Az első közös péntekünk. Izgultam és féltem is, mert azóta a bizonyos reggeli óta nem volt lehetőségem beszélni a lányommal és azon a futó ölelésen kívül több egyelőre nem is jutott. Mit fog szólni? Mit fog mondani? És.. én mit fogok mondani? Ráadásul ma van a szülinapja. Tizenkilenc éve, hogy megszületett és tizenkilenc éve, hogy felültem erre a hullámvasútra, attól függetlenül, hogy akkor még ugyan nem tudtam arról, mibe is keveredtem. A csúcspont az amúgy is akkor érkezett, amikor a bátyám beállított a lányommal és kezdetét vette ez az egész őrült tánc. Vagyis.. teljesen megőrült, mert elkezdődni már akkor elkezdődött, amikor elkezdtem rázni a fenekem a színpadon a GoldenWolf-ban. Vagy már akkor elkezdődött, amikor kézbe vettem azt a brosúrát, amelyen ott virított Duncan neve? Vagy már tényleg tizenkilenc éve elkezdődött, amikor Sienna napvilágra jött? Esetleg nem is innen kellene indulni, hanem onnan, hogy megláttam Katherine alakját az út szélén stoppolni? Fogalmam sincs, talán nem is érdemes ezen kattogni, mégis felötlenek a gondolatokat, miközben a hotel felé hajtok. A jelennel és a jövővel kellene foglalkozni, ám ebben a pillanatban mindkettőt annyira ködösnek és sötétnek látom, hogy inkább nem szeretnék hozzányúlni. Tudom, hogy minden más lesz, mert hiába voltam kénytelen behódolni, Sienna él és minden hétvégét vele tölthetek. Ebből kellene erőt merítenem, ez kellene, hogy fényt hozzon és elűzze a felhőket. Csakhogy.. bizony, ezúttal van egy hatalmas "de", mely lehet csak nálam létezik, de akkor is ott van. Kimondtam azt a két szót ott, abban a pillanatban. Elmondtam neki az igazságot. Én taszítottam bele abba, amitől a legjobban szerettem volna megóvni. Csalódást okoztam neki és fogalmam sincsen, mit gondol rólam. Akár úgy vélekedik, mint én, akár nem, ezek akkor is megtörténtek és akármennyire szeretném, nem fogom tudni őket kitörölni az életemből, a gondolataimból. Leállítom a motort a hotel parkolójában és mély levegőt veszek. Minden rendben lesz. Nem rezelhetek be, hiszen Sienna a lányom! Menni fog, mennie kell. Kiszállok és a bejárathoz sétálok, direkt késtem pár percet, még véletlenül sem szerettem volna túl sokat ácsingózni a recepciónál, még egyáltalán nem sikerült megszoknom, hogy én magam is részese, tagja vagyok ennek a hatalmas valaminek és nem kellenek a mustráló pillantások. Ráadásul itt sokkal erősebb a falka szaga, mint azt egyelőre képes volnék elviselni, a saját szagomtól is rosszul vagyok, hát akkor itt..? Belépek, a lányomat keresem, minden bizonnyal így már nem kell rá várnom. - Szia - suta mosolyféle szalad a képemre, ám többre most nem vagyok képes. Nagyon bízom benne, hogy nem szeretne most megölelni - ha megteszi, viszonylag gyorsan igyekszem kibújni az öleléséből -, nem azért, mert nem vágynék rá, hanem egyértelműen úgy érzem, hogy nem érdemlem meg. Hogy közel sem vagyok méltó rá, a szeretetére, egyetlen ölelésére. - Mehetünk? - kérdezem tőle a biztonság kedvéért, kifelé fordulva, majd ha van nála csomag, akkor elveszem tőle. Tudom, hogy már erősebb és nyilván könnyedén elbírná, de legalább ebben had lehessek illemtudó férfi, apa.
Az én részemről a kocsiút csendesen, halk rádiószóval a háttérben telik, mert még mindig nem tudom, mit is mondhatnék és úgy vélem, egyáltalán nem az autóban kellene megbeszélnünk mindazt, amit meg kell. A belvárosba megyünk, egy több emeletes ház parkológarázsába hajtok be, itt állítom le a motort és a csomaggal a kezemben indulok meg a lift felé, hogy a hatodik emeleten szálljak ki belőle. Nem kell sokat sétálni, máris nyitom az ajtót és előre engedve Siennát csukom is magunk után. Nem szórakoztam sokat a lakáskereséssel, néhány szempontom volt csupán. A belvárosban legyen és két szobával rendelkezzen. A többi nem számított. - Még nem sikerült teljesen belakni, de.. de legalább a miénk. Az otthonod. A második otthonod - javítom ki magam gyorsan, hiszen lényegében nálam sokkal kevesebbet lesz, mint a hotelben - Gyere, megmutatom a szobádat - indulok beljebb, amint lerúgtam a cipőimet és letettem a kulcsokat. A táskát továbbra is én viszem, fel a lépcsőn, hogy aztán Sienna szobájában tegyem le. - Nos, ez volna - szólalok meg, amint belép ő is. Az alap bútoroknál többet nem tartalmaz - Elég szegényes, de mivel holnap is itt leszel, arra gondoltam, megtervezhetnénk, milyenre szeretnéd, aztán beszerzünk mindent hozzá. Olyan lesz, amilyenre megálmodod - újabb halovány mosoly szökik a képemre, ahogyan vázolom az ötletemet, persze lehet, hogy nem is fog neki tetszeni, de én azért bízom benne. Minden bizonnyal innen már nem fognak kilakoltatni és jó ideig lesz ez az otthonunk, így bátorkodom élni a lehetőséggel, hogy teljesen a saját ízlésünk szerint alakítsuk. - Van számodra egy kis meglepetésem. Odalent - mutatok lefelé, aztán ha jön, akkor meg is indulok, hogy csak akkor torpanjak meg, amikor a hűtő fogantyújára fognak ujjaim. Egy ideig csak állok ott, kissé lehajtott fejjel, aztán egy nagy levegő után fordulok meg, felé, természetesen. - Nézd, Sienna, tudom, hogy mindent elszúrtam, ahogyan azt is, hogy azt mondtad, nem kell sajnálni, de.. - akadok meg, hogy egy pillanatra lesüssem a szemem, majd ismét a tekintetét keressem - Az első találkozásunkkor azt mondtad, te sem tudod, milyen egy jó, vagy rossz apa. Hogy nem okozhatok csalódást, mert nincsenek elvárásaid felém - ismét megakadok, mert hirtelenjében magam sem tudom, miként fejezzem be a megindult szóáradatot. - Most mégis itt állunk és mindannak a fényében, ami mögöttünk áll, én csak... Én csak.. nem tudom - tör utat magának egy sóhaj. - Annyira kevés és kifejezéstelen lenne azt mondanom, hogy sajnálom, pedig.. pedig így van. Nem tudom elmondani, szavakba önteni az egészet, ami idebent kavarog - bökök a mellkasomra -, de talán ez lenne a legpontosabb kifejezés rá. Én sajnálom, hogy nem tudtam olyan apa lenni, amilyen szerettem volna. Hogy csalódást okoztam.
Elég vicces, hogy az első ilyen apa-lánya hétvégénk a születésnapommal kezdődik, mondhatni, tökéletes időzítés. A szemben kicsit olyan, mint egy újrakezdés, elvégre azóta a nap óta, mikor belőlem farkas lett, esélyünk sem volt beszélni, és engem mag megevett a vágyakozás utána. Hiányzott. A farkasomat ugyan tökéletesen hidegen hagyta, de ha én nem nehezményeztem, hogy rajongva szeresse Castort, úgy gondolom, nekem is kijár, hogy én azt szeressek, akit akarok. Izgatottan vártam, bár a szülinap csak másodlagos volt, nem számított semmit, hogy ma lettem tizenkilenc, elvégre, sokszor leszek még annyi, olyan hosszú élet vár rám, amilyet korábban elképzelni sem tudtam. Ugyan alig telt el pár hónap, de úgy érzem, sikerült akklimatizálódnom, nem érzem úgy, hogy ez a legszörnyűbb dolog, ami velem történhetett, és már csak homályosan emlékszem arra a lányra, aki nem akart erről a világról tudni, és sírva kérte az apját, hogy védje meg, mert nem szeretne vérfarkassá válni. Azt hiszem, nem volt fair, amit tőle kértem, de nem voltam tisztában az erőviszonyokkal, most már sokkal több mindent látok, és megértek, tudom, hogy apa nem olyan erős, egy falkával szemben semmiképpen sem lett volna esélye, még Duncannal együtt sem, de láthatólag ő sem arra hajtott, hogy megvédjen bármitől is. Nincs bennem harag, mert nem szabad a negatív érzésekre koncentrálnom, nekem most újra fel kell építenem önmagam, kiegészítve a farkasommal, ami nem lesz egyszerű művelet, de bízom benne, hogy sikerülni fog. Egy kisebb sporttáskába bepakoltam pár ruhát, biztonság kedvéért könyvet, egyet akartam, de aztán kettő lett, valahogy az olvasás is gyorsabb, bár nem akarok ilyesmivel foglalkozni, de fogalmam sincs, hogy a történtek fényében mennyire fog mindez működni köztünk. A laptopom nem kellett, de a telefonom vittem, ha esetleg bárkivel beszélnem kellene. - Szia! Számomra természetesnek tűnt, hogy megölelem, amint elég közel érek hozzá, de úgy tűnik, ezzel csak én vagyok így. Hiába indul meg a mozdulatom, valamiért úgy érzem, nem értékelné túlzottan, szóval visszafogom a lendületemet, és pár pillanatig zavartan egyensúlyozom a lábaimon. Ez kínos. Mit tettem? Miért nem akar megölelni? Esetleg haragszik, amiért csatlakoznia kellett miattam a falkához? Belátom, hogy ez biztos nem a legjobb a számára, de… mondhatott volna nemet is, bármilyen szörnyű is ebbe belegondolni. A kérdésére csak bólintottam, de az előbbiek fényében jobbnak láttam inkább nem erőltetni semmit, a beszédet sem. Sóhajtva ültem be az autóba, és néztem kifelé az ablakon, mintha csak próbálnám elrendezni magamban, hogy tulajdonképpen nincs okom csodálkozni, semmi sem lehet olyan, mint előtte, mindketten túl nagy áldozatot hoztunk annak érdekében, hogy részesei legyünk egymás életének. Csak azt nem értem, hogy akkor miért viselkedik így? Nem kéne úgy alakítanunk, hogy megérje? Hogy soha ne bánjuk meg? Besétálok a lakásába, és egy pillanatra összeszorul a szívem, bármilyen kevés jutott is nekünk a kis kertes házban, én rajongtam érte, de már hamu az egész. Attól még persze ez is elég kellemes, kicsit jobban emlékeztet az Anchorage béli lakására, bár gondolom, azt már ott kellett hagynia. - Oké. Bólintottam, második otthonom… kicsit az az érzésem, hogy túl sok helyet kellett már az utóbbi egy évben otthonomnak hívnom. Szám szerint ez lesz a negyedik, és a helyzet az, hogy az első kettőből sem önként, vagy jó szívvel, örömmel jöttem el. Egyébként, a hát három napján itt leszek, az azért elég sok, szóval fontos, hogy megszokjam. Igazából, a körítés számomra mindegy, az számít, aki benne lakik, csak most már fogalmam sincs, hogy miként értethetném ezt meg vele. - Jól van, akkor majd ötletelünk. Valami színeset szeretnék, az biztos. Hogy feldobjon? Nem feltétlenül, talán inkább csak mert szeretem a vidámat, és tény, hogy jobban alszom egy olyan szobában, aminek a berendezéséhez volt némi közöm. A hotelbelit is nagyon megkedveltem. Olyan… Siennás. Megformálódik bennem egy gondolat, de nem vagyok benne biztos, hogy fel kellene vetnem, végül mégis megteszem, ha már azt mondta, olyan lesz, amilyenre megálmodom. - Tudom, nagy kérés… de esetleg egy futópadot be tudnál szerezni? Valami nagy teljesítményűt? Ugyan veled nem edzhetek, de szerintem bediliznék, ha három napig nem mozognék semmit. Félelmetesen sokat zsizseg a kis kajla. Nem akartam plusz költségekbe verni, bár azt tudtam, hogy azért bőven nem szegény, de ha ez nem fért bele, nem fogok kardoskodni, majd futok helyben, meg tornázom, megoldom valahogy. Az viszont biztos, hogy lusta ember eddig sem voltam, de ez csak fokozódott a vérfarkassá válásommal. Sajnos arról kénytelen voltam lemondani, hogy senkitől sem fogadok el semmit, már csak azért is, mert egyelőre nem dolgozhatok, következésképp nem tudok pénzt keresni, és ellátni magam. Kicsit szánalmasnak érzem magam emiatt, de a falkának azért bőven van pénzmagja, szóval nem félek, hogy a terhükre lennék, különösképpen mert nagyon ritkán kérek valamit. A futópad sem kellene, ha edzhetnék apával, de erről sajnos le vagyunk tiltva. - Meglepetés? Palacsinta? Mosolyodom el, bár nem éreztem az illatát, de ha nem friss, akkor már nem is annyira markánsan van jelen. Elindultam utána lefelé, nem voltam egyelőre kifejezetten izgatott, bár szerettem a meglepetéseket, de előre soha nem örültem. Jól is tettem, mert egyelőre úgy tűnik, valami másról lesz szó, tekintettel arra, hogy kibuknak belőle a szavak. Csöndben hallgatom, bár szívesen megmondanám neki, hogy hagyja abba, nincs erre szükség, de azt hiszem, neki mégiscsak van rá, mindenképpen vezekelni akar, pedig nincs rá oka. Abban a helyzetben… nem mondhatott mást, hisz tudta, hogy én mit szeretnék, hogy nem akartam vérfarkassá válni. - Ha valakinek csalódást okoztál, az csak te magad vagy. Kezdek bele csendesen, mert ez az, amit a legsürgetőbbnek érzek tisztázni. Én nem vagyok csalódott, talán akkor és ott az voltam, mert kétségbeesésemben fogalmam sem volt róla, hogyan mondhat olyat, de ez elég hamar elmúlt. - Már Mattel is megüzentem, hogy nem haragszom, de veled nem beszélhettem. Nincs okod az önmarcangolásra, vagy ha annyira szeretnéd, akkor csinálhatjuk felváltva, mert én épp annyira sajnálom, hogy miattam kellett csatlakoznod a falkához, pedig tudom, hogy erre aztán egyáltalán nem vágytál. Minden érmének két oldala van, és nem szeretném, hogy úgy gondolja, itt csak én érezhetem rosszul magam, amit egyébként mostanra már nem teszek, főleg úgy, hogy itt van Ő is és Matt is. Csak szeretném, hogy ezt lássa apa is. - Most már megölelhetlek? Kérdezem halkan, nagyon szeretném, de a korábbiak fényében spontán módon nem ragadtatom rá magam, még a végén kihátrálna.
- Azt egyből gondoltam - mosolyodtam el haloványan, hallva, hogy mindenképpen színeset szeretne. Nem is bírtam volna elképzelni egy fehér falú szobában, így tuti az lesz az első, hogy azokat eltüntetjük majd. Akár tapétával, akár festékkel, akár csak részben, ahogyan majd ő szeretné, ebbe tuti nem fogok beleszólni. - Egy futópadot? - hökkenek meg kicsit, aztán egy gyors fejrázást követően máris folytatom - Persze! Megoldom majd és remélhetőleg mire jövő héten jössz, már itt is lesz - bólintottam a végén. Hála égnek elég nagy összeget sikerült felhalmoznom az ingatlanirodának hála, bár tény, hogy mostantól azért nem költekezhetek olyan felelőtlenül, mint ahogyan azt eddig tettem. Munkát még mindig nem sikerült ugyan találnom, az újságokban minden tetszőt bekarikáztam, de sajnos nincsen ilyenből túl sok. Nincsen végzettségem, az ingatlanpiac ebben a városban pedig nem annyira kifizetődő dolog. Nem baj, majd elválik, most nem ez a lényeges. - Nem egészen, de ha szeretnél, azt is süthetünk vacsorára! - vakartam meg a tarkóm, speciel egész jó vagyok a konyhában. Nyilván nem egy konyhatündér és az ő nyomába sem érhetnék, de elég régóta vagyok önellátó ahhoz, hogy magasabb szinten legyen a főzőtudásom a mirelit cuccoknál. A meglepetésben viszont nem jutok túl sokáig, bár kinek mi a meglepetés, mert az, hogy ennyire kiszökik belőlem minden.. lehet neki igenis meglepetés lesz. Az első reakcióját hallva kicsit ledöbbenek. Nem okoztam neki csalódást, csak magamnak? - Micsoda? - kérdezek is vissza szinte egyből, mert nem értem. Hogy lehet? Miért? Hogyan? - Ha valamilyen csoda folytán te nem csalódtál bennem, én akkor is.. igen, csalódtam önmagamban, mert ennek nem így kellett volna történnie. És borzasztó érzés, hogy nem tudtalak megvédeni, hogy olyasmit ígértem, amit nem tudtam betartani - támaszkodom rá két kezemmel a pultra, majd lehajtom fejem és sóhajtok egyet. - Tudom, Matt átadta az üzenetet, ettől függetlenül nem sikerült megértenem. Hogy lehet az, hogy nem haragszol? Hogy voltál képes megbocsátani? - rugaszkodom el és lépdelek hozzá kicsit közelebb. Fájdalom és keserűség ül a tekintetemben, utálat, saját magam irányába. Szar érzés, amikor az ember önmagától undorodik, de.. majd csak sikerült feldolgoznom. - Ez a legkevesebb, amit tehettem - fűztem hozzá csendesen a csatlakozást érintő megjegyzését hallva. Lehet, hogy ő nem érzi úgy, de szerintem igenis van törlesztenivalóm. Ez pedig az első lépés volt. Muszáj volt. - Amúgy sem volt túl sok választásom - vontam meg a vállam egy halovány, féloldalas mosoly kíséretében. Nem csinálok viccet belőle, szó sincsen erről, csak várható volt, hogy nagyobb horderejű következményei lesznek mindannak, amit magamnak csináltam. Megeszem, amit főztem, akárhány kupac szart is pakoljanak elém. Ez az én büntetésem, Duncan szavaival élve, nem pedig Siennáé. - Azt hiszem.. igen - válaszolom, majd még közelebb lépek, hogy a karjaimba zárhassam. A hajba fúrom az arcomat, még a szemem is lehunyom, eszméletlen érzés hallani a szívdobogását, érezni az illatát, a testéből áradó melegséget. - Ne haragudj, hogy a hotelben úgy viselkedtem, csak egyszerűen.. nem érzem úgy, hogy bármi jogom lenne az ölelésedre, a szeretetedre…
- De csak, ha biztos nem gond... Azért azt még én is érzékelem, hogy meghökkent, de talán idővel majd leesik neki, hogy a bundás bennem sokkal aktívabb még annál is, aki voltam, esküszöm, néha úgy érzem, fizikai fájdalma van csak azért, mert leülök két percre. Nem is értem, hogy van pofám aludni éjszakánként. Mondjuk, addigra már szerintem ő is kifárad, főleg, ha meg lett futtatva, bár én még mindig ritkábban vagyok képben, mint sem, szóval többnyire fogalmam sincs róla, mi történik, amikor farkas alakban van. Vagyok. - Jó, bocsi, de kóros palacsinta szeretetem van. Mogyoróvajjal. Főleg mióta ehetek is. Ez amúgy normális? Mármint, annyit eszem, hogy az egy kisebb elefántcsordának is elég lenne szerintem. Lehet nem kellene tőle ilyeneket kérdeznem, de kicsúszott. Fogalmam sincs, hogyan fogom betartani ezt a nem gyakorlok vele semmit dolgot, mert nem taníthat. Meg fogok kattanni, muszáj valamit csinálnom. Állandóan… - Akkor haragudtam rád, mert nem értettem, hogy mondhattál olyat. Aztán rájöttem, hogy talán inkább arról van szó, hogy te sem akarsz nekem olyat, amit én sem akarnék, következésképpen képes lettél volna elengedni, mert inkább haltam volna meg, minthogy farkas legyek. Legalábbis akkor így gondoltam. Egyébként meg, azóta rájöttem, hogy vannak ám nálad sokkal idősebb vérfarkasok, még jó, hogy nem tudtál volna megvédeni. Csak mind szerettük volna azt hinni, hogy sikerülhet. Tévedtünk, ez van, most már olyan mindegy, és azt hiszem, az önmarcangolás sem segít semmin, így is elég rossz lehet neki, a falkában, és még pluszban ezzel is ostorozza magát. - Erre elég egyszerű a válasz, Apa, úgy, hogy szeretlek. Sóhajtok fel, és a komor téma ellenére is elmosolyodom. Véleménye mindenkinek van, miként rossz döntései is, eszemben sincsen emiatt pálcát törni felette. Én csak szeretném, ha még sokáig része lehetne az életemnek, mert most, hogy ennyi év után megtaláltam, nem esne túl jól, ha másként lenne. Arra vágyom, hogy képes legyek elűzni a tekintetéből a fájdalmat, mert nem esik jól így látnom, és én sem szabadulok attól a gondolattól, hogy az egésznek én vagyok az oka. Miattam szenved, még ha nem is közvetlenül én okoztam neki fájdalmat. - Legkevesebb? Ne viccelj… feladtad értem a szabadságodat, ezt ne becsüld le, de ha te nem is látod, hogy ez mennyit ér, hát én igen, és meg is becsülöm. Választás. Igen, szeretik azt hangoztatni, hogy nekem is volt, de a szememben két „rossz” közül választani nem az, akkor még nem tudhattam, hogy közel sem fogom annyira utálni a vérfarkas létet, mint amennyire számítottam rá. Végre megölelhetem tisztességesen, és nem kell attól tartanom, hogy úgy viselkedik, mintha legalábbis el akarna szaladni előlem. Jól esik a nyakába csimpaszkodni, és hozzá hasonlóan befúrni magam a válla és nyaka közé. Elmondani sem tudnám, mennyire hiányzott ez. Főleg akkor, amikor úgy hittem, sosem kaphatok már belőle. - Én meg úgy érzem, hogy jogod van, és tudd meg, ha ezt fogod csinálni, meg fogok sértődni. Természetesen csak viccelek, bár tényleg rosszul esne, a hotelben sem tudtam mire vélni a dolgot. Őszintén remélem, hogy erről le fog szokni, csak fogalmam sincs, hogyan segíthetnék neki benne, de majdcsak kitalálok valami. - Komolyan, Apa… anélkül is épp elég ez neked, hogy még önmarcangolósat is játszanál...
- Dehogy gond! - vágtam rá ezúttal minden habozás és meghökkenés nélkül - Teljesen megértem, hogy mozgásigényed van, velem is ugyanez volt kölyökéveim alatt - mosolyodtam el biztatóan. Egyáltalán nem gond, majd megoldom. - Ezen a problémán könnyen lehet segíteni - szélesedett kicsit a mosolyom, hiszen sokkal egyszerűbb volt ilyesmiről beszélgetni, elterelte a figyelmem és abba a tévképzetbe ringatott, hogy minden rendben van. Történetesen én is szeretem a mogyoróvajat, így abból is szereztem be a beköltözés utáni nagybevásárlás alkalmával. - Ha engem kérdezel, szerintem teljesen normális. Elég sokat mozogsz, hogy valamivel pótolnod kelljen az abba fektetett energiádat, szóval nem olyan meglepő - vontam meg enyhén a vállam. Nem szerettem volna ebbe jobban belemélyedni, hiszen a megállapodás szerint nem taníthatok neki semmit, az étkezési szokásokról meg fogalmam sincsen, mennyire tartozik a tabu témák közé, úgyhogy inkább nem akartam jobban belemélyedi. - Megvédhettelek volna, Sienna - csendesek és keserűek a szavaim. - Ha nem cselekszem úgy, ahogyan. Hibát halmoztam hibára, mindennek pedig ez lett a végeredménye - nyilván egy falka ellen kevés voltam egyedül, még úgy is, ha Duncannel képesek lettünk volna vállvetve küzdeni, csakhogy ez nem valósult meg, ahogyan én is képtelen voltam arra, hogy használjam az ostoba fejemet. Elég lett volna a seggemen maradnom, befogni a számat és tuti, hogy minden másképpen alakult volna. Tudom, hogy nem kellene ezen kattognom, mert így lett, ezzel kell megbarátkoznom és elfogadnom, de képtelen vagyok elűzni a gondolatot, hogy mi lett volna, ha máshogyan döntök. - Én.. - nem tudom, mit mondhatnék. Szeret. Mérhetetlenül jól esik és bármennyire szeretném megérteni, mégis képtelen vagyok rá. Nem megy. - Én mérhetetlenül csodállak. Tudod, az én apám borzalmas alak volt, mégis, semmi minden tette ahhoz a két szóhoz képest, amit kimondtam - fájdalom hullámzik keresztül a vonásaimon, halkan sóhajtva hajtom le a fejemet. Milyen apa az, aki képes kimondani, hogy öljék meg a lányát? Foggal-körömmel kellett volna küzdenem azért, hogy Duncan eleressze, ajánlhattam volna helyette a saját életemet, mégsem tettem, mert.. mert fogalmam sincsen. - Gyűlöltem az apámat és fogalmam sincsen, mit tettem volna vele, ha nekem ilyet mond. Te mégis képes vagy megbocsátani és azt mondani nekem, hogy szeretsz. Én csak.. - akadok meg ismét, ujjaimmal túrok a hajamba, mintha csak a feszültséget szeretném így levezetni. - Nem tudom elképzelni, hogyan lehet valaki ennyire tiszta szívű, mint te. Micsoda mázli, hogy ebben anyádra hasonlítasz - fáradt mosolyra húzódik a szám. Tényleg csak hálát tudok adni azért, hogy ebben nem rám hasonlít, hogy ebben a családban még képes valaki logikusan gondolkodni. Hogy van valaki, akinek a szívét még nem pettyezte feketére az élet. És csak bízni merek abban, hogy nem én voltam az első, aki ráhintette az első fekete foltot… - Hát éppen ez az, Sienna! Feladtam a szabadságomat, nem becsülöm le, egyáltalán nem, de úgy vélem, ezen a téren más mércével mérünk. Lehet, te úgy érzed, hogy nem kell törlesztenem, hogy nem kell jóvátennem, szerintem viszont igen. És ahhoz képest, amit veled tettem, semmiségnek tűnik megválni a szabadságomtól - más az álláspontunk ezen a téren, ahonnan a történteket is máshogyan látjuk, abból a szempontból legalábbis biztosan, hogy míg Sienna képes volt nekem megbocsátani, én képtelen vagyok. Az ölelése jól esik, teljes mértékben felszabadító és nem sok választ el attól, hogy itt kezdjek el bőgi, de annyi férfiasság még van bennem, hogy tartsam magamat. Inkább csak kiélvezem a helyzetet, a közelségét, a belőle áradó szeretetet. - Oké, akkor megpróbálom nem csinálni ezt - válaszoltam egy halovány mosollyal a képemen. Tudom, hogy csak viccel, nem is akarok ebből rendszert csinálni, csak borzasztóan nehéz elfogadnom ezt az egészet és megbarátkozni mindezzel. Menni fog, idővel menni fog, csak hát.. minden kezdet nehéz, nem igaz? - Tudom, csak.. - akadok meg ismét, keresgélve a megfelelő szavakat - Nekem nem megy olyan könnyen a megbocsátás, mint neked. Szar érzés tud lenni, ha az ember saját magára haragszik, idő kell, hogy megszabaduljak ettől az érzéstől - no és a lányom. Ez talán a legfőbb. Ha sikerül azt elfogadnom, hogy ő valóban megbocsátott, hogy valóban ennyire szeretetteljes, akkor nekem is könnyebb lesz. Erre pedig nincs jobb lehetőség, mint a hétvégéink, az együtt töltött idő, a jó kedv, a kacagás. Az igazi apa-lánya programok. - Megcsináljuk akkor azt a palacsintát? - dobom fel az ötletet, mielőtt még végleg bedepiznék és tényleg eltörne a mécses. Dolgozzunk akkor azon a földbe tiport építményen, szépen lassan, lépésről lépésre, kockáról kockára.
- Én is erre a következtetésre jutottam. Mosolyodom el, mármint, hogyha ennyit mozgok, akkor biztosan többet is kell ennem, hogy ne fogyjak el. Ezen az elven kizártnak tartom, hogy létezzen dagadt vérfarkas. Elvégre, mondjuk, nem mindenki villám, de azért elég nehéz elképzelnem, hogy belül egy vadállattal valaki képes elhanyagolni magát. Valahogy nem áll össze a fejemben a dolog. - Hogy? Elmenekülünk a világ másik végére? Nem hiszem, hogy az sokkal jobb lett volna, az nyilvánvaló, hogy Anchorage nincsen elég messze. Talán így kellett lennie. Talán nekem kell megmutatnom, hogy minden előzetes elgondolás ellenére olyasvalakiből is lehet farkas, aki totálisan alkalmatlannak tűnik rá. Mindenesetre, teljesen mindegy, hogy mit tehettünk volna, és mit nem, már így történt, visszamenni aligha tudunk az időben, hogy helyrehozzuk. Nem is akarok, valahogy zsigerileg tiltakozik ellene bennem a farkas, és teljesen kikészít a gondolat. Én már így maradok, a bennem élő makacs, ragaszkodó teremtés, és mi tagadás, már én is kezdem megszokni, hogy szép lassan valami mássá alakulok, nem vészes mértékben, de minden nappal formálódom egy hangyányit, és az az igazság, hogy valahol ez jó érzés. - Csak hagyd, hogy megbocsássak. Suttogom, mert az biztos nem fog segíteni a helyzetünkön, hogy számtalanszor felemlegessük. Viszket és éget, vélhetőleg sosem fogom elfelejteni életem azon perceit, de nem haragszom, régen felmentettem, mint ahogy Duncannel sem sikerült ellenségesen viselkednem, pedig azt még akartam is kicsit. - Mit tehetnék? Ilyen vagyok, és jó nekem így. Haragudhatnék, de az csak megmérgezné a lelkem, és tudod mit? Az a két szó semmi ahhoz az érzéshez képest, mint mikor megtudtam, hogy ki vagy tiltva a városból, és többé nem láthatlak, és nem is beszélhetek veled. Erre a gondolatra még mindig elszorul a torkom. Lehet, hogy még mindig haragudnék, ha mindennap látom, és nem lebeg előttem a soha többé képe, de nem így alakult, és nem is akarok azon gondolkodni, hogy miként lehetett volna még. Én örülök, hogy nincs harag bennem az irányába. - Apa… nagyon hosszú életem lesz. Erősebb vagyok, gyorsabb, jobbak az érzékeim, jobban is érzem magam. Először azt hittem, rossz lesz, és utálni fogom, de a helyzet az, hogy nincs így, és tudod, ha én nem érzem magam rosszul miatta, neked sem kellene. Tudom, könnyű mondani, és csak abban bízom, hogy idővel majd rájössz magadtól is. Ha előre tudtam volna mindezt, sosem pánikolok be, amikor megtudtam az igazságot, sosem rettegtem volna amiatt, hogy valaha vérfarkas lesz belőlem, Mattnek kijelentettem, hogy én nem leszek olyan, mint ő. Nos, úgy tűnik, igen nagyot tévedtem. Ám nem bánom, és nem szeretném, hogy mások úgy gondolkodjanak rólam, mint én magamról eleinte. Azt akarom, hogy higgyenek bennem, apa is. - Az jó lenne. Hosszútávon tényleg zavarna a dolog, de inkább zavarjon, minthogy ne legyünk egymással őszinték, azt még kevésbé bírnám elviselni. Én itt leszek, segítek neki, amiben csak tudok, és remélem, hogy előbb-utóbb feldolgozza a történteket, és nem fog haraggal tekinteni önmagára. - Időnk az van bőven szerintem, szóval emiatt ne aggódj. Egyébként is, elég türelmes vagyok. Ezt már halkabban mondom, hisz egyébként is össze vagyunk ölelkezve, halláskárosodást meg nem akarom okozni neki. A múltkor majd szívrohamot kaptam, mikor dudáltak mellettem az utcán, annyira sértette a fülemet. - Micsoda kérdés ez, hát persze, de te sütöd, mert legutóbb én csináltam, és egyébként is, szerintem tutira nincs finomabb a világon apa palacsintájánál, ideje lenne megtudnom, hogy milyen. Kuncogok, és már pakolnék is ki a hűtőből, de ő közelebb van, szóval inkább tányérokat kutatok fel a konyhaszekrényben, hogy elővegyem őket. - Van valami társasjátékod? Vagy filmed? Vagy… nem is tudom, bármiféle társas tevékenység? Balettozni nem szeretnélek megtanítani, bár biztos csini lennél tütüben. Valahogy fel kell dobnom, nemde? A dolog valahol ott bukik, hogy nagyon röhögnöm kell, ahogy elképzelem tütüben.
- Nem. Hanem úgy, ha képes vagyok nyugton a seggemen ülni. Nem avatlak be abba, mi is vagyok valójában. Nem veszlek a nevemre. Bár ez a kettő még nem is annyira súlyos ahhoz képest, hogy odaköltöztem és magamhoz vettelek - magyarázhatnám még, hogy miért is annyira hibás lépés mindegyik, amit vétettem, de nem fogom. Okos lány, szerintem tudja magától is. - Utólag viszont már könnyű okosnak lenni, nem igaz? Ráadásul neked is igazad van, hogy visszamenni már nem tudunk. És hogy így alakultak a dolgok.. egyáltalán nem bánom, hogy mondjuk a nevemre vettelek - legfeljebb annyiból, hogy így már letagadni sem tudja, hogy köze van az idióta Corvin testvérekhez. - Rendben - bólintottam határozottan - Nem ígérem, hogy egyik napról a másikra sikerülni fog, de igyekszem - fűztem még hozzá csendesen, mert ahhoz, hogy elfogadjam azt, hogy megbocsátott, előbb saját magamban kell rendet raknom. Ami azt jelenti, hogy önmagamnak is meg kell bocsássak, ami tényleg nem túl egyszerű feladat. - Sienna - csak ennyit bírok kimondani a szavai hallatán, hogy sokkal rosszabb érzés volt megtudnia azt, hogy kitiltottak a városból. Tényleg képtelen vagyok felfogni, hogyan bírhat valaki ilyen természettel, ilyen csodálatos tulajdonságokkal. És ha arra gondolok, hogy ez a világ, a farkaslét mennyi, de mennyi piszkot fog ejteni a lelkén.. Nekem erre a gondolatra szorul össze a torkom, mert nem is attól rettegek, hogy nem fog megbirkózni a farkassal, ezzel a léttel. Sokkal inkább amiatt aggódom, hogy megrontja majd ez a világ, elveszik a csillogása. Mert előbb-utóbb mindenkivel ez történik. Az első áldozatok, a nehéz döntések… - Roppant furcsa ez az egész helyzet - vakartam meg a tarkómat. - Hiszen nekem kellene a felnőttnek lennem, nekem kellene melletted állnom és fogni a kezedet. Ehelyett te viselkedsz úgy, mint egy érett felnőtt és én vagyok a kisgyerek, akit vigasztalni kell - mosolyra görbültek ajkaim, amint realizálódott bennem a gondolat. Bármennyire is ciki volt, bizony ez az igazság, szóval meg kell embereljen magam és észhez térni. Nem érezni magam rosszul a történtek miatt és megbocsátani magamnak. Menni fog ez, tudom jól, csak az a kérdés, hogy mennyi idő alatt. - Köszönöm - fogom én is szinte suttogóra a hangom, amikor összeölelkezünk. Bőven kifejteni nem is kell, pontosan mit is, hiszen egész este sorolhatnám, azt hiszem. Mindent. Főleg azt, hogy ennyire megértő és szeretetteljes. - Oké, de akkor készülj fel! Tényleg isteni finom palacsintát tudok sütni - kuncogtam én magam is, aztán már indultam is a hűtő felé, hogy előpakoljam a cuccokat belőle. Minden hozzávaló a pultra kerül, csakhogy ekkor jut eszembe, hogy elfelejtkeztem valamiről. Nem zavartatva magam nyúlok az egyik fiókhoz, hogy azt kihúzva vegyek elő belőle egy kis zsákocskát, abból a szebbik fajtából, amiben általában ékszereket szoktak - Előtte viszont… Nem túl nagy meglepetés, de mégiscsak ma van a szülinapod, úgyhogy fogadd tőlem sok szeretettel. Boldog szülinapot! - nyújtottam felé a kis zacskót, amiben egy kitűző lapult. - Valami egyszerűbbet szerettem volna, nem ennyire csicsásat, de talán nem is ez a lényeg, hanem amit jelképez. Az álmaidat, Sienna. Lehet, hogy nem most fogod őket megvalósítani, de akkor sem szabad elfelejtkezni róluk - fűztem hozzá csendesen, bár minden bizonnyal úgysem adta fel őket, nem úgy ismertem meg. A kitűzőt pedig azért választottam, mert praktikusabb a magunk fajtának, mint egy lánc, vagy karkötő, pláne Kölyökként, amikor elég némi érzelmi vihar, hogy meginduljon az alakváltás. - Illetve biztos láttad a kocsiban a hattyús kulcstartódat, ha szeretnéd, szólj és visszaadom - nyilván látta a visszapillantó tükrön fityegő kulcstartót, amit még akkor csentem el tőle, amikor Castor elvitte. Szükségem volt valamire, ám ha igényli, minden szó nélkül visszaadom neki. Közben én pedig neki is állok a palacsintának, összedobálni az előszedett hozzávalókat. - Társasom sajnos nincsen, eddig nem nagyon volt olyan, akivel játszhattam volna - megjegyzem, majd azt is nézünk párat holnap -, de filmek vannak, vagy elmehetünk sétálni is, ha gondolod, lehet a mozi is nyitva van még. A tütüt pedig felejtsd el - forgattam meg a szemeimet egy egész széles vigyor kíséretében. Elég vizuális típus voltam és bőven elég volt a fejemben megjelenő kép, nem szerettem volna élesben is kipróbálni.
Hallgatom a "bűnlajstromát", de ez engem már tényleg nem érdekel. Nem számít, mert bármennyire is akarjunk visszamenni, kijavítani a hibákat, másként csinálni, ez immár sajnos lehetetlen. Illetve, nem is sajnos, mert nem bánom, már nem, most, hogy itt van, és vele lehetek, már tényleg nincs bennem tüske. Csak tanulni, fejlődni szeretnék, jobbá válni, mint amit feltételezek magamról, s mint amit tán mások is hisznek rólam. - Én sem bánom. Mosolyodom el, egy pillanatig sem bántam, akkor sem, amikor Castor azzal példálózott, hogy úgy fair, ha az egyik Corvin helyett kap egy másikat. Nos, most akad neki kettő, a falkájában hátom, pedig tudomásom szerint Duncan egyedül is remekül vágta maga alatt a fát. Nekem elég, hogy igyekszik, bólintok csupán, az sem baj, ha nem sikerül, tekintettel arra, hogy sejtem, mennyire nehéz lehet most neki, és tényleg csak annyit tudok tenni, hogy itt vagyok neki, ha kellek, és segítek, amiben csak tudok. Bízom benne, hogy fel fogja dolgozni, akár egyedül, akár segítséggel, de sikerülni fog neki. Csak sután mosolyogni vagyok képes, ahogy kiejti a nevemet, nem tehetek róla, talán érzelgősebb vagyok, mint hittem volna, csak mindig mindent elfojtottam, mert úgy egyszerűbbnek tűnt. - Néha belefér egy kis szerepcsere. Most neked van rám szükséged, ha fordítva lesz, akkor majd én sírok a válladon. Tiszta sor. Nem mintha olyan picsogós típus lennék. Sírtam én, nem keveset magányomban, de nem volt más választásom, mint feldolgozni a tényt, hogy az eddigi szeretteim már nem lehetnek részesei az új világomnak. Szerencsére végül másként lett, aminek viszont nagyon örülök. Csak mosolygok a köszönetére, nem érzem szükségét, mert… bármit is köszönjön, az számomra magától értetődő, de örülök azért, hogy értékeli. Nem mintha eddig másként lett volna. Zavar azért némileg, hogy ilyennek látom, hogy összetörte a helyzet őt is, de bízom benne, hogy a heti három napunk elég lesz ahhoz, hogy helyrerázódjunk együtt, és külön-külön is. - Remélem is, mert nagy palacsinta kritikus lettem az utóbbi hónapokban, szóval magas a léc. Ugrattam kicsit, mert igazából mindegy volt, hogyan sikerül, a lényeg, hogy nekünk készíti, és ez olyan tipikus apa-lánya program a szememben, szóval kifejezetten élvezem már előre. Egyébként, ha már úgy gondolja, hogy finom palacsintát készít, biztos nem lesz benne hiba, legalábbis én nem kételkedem a szavában, sosem tettem, sosem fogok. - Köszönöm szépen! Adok neki két nagy puszit, csak utána lesem meg, hogy mi lapul a kis zacskóban, és felderül a mosolyom, amint meglátom a kis hattyút, rögtön fel is tűzöm a felsőmre. - Tökéletes! Ennél jobban azt hiszem, semmi sem emlékeztetne az álmomra, nem mintha egy pillanatra is elfelejtettem volna. Igyekszem nem hagyni, hogy komorságba taszítson a tény, hogy erről még jó ideig le kell mondanom, de nem fogom feladni, ehhez még mindig ragaszkodom, csak épp nem most, hanem majd máskor, később. Túlélem, meg fogom csinálni, ha eljön az ideje, és el fog, mert így szeretném. - Nem, tartsd csak meg, gondolom, azért vetted magadhoz, mert rám emlékeztet. Ez olyan jó érzés… szóval, örülnék, ha nálad maradna. Abba azért borzasztó belegondolnom, hogy az összes szülinapomon keresztül őrizgetett kis dobozaim az enyészeté lettek. Szerencse, hogy még előtte megnézegettük őket apával, különben tényleg az eddigi életem úszott volna el így a semmibe, így legalább kapott belőle némi képet, és én is felfrissítettem az emlékeimet. - Kár, biztos jól állna. Nem bírtam leszakadni a témáról a jelek szerint, határozottan mulattatott, de végül a készülő palacsinta minden mást kitörölt a fejemből. - Hümm, baj lenne, ha ma csak itthon lennénk? Szeretném veled kettesben eltölteni a szülinapom, nem moziban. Sétálni persze elmehetünk, valami nyugis helyre. Nagyon hiányoztál, most nem pazarolnám másokra az értékes időt.
- Rendben. Ebben azt hiszem megállapodhatunk - mosolyodtam el a szerepcserés felvetésére. Azt hiszem ennek egy normális apa-lánya kapcsolatban valahogyan így kellene működnie. Itt leszünk egymásnak, én is itt vagyok neki, ahogyan ő nekem. És most mindennél nagyobb szükségem van rá. - Szeretem a kihívásokat - hunyorítottam kicsit, továbbra is mosollyal a képemen. Ide nekem azt a kritikust, olyan palacsintát csinálok, amitől neki is eláll a szava. Legalábbis bízom benne, mert nem tudom, egy hotelszakácsot mennyiben tudnék felülmúlni, de szerintem, Siennát ismerve, már önmagában nyerő dolog lesz az, hogy ezt én készítem neki. Nekem pedig bőven elég, hogy készíthetem, ahhoz képest, hogy a kitoloncolásunk után legreménytelibb álmaimban sem szerepelt ilyesmi… Örülök a két nagy puszinak, ahogyan a mosolyának is, amikor meglátja a hattyút. Már csak az tetézi ezt az érzésem, amikor egyből fel is tűzi. Akkor ezek szerint csak nem nyúltam annyira mellé… Szavaira csupán bólintok, megígérhetném, hogy majd ott fogok állni mellette, amikor felvételizik, amikor kinyitja a borítékot, amikor örül majd, hogy felvették, azonban a történtek után nem érezném helyénvalónak egy ilyen ígéret bedobását. Ki tudja, mi fog még addig történni és habár én teljes erővel azon leszek, hogy tényleg jófiú legyek, sajnos ez nem mindig csak rajtam múlik és adódhatnak olyan körülmények is, amiknél képtelen leszek visszafogni magam. Farkasomat már pusztán a tény dühíti, hogy vissza kell fognunk magunkat, de ezúttal nincsen más választási lehetőségünk. - Igen, azért.. Amikor.. amikor elvittek, valamire szükségem volt, ami rád emlékeztet. Sajnos semmi mást nem sikerült megmentenem, de akkor egyszerűen szükségem volt rá - lehet nem a legjobb ötlet megint borongós vizekre evezni, de muszáj vagyok megosztani vele a gondolataimat. Matt-el nem volt túl sok időnk, hogy elhagyjuk a várost, csak a legszükségesebb holmikat tudtam összepakolni, pedig szívem szerint vittem volna az összes dobozt is. - Abban én sajnos nem vagyok olyan biztos - válaszoltál szélesedő vigyorral. Már elképzelni magamat is szörnyűséges volt tütüben, annyira abszurd látvány volt, hogy az már kész komédia, de legalább őt mulattatta a gondolat. - Dehogy lenne baj! Sőt, kifejezetten örülök is neki - őszinte mosoly telepedett a vonásaimra, hiszen mérhetetlenül jól esett ezeket a szavakat hallanom tőle. - A kilátást majd meg kell nézned a teraszról, valami csodálatos, főleg esténként. Illetve szeretném, ha mesélnél majd, milyen a hotelben lakni, kikkel ismerkedtél már meg a falkából, ilyenek - fordultam felé mosolyogva, miközben már a palacsintasütőt halásztam elő. Kíváncsi voltam, hogyan telnek a mindennapjai, abban biztos voltam, hogy jól érzi magát ott, de szerettem volna kicsit többet megtudni erről. Persze nem azért, mert mindenbe be kellene avatnia és nem is leellenőrizni szeretném, ez tényleg pusztán kíváncsiság. Közben nekiláttam már az első adag kisütésének, így hamarosan finom palacsintaillat töltötte meg a kicsiny lakást.
- Akkor itt is van máris egy. Kuncogok, és való igaz, szerintem akkor is azt mondanám, hogy fantasztikus, ha szörnyű lenne, mert sosem akarnám megbántani, még ilyen aprósággal sem. Tudom, hogy biztos sikerülni fog, a jövő lapjait egyikünk sem ismeri, de biztos vagyok benne, hogy lesz még konfliktusunk a két apa témakör miatt, de egyelőre ezzel nem szeretnék foglalkozni, csak örülök annak, hogy jelenleg viszonylag rendben van minden, sínre kerültek a dolgok, és nem kell attól félnem, hogy sosem látom többet. Az ajándéka megdobogtatja a szívemet, nagyon örülök neki, mert bár másoknak apróságnak tűnhet, nekem azt jelenti, hogy odafigyelt arra, amit mondok, és valamennyire már sikerült megismernie, ez pedig jelenleg nagyobb ajándék bárminél, ami tárgyak képében kifejezhető. - Legalább valami megmaradt. Mosolyodom el, úgy érzem, nem éri meg megsiratnom a múltamat, nem szándékozom magam mögött hagyni, de a fejemben van minden, nem kellenek tárgyak, hogy visszanézzek, és értékeljem azt, és úgy, ahogy megadatott. Most más világ van, ha csak gondolok valamire, megkapom, kis túlzással, és ezt képtelen vagyok megszokni. Én, akinek sosem volt semmije, divatos, márkás göncökben jár, a legmodernebb telefonnal, laptoppal, de ami a legjobb, hogy van egy rakás új illatú könyvem is. Mégis, kicsit olyan érzésem van, hogy ez mind bármikor eltűnhet, épp ezért nem kényelmesedem el túlságosan, mondják, hogy könnyű beleszokni a jóba, elveszíteni nehéz. Nos, én nem fogom megszokni, és akkor nem lesz probléma. - Igaz, lehet nem ártana némi gyanta a lábaidra. Kuncogok tovább, tudom, totális idiótaság, amit mondok, de hát ha olyan jól esik szórakozni rajta… Egyszerűen mulattat, és most azt hiszem, szükségünk van minden vicces, kellemes pillanatra, hogy ne ragadjunk bele a múlt mocskába. Tovább kell lépni, másként nem megy. - Rendben, megehetjük ott is a palacsintát. Mit szólsz? Kérdezek rá rögtön, és bólintok is, mesélek én szívesen, ezt tudhatja jól, legalábbis addig így lesz, amíg nem látom majd úgy, hogy feszélyezné a dolog, bár szerintem bőven el tudná rejteni előlem a dolgot. Míg sütögetett, nekidőltem a pultnak, és onnan néztem, bár, rövidesen már fel is ültem rá, kicsit megfeledkezve magamról, fura mód kicsit kevésbé voltam minden körülmények közt illedelmes és makulátlan viselkedésű, olyan oldalamat szabadította fel a farkas, aminek a létezéséről aligha tudtam. Kicsit lazább, könnyedebb lettem, ami szerintem határozottan nem volt baj, legalábbis, így gondolnám, ha feltűnt volna a dolog. - Elég sok mindenkit ismerek már, sokaktól tanulok is, félelmetes, mennyi mindenre kell odafigyelni egy farkasnak. De jó, hogy beszélhetek neked ezekről… Ez tényleg pozitív, mert ha nem lenne falkatag, gyakorlatilag soha nem avathatnám be semmibe, mert árulóvá vélnék. - Michelle-l egész sokat beszéltem még azon az estén, de azóta kerülöm, ő az egyetlen, akit kicsit sem kedvelek. Van egy másik vérvonaltesóm is, Norina, hát ő igencsak szorgalmas és hajtós csajszi, és még nálam is többet beszél, szóval érdekes tapasztalat volt megismerkedni vele. A legédesebb személy, akit eddig megismertem, az Nora, szerintem nála kedvesebb nő nem létezik, ő vitt ki először a Hotelből Castoron kívül. Nem mintha jónak érezném, hogy felemlegetem a Teremtőmet, de hozzátartozik az igazsághoz, márpedig én nem hazudok. - Aztán, egyszer beragadtam Emilyvel a liftbe, és a Lucas nevű testőr szedett ki minket. Na ő elég merev nősténynek tűnt nekem, nem túl bőbeszédű, de még így is egész pozitív élményként maradt meg a dolog. Vakarom meg a tarkóm, majd leugrom a pultról, és elmegyek a telefonomért, hogy kikeressem belőle a szobámról készített képet. - Ez pedig a szobám, de képzeld el, nincs hozzá fürdőszoba, közöset használnak a falkatagok. Mindig rettegek, hogy valaki meglát törülközőben.... Vagy inkább meztelenül, de ezt még véletlenül sem mondanám így ki előtte. Éppen ezért ruhástul megyek be, és viszem magammal a váltóruhát, mert én ugyan nem fogok a folyosón alig ruhában császkálni.
- Igen - bólintottam egyet - Talán így könnyebb lesz elfogadni, hogy a múlt már egyikünk számára sem igazán létezik - jegyeztem meg csendesen. Nem szeretném ismét a keményebb és fájdalmasabb témák felé terelni a beszélgetést, de ez kikívánkozott belőlem. Ha nincsenek kézzelfogható emlékei a múltnak, talán könnyebb lesz elfogadni a jelent és megbarátkozni a lehetséges jövővel. Persze nyilván Siennának annyira nem kellemes, hogy a sok, éveken keresztül gyűjtögetett emléke lett a tűz áldozata. - Atyaég, ezt elképzelni is borzalmas! Úgyhogy gyorsan verd ki a fejedből - nevetek fel röviden a gyanta hallatán. Szinte végigcikázik a kellemetlen érzés a gerincem mentén, nem adom a csülkeimet semmilyen garázda szadizásra, mert ez szinte morbid. Azt gondolná az ember, hogy egy Trollnak, aki egyébként szereti a fájdalmat, meg se kottyanna egy kis lábgyanta, de bakker! Az mégiscsak a lábszőröm! Na jó, inkább lapozzunk. - Remek ötlet! - böktem felé a kezemben tartott fakanállal. Ott kényelmesebbek az ülőalkalmatosságok is, mint az étkezőasztal körüli székek, ráadásul a kilátás is szebb. Közben aztán nekiálltam a sütögetésnek, amikor pedig észrevettem, hogy felhuppant a konyhapultra, haloványan mosolyodtam el. Örültem neki, ami azt illeti, eddig nem nagyon volt ilyenre példa,d e határozottan pozitív változásnak könyveltem el magamban. Miközben pedig a mesélést hallgatom, egészen furcsa kettősség alakul ki bennem. Lényem egyik része örül, amiért jó dolga van ott, amiért már ismerkedik és biztonságban van, a másik oldalam pedig egyenesen rosszul van ettől, mert semmi közöm ehhez a biztonsághoz és jóléthez. Nyilván ezzel is meg kell majd barátkozzak, de egyelőre próbálom jó oldalról nézni. Ott biztonságban van és attól még, hogy nem szeretem a benne rejtőző farkast, ő akkor is a lányom. különben sem a bundással kell foglalkoznom, hanem a lányommal. - Igen, valóban jó, hogy megoszthatod velem ezeket - értettem egyet, elég kellemetlen lenne, ha nem lennék falkatag és semmi ilyesmit nem oszthatna meg velem. Vagy, ha egyáltalán itt sem lehetnék, hanem mondjuk össz-vissz az interneten beszélgethetnénk egymással. Azt kell értékelnem, ami megadatott és elfogadni a helyzetet. Mindenki hozott áldozatokat. - Nahát, ez mind nagyon jó! Főleg, hogy ismerkedsz a falkatagokkal - ez lenne egy falka lényege, nem? Legalábbis neki biztosan, velem már más a helyzet. - Képzeld egyébként, mikor elmentem a holmimért, vajon kit kaptam magam mellé, hogy elkísérjen? Persze, hogy Michelle-t. Az odafelé út borzalmas volt, mert a rádió cserbenhagyott minket, úgyhogy a nőstény gondolt egyet és dalolni kezdett. Méghozzá oroszul - nevettem fel röviden. Szerintem nem kell sokáig ecsetelnem, mennyire élveztem azt az utat. - Aztán egészen meglepő módon még normálisan is tudtunk kommunikálni - húztam el a számat. Már nem mintha védeni szeretném a nőstényt, de ő csak a dolgát végezte és tulajdonképpen még hálás is lehetnék neki, amiért rendbe rakta a hátamat, illetve némileg összelapátolt. Álmomban nem gondoltam volna, hogy pont vele fogom a lelki szarságaimat megbeszélni, aztán mégis úgy alakult… - Nem ismerem ezt a Norinát, de ha valóban annyit jár a szája, lehet nem is nagyon szeretném - húztam el ismét a számat. Nem akartam bántó lenni, hiszen alapjáraton én is szeretek beszélgetni, de a felesleges szájjártatást már kevésbé. Mondjuk nyilván lehet a nősténnyel normálisan beszélgetni is, de sajnos hajlamos vagyok túl hamar ítélkezni mások felett. - Ő egyébként milyen idős? - érdeklődtem inkább tovább Norinát illetően. - Szerintem amúgy is mindenben észreveszel valami jót - így nem meglepő, hogy pozitív élményként maradt meg benne az Emily-vel való találkozás. Kicsit zavaró volt, hogy nem tudtam arcokat kötni a nevekhez, de talán idővel ez majd változik, nem tudom. Most egyelőre nem nagyon akaródzott változtatni a dolgon. - És merre jártatok, amikor Nora kivitt a hotelből? - kíváncsi vagyok, mennyit látott már a városból, mert egyszer akár kirándulni is elmehetnénk. Régen jártam erre, így számomra is lehetnek meglepetések, együtt fedezhetnénk fel az ismeretlenebb terepeket. - Igazán csinos szobád van. Te alakítottad így, vagy már alapból ilyen volt? - tettem fel az első kérdést, ami az eszembe ötlött a szobáját látva. Azzal nem törődtem, hogy új telefonja van, az Alfa kölykeként ez nem olyan meglepő talán. - Te jó ég, komolyan? Azt hittem minden hotelszobához külön tartozik fürdőszoba. Ez kifejezetten érdekes. De akkor ezek szerint még senki nem rontott rád? - azt nyilván nem most fogom elkezdeni ecsetelgetni, hogy jobb, ha hozzászokik ahhoz, hogy látni fogják majd és akkor még csak törölköző sem lesz. Amúgy sem az én területem, majd a teremtője elmagyarázza neki. - Készen van az első adag. Mit kérsz hozzá? Van lekvár a hűtőben, nutella a felső polcon, juharszirup szintén ott, de akár egy pudingot is főzhetünk - soroltam a lehetőségeket, miközben két tányért szedtem elő és azokra pakoltam át a kész palacsintákat.
Erre én is csak helyeslően tudok bólogatni, van még valami, amit a múlttal kapcsolatban el illene mondanom neki, és alkalom adtán el is fogom, de addig fölöslegesnek tartom, amíg nem biztos, hogy Castor el tudja intézni anya börtönbeli áthelyezését. Nem tudom még csak megtippelni sem, miként érintené ez apát, de elképzeléseim szerint nem látogatná nonstop egyébként sem. Csak majd jó lesz, ha tudja. Egyelőre azonban nincs mit. Felnevetek a reakciójára a gyanta kapcsán, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy vannak olyan nők és férfiak, akik MINDENHOL gyantáztatnak. Borzalom, de komolyan, elképzelni sem tudom, hogy bírják ki. Pláne én, aki abszolúte nem bírja a fájdalmat, hiszen sosem kellett hozzászoknom. Egyedül az edzések, a balettcipő gyötrése okán fordult elő, de azt megszoktam, annak hála mondjuk bármilyen cipőt tudok viselni, mert nem zavar, ha feltöri a sarkam, illetőleg a magas sarkak sem viselik meg a lábam. Más kérdés, hogy a magasságom okán arra nincs is igazán szükségem. A terasz jöhet, aminek örülök, most még úgyis jobb idő van, és megengedhetjük magunknak, de ha beüt a téli hideg, akkor már maximum reszketve, legalábbis részemről, mert kell még pár év, mire megszokom az itteni klímát. Érzékelem egyébként, hogy valami nem kerek, már azon túl, amiket eddig beszéltünk, de nem szeretnék ismét komor vizekre evezni, ezért inkább nem próbálok vájkálni az érzései között. Csak remélem, hogy egyszer leomlik majd ez a fal. - Nehéz lenne nem ismerkedni, Norina például szabályosan letámadott a szobámban, elég heves csajszi. Meg hát, mégsem gubbaszthatok egész nap a szobámban, nem vagyok egy depressziós típus, és inkább nem vártam meg, hogy bárki ki akarjon rángatni onnan. Fejtegetem, tény és való, kellemetlenebb lett volna, ha valakinek rugdosnia kell, hogy verjek életet magamban, mint az, hogy magamtól megtettem. - Biztos direkt… Lassan ő lesz a Corvinok gardedámja esküszöm. Hopp, némi szemforgatás befigyelt kérem, egészen meglepő, hogy valakiről feltételezem, hogy szándékosan küld olyat apával, akiről tudja, hogy nem kedveli. Nem tehetek róla, még csak abban sem vagyok biztos, hogy ez a farkas számlájára írható, de ki tudja, talán már most jobban átformált, mint valaha szerettem volna. - Bevallom, és legszívesebben elkerülném jó messzire, amíg csak lehet. Mondjuk úgy örökre. Tudom, hogy nem kellene a nyakába varrnom majdnem mindent, de valamiért úgy vagyok vele, hogyha ő nem lett volna, és nem tesz még alánk pluszban, akkor talán megúszhattunk volna. Oké, nyilván akkor lett volna más falkatag, aki megteszi. Ettől még nem fogom kedvelni szerintem sosem. - Naaa, ez nem volt szép, nekem is sokat jár a szám. Bököm vállba, de azért vigyorgok, mert tudom, hogy velem kapcsolatban nem így érez, így nincs is okom megsértődni. - Nem tudom pontosan, nem kérdeztem, de szerintem fiatalabb, viszont régebben farkas. Ez kissé frusztráló amúgy, de az az 1-2 év hamarosan már nem fog sokat számítani, és ki tudja, egyszer talán majd legyűröm. Egyelőre persze ez még messze van, nem is agyalok rajta túl sokat. Abban egyébként igaza van, hogy mindenben keresem a jót, és többnyire észre is veszem. - Fenn voltunk a hegyekben, Tupilek könnyénél. Ismered? Csodaszép hely, mindenképp menj el majd, ha nem jártál még arra, vagy mehetünk együtt, úgyse mehetek sehová egyedül, oda viszont bármikor nagyon szívesen. Aztán képet mutogatok, hogy teljes legyen az élmény. A kérdésére kihúzom magam vigyorogva, hát naná, hogy én voltam, ki más lett volna. Szerintem senki más a világon nem rendezte volna be így a szobámat a falkatagok közül. - Én. Eleinte nem ilyen volt, de mondták, hogy találjam ki, milyet szeretnék, és olyan lesz. Én meg ezt szerettem volna. A fehértől továbbra sem tudtam elszakadni, és egyébként kifejezetten élveztem, hogy keresgélhetek, bár még mindig a Corvin kuckó után áhítoztam, de sajnos az az idő már nem fog visszatérni. - Ha engem kérdezel, borzasztóan nehéz megszokni. Nem, szerencsére nem, de be lehet kulcsolni az ajtót, és azt még véletlenül sem felejtem el sosem. Azt már tudom, hogy előfordulhatnak balesetek az esetemben, amik után ruha nélkül fogok ébredni, de addig, amíg nem lát úgy boldog-boldogtalan, annyira nem aggaszt a dolog. Ettől még Castor előtt is kínos természetesen, de ő legalább biztos nem fog rám nőként nézni sosem. - Juj, puding! De az első lehet lekváros. S ha már megemlítette, el is kezdek gyorsan pudingot főzni, ne kelljen azt is neki csinálnia. Ami azt illeti, meg tudnám szokni. Még egy pillanatra csöndben a vállának is döntöm a fejemet, ahogy így egymás mellett tevékenykedünk a sütő előtt, és sóhajtok egy mélyet. Istenem… mennyire hiányzott ez nekem. Egy apa, igen, nagyon sokáig, de azóta főleg, hogy az életem része lett, és elmartak mellőle. Szó szerint…
- Helyes, ne is gubbassz egész nap a szobádban! Még a végén elhervadnál - mosolyogtam szélesen és amennyire viccesnek hatottak a szavaim, pontosan annyira gondoltam komolyan is őket. Tényleg örülök, hogy ismerkedik, hogy elkezdett beilleszkedni a falkába, bármennyire is szar érzés, hogy ezentúl hozzájuk is fog kötődni, pontosan annyira kellene ennek örülnöm is. Most még nehezen megy, de be fogom látni, hogy ez neki csak a javára válhat, hiszen bekövetkezhet egy olyan pillanat is, amikor akaratomon kívül kényszerülök őt magára hagyni, mindketten tudjuk, hogy olykor képes vagyok ostobaságot cselekedni, akkor pedig csak könnyebb lesz túllépnie rajtam, ha van, akikbe belekapaszkodhat, akik majd átsegítik az ilyenen. Persze nem ezen kéne gondolkodnom, hiszen most kaptuk vissza egymást, de sajnos benne van a pakliban az ilyesmi is. - Igen, simán elképzelhető - vigyorogtam szélesen, bár azért képzelem, Misha mennyire rajongana a gondolatért, ha folyamatos kísérőt kellene játszania. Én mindenesetre viccesnek találnám, egészen addig, amíg nem kezdene megint kornyikálásba, mert azzal rövid távon kikergetne a világból. - Akkor tégy így. Amíg nem köteleznek, hogy a társaságában tartózkodj, addig a te döntésed, kivel barátkozol, ismerkedsz és kivel nem - osztottam meg vele a véleményemet a témát illetően, hiszen elképzelhető, hogy őt fogja olykor kísérőnek kapni, vagy fene tudja. De nem kényszer a disznótor, ha van más lehetősége is és nem kötelezik ilyesmire, így minden meg is van oldva. Legalábbis szerintem. - Oké - léptem hozzá közelebb, hogy egy puszit nyomjak a feje búbjára -, de te kifejezetten édes vagy, amikor csacsogsz. Norinát pedig nem ismerem - mosolyogtam szélesen, javítva kicsit a helyzeten, mert nem akartam ám őket leírni! - Akkor ezek szerint inkább együtt fogtok tanulni, mintsem ő legyen a tanárod - vontam le a számomra érdekes következtetést, hiszen Duncan is a vérvonal testvére, mégis jóval idősebb nála. Bár azért bízom benne, hogy nem pont tőle szeretne tanulni, de ostoba lennék ismét aláásni a hangulatot, hogy felhozzam a bátyámat. - Hallani hallottam már róla, de régebben sem jártam arra. Falkaterület volt, én meg kóborként kószáltam errefelé olykor, de most már ugyebár szabad, szóval egyik nap akár kirándulhatunk is - gondolkodtam hangosan kicsit és osztottam is meg vele, hogy régen milyen volt, amíg még csak egy falka volt itt. Kirándulni egyébként másfelé is simán elmehetünk majd, sok szép látnivaló van ezen a helyen, nekünk pedig rengeteg sok közös hétvégénk. - Kifejezetten Siennás, nagyon csinos lett - bólintottam elismerően, mert tényleg nagyon illett hozzá. Abban egy percig sem kételkedtem, hogy az itteni szobáját is nagyon klassz módon fogja átalakítani, nem csak egy szoba lesz, hanem az ő szobája, az ő kedve szerint alakítva. - Azt elhiszem. Alapból elég bizarr, hogy egy csomóan egy hotelben élnek és nem csak a fürdőszoba hiánya miatt. Mindenesetre bízom benne, hogy elég otthonos és a fürdőt is hamar megszokod majd - én tuti nem bírnám ki a hotelszobában való lakást, bár a közös fürdő elég hívogató, tuti jó néhányszor rányitnék valakire puszta véletlenségből, természetesen. - Akkor ezt megbeszéltük! - bólintottam mosolyogva, majd míg én a többi palacsintát gyártottam, ő nekiállt a pudingnak, hogy nem sokkal később már a teraszon ülve falatozgassunk. Volt ott minden, igazi kis terülj, terülj asztalkám, a sok palacsinta, ahhoz lekvár, puding, juharszirup, nutella, tejszínhab és minden, amit a hűtőben még találtunk. Én a magam részéről rengeteget bepusztítottam, nagyon éhes volt már és tényleg jól sikerült. Közben mindenféle hétköznapi dologról cseverésztem a lányommal, igyekezve egyszerűvé, mégis felejthetetlenné tenni az estét. Amikor már a beszédből is kifogytunk és teletömött pocakkal dőltünk hátra a párnázott fotelben, akkor vontam őt magamhoz, átölelve a vállát és egy hosszú puszit nyomva a feje búbjára. - Elmondhatatlanul örülök neki, hogy itt vagy.
- Sienna! Itt a pizza! - kiabáltam fel a lányomnak, amint becsuktam a futár mögött az ajtót. Megkívántuk a pizzát és habár a közös sütögetés gondolata igencsak csábító volt, sajnos nem volt itthon paradicsom, ami pedig elkélt volna a pizzához. A boltba ilyenkor este már nem akartam rohangálni, cefett hideg van kint, ráadásul a jó is szakad - nem esik, hanem szakad -, úgyhogy inkább úgy döntöttünk, a pizzafutár szenvedjem a borzalmas időjárással, mint mi. Idebent úgyis olyan kellemes volt az idő. Amíg a kajára vártunk, én előtúrtam valami dvd-t, hátha ahhoz szottyanna kedvünk, de ott volt még az az ital is, amit Siennától kaptam születésnapomra. Nem ittam meg, direkt tartogattam egy olyan alkalomra, amikor kettesben fogyaszthatjuk el, nem feledtem el a hozzá mellékelt kis papirost, miszerint örülne, ha velem tapasztalhatná meg, milyen az, amikor valaki többet iszik pár kortynál. Talán a ma este remek alkalom lesz, még ugyan nem pedzegettem neki, de majd ha lejön, felvetem az ötletet. A dobozokat a pultra tettem, amíg előtúrtam a pizzavágót és két tányért, majd nekiálltam a vacsoránk felszeletelésének. Ha Sienna közben előkeveredett, akkor mosolyogva fordultam felé. - Megtennéd, hogy előszedsz két poharat? - kértem tőle segítséget a terítésben, mégse álldogáljon tétlenül, amíg én a vágással ügyködöm, bár kétlem, hogy magától ne találta volna fel magát. - Arra gondoltam, hogyha volna kedved hozzá, akkor vacsi után felbonthatnánk azt a Jack Daniel's-t, amit tőled kaptam a születésnapomra. Na, mit szólsz hozzá? - érdeklődöm óvatosan, hiszen semmi sem kényszer, ha máskor szeretné, akkor én egészen biztosan nem fogom erőltetni a dolgot. Amint végeztem a szeleteléssel, egy nagyobb tányérra pakolva a kétféle pizza felét-felét vittem azt az asztalhoz. Amint minden, ami szükséges, ott volt az asztalon, én is letelepedtem és ha Sienna is hasonlóan cselekedett, elkezdhettük a falatozást egy jó étvágyat kívánás után. - Nem is meséltél még arról, mi a helyzet Mattel - dobok fel valami beszédtémát és érdeklődöm a hím felől is, miképpen alakul a kapcsolatuk. Erről régen beszélgettünk utoljára, sőt, eddig nem is nagyon hoztam fel a témát, éppen az itt ideje. Amúgy is egyre inkább megbarátkoztam ezzel az egész helyzettel, nagyon sokat segített a bátyámmal való találkozás, álmomban sem gondoltam volna, hogy pont ő lesz az, aki helyrerakja bennem a dolgokat. Kíváncsian pillantottam a lányomra és figyelmesen hallgattam, ha mesélni kezdett.
- Megyek! Szólok le, míg a pizzára vártunk, felkúsztam kicsit telefonálni Mattel, egyébként nem vagyok az az elvonulós típus, és szeretek is apával lenni, szóval nekem simán belefér, hogy valóban vele lógjak, ha már egyszer itt vagyok. Már amíg neki nincs elege belőlem, de ilyesmi még nem fordult azért elő. Nem vagyok épp összeférhetetlen egyén, és addig nem is hiszem, hogy baj lenne, míg a farkasom elő nem akar mászni. Ostoba nem vagyok, rájöttem már, hogy finoman szólva is fenntartásai vannak vele szemben, de sajnos neki is el kell fogadnia előbb-utóbb, hogy én már így maradok. Kicsit olyan érzésem van, hogy fura mód nekem sikerült leghamarabb megbékélnem vele. - Most mennem kell, kajaidő van! Legyen szép estéd! Sziaaaaa! Holnap este találkozunk. Azzal bontottam a vonalat, és le is gördültem az ágyamról, hogy megcélozzam az alsó szintet, meg a pizzát. A kérdésére bólintottam is, és vittem két poharat, bár mivel nem konkretizálta, üdítős darabok kerültek az asztalra, viszont amikor hozzátette, hogy mit tervez, eléggé úgy tűnt, hogy mellényúltam. - Akkor nem is ilyen kell? És persze, én benne vagyok! Vigyorodtam el, mert azóta sem szereztem több tapasztalatot szeszfogyasztás terén, úgyhogy részemről rendben volt a dolog, szíves örömest iszogatok kicsit, szerintem én úgyis hamar felborulnék tőle, még a farkas dacára is, elvégre a regenerációm még közel sem olyan gyors, hogy ne süppedhessek könnyedén alkoholmámorba. Nem is tudom, miért szeretném tudni, milyen, egyszerűen csak úgy érzem, nem árt, ha tisztában vagyok vele. Közben azért a terítékeket is felpakolom, ami tekintettel a pizzára csupán tányért, meg szalvéta, malacok azért nem vagyunk, mert részemről egyértelműen kézzel pizzát evős típus vagyok. Bele is harapok nagy lelkesen, és jóízűen nyammogom, de amikor Mattet kezdi pedzegetni, egy csöppet meglepetten pillantok rá, mert valahogy nem gondoltam, hogy ilyen pasiról beszámolós téma is felmerül majd közöttünk. Hú de fura. Kicsit elpirulok, mert azért nem gyakran ecseteltem életemben senkinek semmit az ellenkező nem tagjairól, lévén nem nagyon leledztek. - Öhm. Te tényleg erről akarsz hallani? Úgy értem… nem gondoltam, hogy ez nem olyan kerüljük inkább, mint az erdőtüzet téma. Kicsit azt hiszem bizarr, mármint, szívesen beszélek róla, de nem hittem, hogy érdekelni fogja. Meglepett, na… Nem igazán vagyok járatos a mi érdekéi az apákat témakörben. Erről akaratlanul is eszembe jut, hogy Matt milyen pólót viselt az első randinkon, tuti, hogy apa nem találta volna túlzottan humorosnak. - Néha… csókolózunk. Hát, ez kicsit hülyén hangzott, inkább bele is bújok gyorsan a pizzámba, mert nem biztos, hogy erre a részére volt kíváncsi, de ennél többet nem nagyon tudok mondani, mert ez inkább ilyen lassú víz partot mos dolog, történnek finomságok, érintések, ölelések, de Matt nem siet el semmit, olykor fura mód félelmetesen lassúnak is érzem a tempóját, de szerintem az a farkasom hatása.
- Ha már a vacsi közben szeretnéd azt kortyolgatni, akkor lehet érdemesebb rendes whiskys poharat rakni, de ha úgy szeretnéd, hogy inkább csak utána bontsuk fel az üveget, akkor jók lesznek azok a poharak. Én a magam részéről hozzád alkalmazkodom, szóval ahogyan szeretnéd - fejtettem ki kicsit bővebben az álláspontomat a dolgot illetően, aztán innentől kezdve majd ő eldönti, hogy akkor végül melyik pohár kerüljön az asztalra. Ha marad az üdítős és a vacsora utánra halasztja azt a bizonyos első kortyot, akkor üdítőt viszek az asztalra, miután kifaggatom, hogy valami gyümölcslevet, kólát, vagy egészen mást szeretne inni. Sejtettem, hogyha feldobom a Matt témát, akkor meglepődik, én a magam részéről nyugodtan falatozgatok tovább. Előbb-utóbb úgyis beszélnünk kell majd erről is, hiszen inkább őt faggatom ki a hímről, minthogy Mattnél érdeklődjek arról, miként is állnak a lányommal. Na inkább nem. - A lányom vagy - én pedig szeretnék jó apád lenni -, én pedig tudni szeretném, mi történik veled, ehhez pedig Matt is hozzátartozik - nem tagadom, hogy nem vagyok kibékülve a hímmel és nem éppen a szívem csücske, de ha Sienna tényleg szereti és ez fordítva is így igaz, akkor én nem állok a boldogságuk útjába. Sok olyan dolog van, amivel még meg kell barátkozzam, de azt hiszem jó úton haladok. Erre ékes példa az is, hogy már nem jellemző a masszív depressziózás és a falkaléttel is úgy ahogy, de sikerült kibékülnöm. Hála a bátyámnak, amit álmomban sem gondoltam volna. Teljes nyugalomban falatozgatok tovább, egészen addig, amíg Sienna bele nem kezd a mesélésbe. Azaz csak két szó, abból is egy a lényeges, de olyan szépen félrenyelem a pizzámat, hogy ihajj. Vad köhögések közepette nyúlok a szalvétámért, hogy azért mégis csak kulturáltan fulladjak meg. Sikerül megszüntetnem a probléma forrását, úgyhogy gyorsan iszok is rá. - Oké, semmi gond, jól vagyok - törlöm ki a könnyeket a szememből, merthogy a nagy köhögés közepette bizony elfátyolosodott a tekintetem. Nagy levegőt véve dőlök hátra a székemen, nem kellett volna váratlanul érnie egy ilyen bejelentésnek, hiszen én kérdeztem. Néhány néma pillanatig csak csendesen szemlélem a lányomat, aztán szólalok csak meg. - Szóval csókolóztok, értem. Az nem rossz dolog - mi a fenét kellene ilyen helyzetben mondanom? - És.. csak csókolóztok? - úristen, de ciki, ha látnám magunkat kívülről, tuti fetrengenék a röhögéstől a szitut illetően. De hát mégiscsak az apja vagyok, jogom van tudni az ilyesmiről! Vagy nem? Úristen, de nem tudom, hogyan kellene reagálnom egy ilyen helyzetre. A biztonság kedvéért azonban kicsit szüneteltetem a pizzaevést, nehogy megint valami váratlanul érjen. - Szereted, ugye? - teszek fel végül egy ilyen kérdést, egészen másfelé irányítva ezzel a beszélgetésünket az adott témán belül. - Szoktál találkozni Duncannel a hotelben? - terelem aztán végül teljesen másfelé a beszélgetésünket, de ismét csak kényes és bizonytalan talajra lépve. Nem tudom, miként viszonyul a nagybátyához és milyen érzés vérvonalbeli testvérként is mellette, erről még nem volt szó, de most, hogy én is kicsit másképpen viszonyulok már a helyzethez, megengedhetek magunknak ilyen témákat is, azt hiszem.
- Nem, nem, jó lesz utána, addig is kerül belém valami, ami felszívja. Egyébként relatíve gyakran főzök, ha itt vagyok, mert valamivel mindig le kell foglalnom magam, de most valahogy nem volt túl sok kedvem hozzá, meg ötletem sem, úgyhogy nem erőltettem a dolgot, pedig a saját kezűleg gyúrt pizzatésztát is sokkal jobban szeretem, szóval szerintem pár hét múlva megejtem majd azt is. Inni még mindig almalevet kérek, az a kedvenc mindenekelőtt, nem változtam ilyen téren, a szénsavas cuccokat annyira nem szeretem, meg soha nem is ittam, anya nem pártolta az ilyesmit, s ha már vízen kívül mást megengedhettünk magunknak, akkor az a gyümölcslé volt, nem pedig az ilyen szénsavas lötyik. - Ühüm. Egész újszerű élmény. Egyébként, azt elárulod nekem, hogy mi bajod vele? Tudom, hogy van, fölösleges lenne tagadnod. Lehet megpróbálná, én meg úgysem szűrném ki a kamut még, egyszerűen csak érzem, hogy fenntartásai vannak vele kapcsolatban, és nem értem, miért. Matt semmit sem akart az elmúlt időszakban, mint megtalálni az utat hozzám, és sok mindent feláldozott miattam. Én értékelem, bár hallomásból tudom, hogy egy apának senki sem elég jó az ő kicsi lányához… Azt hiszem, őt még mindig könnyebb lenne meggyőzni arról, hogy Matt nem olyasvalaki, akit ellenségeskedve kellene kezelni, mint Castort, de szerintem ezt a lehetőséget meghagyom kettejüknek, ha Mattet zavarja, majd tesz ellene, én türelmes vagyok, a farkasom meg egyelőre még bontogatja a szárnyait. Pár könnyed mozdulattal háton ütögetem apát, és nem bírom ki, hogy ne vigyorogjam körbe a fejem a reakciója nyomán. Atya ég, vajon szívrohamot kapott volna, ha azt mondom, túlvagyunk a tűzkeresztségen? Ezt inkább nem próbálnám ki, bár úgyis tudná, hogy nem igaz. - Örülök. De… miért kérdezed, ha nem vagy felkészülve minden eshetőségre? Biztos te is szoktál csókolózni, nem kell ennyire sokkot kapni tőle. Piszkálom egy kicsit a hajam, és harapok bele a pizzámba, ami nagyjából addig tűnik jó ötletnek, amíg el nem kezdi ecsetelni, hogy a csókolózás nem rossz dolog, hajaj, én inkább a nagyon is jó dolog jelzőt használnám rá, de egye fene. Mikor azonban felteszi a kérdését, elkerekednek a szemeim, és hogy ne legyek annyira apja lánya, igyekszem nagyon lassan lenyelni a falatot, hogy ne akarjak megfulladni, de olyan nagyot nyelek, hogy még hallatszik is. - Apaaaaaa! Csattanok fel fülig vörösödve, mert úristen, hát szerintem akkor sem akarnék ilyen nyíltan beszélni vele róla, ha megtörtént volna, mert milyen már ez. Úristen, totálisan zavarba ejtő. - Ez olyan, mintha én azt kérdezném, hogy te csináltál-e bárkivel mást a csókolózáson kívül.... Fujj, ez tök undi, eszemben sincs megkérdezni, mint ahogy a kérdésére válaszolni sem, noha szerintem azért azt csak érezni lehetne az energiáimon, fogalmam sincs, miként működik ez. - Azt hiszem, igen. De még mielőtt belekötnél, sosem voltam még szerelmes, csak gondolom, hogy ez az… olyan bizsergetően kellemes, nem bírok magammal, ha vele vagyok, és mindig van az a fura érzés a hasamban, azt hiszem arra mondják, hogy verdesnek a pillangók. Szóval… mondd meg te. Tényleg nagy talány ez még nekem, azt tudom, hogy nagyon szeretek vele lenni, szinte nonstop nevetek, vagy épp fülig vörösödöm a társaságában, és hiányzik, ha nincs a közelben, na meg, lehet, hogy sokkal beszédesebb az a határozottan boldog mosoly a képemen, ahogy kétségtelenül ábrándozom kicsit, nem is másról, mint Mattről. Az én bájos bolondom… vagyis, ezt így nem mondhatom ki, mert hülyén hangzik egy pasira a bájos, a bolond pláne, de nem normális, az szent, plusz még az is tény, hogy csak úgy a saját szakállamra nem nevezném kapcsolatnak, mert őszintén, ilyen téren nem tudom, hogy működnek a dolgok. Valahogy furán is hatna Matt szájából a járunk? A leszel a barátnőm és hasonlók is, de az tuti, hogy még semmi hasonló nem hangzott el. Vagy ilyet manapság már nem szokás mondani? Áhh, rettenet, milyen tapasztalatlan vagyok. Duncan emlegetése rángat ki gondolataim közül, amire megcsóválom a fejem. - Párszor láttam, egyszer beszéltünk még korábban, de nem szoktunk találkozni. Nem tudom, egyszerűen csak így alakul, de én nem zárkózom el tőle, ha erre gondolnál, egyszerűen csak állandóan edzek valakivel, tőle meg értelemszerűen nem tanulhatok... Sóhajtok fel, bár a múltkori beszélgetésünk sem volt olyan idilli éppenséggel, de hát na, a tökéletlenség kapcsolatok terén szerintem igencsak jellemző a famíliámra. - Viszont a kölykével összefutottunk egyszer. Nem tudom, hallottál-e már róla, elég félelmetes alak. Már külsőre, egyébként egész jól elbeszélgettünk.
- Hogy mi bajom van vele? - kérdeztem vissza, meg sem próbálva tagadni, hiszen.. nem lettem volna teljesen őszinte. - Nincsen vele bajom, egész egyszerűen csak.. nem túlzottan szimpatikus. Idegesítő, a humora pedig pláne - ő kérdezte, hát nem félek elmondani a véleményemet. - De amúgy is neked kell tetsszen, nem pedig nekem, ha te boldog vagy vele, akkor elfogadom - a tekintetét kerestem, mert szerettem volna, ha tudja, ha látja a szemeimben, hogy így gondolom és nem csak azért mondom ezt, mert így illik. - Mondjuk ha egy kétajtós izomember lenne, bunkó stílussal, akkor nem fogadnám el, de Matt… Ő vigyázni fog rád és kedves hozzád, tényleg nincsen vele bajom, csak hát.. - nem tudnám teljesen konkrétan megfogalmazni, az az igazság. Apa vagyok, ő pedig a lányom, nyilván nem létezik olyan udvarló, akit tökéletesnek tartanék a lányomnak, de Matt tényleg szereti őt és kedves hozzá, ameddig ez így marad, addig én sem fogok pattogni ellene. Aztán közel kerülök a fulladáshoz, ő a hátam veregeti, hála égnek megmenekülök, a kérdése pedig teljesen jogos, néhány korty után jutok el arra a szinte, hogy válaszolni is tudjak rá. - Nem tudom - bököm ki nemes egyszerűséggel. - Igazándiból nem zavar, csak.. nem tudom, na - vonom meg a vállam, zavartan vakargatva meg az állam, körmöm alatt serceg a pár napos borosta. Inkább feldobok még egy kínos témát, ha már ennyire belegyalogoltunk, a reakcióját látva pedig ezúttal rajtam a vigyorgás sora. Nem szép dolog, tudom jól, de nem kinevetem, egyszerűen csak aranyos a reakciója. - Bocsi, bocsi! - húzom be a nyakam kissé, de a görbület nem szelídül a képemen. - De hát ez természetes, az élettel együtt jár - folytatom a csevegést teljesen nyugodtan, elvíve a témát ilyen irányba, mintha egy totál átlagos témáról beszélgetnénk, de azért készen állok, hogyha esetleg hozzám vágna egy pizzát, akkor ne érjen olyan meglepetésszerűen. - De nyugi, a biztonságról nem fogok papolni, mert.. nincs szükség rá - nyugodtan harapok a pizzámba ismét, legalább attól nem kell tartanom, hogy becsúszik majd egy gyerek és nagyapa leszek. Amúgy sem tartom magam túl érett személyiségnek ahhoz, hogy egy olyan eshetőség bekövetkezzen. - Nem vagyok házas ember, szóval válaszolnék rá. De mivel nem kérdés volt, ezért nem teszem - nem tudok eltérni attól, hogy halál aranyos a reakciója a dolgot illetően, de inkább egy újabb kérdéssel lököm másfelé a beszélgetésünket, mégsem szeretném teljesen zavarba hozni, bár valószínűleg már rég megtörtént. - Hm - kezdtem bele nagy komolyan, majd olyan mozdulatot tettem, mintha feltoltam volna a szemüvegemet az orromon, majd úgy tettem, mintha jegyzetelni kezdenék. - Bizsergető, kellemes érzés. Nyughatatlanság. Gyomortájéki repdeső pillangók - teszem le a „tollat és papírt”, majd rá emelem a tekintetem, igyekezve teljes komolyságot erőltetni a vonásaimra. - Kisasszony, ezek a szerelem egyértelmű tünetei, gratulálok! - mosolyodom el azért a végére, kizökkenve a szerepemből, ezt megkoronázandó pedig harapok egy újabbat a pizzámból. - Na jó, nem akarom, hogy úgy érezd, nem veszem komolyan az érzéseidet. Örülök nektek. Tényleg - ezúttal már nyoma sem volt az előbbi bohókásságnak és poénkodásnak, teljesen komolyan mondtam a szavaimat, szám pedig halvány, őszinte mosolyra görbült. - Szeretném, hogy igazán boldog legyél - kezéért nyúltam, hogy gyengéden szorítsak rá a kacsójára. Ha a boldogságához Matt is hozzátartozik, akkor fejet hajtok előtte, éppen elég mindent tettem már ahhoz az elmúlt időszakban, hogy ne akarjam megmondani, hogy kivel és mit csinálhat. Nekem tényleg az számít, hogy boldog legyen, hogy otthonának nevezhesse ezt a helyet, ezért pedig tényleg bármire hajlandó volnék. Bármire. - Nem, dehogy. Gondoltam, vagyis reméltem, hogy nem zárkózol el előle, ennek örülök - az már ugye más kérdés, hogy ennek ellenére mégsem futnak össze túl gyakran. Talán nem is baj. - Igen, hallottam róla, nem kicsit koppant az állam - ismertem be, hiszen ezen nem volt semmi takargatnivaló. Amikor Artemis elmesélte, tényleg köpni, nyelni nem tudtam, annyira nem néztem ki belőle, hogy beharap valakit. - Sokat nem tudok róla, csak annyit szinte, hogy létezik. Miért félelmetes? - érdeklődtem, mert tényleg alig akadt információm a Kölyköt illetően, errefelé nem terjednek úgy a pletykák és ha Sienna találkozott már vele, nyilván jóval több információja van a fiatal hímről, mint nekem. - Egyébként én is összefutottam vele. Mármint a bátyámmal - haraptam a pizzából, miután feldobtam a kósza információt, nem menve bele túlzottan, hiszen fogalmam sem volt, kíváncsi-e rá egyáltalán, ezúttal mit alakítottunk.
- Csak hát inkább mindenki hagyjon békén, igaz? Kérdezem meg leheletnyi mosollyal az arcomon, teljesen őszintére nem futja, mert valahol nagyon is zavar, hogy így van Mattel, pedig ő mindig mindent csak miattam csinált, az meg, hogy olyan, amilyen. Nos, ezerszer jobb, mintha valami őstulokkal randevúznék, aki letojja apa véleményét, és úgy egyáltalán a létezését, Matt nem ilyen, de azt hiszem, nem fogok kardoskodni, hogy de igenis vicces, és jó fej, mert szerintem falnak menne, ha tudná, néha milyen pikáns megjegyzéseket tesz, bár már megszoktam, hogy az a humora része. Amúgy sosem csinált semmi kifejezetten célzatosat, néha teljesen úgy érzem, hogy ez csak amolyan plátói dolog, máskor meg tökéletesen biztos vagyok benne, hogy vannak mögöttes gondolatai, ha nem is neki, a farkasának mindenképpen, de nem enged nekik. Azt hiszem, egyelőre ez még tök jó, hónapok múlva már nem biztos, hogy így fogom érezni. S ez az, amit aligha kezdenék el fejtegetni apának. - Azt kell mondjam apa, hogy igencsak bizonytalan vagy ma. Ugratom, mert egyébként tényleg nincs semmi egy pár csókban, nem ez volt az első alkalom, nem Mattel, bár az tény és való, hogy vele sokkal jobb, mint a gimis sráccal, akivel jártunk. - Ahaaaa, és ha mondjuk egyéb is történt volna, nem csak csók… akkor szerintem simán megfulladsz, és nem mondod azt, hogy az élettel is együtt jár. Oké, azt hiszem, a szemtelenség egy új fokára léptem, de nem tehetek róla, vicces, ahogy most a természetesről meg az élettel együtt járról papól, az előbb meg majdnem megfulladt a válaszomtól. - A vérfarkaslét Nr. 1. előnye, hogy az apád sosem fog neked felvilágosító órát tartani a védekezésről. Mondjuk, az nálad is kimaradt, vérfarkaslét ide, vagy oda. Dobok oda még egy fricskát, de hát tehetek én róla, ha ilyen magas labdákat osztogat? Egyébként egyáltalán nem bánom, hogy nem volt épp tudatában a védekezés szükségességének anya esetében, különben nem lennék én. - Vajon vannak tesóim? Húzom be röhögve a nyakam, és most én számítok némi pizzára az arcomba, nagyon belejöttem a kóstolgatásba, pedig még nem is ittam. De az is lehet, hogy megint fulladásos helyzet fog fennállni, lévén épp most harapott bele. Kísértem itt a sorsomat, de nem tehetek róla, szórakoztat, gondolom épp úgy, ahogy őt is az iménti zavarom. - Isten ments, nem érdekel, kivel, vagy kikkel kavarsz. Amilyen jóvágású az én apucim, biztos minden ujjára akad nő, de ha jól emlékszem, már érintettük azt a témát, hogy nem való neki ez a megállapodás dolog. Nem tudom, nem vagyok egy nagy kapcsolatguru, de szerintem jót tenne neki egy nő támaszként, viszont távol álljak attól, hogy ebbe beleugassak. Még a végén lenne valami gonosz mostohám. - Dög vagy. Öltök rá nyelvet, ez is új dolog többek között, mostanában jóval többször érzek ingert arra, hogy önkifejezésem eme cselekedetbe torkolljon. Mondjuk teljesen cuki, ahogy eljátssza a dolgot, de összességében nem esik jól, hogy viccet csinál belőle. - Köszönöm. Sikerült végül elmosolyodnom, és hozzá hasonlóan én is megszorítottam a kezét, belefordítva a sajátomat a tenyerébe. A boldogságomhoz az is hozzátartozott, hogy ő is itt van, és bár nem mondtam ki hangosan, azért remélem, hogy érzi, tudja. - Nagy, izmos, morcos, és egy horogkereszt tetoválás vigyorog az emberre a mellkasáról. Szerinted ez nem para? Hát engem a frász kerülgetett pár pillanatig. Ecsetelem a dolgot, azt nem igazán emlegetve, hogyan is jutottunk el olyan szintre, hogy láttam a fedetlen mellkasát. Mondjuk lehet ezt Matt előtt nem kellene hangoztatnom, mert a végén még elkapja valami féltékenységi roham, pedig oka aztán nem lenne rá, na jó, lehet, hogy azt az ölelést is kínosnak értékelné, de az csak amolyan rokoni gesztus volt a részemről, szüksége volt rá, és nekem is, ennyi. - Tényleg? És valamennyire sikerült elsimítanotok a dolgaitokat? Persze, hogy kíváncsi vagyok rá, ehhez kétség sem férhet.
- Nem fogok beleszólni, hogy miként éld az életed, hiszen én sem a bölcs döntéseimről vagyok híres - zavartan vakarom meg a tarkómat. - Ha valami nem tetszik, úgyis tudni fogod a véleményemet, de Matt esetében ez nincs így. Azért, mert idegesít a képe, még lehet normális srác, sőt, egészen biztosan az és tudom, idővel majd megbarátkozom létezésének tényével is, csak ez sem megy egyik napról a másikra. Emellett pedig az apád vagyok, mindig is félteni foglak és nyilván nem létezik olyan férfi ezen a világon, akire képes volnék azt mondani, hogy tökéletes volna hozzád. Az első pillanatban legalábbis semmiképpen sem - fejtettem ki kicsit bővebben a véleményemet, hiszen lehet, ha jobban megismerném Mattet még meg is kedvelném és idővel képes volnék azt mondani rá, hogy na igen, ő tökéletes Sienna számára, de mint azt neki is mondtam, ehhez tényleg időre van szükség. - Komolyan? Észre sem vettem… - grimaszoltam egyet, aztán elmosolyodtam, mert tényleg bizonytalan voltam, egy pillanatig sem tagadtam ezt előtte. - Hm, tökéletes meglátás, bár annyiban hibás, hogy előbb megfulladtam volna, de valószínűleg utána kimondtam volna azért, hogy ez az élettel együtt jár - pontosítottam kicsit, cseppet sem akadva fenn azon, hogy szemtelenkedik. Tegye csak! Én biztos nem fogok rajta megsértődni és amíg nem lépi át a határt, addig ez szerintem bőven egészséges keretek között mozog. Ennyi kell. - Hát, nekem nem is volt ott az apám, hogy felvilágosító órát tartson. Az ő hibája! - veszem fel könnyedén a felém hajított labdát, cseppet sem véve zokon a kijelentését és pimaszkodását. Nem lennék képes ebben a helyzetben komolyabb mélységekben érinteni ezt a témát, főleg, mivel ő dobta fel ilyen módon, minden rontsak akkor a helyzeten? Maradjunk meg a játékos szemtelenkedésnél, én a magam részéről rendkívül örülök neki, hogy együtt tudunk nevetni az ilyesmi dolgokon is. Azt meg nem vágom oda neki, hogyha tisztában lettem volna a védekezés fontosságával, akkor bizony nem ücsörögnénk itt, elég felnőtt már, hogy ezzel is tisztában legyen. - Elképzelhető - válaszoltam egy vállvonással kísérve, amennyire nyíltan és pimasz módon dobta ide a kérdést, annyira félvállról érkezik a válasz. Soha nem gondolkodtam azon, vajon hány gyerekem szaladgál a világban, de ha Sienna megszületett, valószínűleg lehetnek még testvérei, hiszen nem kifejezetten cölibátusi életmódot élek. - Egyébként kíváncsi vagyok, hogy cukira, vagy még pimaszabbra, esetleg bunkóra iszod-e magad - gondolkodtam hangosan, ha már én is kaptam, akkor ő is kapjon elven mondva ki a szavakat. - Jobb is - értettem egyet, ebben a témában édes a tudatlanság, fordított esetben mondjuk engem érdekelne, mármint ha ő henteregne össze-vissza, de mivel nem olyan típus, ezért még csak fel sem merül a gondolat. Ahogyan az sem, hogy megállapodhatnék egyetlen nő mellett. Bár igazság szerint az életfilozófiám alapjaiban omlott össze azzal, hogy beléptem a falkába, ki tudja, mit hoz a jövő… - Bocsánat - húzódik halvány, békülékeny mosoly a számra. Nem ragozom tovább a helyzetet, mert ez tényleg olyan téma, amiben nem szeretném, ha úgy érezné, elviccelem, ebben nem szeretnék dög lenni, hanem mellette akarok állni, hogy érezze, itt vagyok, hogy a velünk történtek ellenére igenis szeretem és fontos nekem. Mert ez így van, maximálisan így van. A köszönetét hallva és a kezembe forduló tenyerét érezve húztam közelebb, hogy puszit nyomjak a homlokára, mintegy ezzel is alátámasztva, megerősítve a szavaimat, érzéseimet irányába, kimondani ugyan nem mondtam, de szeretném, ha érezné őket, éppen ezért engedtem, hogy energiáim is körbejárják, szokja ezt az érzést is, reagáljon erre bárhogyan is a bundása. - Gonosz dolog, ha erre az az első gondolatom, hogy pont a bátyámhoz illő figura lehet? - húzom el a számat kissé bizonytalanul. - Így látatlanban mondjuk elég nehéz nyilatkozni róla, de az elmondottak alapján de, valóban elég para lehet a srác - lévén fogalmam sincsen, hogy már felnőtt emberről beszélünk, de hozzám képest akkor is fiatalka marad. - Egyébként.. hogy kerültetek olyan helyzetbe, hogy láttad a tetovált mellkasát? - kérdezek rá, biztos, ami biztos, számtalan módja lehet ennek, ugyebár és mivel romlottságomból Sienna hála égnek semmit sem örökölt, ezért semmi olyasmi gondolat nem fordul meg a fejemben. - Úgy tűnik, igen. Egymásnak estünk, megtéptük egymást, jobban mondva ő engem, de azt hiszem, igen, sikerült elsimítanunk a dolgokat. Legalábbis nagyon remélem - emlékezetes marad az az este, az biztos, több szempontból is és nem csak azért, mert ismét alulmaradtam a bátyámmal szemben. - Na, eszel még, vagy átvonulhatunk a nappaliba? - kérdeztem tőle, mert én a magam részéről már vagy egy egész pizzát betömtem és talán meglepő, de az én gyomorkapacitásom is véges. Ha még evett, hát türelmesen majszoltam tovább én is - mert azért még volt némi hely odabent -, ha pedig végzett, akkor ideje volt asztalt bontani és elővarázsolni azt a bizonyos üveget.
- Igazából, nem is kell, hogy bárkit annak gondolj. A te dolgod az, hogy félts, szóval jól van ez így. Az viszont biztos, hogy Matt nem fog bántani. Tudom, hogy nem lehet egyszerű feldolgozni ezt a sok történést egyszerre, még ha mindebből az a legenyhébb, hogy randizom, akkor sem. A beharapásom, a falkába lépése épp elég egy emberöltőre, és most még itt van ez is. Nem mintha rossz dolog lenne, sőt, nagyon is jó, de elég empatikus jellem vagyok, szóval át tudom érezni, hogy neki ez így nagyon sok. - Amúgy meg, ne aggódj, az ilyesmi azért még távol áll tőlem, el sem tudom képzelni. Csóváltam meg a fejem, bár ez csak féligazság volt, az emberemé, a farkasom erről merőben másként gondolkodott, de most úgysem ő lubickolt a felszínen, hanem én. Többek között ebben is különbözött a véleményünk. A következő szavaira azért megfeszülök kissé, mert tudom, hogy ez nála kényes téma, és bár elvicceli, de én szégyellem magam, amiért nem gondoltam arra, hogy ez a beszélgetés ilyen irányba is elmehet. Ennyiben is hagyom inkább, mert nem szeretném, hogy rossz kedvünk kerekedjen, ma határozottan nem az a terv. Az viszont tuti, hogy ezt a témát hanyagolom a továbbiakban, nem mintha én hoztam volna fel egyáltalán a védekezést, de nem szükséges tovább ragozni, mondjuk soha többé, merthogy nem szándékozom beszámolni neki majd arról, ha esetleg bármiféle intimebb dolog történik Matt és köztem, az holt biztos. Még csak az kéne. - Ezt furcsa elképzelni. Mondjuk, ha van is, remélem, sokáig nem kerül elő, egy darabig szeretném kiélvezni, hogy csak az én apukám vagy. Mondjuk úgy pont 18 évig. Utána felőlem jöhetnek. Csak félig szántam viccnek, de tényleg munkált bennem ezzel kapcsolatban némi önzőség, hisz nagyon sokáig nélkülöznöm kellett, ugyanakkor, ha felbukkanna valaki más, nem tennék semmit ellene, ártani nem szokásom másoknak, semmilyen értelemben. - Bunkóra? Miért, van, aki arra issza magát? Úristen, remélem nem, mert nem szoktam bunkó lenni. Kicsit azért lesápadok, mert elég rossz belegondolni, hogy ez is egy opció. Viszont fogalmam sincs róla, hogy miként reagálok a szeszre, néha belekóstoltam már borba, esetleg sörbe, ez utóbbi fújj, de részeg sosem voltam, nem véletlenül írtam azt, amit. - Te milyen részeg vagy? Inkább nem tippelek, mert hát, alapból vicces szerintem, és én cukinak is gondolom az esetek nagy részében, és ha csak a testvérét vesszük alapul, simán esélyes, hogy az elnyomott bunkósági faktorát hozza elő a szesz. Remélem nem, mert azt nem biztos, hogy tudnám kezelni, bár, alkoholt fogyasztva gondolom azért semmi sem tűnik olyan komolynak, hogy kiakadhassak rajta. - Meg mennyit kell innod hozzá? Nekem szerintem két-három kör már bőven oda fog tenni, azt nem tudom, hogy a regeneráció mennyiben befolyásolja az esetemben, mert hát, annyira penge még közel sem vagyok benne. - Mi az, hogy jobb is? Azért jobb, hogy ne üssem bele az orrom, vagy azért jobb, mert túl sok vas van a tűzben? Jobban belegondolva még csak erre se nagyon akarom tudni a választ, de vissza már nem szívom. Azért remélem, hogyha egyszer lesz valakije komolyabban, attól szól, mert nem kifejezetten rajonganék a gondolatért, hogy feljövök péntek este, és itt van valami bige bugyiban. Fura mód kaparja a féltékenység miatta a torkomat, azt hiszem, egy nővel sem szívesen osztoznék rajta, nemhogy gyerekkel. De borzalmas, hogy így gondolkodom… élek a gyanúval, hogy ez is a farkasom hatása. Amikor megérzem az energiáit magam körül, egy füst alatt azt is konstatálom, hogy a kis fekete egészen a felszínre merészkedett, sokat vagyunk együtt apával szerintem, de mivel érzem, hogy nem bírja a farkasomat, igyekszem a közelében elnyomni, de az energiái ezt most lehetetlenné teszik. A kis vakarcsom lelkesen, kíváncsian csóválja a farkát, most még gyakrabban játszik, mintsem komolyan vegyen valakit, inkább csak a határait teszteli csipkelődéssel. - Én megijedtem tőle, de bocsánatot kértem, mert elég bunkó dolog valakit a külleme alapján megítélni, mondjuk, nem haragudott, azt mondta, hogy már megszokta. Ez mondjuk még most is rosszul esik a pici szívemnek, mert milyen lehet úgy élni, hogy mindenki hasonlóképpen, sőt, még rosszabbul reagál rá? - Az uszodában. Úsztam, bejött ő is. Ezt minek ragozzam tovább? Ilyen helyzetben nyilván nincs túl sok ruha az embereken, de fura mód egyébként nem zavart, még az sem, hogy relatíve intim helyzetbe kevertem magunkat azzal az öleléssel, de úgy éreztem, hogy jól esne neki, szóval nem haboztam. Egyúttal a saját fenntartásaimat is szerettem volna legyőzni. - Ezt nem eresztetted túlságosan bő lére. Mindenesetre annak örülök, hogy sikerült lemeccseznetek a dolgot. Azt hiszem, nem is feltétlenül kell ezt még tovább ragozni, a lényeg, hogy ne akarjanak minden alkalommal egymásnak menni, amikor összefutnak, bár náluk lehet, hogy a legjobb viszonyuk keretei közt is így lenne. - Mehetünk! Nem is bírnék többet enni, szóval jöhet a szesz, legalább van bennem valami, ami felszívja majd. A tányérokat azért elpakoltam, meg a maradékomra visszacsuktam a doboz tetejét, aztán meg is támadtam a nappali kanapéját, és vártam, hogy apa hozza az alkoholt. Hú de fura, biztos, hogy jól meggondoltam ezt? - Azért, remélem, hogy az a visszafogásos dolog megy neked, bár én utálom, de úgy tudom, hogy alkoholos befolyásoltság alatt könnyebben dugja elő az orrát a farkas. Igaz, ő ezzel biztos sokkal inkább képben van, mint én, de egyébként is inkább csak a zavarom miatt csacsogok.
- Rendben, ha te mondod, elhiszem - válaszomat bólintás kísérte, mert habár nem voltam teljesen meggyőzve, hiszen ki tudja, mit hoz a jövő, azt tudtam, hogy Matt odavan Siennáért és ha ez fordítva is így van, akkor egyelőre beérem ezzel. Amúgy sem én találkozgatok Mattel, hanem ő, a villás reggeli óta nem is igazán láttam a hímet. - Nem szeretnék erre gondolni, de azt hiszem a mondatod lényegi része a „még” szavacska volt. Nyilván nem foglak buzdítani, de.. inkább hagyjuk - köszörültem meg a torkomat. Ilyen világban élünk és habár Sienna merőben más, mint a kortársnői, most már ott van a farkasa is, a változások pedig már most szembetűnőek, legalábbis kétlem, hogy a nyelvét nyújtogatná, vagy éppen ennyire tabu dolgokat illetően pimaszkodna velem, ha nem lenne a bundás odabent. A válaszomra adott reakcióját talán akkor sem tudnám nem észrevenni, ha akarnám. Látom, ahogyan megfeszül, érzem, amit ő is, így a világért sem erőltetném tovább ezt az egészet. Igazság szerint nem szeretném, ha emiatt rosszul érezné magát, a múlt az múlt marad, mindenféle tekintetben. - Én is bízom benne, hogyha tényleg van, jó ideig nem kerül elő, még tizennyolc év múltán se - grimaszoltam egyet. Egy cseppet sem bántam, hogy ő felbukkant az életemben, de ha nagyon őszinte szeretnék lenni, akkor bizony azt mondanám, hogy egy előbukkanó gyermek bőven elég úgy jó száz évre. Nem gondoltam volna, hogy ennyire képes leszek őt megszeretni, de ennek ellenére senkivel sem szeretném újraélni mindazt, amit a hátunk mögött tudhatunk. Persze a szép pillanatok jöhetnek, de volt bőven kellemetlenségből is, azokat képtelen volnék még egyszer átélni. Jó így, kettecskén. - Van bizony! Találkoztam már olyannal, nem éppen kellemes társaság olyankor - nevettem fel halkan. - Nem hinném egyébként, hogy olyanra innád magad, a túlságosan nagyszájú emberek lesznek olyanok, akiknek a pia azt a maradék, kevéske gátlásukat is levetkezi, ami visszatartja őket, hogy a mindennapokban még hangosabban hangoztassák a véleményük - persze ez nyilván nem mindig így van, de általánosságban szerintem ez elég jellemző a nagy átlagra. - Hogy én? - hökkenek meg egy pillanatra, képemen mégis vigyor ül. - Én jóképű részeg vagyok - vonogattam meg a szemöldökömet kicsit, hogy aztán ismét nevetésben törjek ki. Nesze neked szurkálódás. - Egyébként nem tudom, mert ha én tényleg-tényleg részeg vagyok, akkor másnap nem sokra emlékszem a történtekből. De biztos szoktam néha bunkó is lenni, ébredtem már törött orral - vontam meg a vállam a bővebb magyarázat után, bízva abban, hogy kielégítő választ adtam. Ha meg nem, akkor úgyis kérdez, bár ennél pontosabban aligha volnék képes elmagyarázni neki, milyen is vagyok részegen. Vagyis tudnék még mesélni, de szerintem azokra a részekre nem túlzottan kíváncsi. - Néhány üveg elkél, hogy úgy igazán megérezzem a hatását - nem nagyon szoktam számolgatni, egyszerűen csak iszok, amíg jól esik, vagy amíg éppen emlékszem rá. Gyors az anyagcserénk, ráadásul Troll vagyok, szóval.. nem álltam neki soha matekozni ezen. - Tényleg szeretnéd, hogy erre a kérdésre válaszoljak? - kérdeztem vigyorogva, mert nem tudom, valóban hallani akarja-e a választ. Szívesen megadom én, bár félek kicsit, hogy csökken a renomém a szemében, de hát szerintem tisztában van vele, miként viszonyulok az ilyesmihez. Farkasom egész egyszerűen nem vesz tudomást a másik kis fekete szőrpamacsról, lomhán csóválja a farkát, büszkén tartja a fejét és még ránézni sem igazán néz, egyszerűen csak tudja, hogy ott van, de szeretni nem szereti, valószínűleg soha nem is fogja tudni. - Azért nem lehet olyan kellemes úgy élni, hogy hozzá van szokva az ilyesmihez. Mondjuk a tetkói idővel kikopnak majd, szóval ha nem akarja őket viselni, idővel magától megoldódik a probléma - mert nyilván a horogkereszt tetoválásból adódik a fő probléma, gondolom legalábbis én. Bár látatlanban még mindig nehéz megítélni. Csak bólintok arra, hogy az uszodában találkoztak, így már minden érthető. - Nem éppen dicséretre méltó, hogy miként intéztük el a dolgainkat, de tekintve, hogy Corvinok vagyunk, ez talán nem is olyan meglepő - húztam el a számat, mert tisztában voltam azzal, miféle szerzemények vagyunk, tagadni pedig egy percig sem tagadnám, a tulajdon lányom előtt pedig főleg nem. A kijelentésére elpakoljuk az asztalt, a maradékot egy dobozba pakolom, az a pulton marad, később meg lehet áldásos lesz, hogy nem tudtuk elpusztítani az egészet, aztán amíg Sienna elhelyezkedik a kanapén, én előkerítettem a poharakat és az üveget is. - Eddig nem sokszor kellett ilyesmi szerepben tetszelegnem, de nem hinném, hogy probléma lenne belőle - azért ilyen korban már gáz lenne, ha nem boldogulnék egy kölyök farkassal, úgyhogy emiatt egyáltalán nem félek. - És igen, jól tudod, elképzelhető, hogy szeretne majd ő is beköszönni, de ne aggódj, ma ketten bulizunk - koppintottam az orrára mosolyogva, miközben már az üveget nyitottam, hogy aztán tölthessek is a két pohárba, nem sokat egyikbe se, magamnak is annyit adtam, mint neki, majd átnyújtottam az egyik poharat. - Hát akkor.. a kezdetekre! - koccant egymásnak a két pohár, ám nem kortyoltam a sajátomba, kíváncsian lestem, miként fog neki, belenyal, vagy lehúzza egyszerre azt a kortynyit, ami a poharában lötyögött.
- Jó, hát, hogy idézzek valakit, ez az élet része. Vigyorogtam teli fogsorral, mert hát, ő mondta, szóval igazán nem lehet ellene kifogása, ha esetleg oda kerül a sor, hogy bármi többet is műveljünk. Egyébként is már 19 vagyok, mások az én koromban már rég túlvannak a témán. Én mondjuk sosem akartam csak azért megtenni, mert mindenki más az osztályból már tapasztalta a dolgot. Ez olyan gyermeteg... Másrészt, megpróbáltam, mikor szerelmesnek gondoltam magam, de az meg olyan volt, amilyen, a szerelemnek több volt a füstje, mint a lángja, az intim együttlétből meg komédia kerekedett. Erről viszont nem beszéltem senkinek sem, és nem is fogok, mert nem lényeges. Meg halálosan ciki. - Na, azért ilyen rossz nem lehet ám velem, de tudom, jóból is megárt a sok. Én magam sem szeretnék tesót, ha valaha is szerettem volna, olyan ábrándok formájában, hogy majd az igazi apukám visszajön anyához, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Akkor lehetett volna tesóm. Így azonban köszi, de a semmiből előbukkanó rokon inkább maradjon a fenekén. - Igen? Akkor tényleg elég valószínűtlen, hogy bunkó részek leszek, a pimaszabb az inkább szóba jöhet, tekintve, hogy lassan innom sem kell hozzá. Észrevettem én, de nem tudok vele mit csinálni, tök jól esik. Nem is tudom, eddig hogyan bírtam ki nélküle, sejtem én, hogy igencsak sok köze van hozzá a farkasomnak, de ez olyasmi, ami ellen nincs semmi kifogásom. Van más, ami miatt aggódom vele kapcsolatban, de azt még nem szeretném apa orrára kötni, szerintem nagyon kiakadna, és jogosan, én is ki vagyok készülve tőle. - Haha. Nem hiszem, hogy újdonság lenne számodra, de nem csak részegen vagy jóképű. Ha már lúd, legyen kövér, szemem nekem is van, de nyilván nincs szüksége igazolásra ezzel kapcsolatban, mert nagyon is tisztában van vele. - Szép este lehetett akkor. De azt hiszem, ennyi neked nem lesz elég hozzá. Elvégre csak egy üveggel vettem, én a töredékétől kész leszek, az tuti, neki viszont kevés lesz. Mondjuk, nekem egyelőre az is segít ilyen téren, hogy sosem voltam még részeg, nem mintha eztán gyakran akarnám megtenni, de most olyan poénosnak tűnik. Lehet, hogy nagyon hamar meg fogom magam gondolni ezt illetően, de ha már feldobtam ezt a labdát, nem illik lepattanó nélkül hagyni. Legalább tudom majd, milyen. - Bár biztos van itthon tartalékod. Nem mintha arra vágynék, hogy én is részegen lássam, de legalább nem csak én ásnám el magam, ha mondjuk nem vagyok túl kedves ittasan, bár, nem igazán nézem ki magamból, ez tény. - Szerintem már a kérdéssel is válaszoltál rá. Egyébként, ne aggódj, nem vagy kevesebb azért a szememben, mert nem vagy híve a monogámiának. Én magam a kapcsolatok semmilyen formájának nem voltam, nem is akartam senkit és semmit, és még most sem vagyok biztos benne, hogy jó az időzítés, vagy hogy nem fogom elszúrni, hisz most minden olyan új a számomra, és sokszor már azt sem tudom, mire reagálok én, és mire a farkas. Érzek valami fura komorságot és szomorúságot, szinte látom magam előtt, ahogy leteszi kis fekete popsiját, és a farok csóválása abbamarad, majd panaszos vonyítás kúszik ki a torkából. Nem érti, miért viselkedik így vele a farkas, hisz semmit nem tett ellene, egy ideig nem mozdul, de nem bírja sokáig, igyekszik egyre közelebb menni, olyannyira, hogyha a hím nem megy arrébb, akkor a mancsával a bundájába túrna, érzi, hogy csipkelődni nem kellene, viszont nem bírja elviselni, hogy ilyen mértékű elutasításban van része. Nem azért, mert elvárná, hanem egyszerűen fáj neki. - Nem igazán hiszem, hogy a tetkói annyira zavarnák. Úgy értem… ilyet nem varrat magára az, akinek nincs meggyőződése az ilyesmivel kapcsolatban. Nem fogom kimondani a náci szót, nem is akarok azokra a borzalmakra gondolni, de meglehetősen nagymértékben úgy sejtem, hogy nem akarna megválni a tetoválásaitól akkor sem, ha tehetné. Ez engem igazából nem zavar, mindenki éljen úgy, ahogy akar, csak abban a pillanatban ütköztem meg rajta. - Azért én remélem, nem így fogom intézni. S ahogy kimondom, kaparja is a torkom valami kellemetlen, egy apró érzésfoszlány, hogy ha valaki máson múlik, azon, aki bennem növekszik, teljesedik napról napra, akkor bizony én sem leszek szent. Ám beismerni itt és most még nem akarom. - Okés. Nem tudom, hogy mi bajom támadt hirtelen, de valami nagyon nem kerek, épp ezért inkább hagyom, hogy az alkoholos befolyásoltság ígérete elmossa az egészet. Nem vagyok a fejem a homokba dugós típus, de most úgy hiszem, ezt kell tennem, mert… túl sok rosszat hozna, ha másként viselkednék. Marad hát a nyugi, ameddig maradhat, meglátjuk, mi sül ki ebből az egészből. - A kezdetekre. Azt mondjuk nem tudom, minek a kezdetére, mert sok mindenről beszélhetnénk. A találkozásunkról, vagy épp arról, hogy farkas lettem, ami a jelek szerint olyan istenes pofont adott a kapcsolatunknak, amiről egyelőre fogalmam sincs, hová fog vezetni. Tehetetlenségem manifesztációjaként kicsit hangosabban csattan a feles pohár az asztalon, amikor lehúzom, az arcom vad fintorba fordul, az orrom is felhúzom, és mintegy koronázásaként a reakciómnak még a hideg is kiráz. - Te jó isten, hogy lehet ezt szeretni? Azért odatolom a poharam, mert ha ittas szeretnék lenni, attól nem fog menni, hogy fixírozom az üveget.
Kezdőlap
//
