Csak hallgattam szavait és ha nem is éreztem őket igaznak, megfogadásra érdemesnek jelen pillanatban, az, hogy nem vitatkoztam, csupán szusszanva nyeltem el a torkomat kaparó keserűséget, ékes bizonyítéka volt annak, hogy sejtettem: később, ha majd minden leülepszik, lecsillapodik bennem, talán képes leszek belátni és megfogadni az elhangzottak igazát. A kiszakadó (ön)vádak és elesettség érzete, az, hogy kimondtam mindazt, mi vállaimat nyomja egyszerre dobott le súlyokat róluk és mégis rettentően sebezhetővé tett általuk. Nicholas pedig nem szól semmit... Franc esne belé! Szinte sürgető, dacosan kérő a mozdulat, amivel oldalt billentem fejemet, s kissé értetlen-érdeklődővé válik pillantásom, mikor kezét a vállamra helyezi. Kissé elszégyellem magam az elébem vetített képet figyelve, pillantásom is lesütöm, holott nem szokásom az ilyesmi, mikor ismét megszólal Nick. Alsó ajkamat rágcsálva hallgatom szavait. - Egyszer sem... - Súgtam talán költőinek szánt kérdésére felé csendes határozottsággal. Vettem Nick, nem kell ezt túlragozni. Hülyeség volt részemről a választásodban való kételkedés, ha a kétségbe esés nem is a farkasom kapcsán. Mert biza annak még a gondolatától is kiver a víz, hogy egy testen osztozok valami számomra megfoghatatlan jövevénnyel, akit soha nem szeretnék testvéremmé fogadni, bármennyire is fogalmazott ekképpen teremtőm. Igaz, ellenségemmé se... Kissé megereszkednek vállaim, ahogy lassan mondandója végére ér (már nem is annyira) újkeletű ősöm. - Nick, ez lehet fura kérés lesz tőlem, de... megölelnél? - Tárom szét kissé karjaimat. Az ölelés állítólag megnyugtató hormonokat vagy miket szabadít fel, még jó, hogy olyan ritkán van rá ingerem, hogy bárkihez is bújjak. Francnak hiányoznak mindenféle elszabaduló hormonok! Ha eleget tesz kérésemnek, pillanatok törtrésze csupán, míg elveszek ölelésében, s a beálló csendet igen gyorsan megtöröm. - Tudod... ez eléggé elcseszettül festhet. - Ki is bontakozom öleléséből, hiszen annyira nem mi vagyunk ezek! Pillantását keresem, de valami mással találom szemközt magam, ahogy kissé elhajolok tőle. Mintha vesémig, vagy még mélyebbre látna bennem, s állatias csillanás ülne meg az acélos tekintetben. Valami moccant, felelt rá az árnyak mögül. ~ Ó én s-gíteném, de l-tod mily-n makacs! ~ Nem az én hangom volt a fiatal kora ellenére is karcos, állatias tónusú, mi elmémben csendült, s minek hallatán elkerekedő tekintettel meredtem Nicholasra. - Te is hallottad...? - Firtattam elhűlve. Isten bizony, megőrültem, ha csak az én fejemben szólt a hang! Ó, szivi... ha te megőrültél, akkor én bizony duplán vagyok az... ~ Talán k-nyebb volna feldolg-znia az egészet, ha ad-l egy nevet n-kem... ~
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Mind így kezdjük. Mind átesünk ezen az egészen. Mind megtapasztaljuk azt, milyen elesettként, gyengeként állni az új világ kapujában. Akárki akármit mond, igyekszik beállítani az akkori idejét, bukdácsoló kiskölkök voltunk egy erősebb farkas pártfogásában... már aki volt olyan szerencsés, hogy a teremtője mellett nőhetett fel és nem hagyta ott a francba a beharapása után. S akárhányszor csak lehetséges, bukdácsolunk, majd eljátsszák velünk, hogy mikor már azt hisszük, hogy oké, oké, állunk a lábunkon, akkor hoppá, bazmeg, megrogytunk. Mindig lesz valami most jó darabig, ami nehézséget okoz, azt a kilátástalanságot, hogy ez nekem nem fog menni, túl sok ez nekem. Nem ismerős ez valahonnan, kedves egybegyűltek? De, pontosan... minden gyermek átérzi, mikor cseperedik felfelé, tanulja az élet dolgait és keresi a helyét ebben a kicseszett világban. Hagytam hát, hogy Rachel kiadja magából a feszültségét. Szerette magába fojtani a dolgait, jól tudtam, de azt is, micsoda erodálóhatást vált ki a bennünk felhalmozódó gyötrelem. Megvártam, hogy elengedje a fájdalmát, mielőtt megszólaltam volna. Mikor szégyenkezve lehajtja a fejét, én csak betolom az egyik ujjamat az álla alá, hogy újra egyenesbe hozzam. - Nincs mit szégyellned. Jobb kölyköt se kívánhattam volna magamnak, mint téged. Végül a végére értem a szentbeszédemnek, s úgy tűnt, elértem a várt hatást. Nem szól, nem ellenkezik, nem próbál meggyőzni arról, hogy én vagyok a hülye, neki ez nem fog menni. Nem... csupán hallgat engem csendesen, magába szívja a kimondott szavakat, kimegy testéből a görcsösség. Lassan lenyugszik a hangulat, tudom, meg fogja érteni mindazt, amit az imént kissé hosszúra nyújtva mondtam. S tudtam, nem kell további szentbeszédet tartanom, mert érti, miről beszélek. Kérdezed miért te, Rachel? Na ezért is. Mert nem vagy valami ostoba tyúk, aki összetörik, ha betörik a körme. Érett nő vagy, aki egyszerűen csak nem tudja, mennyire értékes, mennyire nagy dolgokra hivatott. Megragadt téged az élet és úgy vágott a földhöz, mint mások a szemetet. Fel kell állnod ebből... és ha rajtam múlik, fel fogsz... olyan erősen, amilyen erős még sosem voltál. Mikor aztán meghallom a kérdését, először megütközök így 350 éves fejjel. De nem azért, amit kért, hanem... basszuskulcs, most ezt komolyan kérni kell? Nem vagyok rest odahúzni magamhoz Rachelt, bezárni a karjaim közé, még ha rövid időre is. Mindig itt leszek neked Rachel, ha szükséged lesz rám, üzente részemről a gesztus... de aztán röhögök egy nagyot a reakcióján. - Hát te sosem változol Na de viszont volt még valami hátra, ahogyan a tekintetem áthatóvá vált, átmetszette a test jelentette rejtekhelyet és a farkasához szóltunk ketten. Nagyon kényes ez az időszak, s szükség volt rá, hogy a farkasa mellé álljon és igyekezzen biztosítani róla, hogy ő nem valami rossz ómen, hívatlan látogató, hanem a legnagyobb támasza lesz, remélhetőleg hosszú életük során. - Nyugi, hallottam... le se tagadhatná, hogy a farkasom lánya... szemtelen flótás. A kérése valahogy váratlanul ér igazából. Nevezzelek el? Hogyan? Nem volt szükség rá korábban. Ikina már úgy született meg és szólított meg az elején, hogy a mondta, hogy hívják. Valamiért úgy gondoltam, hogy Rachel farkasának is megvan már a neve, csak várja a megfelelő pillanatot, hogy közölje vele. Mégse így volt. Ikina kicsit ráharapott a kezemre, meghúzogatva azt. Szót kért, ahogyan előre engedtem. - Sokkal többet kapsz tőlem egy névnél, leányom. Mert a névvel feladat is száll rád. Légy e nő támasza a bajban. Tégy meg mindent azért, hogy sikerrel járjon az útján. Oltalmazd szárnyaiddal, ha jönnek a viharos idők... csapj le ellenségeitekre, ha botor módon keresztezik útjaitokat... légy kísérője ebben a nehéz világban, hol csak együtt válhattok erőssé. Ez az a feladat, amit rád hagyok, Vándor Sólyom... Kirgavik. Visszavettem az irányítást a testem felett, ahogyan átéreztem a történtek súlyát. Egy név, amivel felelősség jár. Mint valami eskü. Csak úgy elnevezni Rachel farkasát eléggé snassz lett volna. Amolyan, nesze, menjél játszani. Ez viszont így más volt. Feladatot adott neki... ahogyan ő is feladatot vállalt. Azt, hogy ő lesz az, ki mindig mellettem áll a bajban. A Testvér... Ikina. - Sose feledd Rachel. Ő az erőd. Ő a legfőbb társad a bajban - vettem egy mély lélegzett, ahogy érezhette, megint engedem lejjebb a pajzsomat. - Lásd, mennyire. Próbáld meg megint a mentális üzenetet. Csak szépen nyugodtan, ahogyan tanítottam. Kirgavik, segíts neki. Első közös feladatukat kapták meg... s remélem, hogy meg tudják oldani.
Hagyom, hogy vezesse államat, ezzel egyúttal pillantásomat is a tulajdon képe irányába. Szavaira suta mosoly szökik ajkam szegletébe, melynek flegmasága már sokkal inkább sajátom, s mindezt megfejelem egy esetlen, tőlem oly idegen kéréssel, hogy meg is botránkoztatom vele kissé szemmel láthatóan, még jó, hogy nem húzom sokáig ezt az egész ölelkezős bulit. Nevetve bontakozom ki karjai közül én magam is, hajamba túrva kissé, mintha csak ezzel is a bennem levő feszkót igyekezném lesöpörni porcikáimról, testemről. Farkasom lánya. Valahol megnyugtató és mégis furán idegen a kifejezés tőle. Megnyugtató, mert ha agyon vernének, se tudnám apának szólítani őt. Bajtárs, haver, cimbora és még ki tudja hány szinonima, de... ellenben a farkasom mégis érzi, tudja, ösztönből ragaszkodik ahhoz, akitől életet kapott bennem, s általa én is hozzá kötődöm. Azt hiszem, esetünkben "a lány legjobb barátja az apja" közhely szó szerint értelmezendő. - Ez akkor sem normális Nick! - Ciccenek rosszallóan. Nekem aztán ne pofázzon senki a fejemben, épp elég volt a kétely a háborút követően, hogy mi valós és mi csupán az elmém játékra, erre most még itt van ez a bundás dög is, aki úgy fest, önállósítja magát bennem - és nem épp oly módon, mint azt Nickkel az elmélettel egybekötött gyakorlatok során beszéltük. Ahogy Ikina energiái előtérbe kerültek, úgy lobbantak fel köröttem a bennem lakozó kölyökéi is egyúttal, játékosan kapva-habarodva bele az idős farkaséiba, kinek pontos mását viselte bundájaként, s ki előtt minden gyermeki szertelensége ellenére is lesunyt, hátracsapott fülekkel volt képes hódolni. ~ Így lesz... _tyám. ~ Üzenem, s gondolatban újdonsült nevem próbálgatom rendre, hogy a kisanyám alig győzi kihámozni a saját dolgait, melyekbe rendre bele-belevakkantok egy Kirgavik-ot neki. De hát ha egyszer végre van nevem és szólhat hozzám! Mi ez, ha nem menő? Tessék kérem értékelni! És értékelem is, ami azt illeti, bár amerre Nick szavai tartanak, az önkéntelenül is finom csomót köt a gyomromra újfent. - Nem hiszem, hogy ezt most kellene... - Jegyzem meg csendesen, de nem ellenkezem különösebben. Egyszerűen csak kihagynám a napi kudarcélményt a kisebb kifakadásom után, ami azt illeti. Megkínálhatna inkább teával, felajánlhatná az első zuhany jogát vagy hasonlók! Egy lábmasszázst is kifejezetten tudnék értékelni, ami azt illeti... - Na nem mintha ezek közül bármelyikhez is hozzá lennék különösebben szokva, de mióta nem a bázison tengetem a napjaim, kissé elkényelmesedtem, azt vettem észre. Homlokomra finom ráncok ülnek ki, ajkaim késhegynyivé préselődnek össze, mint mindig, mikor valamire rettentően koncentrálok, de bármennyire is igyekszem a gondolataimat átpréselni a másik elméjébe, egyszerűen nem érzem, hogy bekövetkezne a várt hatás és Nick felől sem érkezik erre utaló jel. Nekifutok hát újra és újra, a ráncok meg gyűlnek a képemen, mikor elunja a farkas bennem a dolgot. ~ Azt _zeni, kár _rőltetni a d-lgot. Amúgy sz-rintem is. ~ - Üzeni, én pedig hangját hallva kissé engedek vonásaim szigorán, Nicholas képét fürkészve. - Ennyire elbaszott is csak én lehetek. - Szusszanok lemondóan, a felhorkanó bundásról meg igyekszem tudomást sem venni, hiába kéri ki magának gőgösen a kijelentést. A kanapé háttámlájának dőlök megadóan. ~ Sz-rintem csak rossz-l vagyunk b-kötve. Ez m-nden. ~ Az életem szívás. Duplán.
// Bocsánat, hogy ennyire megkésve. :$ //
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Kicsit oldalra döntöm a fejemet a megjegyzése hallatán. Nos igen, ez határozottan az egyik legjobb megállapítás, amit hallottam tőle. Csak éppenséggel volt vele egy aprócska probléma. - Ebben a világban semmi se normális, Rachel - mondom. - Ne próbálj meg értelmet keresni abban, ahol nincs. Viszont elég könnyen lehet hozzá alkalmazkodni, elejét venni a problémáknak. Nos lássuk be, ebben nem nagyon kellene értelmet keresni. Olyan világban élünk, ahol mítoszokból ismert vérfarkasok rohangálnak, melyek nem elég, hogy szívósak, nehezen megölhetőek, ám olyan képességek birtokában is vannak, melyek bőven a tápláléklánc csúcsára teszik őket még akár egymás között is, lakik bennük egy másik lélek, hónaponta egyszer változnak át kényszeredetten, ja, és amúgy ott vannak a szabályok, meg egy csapat varázserővel felszerelt ember, akik őket tartják kordában, legalább is megpróbálják, az már csak a végeredmény kérdése és... szóval igen, ez a világ baromira nem az, ami összeköthető a normálissal. Azzal egyáltalán nem, amilyen az ezen kívüli világ. S igen, éppen ezért is hoztam nehéz helyzetbe Rachelt, amikor beharaptam... ráadásul pont az én vérvonalamba. Már előre vártam azokat az időket, amikor majd a képességét kell csiszolnia. Nagyon... érdekes dolgok elé nézünk. Akárcsak most, ahogyan Ikina elnevezte a lányát, egyszersmind kissé nehezebbé is tette számára az életet. Már nem csak az alapvető kötelességét kellett Kirgaviknak ellátnia, hanem apja is feladattal látta el. Kicsit másabb volt ez, mint mikor az én farkasomnak derült ki a neve... de... szerintem a kettő közül ez volt a jelentősebb. S akkor adtam ki nekik a feladatot, amelyet ketten kellett volna megoldaniuk. Figyeltem Rachel arcát a művelet során, ahogyan koncentrál, igyekszik eleget tenni a kérésemnek. Ujjaimmal csendben doboltam a térdemen, nem sürgettem. Kíváncsi voltam rá, most vajon megtörik-e a jég... aztán amikor először meghallottam a fejemben a hangot, már kezdtem örülni... hogy aztán a tartalma le is törje az emelkedett hangulatot. - Ugyan, ne mond már ezt - löktem meg vállammal az övét. - Minden kezdet nehéz, ez erre a világra kimondottan igaz. Rengetegszer fogsz még falnak rohanni, mire megtalálod az ajtót. Gyakorolj serényen, vond be Kirgavikot is és meglátod, meglesz az eredmény. Viszont Rachel, egy valamit tudnod kell a mentális dolgokról. Az erőltetés sosem viszi előrébb az ügyedet. Mikor edzünk, egyértelmű, hogy jól jön, de ilyenkor más vezet minket előre. Mikor úgy érzed, hogy már kezdenél erőlködni az átküldésen, inkább állj meg, vegyél egy mély levegőt, nyugtasd le magad, mielőtt tovább folytatnád. Ehhez rendben kell lenned legbelül... s igen, mielőtt még megszólalsz, tudom, hogy nálad ez nem egyszerű. Igen, határozottan mély szakadékba rántottam le magammal a nőt, amikor a kölykömmé tettem, de örökre legyek átkozott, ha hagyom, hogy odalent is maradjon. - Mára viszont tényleg elég volt ennyi. Az este maradékát töltsük inkább lazítással. Benne vagy?
Kezdőlap
