Lassan vagy gyorsan, nem tudnám megmondani miképp éltem meg a napok tovaszaladását. Legtöbbször nem voltam a szobámba, az egyik sérültünktől a másikig járkáltam és tettem a dolgomat mindannak ellenére, hogy néha fogalmam sem volt arról mit is csinálok. Szerencsére az évek során jól megtanultam mindazt, amit az Őrzőknél elsajátíthattam, így hathatós segítségadással sikerült leplezzem azt, mennyire szét is vagyok esve. Túl sok halál volt, s a feltámadás öröme sem tudta elmosni a gyász érzését. Minden éjjel azt látom magam előtt, ahogy élettelenül fekszenek, riadtan ébredek és körbe kell járjam a sérülteket ahhoz, hogy elhiggyem: mégis létezik csoda. Velük igen, de Papáról semmit sem tudok. Nem tudok az ágyamban aludni, mert onnan ragadták el, s csak a hiány érzése van benne, amint a frissen mosott ágyneműk közé bújnék. Ő nem csak Egy farkas a sok közül. Tudom ki ő, de nem vagyok képes kimondani. Próbáltam már, Lilinek elsuttogtam volna, míg az ágya mellett ültem, s ápoltam őt, de nem jöttek ajkaimra a szavak. Mintha valami fal lenne közöttem és a mondandóm között. Nem tudom. A fürdőszobám kövén fekszem, s fogalmam sincs róla, miképp kerültem oda. Nincsenek elgémberedve a tagjaim, így biztosan nem aludtam itt, de mégsem akaródzik megmozdulni innen. Szeretem a csodákat, mosolyognom kéne rajtuk, de valahol elveszett az a mosoly, s nem találom a hozzá vezető utat. Csak a bánat van, s az, hogy haragszom magamra. Mert örülnöm kellene, hiszen élnek. S én örülök is, de egyszerűen nem tudom elfelejteni azt a sok fájdalmat, ami a Lak falai közé költözött azon az éjszakán.
Nem merném kijelenteni, hogy jól vagyok, mert erről nincs szó, de jól kell lennem a többiek miatt, ez a dolgom. Úgy hiszem, nálam gyorsabban senki sem épült fel, van, aki még kómában fekszik, így hát ott segítek, ahol tudok. Erős vagyok, érzem, hogy képes vagyok rá, még úgyis, hogy olykor szívesen törnék ki zokogásba, és esnék össze. Ám, ha valaha elérni vágyom a céljaimat, úgy nem omolhatok össze. Megtettem Alignak katonájával szemben, s a mai napig nem tudom, kit használt fel ellenem. Talán nem is kell tudnom, igazság szerint, mindegy is, hisz nem ő maga uralta az elméjét. Ginettet keresem, le akarom foglalni, tudom, hogy nincs jól, én meg szerencsétlen voltam, és eltörtem a kezem snowboardozás közben. Nem akarom tudni, mit fogok kapni érte a fejemre, egyszerűen kellett egy kis hagyd el az agyad stílusú kikapcsolódás, valamiképp nekem is fel kell dolgoznom a velem történteket. Arról már igazán nem tehetek, hogy beomlott egy srác alatt valami gleccserféle, én meg becsúsztam utána. Ő persze rosszabbul járt, nekem már a kisebb hegeim elmúltak, csak a karomat kellene helyretenni, de az is rendben lesz hamar. Következésképp beszáguldok Ginny szobájába, mert nem találtam Faye mellett, és első pillantásra úgy hiszem, itt sem lelem meg, de végül csak megérzem a jelenlétét, s a fájdalmát is ugyanúgy. Elszorul a szívem, ő még mindig az nekem, akit fáj szenvedni látnom, akit legszívesebben minden rossztól megkímélnék. Bemegyek hát utána a fürdőszobába, előrelátó voltam, a sí felszerelésemet, ami véres volt, bár nem a saját vérem okán, már levettem, egyszerű farmer és fekete póló van rajtam. - Angyalkám… ugye tudod, hogy az egerek már rég nem szomjasak? Ülök le mellé a kőre, úgy fest, mi már csak ilyen fürdőszobában lelki sebeket boncolgatós pillanatokat élünk át mostanában, de ilyen is kell, s mikor, ha nem most van itt a helye és ideje. A tragédia attól még valós volt mindnyájunknak, hogy végül visszatértünk. Én is tudom, hogy meghaltam, azt is, hogy valamit ott hagytam, és cserébe kaptam mást, de megfejteni nem tudom, micsodát, majd rájövök, egyelőre azonban nem ez a fontos. Lágyan megsimogatom az arcát, el akarom űzni a haragot, nincs oka rá. Igenis jogosan fáj, és mindenki megengedheti magának olykor, hogy összeomoljon.
Nincs tér és nincs idő. Úgy érzem, hogy a semmiben lebegek, mert itt magam vagyok, itt nem látja senki, ha megszegem a Darrennek adott szavamat. Payne előtt és Phil előtt próbálok erősnek látszani, olyannak, aki védi őket, aki nem zuhant össze és aki boldogan jár-kel, de szerintem még a kölykök sem ostobák. A vaknak is kiszúrná a szemét, hogy nem találom a darabokat, amiket elvesztettem azon az éjszakán. Tudom, hogy ez önzés, hiszen mindannyian vesztettünk. Mégis nehezemre esik úgy összeszedni magam, hogy azokat nem merek terhelni a problémámmal, akikkel általában az elmúlt évtizedekben megbeszéltem a gondjaimat, akiknek a tanácsáért folyamodtam, akik tanácsát elfogadtam. Hisz hogy hangozna már? Eléggé megszenvedték ezt anélkül, hogy még nehezebbé tegyem. Jo például.. Jo.. Másra akarok gondolni, de nem megy. Kísértenek a képek, amiket gyógyítóként nem először látok, de amelyek felett mégsem tudok elsiklani. Mert ez messze nem természetes, a történtek kuszák és a csodák törékenysége megijeszt és örök rettegésben tart. Összerezzenek a hangra, de nem moccanok. Mintha nem eresztene a föld. Csak pillantásom siklik Lili cipőjére, ahogy mellém lép, majd a lába többi részére, ahogy leül. Amint már nem mocorog, úgy közelebb csúszom hozzá, s egyszerűen az ölébe fekszem, nem bírva megszólalni, mert félek attól, hogy sírós lesz a hangom, s pedig azt szeretném ha örülne annak, hogy él. Mert én is örülök. Épp csak.. bonyolult. - Már nem is lehetnek. Megfulladtak. Próbálok viccelni, se olyan ez, mint egy haldokló utolsó segélykiáltása. Szégyellem magam. Ellököm a talajtól magamat és ezzel Lilitől is, szembehelyezkedem vele, azt a helyzetet veszem fel, amiben ő ül, tükrévé kívánva válni így. - Jól érzed magad? Nem kérdezem, hogy hogy van. Hogy ugye nincs-e rosszul. Szeretem a pozitív kérdéseket, mert én mindig pozitív személyiség voltam. Most ugyan nehezen megy, érzem én, hogy vérszegény, de próbálkozom. Csak végén vagyok az útnak. Már itt vannak. Már ők a felnőttek megint. Én pedig hirtelen még annyira sem tudom ki vagyok, mint ezelőtt. - Bocsánat a telefonért, ígérem, hogy veszek neked egy másikat. Majd Eden megmondja, hogy mi a legújabb trend.. Nem, mintha számítana, tudom, hogy Lilinek sem ez a fontos. Mégis valamibe kapaszkodni akarok, mert nem szeretném rázúdítani, hogy mennyire hiányzott nekem, hogy mennyire sírtam, hogy milyen gyenge voltam, hogy mennyire félek és efféle zöldségeket.
Amint az ölembe helyezi a fejét, kisimítom arcából tincseit, s lágyan, finoman simogatom a még mindig szinte gyermeki vonásait. Fáj így látnom, de megértem, hogy mindenkinek fel kell dolgoznia a történteket, semmi egyszerű sincsen benne. A szavaira csak megcsóválom a fejem, mondani rá nincs értelme semmit, bármivel is próbálnám vigasztalni, úgy hiszem, ezt most neki kell helyretennie magában. Meg fog történni, ebben teljesen biztos vagyok, a kérdés csupán az, hogy mikor. Eleresztem, mikor felkel, és mosolyogva fürkészem a vonásait, tudom, gyalázat a vidámság látszata ezekben az időkben, de én nem szeretném, ha elfelejtenénk, milyen is ez. Nem szabad, a bánat, a fájdalom és a harag nem gyűrhet le minket ilyen egyszerűen. A kérdésére szégyellném azt mondani, hogy igen, a helyzethez képest jól vagyok, valamiért úgy érzem, nem igazán venné jó néven. Tudom, sokak szerint sírni kellene még mindig, temetni, amit nem is kell. Hogy egy részem már nincs velem? Nem számít, mert más ezt nem látja, még nekem sem sikerült megfejtenem, mi hiányzik, és mi új bennem, de hiszem, hogy bármi is történt, az a fejlődésemet szolgálja. - Megvagyok, miattam nem kell aggódnod. Tegye azok miatt, akik még nem tértek magukhoz, vannak, akik sokkal rosszabbul jártak, mint példának okáért Darren és én, de ezt nem látom értelmét firtatni. Attól még mind halottak voltunk pár órára, hogy valakinek tovább tart kihevernie halálos sérüléseit. - Ne butáskodj, Kisbogár, szerinted engem az a telefon érdekel? Kérdezem szelíd hangon, tekintetét keresve kék tükreimmel, s ha esetleg lefelé nézne, finoman felemelem az állát, nem szükséges a padló bámulása, velem eddig sem volt divat az ilyesmi, eztán sem kell így cselekedni. - Majd megoldom magam. Legalább a sim kártya megúszta, egyébként sem volt olyan nagyon hiper-szuper kütyü, szükséges rossz. A kapcsolattartás szempontjából viszont manapság elengedhetetlen, szóval nem hanyagolhatom. - Ugye tudod, hogy ezen a helyen én vagyok az utolsó, aki előtt el kellene titkolnod, mi zajlik benned? Kérdezem végül csendesen, nem szeretem, ha bezárkózik, sejtem én, hogy túlságosan fájdalmas számára ez az egész, de minél tovább rágja belülről, annál rosszabb lesz. Vannak, amiket egyedül hiába próbálunk meg helyretenni magunkban, nem fogunk sikerrel járni, a segítséget elfogadni pedig nem szégyen.
- Nem tudok. – vallom be kissé megsemmisülten, s érzem, hogy arcszínem a vörös szégyenteljes árnyalatában kezd fürdeni. Aggódom és talán nem kellene, talán mással kéne lekössem magam, de most képtelen vagyok másra koncentrálni. Gyógyítok, mert ösztönösen megy, álmomban is képes lennék rá, de mégis, nem tudok távolságtartó lenni a szituációban. - Hát.. – sütöm le a szememet zavartan, még így fektemben is így cselekedve. - ..biztos nem, de akkor sem illik ilyet csinálni. Én csak meghallottam a csengőhangodat, amikor már tudtam, hogy halott vagy, énekelte, hogy így boldogság, úgy tapsolj és nem bírtam ki, hogy a falat meg ne kínáljam vele. Mesélem el töviről hegyire az egész történetet. Nem emlékszem, hogy mondtam-e már neki, az is lehet, hogy fél perccel ezelőtt ugyanezt elregéltem. Egyszerűen nem tudok most gondolkodni, csak jólesik feloldódni abban, hogy itt van velem, hogy szól hozzám, hogy nem vagyok süket a szívdobogására sem. A járólap fugái között kalandozok mutatóujjammal, képzelt jeleket rajzolva oda. A kérdésre felkapom a fejem, fülem hegyéig vörösödve köszörülöm meg a torkomat. - Tudom. – jegyzem csendesen, mert így van, tényleg tudom is. Nem szeretném, ha azt érezné, hogy nem bízom benne, hogy egy pillanatra is elfelejtettem akár, hogy milyen farkas, hogy bármit megoszthatok vele. Akkor is megtenném, ha nem lenne Suttogó. Mert anyámnak tekintem őt. - Félek. – vallom be szégyenlősen. - Azt sem sikerült elfogadjam, hogy meghaltatok, minden olyan gyorsan történt. Aztán mire lélegzethez jutottunk volna, már mond éltetek megint. És nem tudom, hogy mikor gondolnak úgy a szellemek, hogy visszaszívják az ajándékukat.. Felsóhajtok. Ha már egyszer elkezdtem beszélni, átszakad a gát. Most sem tudok csendben maradni, a szavak szinte maguktól találnak utat belőlem. - Rosszat álmodtam, felébredtem és rögtön hozzád rohantam. Láttam a torkodat.. nem tudtam, hogy mit csináljak, meg akartalak menteni, de késő volt. Darrenért mentem, de ott Paynet találtam. Darren szívén hatalmas lyuk tátongott, nem élt. Egyszerűen elfogott a pánik, a Papát akartam látni, úgy éreztem, hogy baja esett. Mindennek halálillata volt.. Ahogy rohantam, a konyhában megtaláltam Joanát. Nem hagyhattam, hogy tej áztassa, meg a vér.. feltettem a konyhaasztalra, mintha nem is tudom, ott lenne a ravatala. Fogalmam sincs arról, hogy ki vitte el onnan. Olyan sokan voltak, annyi fájdalom, annyi gyász.. – nem is tűnik fel, hogy miközben beszélek, patakokban kezdenek ömleni a könnyeim. - Autóval mentem a lakásához, de nem volt ott. Az irodában találtam meg holtan. Másodszor vesztettem el.. másodszor.. nem lett volna szabad idehozzam, de megtettem. És elvitték tőlem. Elvitték és nem tudom, hogy mi van vele. Félek, hogy ez csak egy álom, s majd felébredek. Nem tudnék élni nélkületek, nem tudnék. Darrennek azt ígértem, hogy felnőtt leszek, de nem akarok a gyász árán.. nem megy a mosoly.. Úgy borulok Lili nyakába, mintha sosem akarnám elengedni. Szégyellem, hogy nem bírok magammal, de egyszerűen képtelen vagyok megállítani a zokogást. - Ne haragudj, ne haragudj!
- Én szeretem azt a dalt. Állapítom meg kissé sután, engem mindig felvidít, de azt hiszem, eztán kénytelen leszek másra váltani, tekintettel kell lennem Ginette rossz emlékeire, nekem aztán abszolút nem célom az, hogy minél később keveredjen ki a letargiából. Sokkal inkább szeretném segíteni, átvezetni ezen az úton, és meggyőzni arról, hogy nem kell keseregnie, rendben vagyunk. Lepillantok a kezemre, azt hiszem, mégsem Ginette fogja helyretenni, megkeresem majd Fayet, ha itt hagyhatom a kislányt, bár ahogy így elnézem, az nem pár percen belül lesz. Nem mintha gond lenne, hisz leírhatatlanul fontos a számomra, csak minél tovább tart, annál tovább van benne ez a káosz. - Nézd, figyelj jól, Ginette, mert ez olyan dolog, amit fontos megértened. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a szellemek kapcsán nincs jelenleg nálam kompetensebb személy. Ez nem olyasmi, amit vissza fognak szívni, ennek valami más, sokkal mélyebb oka van, mint amit felfogni képesek vagyok, de abban tökéletesen biztos vagyok, hogy ettől nem kell félned. Nem tudom, honnan, de így érzem, és ő is tudatában lehet a szavaim igazának, hisz olyannyira valódiak, mint a tény, hogy itt ülök, ölemben a kis kobakjával, és simogatom a haját. Utána azonban több szó nem képes elhagyni a számít, hisz belőle folyik, én pedig hallgatom, simogatva a haját, jelenlétemmel fonva nyugalmat köré, farkasom magához édesgeti a fiatal nőstényt, kit kölykének tekint, noha ilyen kapcsolat nincs köztük, állát pihenteti rajta, vigyáz rá. Ő odabenn foltozza a sebeket, én idekinn, így működünk. Egy ponton szívesen közbeszólnék, hogy félrebeszél, hisz Julien már rég halott, a Papája aligha lehetett ott, de nem tudhatom, ki került ilyen közel a szívéhez az elmúlt húsz évben. Nem, kétlem, hogy bárkit ezzel a szóval illetne a Teremtőjén kívül. Atyám, ez így nagyon zavaros. Mégsem szólok, csak csöndesen simogatom az arcát, a könnyei egy része tenyeremhez tapad, de nem bánom, hisz belőle vannak, csak csodálatosak lehetnek. - Ginette. Nem tudom, mi az, amit most hallottam, azt sem, kell-e tudnom, de úgy fogom venni, hogy a gyász és a kétségbeesés szülték őket. Gyászold azokat, akiket meg kell gyászolnod, de közben ne feledd el, hogy nem vagyunk halottak, itt vagyunk mind. Bárki is az, aki ilyen közel áll a szívedhez Julien óta, biztosan szintén él még. Add át magad neki, sírd el most az összes könnyedet az ölemben, itt vagyok veled, tedd meg, tartson bármeddig. Utána azonban elfújjuk, Kedvesem, mintha sosem lett volna. Rossz emlék lesz, örök pecséttel a lelkünkön, de elmúlik. A holnapba kell tekinteni a múlt romjait feszegetni olykor túlságosan fájó, és szükségtelen is. Szelíden szólok, hogy érezze, semmi sem kényszer, tényleg addig ülök itt vele, ameddig csak szükséges, egyáltalán nem teher, de ezt tudhatja is rólam. - Hogy is tudnék rád haragudni? Kérdezem, épp karomat nyaka köré teste köré fonva, szorosan tartva, míg másikat sután testem mellett hagyom, fölöslegesen nem mozgatom inkább, csak még nagyobb kárt okoznék vele.
- Én is szerettem. – sütöm le a szemeimet némiképp zavartan. Amikor eszmélek, hogy mit is mondtam, már késő. Nem tudom visszavonni, pedig nem akartam rossz érzést kelteni Liliben. Elvégre nem direkt halt meg, olyat nem is lehet direkt. Egy farkasnak nem. Túl mély az életösztön, ami bennünk él. - Hiszek neked! – sóhajtok fel némiképp megkönnyebbülten. Ettől nem múlik a szorítás mellkasomban, de szűnik, s ennek nagyon tudok örülni. A kis lépés is lépés, s én nem vagyok telhetetlen. Elkerekedett szemmel hallgatom mindazt, amit mond. Nagyon is biztos voltam benne, hogy el szabad neki mondanom mindent, hiszen sosem voltam őszintétlen vele, de életemben először bánom Lilit illetőn, hogy kinyitottam a szám. Nem arról van szó, hogy haragudnék rá, hiszen értem én, mert értem, épp csak.. nem tudnám megmondani, de azt hiszem jobb is, ha nem mondok semmit. Semmi olyat, ami a szívemet nyomja. - Elfújjuk, igen. – ragaszkodom ehhez, mert nem nagyon tudok mást tenni. A könnyek nem apadnak el, sőt, ha lehet még keservesebben omlanak szemeimből, mert itt és most a gyermeke vagyok, az a lány, aki egy picit elveszítette az anyját megint. Az igaz valóban, éltében. És a Falkát is el fogom veszíteni, ettől félek, de egyszerűen nem gondolkodhatok helyettük. Julient tekintve én máshogy működöm. Vagy Bastiant.. nevezzük akárhogyan. - Lehet, hogy kellene. Lehet, hogy mindenkinek kellene. – zokogom a nyakába, szorosan kapaszkodva belé, s közben leküzdve a gyerekes fújdogálási kényszert. Mert elfújjuk, igen, el. De vajon mikor, Mama, mikor lesz az úgy? - Csodás virágokat kaptál.. – váltok témát el-elcsukló hangon, s épp csak annyira bontakozom ki az ölelésből, hogy puszit adhassak Lili arcára. - Kitől? – kérdem kíváncsian. Ha volt is rajtuk kártya, sosem olvastam el. Magánlevél ez is, csak másféle. Nem szokásom belekontárkodni hát.
Értem én, már nem szereti, én is így éreznék a helyében, sajnálom, őszintén, ha tudtam volna, lecserélem arra az éjszakára, de nyilvánvalóan erre nem volt lehetőségem, sajnos nem láthatjuk előre a tragédiáinkat. - Hidd el, hogy idővel jobb lesz, elmúlik a rossz érzés nagy része mindenkiből, tüske fog maradni, mindenkiben, bennem is, de megtanulunk együtt élni vele, Simogatom az arcát, és akár hiszi, akár nem, nekem sokkal jobban fáj az, amit mondok, mint neki. Hogy ebben a szent pillanatban nem lehet az, aki vagyok, mert olyat osztott meg velem, amit képtelen vagyok feldolgozni, és egyszerűbb azt hinni, hogy ez csupán a zaklatottság folyománya, nem pedig az igazság. Tudom, hogy őszinte, és érzem, hogy belefészkeli magát a fájdalom a lelkébe a szavaim miatt, és minden porcikámban érzem, hogy bezárkózik előttem. - Sajnálom, hogy van, amiben én is képtelen vagyok segíteni. Nem amiatt, mert nem akarok, inkább azért, mert nem hiszem, hogy ez olyan információ, amit tudnom kellene. Ezt persze nehéz lenne elmagyaráznom neki, inkább csak érzem, de remélem, egyszer majd megbékél. - Őszintén sajnálom. Legszívesebben minden porcikámmal tiltakoznék az érzés ellen, a csalódottsága a nyelvemre tapad, és nem tudok mást mondani, minthogy én is szörnyen bánom. Ha nem az utóbbi napokban támadtam volna fel, nem hittem volna, hogy ez lehetséges, de már biztos vagyok benne. Csak épp... Ez aggasztóan másnak tűnik, épp ezért nem tudom kezelni, talán nem is akarom, hisz félek tőle, de az sajnos nagyon kevesekhez ér el, hogy bennem mi zajlik le legbelül. Elmondani nem fogom, hisz milyen volna, ha egy Suttogó lenne gyenge, és kísérné félelem, tudatlanság? Ezt nem engedhetem meg magamnak. Felszárítanám a könnyeit, ha nem tartanék annyira a valóságtól, ám nem tehetem, most még nem, nem vagyok kész erre. Talán arra sem, hogy Anernerk legyek, azt hiszem, pontosan emiatt haltam aznap este. - Nem, nem kellene. A szívünk útjai kifürkészhetetlenek, sokszor nem mi tehetünk róla, hogy nem hagy választást. Nem tudnék rá igazán haragudni, ebben ő is biztos lehet, de zavar, hogy így gondolkodik magáról. - Nem hiszem, hogy el akarna szakítani tőlünk. Addig biztosan nem, amíg jó neked itt. Igaz... most minden lehet, csak épp jó nem. Suttogtam, jelezve, hogy értettem én jól, hogy kiről, s mily módon beszélt, de attól még nem szeretném konkrétan kimondani, és hagyni, hogy valóban tényként tudatosuljon bennem. - Valóban érdekelnek a világok? Vagy csak könnyebb témának hiszed? Kérdezem szelíden, hisz ez a téma végképp nagyon csalóka, lehet, hogy neki annak tűnik, számomra azonban egész mást jelent, mondhatni, épp olyan gyengévé tesz, mint őt a saját keresztje. A puszit viszonozom, mintha csap kapaszkodni vágynék valamibe, amit vele kapcsolatban elvesztettem. Mindig azokat vagyunk képesek mélyen megsebezni, akiket a legjobban szeretünk. - Emmett küldte őket. Az Őrző, akiről már meséltem. Az Őrző, akit szeretek, s nem csak úgy, mint barátot, ám ezt kimondani talán soha, senki előtt nem leszek képes, hisz talán elrontana mindent. Épp csak egy pillanatra hajtom le a fejem, hogy kiszökjön egy erőtlen sóhaj ajkaim fogságából. - Tényleg szépek. Talán a szűk szavak is túlságosan árulkodóak, de jelen pillanatban nem ezt tartom fontosnak, hisz sosem én vagyok a fontos...
- Ha nem megy, majd segítesz? – kérdem kissé szégyenlősen. - Én is segítek neked. – teszem hozzá, mert szeretném, ha biztos lenne benne, hogy ez az egész kölcsönös kettőnk között. Mindig az volt, de ő tett bele – belénk – többet éppen amiatt, mert ő volt az idősebb, ő segített átvészelni nekem papa halálát és az összes további kölyökévemet. Én szeretném hallani, mert szeretnék neki segíteni és szerintem egy Suttogó is igazán elmondhatja, ami a lelkét nyomja, de ha nem érezteti velem, hogy mi a helyzet, ha nem enged a pajzsa mögé, akkor nem tudom, hogy van-e miben segítenem. Persze sejtem, hogy lenne, de nem vagyok erőszakos, úgy amúgy se mennénk semmire. Marad hát az, hogy itt vagyok, hogy tudja, hogy itt vagyok és várom, hogy egyszer megnyissa a kiskaput és bízzon bennem annyira – mármint nézzen annyira felnőttnek – hogy hagyja, hogy most először az életben én segítsek neki. - Köszönöm! – értem meg egy pillanat alatt, s telik meg szívem hálával. Biztos voltam benne, hogy tudja, de jobb hallani is. Egyébként nem lesz semmi könnyebb attól, amit mond, hiszen én nem akarok választani, nem akarom, hogy bármi baj legyen, s rettegek a jövőtől, de igyekszem azt elhinni, hogyha megtalálom a mosolyomat megint, akkor minden sokkal egyszerűbbnek tűnik majd. - De jó, mert éltek. És nem, sosem tenne olyat. Nem árulna el, ahogy én sem árulnám el őt soha. – jegyzem meg csendes határozottsággal. Azt nem titkolom, hogy a városban élő kóborra apámként tekintek, de azt nem mondtam senkinek, hogy a Teremtőm is. Abból, hogy milyen erős vagyok a saját vérvonalamban, nyilván mindenki rájönne, hogy elsőfokos vagyok. Arra meg semmi szükség, hogy tudják, amit én tudok. A titkok nem hazugságok, s nem sértek velük szabályt. - Érdekelnek, de könnyebb témának is hiszem. – vallom be pironkodva, mint akit rajtakaptak. - Jaj, hát ez nagyon édes tőle! – csillan fel szemem és igen, ez olyan, mint régen, amikor visszakérdezett, hogy pletykálunk-e. - Nagyon szerethet téged, hogyha ilyen csodákat küldött neked. – mondom ki mindazt, ami számomra magától értetődő. Kényelembe helyezkedem a fürdőszobában, hátamat a falnak döntöm, s ha Lili engedi, akkor mindeközben őt is kissé a falhoz húzom, hogy félig neki is dőlhessek, vagy ő nekem. Minden csak viszonyítás kérdése. - Elmeséled? – kérdezem szinte némán. Szégyellem, hogy érdekel, de mégis, így igaz. Szeretném megérteni a világot, amit ismer, szeretnék nem haragudni a szellemekre, akik elvettek és adtak is. Egyelőre viszont nem világos semmi, s azt kívánom, bár Alignak engem ragadott volna el. De lám, még arra sem vagyok méltó, úgy tűnik..
- Persze, Kicsim. Mondanám, hogy bármiben, de az előbbiek fényében nem volna túl korrekt, meg igaz sem, hisz olyat nem tennék, amivel a falka ellen vétek, bármennyire is legyek ezzel kevesebb a szemében. Sajnálom, de még egy otthon nem fogok eldobni magamtól. Párizs nagy szerelmem volt, de Teremtőm beszennyezte a számomra, és túlságosan idősnek érzem már magam ahhoz, hogy még egyszer felkerekedjek, és keressek egy új helyet. - Tudom, és hálás is vagyok. Tudom, hogy nem feltétlenül ilyen segítségre gondolt, és nem is akarom kihasználni a helyzetet, de tulajdonképpen ezért néztem be hozzá, csak épp másként alakultak a dolgok, amikor megláttam heverni a csempén. - Szükségem volna némi csont helyretevő segítségre… Pillantok a sérül karomra, talán most neki is jót tenne, ha kicsit helyre tudná kapni a lelkivilágát némi gyógyítással, de ha nem megy most, hát megkeresem Fayet, kétségbe esni nem fogok. - Semmit sem kell köszönnöd, nekem soha. Mindig azért igyekeztem, hogy neki könnyebb legyen, hogy átvészelje a Teremtője halálát, szerettem volna, ha nem nyomja rá túlzottan a bélyegét a kölyökéveire, és valamelyest képes önmaga maradni. Csodálatos felnőtt lett, tudom jól, most mégis úgy érzem, a feladatomnak, amit egyébként nagyon szívesen végeztem, vele kapcsolatban vége. Mert itt van, legyen bármilyen lehetetlen dolog is, él, és ez épp olyan zavaró, mint amennyire csodálatos, noha a Vörös Hold óta tudjuk, hogy lehetetlen nem igazán létezik. - Tudom, Geneviéve, Sóhajtom halkan, és épp ez az, amiért ez az egész számomra sokkal nehezebb, hisz ezzel fennáll annak a veszélye, hogy előbb utóbb a falkát viszont el fogja. Egy részem belehalna, a másik megértené, és elengedné. - Könnyebb is, ennél a témánál minden könnyebb. Beszélnék róla, ha tehetném, de minél többet tudok, annál nagyobb az esélye, hogy jelentenem kell, márpedig ezt nem akarom megtenni, nem akarom, hogy a kötelességtudat szaggassa szét a szívemet. - Igen, valóban nagyon édes tőle. Mosolyodom el olyan furán melegen, ami talán idegen lehet tőlem, nos, be kell vallanom, Emmett is nagyon ért ahhoz, hogyan tegye ’könnyebbé’ a dolgomat. S most valahogy nagyon nem jön ki jól, hogy Ginette is ezt taglalja, mert félő, hogy olyat fogok mondani, amit nem szeretnék, mert… nem szabad, még csak gondolnom sem kellene rá. - Barátok vagyunk, nagyon fontos vagyok neki, igen. Szeret is, csak épp úgy, mint egy barátot, de ezen fölösleges agyalnom, nem érzem magam túl jól tőle, elégnek kellene lennie annak, ami van, hisz eddig az volt, fogalmam sincs, mi ütött belém, miért ébresztett rá arra a Vörös Holdas alteregóm, hogy milyen mélységeiben is fontos számomra Emmett. A falhoz csúszom, úgy tűnik, még maradunk, és ez még mindig sokkal jobb, mintha elzavarna, mert elvesztette bennem a hitét, vagy valami hasonló. - Szerelmes vagyok. Nem, biztos nem erre gondolt, mikor megkérdezte, hogy elmesélem-e, de ez az egyetlen dolog, amit rajta kívül senki mással nem vagyok képes megosztani, vele sem kellene, magamban tarthatnám, de nem bírom, úgy érzem, felemészt, ki kell mondanom, egyszer hangosan, és kész, aztán majd valahogy… megemésztem, megpróbálom elfelejteni, legyőzni, mert nem adom, ami van Emmettel, a bizonytalanért soha.
- Mi történt? – kérdem kissé riadtan és közben szégyenkezve is. Lesütöm megint a szememet. Sose voltam önző, de most a magam baja annyira erős volt és mély a melankólia a saját hülyeségem miatt, hogy nem vettem észre Lili sérülését sem. Gyógyítók szégyenének érzem magam jelen pillanatban és ha tudnék, akkor elsüllyednék, hogy sose kerüljek elő többé. Testhelyzetet váltok, hogy jobban ráláthassak a sérülésre. - Mutasd. – kérem szelíden, bár ha nem mutatná külön akkor is megfognám a kezét, hogy tapintással lekövessem mi lehet a baj. Közben persze hagyom, hogy beszéljen, sőt, jó is, ha teszi. A karjának állapotát fel tudom mérni, van is rá időm és legalább ő sem arra fókuszál, hogy esetleg a mozgatással és tapogatással fájdalmat okozok neki. - Én nem megyek sehová. – szólok csendesen, mert bár nem vagyok gondolatolvasó, az energiáiban érzek némi hogy is mondjam.. aggodalmat. Valóban nem szeretnék sehová se menni, s emellett tökéletesen megfér az is, hogy nem szeretném azt se, ha Papa bárhová elmenne. Nem, mintha lenne rá lehetőségem és jogalapom, hogy bárkit is maradásra bírjak. El fogom viselni akármit is hoz a sors, mindig is ezt tettem. Sosem voltam az a kifejezett alakító, inkább átélő. Mert segíteni szeretek és támasz lenni, nem az a keresztem, hogy én támaszkodjam másokra. Így hát sodródom és a leghasznosabb próbálok lenni ott, ahol vagyok. - Én nem küldenék virágot a havernőmnek, hogyha pasi lennék. – szólalok meg csak úgy mellékesnek álcázott megjegyzéssel libbentve fel a véka alól véleményemet. A kérdésemre adott válaszától leesik az állam, szó szerint. Szinte a padlóról kell felkaparjam. Csak azért nem ugrok sikongatva és tapsikolva a nyakába, mert éppen a karját próbálom rendbe tenni, s nem szeretnék fájdalmat okozni neki. A hangomban viszont ott van minden érzelmi hullámzás, minden öröm, s ezt ledobott pajzsom mögül is tökéletesen érzékelheti. A farkasom körberobogja az övét, szeretetrohamban tobzódva. - Juj, juj, juj! – sipákolok, s csak akkor veszem lejjebb a hangerőt, amikor leesik, hogy bizony káros hatással lehetek a dobhártyájára. - Belé, ugye? – célzok itt az őrzőre. Nem tenném le a nagyesküt arra, hogy igazam van, de azért ismerem egy ideje már Lilit. - És ő tudja? Hm? – logikus kérdések hada. Fejben már kongatom az esküvői harangokat. Jaj, de szeretném, ha Lili boldog lenne valaki mellett! Úgy megérdemelné, de úgy!
- Csak beomlott egy ponton a snowboard pálya, és beleestem én is, semmi komoly, de eltört. Nem tudom, hogy el kell-e megint törni, de talán még nem indult el az összeforrás. Érzésre még nincs erről szó, talán szerencsém van még, fogalmam sincs, mindenesetre igyekszem hősiesen viselni, és egyébként eszemben sem volt felróni Ginettenek, hogy nem igazán vette észre a dolgot. Most határozottan nagyobb problémái vannak ennél, és tökéletesen meg is értem. Mikor kéri, hogy mutassam, felé nyújtom az alkarom, nem nyílt törés szerencsére, vélhetőleg azt egyszerűbb lett volna kiszúrnia. Egy pisszenést sem hallatok, mert igazából abszolút nem érdekel ez a kevéske fájdalom, ennél sokkal rosszabbat is megéltem már Guillaume mellett, és azt hiszem, annál jobban már senki sem képes megtépázni a testem és a lelkem egyaránt. Nem véletlen, hogy ilyen hosszú időre elzártam önmagam a másik nemtől, megvolt rá az okom. Egy részem még most is fél, hogyha igazán közel engedek valakit, az meg fog sebezni, tönkretesz majd megint, hisz eleinte róla sem hittem, hogy megtenné, s mégis. - Akkor jó Csak ennyit válaszolok csendesen, hisz nagyon is tartok attól, hogy esetleg megint el kell válnunk, de tudom, ez a természet rendje, a fajtánkat sokszor hajtja a vére, bár Ginette jóval csendesebb típus az átlagosnál. Ám úgy hiszem, itt mindketten otthonra találtunk megint, és önző mód nem szívesen mondanék le róla, bár ha le kellene, megtenném. - Honnan is tudhatnád? Voltál már pasi? Ettől függetlenül egyébként nekem is furcsa volt, még sosem láttam virágot adni senkinek sem, szóval igencsak sikerült meglepődnöm a dolgon, persze pozitív értelemben. Az állát feltolom szépen, nem olyan nagy csoda ez, bár… tulajdonképpen mégis, hiszen nem sokkal eme pillanat előttig biztos voltam benne, hogy én már sosem fogok ilyesmit érezni. Bizonyos szempontból meglettem volna nélküle, másrészt olyan édesen, kellemesen melengető érzés, hogy örülök is neki. A nőkön igazodjon ki az ember… Az izgatottsága még úgy is nevetésre késztet, hogy közben a karommal foglalatoskodik. Édes tőle nagyon. A farkasa lelkesedése csak szolid farok csóválásra készteti az enyémet, ő azért jóval higgadtabb jellem ilyen téren. Mégsem csitítom, hagy élje ki magát, legalább egy kicsit, majd lehalkul előbb-utóbb. - Igen, belé Bólintok rá rögtön, nem sok értelme lenne titkolnom, és nem is akarom megtenni, ha már kiböktem, hát legyen teljes a kép. - Nem, dehogy tudja, isten ments, remélem, soha nem is fogja megtudni. Szörnyű lenne, ha tönkremenne emiatt a barátságunk, szóval nem áll szándékomban elmondani neki. Remélem, elmúlik majd… egyszer biztos el fog, a szerelem nem örök. Tudom, mert egykor hittem, hogy az, mégis elmúlt, és most ez pont elég nekem, hogy reményt adjon arra, ilyen téren ki fogom majd tudni verni a fejemből Emmettet.
- Ezt röntgen nélkül csak nyolcvanszázalékosra tudom megállapítani, de talán az is több a semminél. A testére igyekszem hangolódni, saját mágiámat használva arra, hogy szinte belelássak a csontjaiba. Persze ez nem egészen így működik, elvégre nem vagyok varázsló és tudtommal az őrző mágusoknak sincsen efféle varázslatuk. Mégis valahogy így tudnám levezetni azt, hogy tulajdonképpen mit is művelek. Nem vagyok se Önzetlen, sem nem rendelkezem az Új Élet vérvonalával, ám azért vannak módszereim. A száz százaléktól messze van, valójában anatómia az egész és a farkasok regenerációjának pontos ismerete. - Szerintem nem kell eltörni, de le kellene mennünk az orvosi szobába, hogy sínbe tegyem. Gipszet már felesleges lenne rárakni, mert ha eddig nem volt rajta, akkor eztán is kibírja anélkül. Különben is gyorsabban gyógyulunk, mint az emberek, így emiatt sem kell minden orvoslási dolgot ugyanúgy csinálni. Na és akkor persze ott vannak az infúziók, egyebek. Ennyi ezüst tűt, mint a vörös hold óta.. hát nem hiszem, hogy fogyasztottunk errefelé. És a Mártíroknak is állati sok dolguk van, ami azt illeti. De inkább nekik legyen, mint a sírásóknak. - Egyébként nem is tudtam, hogy szeretsz snowboardozni. Vagy hogy tudsz egyáltalán. Lenne kedved megtanítani majd valamikor? Persze csak ha majd meggyógyultál. – teszem hozzá a végére. Egész lelkesen kapok hozzá ehhez a témához is. Nem véletlen, hiszen ez is olyan, ami eltereli mindkettőnk figyelmét arról, ami sokkal súlyosabban lóg közöttünk, mint eddig bármi. Persze a Holdon kívül, mert azt hiszem annál lehetetlenebb küldetést semmit nem tudok idénre mondani. - Pfúj, dehogy voltam! – fintorodom el. - És szerencsére nem is leszek soha, mert fizikai képtelenség ellenkező neműre testet váltani. – jegyzem meg igazam teljes tudatában. Azt nem mondhatom, hogy a testcsere is képtelenség, hiszen a Papa rá az élő bizonyíték, hogy nem az. De persze ebbe nem szeretnék megint belemenni. Inkább indulanduszt vezényelek az előbb emlegetett orvosi szoba felé. Sírni bárhol lehet, örülni is, de gyógyítani megfelelő eszközök híján a fürdőszobában nem tudok. - Már miért lenne szörnyű? – rökönyödök meg őszintén. Ha már a folyosókon vagyunk, akkor megtorpanok, s tulajdonképpen úgy nézek Lilire, mint valami elmeháborodottra. - Egyáltalán nem lenne szörnyű, mert kiderülne, hogy ő is szeret téged és boldogok lennétek, amíg meg nem haltok. Illetve.. hát amíg ő meg nem hal, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy őrző és tovább fog élni, mint te. Ez így most rosszul hangzott, de az a lényeg, hogy a szerelem nem szörnyű dolog és szerintem megérdemli, hogy tudja, hogy esélye legyen viszonozni. Részemről ez a virágos kérdés még mindig azt jelenti, hogy Emmett odavan Liliért, emellől nem vagyok hajlandó tágítani. Amúgy meg javíthatatlan romantikus vagyok, s el sem tudom képzelni, hogy valaki ne szeresse Lilit viszont, amikor ő olyan, de olyan csodálatos! - Én hiszek benne, hogy örök. Hogy eljön az a szerelem, ami örök. Honnan tudhatod, hogy nem ez lesz az, ha nem is adsz neki egy esélyt?
- Engem az sem zavar, ha elzarándokolunk az orvosiba. Tekintettel arra, hogy minket nem lehet kórházba szállítani, az orvosi szobáink igencsak jól felszereltek, következésképpen van röntgen is, menni meg még tudok, elvégre idáig is eljöttem a pályáról a lábaimon. - Oké. Bólogatok rögtön, részemről mehetünk is, én nem fogok emiatt kétségbe esni, és bár tudom, hogy épp lélekápolás folyik, de azt hiszem, a vízválasztón már túl vagyok, bár egyelőre még fogalmam sincs, milyen lefolyása lesz a dolognak a kapcsolatunkat illetően. Bevallom, azért kicsit félek, hogy határozottan nem úgy fognak alakulni a dolgok, ahogy én azt szeretném, de bízom benne, hogy nem lesz baj, és kettőnk közt sem keletkezett olyan szakadás, amit foltozgatni kéne, mert ha így lenne, akkor bizony azt már sosem lehetne igazán helyrehozni. Egy összefoltozott nadrág is hordható még, de már nem olyan, mint új korában. - Tudok, ennyi hóval a nyakunkon mindig is kézenfekvőnek tűnt, hogy megtanulom. Egyébként, én szeretem, az egyik feszültség levezető módszerem, és persze, szívesen megtanítalak, nem nehéz, főleg nem a mi érzékeinkkel. Ez részemről magától értetődik, szívesen segítek neki bármiben, azaz, az előbbiek fényében majdnem, mert vannak olyan dolgok, amiről úgy hiszem, jobb, ha nem veszek tudomást, bármennyire is legyenek fájdalmasak majd a következményei. - A Vörös Hold után te ezt így ki mered jelenteni? Én meglehetősen biztos vagyok benne, hogy Alignak még erre is képes lenne. Ha jól értesültem, akkor tavaly képességeket cserélt, annál nem hiszem, hogy sokkal bonyolultabb a testcsere. Gondolkodom hangosan, igen, kétségkívül biztos vagyok benne, hogy ez szóba jöhetne, ugyanakkor remélem, hogy nem fog megtörténni. Nem mintha olyasmivel nagyobbat lehetne ártani, mint az idei tömeges halálokkal. Jobb is, hogy elindulunk, és szóba kerül Emmett, mert ezt a témát már fölösleges leporolni, úgy hiszem. Csak legyintek a kérdésére, hisz elmondtam, rámenne a barátságunk, és azt még véletlenül sem szeretném, sőt… - Nem, nem derülne ki, Ginette. Ha szeretne, már rég rájöttem volna, nem szeret, legalábbis nem úgy, nem szerelemmel. Éppen ezért tartom a számat, és kész. Ne próbálj kérlek meggyőzni az ellenkezőjéről, nálam jobban senki nem ismeri ezen a Földön. Ez így is volt, és hiszem, hogy tudnám, ha gyengéd érzéseket táplálna irántam, szóval fölöslege ezt ragozni, én nem fogom letámadni, hogy esetleg kiugrasszam a nyulat a bokorból, az nem én lennék. - Ginette, nagyon szépen kérlek, ne lovald ebbe még ennél is jobban magad. Én már belenyugodtam, és annak is örülök, hogy a barátomnak mondhatom, s amíg az, addig én így is boldog vagyok. Jó? Pillantok rá szelíden, igazat beszélek, ezt tudhatja, szóval nem kell az én szívemet félteni, jobb annak úgy, ha nem törik még egyszer össze.
- Akkor zarándoklatra fel! Kacsintok rá, csempészve ezzel egy kis humort is ebbe az egész melankolikus helyzetbe. Valamiképpen visszakúszik belém a régi énem, nem veszett el teljesen, nem változtam meg egy nap alatt, egyszerűen csak nem találom még a megfelelő cipőt ahhoz, hogy járjam tovább az utat. - Én mindig félelmetesnek tartottam, mert olyan nem is tudom, csúszós, meg ingatag, meg egyensúlyozós és hát na.. gyáva voltam megtanulni. De te biztos ezt is meg tudnád tanítani nekem, mint minden mást az életben, amit tudok. Ez az a pont, amikor adnom kell neki egy puszit, már csak azért is, mert nagyon szeretem és érezni kívánom, hogy tényleg igaz, nem egy álompamaccsal beszélgetek. Tudom, talán marhaság, de így érzem jónak, hát így cselekszem. - Nem vörös egész évben a hold. Rázom a fejemet makacsul, próbálva szabadulni a rettegéstől, ami megüli tagjaimat egy pillanat alatt. Egyszerűen nem akarok arra gondolni, hogy mennyi minden bizarr undormányt csempészhet még az életünkbe ez a nyamvadt hold. - A képességek cseréje nem testcsere. Egyébként igazad lehet, de azért mégis undorítónak tartanám, hogyha aki férfi volt, az hirtelen női testet kapna és fordítva. Ilyenről még a szellemvilág se hallott! Ragaszkodom makacsul a véleményemhez. Nem, mintha Lilinél jobban ismerném a szellemvilágot, sőt. Viszont nem akarom elhinni, hogy tudnak testet is cseréltetni, mármint hogy nemet. A testről vannak bizonyítékaim. Csalódott vagyok, de nem mondom ki. Megint olyan érzésem van, mint mindenkor, amikor valamiről megpróbálnám a „felnőttek” világában kifejteni a véleményemet. Letorkollnak. Kedvesen, törődőn, de azért mégis. Mindegy, van ilyen, nem fogok belemászni Lili lelkébe, inkább csak mosolyogva bólintok, immáron azzal foglalkozva, hogy szakszerűen ellássam a karját, ha már az orvosiban vagyunk. Ez legalább az én területem. - Hogyne, ahogy neked jó. Hagyom rá, mert mi mást tehetnék? Az ő élete, nincs beleszólásom. Viszont bele vagyok lovallva, szóval csendesen reménykedem abban, hogy megváltozik majd a véleménye és rájön, hogy ez az Emmett tényleg érdemes egy próbára. - Emlékszel valamire? Teszem fel neki a nagy kérdést, kissé máshogy mint Darrennek, de ugyanazzal a célzattal. Hogy meséljen nekem arról az éjszakáról. Hátha könnyebben feldolgozom majd, ha tudom, hogy mit tudnak ők.
- S persze, azt tudjuk, hogy fejlődni a félelmeink legyőzése árán lehet a leginkább. Mosolyogtam rá, futólag megölelve kicsit, míg elhagytuk az ő kis birodalmát. - Ha szeretnéd, akkor megtanítalak, nem is lehet kérdés. Arra vágytam, hogy megerősíthessem abban, bármi is történt az imént, számíthat rám, de pár dolog helyre kell tennem magamban, mielőtt beszélni tudnék vele arról. Vannak dolog, amiket nekem is fel kell dolgoznom, mielőtt bármit kezdek velük, bár többnyire azonnal tudom a választ a felmerülő problémákra és lelki bajokra, és képes vagyok építő jellegű tanácsot adni, ám jelen pillanatban ez nem igaz. Sőt. - Még nem. De… lehetne. Lehet, hogy egyszer hatalmának csúcsára ér, és vérbe borítja az összes éjszakánkat. Tudom, hogy retteg, én is, de bíznom kell abban, hogy valamiképp megoldjuk, hogy megtanulunk védekezni ellene, mert muszáj, nem adhatjuk fel a létünket egy majd ezer éves legenda bosszúja okán. Megszorítom épp kezével kis tenyerét, némi erőt öntve belé, bármi is történik, folytatnunk kell, mennünk tovább, még ha másképp, más mederben is. - Nem mondom, hogy örökké, de időlegesen más testébe bújtatni valaki szellemét szerintem nem akkora tudomány, mint amilyennek te elképzeled. Számos nevetséges film szól ilyesmiről. Nyilván nem véletlenül. Én sok mindenben hittem, amiben mások nem, nem sok olyan dolog volt, amit elképzelhetetlennek találtam, épp ezért viselt meg kissé Ginette korábbi vallomása a történtekről, és azóta is próbálom fejben összerakni a dolgokat, a miként lehetséges ez egyáltalánt. Ám időlegesen elterelődik róla a figyelmem, mert bevallom, ha Emmett szóba kerül, ott számomra nem igazán akad a világon semmi egyéb átmenetileg. - Sajnálom Ginette, tényleg. Ha nem ez lenne a vérvonalunk, akkor bizonyosan feltüzelhetnéd bennem a reményt, de így nem megy. Túl jól ismerem, tudnám… De nem tudom, és ettől kikészülök, de nem szeretnék reménykedni, hogy még jobban fájjon. Megérted ezt? Lehet, hogy nem, tudom, rosszul esik neki, de nem tehetek róla, így érzem, és talán nekem már nem is éri meg kockáztatni. Fogalmam sincs. Ennyi év után ugyan minek dédelgessek ilyen álmokat? - A halálomig mindenre emlékszem, odaátról már nem sokra, csak benyomások maradtak, meg amolyan csöndes belenyugvóan jó érzés, hogy egy ideig jó helyen voltam, az elvesztett szeretteim között, és munkál bennem valamiféle megfoghatatlan hiányérzet, mintha valamit tudtam volna, tapasztaltam volna, amire szükségem lenne, de nincs ott. Sóhajtok fel kissé zavartan, ezt aligha fogom tudni valaha is összerakni, egyszerűen nem akar sikerülni, mert valami mindig leblokkol, olyan, mintha egy sosem létezett információt akarnék önmagamból kinyerni. - Akarod hallani a többit? Azt… ahogy meghaltam? Kérdezem szelíden, de nevén nevezve a dolgokat, mert attól, hogy mézes-mázosan körbeírjuk, kerülve a valós szavakat, még semmi sem lesz könnyebb.
- Jobb lenne, ha nem kellene félni semmitől. Ettől se. Naiv elgondolás, de én azért bevallom. Sok mindentől félek, még annak ellenére is, hogy farkas vagyok, s a fizikai fájdalom mint olyan az hozzátartozik az életemhez és hamar is gyógyulok. Gyógyítok, pláne. Mindettől függetlenül óvatos duhajnak születtem, kétszer is. Nem keresem a helyzeteket, extrém sportokat, akármiket, amikor megsérülhetek, vagyis a sérülés lehetősége benne van a pakliban. Röhejes domináns lennék. Nem véletlen, hogy nem vagyok az. - Köszönöm! – mosolyodom el hálásan. Aztán jön a feketébb leves. Szinte beleborzongok abba, amit Lili felvázol. - Komolyan gondolod, hogy képes lenne rá? Inkább a halál! – vágnám ki a rezet, hozzátéve, hogy nem bírnám elviselni megint, ha azt kéne átéljem, amit azon az éjszakán. Bár én haltam volna meg! Ha ők visszajöhettek volna és én nem, akkor is megérte volna. Nekem meg, és szerintem nekik is. Hallgatom őt, közben egy adag gézzel babrálok, ami a kezem ügyébe került. A karja már sínben, nem nehéz felhelyezni azt a felfújható karrögzítőt, így ezzel tulajdonképpen meg is vagyunk. A géz arra kell, hogy a levágott darabot Lili nyakába akasztva felköthessük Lili kezét. Hogy ne lógassa. Miközben felemelem az ollót, megrázom a fejemet. Nem merek ránézni, ellenvéleményemet csak a padlónak mondom el. - Nem, nem értem. Mármint értem én, persze, de a vérvonalunknak semmi köze nem lehet ahhoz, hogy van-e remény, vagy nincs. Tudom, hogy érik a farkast is tragédiák, tudom, hogy nem minden szerelem örök és tökéletes és néha könnyebb elhinni, hogy nincs semmi szikra, mint beleugrani, de.. őszintén megmondom, hogy hibát követsz el. Talán azt hiszed, hogy így nem fog fájni. De nem rossz a bizonytalanság? Akarsz azzal a tudattal élni, hogy sosem volt merszed megpróbálni? Később ez is fájni fog. Összecsomózom a gézt, Lili nyakába akasztom, adok az arcára egy puszit bűnbánón. - Persze ez csak az én véleményem, nem kell komolyan venni. Nem teszem hozzá, hogy más se szokta és azt sem szajkózom, hogy én természetesen semmit sem tudok a szerelemről. De, tudok, csak nem tapasztaltam. Ez két egymástól nagyon különböző dolog. - Igen, szeretném. – bólintok félszegen. Jobb lesz, ha hallom, mert így is fáj, de ha nem tudnám, még jobban fájna. Amit mondtam, úgy élek én is, nem iszom bort, miközben vizet prédikálok, sem fordítva nem teszem.
- A félelmeink is formálnak minket, nagy szerepük van abban, hogy olyanok vagyunk, amilyenek. Szükséges rosszak. Teszem hozzá, bár tény, hogy jobb lenne, ha nem kellene félnünk semmitől, de ez már csak így megy, nincs olyan, akinek ne lapulna meg akár egy kevés félsz a lelkében, de ettől senki sem lesz kevesebb. - Meglehetősen komolyan gondolom. Ám tovább nem firtatom, és isteni szerencse, hogy nem látok a gondolataiba, mert most, jellememtől eltérően nagyon csúnyán képes lennék kiakadni. Hála az égnek ettől most megment a világ. - Fura, azt hittem, én vagyok a szub. Ginette… elmondhatod a véleményedet a szemembe is, én biztosan nem foglak keresztbe lenyelni érte. Sóhajtok fel, és finoman megsimogatom az arcát, hogy rám nézzen, és csak aztán reagálok az elhangzott szavaira. Nem könnyű ez nekem, és elhiszem, hogy nem érti, de nekem ettől csak rosszabb. Nem szeretnék az Emmetthez fűződő érzéseimen kattogni, így is épp elég ez nekem, de úgy tűnik, ő határozottan nem így gondolja. Kár, mert ez így nem lesz jó, nem akarom egy alkalommal kétszer megbántani az érzéseit, ez annyira nem én vagyok, és ő különösen fontos a szívemnek. - Ha meg akarnám próbálni, akkor sem merném. Én ehhez nem vagyok elég bátor… Egyébként is, nagyon régóta menekülök az érzések elől, tudod jól, nem egyszerű ez nekem egyáltalán. Vannak dolgok, amikben képtelenségnek tűnik ésszerűen dönteni, bár a szívügyekben ez talán nem olyan nagy baj, viszont a szívem retteg. Ha elveszíteném emiatt, nem tudom, mit csinálnék, és igen, inkább élek azzal a tudattal, hogy gyáva voltam, minthogy eltűnjön az életemből emiatt. Nem lehetek biztos benne, hogyan reagálna, ez tény, de sokkal több a kellemetlen lehetőség, mint a kellemes, épp ezért tartok tőle ennyire. - De… tudod mit? Ha… bármi jelét látom annak, hogy esetleg benne is ott mocorog az, ami bennem, akkor el fogom neki mondani, és mielőtt felhoznád a virágokat, nem, az nem jel. Teszem hozzá sietősen, mielőtt ezzel példálóznak, de azért megeresztek egy mosolyt. Talán így a kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad. Emmett úgysem szerelmes belém, sosem kell hát bevallanom neki a dolgot, úgyhogy egyáltalán nem aggódom a szavaim miatt. - Ginette, én komolyan szoktam venni a véleményedet, nem értem, miért kell így beszélned. Nyilván te is azt szeretnéd, hogy komolyan vegyenek, felnőttként kezeljenek. Ahhoz az első lépés az, hogy megóvod elsősorban saját magadat az ilyen lekicsinylő megnyilvánulásoktól. Magunkat lekezelni a legrosszabb szerintem, és fogalmam sincs, mikor lett ennyire értéktelen önmaga szemében, vagy miért alakult ki ennyire téves képe, de ki fogom deríteni. - Nos, eleinte nem volt semmi különös, egész kedves volt a másik én, mert hogy ugyebár saját magunkkal találkoztunk szembe, és csak beszélgetni akart, a bizalmamba férkőzni. Semmi durva nem esett meg velünk addig a pillanatig. Csak… lelkileg gyötört úgymond, elérte, hogy elhiggyem, kettőnk közül ő az értékesebb, hogy benne van meg minden, ami az Anernerkséghez kell, hogy ő jobb, erősebb, mint én. Választanom kellett, hogy ő vagy én, ám nem lettem volna képes bántani, elvenni az életét, bárki is legyen az. Akkor úgy gondoltam, hogy egy jobb verziómmal gazdagabb lenne a világ, sokak azt mondanák erre, hogy feladtam, mostanra inkább már csak azt gondolom, hogy hű voltam önmagamhoz. Húzom el kicsit a számat, de aztán rögtön folytatom is, inkább letudom egy szuszra, minthogy órákat csacsogjak megint erről, ahhoz túlságosan megvisel még a téma. - Szóval… belefeküdtem az ölébe, ő megsimogatott, azt hazudta, hogy minden rendben lesz, és egyetlen mozdulattal elvágta a torkomat. Tulajdonképpen ebből már semmit sem éreztem, gyors volt és kíméletes. Igazság szerint pont olyan, amilyen én is lettem volna, ha a kényszer azt diktálja.
- Nem szükségesek, csak rosszak. – rázom meg tagadólag a fejem. Nem kell mindenben egyetértenünk, nem azért vagyunk ilyen kapcsolatban amilyenben, mert mindig meghajoltunk egymás igazának. Rengeteget tanultam Lilitől az életben és nyilván fogok is még, de ettől van saját véleményem. Nem sokszor hangoztatom, illetve nem sokszor van mit, hiszen markáns ellentéteink nincsenek, de félni rühellek, így ezzel kapcsolatosan nem tudtam nem kifejteni, hogy mit gondolok. Lám, még magamat is képes vagyok megcsúfolni és meghazudtolni. Hiszen nem mindig vagyok mosolyország. Most különösen nem, de ez nem csak a mostról szól. A véleményekről meg jelenleg azt a fenekes mondást gondolom. Mindenkinek van, de tulajdonképpen senkit nem érdekel a másé, mert úgyis csak vita van belőle, s valamelyik fél vagy meghunyászkodik, vagy kenyértörésre kerül a sor. - Nem tudhatom, nem voltam szerelmes soha. És valljuk be, se Darren, se Lynx, se Nicho nem éppen az az alapanyag, aki iránt megfogalmazódhatna bennem, hogy többet akarok, mint barátság. Phil mondjuk.. – ezen a ponton égem magam halálra és inkább elhallgatok. Megrázom a fejemet. - ..cuki, de hozzá meg én nem lennék való, szóval dunsztom sincs arról, hogy milyen lehet a barátságba kapaszkodni, eldobva ezzel a szerelemvallás lehetőségét. A lényeg, hogy azt tedd, ami jó neked. – fejezem be ennyivel. Igen, megint csak önmagamat igazoltam, a vélemény nem számít. Hiszen végül én is meggyőződhettem arról, hogy hiába mondtam el, Lilire akarom hagyni a sajátját és már nem is vagyok biztos abban, hogy ki kellett volna nyitnom a szám. - Honnan tudhatod egyébként? Hogy mocorog vagy sem.. – teszek fel egy idevágó, de mégis kissé másfelé orientálódó kérdést. Csak úgy elméleti síkon érdekel, mert mint mondottam, nekem nincsenek összehasonlítható tapasztalataim. Teljesen szűz vagyok a kérdésben – de még mennyire – viszont nagyon is érdekel. Kit ne érdekelne? Még zavar is, hogy nem tudom, hogy én még soha nem tapasztaltam. Kicsinek érzem magam ettől is. - Talán belefáradtam abba, hogy kapálózzak azért, hogy annak kezeljenek. - szalad ki a számon, s társul mindehhez egy kis szájhúzás is. Nem tudok mit hozzátenni, nincs ebben semmi önostorzás, ezek a tények. Máskor fel se venném, de most van egyéb bajom is és így ebben a formában előjönnek olyan elfojtott dolgok is, amik amúgy nem bökik a csőrömet. Csendben hallgatom mindazt, amit mond. Nem mondom, hogy jólesik, de én kérdeztem és tényleg szeretném tudni. Mert valami butaság folytán hogyha nem is lehettem ott és nem szenvedhettem helyettük, legalább ezzel akarom megetetni a jelenleg aljas féregnek tartott szellemeket. Hogy most szenvedek, legalább addig, amíg hallgatom. - Ez borzasztó.. - harapom be alsó ajkamat, s rágom is egy kicsit, mintha horrort nézve a körmömet étkezném, amit amúgy sosem szoktam. Megölelem Lilit. - ..de abszolút illett hozzád. A reakciód te magad voltál, nem csúfoltál meg semmit abból, aki vagy. Szerintem a szellemeknek büszkének kéne lenni rád. Én az vagyok, akárhogy hangozzon ez.
Bólintok a szavaira, tudhatja, hogy vitatkozni nem fogok róla, soha, senki véleményét nem szándékom megváltoztatni, ritkán előfordul, hogy szükségét érzem, de akkor sem direktben teszem, sokkal finomabban ennél, ám most fölöslegesnek érzem. Én tudok a félelmeimből építkezni, lehetséges, hogy ő nem, s ha így van, nem csodálom, hogy nem gondolja szükségesnek őket. - Miért ne lehetnének azok? Lynxet még nem ismerem annyira, de őszintén, ritkán látok olyan vágyakozást valakiben aziránt, hogy rabul ejtsék a szívét, mint benne. Bár azt hiszem, ez már megtörtént. Darren is fura, mellette úgy érzem, nagyon lemaradtam valamiről, de erre még nem kérdeztem rá, Nicholasnak pedig van párja. De igazad van, ezek miatt tényleg nem kell semmit tovább gondolni. Phil édes, ez tény, de az az érzésem, hogy neked nála férfiasabb hímre volna szükséged. Nem külsőre értem, kiállásra, elvégre, a nők többsége biztonságban szeretné érezni magát, azt keresi, aki mellett ez megvan, lehet, hogy előtte megcsókol jó pár békát, és olykor fellobbannak a szikrák is, de amíg nincs minden a helyén, addig nem lesz kerek a történet. Csak tudnám, miért gondolom úgy, hogy az én kerek történetem pontosan Emmett. Annyira gyermetegen ostobának érzem magam, hogy képes voltam beleszeretni a legjobb barátomba. - Megtanultam kicsit mélyebbre látni az utóbbi időben, Atenerkként az is a dolgom lesz majd, hogy az érzések, hangulatok közt kiigazodjak, vannak, akiknél sokkal könnyebb, például veled… vagy… Emmettel. A közelebbi kapcsolat miatt, sokat számít, vannak, akikre jóval többet kell ráhangolódnom, hogy sikerüljön. Valószínűleg nem ilyen válaszra számított, el is mosolyodom, hogy aztán hozzátegyem azt, amire szerintem gondolt. - Egyébként, gőzöm sincs, teljesen suta vagyok a férfi-nő kapcsolatokat illetően, bár egyes esetekben egyértelműen látszik, azt rögtön tudtam, hogy Guillaume odavan értem, de Emmett… valószínűleg, ha érezne bármit is, ugyanúgy el akarná nyomni, mint én. Ismerem, ő sem kockáztatná a barátságunkat, és pontosan tudom, hogy legalább annyira fél attól, hogy megégeti magát, mint amennyire én, ráadásul, neki többször volt szerencsétlensége ilyen téren veszteségekhez. - Nem kell kapálózni, csak legyél olyan, amilyen vagy, és majd megtörténik, lehet, hogy nem olyan hamar, mint szeretnéd, de az erőlködés nem szül semmi jót. Tudom, tele van a padlás azzal, hogy a türelem rózsát terem, de Angyalom, te így vagy fantasztikus, ahogy vagy, különleges, egyedi és megismételhetetlen. S ha eljön az ideje, erre mások is rá fognak jönni. Számomra Ginette mindig is érték volt, nem anyagi értelemben, de a lelkem számára mérhetetlenül fontos, mindig vigyázni szerettem volna rá, de úgy tűnik, most el kell engednem kicsit a kezét, hogy ne érezze, anyáskodom felette. Attól még ezen gondolatmorzsák keretében egy röpke homlokcsókkal illetem bőrének puhaságát, és arcát simítva érintem orrom az övéhez. Bizalmas, tudom, de úgy hiszem, ez a kapocs köztünk még mindig élő és lüktető. Csak aztán kezdek mesélni neki a történtekről, hogy pár pillanattal később elengedtem. Az ölelése jól esik, megszorítom én is, simogatom a haját, és némán könnyezek csupán, azt nem bánom, ha ő látja, de mások előtt nehezemre esne ennyire lecsupaszítani a lelkem, Emmett előtt nem, de ő vélhetőleg nem tudna mit kezdeni a könnyekkel, hisz férfiből van. - Köszönöm. Suttogom halkan szavainak következtében, és mély sóhajjal fűzöm is tovább sajátjaimat. - Tudod, bárhogy is nézzek ki… néha úgy érzem, sosem fogom ezt kiheverni. Nem bánom, ha ő tudja, láthat gyengének, neki megengedhetem, eleget ápoltuk már ahhoz egymás lelkét, noha többnyire én igyekeztem óvni őt, de titkaim sosem voltak, még olyan szinten sem, hogy rejtettem volna előle az érzéseimet.
- Hogy valaki rabul ejtse, igen. De határozottan nem én vagyok az a valaki, vagyis nem lehettem volna én. Ha akarta volna, én mindig itt voltam neki. Nem kellettem.. – vállat vonok. Látszólag túl vagyok rajta, de ez nem éppen így igaz. Én is pontosan láttam azt Lynxen, amit Lili, hogy vágyott arra a bizonyos nagy szerelemre, s valahol egy részem mindig hitte, hogy észreveszi azt, ami az orra előtt van. Szép lassan viszont rá kellett jöjjek arra, hogy mindenhol keresi a párját, éppen bennem nem, így letettem arról, hogy célozzak arra neki valamivel, hogy én.. hogy esetleg. Kár is lett volna. Nem a barátság tönkretétele miatt, hanem azért, mert ha valamit kimondok, abba bele is élem magam, s nem igazán esett volna jól egy lélektiprás tőle. Még ha udvariasan tette volna, akkor sem. - ..szóval erről is ennyit. Phil meg valóban inkább csak amolyan kisöcsi, de ezt nem szeretem mondani neki, nehogy kínosan érezze magát. - én már csak tudom, mindenki húga. Nem tesz jót az egonak, ha ezt túl sokszor hangoztatják ám, akkor sem, ha szeretetből teszik. - De mindenkire sikerül egyébként? – kérdezem. Ezt a kérdést talán még sosem tettem fel neki. Közben a kezét már helyretettem annyira, hogy ne kelljen vele foglalatoskodjam, így csak leülök az egyik székre az orvosi szobában, s onnan nézek Lilire. - De honnan tudtad? Úgy értem.. volt az az este, amikor Lynx megvédett, s lehajította rólam a hímet, aki erőszakoskodni akart. Akkor én is azt hittem, hogy azért csinálja, mert esetleg.. nem is tudom mi erre a nem gyerekes szó.. szóval mert tetszem neki. De aztán meg azt gondoltam, hogy nem. És ennyiben is maradtunk. Szóval tényleg nagyon érdekel, hogy honnan tudtad. – zavartan szívom be alsó ajkamat. - Már persze csak ha nem okoz fájdalmat beszélned róla. – teszem hozzá még ezt is, amolyan menekülési útvonalat biztosítva neki. Nem akarom erőszakosnak tűnni, mi sem állna tőlem távolabb. Nem tudom visszafogni magam, könnyek gyűlnek szemembe. Mindig szépen beszélt rólam és tudtam is a lelkem mélyén, hogy ezt gondolja, de ettől még nagyon elérzékenyítő ezt hallani. Mással momentán nem tudom kifejezni a köszönetemet, csak ezzel a nyamvadt sírással, de a pajzsomat teljesen ledobom, s a farkasom odaoldalog az övéhez, hogy pofáját dörgölje neki. - Egyikünk sem fogja, de emiatt nem kell szégyelld magad. Nekem bármikor elmondhatod, akármilyen kételyed is legyen. – igyekszem megnyugtatni ezzel. Persze nem valami pozitív a kép, amit így festek, de nem is az a célja. Hazudhatnék, de minek tenném? Egyrészt érezné, másrészt pedig nem szeretném, ha olyan lenne számára, mintha azt várnám el, hogy túllegyen rajta. Természetesen vágyom, hogy így legyen, de azt kell, hogy érezze: bármikor mellette vagyok. Ha rossz a kedve, ha bizonytalan, akkor is. - Visszakísérjelek a szobádba, vagy máshová mennél esetleg?
- Ezek szerint szerettél volna kelleni. Sóhajtok fel kissé gondterhelten, mert nem tudom, hogy ezt miként tehetném kevéssé kellemetlenné a szemében, az ilyesmiben kevésbé vagyok jó. Egész életemben csak egy férfinak kellettem igazán, s ő olyan szinten kizsigerelt minden értelemben nagyjából egy fél évszázad alatt, hogy bőven elég tapasztalatnak tartottam ahhoz, hogy többé ne akarjak hímneműt az oldalamon. Most sem vagyok benne biztos, hogy akarok, de az érzéseimnek képtelen vagyok parancsolni. Kicsit bosszantó. - Szerintem ő nagyjából mindenkinek kisöcsi, de egyszer, valakiben majd ő is megleli a párját, ahogyan te is, ebben biztos vagyok. Fogalmam sincs, mikor jön el az a pillanat, de olyan nincs, hogy ne tapasztald meg. Ez mindenkinek jár legalább egyszer az életben, enélkül nem az igazi, és hiszem, hogy tényleg vele is meg fog történni, csak épp nem most, nem akkor, amikor vágyakozik utána, hanem amikor már lemondott róla. Akkor fog villámcsapásként érkezni, a semmiből. Én sosem hittem volna, hogy még egyszer meg fog történni, nagyon rég eszembe sem jutott, hogy talán hiányoznak bizonyos dolgok az életemből, pedig igen. Istentelenül régen nem éreztem igazán nőnek magam. - Igen. Sikerül, előbb-utóbb biztosan, de vannak, akiket sokkal jobban kell ismernem hozzá, többet látnom, mire miként reagálnak, mert sokkal zárkózottabbak, és még maguknak sem ismerik be az érzéseiket. Olykor könnyebb lenne, ha mindenkinél hipp-hopp rájönnék a dologra, de akkor meg a kihívásokat hiányolnám. - Köszönöm! Célzok természetesen a kezemre, így már nem aggódom amiatt, hogy esetlegesen rosszul forrna össze, hiszen Ginette ezen a téren sokkal inkább otthonosan mozog, mint én, s tökéletesen megbízom a tudásában. - Már nem okoz, sőt, nem is érdekel Guillaume, rég elmosta már a Szajna vize a keserű emlékeket. A szemeiben láttam, rajongott értem már az első pillanatban. Nehéz megmagyarázni. Egymásra néztünk, és tudtam, hogy ez valami fantasztikus, értékes dolog. Aztán megmentett attól a fazontól, akinek az anyám eladott. Nem hiszem, hogy bárki ilyet tett volna azért, aki nem érdekli legalább egy kicsit. Ginette és Lynx esete azért annyiban más, hogy az erőszakot egyetlen jóérzésű férfi sem hagyhatja, s noha részemről is képben volt ilyesmi, de az a négy fal közt történt volna, nem másutt. Nem kellett volna tudomást venni róla senkinek, nem is tudták volna. - Kell lennie egy pillanatnak, egy halovány érzésfoszlánynak, amiből sejted, hogy elindult valami, hogy érdemes megnyílnod és lépned. Azt hiszem, én most valami ilyesmire várok, de ha nem jön, el fogom magamban temetni az érzést. Sóhajtottam fel, tudom, talán ostobaságnak gondolhatja a dolgot, de én így érzem helyesnek. Ha Emmettben nem indult el semmi, nem fogom kockáztatni a barátságunkat, eddig is jól megvoltam szerelem nélkül, nem fogok belerokkanni, ha az életem további részét ilyesmi nélkül kell leélnem. A farkasom készségesen fogadja, mint mindig, örül neki, megnyalogatja a pofáját, nekidörgölődzik, és vigaszt, némi otthonos érzetet próbál nyújtani, mert ezt képes megtenni, és bármikor megcselekedné érte, Ginette a szemében a kölykünk, s ezzel mindig is mélyen egyetértettem. - Azt hiszem, igazad van, és köszönöm. Öleltem meg ismét, egyrészt szavai, másrészt pedig könnyeinek elűzése okán. Szerettem volna, ha úgy érzi, bármit is tegyek, vagy mondjak, végső soron mindig számíthat rám, és azon leszek, hogy lelkének sebeit begyógyítsam. - Az jó lenne, lepihenek egy kicsit, ha már tovább nyújtózkodtam, ameddig a takaróm ért. Csóválom meg a fejemet önmagam dorgálása okán, elvégre, inkább ágyban kellett volna még maradnom, vagy ha azt nem is, de snowboardozni ostobaság volt, még akkor is, ha nem gondoltam, hogy bajom eshet. Inkább egy kiadós alvás keretein belül igyekszem túllenni az újabb sérülésemen. Az ajtóm előtt aztán egy öleléssel búcsúzom Ginettetől, s amint elhúzódunk egymástól, még a homlokát egy finom puszival illetem. Aztán már el is tűnik az ajtóm mögött, az ágyamnál csalogatóbb látványt el sem tudnék képzelni.
//Gratu! S köszönöm szépen a játékot Drágaságom! <3333 //
Kezdőlap
50. 
S köszönöm szépen a játékot Drágaságom! <3333 //
