Csoda, hogy nem állt még füstben az egész Farkaslak. Újra is újra emelkedett a magasba a kifújt cigarettafüst, miközben egyre több csikk pusztult el. Vége egy újabb napnak, esti homály köszöntött az öreg épületre... a csend ellenben, mint mindig, most is igyekezett szabadságra menni és messze elkerülni minket. A Farkaslakban sosem állt meg az élet, ezt már megszoktam. Mondjuk nem mint ha odalent a városban más lenne a helyzet, csak hát ott nem feltétlenül van egy helyre fókuszálva egy rakat életerős, de ami a legfontosabb, fáradhatatlan farkas. Valakinek mindig eszébe jut, hogy ilyenkor kell hülyülni, ilyenkor jut eszébe megünnepelni az elmaradt születésnapját, szóval ja, olykor a moszkvai metróhálózatban nincs annyi élet, mint most nálunk. Ah... kussoljatok már be, jelenleg annyira vagyok rátok kíváncsi, mint egy pattanásra a seggemen. Egyre inkább nem volt hangulatom hozzá. Ami azt illeti... már jó ideje nincs, mégis elviselem ezt az egészet, elvégre itt élek... s már nem csak a saját életemért felelek. Valahol ez volt az, ami miatt megemberelem magam és legalább úgy teszek, mint ha minden rendben lenne, ezt a képet mutatom a külvilág felé. Stabilnak kell maradnom, ha másért nem, a kölykömért, aki most hullafáradtan fekszik a szobájában és alussza ki mélyen a mai fáradalmait. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy mások környezetében nyúzott legyek, dekoncentrált... nem is figyeltek így fel hát arra, hogy belül igazából egyáltalán nem voltam rendben. Mikor egyedül voltam, akkor hagytam csak, hogy elkalandozzak és kissé magamba szálljak. Most is lehunyt szemmel támasztottam a falat a bejárati terasznál, ahová füstölni jöttem ki lefekvés előtt. De eléggé húzódott, egymás után gyújtottam rá a cigire, amolyan még egyszer alapon. Persze nem az lett az utolsó. A mozdulat pedig lassan már gépies lett, ahogyan a végén már karba tett kezekkel támasztottam a falat, elgondolkodva a belső világomban. Elvesztem az emlékeim között, egyiket nézve a másik mellett... észre se véve, hogy lassan a cigi ráég a kezemre... se pedig azt, hogy valaki közelít és oda is lép hozzám...
Egy pillanatig sem volt kérdéses számomra, hogy feljöjjek-e a hegyre, miután rábíztam az Uppert egy arra alkalmas személyre. Általában mindig itt vagyunk záráskor, de előfordult már, hogy másnak kellett elfordítania a kulcsot a zárban, akkor sem dőlt össze az épület, most sem fog. Nagyjából fél óra volt, mire mindent lebeszéltem az illetővel, majd fogtam a dzsekim, bezártam az irodát és már ott sem voltam. Kiérve nem kerestem Darrent, a kocsim tudja, hol van, ha ott volt, elvittem egy darabon, ha nem, akkor így járt, én nem fogok rá várni, sokkal fontosabb dolgom van. Indítottam a motort és olyan gyorsan hajtottam fel a hegyre, amilyen gyorsan csak lehetett. Az alkohol enyhén mámorító hatása már régen kiszállt a tudatomból, így nem maradt más csak a józanság és a határozott eltökéltség. Véghez viszem. Muszáj, nem fogok meghátrálni és azt hiszem Nicholas is megérdemli, hogy ne kerüljem többet. Hogy pontot tegyünk végre ennek az egésznek a végére. Nem lesz könnyű, se neki, se nekem, de muszáj meglépnem, mert ez az állapot, amibe sodortam/sodortuk magunkat, az nem élhető, nem kifizetődő és semmi értelme nincsen. Nem érzem egyszerűen így jól magam. Tudom, hogy mit akarok, éppen ennek köszönhető, hogy nem vártam pár napot, mire teljesen sikerült lesikálnom magamról Darren szagát, hanem úgy, ahogyan voltam, mentem hozzá. Bizonyára drasztikusabb következményei lesznek a dolognak, mintha találkozót kértem volna tőle egy átlagos napon, de vállaltam a kockázatot, arról nem is beszélve, hogy ennél jobb indulót aligha sem akartam volna így, hogy szerettem volna egyből a lényegre térni. Ne kerülgessük a forró kását, teljesen felesleges, jobb ezen túlesni minél hamarabb. Leállítva a motort a Lak előtt minden habozás nélkül szálltam ki a kocsiból, hogy ugyanolyan határozott léptekkel induljak meg Nicholas lakása felé. Nem jártam még nála azóta, hogy felköltözött a hegyre, a Kölykével sem találkoztam még, de most nem is emiatt érkeztem. A farkasomra hagyatkoztam, ő minden bizonnyal előbb kiszúrja a hímet, mint én magam, úgyhogy mentem, amerre vezetett, hogy nem sokkal később már mindössze pár méter válasszon el Nicholas-tól. Nem mentem túl közel hozzá, mégsem akartam a terasz átellenes végén megállni, úgyhogy nagyjából két lépésre redukáltam a köztünk lévő távolságot. - Szia. Beszélnünk kell - kezdtem neki egyből, habár talán erre sem lett volna szükség, hiszen a szavak helyett beszéltek az energiáim és az "illatom", mely egyértelműen közvetítette Nicholas felé, kivel töltöttem a mai estét. És nem csupán azért, hogy legurítsunk pár pohárkával. Vártam a reakcióját, tulajdonképpen annyi mindent el tudtam volna képzelni, hogy inkább ki is söpörtem magamból mindenféle elvárást. Tegye azt, amit tennie kell. Én is megtettem azzal, hogy így álltam elé.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
A dobhártyám beszakadt kis híján, mikor robbant a gránát… szapora fejrázás, próbálom kisöpörni a képembe repült sarat… érzem szinte, ahogyan golyók repülnek el a fejem felett, egyik a sisakomról pattan le és fúródik le a nem messze levő fába… oldalra gurulok, egyenesen egy szikla mögé… gyakorlatilag még mindig semmit se hallok, csöng a fülem, Tupilekért se múlna el… újabb robbanás, földdarabok zuhannak rám a fedezékem túloldaláról… hirtelen egy ázsiai fej jelenik meg… villan a késem, toroktól homlokig hasítva fel a vietnámi fejét… vér fröccsen az arcomba, melyet élvezetes vigyorral az arcomon nyalok le… kiugrok, harcra készen rohanok tovább… ~Befejezted a nosztalgiázást? Vendégünk van.~ Pár másodpercet kellett várnia a nősténynek, mire Ikina szavai kirángattak engem a merengésemből, mely visszarepített engem egy pontjára életemnek. Egyik pillanatról a másikra válik a véres csatatérből egy békés, havas táj. Mélyet szusszanok, ahogyan tudomásul veszem a változást, majd kinyitom szürke tekintetemet. Meglátom Saraht és el is mosolyodok egyből. - Szia. Mosolyom egészen addig tart ki, míg észre nem veszem, hogy hoppá, valami égeti a kezem. Morgok egyet, ahogyan tenyeremen elnyomom a maradékát a csikknek, majd küldöm is egy dobással a közeli tartóba. Nagyjából ez volt az a pillanat, amikor megéreztem, mégis milyen szagot áraszt Sarah és hát gondolom baromira nem árulok el vele nagy titkot, hogy nem dob fel a gondolat. Meg is ugrik tőle az energiám egyik pillanatról a másikra, hogy aztán visszaálljon a korábbira. Fasza, igazán várhattál volna ezzel, de most már mindegy. Az élet sosem lehet elég bonyolult, ez a kapcsolat meg aztán pláne nem. Némán intek a fejemmel, hogy jöjjön, ahogyan kinyitom a Farkaslak ajtaját és beslisszanok rajta. Csendben sétálok zsebre dugott kezekkel Sarah-val az oldalamon, végig a Lak folyosóin, nem foglalkozva semmi mással, csak azzal, hogy jussunk már el végre ahhoz az átokverte lakáshoz. Eddig nem tűnt ilyen hosszúnak az út, de végül csak megérkezünk, ajtót nyitva engedem előre a nőstényt. Az elmúlt hónapok után már kezdett olyan lenni a hely, mint ahol tényleg laknak, de még mindig eléggé minimalistán voltunk. - Dobd le magad – szólalok meg a kanapé felé intve, majd én a konyha felé veszem az utam. Akárhogy is, nem kell pszichológusnak lennem ahhoz, hogy tudjam, itt most elég komoly dolgokról van szó. Elég ránéznem a nő arcára, figyelnem kicsit az energiáira, ennyire azért már ismerem őt. Én meg úgy vagyok vele, hogy most valami szíverősítő nem ártana, szóval öntöttem egy pohárnyi vodkát mindkettőnknek, majd amint átértem a kanapéhoz odaadtam az egyiket Sarah-nak. Akár szomjas akár nem, talán jól jön majd a találkozó során. Le is heveredtem ezt követően a fotelbe, szemben a nősténnyel, majd egy korty után megszólalok. - Figyelj, én elhiszem, hogy a múltkor az O’Connorsban nem voltam éppen a helyzet magaslatán, de az se pálya, hogy alig tudtam veled beszélni az elmúlt hónapokban. Rendezzük ezt az egészet és lépjünk túl rajta, mert nem érzem úgy, hogy szükséges lenne ez az egész. Akárhogy is, nem gyűlöltük egymást Sarah-val, hogy nekiálljuk itt most iskolás gyerekként egymást kerülgetni az egész városban.
Pillanatnyi csupán az energiáiban beálló változás, amit észlelek, minden bizonnyal akkor, amikor megérzi Darren szagát rajtam. Egy pillanatig sem aggódom azon, hogy a hím ezért mit fog kapni, nem miatta jöttem, hanem magunk miatt. Az viszont egészen meglepő, hogy semmiféle reakciót nem kapok tőle, arra számítottam, hogy majd úgy, ahogy vagyok, lehajít a teraszról, hogy ne szórakozzak vele, ám az energiáiban beálló szívdobbanásnyi változást leszámítva semmi visszajelzést nem kapok, sőt, még az ajtót is kinyitja nekem. Oké, egyelőre nem ellenkezem, megyek bele, hiszen tényleg azért érkeztem, hogy megbeszéljük, mégsem gondoltam volna, hogy ennyire nyugisan indul a dolog, én mindenesetre valamilyen szinten örülök neki, ezenfelül pedig újabb visszajelzést kaptam. Nem szólalok meg, amikor hellyel kínál, ám nem is teszem le a hátsómat a kanapéra, mögötte állok meg, két kezemmel megtámaszkodva a háttámlán. Nem terveztem sokáig maradni, azt meg pláne nem, hogy majd egy pohár ital mellett beszéljük meg ezt az egészet. Tudjuk le mihamarabb, szerintem az a legegyszerűbb és legtisztább. A felém nyújtott poharat ugyan elveszem, de nem iszok bele, ujjaim között forgatom csupán, először a pohárban fordrozódó italt, majd Nicholas arcát figyelve, amikor belekezd a mondandójába. - Nem vagy vele egyedül - szólaltam meg azóta először, hogy bejöttünk a teraszról. Én magam sem érzem azt, hogy mindez szükséges volna, ezért szeretnék mielőbb pontot tenni ennek az egésznek a végére. - Nézd, nem fogok kertelni és kerülgetni a forró kását. Én erre nem vagyok alkalmas, neked nem olyan nőstényre van szükséged, mint én és nekem sem olyan hímre, mint te. Sőt, nekem nincsen szükségem hímre, nekem nem kellenek a szabályok, a láncok. Én képtelen vagyok a hűségre, egyszerűen nem érzek bűntudatot, ha olyat teszek, amit mások szerint nem lenne szabad, vagy éppen szembemegyek az elvárásokkal. Ma este sem éreztem bűntudatot, sem előtte, sem alatta, sem utána - eredt meg kissé a nyelvem, de szerettem volna minél tisztábban láttatni Nicholas-szal a helyzetet, szerettem volna, ha megért és elfogadja mindazt, amivel eléálltam. Persze ettől függetlenül azt is el tudom képzelni, hogy kivág az ablakon, vagy éppen.. csendben elválnak az útjaink és ki-ki megpróbálja szépen folytatni a saját kis életét. Én elmondtam a magam részét, tekintetem határozottan függtek a hímen, rettentő kíváncsi voltam a reakciójára.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Volt a lényemnek egy része, mely mindig is tartott tőle, hogy eljön majd ez a nap, pontosabban ez a beszélgetés. Halkan ott volt a kis hang a fejemben, szuszogott, suttogott, hogy ne nyugodj meg, nem lesz ebből semmi, majd meglátod, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Próbáltam élni a mában csak azzal foglalkozni, ami éppen történik, nem törődve a jövő egyik, pontosabban rosszabbik forgatókönyvével. Mégse élet az úgy, ha mindig a lehetséges kimenetel miatt fáj a fejünk, az csupán mindent megfertőz. Most persze lehetne azt mondani, hogy hoppá, talán nem ártott volna hallgatni rá, de az az igazság, nem igaz. Tartok tőle akkor jóval hamarabb eljutottunk volna erre a pontra. Így legalább volt egy olyan időszakunk, amikor tényleg jól elvoltunk egymással, mint a régi szép időkben... leszámítva az elmúlt hónapokat mert ami csak lehetett a visszájára fordult. Oké, tényleg nem voltam olyan anno, amilyennek kellett volna, de mostanra valahogy kicsit olyan érzésem volt, mint ha visszamentünk volna a suliba és a lány kerüli a fiút, mert el merte mondani neki, hogy tetszik neki. Lehet kissé erős a megfogalmazásom de tényleg így láttam. Szóval igen, tényleg esedékes volt leülni és megbeszélni mindezt, mert ez nem állapot, pláne nem több száz éves személyeknél. Amit pedig mond... nos... gondolhatjátok, hogy ez nem lesz életem legjobb éjszakája ezzel a felhozatallal. Azért hálás vagyok, hogy nem állunk itt neki forró kását kerülgetni, de bármennyire is voltak baljós előérzeteim, azért erre nem feltétlenül lehet felkészülni. - Egy ideje már érleled ezt magadban, igaz? - kérdezem meg, bár valahol sokkal inkább megállapítás. Igyekeztem megőrizni a lélekjelenlétemet és nem átmenni valami olyanba amire nem nagyon lennék büszke. Éreztem ahogyan egyre inkább növekszik a teher odabent és valami nyomni kezd. Nem, nem a kitörni akaró düh, sokkal inkább a hárítási vágy, az, ami tiltakozik mindezellen. Hogy ez megtörténhet velem, hogy annyi rá nem szolgáló mellett pont én jutottam el erre a szintre. Ott mocorgott bennem az érzés, nyúlkált a torkom felé, de igyekeztem gátat szabni. Tudtam jól, hogy Sarah mellett nem kell megjátszanom magam, de akkor se engedtem az érzésnek. Úgy éreztem inkább szívességet teszek mindannyiunknak, ha inkább türtőztetem magam és úgy kezelem ezt, mint egy felnőtt férfi. Szóval inkább csak felnéztem a plafonra, ahogy hátradőltem, poharammal a kezében. - Tudod, mikor megláttalak az utcán itt Fairbanks-ben, kicsit úgy éreztem, mint ha egy álomba csöppentem volna. Fogadtál, ahogy fogadtál, de így éreztem. Több mint egy évszázadot éltem le úgy, hogy erőt adott az emléked a nehéz pillanatokban, reménykedtem benne, hogy talán mégiscsak élsz valahol, de nem, nem mertem belelovalni magam, hiszen kinőttem már a mesekorszakból - emelem rá újra a tekintem. - Erre? Nem elég, hogy újra egymás mellé sodródtunk, de úgy tűnt, újra is tudjuk kezdeni. Tudtam, hogy nehéz lesz, hogy türelmesnek kell lennem veled, elvégre sosem volt elvárásom, hogy újra a régi legyél. Az már rég elmúlt, sajnos. Minden túl szépnek tűnt ennek ellenére, hogy igaz legyen... most pedig itt tartunk. Számhoz emeltem a poharat, hogy kicsit löttyintsek az italból. Hogy valami részvétet akartam volna kicsikarni belőle a szavaimmal? Nem, egyáltalán nem, meg akkor őszintén, használhattam volna más szavakat, merőben más stílusban, attól viszont tartok, akkor ábrándul ki véglegesen belőlem a nőstény. Megosztottam vele a gondolataimat, elvégre, ez így van rendjén. Nehéz korszakunk volt mostanában, de ennek ellenére részemről nem változott valami: eddig is bízhattunk egymásban, s remélem legalább ez nem változik meg, mikor vége lesz ennek az éjszakának. - Biztosan ezt akarod? - jön az újabb kérdésem. Ismertem már annyira, hogy tudjam, nem szokott a levegőbe beszélni. Ez sokkal inkább másról szólt. Azt akartam, hogy a szemembe mondja. Mert igenis volt választása, volt akarata. Számomra ez az egész nem arról szólt, hogy az egyik teljesen maga alá nyomja a másikat, bármennyire is ezt diktálná a domináns lét. Számomra ez az egész két egyenjogú lény dolgáról szólt, saját akarattal, saját döntésekkel. Nos igen, ez voltam én...
- Igen - bólintottam, határozott és tömör választ adva. Nem kenyerem a kertelés és a mellébeszélés, ahogyan a cifra körmondatok sem. Célratörő, határozott, tömör válasz, most sem volt másképpen. Bíztam benne, hogy minél hamarabb lerendezhetjük ezt az egészet, mindenféle sallang és túlkapás nélkül. Egész egyszerűen nem tartottam volna helyénvalónak többet beszélni, mint amennyit már elmondtam neki. Nem is volt több dolog, amit megoszthattam volna vele. Neki viszont úgy tűnik, igen, annyit legalább megtehettem, hogy végighallgatom. Továbbra is a kanapé/fotel háttámlájára támaszkodom, miután pedig befejezi a szavait, egy húzásra tüntetem el az italt a poharamból. - Mégis mit vártál, Nicholas? - halkan csengett a hangom, arcomra értetlenség ütközött ki - Nem csak megszerezni kell azt, amire szükséged van, amire vágysz. Meg is kell tudni tartani. Küzdeni kell érte, ha úgy adódik. Most is mit csinálsz? Kényelmesen terpeszkedsz a fotelban, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mintha egyből elfogadnád ezt az egészet - teljes mértékben őszinte vagyok, cseppet sem dühös, csak egyszerűen szar érzés elfogadni, hogy ennyire könnyen lemondott rólam, hogy ennyire könnyen elfogadta azt, hogy ez történt. Hogy meghoztam ezt a döntést. Oké, letudhatnám annyival, hogy tiszteletben tartja a döntésemet, de bakker! Lehet csak az én önzőségem, hogy azt várom tőle, küzdjön értem egy kicsit, ehelyett csak ott ül… Mindegy is, már úgyis is mindegy. - Szerinted idejöttem volna így, ha nem ezt akarnám? - kérdésre kérdéssel, mert nem is értem, miért született meg az övé egyáltalán. Nem jöttem volna Darren szagával magamon ide, ha nem ezt akarnám, ráadásul már egyszer el is mondtam, tudnia kellene, hogy nem szoktam össze-vissza beszélni. - Igen, biztosan ezt akarom - mondtam ki a biztonság kedvéért, teljes mértékben határozottan. Mozdultam, de csak annyira, hogy a poharamat az asztalra tudjam tenni. - Köszönöm a szép emlékeket, Nicholas - fordultam még felé, halvány mosollyal az arcomon. Mert igenis voltak szép emlékeim, nem is kevés, de javarészt inkább a régi múltból, Franciaországból. Nem cserélnél el semmivel sem azokat az éveket, hiszen azok is kellettek ahhoz, hogy ilyen legyen. A részemet képezik, jó nekik ott, ahol van. Ha viszont nem tart vissza tovább, ha nincs több mondanivalója, akkor csendben távozom a szobából és a lakból egyaránt.
// Ha nem volna más, akkor köszönöm szépen! *-* //
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Pajzsom mögött kavarognak az érzések, elfedve a külvilág elől a bennem uralkodó káoszt. Korbácsolják a szavak, elejtett megjegyzések, a tudatomig eljutó információk. Tán nyugodtnak, kényelmesnek tűnhettem ebben az állapotban, de messze nem ez volt a helyzet. Nagyon nem. Verdun vérszivattyújánál nem vívtak olyan összecsapást, amely odabent zajlott a bőr alatt. Lényem azon részén akartak áttörni az egó irányította dolgok, amelyek mindezt most higgadtan akarták intézni. Nem úgy, mint egy hisztis picsa, nem úgy, mint egy gyerek, aki ugrál és kapálózik, követelőzik, vagy éppen könyörög. Gátat akartam szabni ennek a lehetőségnek, de nem mondom azt, hogy nem volt ott a lehetséges kimenetelek között. Nem tudom, talán túl büszke voltam hozzá, hogy elmenjek eddig, vagy talán csak szimplán nem akartam még jobban lejáratni magam. S nem mondom, valahogy Sarah szavai se éppen ahhoz járultak hozzá, hogy meg tudjak maradni ebben az állapotban. - Megszerezni? Megtartani? Sarah, te nagyon el vagy tévedve. Sosem jutottunk el arra a szintre, hogy úgy érezzem, megszereztelek. Sosem lovaltam bele magam ilyen gondolatokba, mert nem éreztem úgy. Nem, amíg nem hallottam a szádból egy bizonyos szót... nem, amíg ahelyett, hogy velem beszélnéd a bajt először, inkább másnak teszed szét a lábad. Továbbá... ha komolyan azt hiszed, hogy olyan könnyű ez most nekem, akkor baromira nem ismersz engem. S ha ennyire se ismersz... akkor talán tényleg jobb, ha ez itt és most befejezzük ezt. S akkor még volna mit a fejéhez vágni azzal kapcsolatban, hogy mennyire nehéz ez most nekem. Azok után, hogy az elmúlt időben mennyire türelmes voltam vele, hányszor értem be egy lesújtó pillantással egy kiadós veszekedés helyett, hányszor vettem inkább egy mély levegőt és koncentráltam arra, ami még előttünk áll, nem pedig arra, ami történt, mert az már elmúlt. Hogy hagytam, álljon csak át a maga ütemében, nem kényszerítettem rá az ég egy adta világon semmit, mert figyelemmel voltam az elmúlt időre? Rosszul esett most ez? Nekem is baromi sok minden esett szarul, mégis mutattam önmérsékletet. Egyetlen nővel se voltam ilyen, mióta elváltak útjaink... egyetlennel sem... sok bennem hát a keserűség és egy pillanatra meg is fordul a fejemben, hogy szépen leengedem a pajzsomat és az arcába vágom, mi is zajlik le bennem ebben a pillanatban. Érezze csak, fürödjön benne... de végül nem teszem meg. Őszintén, lenne értelme? Mint ha csak egy gyerek akarná bizonygatni, bizony övé a világ legnagyobb fájdalma. S őszintén, azok után, hogy képes volt Darren szagával volt képes beállítani, valahogy ezt nem akartam megadni neki. Legszívesebben így is előhoztam volna lényem azon részét amire utólag nem lettem volna büszke, de nem akartam előtérbe helyezni... mert úgy éreztem, ennyit megérdemelsz tőlem Sarah... megérdemled, hogy normálisan kezeljem a dolgokat. S már nem is mondok semmit. Értelmetlen. Vége van, belevágtunk, megpróbáltuk, adtunk egy esélyt magunknak, újra, de vége van. Ám végül ennyivel mégse hagyom őt elmenni. Ahogyan elindul kifelé, elkapom a kezét. Nincs erőszak a mozdulatban, csak annyi, hogy jelezzem, csak egy szóra... másra pontosabban, ahogyan talpra állok és amolyan érdekel is engem, mi lesz a böjtje, megcsókoltam... még egyszer utoljára úgy, mint az a férfi, akihez tartozott, vagy tartoznia kellene. A csók után azon kaptam magam, hogy még fogtam a kezét, holott én csupán ennyit akartam. Erősödött fel bennem az érzés, hogy ne engedjem el. Hogy csak azért is tartsam őt magam mellett, ha tetszik neki, ha nem. Megremegett a fogó kezem, ahogyan emlékek öntötték el a tudatomat. Az első találkozásunk, vele együtt pedig az összeütközésünk... a hónapokon keresztül tartó vérszívás, mely szépen alakult át valami mássá, mígnem, még ha leckéztetésből, de először csókoltam meg... Nich, engedd el... életem legszebb időszakának egyike, amit eltöltöttünk Franciahonban, míg menekülni nem kényszerültem... a titokban való találkozások... engedd el... a búcsú... az évek, amit távolt töltöttünk, de az emléke erőt adott az arénában, a hír, hogy meghalt... a bosszú érte... ereszd... az újból való találkozás itt, a fagyos légkör... a Vörös Hold, az utórengése... az azóta eltelt idő... s most pedig itt tartottunk. Adélaide mosolygós arcát láttam magam előtt, ahogyan néztem Sarah-ra... Nicholas... Nicholas, ébredj! Adélaide arca... egy pillanatra merül bele a múlt homályába a fejemben. - Én is köszönöm, Sarah - engedtem el végül, minden értelemben. - Menj. Menj. Elfordultam tőle és elsétáltam a közeli ablakhoz, hogy azon nézzek ki a Farkaslak körüli sötét erdőre. Menj, amíg el tudlak engedni téged.
Kezdőlap
//
