megint beleütni az orromat idegen emberek ügyeibe. Majd megoldják maguk, én most acsajbulimatakarom!
- Persze, persze, így egy kicsit izgalmasabb, de legalább nem fenyeget minket az unalom. Legfeljebb a hátsónkba harap egy ilyen monstrum. - vigyorgok Tamara-ra, mert az igaz, hogy kirándulunk, de most már nem az esetleges rémtörténetek adják meg az éjjel izgalmát, hanem, hogy lehetőleg karcolás mentesen ússzuk meg az éjszakai túrázást. Nekem amúgy tetszik így, szóval nem parázom a csapdák miatt. Meg amúgy semmi miatt sem, mert alapvetően nem szokásom. Aztán felbőszítem a megtalált csapdát és az engedelmesen harapja össze a gallyat, amivel eddig incselkedtem vele. Azért marhára örülök, hogy sikerült anélkül véghez vinni a dolgok, hogy odakapattam volna valamimet. - Mondom én, egyre izgalmasabb lesz ez a kiruccanás. - jegyzem meg az orvvadászok miatt. - Egyetértek, menjünk visszafelé. - helyeselek és bólintok is mellé, mert semmi kedvem összeakaszkodni velük. Nem azért, mert félek, vagy ilyesmi, egyszerűen csak nem a természetem része, hogy bárkivel is bajuszt akasszak. Nem az én dolgom az orvvadászok problémájával foglalkozni, vagy azt megoldani, megvannak erre a megfelelő emberek, majd ők intézkednek, ha akarnak. Egy szimpla hátraarcot veszek, hogy akkor felőlem mehetünk is. Odaérek Tamara mellé, ám amikor rámosolyognék, hogy nosza rajta kapkodjuk a virgácsainkat, hogy sátrat állítsunk, megint megállok. Pontosabban ott zuhanok össze, ahol vagyok. Olyan velőig nyilalló fájdalom járja át a testemet, amit korábban még sohasem éreztem. Felordítanék, ha tudnék, de ez a fájdalom olyan erővel folyik szét a sejtjeimben, hogy még a levegő is belém szakad, nem, hogy egy sikoly. Még Tamara-ra pillantok, a tekintetemben sok minden van, a fájdalom, az értetlenség és azt hiszem az ijedtség is, mivel fogalmam sincs, hogy mi a fene történik éppen, velem. Korábban még csak ehhez hasonlót sem éltem át. Szinte időm sincs gondolkozni, vagy esélyem arra, hogy legalább a kérdést feltegyem, mi a hét pokol ez, mert érzésem szerint néhány pillanat múlva már valahogy megszűnik létezni a világ körülöttem, és olyan elsöprő erővel szabadul el a farkasom, mint eddig még soha. Vérvörös tekintet villan a másik a nőstényre és ez a tekintet az enyém helyén van. Hasad az anyag, ahogy a ruhám darabokra szakad a testemen. A teljes vérfarkas alakot csak teliholdkor "engedélyezem" magamnak és a farkasomnak, - egyébiránt a normál farkas alakot kedvelem - most azonban anélkül, hogy bármiféle ráhatásom lenne megtörténik magától ebbe az alakba való átváltozásom, és néhány másodperc múlva már négy mancsra helyezem a testsúlyomat és a mély morgó hang mellett még vicsorgok is. Lassan fújtatok, szimatolom a levegőt, vérre vágyom. A következő pillanatban pedig elrugaszkodva vetem magam a másik nőstény után.
A Rosie által emlegetett fokozott izgalomból én nagyon szépen köszönöm, de nem kérek. Egyrészről azért se amit korábban említtettem: nem avatkozok bele emberi ügyekbe, most meg nem hajt a vérem annyira, hogy akár ölni akarjak. Másfelől meg: van ennek a nősténynek egy nagy és erős hímje is, aki szerintem szíjat hasítana a hátamból, ha nem úgy viszem haza a nőstényét ahogyan elhoztam. Nem mellesleg megjegyzem, hogy minden joggal tenné, ha tenné... De nem teszi, mert nem lesz szüksége rá. Rosie ép testben megy haza. Szóval jah, megszületett az én-nem-futamodok-meg Tamara nagy ötlete: húzzunk el innen. Az öniróniám most a farkasom pofájával fröcsög a képembe, de komolyabban nem veszek tudomást róla. Én irányítok. És úgy döntöttem, hogy nem szarakodunk most emberekkel, és ha ez a dögömnek nem tetszik, hát tehet egy szívességet... A farkasom rám vicsorog, aztán visszatolat a vackába. Helyes. Örülök, hogy Rosie is egyet ért velem, és megindulhatunk visszafelé. Nincs ám olyan vészesen messze a civilizáció, szóval még nem aggódom az alkony miatt. Hogy sötétben állítunk sátrat, az már 'hót ziher, de bízok abban a zseblámpában amit a boltban sóztak rá a nőstényre. És... hát nincs is más választásom, muszáj megbíznom benne. IS. De ezt akkor se mondanám meg szavakkal, ha kínvallatnálak. Mármint nem azt, hogy hiszek egy zseblámpa fényében, hanem azt, hogy valamilyen szinten azért megbízok Rosieban. Apropó Rosie. Magam elé nézek éppen, mikor ő eltünik a perifériás látómezőmből. Egy másodperc tört része alatt kíséri a tompa, puha puffanás is ahogy a nőstény földet ér, én pedig röhögve fordulok vissza, mert azt hittem, hogy elesett a saját lábában. Eltátom a szám... asszem ledöbbentem. - Rosie..? - két lépéssel mellette termek, letérdelek mellé. A lapockájánál fogom meg, mert tanácstalan vagyok, nem tudom mit tehetnék. Rosie arcán félelem suhan át (még ha ő ennek nincs is tudatában) a következő pillanatban viszont már fájdalom rántja meg a nőstény enyhén napbarnított bőrét az arcám. - Rose!!! - Nem kérdezek, már követelek. - Mi bajod?! - leszarom a kétségbeesett hangszínemet is, Rose testét fájdalom rántja össze, hát ki a fenét érdekel most a saját önérzetem? A farkasom megkongatja a vészharangot. Kidugja fejét a vackából, körbeszimatolja a nőstényt.... és nem ismeri fel. A dög vicsorog odabent, minden szőrszál égnek áll a hátán, azt akarja, hogy öljem meg a míg lehet. Mindig ezt akarja, ügyet se vetek rá. A nőstény szemei vörösre váltanak. Nem olyanra, amilyenek az enyémek is. Az övé mélyebb vörös, metálos fényben ragyognak, mintha csak egy áttetsző lakréteget fújtak volna rá... és gonoszak. Rossz szín. Nagyon rossz. Ez nem lehet a sajátja. Lassan leveszem tenyeremet a hátáról. - Rose, ELÉG! A szívbajt hozod rám, hülyeliba! - oké, kezdek dühbe gurulni. Nem istenigazából, de eléggé ahhoz, hogy benyúljak a zsebembe a telefonomért, és kikeressem Jesse telefonszámát. Sosem beszéltem még vele telefonon, és a száma is csak végszükség esetére van meg. Azt hiszem, hogy ez már közelít a végszükséghez. Azt remélem, hogy a nőstény közben magához tér a hülye viccből, és leállít, hogy "fel ne hívd te marha, mert rá hozod a frászt!", de nem teszi. Amint megnyomom a hívásindító gombot a telefonon, az események... azt hiszem, helyt álló kifejezés az, hogy "nem várt fordulatot vesznek". A telefon kicsöng. A nőstény rámnéz. Én a döbbenettől elkerekedett szemekkel nézek vissza rá. Elejtem a telefont. Kezem a fülem magasságában marad. Nem tűnik fel, hogy eltűnt belőle a BlackBarry súlya. - Oké, mostmár tényleg állítsd le magad, vagy felképellek! Nézd.... Rosie, baszdmeg, a ruhád! - korholom, de úgy tűnik, ő süket már erre a világra. Vagy csak rám? Nem értem. A ruhái közben hangos reccsenéssel szakadnak le testéről. A vadállat fenyegetőn (gyilkosan?) morogva tör előle. Kúszva hátrálok el tőle, szemem a vadállat tekintetét kutatja. Keresem Rosie-t, de mindhiába. Ő már nincs itt. Tudom, és érzem. Semmi, a nőstényre jellemző kecsesség vagy kellem nincs a véreb mozdulataiban, ahogy felém mozdul, és rám veti magát. Hanyatt terülök a nedves erdei avaron, s még időben emelem kezeimet, hogy fejének kélt oldalán markoljak a bundájába. Gonosz, romlott tekintete egy röpke pillanatra rabul ejti az enyémet, de ebben a pillanatban egy úttal a saját dögömet is vissza kell tartanom. Móresere akarja tanítani a kis szukát, amiért idősebb, és nála erősebb farkasra mert támadni. Becsukok egy tömör rézajtót a rohadékra, mert nem fair, hogy pont most akarja ezt játszani, de aztán már emelem a lábaimat is, és nagyot rúgok a nősténybe. Bundája még a markomban van a feje mellett két oldalon, így a rúgás erejétől egy relatíve szép félkörívet ír le felettem a levegőben, és a puha avarba csattan a fejem felett. (Hacsak nem korrigált a mozdulat közben.) Talpon vagyok egy pillanat alatt. Jobb mutatóujjamat figyelmeztetőn tartom ki a nőstény felé. - Ha még egyszer nekem jössz... - nem fejezem be. Mert akkor mi lesz? "A szart is kiverem belőle?" Ugyan már... Nem fogom bántani, legfeljebb csak védekezek majd, amit ő ugye most még nem tudhat, de minden bizonnyal nem is érdekli már.
//Hogy felvette-e Jesse a telefont, azt majd ti eldöntitek. Úgyse tud segíteni, legfeljebb fültanúja lesz a dolognak. Vagy bekapcsol a hangposta, és jobb napokon még visszajátsszuk *-* //
Sűrű, nyúlós sötétség vesz körül. Ez meg mégis mi a franc? Egyáltalán hol vagyok? Szeretnék megszólalni, kiáltani, de nem megy. Egyszerűen nem megy. Már nem érzem, hogy fájna, csak lebegek. De mégis, hol? Hová lett az erdő, Tamara, a hátizsák, a kiiktatott csapdák? És egyáltalán hová lettem én? Üresnek érzem magam, a farkasom sem érzem. Hm. Utoljára nem is tudom mikor voltam ennyire üres, ennyire magányos, ennyire elveszett... Nem érzem a testem, és mást sem. Úristen, lehet már nem is élek??? De mégis, hogy a fenébe történhetett ez? Az egyik pillanatban még medvecsapdákra vadásztunk, kislányos izgalommal vártam az estét, a kirándulást, a beszélgetést, a csajos összeröffenést. Most pedig azt sem tudom hol vagyok, hogy kerültem ide, és vajon örökre itt maradok?
Csak lassan fogatom körbe a fejem. Előbb kiélvezek minden lélegzetvételt. Hallom a másik nőstény hangjában a kétségbeesést. Aggódik érte. Ugyan, nincs semmi baja, jó helyen van ott, ahol van. Nem kell ő ide most. Mindig csak vadakkal etet, a hím maradékával, semmi mást nem ad. Hülyeliba? Találó! De még mennyire, hogy az. Ruhák? Milyen ruhák? Nekem nincs szükségem ruhákra! A nőstényre morgok, vicsorgok. Itt az ideje, hogy valami nagyobb vadat kapjak, mint egy őzsuta. A vére kell. A fémes-sós, édes íz a pofámban, a fogaim között. Leengedem a mellkasom, hátracsapom a füleim. A szőr felborzolódik a hátamon. Kisebb vagyok, mint a legtöbb farkas, mert ő is kisebb a legtöbbeknél. De ez nem hátrány. Nem félek. Érzem, ahogy a vérem hajt, az erő oda-vissza futkos az izmaimban. Nem várok tovább. Nem gondolkozom. Elrugaszkodok. Támadok. Együtt puffanunk a hideg, nedves földön. Hangosan csattanva záródik össze az állkapcsom. De csak a semmit, a levegőt harapom. A nőstény kezei a pofámat tartják. A feje mellett kétoldalt támaszkodom meg a mellső mancsaimmal. A következő pillanatban pedig már ívesen repülök. Ó, az a nyamvadt, fekete hím! Hogy nem volt képes mást tenni, mint visszafogni, óvni őt! Tanítania kellett volna, edzeni, képezni... Ahogy elenged a másik farkas keze, talpra ugrom és megrázom a pofámat, hogy aztán újra rávillantsam résnyire szűkült szemeimet. Mélyről jövő morgást hallatok. "Ha még egyszer..." ó igen. Még egyszer, vagy kétszer, vagy akárhányszor. Lassan lépek előre, kissé oldalt. Az ujját figyelem. Előbb az egyik mancsom teszem puhán a nedves avarra, ahogy elindulok. Aztán a másikat. A fejem lejjebb eresztem. Felfelé nézek. Figyelek. Mozgásommal egy körívet kezdek lerajzolni a nőstény körül. Várok. Még egy lépés előre, aztán még egy. Megállok, és megint nekirugaszkodok. A torkára vágyom. Minden erőmmel azon vagyok, hogy megint a földre taszítsam. Hogy feltépjem a bőrét, a húsát. Valahol a távolban lövés hangja és kiáltozás hallatszik, de nem veszek róla tudomást. A nőstény itt van előttem, ő érdekel.
Rosie süket és vak a külvilágra, pont ahogyan sejtettem. Őrült vörös tekintetében olyan izzó gyűlöletet látok, amit nem tudok hová tenni. Ez a csupa szív, mindig vidám, harsány, és a szó pozitív értelmében véve: bolond lány úgy néz rám, mintha a legrosszabb ellensége lennék. - Rose... nem akarlak bántani. - szinte könyörgök neki, miközben már mindketten talpra ugrottunk, és rájövök, hogy megint támadni készül. A farkasom a réz ajtót rázza amit nemrég az orrára csaptam. Ki akar törni, megtenni azt amit én nem merek. Pedig az ő unszolása nélkül is egyre nagyobb hajlandóságot mutatnék arra... de nem, legyen akármilyen rossz és megalomániás természetem, (amit most megsért a nőstény, de mocskosul ám), nem fogom megölni őt. Legfeljebb hülyére verem aztán kiköpöm a szálloda elé, hogy kezdjen vele a falkája amit akar, nem az én felelősségem. Csak az alkalmazottam, nem? Egy olyan személy, aki pótolható. Vagyis így kellene gondolni rá. De nem, az együttérző, empatikus, hülye-picsa-vagyok Tamara megint csak odázza a dolgot, és máris kész egy újabb lehetőséget adni ennek az eszement szukának. A nőstényre jellemző kecsességnek nyoma sincs a mozdulataiban. Úgy ír le egy félkört körülöttem, mint egy vérszomjas, kiéhezett ragadozó. Nem hagyom, hogy a hátam mögé kerüljön. Amikor ő írja tovább a kör ívét, én is követem a mozdulatot. Valahol én is érzékelem, hogy néhány ember (az orvvadászok?) közelednek. Harsognak vidáman, mintha egyikük egy jó viccet mesélt volna. - Oké aranyom... Látom, nem tiszta a kép, szóval felhomályosítalak. - hangomból süt a megvetés. Lehet, hogy Rose tudathasadásos, ami megmagyarázza a viselkedését, de felőlem legyen akármilyen bájos a másik énje, én ezt a szukát itt mélyen megvetem. Ezt kell tennem. Ilyen a természetem. - ... erősebb és idősebb vagyok nálad. Ha nekem jössz, szájbaruglak. De van ott pár védtelen ember miért nem azokkal szarakodsz, he? - gúnyolódom, és szívesen megforgatnám a szemeimet is, hogy sértőbb, lekezelőbb legyen minden amit mondtam, de tudom, hogy egy pillanatra se vehetem le tekintetemet a szukáról. És milyen jól tettem! A kis görcs elrugaszkodik a földtől, és támad. ~Baszdmeg~ Már mocskosul dühös vagyok. Amit a nő csinál az több mint vérlázító. Több, mint pofátlan. A pillanat tört része alatt nyúlnak hosszú karmok körmeim helyén, így keverek le egy akkora pofont a szukának, hogy az avarba vágódjon saját és immár az a tenyerem kölcsönözte lendülettel is. Szinte azonnal ömleni kezd belőle a vér ott ahol felhasítottam bőrét. Nem várom meg, hogy talpra ugorjon, azonnal mozdulok. Jobb lábamról a balra helyezem a súlypontomat, nagy lendületet veszek, és beváltva ígéretemet: a szuka arcába rúgok acélbetétes túrabakancsommal. A nőstény teste jó eséllyel megemelkedik és az első útjába eső fa törzsének csapódik, hiszen a farkasom erejével rúgtam meg. Ha így történt, akkor elégedettséggel tölt el a szuka csontjainak ropogása, és erőt veszek magamon, nehogy ennél tovább menjek. Nem akarom bántani. Illetve a muszáj-nál nem jobban. Tekintetemet le nem venném a nőstényről, de a szemem sarkából feltűnik a mozgás. Immár nem csak mi érzékeljük az orvvadászokat, ők is látnak és hallanak bennünket. ~Nah ebből mi lesz? ~
Vajon tényleg vége az életemnek? Ez lenne a túlvilág? Hát mit ne mondjak nem valami nagy szám... Tökre nem érzek semmit, nem látok semmit, és teljesen tehetetlen vagyok. De legalább az eszem megvan, még ha csak képletesen is... Emlékszem kiskoromban anyám mennyit ijesztgetett a pokollal, ha rosszalkodtam. Mert a rossz kislányok oda jutnak... figyelembe véve azt, hogy ez a fenyegetés akkor hangozott el, ha összetörtem valamit, vagy későn értem vissza a latin órára, akkor vajon hová jutnak a rossz nagylányok? Mert Madame Giselle és Vörös Pipacs után azt hiszem valami rosszabbat érdemeltem volna, mint amivel anyám fenyegetett. Lehet, hogy ez az? Ilyen amikor az embert még a pokol sem fogadja be? Lebeg a semmiben??? Magányosan, egyedül és tehetetlenül... de vajon meddig? És egyáltalán számít még valamit az idő? És különben is mikor lettem én ennyire filozofikus? Furcsa dolgokat művel az ember lányával ha egyszer csak a fene nagy sötétségben találja magát valahol. Nem mintha nem lenne elég fura maga a tény, ahol van...
Nem akar bántani? De édes! Hát akkor ebben nem nagyon értünk egyet, mert én most épp nem pillecukrot, vagy kolbászkát akarok vele sütögetni. Pillecukor. Ez is csak ennek a libának juthat eszébe! Minek néz ez engem? Valamiféle tüncimüci anyámkínjának? Farkas vagyok! Még, hogy pillecukor! Nekem??!! Tanult volna meg a feketétől rendesen vadászni, élvezni, ahogy az adrenalin, az erő, a vadászösztön áramlik bennünk! Hagyott volna szabadon rohanni, az állkapcsomat mélyen a még lélegző vad húsába mélyeszteni... De neeem... neki a hím vadászik! NEKEM, a hím vadászik! Ó, hogy felhomályosít?! Ajj, de kedves! Hogy oda ne rohanjak! Ja, várjunk csak! De, mégiscsak oda fogok rohanni... Hogy erősebb? És idősebb? Na a vén szuka, de oda van már magától! Igen, fiatal vagyok, és életerős, harcra készen, akarva őt, szóval a leghalványabban sem izgat, hogy a nagymami mennyire van oda attól, hogy vénségesebb... A védtelen emberek pedig... nos még az is lehet, hogy a nőstény után ők jönnek. Milyen csodálatos is lesz! Annyi év elfojtás és elnyomás után van mit bepótolnom... Megint ugrom. Közben vicsorgok és kész vagyok átharapni a torkát, vagy más egyebét is. Minden porcikája jöhet! Mmmmm... Hangos puffanással ütközöm a keményre fagyott talajnak. Mi a retkes telibe b@szott jó k*rva isten történt? Érzem, ahogy a meleg vérem szépen csordogál végig rajtam. Nem fáj, csak rohadtul zavaró. Az ő vérének kellene folynia, nem az enyémnek! Mégis mi a rák történik? Éppen talpra ugranék, amikor újra tompa csapódást hallat... az én testem. De előtte még halottam, ahogy törtek a csontok a pofámban. A kibeb@szott redvás életbe már! Mégis minek néz ez engem, valami hajigálni való plüssdögnek? A csontok elkezdenek összeforrni, nem érzem, tudom. Bár így is beletelik majd pár napba mire helyre jövök. Ha tudnék, akkor most grimaszolnék egyet. Ő még sosem törte el semmimet és a fekete sem. Furcsa, azt hittem ez fáj. Fájnia kellene. De mégsem érzem. Nem érzek semmit, csak a dühöt, ami vörös ködként kúszik be az agyam minden rejtett kis zugába. Talpra állok. Várok. Még mindig csöpög a vérem, vörös cseppekkel megfestve az havas avart alattam. Oldalra fordítom kissé a fejem, de közben nem veszítem szem elől a nőstényt és a karmait, amikkel végigszántotta a képemet. No lám-lám. Hát micsoda meglepetés! Van desszert is! Megmozgatom a pofám, hogy egyáltalán egyben van-e még, vagy sem. Egyben. Remek. A szuka erős, az emberek nem. Szomjazom a vérük után, de egyelőre csak az enyém csöpög. Nem gondolkozom, elrugaszkodom. De most nem a nőstény felé. A desszerttel kezdem. Alig telik el pár másodperc, már az újonnan érkező két ember előtt termek. Mondanám, hogy "Helló szépségeim", de ezt nyilván nem tudom megtenni. Egyikük lefagyva néz rám. Mi van, nem láttál még farkast picinyem? A másik a fegyverét fogja rám és lő...ne, ha tudna. Mire fellendíti a puskát, ami a kezében, a karja van az én pofámban. Ő visít. Én morgok. Megérzem a vérét. Mmmm...
//bocsi, hogy lenagymamiztalak és vénségeztelek //
Egy-egy gyors pillantással felmérem az embereket, akik puskáikat magasra emelve közelednek hozzánk, de ennél jobban nem tudom még megfigyelni őket, mert a gondolataimat, a tekintetemet leköti ez a vad és zabolátlan nőstény. Oda kell figyelnem rá, mert ezek után egy szemernyi kétségem sincs afelől, hogy amint esélye lesz rá, szemrebbenés nélkül hasítja fel a torkomat. Összeszorul a szívem, ahogy eszembe jut Rosie... Miért nem mondta el, hogy beteg? Nincs doktori címem, mert nem végeztem el a pszicho-egyetemet, de segíthettem volna. Örömmel tettem volna, a kurva életbe már! Haragszom rá azért is, mert így jött el dolgozni nap mint nap az én Upperembe. Hogy volt mersze kockára tenni annyi ember életét? Baszd meg Rosie... Az emberek közelednek, és fura, de engem kérdeznek meg arról, hogy jól vagyok-e, holott a farkas pofájából ömlik a vér. Meglepetten vonom fel a szemöldökeimet, de a "ugye csak viccelsz?" tekintetem nem feléjük, hanem a nőstény felé mutatom. Feltartom egyik kezemet, és intő jellel állítom le a közeledő orvvadászokat, miközben a nőstény farkassal szemezek, mintha én lennék az a kibaszott kutyasuttogó a tévéből, csak valamivel nőiesebb. Lényem egy része perverz örömet érez amiért egy mozdulattal nemhogy megállítottam négy férfit, de rákényszerítettem őket arra is, hogy hátráljanak egy lépést. Az egyik egy csodálattal teli "Ó"-t lehel halkan, de nem tudom, hogy ez nekem szól-e vagy a farkasnak. Szerintem a nőstény figyelemre méltóbb ezzel az egzotikus bundával, de nah... Megint felgyorsulnak az események, amint a nőstény újra elrugaszkodik a talajtól, de ez úttal nem felém indul meg, hanem (az én korábbi tanácsomra?) az embereknek indul meg. Nincs sok esélyük eltalálni a fürge, és az átlagos farkasoknál jóval gyorsabb nőstényt, de az egyik fegyver mégis elsül. Eddig figyeltem az eseményeket, eztán már én is csatlakozom. Egy laza mozdulattal kitekerem a puskát a másik fegyveres kezéből, és messzire elhajítom. Immár csak két, balta szerű eszközt szorongató ember maradt, és a harmadik, akit a földre löktem, miután elvettem tőle a puskát. Nem tudom mit tegyek. Fegyverezzem le a többit is? Én ma nem fogok ölni, ha nem muszáj, mert Rosie eszével együtt elúszott a parti hangulat is. De vajon helyénvaló az, ha hagyom a nőstényt széttépni ezeket az embereket? Mert amilyen tűz ég azokban az eszelős vörös íriszekben, szerintem pontosan erre készül. Rosie meg tudna birkózni a bűntudatával? Az emberek ügyet se vetnek rám, a társukat próbálják menteni, én meg állok ott egy helyben, ledermedve, és nézem mint közelednek Rosie felé azokkal a baltákkal. Nem tudom mit tegyek. Akarok segíteni neki? És ha meg is tenném... mi garantálja, hogy visszakapom még Rosiet? - Ó, hogy rohadnál meg... Hülye, eszement, barom szuka vagy!- csak miután hangosan is kiejtettem a szavakat, akkor jövök rá hogy tulajdonképpen nem akartam. Mindegy is, mert senki nem figyel rám... Újra előre lendülök a farkasom gyorsaságával, kicsavarom a két baltát is az emberek kezéből még mielőtt kárt tennének benne, aztán ennyi... Kiszálltam. Én ebben nem leszek a nő cinkosa. Kihátrálok az emberek értetlen tekintete elől, úgy 5 méter távolba, aztán csak... nem tudom. Úgy nézek ki a fejemből.
Hallom a lövést és valami elsüvít mellettem, de nem foglalkozom vele. Fájdalmat nem érzek és továbbra is csak az újonnan érkező emberek kötik le minden gondolatomat. Eléjük toppanok és cselekszem. A pofámban érzem az egyikük karját, hallom az üvöltését, érzem a vérének sós ízét. Nem tépem le a karját, pedig szerettem volna, de ahogy lecsordul a torkomon a vörös testnedv, valahogy megtántorodom és már nem érzem szükségét annak, hogy tépjek és marcangoljak. Érzékelem, ahogyan a nőstény közben mozog és cselekszik, feltűnik még két fickó, most már négyen vannak. Nem eresztem el a férfi karját, erősen szorítom össze rajta az állkapcsomat. A fickó még mindig ordít, mire a többi elindul felénk. Minek? Mégis mit akarnak? Komolyan azt hiszik, hogy tehetnek bármit is? Vörös tekintetem rájuk tapad, figyelem őket és újabb korty vér folyik le a torkomon a pofámban lévő fickó karjából. Lassan fújtatok. A nőstény megint mozdul és elveszi a kezükben tartott micsodákat. Ó milyen kis kedves! Hogy oda ne rohanjak mindjárt! Mordulok egyet és megint arra a pasasra figyelek, akinek a karja még mindig az állkapcsomban van. Arra készülök, hogy végre befejezem, amit elkezdtem, de fájdalom hasít a pofámba. Mégis mi a rák ez? Mi a jó fészkes fene történik már?
Egész megnyugtató érzés ez a lebegés. Valójában sosem foglalkoztam azzal, hogy mi lesz, ha majd egyszer nem leszek, de meg kell mondjam, ha előre tudom, hogy ez ilyen kényelmes, akkor még annyit sem aggódom miatta, mint eddig. Na nem mintha eddig túl sokat aggódtam volna. Semmit sem érzek, csak úgy vagyok. Vagy éppenséggel lehet, hogy pont nem vagyok. Jaj, azt hiszem kezdek belegabalyodni a saját gondolataimba... Furcsa. Vagyis... várjunk csak! Mi ez? Mégis mi a jó franc ez? Eddig nem éreztem semmit, de most meg mintha fájna az arcom. És azt hiszem valahol a csípőm tájéka is. A pofim ég és sajog. És mintha egyre jobban érezném. Mégsem a túlvilágon vagyok? Lehet, hogy ez csak valami vicc volt? Mégis mi a jó eget flashelek? Valami húz. Valami baromira húz, és ez baromira nem tetszik! Mégis hová készül magával rántani és mégis micsoda??? Eddig nem éreztem semmit, még magamat sem, most pedig fáj, zsibbad, bizsereg, húzódik, és el akar innen marni, innen a nyúlós, sűrű sötétségből. Fény villan. Nem éles, de fény. Mégis mi a jó....???
Enged az állkapcsom szorítása. A kar kicsúszik a fogaim közül, a férfi összeesik, de nem érdekel. Meg kell támaszkodjak mind a négy mancsomon, mert ez így valahogy nagyon nem lesz jó. Megrázom a fejem. Ó, hogy ez mekkora egy kib@szottul rossz ötlet volt! Fáj. Rohadtul fáj. Kinyitom a szemeimet, amit az imént összeszorítottam és közbenézek. Nem sokat látok. Talán a nőstényen akadnak meg a szemeim, talán nem. Nem tudom. A vörös színbe, ami a tekintetem helyén van, mintha olvadt arany vegyülne, de csak lassan. Hátrébb lépek egyet. Még egyet. Halkan morgok. Mi történik. Érzem őt. Itt van valahol, már nem olyan messze, mint eddig. Megint vissza fog zárni. Megint a fekete hímnek fogok engedelmeskedni... Ó a fekete hím... Eszembe jut, abbahagyom a morgást. Hiányzik. Ő sosem bántott, csak óvott, féltett, ahogyan őt is. Még egy lépést hátrálok. Pokolian kezd fájni a képem. De hát, hogyan? Eddig nem volt semmi gond. Mi történik? Valami mozgást érzékelek jobbról. Lassan fordítom arra fejem. Az egyik ipse mozdult. Szorongat valamit a kezében, de nem látom, hogy mit. Talán még ő sem döntötte el, hogy használni akarja-e, vagy sem. Érzem, hogy fél, hogy retteg, de nem akarja megvárni, hogy mi lesz ennek az éjszakának a vége. A szemeibe fúrom a saját tekintetem. Halkan fújtatok és morgok. A képem egyre inkább ég és zsibbad, a fájdalom úgy folyik szét az arcomban, ahogy a vér az erekben. Még várok. Kell egy szempillantásnyi idő még, hogy összeszedjem magam. A fickó azonban máshogy gondolja. Előre lendül, még fel is kiált, mintha attól bátrabb, vagy félelmetesebb lenne. Egyetlen mozdulattal ugrom felé. Lendíti a karját - amiben, most kiderül, egy vadászkést szorongatott - és felém vág vele. Én azonban könnyedén térek ki a lendülete elől és kerülök mögé. A hátának ugrom és a karmaimmal szántok végig a hátán, széttépve a kabátját, a felsőt, amit alatta viselt, a bőrét és a húsát, könnyedén törve el a gerincét. Meleg vére buggyan ki annyi csíkban, ahány karmom mélyesztettem bele. Lassan esik térdre, aztán borul képpel előre az avarba. Minden a pillanat tört része alatt történik. A két másik vadorzó előbb csak figyeli az eseményt. Egyikük futásnak ered, menekülne. A másikuk ezzel együtt az ellenkező irányba, a másik nőstény felé lendül. Nem tudom, hogy van-e nála fegyver, de nem is érdekel, mivel nem felém tart. Egy utolsó hörgéssel feladja az előttem heverő test a földi létet. Tudom, hogy már nem él. Élettelen földi maradványának a látványa már nem érdekel olyan intenzitással, mint korábban érdekelt volna a mai este folyamán. A vérszag betölti az orromat, a másik fickó vérének ízét még a pofámban érzem, de már nem akarok belőle többet. Előre lendülnék a szaladó fickó után, de a lábaim nem úgy akarnak engedelmeskedni, ahogy én akarom. Mintha remegne mindenem. A mancsaimat nézem és valóban reszketek. De mégis mi a jó francért? Fejemet a másik nőstény felé fordítom. A szemeim már inkább arany színűek, semmint vörösek. Egyre jobban lüktet a képem, ha emberi formámban lennék, már könny szaladt volna a szemeimbe a fájdalomtól. Lassan kúszik egy gondolat a fejembe... Tamara?
Hogy kerülök ide? És miért vagyok farkas? És miért érzek fémes-sós ízt a számban? És ki ez, aki itt fekszik előttem? Mi a jó fészkes fene történt? És mitől fáj ennyire az arcom? És miért támad az a fickó Tamara-ra? Előre lendülök, hogy a másik nősténynek segítsek. Nem feltételezem, hogy egyedül ne bírna el egy emberrel, de most ilyesmin nem is gondolkozom, csupán csak azt látom, hogy a fickó rátámad. Mielőtt azonban odaérnék - tulajdonképpen alig sikerült előre mozdulnom - minden erő kiszalad az izmaimból és hangos puffanással bukom az avarba. A fájdalomtól halkan felnyüszítek és innen nézem, hogy mi történik körülöttem. Próbálok erőt gyűjteni, hogy talpra álljak újra.
Elképzelésem sincs arról, hogy mi teszi, de valami nagyon lassan elkezd változni a nőstényben. Ha elég elvont lennék hozzá, "a vér teszi" következtetést vonnám le mindebből. Nem hiszem, hogy a vérontásnak bármi köze van Rosie elmezavarához (avagy kitisztulásához), de tény, hogy egyre... nem is tudom (normálisabb?) a pólusaiból áradó energia. Az emberek nekem kezdenek kiabálni tehetetlen dühükben (jóformán meg se hallom), miközben a nőstény már a második társukra veti rá magát. Az orvvadászok Rosie fejét, hátát ütik ököllel, az oldalába, a pofájába rúgnak, hogy engedje el bajtársukat. A nőstény mintha nem is érzékelné, bár van egy pillanat amikor meginog, és vele együtt az én elhatározásom is. Nem akartam belemászni ebbe. Nem akartam részese lenni a szuka féktelen tombolásának, de amikor rámnéz, és a szeme már olvadt arany... képtelen vagyok így itt hagyni. Pedig egy részem azt akarta, arról győzködött, hogy hagyjam itt sorsára a szukát... Ugyanakkor azt is figyelembe kell vennem (immár egy hulla mellékletében), hogy ezek az emberek nem csak a farkast látták itt, hanem engem is. Hamarosan kijön az az újságcikk a képemmel együtt. Ha felismernek, és elterjed a hírem a városban, akkor előbb-utóbb megint elő fognak venni őrzők. Ki tudja most mit varrnak a nyakamba... elég öntörvényű népek azok. Szóval akármennyire húz a szívem vissza inkább az otthonom csöndes, egyhangú magányába, mégis maradok. Maradok Rosie-ért, mert felelősséggel tartozok érte. És maradok az emberek miatt is, mert mindnek meg kell halnia. Nem azért, mert gonoszak... mit érdekel engem néhány csapda az erdőben?! Azért kell pusztulniuk, mert láttak minket, az egyikük meghalt (Rosie éppen most végez a másodikkal), szóval a lehető legrosszabb helyen voltak az arra legalkalmatlanabb időpontban. Valahol azért sajnálom, hogy így kell történnie. Szánom azt az embert is, aki okosan futásnak ered a veszedelem elől, és aki után egy pillanat tört része alatt megeredek. Hátulról nyúlok az álla alá, és rántok egyet rajta, hogy kitekeredik a nyaka. A csigolyái hangosan reccsennek, a tete pedig élettelenül hull a földre. Visszafordulok. Van még egy. Még éppen elkapom az ember tekintetét, aki rátalált az egyik fegyverre és éppen kibiztosítja azt. A szemében rettegés ül, sokk, és minden ízében remeg. Tanácstalan. Látom az arcára kiült kétségeket, amiért nem tudja eldönteni, hogy engem vagy a felé lépkedő, immár reszkető farkas lője le. Rosie ájultan borul az avarba, és ebben a pillanatban az ember döntése is megszületik. Tekintetem vörösre vált ahogy a farkasom erejével, gyorsaságával, ügyességével termek az ember előtt. Remegő ujja a ravaszon, amitől félelem gyúl a szívemben. Nem akarok meghalni... Egy részem kétségbeesett könyörgésbe kezdene az életemért, egy másik pedig küzdene, hiszen ez csak egy ember, akit játszi könnyedséggel kicsinálhatok a nélkül, hogy egy kicsit is magasabbra szökne a vérnyomásom. Az utóbbira hallgatok. Ráfogok a puska végére, a fegyver elsül miközben kitekerem a kezéből, de éppen hogy nem talál el. Ha kicsit lassabb vagyok... Fordítok egyet a puskán, most én szegezem az emberre... Szemeiben kétségbeesett könnyek gyűlnek, hangja könyörgőre vált az életéért, nekem pedig csak viszket és viszket az ujjam a ravaszon... - Eredj. - biccentek abba az irányból amerről jött, és hátrálok még egy lépést, hogy nyomatékot adjak a szó jelentésének "szabadon távozhatsz". Az ember arca hálásan átszellemül, bár szerintem ő ennek nem volt tudatában. Aztán nekiiramodik... Én még várok egy keveset míg olyan mesze ér, hogy éppen csak ki tudjam venni alakját az egyre sötétedő erdőben, aztán felemelem a puskát, tusa a vállamhoz szorul, könyököm oldalt a csípőcsontomra helyezem, hogy testem támaszát használva biztosabban célozzak, végül bemérem a tarkóját és lelövöm... A puska nagyot rúg a vállamba, de közel sem olyan fájdalmas, mint amennyire megérdemlem. Bosszúsan, csalódottan szentségelek miközben visszafordulok a nőstényhez. Ennek nem így kellett volna történnie. Most félpucéran, francia bugyiban, és full részegen kellene táncolnunk egy kisebb tábortűz körül... e helyett megöltünk négy embert... A nőstényhez lépek, már én is remegek. A sokktól, vagy a megkönnyebbüléstől, hogy újra Rosie tekintetét látom, és az ő energiáit érzem, azt nem tudom. - Feküdj le. Fújd ki magad, harcos. - próbálom nyugtatni, ha még mindig fel akar kelni, és jómagam is letelepedek mellé az avarba. Török ülésbe helyezkedek, a nőstény fejét pedig az ölembe vonom ha hagyja. Szórakozottan simítok bele a bundájába valahol a füle mögött, azon a ponton ahol tudom, hogy még jól is esik. - Lesz miről beszélgetnünk. De most pihenj egyet. Ha elég erős leszel, hazaviszlek a Te Jesse-dhez.
Az ütlegelést valahol érzékelem, de csak halványan. Azaz a halványból egyre inkább, de most jobban érdekel az a fickó, aki a késsel támadt, így én vele vagyok elfoglalva. Ahogy végeztem vele és remegve keresem Tamara-t, látom, hogy az elszaladó fickó után ered és a nyakát töri. Tétova lépéseim után én az avarban fekszem. Nem veszítem el a tudatomat - még épp, hogy csak most tért vissza - hanem innen figyelem, hogy ezután mi történik. Hallom és látom is a lövést, ezzel már négyre nőtt a halottak száma körülöttünk. Négy halott. Még nem öltem embert. Segítettem már Jessenek, nem is egyszer a munkája, az életünk során. Láttam már, ahogy egy ember, vagy egy farkas kileheli a lelkét, de még sosem végeztem senkivel. Csak az rémlik, amelyiknek a hátát téptem fel. Gondolom az első hullával Tamara végezhetett, mert én nem emlékszem, hogy én tettem volna. Engedelmeskedem a lány szavainak és visszahuppanok az avarba. Egyre jobban fáj a képem, a csípőm, a hátamban is érzem ezt az utált érzést és talán a lábaimban is. Zihálva hagyom magam, próbálok erőt gyűjteni és gyógyulni. Fejem a nőstény ölébe hajtom, engedve neki és halkan nyüszítek fel. Kicsit a fájdalomtól, kicsit pedig attól, mert ez így most jó. Az egyik mellső mancsom is félig Tamara lábára helyezem. Lehunyt szemekkel élvezem a simítását a fülem mögött. Tényleg lesz miről beszélnünk, például arról, hogy mégis mi a fészkes fene történt? Az utolsó emlékem, hogy elindultunk sátort verni, miután kiiktattunk két medvecsapdát. Jesse... ilyen nagyon szerintem még egyszer sem hiányzott, mint most. De most nem tudok gondolkozni rajta, a hiányán, vagy azon, hogy mi történt itt. Fáradt vagyok, és a testem nem úgy akar reagálni, ahogyan azt én szeretném. Ott maradok Tamara ölében, teljesen rábízva magamat. Nincs bennem félelem, kedvelem a nőstényt és bízom benne. Nem adott okot arra, hogy ne így tegyek. Lecsukva tartom a szemeimet és hagyom, hogy a testem gyógyuljon.
Talán elaludtam, talán elájultam, nem tudom. Mikor újra kinyitom a szemeimet, már korom sötét van. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, hogy kevés, vagy sok. Egy biztos, a fájdalom megmaradt, de legalább az erőm kezd visszamászni a tagjaimba. Most már azt hiszem képes leszek emberi alakot ölteni. Szusszanok egy nagyot. Aztán erőt veszek magamon és visszabújok az emberi formámba. Fogalmam sincs, hogyan nézhetek ki, de azt sejtem, hogy nem túl jól. Felülök lassan és Tamara-ra nézek. Nem zavar, hogy nincs rajtam ruha, - a szégyenérzetet a testem miatt már rég kiölték belőlem - bár azt nem tudom, hogy leszakadtak rólam, vagy levettem őket. Nem emlékszem. Zavartan nézek körbe a vérfoltok és testek miatt. - Mi történt? - nehéz a szavakat formálnom, még ez is fájdalmas. Tovább forgolódom, négy halottat számolok össze. Jobb lapockámon most látszik a tulipán alakú billog égette heg. - Ki csinálta... ezt? - utalok kb. mindenre, a hullákra és a fejemre egyaránt. És közben rájövök, hogy még mindig hülye ötlet a szövegelés. A kezemmel óvatosan körbetapogatom az állam és az arcom. Fáj, és cseppet sem kellemes ahogyan és amit tapintok. Az alapján, amit a kezemmel érzek nagyon, nagyon szarul festhetek. - Hol vannak a cuccaim? - oké, ezt még muszáj volt megkérdeznem, mivel pucéran csak nem vonulhatok vissza a civilizációba. - Kib@szottul fájok. - állapítom még meg, aztán kussban maradok végre. Mert lassan tényleg csillagokat látok a fájdalomtól.
A nőstény nyugodtan (ellazulva?) hever az ölemben. Légzése egyenletessé vált, a szívverése is a fajtánkhoz mérten közel-normális ütemre csökkent. Szerintem elaludt. Megkönnyebbülök. Az idő múltával a zsibbadt remegés is kiáll a testemből, és kitisztul a valóság. Mosd döbbenek csak rá igazán, hogy konkrétan vérfürdőben fekszünk, hullák között, és hogy eddig olyan köd ült az agyamon, ami valószerűtlenné tette ezt az egészet. Mintha eddig itt se lettem volna. Rosie, az emberek... Egyszeriben beüt a felismerés, hogy megint kurva közel járt hozzám a halál (bár nem annyira, mint a nőstényhez.) és most fogalmam sincs hogyan kellene éreznem magam.
Egy óra múlva levonom a következtetést, hogy vége ennek az őrületnek, és már egyáltalán nem haragszom a nőstényre. Annyira békésen fekszik, szemhéjai meg-meg rebegnek álmában. Ki hinné, hogy ez a csupa-szív, abnormálisan optimista, boltkóros csaj ilyen mértékű kegyetlenségre is képes? Én már annál inkább, de én a farkasom minden apró molekulájában is vad és határozottan elcseszett vagyok. De Rose nem az. Ő túl jámbor ehhez.
Még egy óra, és újra az eszembe jut a kérdés, hogy vajon tisztában volt azzal, hogy beteg? Most még azt feltételezem, hogy igen. Elég idősek vagyunk már ahhoz, hogy felszínre bukjanak a rejtett, eltitkolt nyavalyáink is. Beszélnem kell Jesse-el. Neki tudnia kell, és ki is jár neki néhány ordas nagy pofon amiért így engedte el a nőt az emberek közé.
Már teljesen besötétedett mikor levettem a dzsekimet, és ráterítettem a farkasra. Most még nem érzi a hideget, de ha majd visszaalakul, mocskosul fázni fog. Nem mellesleg... elgémberedtem már itt egyhelyben, szóval kell az a kis mozgás nekem. Egy kis idő múlva Rosei mocorogni kezd, és lassan magához tér, és ezzel párhuzamosan nekem kezdi ólmos fáradtság nehezíteni a szemhéjaimat. Elnyomok egy ásítást amíg ő visszaalakul és ember lesz. Szemei értetlen szikrákat szórnak a sötétségbe, s míg a kérdéseivel bombáz, én felemelem a dzsekimet ami menet közben lecsúszott róla és felé tartom. Kedvem lenne elborulni az avarban és aludni reggelig. - Te történtél, Rosie. - felelek az első kérdésre álmosan, aztán ugrok a harmadikra azzal, hogy kinyújtom a karom és a cuccai irányába mutatok. - Fájhatsz is... Ami Te kaptál öregem... 'Am nem kérek bocsánatot amiért szájba rúgtalak, mert megérdemelted. - megvonom a vállamat. Én figyelmeztettem, hogy mi fog történni, ha újra nekem jön, szóval álmosan és elgyötörten, de szerintem valami "mosom kezeimet" félét csinálok éppen. - Majd otthon kikészülhetsz megint. Most fogd a cuccod és menjünk. Ugye tudsz járni? Őszintén szólva, akár én is összeszedhetném a cuccait, és segíthetnék neki járni is, de hacsak nem teljesen mozgásképtelen, akkor nem fogom megtenni. Elég erős és idős nőstények vagyunk, ami egyet jelent méltósággal. Szal "csináld magad" mozgalom van érvényben, amíg nem látom őt tényleg tehetetlennek.
Teljességgel értetlenül állok az előtt, amit Tamara mond és tudom, hogy ez most teljesen kiült az arcomra. De nem bánom, mivel a leghalványabb lila fogalmam sincs semmiről és nem igazán tudom értelmezni a nőstény szavait, mivel nem tudom mihez kötni, hová fűzni azokat. Összehúzom magamon a dzsekit, amit ide adott, és csak azután szólalok meg újra. - Nem értelek. Hogy érted azt, hogy én történtem? - fájdalmas beszélni, de nem érdekel, a kíváncsiságom nagyobb. Lehunyom a szemeimet és egy pillanatra felemelem a kezemet, jelezve, hogy gondolkozom és talán eszembe jut valami. - Az utolsó... a legeslegutolsó, ami rémlik, hogy sarkon fordultunk sátrat verni valahol. Aztán pedig... - próbálok erősen koncentrálni, de attól csak jobban fáj a fejem, szóval hamar feladom. -...aztán pedig nem rémlik semmi, csak, hogy itt ébredek az öledben. - fejezem be végül a mondatot és abbahagyom az agyalást, mielőtt még szétdurranna a buksim. Közben azért követtem a tekintetemmel, hogy hová mutat, ezért hamar meglelem a cuccaimat. Oké, akkor már csak össze kell őket szedni. Azonban a mozdulat közben - ami már arra irányult, hogy elinduljak a táskámért - megállok és Tamara-ra nézek, ismét egy kérdőjelet formálva arcom minden épnek mondható izmával. - Szájba rúgás és bocsánat? - hát eddig se értettem sokat, most pedig még kevésbé vagyok megvilágosodva. - Nem akarok nagyon hülyének tűnni, bár sejtem, hogy ezen már rég túl vagyok, de tényleg nem értek semmit. Nem emlékszem és fogalmam sincs miért rúgtál meg. Bár amennyire téged ismerlek, gondolom nem poénból lendítetted a lábad. És őszintén szólva most már baromira kíváncsi vagyok, hogy mi a franc történt? - a hangomban abszolút értetlenség cseng, és közben rájövök, ha még egy ilyen hosszúságú monológot adok elő, hangosan fogok nyüszíteni a fájdalomtól, amitől egyébként most sem állok messze. - Persze, tudok. - jelentem ki és közben már talpra is állok, de csak lassan, aztán elindulok a táskám felé. Mindenem baromira sajog, ami azt illeti. - Nem szándékozom kikészülni. Egyelőre csak próbálom összekaparni az agyam minden működő morzsáját, hogy megértsem azt, ami most még teljesen homály. - jegyzem meg, miközben felveszem a táskámat, aminek elszakadtak a pántjai. Felszisszenek néha, de csak halkan. Nem vagyok nyámnyila, vagyis nem tudom, hogy az vagyok-e, ennyire cefetül azt hiszem utoljára azon az éjszakán éreztem magam, amikor Jesse megharapott. Nem éppen kellemes emlékek öntik el az elmémet, ezért minden erőmmel próbálok arra gondolni, hogy nem fájok annyira, mint amennyire valójában igen.
Minden feltett kérdéssel egyre inkább eluralkodik rajtam az a nehéz fáradtság, így legfeljebb csak a halántékomat, a szemeimet dörzsölöm, de érdemben nem tudok válaszolni a nőstény kérdéseire. Ehhez nyugalom kell, meg ép elme, nekem meg történetesen egyik sincs ebben a pillanatban. Nem csak ő van összezavarodva ám. Én például azt nem értem, hogy mi a fene ütött belém, amitől ennyire leterhelt szellemileg ez a... jelenség. Embert öltem már korábban is. Szemrebbenés nélkül, ami azt illeti, és egy halvány karcolás sincs rajtam ez úttal, mégis remegtem, mintha életemben először láttam volna ilyesmit, meg zsong a fejem, most meg gyilkol ez a fáradtság is. Puhány leszek, vagy mi? Eltunyul az ember itt Alaszkában. Talán elfogadom egy ismerősöm meghívását Olaszországba. Tényleg itt az ideje egy kis pihenésnek, mert amennyire én tudom, lassan már másfél éve sorvadozok itt. Már kiakadok egy emberöléstől, ez mekkora durva! - Majd később Rosie. Most... most nincs erőm megvitatni veled ezt. - Dörzsölöm újra a halántékomat, míg ő a hátizsákkal bíbelődik. Érzem azt az enyhe nyomást a fejemben, ami rohadt erős fejfájást jósol meg nekem így előre is. Gyakran szokott fájni, bár inkább csak idegesít, mintsem kínlódást okozna. A nőstény elkészült, és amiért tud járni, újfent elhatározom, hogy nem fogok segíteni neki ebben. De ha már kész van, akkor én is felkelek. Ahogy hátra húz a testem, rájövök, hogy az én táskám mindvégig a hátamon volt. Nyilván nem végig, mert a dzsekimet odaadtam Rosie-nak, de aztán megint felvettem? Én is tudathasadásos vagyok, mert erre abszolút nem emlékeztem. Apropó tudathasadás... - Beszélnem kell a vőlegényeddel. Kapnom kell egy képet a betegségedről mielőtt visszaengedlek dolgozni. Ha az Upperben megy el így az eszed... Remélem megérted, hogy nem kockáztathatok. - fejcsóválva hajolok a mobilomért, aztán jelentem tisztelettel: én is útra készen állok. - Haza viszlek.
//Szerintem akkor ez itt most ennyi Ha Aurora nem ír zárót, akkor várjuk meg Jesse-t és vele együtt afterpartyzunk. Mit szólsz hozzá? //
Hogy mégis, hogy a kénköves pokolba kerültem erre az isten háta mögötti helyre? Nos, az egész egy ócska, gyerekes kis fogadásnak indult, amit nem hagyhattam ki. Ó, már mégis, hogy az anyámba tettem volna, pont én? Élvezet a srácokkal fogadni, az pedig még kielégítőbb, amikor meglátom, hogy milyen elképedt pofát vágnak akkor, amikor megtudják, hogy nyertem. Valamelyik nap -az egyik kocsmában-, Juan fülébe jutott, hogy ezen a területen nem rég a rendőrség megtalálta egy eltűnt turista felismerhetetlenségig szétmarcangolt hulláját. A pláne azonban az, hogy miközben próbálták a lehető legbiztosabb módon elszállítani a maradványokat, valami igen csak fontos dolgot -ami segítheti őket a nyomozásban és ami szegény páráé volt-, elhagytak. Azt azonban még Juanék sem tudták kideríteni biztosra, hogy mi volt. Volt már szó fényképezőgépről, telefonról... Na, de mindegy is! Nem bűnügyi nyomozó vagyok, hogy nekem kelljen rájönnöm arra, hogy miért segíthet nekik egy ilyen elektronikai kütyü. Nekem ez esetben csak annyi a dolgom, hogy a nyomozók előtt találjam meg a ketyerét, és ezzel megnyerjem a fogadást, ami Josh kéthavi fizetését jelenti. Ha már máshogy nem tudok lóvéhoz jutni, legalább így! Már csak azt kéne kitalálnom, hogy merre induljak el, na és persze az se lenne hátrány, ha sötétedés előtt kikeverednék ebből a földi pokolból, ahol minden tele van csapdákkal. Mekkora szívás lehet annak a szegény dögnek, aki itt változik át! Jó esélyekkel nem éli meg a másnap reggelt egy ilyen "aknamezőn". -Csak koncentrálj... - Sziszegem magam elé, és a következő egy métert lábujjhegyen járva teszem meg, minden egyes apró kis rezdülésre -még a saját magam által előidézett neszezésekre is-, felkapva a fejem. Elvégre, nem árt, ha az ember egy ilyen helyen odafigyel arra, hogy hova lép, és hogy kivel találkozik össze. Nem akarok farkasszemet nézni egy ezüstgolyóval tele töltött puskával, és egy tőlem jóval idősebb ordassal sem. Hirtelen azt se tudom, hogy melyik lenne a szarabb. -Figyelj hova lépsz! Ha itt megdöglessz, soha a büdös életben nem talál rád senki... - Magyarázok magamnak, mint valami megveszekedett utolsó idióta, aztán bumm, egy eget rengető fájdalmas sikoly és a következő percekben már azon kapom magam, hogy a seggemre huppanva ülök , és próbálom behatárolni a fájdalmat, amit egyenlőre még nem érzékel a testem a túlzott adrenalin áradatnak köszönhetően. -Nemigaznemigaznemigaz! - Kapdosom a levegőt zihálva, aminek köszönhetően a mellkasom a normálisnál sokkal gyorsabban emelkedik és a süllyed. Nem túl fényesek a kilátásaim! Lassan rám esteledik, a bokám éppen az előbb kapott egy ódivatú bokaláncot, egy, a vadaknak szánt csapda személyében, ráadásul tisztán érzem, hogy közeledik valaki.
Ma este igazából csak azt terveztem, hogy teszek egy nagyobb, afféle ellenőrző körutat a területünkön és aztán szépen hazamegyek. Ez a hátránya annak, ha a farkas lánya nem a Farkaslakban lakik a többiekkel… kicsit messzebb vár az otthon. Ettől függetlenül azonban szívesen jártam körül a terepet, hogy minden rendben van-e. Újabban egy kicsit mind óvatosabbak lettünk, én pedig a korábbi lábsérülésem miatt nem igazán akartam még harcba keveredni senkivel, úgyhogy ezért döntöttem úgy, hogy csak a saját erdeinket fogom bejárni, biztos, ami biztos alapon. Ezt az elhatározásomat annyira sikerült betartanom, hogy mire észbe kaptam, már sokkal kintebb jöttem, mint szerettem volna. Ismertem ezt a területet is, mint a tenyeremet, úgyhogy nagyobb bonyodalmat nem okozott, de akkor sem szerettem különösebben élő céltáblaként járkálni holmi orvvadászok puskacsövei előtt. Nem mintha ne hallanám meg, ha esetleg valahol eldördül egy lövés a közelben, de ez most abszolút lényegtelen apróság. Olyan könnyedén sétáltam ezen az aknamezőnek is beillő kis terepen, mintha csak egy divatbemutatót masíroznék végig a kifutón. Határozott léptek, éles szaglás, és a hely körültekintő ismerete volt szükséges ehhez a mutatványhoz, úgyhogy nem is olyan nagy baj, hogy körülbelül minden csapdának tudtam a helyét, leszámítva esetleg az újabbakat, amiket nemrég tettek ki. A vas szagát azonban még csak meg tudom érezni, ha nagyon akarom, nem? Bár lehet, hogy az orrom már legalább annyira berozsdásodott, mint azok a valamik, amik a földön lapultak, várva a gyanútlan áldozataikra. Biztos vagyok benne, hogy nem lett volna valami kellemes, ha összecsattan az egyik a lábam körül. Mintha csak valaki – leginkább a szellemek vagy a sors – hallotta volna a gondolataimat, csattant is valahol egy csapda, azt követően pedig az éjszakába hasító sikítás is felhangzott. Egy pillanatra megtorpantam, és elgondolkoztam azon, hogy megéri-e nekem, ha odamegyek, de végül úgy döntöttem, hogy nem hagyhatok itt valakit attól még, hogy volt olyan ostoba és betette ide a lábát. Egy hosszabb sóhajt követően megindultam a vér szagának irányába, és nem tartott túl sok időbe, mire arra is rájöttem, hogy az illető egy farkas. Máris a szemeimet forgattam, mert biztosra vettem, hogy épeszű egyed nem jönne ide, hacsak nem ismeri úgy a helyet, mint én. A biztonság kedvéért szépen felhúztam a pajzsomat, és csak annyira hagytam lent, hogy érzékeljem a másik farkast, ha esetleg az orrom tévútra csalna és máshol is vérezne valamilyen szerencsétlen állat. - Attól még, hogy ezt ismételgeted, nem fog csak úgy magától lepattanni a lábadról… - szólaltam meg hirtelen, nem is olyan messze a lánytól. Még jó, hogy már nincs hó, mert így legalább nem ropog semmi a talpam alatt, ami elárulhatná az aktuális tartózkodási helyemet. – Teljesen elment az eszed, hogy önszántadból idejöttél… Kölyök? – fejeztem be a kérdést, amikor rájöttem, hogy mennyire fiatal és mennyire ostoba a lábaim előtt szenvedő leányzó. Tekintetemből igazából nem is tudnám megmondani, hogy mi áradt, legalábbis egészen addig, amíg jobban meg nem néztem magamnak a lányt és fel nem ismertem a hasonló energiát és szagot. Nagyon jól tudtam, hogy hol találkoztam már vele, és mivel arra is emlékeztem, hogy az illetővel miket beszéltünk, így nem okozott gondot a nevén szólítani a nőstényt. Már ha lehet annak nevezni egy ilyen fiatal farkast. - Mit gondoltál, Shannon? Hogy jó buli lesz, ha bejössz ide egyedül? – ó, még eszem ágában sem volt azzal fáradozni, hogy lehajoljak és segítsek neki. Remekül elálldogáltam én mellettem, összefont karokkal is. – Elárulnád nekem, hogy mégis mit akartál bizonyítani? – érdeklődtem, tekintetemből sütött a lenézés. Hihetetlen, de mindig rá kell jönnöm, hogy a kölykök mérhetetlenül ostobák. Egyszerűen nem tudom, hogy a mentorainknak hogyan van hozzájuk elég türelmük…
Általában nem szokásom ilyen hisztis picsaként lereagálni a fizikai fájdalmat, de ez a csapda most tényleg kiérdemelte, hogy kellőképpen hangot adjak annak az oltári nagy fájdalomnak, amit okozott. Ahogy a szimpatikus hatás alábbhagy a testemben, és az adrenalinérzet már csak nyomokban van jelen, úgy kezd a fájdalom egyre valódibbá válni, ahogy a csapda fogai belemélyednek a bokámba, és nem eresztik. Lassan teljesen betölti a vérem fémes szaga az orromat, és ezzel együtt egy idegen -gondolom éppen portyázó-, farkas szaga is, ami nyomokban nagyon ismerősnek tűnik. Mintha már valamikor éreztem volna ehhez hasonló illatot... Mind a tíz körmöm -ahogy magam mögött támaszkodom-, beleváj a talajba, és ha lenne elég erőm hozzá, hogy felálljak, már tuti, hogy nem itt ücsörögnék, mint akinek jobb dolga sincs annál, hogy itt kémleli a tájat egy retkes csapdával a lábán. Szemeim ellenségesen megvillannak a szürkületben, ahogy tetőtől talpig végig mérem az érkezett nőt. Nem tudom, hogy miért számítok tőle akárcsak egy hangya szarnyi kis segítségre is, amikor nem szokásom másokra támaszkodni, de most érzem, hogy nem tudnék egyedül megbirkózni a helyzettel. Ellenséges megnyilvánulására a farkasom elfojtott morgásba kezd -amit még éppen sikerül visszanyelnem úgy, hogy azt ne hallja senki, csak én tudjak róla-, és lassan rájövök, hogy nem fog egyhamar a segítségemre sietni. Fogaim egymáshoz koccannak összezárt számban, amikor a kölyök szóval illet, körmeim pedig még mélyebbre fúrnak a felolvadt talajban, ahogy gyilkos szemekkel méregetem. -Talán valakinek pórázon kellett volna kísérnie? - Billentem oldala a fejem egy álszent, tettetett mosollyal, és hiába tudja az emberi oldalam, hogy be kéne fognom a pofámat, a bennem lévő vad mégsem engedi őt érvényesülni. Tekintetem azonban hamar megváltozik, és ahogy kimondja a nevem, hirtelen a fejembe villan valami, az illata felerősödik, és már sejtem, hogy ki ez a nő... Waden is nyomokban éreztem ezt a szagot, amikor haza jött arról az állásinterjúról. Nyilván kezet fogtak, és azért maradt meg rajta, vagy a franc se tudja. -Te vagy az, aki munkát adott Wadenak és tele beszélte a fejét a falkáról, eltaláltam? - Vonom fel mindkét szemöldökömet olyan arckifejezéssel, mint aki éppen most jött rá a titok nyitjára. -Csak sétálni jöttem. Olyan nagy baj az? - Kérdezem, miközben pillantásom a bokám felé vetül, majd újra vissza Tazannara. Wade legalábbis ezen a néven emlegette... -Volnál oly' kedves, és segítenél? - Pislogok álszenten, miközben érzem, hogy a vérveszteségtől egyre inkább fogy az energiám.
Én a magam részéről roppant kényelmesen elácsorogtam, sőt, ahogyan egyik lábamra helyeztem a testsúlyomat, a csípőm egy kicsit ki is billent oldalra, míg két karomat még mindig összefonva tartottam magam előtt. Ez a kislány fogalmam sincs, hogy mit hitt, amikor idejött erre a területre. Esélytelen, hogy ne vette volna észre a sok figyelmeztető kiírást arról, hogy hová tévedt be éppen. Több helyen is kirakták táblákra, hogy mindenhol csapdák vannak a földön, és puskacsövek is bármikor szegeződhetnek arra a kirándulóra, aki úgy dönt, hogy idemerészkedik. Egy farkasnak ezt még inkább éreznie kellett volna, mivel még az állatok is bölcsen elkerülték ezt a helyet, ha pedig mégsem, akkor valaki asztalán végezték vacsoraként, a fejük pedig valószínűleg trófeaként került fel egy falra. Szép jövő, mondhatom… Egyébként észrevettem a megvillanó szemeit, de úgy lepergett rólam, mint ódon falakról a vakolat szokott. Csak felhúztam egyik finoman ívelt szemöldökömet, és mindent átható pillantással méregettem a földön üldögélő lányt. Igazából cseppet sem éreztem iránta sajnálatot, mert a saját hülyesége miatt került ebbe a rázós helyzetbe, aminek egy véletlen folytán én is része lettem. Nyilvánvalóan, ha nem akartam volna egyáltalán segíteni neki, akkor nem vesződtem volna azzal, hogy idejöjjek hozzám. Erre ő maga is rájöhetett volna, ha kicsit is tud logikusan gondolkozni, de hát túl fiatal volt hozzá, úgyhogy ezt igazán nem várhattam el tőle. Végül is, a maga maximum húsz évével édeskevés volt az én több, mint két évszázados koromhoz képest. Sem farkasként, sem emberként nem rendelkezett elég tapasztalattal jóformán semmihez. Bár, módosítanék… azt mind a ketten láthattuk, hogy az ostobaságokhoz van elég esze. - Nos, ha már így mondod, akkor talán a Teremtődnek kellett volna szemmel tartania téged. Mivel láthatóan nem megy neki túl jól, ezért lehet, hogy tényleg pórázt kellett volna rád csatolnia… - elgondolkodva bámultam a távolba, mintha el is felejtkeztem volna arról, hogy nem egyedül vagyok. Sajnos azonban ez nem történhetett meg, hiszen a vér mindent átható szaga belekúszott az orromba egyre inkább. Fintorogtam is egyet, mert túl erősnek ítéltem meg ilyen közelről, ráadásul még a farkasom sem kapta fel a fejét a kínálkozó alkalomra. Ennyire szántam volna a kölyköt? Meglehet! - Talált! – bólintottam egyet határozottan. – A fejét azonban nem kellett telebeszélni. Amikor közöltem vele, hogy nem szívesen alkalmaznék egy kóbor farkast, közölte, hogy ő nem szeretne az maradni – vontam meg a vállaimat. – Egyébként pedig nem hiszem, hogy tartozna neked elszámolni valóval. Egyet jobb, ha máris az eszedbe vésel, kislány… - leguggoltam mellé, szemeim összeszűkültek, úgy néztem rá. – Ő a Teremtőd, nem holmi jött-ment. Nélküle meghalsz, mint azt a mellékelt ábra is remekül mutatja – mutattam a csapdába szorult lábára. – Barátkozz meg a gondolattal, hogy a döntéseket ő hozza meg, te pedig azt csinálod, amit mond. A helyében már rég megöltelek volna, ha ennyire kezelhetetlen kölyköm lenne, aki csak hátráltat…- közöltem szemrebbenés nélkül, teljes komolysággal. - Ó, és még valamit! Ha nem veszel vissza a stílusodból és továbbra is úgy méregetsz, mint valami prédát, akkor kitépem a nyelvedet, csillagom! – ajkaimon mosoly jelent meg. Nem, én egyáltalán nem vagyok kegyetlen nő, egyszerűen csak nem tűrtem el soha életemben, ha tiszteletlenül beszéltek velem. Márpedig ez a lány határozottan olyan hangnemet ütött meg velem szemben, amire sajnálatos módon roppant allergiás vagyok. Ez az ő szerencsétlensége… - Egyébként nem emlékszem, hogy tegező viszonyban lennénk. A teremtőd sokkal jól neveltebb – azzal felálltam, és úgy néztem le rá ismét. – Hogy baj-e? – nevettem fel örömtelen hangon. – Nekem aztán nem, ha meg akarod öletni magad. Mégis mit tettél volna, ha nem jár erre senki és az a csapda éppen ezüstből van? – kíváncsian néztem rá, őszintén érdekelt, hogy akkor vajon mi a bánathoz kezdett volna. - Minek nézel te engem, jótevő tündérkének? – ártatlanul billentettem oldalra a fejemet. – Miért segítenék rajtad, mikor szemernyi tiszteletet sem mutatsz olyan irányába, aki jóval idősebb nálad és a kisujját sem kellene mozdítania ahhoz, hogy eltörje a nyakad? – kérdeztem felszegett fejjel.
Ez volt az egyik kedvenc helyem. Orvvadászok uzsira, nyami. Úgy döntöttem, hogy ideje végre tényleg széttépnem valakit, és ha már megteszem, legalább olyan legyen, aki minimális mértékben is veszélyezteti a fajtánkat. Még ha nem is lövöldöznek ezüsttel, akkor is kellemetlen, ha valakit szitává próbálnak lőni, nem beszélve arról, milyen kreatív kis csapdákat pakolnak le ide mindig. Nekem ez már nem okoz problémát, viszont azt nem szívleltem, ha a vadállományt ritkítják, így egyértelműen kevesebb marad nekünk. Ez pedig kellemetlen lenne, ha esetleg eldurvulnak a dolgok. Úgyhogy, időről-időre megritkítottam pár ilyen alakot, adja csak az életét mindazon párákért, amikét elvette, hogy egy szép trófea díszelegjen a falán. Utáltam a vadászokat, legyenek bármilyenek. Most sem tartott sok időmbe találni egy izzadtság és bagószag elegyétől övezett alakot megbújva a bokrok között, pillanatok alatt mértem fel azt is, hogy milyen csapdákkal vette körül magát, nevetségesen egyszerűen kikerülhettem őket, elvégre, én nem csak a prédát láttam, hanem bizony azt az undok puskacsövet is. A vészjelzőim harangoztak, noha csöppet sem éreztem magam veszélybe, nem lehetett nekem ellenfél. Vér szaga kúszott az orromba, és egy ismerős illatot hozott a szél, pontosabban, kettőt, de csak az egyiket tudtam biztosan beazonosítani. Felmorrantam, fegyelmezve magam, hogy az első az bizony az orvvadász lesz, utána foglalkozom majd a környéken tartózkodókkal. Lassan kúsztam közel hozzá, pár méterről már tisztán hallottam szíve nyugodt dobbanásait. Nem izgult, nem félt. Kár. Az adrenalintól átitatott hús és vér sokkalta édesebb volt a számomra, de hát, most erről lecsúszok. Nem baj, legközelebb is ráérek kiélvezni a vadászat csodáját. Most lendületet vettem, és ugrottam. Természetesen a megriadt orvvadász keze megrándult a ravaszon, a puska feldörrent, a környéken tartózkodó vadak, s a másik két farkas is tudhatta, hogy nem éppen biztonságos a helyzet errefelé. Már persze, az eddigieken kívül. Egyetlen gyors, kiszámított, kegyetlen mozdulattal téptem ki a gigáját, még félni sem volt ideje, kiáltani végképp nem. Összecsuklott méretes farkas alakom alatt, és pedig elégedetten heveredtem rá, végighallgatva az utolsó szívdobbanás csodás hangját. Mi tagadás, jobb szerettem, ha van időm kiélvezni a pillanatokat, és tudatosítani a prédámban, hogy bizony öreg, ezek életed utolsó percei. Most azonban jobban érdekelt, vajon mi zajlik nem olyan messze tőlem. A hullát ott hagytam, majd később gondoskodom az eltüntetéséről, de úgysem állapítható meg rajta, minthogy egy nagyobb farkas példány, sanszosan hím, megtámadta, és végzett vele. Leugrottam róla, és elindultam arra, amerről Tazannát és a másik farkast éreztem. A pofám természetesen már vérben ázott, mi szinte sikított a fehér bundámról. Nem bántam, ínycsiklandozó érzés volt, ahogy nem szűnt meg a vér illata, s folyton az orromba kúszott. ~Hello, Anna! Csak nem óvodát nyitottál?~ Kérdezem, amint kicsit közelebb értem, de jégkék íriszeim a kölyköt fürkészték, amint közelebb értem, már tudtam, ki fia-borja, nocsak-nocsak. Kicsi a világ. Meg sem torpantam, mintha a zsigereimben lenne, hol is vannak a csapdák, ami azt illeti, így is volt. Mocskosul rég éltem a környéken, ismertem már épp elég jól ahhoz, hogy ne parázzak be tőle. Számomra nem tartogatott valós veszélyeket. Nem úgy egy kölyöknek. Egészen kíváncsi voltam, hogy milyen természettel áldotta vagy verte meg a sors azt, akit Wade harapott be. Elég kalandos volt az első találkozásom a hímmel, és belőle kiindulva a kölyke sem lehet épp egyszerű eset, bár a hím legalább már van annyira idős, hogy tudja, mit jelent a tisztelet és a dominancia, nem próbál tovább nyújtózkodni, mint ameddig a takarója ér. Egészen mulattatónak találtam Anna utolsó szavait, mert azokat még könnyedén elcsíptem, ezek szerint a kiscsajnak sem kell a szomszédba menni kurázsiért, vagy hülyeségért. Nézőpont kérdése. Pár méterre tőlük megálltam, mintha csak élvezni kívánnám a műsort, s valóban így is volt. Egészen szórakoztató tud lenni az is, mikor más próbál némi agyat verni egy kölyökbe. Egyébként, róla látszólag nem vettem tudomást, lévén kifejezetten élvezem, mikor felhúzzák az orrukat az ilyesmin...
//Ha már narancsosok vagytok, csajok, remélem nem baj, hogy idepofátlankodtam! Ha zavarok, sikítsatok pm-ben, és töröltetem a reagot!//
Kezdőlap
//
Ha Aurora nem ír zárót, akkor várjuk meg Jesse-t és vele együtt afterpartyzunk. Mit szólsz hozzá? 
Ha zavarok, sikítsatok pm-ben, és töröltetem a reagot!//
