- Egy szóval sem mondtam, hogy rossz veled! - próbálom egyből menteni a menthetőt, mert tény és való, hogy lehetett így is érteni a szavaimat. - De most képzeld el, milyen lenne, ha teszem azt egy harminc éves fószer beállítana, hogy a fiam és kéri az eddig nem fizetett gyerektartást. Vagy fene tudja.. - legyintettem végül szórakozottan, mert képes voltam inkább viccet csinálni a helyzetből, attól függetlenül, hogy az ő felbukkanásának mennyire örülök. - Na igen, a pimaszt el tudom képzelni, eddig is elég keményen toltad - csóváltam meg a fejem egy mosoly kíséretében. Nekem semmi bajon nem volt azzal, hogy kicsit felvágták a nyelvét, sőt, kifejezetten örültem is neki, mert rettentő bájos, amikor pimaszkodik velem. - Nahát, köszönöm szépen a kedves bókot - tény, tényleg tisztában voltam azzal, hogy igencsak jó géneket örököltem - csak tudnám, kitől -, de hány apa mondhatja el magéról, hogy a lánya jóképűnek tartja? Fogalmam sincs, inkább ebbe bele sem mászok mélyebben. - Nem is baj, én ma nem szeretnék részeg lenni - már csak az kéne, hogy én is ittas állapotba kerüljek, aztán beüssön a krach és elszabaduljon a pokol. Castor valószínűleg páros lábbal rúgna ki - ha egyáltalán rúgna és nem csinálna ki azonnal -, ha eljátszanám az egyetlen és minden bizonnyal utolsó esélyemet. - Van, persze, de ma este nem lesz rá szükség - nyilván én is fogok inni, de ebben a helyzetben kifejezetten szerencsés, hogy jóval többre van szükségem ahhoz, hogy részegnek mondhassam magam. - Akár hiszed, akár nem, de ennek kifejezetten örülök - lágyabb mosoly költözött a képemre, a szavaim pedig teljesen őszinték voltak, mert valóban így véltem. Az kellett volna még, hogy a lányom elítéljen az életmódom miatt, mert azon valószínűleg nem lett volna túl egyszerű változtatnom. A következő pillanatban azonban Sienna farkasa felől váratlan fordulatot vesznek az események. Nem szerettem volna, ha idáig jutnak a történések, de azt hiszem, ez előbb-utóbb várható volt sajnos. Ahogyan a kis nőstény közelít, csak a szeme sarkából figyeli, halkan morranva, próbálva jelezni neki, hogy nem túl jó ötlet közelebb araszolnia. A kis szőrpamacs azonban úgy tűnik, hajthatatlan, mert emeli a mancsát, ám alig ér az én ordasom bundájához, az arrébb ugrik és a fogát vicsorítva kap a nőstény felé. Nem sérti meg, de határozottan tudatja vele, hogy az ő háza tájékán nem így működnek a dolgok. - Sienna! - akaratlanul is kicsúszik a számon a kissé indulatosabb megszólítás, ezzel együtt pedig a pajzsom is teljesen felkapom, ezzel zárva el egymástól a két farkast. - Érezted? - rég voltam már kölyök, hogy emlékezzek rá, miképpen működik nála ez a dolog, de a kérdésem már jóval lágyabban és némiképp félszegen csendül, mert a világért sem szeretném megbántani, egyszerűen csak van, amit ilyen szinten még én sem tudok irányítani. - Akkor nincs is miért aggódni, azt hiszem - vonom meg a vállam, ezzel próbálva lezárni ezt az egész Duncan Kölyke témát. Majd talán lesz lehetőségem nekem is összefutni vele, aztán megnézem majd magamnak. - Felesleges lenne előre bármit is kőbe vésni - nem fogom tagadni, hogy ő biztos nem ilyen lesz, mert látva, hogy pár hónap elég volt, hogy a farkasa előhozza a pimaszságot belőle, ki tudja, évek múltán mit tesz majd vele.. Emiatt pedig én magam is aggódtam, nem is kicsit, de nem akartam annyira előre szaladni. Érzem én is felőle, hogy valami nem kerek, hiszen ha sikerült megbeszélni és elsimítani az előbbi kis farkasok közti incidenst, akkor leeresztettem a pajzsom annyira, hogy érzékeljen a felőle áradó érzelmeket és ezáltal nyitott könyv volt számomra ilyen téren. Mindenesetre nem akartam boncolgatni a témát, hiszen jól szeretnénk érezni magunkat, ám ahogyan a pohár kissé erősebben csattan az asztalon.. Képtelen lennék csak úgy átlépni efölött és jókedvűen italozgatni, mintha észre sem vettem volna. - Pont úgy, mint a csokit, az édességet, a kávét, a chipset.. - válaszoltam megvonva a vállam, felsorolva néhány olyan dolgot, aminek a megszállottjává képesek válni az emberek. - Elsőre egyébként szerintem mindenkinek ilyen. De nyugtasson a tudat, iszonyat aranyos voltál az előbb - böktem meg a vállát játékosan, mielőtt újabb kört töltöttem volna. Megvártam, míg azt megitta, ezúttal már vele együtt ittam én is, csak ezután kanyarodtam vissza ahhoz az előbbi.. akármicsodához. - Sienna.. Mi a baj? - a baj lehet nem a megfelelő megfogalmazása mindannak, amit éreztem, de valami nem kerek, az biztos és jó volna tisztázni a dolgokat.
- Persze, egyértelmű, hogy aranyosabb vagyok egy harminc éves gyerektartást követelő főszernél. Egy mosollyal toldottam meg szavaimat, és döntöttem úgy, hogy ennyiben hagyom. Azzal kapcsolatban nem voltak bennem kételyek, hogy apa szeret, mi sem bizonyíthatná jobban, minthogy a falka tagja, akármennyire is viszolygott tőle korábban. - Jól van na, legalább kicsit fesztelenebb vagyok, vagy nem is tudom. Te is tudod, hogy volt egy kis feszültség azért mostanság. Macskakörmözöm ujjaimmal a kis szócskát, mert azért valljuk be, hangzottak el csúnya dolgok, amiért én már rég megbocsájtottam, de ő nem magának, ennek eredményeképp nem volt túlzottan könnyed a légkör. Oké, a farkasom is közrejátszik, de szerintem épp úgy az is, hogy Mattel nagyjából folyamatosan megy ilyen téren az adok-kapok, és hozzászoktam. Castor valószínűleg lekapna miatta a tíz körmömről, de szerencsére apa nem, így vele szemben megengedem magamnak, legalábbis addig, amíg nem érzem túl soknak. - Nincs mit. Magam sem akarok ezzel többet foglalkozni, de nincs is mivel, nincsen beteges vonzalmam apa irányába, az kéne még csak, szépen lennénk. Más valaki iránt éledezem ilyen értelemben. Az maximum olyan szinten beteges, hogy úgy 170 évvel idősebb nálam. Mi az nekem… Mondjuk, amennyire komolytalan tud lenni, sokszor inkább egy nagy kamasznak tűnik, mintsem érett, felnőtt férfinek. Ez engem cseppet sem zavar, mert nagyon édesnek találom, és abban legalább biztos lehetek, hogy nem fogja összetörni a szívemet, bár lehet, mindenki ezt mondja egy szerelem kezdetén. - Persze, gondolom akkor nehezebben tudnál féken tartani engem. Ez azért nagyon vicces valahol. Engem féken tartani… aki ártatlanabb voltam a ma született báránynál. Sóhajtok fel kissé keserűen, félreértés ne essék, szeretem, aki vagyok, szeretem a farkasomat, de olykor azért még eszembe jut, hogy mennyire más volt minden emberként. - Most mit problémázzak rajta? Meg egyébként is, ha anyával nem jöttek össze a dolgaid, akkor aligha kívánnám, hogy mással igen. Emberként is zavart volna szerintem, mert ha más igen, akkor az én csodálatos édesanyám miért nem? Ezzel azonban fölösleges foglalkoznom, mert nem úgy tűnik, mintha le kívánna cövekelni valaki mellett, de ha megtenné, szerintem akkor sem szólnék, csak csendben nem szívlelném az illetőt. A kis fekete felől áradó kíváncsi lelkesedés hamar hamvába hal, hisz alig ér a hím bundájához, az máris nekiesne. Nem érti, hisz nem csinált semmit sem. Fogalma sincs róla, mivel érdemelte ezt ki, és csak tanácstalanul pislog, vörös íriszeibe a csalódottság érzete pihen meg. Ismét csak leül, csak nem tudja hová tenni a hím reakcióját. Én bennem csak úgy ver visszhangot az egész, hogy elfátyolosodnak lelkem addig tiszta tükrei, és kissé tompán pillantok apára, miután összerezzentem az indulatosabban kiejtett nevem hallatán. - Ühüm. Motyogom el, de inkább nem nézek rá, és megpróbálom magamra ölteni a pajzsomat, ahogy tanultam, mert bár nyilván könnyedén mászna át rajta, de más módon jelenleg képtelen vagyok érzékeltetni, hogy nem akarom, hogy tudja, mi zajlik le bennem. Csak biccentettem, ha nincs miért aggódni, nem aggódom, egyébként is, ha bármi probléma lesz a kölyökkel, az sem az én bajom lesz, kivéve persze, ha pont engem talál meg dominanciát villogtatni, vagy valami hasonló. Jelen pillanatban viszont még örülnék is neki, ha hetekig, vagy hónapokig nyugton kellene feküdnöm. Sőt… azt hiszem, hogy ha most nekivágnék a rengetegnek, teljes nyugalommal tépetném szét magam valakivel, mert ezen a ponton érzem azt, most először, most, hogy pont ő, az ő farkasa vesz semmibe, hogy nem érte meg… - Sosem ettem ilyesmit, mert nem tehettük meg. Egyedül kávét ittam viszonylag gyakran. Azt is több vízzel, mint kellett volna. A hotelben persze más, de édességet még mindig ritkán fogyasztok, chipset egyáltalán nem, berögződés. - Az jó, ha legalább még aranyos tudok lenni. Ez már erőteljesen kezd hisztire hajazni, legalábbis, annak, aki nem lát mélyebbre, bizonyosan annak tűnne, én inkább elkeseredettnek és tehetetlennek érzem magam. Egy röpke mosoly azért még ajkaimra ül, ahogy megbök, de inkább megittam a következő kört, nagyjából ugyanazt a reakciót produkálva, mint amit az imént. - Nem akarok róla beszélni, mert nagyon fáj anélkül is. Szólaltam meg gondolkodás nélkül, mert az egy dolog, hogy sejtettem korábban is, de azt gondoltam, hogy talán a farkasokkal nem lesz baj, a jelek szerint viszont az enyém nagyon szenved, én pedig aggódom érte, és elég nyilvánvaló, hogy rám is hatással van a dolog, kissé mellbevágó élmény, azt kell mondjam
- Ezzel csak egyetérteni tudok - bólintottam mosolyogva, hiszen tényleg aranyosabb volt a szóban forgó, remélhetőleg nem létező személynél. Szeretem a lányomat és remélem ezzel ő is tisztában van. A témát viszont én is ennyiben hagyom, hogy meginduljunk egy olyan lejtőn, amire egyébként egyáltalán nem szerettem volna sodorni magunkat. - Igen, tudom - köszörülöm meg a torkom, kissé zavartan mocorogva a székemben. - És engem egyáltalán nem zavar a pimaszságod, sőt, kifejezetten örülök, hogy kicsit fesztelenebb lettél - ártani szerintem biztosan nem fog, az pedig, hogy mit hoz majd a jövő, maradjon a jövő dolga. - Én nem kifejezetten viccesnek titulálnám a helyzetet - sóhajtottam fel én magam is a szavaimat követően, nem akartam ebbe mélyebben belemenni. Bár ki tudja, ha ilyen tempóban haladunk lefelé azon a bizonyos lejtőn, úgyis előkerül majd még ez a téma… - Ezen a téren még nem változtam meg és fogalmam sincsen, hogy valaha meg fogok-e - évtizedek múlva talán, bár fene tudja. Másfél évszázadosan is képes vagyok olykor ostoba kölyökként viselkedni, képes leszek valaha is felnőni? Fogalmam sincsen. Farkasomnak nem állt szándékában nekiesni a kis nősténynek, mindössze szerette volna megmutatni, hogy őt nem érdemes túlzottan piszkálni. Nem szimpatizált a másik feketével és sejtettem, miért, ez pedig bosszantott, több okból is. De nem akartam ebbe sem belemászni jelen pillanatban, mert úgy tűnik Siennát jobban megviselte a dolog, nem akartam jobban belegázolni mindebbe. - Sajnálom - suttogtam halkan, amikor éreztem, hogy felhúzza a pajzsát. Gyengécske volt, de értettem a célzást, nem is akartam volna amúgy se piszkálni, inkább az asztal lepakolásával foglalatoskodtam. Ez még kemény dió lesz kettőnk között és az is meglehet, még ma visszatér. Nos, nem is kellett rá túl sokat várnom… - Eleinte egyébként én is húztam rá a számat, hasonló arcot produkálva, mint te, csak én közel sem voltam ennyire aranyos közben - aztán változtak a dolgok, teljesen rákaptam az ízére. Csak a szemöldökömet ráncoltam a megjegyzését hallva, csak abban erősített meg, hogy valami egyáltalán nem kerek és mivel igenis érdekelt a dolog, vagy az, hogy megpróbáljam jobbá tenni, rá is kérdeztem. - Oké - sóhajtottam, poharamat az asztalra téve és még inkább felé fordulva. - De remélem nem hiszed azt, hogy ezek után képes leszek legyinteni, hogy felejtsük el és iszogassunk tovább. Ha nem mondod el, nem tudok segíteni - sejtettem én ám, hogy hol van a kutya elásva, de szerettem volna a saját szájából hallani, emellől pedig nem tágítottam. Nem volt jól, valami nem stimmelt, tudni akartam, hogyha segíteni nem is tudok, legalább megmagyarázhassam.
- Igazából, engem sem zavar, jóval élénkebbnek érzem magam tőle. Nem mintha előtte valamiféle téli álmot aludtam volna, de azért ennyire nem pörögtem, és a szemtelenkedés tényleg nem volt a részem, de egyáltalán nem bánom, mert hát, fiatal leányzó vagyok, ez a részem kellett volna legyen mindig is, csak hát nagyon a balett létezett csak a számomra, közben meg igazán sosem éltem. Ez nem azt jelenti, hogy bántam volna, de tény és való, hogy igencsak kitágult a világom. - Ironikus? Hajtépős…? Na jó, tényleg nem lenne vicces. Vonok vállat, már csak azért sem, mert én nem voltam sosem egy balhés lány, és azzal szembesülni, hogy mostanság a farkasom boríthat mindent, azért egyáltalán nem egyszerű dolog. - Engem nem zavar, ha nem. Somolygok az orrom alatt, lehet, hogy kicsit önző vagyok most, de épp hogy egyáltalán lehetőségem nyílt megismerni az édesapámat, utálnám, ha osztoznom kellene rajta, még azért sem rajongok, hogy meghatározott időben találkozhatunk, de az Alfánk szavai ellen aligha van módunk panaszt emelni. Sokkal jobb lenne, ha tanulhatnék is tőle, legalábbis addig határozottan úgy gondolom, amíg nem érzem meg a farkasa reakcióit. Ki tudja, talán Castor már a kezdetektől sejtette, hogy nem fogja elfogadni semmilyen szinten a farkasomat. Kicsit olyan érzés, mintha ezzel engem is megtagadna… vagyis, most talán még nem olyan erős, de később, ha én és a farkasom sokkal inkább részei leszünk egymásnak, ebből nagyobb gond lesz. Már most is zavar, mi lenne később? Egyszerűen fogalmam sincs róla, hogy kell az ilyesmit kezelni. Sajnálja, hallom, de… nem elég, nekem az lenne, de van bennem valamiféle belső kis hang, ami azt mondja, hogy márpedig nem az. Ostoba kislány vagyok talán, de akarom, hogy az életem része legyen, tudom, hogy szeret, de idővel a farkasommal egyek leszünk, akkor vajon már nem fog? - Szerintem nem sokan viselhetik rezzenéstelen arccal egyébként. Másodszorra sem volt sokkal jobb, de haladunk. Nem biztos, hogy kellene még innom, már csak azért sem, mert akkor tényleg biztosan kibuknak belőlem a dolgok, márpedig nem akarok semmit sem a fejére olvasni, nincs jogom hozzá. Nem ismerem a farkasát, neki nem vagyok a lánya. És… ez az a pont, amikor valami szikra gyúl az elmémben. - Meglehet, hogy így sem tudsz, mert szemlátomást nem olyan természetű a probléma, amin akár te, akár én változtatni tudnánk. Én nem leszek már farkastalan, sem másnak a kölyke, de kezdem érteni, mi baja a farkasommal az övének, és nem mondom, hogy megértem, de talán így kevésbé fáj. Már, ha nem csak a zavarosban halászom. A bundásom azért már nem mondhatni, hogy így van ezzel. - Azért utál, mert miattam nem szabad már? Mert miattam kényszerült falkába? Vagy mert az Alfa kölyke vagyok? És te… te miért nem szereted? Míg a farkas esetében nem válik el az én és a farkas, addig apa esetében igen, mert azt tudom, hogy engem, mint Siennát szeret, ugyanakkor azt is, hogy a bennem élőtől elzárkózik.
Csak bólintottam, mosollyal az arcomon, mert habár eddig is élénknek tartottam, így kissé más megvilágításba kerültek a dolgok és egy cseppet sem bántam ezt a fajta változást. Szerintem jól állt neki és amíg megmarad a kis csipkelődések szintjén és nem durvul el a bántó beszólásokig, addig nincs is probléma. Arra már aligha tudnám azt mondani, hogy jól áll neki és nem bánom. - Egy kicsit mindkettő - grimaszolok egyet, apró mosollyal a képemen, hiszen nem bántásnak szántam az előbbi megjegyzésemet, egész egyszerűen csak… szerintem nem vicces. Nem tudnám ezt jobban megmagyarázni, mert ennek az oka jóval mélyebben leledzik, az az igazság. - Jól van, ennek azért örülök - őszinték a szavaim, éppen úgy, mint a görbület az arcomon. Tényleg örültem neki, hogy ez nem zavarja, kár lett volna, ha emiatt neheztelne rám, mert sajnos van, amiben nem igazán tudok megváltozni. Most legalábbis még biztosan nem, aztán hogy mit hoz a jövő, az majd kiderül akkor, ha valóban elérkezik az a pillanat. Tisztában vagyok vele, hogy a sajnálatom nem kifejezetten lesz elég neki, nekik, hiszen.. hogy lenne elég? Nekem sem volna. Mégsem tudok egyelőre mást tenni, mert habár sejtem az okokat, nem akarok előre rohanni és máris kombinálni, semmi jó nem születne belőle. Meg ez is olyan dolog.. ami jóval mélyebben lapul, minthogy el lehessen ütni valami semleges válasszal. És egyelőre úgy állok ehhez, hogy nem szeretném elrontani az esténket, mert ha ebbe belemászunk, aligha mosolyogva jövünk majd ki belőle. Mégis, amikor a szavait hallom, képtelen vagyok tovább húzni a dolgot, az alkohol okozta arckifejezés is mintha csak valami mentőöv lenne, de elsüllyed, amint belekapaszkodunk. Nem halogathatom, akkor sem, ha Castor a lelkizést sem kifejezetten engedélyezte a számunkra, de ez olyan dolog, amiben ő aligha tudna segédkezni, ezt nekünk kell megbeszélnünk. - Akkor sem fojthatod el magadban, mert hosszútávon az csak rosszabb következményekhez fog vezetni - válaszolok csendesen, mert lehet, hogy nem fogok tudni segíteni, sőt, ezen aligha változtathatunk önerőnkből. De szeretném tudni, hogy legalább tisztában legyek vele és szerintem neki sem fog ártani, ha kibeszéli magából. Néha az is könnyebbé képes tenni a helyzetet, aztán majd most meglátja, mennyire igaz ez a dolog. - Ez nem ilyen egyszerű - fordítottam el egy pillanatra a tekintetem, hogy a poharamban lötykölődő italt szemléljem. Mély levegőt vettem és aztán emeltem rá ismét a tekintetem. - Egyetlen egyszer voltam ezelőtt falkatag, nem véletlenül. Túl sok a kötöttség, túl piszkosak a módszerek… Castor mindazt testesíti meg, ami elől több évtizede menekülök, amit soha nem voltam képes elviselni sem én, sem a farkasom. És ebből hordozol te is magadban egy darabot - lehajtottam a poharam tartalmát, hogy aztán az asztalra helyezzem, egyik kezemmel túrtam a hajamba, egészen a tarkómig hátranyúlva. - Az én lányom vagy, a farkasomhoz nem kötődsz, az is időbe került, amíg hajlandó volt egyáltalán elfogadni, hogy számomra valaki ennyire fontossá vált. Nem véletlenül nem engedtünk be senkit az életünkbe, túl sok a kötöttség, túl sok a gyenge pont… - keserű, örömmentes mosolyra húzódott a szám, íme az ékes példa az elhangzottakra, hogyan szippant magába mindaz, amit mindig is kerülni szerettem volna. - De aztán elfogadta, sőt.. - felállok, az ablakhoz sétálok, hogy zsebre vágott kezekkel meredjek aztán Fairbanks városára. A helyre, amit lehet soha nem leszek képes otthonomnak nevezni. - Szerettünk volna megvédeni, hogy elérhesd az álmaidat, hogy aztán talán idővel.. idővel ténylegesen kialakítsunk valami kézzelfogható kapcsolatot közte és közted - újabb mosoly jelenik meg az arcomon abból a keserű, örömmentes fajtából, ahogyan Sienna felé fordítom a fejem. Minden bizonnyal érti, nem kell szó szerint kimondanom, hogy megfordult az is a fejemben, hogy idővel a kölykömmé teszem majd. - A farkasod a kézzelfogható, érezhető megtestesítője a hatalmas hibámnak, mert tudom, hogy elfogadtad ezt az életet, hogy megbocsátottál nekem, de a hiba attól még hiba marad - szorítom össze mondandóm végeztével az állkapcsomat, ahogyan ismét az ablakon túl elterülő világ felé fordítom az arcomat.
Tudom, és értem, hogy miről beszél, noha ettől még nem lesz könnyebb kezelnem a helyzetet, egyszerűbbnek tűnne eldugni magamban jó mélyre, akkor legalább egy darabig nem fájna. Azt hiszem, ez elég naiv gondolat, mert ugyanolyan lenne, csak csendben, egyedül szenvednék. Csak magamban jegyzem meg, hogy szerintem ez egyáltalán nem egyszerű, legalábbis számomra borzasztóan nehéz, de nyilván megmagyarázni komplikáltabb annál, mint ahogy én felvázoltam. Igazság szerint nem akartam én arra kényszeríteni, hogy mosakodnia kelljen előttem, de rettentően magam alatt vagyok ettől az egésztől, és nem vagyok benne biztos, hogy csak úgy képes leszek átlépni rajta anélkül, hogy beszéljünk róla. Szóval most itt vagyunk… Az már a napnál is világosabb, hogy ittas sem most leszek életemben először, mert bár sokak szerint feldobja az embert, én jelenleg nem érzem szükségét ilyen mértékű csalásnak. Inkább beszéljük meg, kibőgöm magam, és talán helyreáll a világ. - Te tényleg komolyan gondolod, hogy Castor a farkasa miatt olyan, amilyen? Lehet, hogy agresszív, domináns hímről beszélünk, de ha az emberi oldala ne lett volna ehhez hasonló, akkor a nyilvánvalóan nem ilyen lenne. Gyengének gondolsz, igaz? Hogy le fog győzni, és majd ő uralkodik? De ő nem rossz, alig született még meg, és semmi mást sem akar, csak megfelelni, hogy elfogadják, hogy ne nézzenek rá másként azért, akihez tartozik. Én nem leszek olyan, mint ő, attól, hogy a kölyke vagyok. Érdekes, hogy mindenki felett én vagyok képes a leginkább szemet hunyni afelett, hogy ő milyen. Én voltam a legártatlanabb az egész képletben, és megkockáztatom, ez még mindig így van. De azt elég hamar sikerült felfognom, hogy ez a világ nem emészthető könnyedén, és ha mindent meg akarnék érteni, könnyedén gyomorfekélyt kaphatnék még úgy is, hogy nem lehetünk betegek. - Ez… tudod mit? Ha megtetted volna velem annak ellenére, hogy tudtad, mennyire nem akarom, akkor semmivel sem vagy jobb nála. Tudod… Apa, csak miattad és Matt miatt nem mondtam azt, hogy vigyenek el az Őrzőkhöz, és töröljék ki az emlékeimet. Viszont most nem igazán nyugtat meg az a gondolat, hogy hiába választottam volna azt az utat, mert valószínűleg előbb-utóbb megtetted volna Te. Vágom hátra magam dacosan a kanapén, ez a gondolat határozottan nem esik jól. Akkor nagyjából az a gáz, hogy megelőzték valamiben, amit én nem is akartam. Sarkítva persze, a farkasa sértve van miatta, és mivel nem az ő kölyke az enyém, elfogadni sem fogja. Nagyszerű. - Nem vagyok hiba. Érted? Én, nem vagyok hiba… Bármi is történt, az eredménye nem egy hiba, hanem a lányod, akinek az apjára van szüksége, mert elveszettnek érzi magát nélküle. Ne tedd tönkre azt, amit felépítettünk azzal, hogy képtelen vagy megbocsájtani magadnak. És igen, elfogadtam, mert nem volt más választásom. Nem akarok kislányosan elrohanni, vagy becsapni magam után a szobám ajtaját, én tényleg igyekszem éretten viselkedni, de kezdek kételkedni abban, hogy ez a legcsekélyebb mértékben is sikerülhet. Ettől függetlenül maradok a fenekemen, ha borul a bili, hát boruljon rendesen…
- Ezt mégis miből gondolod? - ráncolódik össze a homlokom, mert lehet rosszul fogalmaztam, de nem tudom, miért kaptam ezt a választ. - Egyáltalán nem gondolom azt, hogy a farkasa miatt olyan, amilyen, nem is a farkasával vannak problémáim, hanem egész személyével - jobban mondva mindazzal, amit megtestesít. Ha másik hím lenne, éppen úgy nem lenne szimpatikus és minden bizonnyal ha Castor nem alfa lenne, csupán egy falkatag, én is másképpen viszonyulnék hozzá. - Tudom, hogy nem vagy gyenge - jelentem ki határozottan, mert ez nem hit kérdése, tényleg tudom, hiszen az én lányom! - Ettől nem is félek, ezzel én is tisztában vagyok - én sem lettem olyan, mint a Teremtőm, ez nem törvényszerű, de sajnos nem is lehetetlen. És attól még, mert most ezt kijelenteni, attól még bekövetkezhet, hiszen láttam, a saját bőrömön megtapasztaltam, milyen Castor farkasa, ez sajnos nem csak fejben dől el. - Félreérted, Sienna - nevettem fel röviden, hitetlenül, kissé már talán hisztérikusan, mert hiába én hajszoltam magunkat ebbe a beszélgetésbe, most szeretnék menekülni belőle. Mert megint félreért, mert nem vagyok egy türelmes személy, mert egyáltalán nem szeretném megint megbántani. - Soha, semmilyen körülmény között nem kényszerítettem volna rád olyasmit, amit nem szerettél volna. Érted? Soha - nyomatékosítottam még egyszer a szavaimat, semmiképpen sem tettem volna meg, ha nem akarja, ezt a gondolatot pedig úgy, ahogy van szeretném kiirtani belőle. Amúgy is felesleges már erről beszélni, hiszen úgysem válhat valóra. - Nem te vagy a hiba Sienna, hát nem érted? - csóváltam meg a fejemet. - Én vagyok! Csakis én! - megfeszült az állkapcsom, mert újult erővel vágott mellbe a keserűség, az akkor érzett érzéseim nyomultak a felszínre, az önutálatom volt mind közül a legerősebb. - A farkasod csupán mindazt testesíti meg, amiben én elbuktam, nem ő a hiba, nem te vagy a hiba, egyszerűen csak arra emlékeztet, amit rettentő csúnyán elszúrtam. Hogy tudnék megbocsátani magamnak, ha állandóan ezt érzem? Nem akarlak megbántani, teljes egészében szeretnélek szeretni, de.. - képtelen vagyok befejezni, megfogadtam, hogy nem fogom többet megbántani, de most is csak többet ártok, mint használnék. Nem vagyok jó apa és ilyen érzésekkel soha nem is lehetek az, bármennyire is szeretnék. Megbocsátott nekem, tudom jól, noha felfogni még mindig nem tudtam, hogyan volt képes megtenni azok után, amit mondtam, ami történt közöttünk. - Nem tudunk megváltozni...
Ezzel azt hiszem, nem tudok mit kezdeni. Nyilván egyiküket sem kérhetem meg, hogy az én kedvemért bratyizzanak már össze, ez nem így megy. Egyikőjük sem rajong a másikért, és ez nem is valószínű, hogy valaha változni fog. Még miattam sem. Én pedig nem kérnék lehetetlent senkitől, most sem mondok rá semmit. Kénytelen leszek elfogadni a helyzetet úgy, ahogy van. - Akkor meg… nem értem. Sóhajtok fel, mert tényleg nem tudom, miért kell érzésem szerint már előre temetni ilyen téren, és azt sem értem, miért nem lehet elfogadni a kis bundásomat is. Az vajon nem fordul meg a fejében, hogy ő már ettől is alakul? Hogy befolyásolja? Esetlegesen éppen a rossz irányba löki? Mint ahogy talán engem is, mert egyre inkább érzem, ahogy a csalódottság marja a torkomat. A nevetésére összefontam mellkasom előtt a karjaimat, azt hiszem, most már nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez az este egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. - Értem. Mondhatnánk, hogy lezárom ezzel ezt a részét a dolognak, de őszintén, már attól sem vagyok túlságosan boldog, hogy játszadozott a gondolattal. Meg aztán, fiatal, kissé talán befolyásolható leányzó lévén meglehetősen szép esély lett volna rá, hogyha ő választás elé állít, akkor olyan irányba hajlok, ami neki jó. Mint ahogy most is pontosan azt tettem. Vagyis azt hittem, hogy jobban fog örülni annak, hogy az élete része maradhatok a világának teljes tudatában, mintha kitörölték volna az emlékeimet, és a biztonság kedvéért nem találkozhatnánk többet. - És azt is elárulod, hogy meddig akarod ezzel büntetni még magad? Kérdezem csendes-szelíden, mert már elmondtam neki, hogy nem szeretném, hogy ezt csinálja, mert már nem kell, mert fölösleges. Ami megtörtént, azon fölösleges ennyit tépnie magát, megváltoztatni nem fogja tudni, bármennyire is szeretné talán azt. - Jaj, apa... Már majdnem a karjaiba vetem magam, hogy kizokogjam magam, hogy talán együtt fájjon mindkettőnknek, de akkor meghallom azt a két betűt, ami egyetlen pillanat leforgása alatt zúzza darabjaira a lelkemet, és a felé induló mozdulat elakad, én pedig… nem tudom, mit kellene tennem, de érzem, ahogy megemelkedek a kanapéról, és elindulok kifelé. Nem túl indulatosan, inkább a tökéletes magabiztosság lassúságában. Én nem maradok itt. Most nem. - Talán csak nem akarsz. Talán csak nem érek annyit. Ne gyere utánam… kérlek. Igyekszem addig tartani magam, és minden önbecsülésem, míg ki nem jutok az ajtón, ha ugyan kijutok, és csak aztán engedem, hogy a könnyeim pillanatokon belül elöntsék az arcomat. Éreztem, hogy a zaklatottságom most nem jelent jót, de bármennyire is biztonságosabb lenne maradnom, nem fogom megengedni neki ezek után, hogy a farkasomhoz nyúljon.
//Hacsak nem írsz olyat, akkor köszönöm szépen a játékot, ez volna a záróm. //
- Ezt nem tudom elmagyarázni ennél jobban. Nem is igazán lehet - ez majd évekkel később fog kiderülni úgyis, mennyiben fog rá hasonlítani, addig pedig kár ezen rugózni. Azt pedig, hogy másként néznek rá azért, mert az alfa kölyke, sajnos nem lehet kitörölni. Mert mindig is az ő kölyke lesz, belőle született, hozzá tartozik. Nem vagyok benne olyan biztos, hogy érti, azt nyilván igen, amit elmondtam neki, de.. közel sem elegendő információt tártam elé, hogy teljes egészében láthassa azt a képet, amit én. Nem kényszerítettem volna rá olyasmit, amit ne akart volna, nem befolyásoltam volna, mert ha boldog, ha mindene megvan, akkor a képébe sem toltam volna a valóságot. Még talán az is jobb lett volna, mint a mostani helyzet, de ez megint csak az én önös érdekem, a saját vágyaim, mert bármennyire szeretném ebbe beleszuszakolni a lányom érdekeit, nem megy. Mert ez egy lehetséges jövő lett volna, felesleges vele foglalkozni. Inkább foglalkoznék a jelennel és azzal, hogy valószínűleg ismét megint elpuskázok valamit. Tönkreteszem mindazt, amit a elmúlt időszak hétvégéin felépítettünk, mert egyszerűen képtelen vagyok megbocsátani magamnak. - Ez nem olyan, amit csettintésre ki és be tudok kapcsolni, vagy ami elmúlik, ha elmondom, mennyire sajnálom, vagy éppen te mondod, hogy nem haragszol rám - nem egyszer került már mindez szóba közöttünk és hiába mondta ő is, hogy nem haragszik, akkor is kimondtam. Akkor is kimondtam, az apja vagyok, annak kellene lennem, de nem tudok megbocsátani magamnak. Nem megy. Elszúrtam és teszem ezt megint. Ez vagyok én. Nem fogom áltatni a lányomat, nem fogok hazudni neki, vagy elhallgatni előle az igazságot. Ha most nem teszem meg, akkor csak tovább gyűlik bennem, hogy egy másik pillanatban bukjon majd a felszínre, megmérgezve addig mindent bennem. Mert ilyen gondolatokkal hogyan lehetne őszinte a mosolyom? Hogyan fejezhetném ki neki, mennyire fontos nekem? Hogyan? Éppen annyira vág az én elevenembe is az az egyetlen szócska, mint az övébe, de muszáj. Tudnia kell. A szavai mellkasomnak feszülnek és az eddig elnyomott, elrejtett gondolatomat éleszti fel ismét és húzza a felszínre. Csak fájdalmat okozok neki. Csalódást. Ha ezen túljutunk, akkor vajon mit szúrok el a következő alkalommal? Mert úgyis hibázni fogok, újra és újra csak ezt teszem, mert.. ez vagyok én. Nem tudok megváltozni, bármennyire is szeretném. - Tévedsz. Éppen azért, mert túl fontos vagy nekem - csendesen kéltek a szavaim, talán idővel majd megérti. Talán ha elég idős lesz hozzá, megérti. Azt viszont nem hagyhatom, hogy elhagyja a házat, hogy így menjen ki az utcára, mert minden bizonnyal rövid időn belül csúnya vége lenne és mivel én vagyok érte a felelős, megkockáztatni sem szeretnék ilyesmit. - Nem mehetsz el. Csak.. maradj itt, hívok valakit, oké? - mondom már akkor, mikor elé sietve állom el az útját. Megértem, hogy nem akar itt maradni, hogy nem akar látni, én sem volnék magamra kíváncsi fordított helyzetben. - Lemegyek én, csak maradj itt, kérlek - addig nem is mozdulok, amíg valami jelét nem adja, hogy itt marad, akkor pedig minden gondolkodás nélkül kapom fel a kabátom és megyek ki a lakásból, már a lépcsőn való lefelé rohanásom közben nyúlva a telefonomért és tárcsázva az első olyan személyt, akiben megbízok annyira, hogy a helyén fogja kezelni a dolgot. - Misha? Szükségem lenne rád. Eljönnél kérlek hozzám és visszavinnéd a lányomat a hotelbe? - bármennyire is ironikus ez az egész, hogy pont Mishát hívom egy ilyen vészhelyzetben, de valaki olyanra van szükségem, aki nem fog feleslegesen kérdezősködni, aki nem fog feleslegesen aggodalmaskodni. Neki már egyszer amúgy is panaszkodtam egy sort, tökéletesen tisztában van azzal, mennyire is elcseszett vagyok. Hála égnek rábólintott, úgyhogy az utcán várakoztam, hátam vetve a falnak, cigarettára gyújtva egészen addig, amíg be nem futott a nőstény. Itt lent nem vagyunk olyan közel a lányommal egymáshoz, hogy zavaróak legyenek számára az energiáim, de megérzem, ha valami probléma történne. Ha Misha befutott, csak egy biccentéssel köszöntöttem és ha volt bármiféle megjegyzése a helyzettel, vagy éppen a lúzerségemmel kapcsolatban, akkor mindaz süket fülekre talált. Ha kérdezősködött, akkor elintéztem annyival, hogy később majd talán elmesélem, most csak vigye haza a lányomat. Aki valószínűleg azért sem fog túlzottan szeretni, hogy miféle kíséretet szereztem neki, de tekintve, hogy minden bizonnyal milyen mélyre ástam már magam így is nála, ez talán már nem oszt, nem szoroz. Mindenesetre megvártam, amíg a nőstények távoztak a lakásomból, hogy aztán a magam módján dolgozzam fel a történteket a felkezdett üveg whisky társaságában.
Kezdőlap
//
