- Sienna! Itt a pizza! - kiabáltam fel a lányomnak, amint becsuktam a futár mögött az ajtót. Megkívántuk a pizzát és habár a közös sütögetés gondolata igencsak csábító volt, sajnos nem volt itthon paradicsom, ami pedig elkélt volna a pizzához. A boltba ilyenkor este már nem akartam rohangálni, cefett hideg van kint, ráadásul a jó is szakad - nem esik, hanem szakad -, úgyhogy inkább úgy döntöttünk, a pizzafutár szenvedjem a borzalmas időjárással, mint mi. Idebent úgyis olyan kellemes volt az idő. Amíg a kajára vártunk, én előtúrtam valami dvd-t, hátha ahhoz szottyanna kedvünk, de ott volt még az az ital is, amit Siennától kaptam születésnapomra. Nem ittam meg, direkt tartogattam egy olyan alkalomra, amikor kettesben fogyaszthatjuk el, nem feledtem el a hozzá mellékelt kis papirost, miszerint örülne, ha velem tapasztalhatná meg, milyen az, amikor valaki többet iszik pár kortynál. Talán a ma este remek alkalom lesz, még ugyan nem pedzegettem neki, de majd ha lejön, felvetem az ötletet. A dobozokat a pultra tettem, amíg előtúrtam a pizzavágót és két tányért, majd nekiálltam a vacsoránk felszeletelésének. Ha Sienna közben előkeveredett, akkor mosolyogva fordultam felé. - Megtennéd, hogy előszedsz két poharat? - kértem tőle segítséget a terítésben, mégse álldogáljon tétlenül, amíg én a vágással ügyködöm, bár kétlem, hogy magától ne találta volna fel magát. - Arra gondoltam, hogyha volna kedved hozzá, akkor vacsi után felbonthatnánk azt a Jack Daniel's-t, amit tőled kaptam a születésnapomra. Na, mit szólsz hozzá? - érdeklődöm óvatosan, hiszen semmi sem kényszer, ha máskor szeretné, akkor én egészen biztosan nem fogom erőltetni a dolgot. Amint végeztem a szeleteléssel, egy nagyobb tányérra pakolva a kétféle pizza felét-felét vittem azt az asztalhoz. Amint minden, ami szükséges, ott volt az asztalon, én is letelepedtem és ha Sienna is hasonlóan cselekedett, elkezdhettük a falatozást egy jó étvágyat kívánás után. - Nem is meséltél még arról, mi a helyzet Mattel - dobok fel valami beszédtémát és érdeklődöm a hím felől is, miképpen alakul a kapcsolatuk. Erről régen beszélgettünk utoljára, sőt, eddig nem is nagyon hoztam fel a témát, éppen az itt ideje. Amúgy is egyre inkább megbarátkoztam ezzel az egész helyzettel, nagyon sokat segített a bátyámmal való találkozás, álmomban sem gondoltam volna, hogy pont ő lesz az, aki helyrerakja bennem a dolgokat. Kíváncsian pillantottam a lányomra és figyelmesen hallgattam, ha mesélni kezdett.
- Megyek! Szólok le, míg a pizzára vártunk, felkúsztam kicsit telefonálni Mattel, egyébként nem vagyok az az elvonulós típus, és szeretek is apával lenni, szóval nekem simán belefér, hogy valóban vele lógjak, ha már egyszer itt vagyok. Már amíg neki nincs elege belőlem, de ilyesmi még nem fordult azért elő. Nem vagyok épp összeférhetetlen egyén, és addig nem is hiszem, hogy baj lenne, míg a farkasom elő nem akar mászni. Ostoba nem vagyok, rájöttem már, hogy finoman szólva is fenntartásai vannak vele szemben, de sajnos neki is el kell fogadnia előbb-utóbb, hogy én már így maradok. Kicsit olyan érzésem van, hogy fura mód nekem sikerült leghamarabb megbékélnem vele. - Most mennem kell, kajaidő van! Legyen szép estéd! Sziaaaaa! Holnap este találkozunk. Azzal bontottam a vonalat, és le is gördültem az ágyamról, hogy megcélozzam az alsó szintet, meg a pizzát. A kérdésére bólintottam is, és vittem két poharat, bár mivel nem konkretizálta, üdítős darabok kerültek az asztalra, viszont amikor hozzátette, hogy mit tervez, eléggé úgy tűnt, hogy mellényúltam. - Akkor nem is ilyen kell? És persze, én benne vagyok! Vigyorodtam el, mert azóta sem szereztem több tapasztalatot szeszfogyasztás terén, úgyhogy részemről rendben volt a dolog, szíves örömest iszogatok kicsit, szerintem én úgyis hamar felborulnék tőle, még a farkas dacára is, elvégre a regenerációm még közel sem olyan gyors, hogy ne süppedhessek könnyedén alkoholmámorba. Nem is tudom, miért szeretném tudni, milyen, egyszerűen csak úgy érzem, nem árt, ha tisztában vagyok vele. Közben azért a terítékeket is felpakolom, ami tekintettel a pizzára csupán tányért, meg szalvéta, malacok azért nem vagyunk, mert részemről egyértelműen kézzel pizzát evős típus vagyok. Bele is harapok nagy lelkesen, és jóízűen nyammogom, de amikor Mattet kezdi pedzegetni, egy csöppet meglepetten pillantok rá, mert valahogy nem gondoltam, hogy ilyen pasiról beszámolós téma is felmerül majd közöttünk. Hú de fura. Kicsit elpirulok, mert azért nem gyakran ecseteltem életemben senkinek semmit az ellenkező nem tagjairól, lévén nem nagyon leledztek. - Öhm. Te tényleg erről akarsz hallani? Úgy értem… nem gondoltam, hogy ez nem olyan kerüljük inkább, mint az erdőtüzet téma. Kicsit azt hiszem bizarr, mármint, szívesen beszélek róla, de nem hittem, hogy érdekelni fogja. Meglepett, na… Nem igazán vagyok járatos a mi érdekéi az apákat témakörben. Erről akaratlanul is eszembe jut, hogy Matt milyen pólót viselt az első randinkon, tuti, hogy apa nem találta volna túlzottan humorosnak. - Néha… csókolózunk. Hát, ez kicsit hülyén hangzott, inkább bele is bújok gyorsan a pizzámba, mert nem biztos, hogy erre a részére volt kíváncsi, de ennél többet nem nagyon tudok mondani, mert ez inkább ilyen lassú víz partot mos dolog, történnek finomságok, érintések, ölelések, de Matt nem siet el semmit, olykor fura mód félelmetesen lassúnak is érzem a tempóját, de szerintem az a farkasom hatása.
- Ha már a vacsi közben szeretnéd azt kortyolgatni, akkor lehet érdemesebb rendes whiskys poharat rakni, de ha úgy szeretnéd, hogy inkább csak utána bontsuk fel az üveget, akkor jók lesznek azok a poharak. Én a magam részéről hozzád alkalmazkodom, szóval ahogyan szeretnéd - fejtettem ki kicsit bővebben az álláspontomat a dolgot illetően, aztán innentől kezdve majd ő eldönti, hogy akkor végül melyik pohár kerüljön az asztalra. Ha marad az üdítős és a vacsora utánra halasztja azt a bizonyos első kortyot, akkor üdítőt viszek az asztalra, miután kifaggatom, hogy valami gyümölcslevet, kólát, vagy egészen mást szeretne inni. Sejtettem, hogyha feldobom a Matt témát, akkor meglepődik, én a magam részéről nyugodtan falatozgatok tovább. Előbb-utóbb úgyis beszélnünk kell majd erről is, hiszen inkább őt faggatom ki a hímről, minthogy Mattnél érdeklődjek arról, miként is állnak a lányommal. Na inkább nem. - A lányom vagy - én pedig szeretnék jó apád lenni -, én pedig tudni szeretném, mi történik veled, ehhez pedig Matt is hozzátartozik - nem tagadom, hogy nem vagyok kibékülve a hímmel és nem éppen a szívem csücske, de ha Sienna tényleg szereti és ez fordítva is így igaz, akkor én nem állok a boldogságuk útjába. Sok olyan dolog van, amivel még meg kell barátkozzam, de azt hiszem jó úton haladok. Erre ékes példa az is, hogy már nem jellemző a masszív depressziózás és a falkaléttel is úgy ahogy, de sikerült kibékülnöm. Hála a bátyámnak, amit álmomban sem gondoltam volna. Teljes nyugalomban falatozgatok tovább, egészen addig, amíg Sienna bele nem kezd a mesélésbe. Azaz csak két szó, abból is egy a lényeges, de olyan szépen félrenyelem a pizzámat, hogy ihajj. Vad köhögések közepette nyúlok a szalvétámért, hogy azért mégis csak kulturáltan fulladjak meg. Sikerül megszüntetnem a probléma forrását, úgyhogy gyorsan iszok is rá. - Oké, semmi gond, jól vagyok - törlöm ki a könnyeket a szememből, merthogy a nagy köhögés közepette bizony elfátyolosodott a tekintetem. Nagy levegőt véve dőlök hátra a székemen, nem kellett volna váratlanul érnie egy ilyen bejelentésnek, hiszen én kérdeztem. Néhány néma pillanatig csak csendesen szemlélem a lányomat, aztán szólalok csak meg. - Szóval csókolóztok, értem. Az nem rossz dolog - mi a fenét kellene ilyen helyzetben mondanom? - És.. csak csókolóztok? - úristen, de ciki, ha látnám magunkat kívülről, tuti fetrengenék a röhögéstől a szitut illetően. De hát mégiscsak az apja vagyok, jogom van tudni az ilyesmiről! Vagy nem? Úristen, de nem tudom, hogyan kellene reagálnom egy ilyen helyzetre. A biztonság kedvéért azonban kicsit szüneteltetem a pizzaevést, nehogy megint valami váratlanul érjen. - Szereted, ugye? - teszek fel végül egy ilyen kérdést, egészen másfelé irányítva ezzel a beszélgetésünket az adott témán belül. - Szoktál találkozni Duncannel a hotelben? - terelem aztán végül teljesen másfelé a beszélgetésünket, de ismét csak kényes és bizonytalan talajra lépve. Nem tudom, miként viszonyul a nagybátyához és milyen érzés vérvonalbeli testvérként is mellette, erről még nem volt szó, de most, hogy én is kicsit másképpen viszonyulok már a helyzethez, megengedhetek magunknak ilyen témákat is, azt hiszem.
- Nem, nem, jó lesz utána, addig is kerül belém valami, ami felszívja. Egyébként relatíve gyakran főzök, ha itt vagyok, mert valamivel mindig le kell foglalnom magam, de most valahogy nem volt túl sok kedvem hozzá, meg ötletem sem, úgyhogy nem erőltettem a dolgot, pedig a saját kezűleg gyúrt pizzatésztát is sokkal jobban szeretem, szóval szerintem pár hét múlva megejtem majd azt is. Inni még mindig almalevet kérek, az a kedvenc mindenekelőtt, nem változtam ilyen téren, a szénsavas cuccokat annyira nem szeretem, meg soha nem is ittam, anya nem pártolta az ilyesmit, s ha már vízen kívül mást megengedhettünk magunknak, akkor az a gyümölcslé volt, nem pedig az ilyen szénsavas lötyik. - Ühüm. Egész újszerű élmény. Egyébként, azt elárulod nekem, hogy mi bajod vele? Tudom, hogy van, fölösleges lenne tagadnod. Lehet megpróbálná, én meg úgysem szűrném ki a kamut még, egyszerűen csak érzem, hogy fenntartásai vannak vele kapcsolatban, és nem értem, miért. Matt semmit sem akart az elmúlt időszakban, mint megtalálni az utat hozzám, és sok mindent feláldozott miattam. Én értékelem, bár hallomásból tudom, hogy egy apának senki sem elég jó az ő kicsi lányához… Azt hiszem, őt még mindig könnyebb lenne meggyőzni arról, hogy Matt nem olyasvalaki, akit ellenségeskedve kellene kezelni, mint Castort, de szerintem ezt a lehetőséget meghagyom kettejüknek, ha Mattet zavarja, majd tesz ellene, én türelmes vagyok, a farkasom meg egyelőre még bontogatja a szárnyait. Pár könnyed mozdulattal háton ütögetem apát, és nem bírom ki, hogy ne vigyorogjam körbe a fejem a reakciója nyomán. Atya ég, vajon szívrohamot kapott volna, ha azt mondom, túlvagyunk a tűzkeresztségen? Ezt inkább nem próbálnám ki, bár úgyis tudná, hogy nem igaz. - Örülök. De… miért kérdezed, ha nem vagy felkészülve minden eshetőségre? Biztos te is szoktál csókolózni, nem kell ennyire sokkot kapni tőle. Piszkálom egy kicsit a hajam, és harapok bele a pizzámba, ami nagyjából addig tűnik jó ötletnek, amíg el nem kezdi ecsetelni, hogy a csókolózás nem rossz dolog, hajaj, én inkább a nagyon is jó dolog jelzőt használnám rá, de egye fene. Mikor azonban felteszi a kérdését, elkerekednek a szemeim, és hogy ne legyek annyira apja lánya, igyekszem nagyon lassan lenyelni a falatot, hogy ne akarjak megfulladni, de olyan nagyot nyelek, hogy még hallatszik is. - Apaaaaaa! Csattanok fel fülig vörösödve, mert úristen, hát szerintem akkor sem akarnék ilyen nyíltan beszélni vele róla, ha megtörtént volna, mert milyen már ez. Úristen, totálisan zavarba ejtő. - Ez olyan, mintha én azt kérdezném, hogy te csináltál-e bárkivel mást a csókolózáson kívül.... Fujj, ez tök undi, eszemben sincs megkérdezni, mint ahogy a kérdésére válaszolni sem, noha szerintem azért azt csak érezni lehetne az energiáimon, fogalmam sincs, miként működik ez. - Azt hiszem, igen. De még mielőtt belekötnél, sosem voltam még szerelmes, csak gondolom, hogy ez az… olyan bizsergetően kellemes, nem bírok magammal, ha vele vagyok, és mindig van az a fura érzés a hasamban, azt hiszem arra mondják, hogy verdesnek a pillangók. Szóval… mondd meg te. Tényleg nagy talány ez még nekem, azt tudom, hogy nagyon szeretek vele lenni, szinte nonstop nevetek, vagy épp fülig vörösödöm a társaságában, és hiányzik, ha nincs a közelben, na meg, lehet, hogy sokkal beszédesebb az a határozottan boldog mosoly a képemen, ahogy kétségtelenül ábrándozom kicsit, nem is másról, mint Mattről. Az én bájos bolondom… vagyis, ezt így nem mondhatom ki, mert hülyén hangzik egy pasira a bájos, a bolond pláne, de nem normális, az szent, plusz még az is tény, hogy csak úgy a saját szakállamra nem nevezném kapcsolatnak, mert őszintén, ilyen téren nem tudom, hogy működnek a dolgok. Valahogy furán is hatna Matt szájából a járunk? A leszel a barátnőm és hasonlók is, de az tuti, hogy még semmi hasonló nem hangzott el. Vagy ilyet manapság már nem szokás mondani? Áhh, rettenet, milyen tapasztalatlan vagyok. Duncan emlegetése rángat ki gondolataim közül, amire megcsóválom a fejem. - Párszor láttam, egyszer beszéltünk még korábban, de nem szoktunk találkozni. Nem tudom, egyszerűen csak így alakul, de én nem zárkózom el tőle, ha erre gondolnál, egyszerűen csak állandóan edzek valakivel, tőle meg értelemszerűen nem tanulhatok... Sóhajtok fel, bár a múltkori beszélgetésünk sem volt olyan idilli éppenséggel, de hát na, a tökéletlenség kapcsolatok terén szerintem igencsak jellemző a famíliámra. - Viszont a kölykével összefutottunk egyszer. Nem tudom, hallottál-e már róla, elég félelmetes alak. Már külsőre, egyébként egész jól elbeszélgettünk.
- Hogy mi bajom van vele? - kérdeztem vissza, meg sem próbálva tagadni, hiszen.. nem lettem volna teljesen őszinte. - Nincsen vele bajom, egész egyszerűen csak.. nem túlzottan szimpatikus. Idegesítő, a humora pedig pláne - ő kérdezte, hát nem félek elmondani a véleményemet. - De amúgy is neked kell tetsszen, nem pedig nekem, ha te boldog vagy vele, akkor elfogadom - a tekintetét kerestem, mert szerettem volna, ha tudja, ha látja a szemeimben, hogy így gondolom és nem csak azért mondom ezt, mert így illik. - Mondjuk ha egy kétajtós izomember lenne, bunkó stílussal, akkor nem fogadnám el, de Matt… Ő vigyázni fog rád és kedves hozzád, tényleg nincsen vele bajom, csak hát.. - nem tudnám teljesen konkrétan megfogalmazni, az az igazság. Apa vagyok, ő pedig a lányom, nyilván nem létezik olyan udvarló, akit tökéletesnek tartanék a lányomnak, de Matt tényleg szereti őt és kedves hozzá, ameddig ez így marad, addig én sem fogok pattogni ellene. Aztán közel kerülök a fulladáshoz, ő a hátam veregeti, hála égnek megmenekülök, a kérdése pedig teljesen jogos, néhány korty után jutok el arra a szinte, hogy válaszolni is tudjak rá. - Nem tudom - bököm ki nemes egyszerűséggel. - Igazándiból nem zavar, csak.. nem tudom, na - vonom meg a vállam, zavartan vakargatva meg az állam, körmöm alatt serceg a pár napos borosta. Inkább feldobok még egy kínos témát, ha már ennyire belegyalogoltunk, a reakcióját látva pedig ezúttal rajtam a vigyorgás sora. Nem szép dolog, tudom jól, de nem kinevetem, egyszerűen csak aranyos a reakciója. - Bocsi, bocsi! - húzom be a nyakam kissé, de a görbület nem szelídül a képemen. - De hát ez természetes, az élettel együtt jár - folytatom a csevegést teljesen nyugodtan, elvíve a témát ilyen irányba, mintha egy totál átlagos témáról beszélgetnénk, de azért készen állok, hogyha esetleg hozzám vágna egy pizzát, akkor ne érjen olyan meglepetésszerűen. - De nyugi, a biztonságról nem fogok papolni, mert.. nincs szükség rá - nyugodtan harapok a pizzámba ismét, legalább attól nem kell tartanom, hogy becsúszik majd egy gyerek és nagyapa leszek. Amúgy sem tartom magam túl érett személyiségnek ahhoz, hogy egy olyan eshetőség bekövetkezzen. - Nem vagyok házas ember, szóval válaszolnék rá. De mivel nem kérdés volt, ezért nem teszem - nem tudok eltérni attól, hogy halál aranyos a reakciója a dolgot illetően, de inkább egy újabb kérdéssel lököm másfelé a beszélgetésünket, mégsem szeretném teljesen zavarba hozni, bár valószínűleg már rég megtörtént. - Hm - kezdtem bele nagy komolyan, majd olyan mozdulatot tettem, mintha feltoltam volna a szemüvegemet az orromon, majd úgy tettem, mintha jegyzetelni kezdenék. - Bizsergető, kellemes érzés. Nyughatatlanság. Gyomortájéki repdeső pillangók - teszem le a „tollat és papírt”, majd rá emelem a tekintetem, igyekezve teljes komolyságot erőltetni a vonásaimra. - Kisasszony, ezek a szerelem egyértelmű tünetei, gratulálok! - mosolyodom el azért a végére, kizökkenve a szerepemből, ezt megkoronázandó pedig harapok egy újabbat a pizzámból. - Na jó, nem akarom, hogy úgy érezd, nem veszem komolyan az érzéseidet. Örülök nektek. Tényleg - ezúttal már nyoma sem volt az előbbi bohókásságnak és poénkodásnak, teljesen komolyan mondtam a szavaimat, szám pedig halvány, őszinte mosolyra görbült. - Szeretném, hogy igazán boldog legyél - kezéért nyúltam, hogy gyengéden szorítsak rá a kacsójára. Ha a boldogságához Matt is hozzátartozik, akkor fejet hajtok előtte, éppen elég mindent tettem már ahhoz az elmúlt időszakban, hogy ne akarjam megmondani, hogy kivel és mit csinálhat. Nekem tényleg az számít, hogy boldog legyen, hogy otthonának nevezhesse ezt a helyet, ezért pedig tényleg bármire hajlandó volnék. Bármire. - Nem, dehogy. Gondoltam, vagyis reméltem, hogy nem zárkózol el előle, ennek örülök - az már ugye más kérdés, hogy ennek ellenére mégsem futnak össze túl gyakran. Talán nem is baj. - Igen, hallottam róla, nem kicsit koppant az állam - ismertem be, hiszen ezen nem volt semmi takargatnivaló. Amikor Artemis elmesélte, tényleg köpni, nyelni nem tudtam, annyira nem néztem ki belőle, hogy beharap valakit. - Sokat nem tudok róla, csak annyit szinte, hogy létezik. Miért félelmetes? - érdeklődtem, mert tényleg alig akadt információm a Kölyköt illetően, errefelé nem terjednek úgy a pletykák és ha Sienna találkozott már vele, nyilván jóval több információja van a fiatal hímről, mint nekem. - Egyébként én is összefutottam vele. Mármint a bátyámmal - haraptam a pizzából, miután feldobtam a kósza információt, nem menve bele túlzottan, hiszen fogalmam sem volt, kíváncsi-e rá egyáltalán, ezúttal mit alakítottunk.
- Csak hát inkább mindenki hagyjon békén, igaz? Kérdezem meg leheletnyi mosollyal az arcomon, teljesen őszintére nem futja, mert valahol nagyon is zavar, hogy így van Mattel, pedig ő mindig mindent csak miattam csinált, az meg, hogy olyan, amilyen. Nos, ezerszer jobb, mintha valami őstulokkal randevúznék, aki letojja apa véleményét, és úgy egyáltalán a létezését, Matt nem ilyen, de azt hiszem, nem fogok kardoskodni, hogy de igenis vicces, és jó fej, mert szerintem falnak menne, ha tudná, néha milyen pikáns megjegyzéseket tesz, bár már megszoktam, hogy az a humora része. Amúgy sosem csinált semmi kifejezetten célzatosat, néha teljesen úgy érzem, hogy ez csak amolyan plátói dolog, máskor meg tökéletesen biztos vagyok benne, hogy vannak mögöttes gondolatai, ha nem is neki, a farkasának mindenképpen, de nem enged nekik. Azt hiszem, egyelőre ez még tök jó, hónapok múlva már nem biztos, hogy így fogom érezni. S ez az, amit aligha kezdenék el fejtegetni apának. - Azt kell mondjam apa, hogy igencsak bizonytalan vagy ma. Ugratom, mert egyébként tényleg nincs semmi egy pár csókban, nem ez volt az első alkalom, nem Mattel, bár az tény és való, hogy vele sokkal jobb, mint a gimis sráccal, akivel jártunk. - Ahaaaa, és ha mondjuk egyéb is történt volna, nem csak csók… akkor szerintem simán megfulladsz, és nem mondod azt, hogy az élettel is együtt jár. Oké, azt hiszem, a szemtelenség egy új fokára léptem, de nem tehetek róla, vicces, ahogy most a természetesről meg az élettel együtt járról papól, az előbb meg majdnem megfulladt a válaszomtól. - A vérfarkaslét Nr. 1. előnye, hogy az apád sosem fog neked felvilágosító órát tartani a védekezésről. Mondjuk, az nálad is kimaradt, vérfarkaslét ide, vagy oda. Dobok oda még egy fricskát, de hát tehetek én róla, ha ilyen magas labdákat osztogat? Egyébként egyáltalán nem bánom, hogy nem volt épp tudatában a védekezés szükségességének anya esetében, különben nem lennék én. - Vajon vannak tesóim? Húzom be röhögve a nyakam, és most én számítok némi pizzára az arcomba, nagyon belejöttem a kóstolgatásba, pedig még nem is ittam. De az is lehet, hogy megint fulladásos helyzet fog fennállni, lévén épp most harapott bele. Kísértem itt a sorsomat, de nem tehetek róla, szórakoztat, gondolom épp úgy, ahogy őt is az iménti zavarom. - Isten ments, nem érdekel, kivel, vagy kikkel kavarsz. Amilyen jóvágású az én apucim, biztos minden ujjára akad nő, de ha jól emlékszem, már érintettük azt a témát, hogy nem való neki ez a megállapodás dolog. Nem tudom, nem vagyok egy nagy kapcsolatguru, de szerintem jót tenne neki egy nő támaszként, viszont távol álljak attól, hogy ebbe beleugassak. Még a végén lenne valami gonosz mostohám. - Dög vagy. Öltök rá nyelvet, ez is új dolog többek között, mostanában jóval többször érzek ingert arra, hogy önkifejezésem eme cselekedetbe torkolljon. Mondjuk teljesen cuki, ahogy eljátssza a dolgot, de összességében nem esik jól, hogy viccet csinál belőle. - Köszönöm. Sikerült végül elmosolyodnom, és hozzá hasonlóan én is megszorítottam a kezét, belefordítva a sajátomat a tenyerébe. A boldogságomhoz az is hozzátartozott, hogy ő is itt van, és bár nem mondtam ki hangosan, azért remélem, hogy érzi, tudja. - Nagy, izmos, morcos, és egy horogkereszt tetoválás vigyorog az emberre a mellkasáról. Szerinted ez nem para? Hát engem a frász kerülgetett pár pillanatig. Ecsetelem a dolgot, azt nem igazán emlegetve, hogyan is jutottunk el olyan szintre, hogy láttam a fedetlen mellkasát. Mondjuk lehet ezt Matt előtt nem kellene hangoztatnom, mert a végén még elkapja valami féltékenységi roham, pedig oka aztán nem lenne rá, na jó, lehet, hogy azt az ölelést is kínosnak értékelné, de az csak amolyan rokoni gesztus volt a részemről, szüksége volt rá, és nekem is, ennyi. - Tényleg? És valamennyire sikerült elsimítanotok a dolgaitokat? Persze, hogy kíváncsi vagyok rá, ehhez kétség sem férhet.
- Nem fogok beleszólni, hogy miként éld az életed, hiszen én sem a bölcs döntéseimről vagyok híres - zavartan vakarom meg a tarkómat. - Ha valami nem tetszik, úgyis tudni fogod a véleményemet, de Matt esetében ez nincs így. Azért, mert idegesít a képe, még lehet normális srác, sőt, egészen biztosan az és tudom, idővel majd megbarátkozom létezésének tényével is, csak ez sem megy egyik napról a másikra. Emellett pedig az apád vagyok, mindig is félteni foglak és nyilván nem létezik olyan férfi ezen a világon, akire képes volnék azt mondani, hogy tökéletes volna hozzád. Az első pillanatban legalábbis semmiképpen sem - fejtettem ki kicsit bővebben a véleményemet, hiszen lehet, ha jobban megismerném Mattet még meg is kedvelném és idővel képes volnék azt mondani rá, hogy na igen, ő tökéletes Sienna számára, de mint azt neki is mondtam, ehhez tényleg időre van szükség. - Komolyan? Észre sem vettem… - grimaszoltam egyet, aztán elmosolyodtam, mert tényleg bizonytalan voltam, egy pillanatig sem tagadtam ezt előtte. - Hm, tökéletes meglátás, bár annyiban hibás, hogy előbb megfulladtam volna, de valószínűleg utána kimondtam volna azért, hogy ez az élettel együtt jár - pontosítottam kicsit, cseppet sem akadva fenn azon, hogy szemtelenkedik. Tegye csak! Én biztos nem fogok rajta megsértődni és amíg nem lépi át a határt, addig ez szerintem bőven egészséges keretek között mozog. Ennyi kell. - Hát, nekem nem is volt ott az apám, hogy felvilágosító órát tartson. Az ő hibája! - veszem fel könnyedén a felém hajított labdát, cseppet sem véve zokon a kijelentését és pimaszkodását. Nem lennék képes ebben a helyzetben komolyabb mélységekben érinteni ezt a témát, főleg, mivel ő dobta fel ilyen módon, minden rontsak akkor a helyzeten? Maradjunk meg a játékos szemtelenkedésnél, én a magam részéről rendkívül örülök neki, hogy együtt tudunk nevetni az ilyesmi dolgokon is. Azt meg nem vágom oda neki, hogyha tisztában lettem volna a védekezés fontosságával, akkor bizony nem ücsörögnénk itt, elég felnőtt már, hogy ezzel is tisztában legyen. - Elképzelhető - válaszoltam egy vállvonással kísérve, amennyire nyíltan és pimasz módon dobta ide a kérdést, annyira félvállról érkezik a válasz. Soha nem gondolkodtam azon, vajon hány gyerekem szaladgál a világban, de ha Sienna megszületett, valószínűleg lehetnek még testvérei, hiszen nem kifejezetten cölibátusi életmódot élek. - Egyébként kíváncsi vagyok, hogy cukira, vagy még pimaszabbra, esetleg bunkóra iszod-e magad - gondolkodtam hangosan, ha már én is kaptam, akkor ő is kapjon elven mondva ki a szavakat. - Jobb is - értettem egyet, ebben a témában édes a tudatlanság, fordított esetben mondjuk engem érdekelne, mármint ha ő henteregne össze-vissza, de mivel nem olyan típus, ezért még csak fel sem merül a gondolat. Ahogyan az sem, hogy megállapodhatnék egyetlen nő mellett. Bár igazság szerint az életfilozófiám alapjaiban omlott össze azzal, hogy beléptem a falkába, ki tudja, mit hoz a jövő… - Bocsánat - húzódik halvány, békülékeny mosoly a számra. Nem ragozom tovább a helyzetet, mert ez tényleg olyan téma, amiben nem szeretném, ha úgy érezné, elviccelem, ebben nem szeretnék dög lenni, hanem mellette akarok állni, hogy érezze, itt vagyok, hogy a velünk történtek ellenére igenis szeretem és fontos nekem. Mert ez így van, maximálisan így van. A köszönetét hallva és a kezembe forduló tenyerét érezve húztam közelebb, hogy puszit nyomjak a homlokára, mintegy ezzel is alátámasztva, megerősítve a szavaimat, érzéseimet irányába, kimondani ugyan nem mondtam, de szeretném, ha érezné őket, éppen ezért engedtem, hogy energiáim is körbejárják, szokja ezt az érzést is, reagáljon erre bárhogyan is a bundása. - Gonosz dolog, ha erre az az első gondolatom, hogy pont a bátyámhoz illő figura lehet? - húzom el a számat kissé bizonytalanul. - Így látatlanban mondjuk elég nehéz nyilatkozni róla, de az elmondottak alapján de, valóban elég para lehet a srác - lévén fogalmam sincsen, hogy már felnőtt emberről beszélünk, de hozzám képest akkor is fiatalka marad. - Egyébként.. hogy kerültetek olyan helyzetbe, hogy láttad a tetovált mellkasát? - kérdezek rá, biztos, ami biztos, számtalan módja lehet ennek, ugyebár és mivel romlottságomból Sienna hála égnek semmit sem örökölt, ezért semmi olyasmi gondolat nem fordul meg a fejemben. - Úgy tűnik, igen. Egymásnak estünk, megtéptük egymást, jobban mondva ő engem, de azt hiszem, igen, sikerült elsimítanunk a dolgokat. Legalábbis nagyon remélem - emlékezetes marad az az este, az biztos, több szempontból is és nem csak azért, mert ismét alulmaradtam a bátyámmal szemben. - Na, eszel még, vagy átvonulhatunk a nappaliba? - kérdeztem tőle, mert én a magam részéről már vagy egy egész pizzát betömtem és talán meglepő, de az én gyomorkapacitásom is véges. Ha még evett, hát türelmesen majszoltam tovább én is - mert azért még volt némi hely odabent -, ha pedig végzett, akkor ideje volt asztalt bontani és elővarázsolni azt a bizonyos üveget.
- Igazából, nem is kell, hogy bárkit annak gondolj. A te dolgod az, hogy félts, szóval jól van ez így. Az viszont biztos, hogy Matt nem fog bántani. Tudom, hogy nem lehet egyszerű feldolgozni ezt a sok történést egyszerre, még ha mindebből az a legenyhébb, hogy randizom, akkor sem. A beharapásom, a falkába lépése épp elég egy emberöltőre, és most még itt van ez is. Nem mintha rossz dolog lenne, sőt, nagyon is jó, de elég empatikus jellem vagyok, szóval át tudom érezni, hogy neki ez így nagyon sok. - Amúgy meg, ne aggódj, az ilyesmi azért még távol áll tőlem, el sem tudom képzelni. Csóváltam meg a fejem, bár ez csak féligazság volt, az emberemé, a farkasom erről merőben másként gondolkodott, de most úgysem ő lubickolt a felszínen, hanem én. Többek között ebben is különbözött a véleményünk. A következő szavaira azért megfeszülök kissé, mert tudom, hogy ez nála kényes téma, és bár elvicceli, de én szégyellem magam, amiért nem gondoltam arra, hogy ez a beszélgetés ilyen irányba is elmehet. Ennyiben is hagyom inkább, mert nem szeretném, hogy rossz kedvünk kerekedjen, ma határozottan nem az a terv. Az viszont tuti, hogy ezt a témát hanyagolom a továbbiakban, nem mintha én hoztam volna fel egyáltalán a védekezést, de nem szükséges tovább ragozni, mondjuk soha többé, merthogy nem szándékozom beszámolni neki majd arról, ha esetleg bármiféle intimebb dolog történik Matt és köztem, az holt biztos. Még csak az kéne. - Ezt furcsa elképzelni. Mondjuk, ha van is, remélem, sokáig nem kerül elő, egy darabig szeretném kiélvezni, hogy csak az én apukám vagy. Mondjuk úgy pont 18 évig. Utána felőlem jöhetnek. Csak félig szántam viccnek, de tényleg munkált bennem ezzel kapcsolatban némi önzőség, hisz nagyon sokáig nélkülöznöm kellett, ugyanakkor, ha felbukkanna valaki más, nem tennék semmit ellene, ártani nem szokásom másoknak, semmilyen értelemben. - Bunkóra? Miért, van, aki arra issza magát? Úristen, remélem nem, mert nem szoktam bunkó lenni. Kicsit azért lesápadok, mert elég rossz belegondolni, hogy ez is egy opció. Viszont fogalmam sincs róla, hogy miként reagálok a szeszre, néha belekóstoltam már borba, esetleg sörbe, ez utóbbi fújj, de részeg sosem voltam, nem véletlenül írtam azt, amit. - Te milyen részeg vagy? Inkább nem tippelek, mert hát, alapból vicces szerintem, és én cukinak is gondolom az esetek nagy részében, és ha csak a testvérét vesszük alapul, simán esélyes, hogy az elnyomott bunkósági faktorát hozza elő a szesz. Remélem nem, mert azt nem biztos, hogy tudnám kezelni, bár, alkoholt fogyasztva gondolom azért semmi sem tűnik olyan komolynak, hogy kiakadhassak rajta. - Meg mennyit kell innod hozzá? Nekem szerintem két-három kör már bőven oda fog tenni, azt nem tudom, hogy a regeneráció mennyiben befolyásolja az esetemben, mert hát, annyira penge még közel sem vagyok benne. - Mi az, hogy jobb is? Azért jobb, hogy ne üssem bele az orrom, vagy azért jobb, mert túl sok vas van a tűzben? Jobban belegondolva még csak erre se nagyon akarom tudni a választ, de vissza már nem szívom. Azért remélem, hogyha egyszer lesz valakije komolyabban, attól szól, mert nem kifejezetten rajonganék a gondolatért, hogy feljövök péntek este, és itt van valami bige bugyiban. Fura mód kaparja a féltékenység miatta a torkomat, azt hiszem, egy nővel sem szívesen osztoznék rajta, nemhogy gyerekkel. De borzalmas, hogy így gondolkodom… élek a gyanúval, hogy ez is a farkasom hatása. Amikor megérzem az energiáit magam körül, egy füst alatt azt is konstatálom, hogy a kis fekete egészen a felszínre merészkedett, sokat vagyunk együtt apával szerintem, de mivel érzem, hogy nem bírja a farkasomat, igyekszem a közelében elnyomni, de az energiái ezt most lehetetlenné teszik. A kis vakarcsom lelkesen, kíváncsian csóválja a farkát, most még gyakrabban játszik, mintsem komolyan vegyen valakit, inkább csak a határait teszteli csipkelődéssel. - Én megijedtem tőle, de bocsánatot kértem, mert elég bunkó dolog valakit a külleme alapján megítélni, mondjuk, nem haragudott, azt mondta, hogy már megszokta. Ez mondjuk még most is rosszul esik a pici szívemnek, mert milyen lehet úgy élni, hogy mindenki hasonlóképpen, sőt, még rosszabbul reagál rá? - Az uszodában. Úsztam, bejött ő is. Ezt minek ragozzam tovább? Ilyen helyzetben nyilván nincs túl sok ruha az embereken, de fura mód egyébként nem zavart, még az sem, hogy relatíve intim helyzetbe kevertem magunkat azzal az öleléssel, de úgy éreztem, hogy jól esne neki, szóval nem haboztam. Egyúttal a saját fenntartásaimat is szerettem volna legyőzni. - Ezt nem eresztetted túlságosan bő lére. Mindenesetre annak örülök, hogy sikerült lemeccseznetek a dolgot. Azt hiszem, nem is feltétlenül kell ezt még tovább ragozni, a lényeg, hogy ne akarjanak minden alkalommal egymásnak menni, amikor összefutnak, bár náluk lehet, hogy a legjobb viszonyuk keretei közt is így lenne. - Mehetünk! Nem is bírnék többet enni, szóval jöhet a szesz, legalább van bennem valami, ami felszívja majd. A tányérokat azért elpakoltam, meg a maradékomra visszacsuktam a doboz tetejét, aztán meg is támadtam a nappali kanapéját, és vártam, hogy apa hozza az alkoholt. Hú de fura, biztos, hogy jól meggondoltam ezt? - Azért, remélem, hogy az a visszafogásos dolog megy neked, bár én utálom, de úgy tudom, hogy alkoholos befolyásoltság alatt könnyebben dugja elő az orrát a farkas. Igaz, ő ezzel biztos sokkal inkább képben van, mint én, de egyébként is inkább csak a zavarom miatt csacsogok.
- Rendben, ha te mondod, elhiszem - válaszomat bólintás kísérte, mert habár nem voltam teljesen meggyőzve, hiszen ki tudja, mit hoz a jövő, azt tudtam, hogy Matt odavan Siennáért és ha ez fordítva is így van, akkor egyelőre beérem ezzel. Amúgy sem én találkozgatok Mattel, hanem ő, a villás reggeli óta nem is igazán láttam a hímet. - Nem szeretnék erre gondolni, de azt hiszem a mondatod lényegi része a „még” szavacska volt. Nyilván nem foglak buzdítani, de.. inkább hagyjuk - köszörültem meg a torkomat. Ilyen világban élünk és habár Sienna merőben más, mint a kortársnői, most már ott van a farkasa is, a változások pedig már most szembetűnőek, legalábbis kétlem, hogy a nyelvét nyújtogatná, vagy éppen ennyire tabu dolgokat illetően pimaszkodna velem, ha nem lenne a bundás odabent. A válaszomra adott reakcióját talán akkor sem tudnám nem észrevenni, ha akarnám. Látom, ahogyan megfeszül, érzem, amit ő is, így a világért sem erőltetném tovább ezt az egészet. Igazság szerint nem szeretném, ha emiatt rosszul érezné magát, a múlt az múlt marad, mindenféle tekintetben. - Én is bízom benne, hogyha tényleg van, jó ideig nem kerül elő, még tizennyolc év múltán se - grimaszoltam egyet. Egy cseppet sem bántam, hogy ő felbukkant az életemben, de ha nagyon őszinte szeretnék lenni, akkor bizony azt mondanám, hogy egy előbukkanó gyermek bőven elég úgy jó száz évre. Nem gondoltam volna, hogy ennyire képes leszek őt megszeretni, de ennek ellenére senkivel sem szeretném újraélni mindazt, amit a hátunk mögött tudhatunk. Persze a szép pillanatok jöhetnek, de volt bőven kellemetlenségből is, azokat képtelen volnék még egyszer átélni. Jó így, kettecskén. - Van bizony! Találkoztam már olyannal, nem éppen kellemes társaság olyankor - nevettem fel halkan. - Nem hinném egyébként, hogy olyanra innád magad, a túlságosan nagyszájú emberek lesznek olyanok, akiknek a pia azt a maradék, kevéske gátlásukat is levetkezi, ami visszatartja őket, hogy a mindennapokban még hangosabban hangoztassák a véleményük - persze ez nyilván nem mindig így van, de általánosságban szerintem ez elég jellemző a nagy átlagra. - Hogy én? - hökkenek meg egy pillanatra, képemen mégis vigyor ül. - Én jóképű részeg vagyok - vonogattam meg a szemöldökömet kicsit, hogy aztán ismét nevetésben törjek ki. Nesze neked szurkálódás. - Egyébként nem tudom, mert ha én tényleg-tényleg részeg vagyok, akkor másnap nem sokra emlékszem a történtekből. De biztos szoktam néha bunkó is lenni, ébredtem már törött orral - vontam meg a vállam a bővebb magyarázat után, bízva abban, hogy kielégítő választ adtam. Ha meg nem, akkor úgyis kérdez, bár ennél pontosabban aligha volnék képes elmagyarázni neki, milyen is vagyok részegen. Vagyis tudnék még mesélni, de szerintem azokra a részekre nem túlzottan kíváncsi. - Néhány üveg elkél, hogy úgy igazán megérezzem a hatását - nem nagyon szoktam számolgatni, egyszerűen csak iszok, amíg jól esik, vagy amíg éppen emlékszem rá. Gyors az anyagcserénk, ráadásul Troll vagyok, szóval.. nem álltam neki soha matekozni ezen. - Tényleg szeretnéd, hogy erre a kérdésre válaszoljak? - kérdeztem vigyorogva, mert nem tudom, valóban hallani akarja-e a választ. Szívesen megadom én, bár félek kicsit, hogy csökken a renomém a szemében, de hát szerintem tisztában van vele, miként viszonyulok az ilyesmihez. Farkasom egész egyszerűen nem vesz tudomást a másik kis fekete szőrpamacsról, lomhán csóválja a farkát, büszkén tartja a fejét és még ránézni sem igazán néz, egyszerűen csak tudja, hogy ott van, de szeretni nem szereti, valószínűleg soha nem is fogja tudni. - Azért nem lehet olyan kellemes úgy élni, hogy hozzá van szokva az ilyesmihez. Mondjuk a tetkói idővel kikopnak majd, szóval ha nem akarja őket viselni, idővel magától megoldódik a probléma - mert nyilván a horogkereszt tetoválásból adódik a fő probléma, gondolom legalábbis én. Bár látatlanban még mindig nehéz megítélni. Csak bólintok arra, hogy az uszodában találkoztak, így már minden érthető. - Nem éppen dicséretre méltó, hogy miként intéztük el a dolgainkat, de tekintve, hogy Corvinok vagyunk, ez talán nem is olyan meglepő - húztam el a számat, mert tisztában voltam azzal, miféle szerzemények vagyunk, tagadni pedig egy percig sem tagadnám, a tulajdon lányom előtt pedig főleg nem. A kijelentésére elpakoljuk az asztalt, a maradékot egy dobozba pakolom, az a pulton marad, később meg lehet áldásos lesz, hogy nem tudtuk elpusztítani az egészet, aztán amíg Sienna elhelyezkedik a kanapén, én előkerítettem a poharakat és az üveget is. - Eddig nem sokszor kellett ilyesmi szerepben tetszelegnem, de nem hinném, hogy probléma lenne belőle - azért ilyen korban már gáz lenne, ha nem boldogulnék egy kölyök farkassal, úgyhogy emiatt egyáltalán nem félek. - És igen, jól tudod, elképzelhető, hogy szeretne majd ő is beköszönni, de ne aggódj, ma ketten bulizunk - koppintottam az orrára mosolyogva, miközben már az üveget nyitottam, hogy aztán tölthessek is a két pohárba, nem sokat egyikbe se, magamnak is annyit adtam, mint neki, majd átnyújtottam az egyik poharat. - Hát akkor.. a kezdetekre! - koccant egymásnak a két pohár, ám nem kortyoltam a sajátomba, kíváncsian lestem, miként fog neki, belenyal, vagy lehúzza egyszerre azt a kortynyit, ami a poharában lötyögött.
- Jó, hát, hogy idézzek valakit, ez az élet része. Vigyorogtam teli fogsorral, mert hát, ő mondta, szóval igazán nem lehet ellene kifogása, ha esetleg oda kerül a sor, hogy bármi többet is műveljünk. Egyébként is már 19 vagyok, mások az én koromban már rég túlvannak a témán. Én mondjuk sosem akartam csak azért megtenni, mert mindenki más az osztályból már tapasztalta a dolgot. Ez olyan gyermeteg... Másrészt, megpróbáltam, mikor szerelmesnek gondoltam magam, de az meg olyan volt, amilyen, a szerelemnek több volt a füstje, mint a lángja, az intim együttlétből meg komédia kerekedett. Erről viszont nem beszéltem senkinek sem, és nem is fogok, mert nem lényeges. Meg halálosan ciki. - Na, azért ilyen rossz nem lehet ám velem, de tudom, jóból is megárt a sok. Én magam sem szeretnék tesót, ha valaha is szerettem volna, olyan ábrándok formájában, hogy majd az igazi apukám visszajön anyához, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Akkor lehetett volna tesóm. Így azonban köszi, de a semmiből előbukkanó rokon inkább maradjon a fenekén. - Igen? Akkor tényleg elég valószínűtlen, hogy bunkó részek leszek, a pimaszabb az inkább szóba jöhet, tekintve, hogy lassan innom sem kell hozzá. Észrevettem én, de nem tudok vele mit csinálni, tök jól esik. Nem is tudom, eddig hogyan bírtam ki nélküle, sejtem én, hogy igencsak sok köze van hozzá a farkasomnak, de ez olyasmi, ami ellen nincs semmi kifogásom. Van más, ami miatt aggódom vele kapcsolatban, de azt még nem szeretném apa orrára kötni, szerintem nagyon kiakadna, és jogosan, én is ki vagyok készülve tőle. - Haha. Nem hiszem, hogy újdonság lenne számodra, de nem csak részegen vagy jóképű. Ha már lúd, legyen kövér, szemem nekem is van, de nyilván nincs szüksége igazolásra ezzel kapcsolatban, mert nagyon is tisztában van vele. - Szép este lehetett akkor. De azt hiszem, ennyi neked nem lesz elég hozzá. Elvégre csak egy üveggel vettem, én a töredékétől kész leszek, az tuti, neki viszont kevés lesz. Mondjuk, nekem egyelőre az is segít ilyen téren, hogy sosem voltam még részeg, nem mintha eztán gyakran akarnám megtenni, de most olyan poénosnak tűnik. Lehet, hogy nagyon hamar meg fogom magam gondolni ezt illetően, de ha már feldobtam ezt a labdát, nem illik lepattanó nélkül hagyni. Legalább tudom majd, milyen. - Bár biztos van itthon tartalékod. Nem mintha arra vágynék, hogy én is részegen lássam, de legalább nem csak én ásnám el magam, ha mondjuk nem vagyok túl kedves ittasan, bár, nem igazán nézem ki magamból, ez tény. - Szerintem már a kérdéssel is válaszoltál rá. Egyébként, ne aggódj, nem vagy kevesebb azért a szememben, mert nem vagy híve a monogámiának. Én magam a kapcsolatok semmilyen formájának nem voltam, nem is akartam senkit és semmit, és még most sem vagyok biztos benne, hogy jó az időzítés, vagy hogy nem fogom elszúrni, hisz most minden olyan új a számomra, és sokszor már azt sem tudom, mire reagálok én, és mire a farkas. Érzek valami fura komorságot és szomorúságot, szinte látom magam előtt, ahogy leteszi kis fekete popsiját, és a farok csóválása abbamarad, majd panaszos vonyítás kúszik ki a torkából. Nem érti, miért viselkedik így vele a farkas, hisz semmit nem tett ellene, egy ideig nem mozdul, de nem bírja sokáig, igyekszik egyre közelebb menni, olyannyira, hogyha a hím nem megy arrébb, akkor a mancsával a bundájába túrna, érzi, hogy csipkelődni nem kellene, viszont nem bírja elviselni, hogy ilyen mértékű elutasításban van része. Nem azért, mert elvárná, hanem egyszerűen fáj neki. - Nem igazán hiszem, hogy a tetkói annyira zavarnák. Úgy értem… ilyet nem varrat magára az, akinek nincs meggyőződése az ilyesmivel kapcsolatban. Nem fogom kimondani a náci szót, nem is akarok azokra a borzalmakra gondolni, de meglehetősen nagymértékben úgy sejtem, hogy nem akarna megválni a tetoválásaitól akkor sem, ha tehetné. Ez engem igazából nem zavar, mindenki éljen úgy, ahogy akar, csak abban a pillanatban ütköztem meg rajta. - Azért én remélem, nem így fogom intézni. S ahogy kimondom, kaparja is a torkom valami kellemetlen, egy apró érzésfoszlány, hogy ha valaki máson múlik, azon, aki bennem növekszik, teljesedik napról napra, akkor bizony én sem leszek szent. Ám beismerni itt és most még nem akarom. - Okés. Nem tudom, hogy mi bajom támadt hirtelen, de valami nagyon nem kerek, épp ezért inkább hagyom, hogy az alkoholos befolyásoltság ígérete elmossa az egészet. Nem vagyok a fejem a homokba dugós típus, de most úgy hiszem, ezt kell tennem, mert… túl sok rosszat hozna, ha másként viselkednék. Marad hát a nyugi, ameddig maradhat, meglátjuk, mi sül ki ebből az egészből. - A kezdetekre. Azt mondjuk nem tudom, minek a kezdetére, mert sok mindenről beszélhetnénk. A találkozásunkról, vagy épp arról, hogy farkas lettem, ami a jelek szerint olyan istenes pofont adott a kapcsolatunknak, amiről egyelőre fogalmam sincs, hová fog vezetni. Tehetetlenségem manifesztációjaként kicsit hangosabban csattan a feles pohár az asztalon, amikor lehúzom, az arcom vad fintorba fordul, az orrom is felhúzom, és mintegy koronázásaként a reakciómnak még a hideg is kiráz. - Te jó isten, hogy lehet ezt szeretni? Azért odatolom a poharam, mert ha ittas szeretnék lenni, attól nem fog menni, hogy fixírozom az üveget.
- Egy szóval sem mondtam, hogy rossz veled! - próbálom egyből menteni a menthetőt, mert tény és való, hogy lehetett így is érteni a szavaimat. - De most képzeld el, milyen lenne, ha teszem azt egy harminc éves fószer beállítana, hogy a fiam és kéri az eddig nem fizetett gyerektartást. Vagy fene tudja.. - legyintettem végül szórakozottan, mert képes voltam inkább viccet csinálni a helyzetből, attól függetlenül, hogy az ő felbukkanásának mennyire örülök. - Na igen, a pimaszt el tudom képzelni, eddig is elég keményen toltad - csóváltam meg a fejem egy mosoly kíséretében. Nekem semmi bajon nem volt azzal, hogy kicsit felvágták a nyelvét, sőt, kifejezetten örültem is neki, mert rettentő bájos, amikor pimaszkodik velem. - Nahát, köszönöm szépen a kedves bókot - tény, tényleg tisztában voltam azzal, hogy igencsak jó géneket örököltem - csak tudnám, kitől -, de hány apa mondhatja el magéról, hogy a lánya jóképűnek tartja? Fogalmam sincs, inkább ebbe bele sem mászok mélyebben. - Nem is baj, én ma nem szeretnék részeg lenni - már csak az kéne, hogy én is ittas állapotba kerüljek, aztán beüssön a krach és elszabaduljon a pokol. Castor valószínűleg páros lábbal rúgna ki - ha egyáltalán rúgna és nem csinálna ki azonnal -, ha eljátszanám az egyetlen és minden bizonnyal utolsó esélyemet. - Van, persze, de ma este nem lesz rá szükség - nyilván én is fogok inni, de ebben a helyzetben kifejezetten szerencsés, hogy jóval többre van szükségem ahhoz, hogy részegnek mondhassam magam. - Akár hiszed, akár nem, de ennek kifejezetten örülök - lágyabb mosoly költözött a képemre, a szavaim pedig teljesen őszinték voltak, mert valóban így véltem. Az kellett volna még, hogy a lányom elítéljen az életmódom miatt, mert azon valószínűleg nem lett volna túl egyszerű változtatnom. A következő pillanatban azonban Sienna farkasa felől váratlan fordulatot vesznek az események. Nem szerettem volna, ha idáig jutnak a történések, de azt hiszem, ez előbb-utóbb várható volt sajnos. Ahogyan a kis nőstény közelít, csak a szeme sarkából figyeli, halkan morranva, próbálva jelezni neki, hogy nem túl jó ötlet közelebb araszolnia. A kis szőrpamacs azonban úgy tűnik, hajthatatlan, mert emeli a mancsát, ám alig ér az én ordasom bundájához, az arrébb ugrik és a fogát vicsorítva kap a nőstény felé. Nem sérti meg, de határozottan tudatja vele, hogy az ő háza tájékán nem így működnek a dolgok. - Sienna! - akaratlanul is kicsúszik a számon a kissé indulatosabb megszólítás, ezzel együtt pedig a pajzsom is teljesen felkapom, ezzel zárva el egymástól a két farkast. - Érezted? - rég voltam már kölyök, hogy emlékezzek rá, miképpen működik nála ez a dolog, de a kérdésem már jóval lágyabban és némiképp félszegen csendül, mert a világért sem szeretném megbántani, egyszerűen csak van, amit ilyen szinten még én sem tudok irányítani. - Akkor nincs is miért aggódni, azt hiszem - vonom meg a vállam, ezzel próbálva lezárni ezt az egész Duncan Kölyke témát. Majd talán lesz lehetőségem nekem is összefutni vele, aztán megnézem majd magamnak. - Felesleges lenne előre bármit is kőbe vésni - nem fogom tagadni, hogy ő biztos nem ilyen lesz, mert látva, hogy pár hónap elég volt, hogy a farkasa előhozza a pimaszságot belőle, ki tudja, évek múltán mit tesz majd vele.. Emiatt pedig én magam is aggódtam, nem is kicsit, de nem akartam annyira előre szaladni. Érzem én is felőle, hogy valami nem kerek, hiszen ha sikerült megbeszélni és elsimítani az előbbi kis farkasok közti incidenst, akkor leeresztettem a pajzsom annyira, hogy érzékeljen a felőle áradó érzelmeket és ezáltal nyitott könyv volt számomra ilyen téren. Mindenesetre nem akartam boncolgatni a témát, hiszen jól szeretnénk érezni magunkat, ám ahogyan a pohár kissé erősebben csattan az asztalon.. Képtelen lennék csak úgy átlépni efölött és jókedvűen italozgatni, mintha észre sem vettem volna. - Pont úgy, mint a csokit, az édességet, a kávét, a chipset.. - válaszoltam megvonva a vállam, felsorolva néhány olyan dolgot, aminek a megszállottjává képesek válni az emberek. - Elsőre egyébként szerintem mindenkinek ilyen. De nyugtasson a tudat, iszonyat aranyos voltál az előbb - böktem meg a vállát játékosan, mielőtt újabb kört töltöttem volna. Megvártam, míg azt megitta, ezúttal már vele együtt ittam én is, csak ezután kanyarodtam vissza ahhoz az előbbi.. akármicsodához. - Sienna.. Mi a baj? - a baj lehet nem a megfelelő megfogalmazása mindannak, amit éreztem, de valami nem kerek, az biztos és jó volna tisztázni a dolgokat.
- Persze, egyértelmű, hogy aranyosabb vagyok egy harminc éves gyerektartást követelő főszernél. Egy mosollyal toldottam meg szavaimat, és döntöttem úgy, hogy ennyiben hagyom. Azzal kapcsolatban nem voltak bennem kételyek, hogy apa szeret, mi sem bizonyíthatná jobban, minthogy a falka tagja, akármennyire is viszolygott tőle korábban. - Jól van na, legalább kicsit fesztelenebb vagyok, vagy nem is tudom. Te is tudod, hogy volt egy kis feszültség azért mostanság. Macskakörmözöm ujjaimmal a kis szócskát, mert azért valljuk be, hangzottak el csúnya dolgok, amiért én már rég megbocsájtottam, de ő nem magának, ennek eredményeképp nem volt túlzottan könnyed a légkör. Oké, a farkasom is közrejátszik, de szerintem épp úgy az is, hogy Mattel nagyjából folyamatosan megy ilyen téren az adok-kapok, és hozzászoktam. Castor valószínűleg lekapna miatta a tíz körmömről, de szerencsére apa nem, így vele szemben megengedem magamnak, legalábbis addig, amíg nem érzem túl soknak. - Nincs mit. Magam sem akarok ezzel többet foglalkozni, de nincs is mivel, nincsen beteges vonzalmam apa irányába, az kéne még csak, szépen lennénk. Más valaki iránt éledezem ilyen értelemben. Az maximum olyan szinten beteges, hogy úgy 170 évvel idősebb nálam. Mi az nekem… Mondjuk, amennyire komolytalan tud lenni, sokszor inkább egy nagy kamasznak tűnik, mintsem érett, felnőtt férfinek. Ez engem cseppet sem zavar, mert nagyon édesnek találom, és abban legalább biztos lehetek, hogy nem fogja összetörni a szívemet, bár lehet, mindenki ezt mondja egy szerelem kezdetén. - Persze, gondolom akkor nehezebben tudnál féken tartani engem. Ez azért nagyon vicces valahol. Engem féken tartani… aki ártatlanabb voltam a ma született báránynál. Sóhajtok fel kissé keserűen, félreértés ne essék, szeretem, aki vagyok, szeretem a farkasomat, de olykor azért még eszembe jut, hogy mennyire más volt minden emberként. - Most mit problémázzak rajta? Meg egyébként is, ha anyával nem jöttek össze a dolgaid, akkor aligha kívánnám, hogy mással igen. Emberként is zavart volna szerintem, mert ha más igen, akkor az én csodálatos édesanyám miért nem? Ezzel azonban fölösleges foglalkoznom, mert nem úgy tűnik, mintha le kívánna cövekelni valaki mellett, de ha megtenné, szerintem akkor sem szólnék, csak csendben nem szívlelném az illetőt. A kis fekete felől áradó kíváncsi lelkesedés hamar hamvába hal, hisz alig ér a hím bundájához, az máris nekiesne. Nem érti, hisz nem csinált semmit sem. Fogalma sincs róla, mivel érdemelte ezt ki, és csak tanácstalanul pislog, vörös íriszeibe a csalódottság érzete pihen meg. Ismét csak leül, csak nem tudja hová tenni a hím reakcióját. Én bennem csak úgy ver visszhangot az egész, hogy elfátyolosodnak lelkem addig tiszta tükrei, és kissé tompán pillantok apára, miután összerezzentem az indulatosabban kiejtett nevem hallatán. - Ühüm. Motyogom el, de inkább nem nézek rá, és megpróbálom magamra ölteni a pajzsomat, ahogy tanultam, mert bár nyilván könnyedén mászna át rajta, de más módon jelenleg képtelen vagyok érzékeltetni, hogy nem akarom, hogy tudja, mi zajlik le bennem. Csak biccentettem, ha nincs miért aggódni, nem aggódom, egyébként is, ha bármi probléma lesz a kölyökkel, az sem az én bajom lesz, kivéve persze, ha pont engem talál meg dominanciát villogtatni, vagy valami hasonló. Jelen pillanatban viszont még örülnék is neki, ha hetekig, vagy hónapokig nyugton kellene feküdnöm. Sőt… azt hiszem, hogy ha most nekivágnék a rengetegnek, teljes nyugalommal tépetném szét magam valakivel, mert ezen a ponton érzem azt, most először, most, hogy pont ő, az ő farkasa vesz semmibe, hogy nem érte meg… - Sosem ettem ilyesmit, mert nem tehettük meg. Egyedül kávét ittam viszonylag gyakran. Azt is több vízzel, mint kellett volna. A hotelben persze más, de édességet még mindig ritkán fogyasztok, chipset egyáltalán nem, berögződés. - Az jó, ha legalább még aranyos tudok lenni. Ez már erőteljesen kezd hisztire hajazni, legalábbis, annak, aki nem lát mélyebbre, bizonyosan annak tűnne, én inkább elkeseredettnek és tehetetlennek érzem magam. Egy röpke mosoly azért még ajkaimra ül, ahogy megbök, de inkább megittam a következő kört, nagyjából ugyanazt a reakciót produkálva, mint amit az imént. - Nem akarok róla beszélni, mert nagyon fáj anélkül is. Szólaltam meg gondolkodás nélkül, mert az egy dolog, hogy sejtettem korábban is, de azt gondoltam, hogy talán a farkasokkal nem lesz baj, a jelek szerint viszont az enyém nagyon szenved, én pedig aggódom érte, és elég nyilvánvaló, hogy rám is hatással van a dolog, kissé mellbevágó élmény, azt kell mondjam
- Ezzel csak egyetérteni tudok - bólintottam mosolyogva, hiszen tényleg aranyosabb volt a szóban forgó, remélhetőleg nem létező személynél. Szeretem a lányomat és remélem ezzel ő is tisztában van. A témát viszont én is ennyiben hagyom, hogy meginduljunk egy olyan lejtőn, amire egyébként egyáltalán nem szerettem volna sodorni magunkat. - Igen, tudom - köszörülöm meg a torkom, kissé zavartan mocorogva a székemben. - És engem egyáltalán nem zavar a pimaszságod, sőt, kifejezetten örülök, hogy kicsit fesztelenebb lettél - ártani szerintem biztosan nem fog, az pedig, hogy mit hoz majd a jövő, maradjon a jövő dolga. - Én nem kifejezetten viccesnek titulálnám a helyzetet - sóhajtottam fel én magam is a szavaimat követően, nem akartam ebbe mélyebben belemenni. Bár ki tudja, ha ilyen tempóban haladunk lefelé azon a bizonyos lejtőn, úgyis előkerül majd még ez a téma… - Ezen a téren még nem változtam meg és fogalmam sincsen, hogy valaha meg fogok-e - évtizedek múlva talán, bár fene tudja. Másfél évszázadosan is képes vagyok olykor ostoba kölyökként viselkedni, képes leszek valaha is felnőni? Fogalmam sincsen. Farkasomnak nem állt szándékában nekiesni a kis nősténynek, mindössze szerette volna megmutatni, hogy őt nem érdemes túlzottan piszkálni. Nem szimpatizált a másik feketével és sejtettem, miért, ez pedig bosszantott, több okból is. De nem akartam ebbe sem belemászni jelen pillanatban, mert úgy tűnik Siennát jobban megviselte a dolog, nem akartam jobban belegázolni mindebbe. - Sajnálom - suttogtam halkan, amikor éreztem, hogy felhúzza a pajzsát. Gyengécske volt, de értettem a célzást, nem is akartam volna amúgy se piszkálni, inkább az asztal lepakolásával foglalatoskodtam. Ez még kemény dió lesz kettőnk között és az is meglehet, még ma visszatér. Nos, nem is kellett rá túl sokat várnom… - Eleinte egyébként én is húztam rá a számat, hasonló arcot produkálva, mint te, csak én közel sem voltam ennyire aranyos közben - aztán változtak a dolgok, teljesen rákaptam az ízére. Csak a szemöldökömet ráncoltam a megjegyzését hallva, csak abban erősített meg, hogy valami egyáltalán nem kerek és mivel igenis érdekelt a dolog, vagy az, hogy megpróbáljam jobbá tenni, rá is kérdeztem. - Oké - sóhajtottam, poharamat az asztalra téve és még inkább felé fordulva. - De remélem nem hiszed azt, hogy ezek után képes leszek legyinteni, hogy felejtsük el és iszogassunk tovább. Ha nem mondod el, nem tudok segíteni - sejtettem én ám, hogy hol van a kutya elásva, de szerettem volna a saját szájából hallani, emellől pedig nem tágítottam. Nem volt jól, valami nem stimmelt, tudni akartam, hogyha segíteni nem is tudok, legalább megmagyarázhassam.
- Igazából, engem sem zavar, jóval élénkebbnek érzem magam tőle. Nem mintha előtte valamiféle téli álmot aludtam volna, de azért ennyire nem pörögtem, és a szemtelenkedés tényleg nem volt a részem, de egyáltalán nem bánom, mert hát, fiatal leányzó vagyok, ez a részem kellett volna legyen mindig is, csak hát nagyon a balett létezett csak a számomra, közben meg igazán sosem éltem. Ez nem azt jelenti, hogy bántam volna, de tény és való, hogy igencsak kitágult a világom. - Ironikus? Hajtépős…? Na jó, tényleg nem lenne vicces. Vonok vállat, már csak azért sem, mert én nem voltam sosem egy balhés lány, és azzal szembesülni, hogy mostanság a farkasom boríthat mindent, azért egyáltalán nem egyszerű dolog. - Engem nem zavar, ha nem. Somolygok az orrom alatt, lehet, hogy kicsit önző vagyok most, de épp hogy egyáltalán lehetőségem nyílt megismerni az édesapámat, utálnám, ha osztoznom kellene rajta, még azért sem rajongok, hogy meghatározott időben találkozhatunk, de az Alfánk szavai ellen aligha van módunk panaszt emelni. Sokkal jobb lenne, ha tanulhatnék is tőle, legalábbis addig határozottan úgy gondolom, amíg nem érzem meg a farkasa reakcióit. Ki tudja, talán Castor már a kezdetektől sejtette, hogy nem fogja elfogadni semmilyen szinten a farkasomat. Kicsit olyan érzés, mintha ezzel engem is megtagadna… vagyis, most talán még nem olyan erős, de később, ha én és a farkasom sokkal inkább részei leszünk egymásnak, ebből nagyobb gond lesz. Már most is zavar, mi lenne később? Egyszerűen fogalmam sincs róla, hogy kell az ilyesmit kezelni. Sajnálja, hallom, de… nem elég, nekem az lenne, de van bennem valamiféle belső kis hang, ami azt mondja, hogy márpedig nem az. Ostoba kislány vagyok talán, de akarom, hogy az életem része legyen, tudom, hogy szeret, de idővel a farkasommal egyek leszünk, akkor vajon már nem fog? - Szerintem nem sokan viselhetik rezzenéstelen arccal egyébként. Másodszorra sem volt sokkal jobb, de haladunk. Nem biztos, hogy kellene még innom, már csak azért sem, mert akkor tényleg biztosan kibuknak belőlem a dolgok, márpedig nem akarok semmit sem a fejére olvasni, nincs jogom hozzá. Nem ismerem a farkasát, neki nem vagyok a lánya. És… ez az a pont, amikor valami szikra gyúl az elmémben. - Meglehet, hogy így sem tudsz, mert szemlátomást nem olyan természetű a probléma, amin akár te, akár én változtatni tudnánk. Én nem leszek már farkastalan, sem másnak a kölyke, de kezdem érteni, mi baja a farkasommal az övének, és nem mondom, hogy megértem, de talán így kevésbé fáj. Már, ha nem csak a zavarosban halászom. A bundásom azért már nem mondhatni, hogy így van ezzel. - Azért utál, mert miattam nem szabad már? Mert miattam kényszerült falkába? Vagy mert az Alfa kölyke vagyok? És te… te miért nem szereted? Míg a farkas esetében nem válik el az én és a farkas, addig apa esetében igen, mert azt tudom, hogy engem, mint Siennát szeret, ugyanakkor azt is, hogy a bennem élőtől elzárkózik.
Csak bólintottam, mosollyal az arcomon, mert habár eddig is élénknek tartottam, így kissé más megvilágításba kerültek a dolgok és egy cseppet sem bántam ezt a fajta változást. Szerintem jól állt neki és amíg megmarad a kis csipkelődések szintjén és nem durvul el a bántó beszólásokig, addig nincs is probléma. Arra már aligha tudnám azt mondani, hogy jól áll neki és nem bánom. - Egy kicsit mindkettő - grimaszolok egyet, apró mosollyal a képemen, hiszen nem bántásnak szántam az előbbi megjegyzésemet, egész egyszerűen csak… szerintem nem vicces. Nem tudnám ezt jobban megmagyarázni, mert ennek az oka jóval mélyebben leledzik, az az igazság. - Jól van, ennek azért örülök - őszinték a szavaim, éppen úgy, mint a görbület az arcomon. Tényleg örültem neki, hogy ez nem zavarja, kár lett volna, ha emiatt neheztelne rám, mert sajnos van, amiben nem igazán tudok megváltozni. Most legalábbis még biztosan nem, aztán hogy mit hoz a jövő, az majd kiderül akkor, ha valóban elérkezik az a pillanat. Tisztában vagyok vele, hogy a sajnálatom nem kifejezetten lesz elég neki, nekik, hiszen.. hogy lenne elég? Nekem sem volna. Mégsem tudok egyelőre mást tenni, mert habár sejtem az okokat, nem akarok előre rohanni és máris kombinálni, semmi jó nem születne belőle. Meg ez is olyan dolog.. ami jóval mélyebben lapul, minthogy el lehessen ütni valami semleges válasszal. És egyelőre úgy állok ehhez, hogy nem szeretném elrontani az esténket, mert ha ebbe belemászunk, aligha mosolyogva jövünk majd ki belőle. Mégis, amikor a szavait hallom, képtelen vagyok tovább húzni a dolgot, az alkohol okozta arckifejezés is mintha csak valami mentőöv lenne, de elsüllyed, amint belekapaszkodunk. Nem halogathatom, akkor sem, ha Castor a lelkizést sem kifejezetten engedélyezte a számunkra, de ez olyan dolog, amiben ő aligha tudna segédkezni, ezt nekünk kell megbeszélnünk. - Akkor sem fojthatod el magadban, mert hosszútávon az csak rosszabb következményekhez fog vezetni - válaszolok csendesen, mert lehet, hogy nem fogok tudni segíteni, sőt, ezen aligha változtathatunk önerőnkből. De szeretném tudni, hogy legalább tisztában legyek vele és szerintem neki sem fog ártani, ha kibeszéli magából. Néha az is könnyebbé képes tenni a helyzetet, aztán majd most meglátja, mennyire igaz ez a dolog. - Ez nem ilyen egyszerű - fordítottam el egy pillanatra a tekintetem, hogy a poharamban lötykölődő italt szemléljem. Mély levegőt vettem és aztán emeltem rá ismét a tekintetem. - Egyetlen egyszer voltam ezelőtt falkatag, nem véletlenül. Túl sok a kötöttség, túl piszkosak a módszerek… Castor mindazt testesíti meg, ami elől több évtizede menekülök, amit soha nem voltam képes elviselni sem én, sem a farkasom. És ebből hordozol te is magadban egy darabot - lehajtottam a poharam tartalmát, hogy aztán az asztalra helyezzem, egyik kezemmel túrtam a hajamba, egészen a tarkómig hátranyúlva. - Az én lányom vagy, a farkasomhoz nem kötődsz, az is időbe került, amíg hajlandó volt egyáltalán elfogadni, hogy számomra valaki ennyire fontossá vált. Nem véletlenül nem engedtünk be senkit az életünkbe, túl sok a kötöttség, túl sok a gyenge pont… - keserű, örömmentes mosolyra húzódott a szám, íme az ékes példa az elhangzottakra, hogyan szippant magába mindaz, amit mindig is kerülni szerettem volna. - De aztán elfogadta, sőt.. - felállok, az ablakhoz sétálok, hogy zsebre vágott kezekkel meredjek aztán Fairbanks városára. A helyre, amit lehet soha nem leszek képes otthonomnak nevezni. - Szerettünk volna megvédeni, hogy elérhesd az álmaidat, hogy aztán talán idővel.. idővel ténylegesen kialakítsunk valami kézzelfogható kapcsolatot közte és közted - újabb mosoly jelenik meg az arcomon abból a keserű, örömmentes fajtából, ahogyan Sienna felé fordítom a fejem. Minden bizonnyal érti, nem kell szó szerint kimondanom, hogy megfordult az is a fejemben, hogy idővel a kölykömmé teszem majd. - A farkasod a kézzelfogható, érezhető megtestesítője a hatalmas hibámnak, mert tudom, hogy elfogadtad ezt az életet, hogy megbocsátottál nekem, de a hiba attól még hiba marad - szorítom össze mondandóm végeztével az állkapcsomat, ahogyan ismét az ablakon túl elterülő világ felé fordítom az arcomat.
Tudom, és értem, hogy miről beszél, noha ettől még nem lesz könnyebb kezelnem a helyzetet, egyszerűbbnek tűnne eldugni magamban jó mélyre, akkor legalább egy darabig nem fájna. Azt hiszem, ez elég naiv gondolat, mert ugyanolyan lenne, csak csendben, egyedül szenvednék. Csak magamban jegyzem meg, hogy szerintem ez egyáltalán nem egyszerű, legalábbis számomra borzasztóan nehéz, de nyilván megmagyarázni komplikáltabb annál, mint ahogy én felvázoltam. Igazság szerint nem akartam én arra kényszeríteni, hogy mosakodnia kelljen előttem, de rettentően magam alatt vagyok ettől az egésztől, és nem vagyok benne biztos, hogy csak úgy képes leszek átlépni rajta anélkül, hogy beszéljünk róla. Szóval most itt vagyunk… Az már a napnál is világosabb, hogy ittas sem most leszek életemben először, mert bár sokak szerint feldobja az embert, én jelenleg nem érzem szükségét ilyen mértékű csalásnak. Inkább beszéljük meg, kibőgöm magam, és talán helyreáll a világ. - Te tényleg komolyan gondolod, hogy Castor a farkasa miatt olyan, amilyen? Lehet, hogy agresszív, domináns hímről beszélünk, de ha az emberi oldala ne lett volna ehhez hasonló, akkor a nyilvánvalóan nem ilyen lenne. Gyengének gondolsz, igaz? Hogy le fog győzni, és majd ő uralkodik? De ő nem rossz, alig született még meg, és semmi mást sem akar, csak megfelelni, hogy elfogadják, hogy ne nézzenek rá másként azért, akihez tartozik. Én nem leszek olyan, mint ő, attól, hogy a kölyke vagyok. Érdekes, hogy mindenki felett én vagyok képes a leginkább szemet hunyni afelett, hogy ő milyen. Én voltam a legártatlanabb az egész képletben, és megkockáztatom, ez még mindig így van. De azt elég hamar sikerült felfognom, hogy ez a világ nem emészthető könnyedén, és ha mindent meg akarnék érteni, könnyedén gyomorfekélyt kaphatnék még úgy is, hogy nem lehetünk betegek. - Ez… tudod mit? Ha megtetted volna velem annak ellenére, hogy tudtad, mennyire nem akarom, akkor semmivel sem vagy jobb nála. Tudod… Apa, csak miattad és Matt miatt nem mondtam azt, hogy vigyenek el az Őrzőkhöz, és töröljék ki az emlékeimet. Viszont most nem igazán nyugtat meg az a gondolat, hogy hiába választottam volna azt az utat, mert valószínűleg előbb-utóbb megtetted volna Te. Vágom hátra magam dacosan a kanapén, ez a gondolat határozottan nem esik jól. Akkor nagyjából az a gáz, hogy megelőzték valamiben, amit én nem is akartam. Sarkítva persze, a farkasa sértve van miatta, és mivel nem az ő kölyke az enyém, elfogadni sem fogja. Nagyszerű. - Nem vagyok hiba. Érted? Én, nem vagyok hiba… Bármi is történt, az eredménye nem egy hiba, hanem a lányod, akinek az apjára van szüksége, mert elveszettnek érzi magát nélküle. Ne tedd tönkre azt, amit felépítettünk azzal, hogy képtelen vagy megbocsájtani magadnak. És igen, elfogadtam, mert nem volt más választásom. Nem akarok kislányosan elrohanni, vagy becsapni magam után a szobám ajtaját, én tényleg igyekszem éretten viselkedni, de kezdek kételkedni abban, hogy ez a legcsekélyebb mértékben is sikerülhet. Ettől függetlenül maradok a fenekemen, ha borul a bili, hát boruljon rendesen…
- Ezt mégis miből gondolod? - ráncolódik össze a homlokom, mert lehet rosszul fogalmaztam, de nem tudom, miért kaptam ezt a választ. - Egyáltalán nem gondolom azt, hogy a farkasa miatt olyan, amilyen, nem is a farkasával vannak problémáim, hanem egész személyével - jobban mondva mindazzal, amit megtestesít. Ha másik hím lenne, éppen úgy nem lenne szimpatikus és minden bizonnyal ha Castor nem alfa lenne, csupán egy falkatag, én is másképpen viszonyulnék hozzá. - Tudom, hogy nem vagy gyenge - jelentem ki határozottan, mert ez nem hit kérdése, tényleg tudom, hiszen az én lányom! - Ettől nem is félek, ezzel én is tisztában vagyok - én sem lettem olyan, mint a Teremtőm, ez nem törvényszerű, de sajnos nem is lehetetlen. És attól még, mert most ezt kijelenteni, attól még bekövetkezhet, hiszen láttam, a saját bőrömön megtapasztaltam, milyen Castor farkasa, ez sajnos nem csak fejben dől el. - Félreérted, Sienna - nevettem fel röviden, hitetlenül, kissé már talán hisztérikusan, mert hiába én hajszoltam magunkat ebbe a beszélgetésbe, most szeretnék menekülni belőle. Mert megint félreért, mert nem vagyok egy türelmes személy, mert egyáltalán nem szeretném megint megbántani. - Soha, semmilyen körülmény között nem kényszerítettem volna rád olyasmit, amit nem szerettél volna. Érted? Soha - nyomatékosítottam még egyszer a szavaimat, semmiképpen sem tettem volna meg, ha nem akarja, ezt a gondolatot pedig úgy, ahogy van szeretném kiirtani belőle. Amúgy is felesleges már erről beszélni, hiszen úgysem válhat valóra. - Nem te vagy a hiba Sienna, hát nem érted? - csóváltam meg a fejemet. - Én vagyok! Csakis én! - megfeszült az állkapcsom, mert újult erővel vágott mellbe a keserűség, az akkor érzett érzéseim nyomultak a felszínre, az önutálatom volt mind közül a legerősebb. - A farkasod csupán mindazt testesíti meg, amiben én elbuktam, nem ő a hiba, nem te vagy a hiba, egyszerűen csak arra emlékeztet, amit rettentő csúnyán elszúrtam. Hogy tudnék megbocsátani magamnak, ha állandóan ezt érzem? Nem akarlak megbántani, teljes egészében szeretnélek szeretni, de.. - képtelen vagyok befejezni, megfogadtam, hogy nem fogom többet megbántani, de most is csak többet ártok, mint használnék. Nem vagyok jó apa és ilyen érzésekkel soha nem is lehetek az, bármennyire is szeretnék. Megbocsátott nekem, tudom jól, noha felfogni még mindig nem tudtam, hogyan volt képes megtenni azok után, amit mondtam, ami történt közöttünk. - Nem tudunk megváltozni...
Ezzel azt hiszem, nem tudok mit kezdeni. Nyilván egyiküket sem kérhetem meg, hogy az én kedvemért bratyizzanak már össze, ez nem így megy. Egyikőjük sem rajong a másikért, és ez nem is valószínű, hogy valaha változni fog. Még miattam sem. Én pedig nem kérnék lehetetlent senkitől, most sem mondok rá semmit. Kénytelen leszek elfogadni a helyzetet úgy, ahogy van. - Akkor meg… nem értem. Sóhajtok fel, mert tényleg nem tudom, miért kell érzésem szerint már előre temetni ilyen téren, és azt sem értem, miért nem lehet elfogadni a kis bundásomat is. Az vajon nem fordul meg a fejében, hogy ő már ettől is alakul? Hogy befolyásolja? Esetlegesen éppen a rossz irányba löki? Mint ahogy talán engem is, mert egyre inkább érzem, ahogy a csalódottság marja a torkomat. A nevetésére összefontam mellkasom előtt a karjaimat, azt hiszem, most már nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez az este egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. - Értem. Mondhatnánk, hogy lezárom ezzel ezt a részét a dolognak, de őszintén, már attól sem vagyok túlságosan boldog, hogy játszadozott a gondolattal. Meg aztán, fiatal, kissé talán befolyásolható leányzó lévén meglehetősen szép esély lett volna rá, hogyha ő választás elé állít, akkor olyan irányba hajlok, ami neki jó. Mint ahogy most is pontosan azt tettem. Vagyis azt hittem, hogy jobban fog örülni annak, hogy az élete része maradhatok a világának teljes tudatában, mintha kitörölték volna az emlékeimet, és a biztonság kedvéért nem találkozhatnánk többet. - És azt is elárulod, hogy meddig akarod ezzel büntetni még magad? Kérdezem csendes-szelíden, mert már elmondtam neki, hogy nem szeretném, hogy ezt csinálja, mert már nem kell, mert fölösleges. Ami megtörtént, azon fölösleges ennyit tépnie magát, megváltoztatni nem fogja tudni, bármennyire is szeretné talán azt. - Jaj, apa... Már majdnem a karjaiba vetem magam, hogy kizokogjam magam, hogy talán együtt fájjon mindkettőnknek, de akkor meghallom azt a két betűt, ami egyetlen pillanat leforgása alatt zúzza darabjaira a lelkemet, és a felé induló mozdulat elakad, én pedig… nem tudom, mit kellene tennem, de érzem, ahogy megemelkedek a kanapéról, és elindulok kifelé. Nem túl indulatosan, inkább a tökéletes magabiztosság lassúságában. Én nem maradok itt. Most nem. - Talán csak nem akarsz. Talán csak nem érek annyit. Ne gyere utánam… kérlek. Igyekszem addig tartani magam, és minden önbecsülésem, míg ki nem jutok az ajtón, ha ugyan kijutok, és csak aztán engedem, hogy a könnyeim pillanatokon belül elöntsék az arcomat. Éreztem, hogy a zaklatottságom most nem jelent jót, de bármennyire is biztonságosabb lenne maradnom, nem fogom megengedni neki ezek után, hogy a farkasomhoz nyúljon.
//Hacsak nem írsz olyat, akkor köszönöm szépen a játékot, ez volna a záróm. //
- Ezt nem tudom elmagyarázni ennél jobban. Nem is igazán lehet - ez majd évekkel később fog kiderülni úgyis, mennyiben fog rá hasonlítani, addig pedig kár ezen rugózni. Azt pedig, hogy másként néznek rá azért, mert az alfa kölyke, sajnos nem lehet kitörölni. Mert mindig is az ő kölyke lesz, belőle született, hozzá tartozik. Nem vagyok benne olyan biztos, hogy érti, azt nyilván igen, amit elmondtam neki, de.. közel sem elegendő információt tártam elé, hogy teljes egészében láthassa azt a képet, amit én. Nem kényszerítettem volna rá olyasmit, amit ne akart volna, nem befolyásoltam volna, mert ha boldog, ha mindene megvan, akkor a képébe sem toltam volna a valóságot. Még talán az is jobb lett volna, mint a mostani helyzet, de ez megint csak az én önös érdekem, a saját vágyaim, mert bármennyire szeretném ebbe beleszuszakolni a lányom érdekeit, nem megy. Mert ez egy lehetséges jövő lett volna, felesleges vele foglalkozni. Inkább foglalkoznék a jelennel és azzal, hogy valószínűleg ismét megint elpuskázok valamit. Tönkreteszem mindazt, amit a elmúlt időszak hétvégéin felépítettünk, mert egyszerűen képtelen vagyok megbocsátani magamnak. - Ez nem olyan, amit csettintésre ki és be tudok kapcsolni, vagy ami elmúlik, ha elmondom, mennyire sajnálom, vagy éppen te mondod, hogy nem haragszol rám - nem egyszer került már mindez szóba közöttünk és hiába mondta ő is, hogy nem haragszik, akkor is kimondtam. Akkor is kimondtam, az apja vagyok, annak kellene lennem, de nem tudok megbocsátani magamnak. Nem megy. Elszúrtam és teszem ezt megint. Ez vagyok én. Nem fogom áltatni a lányomat, nem fogok hazudni neki, vagy elhallgatni előle az igazságot. Ha most nem teszem meg, akkor csak tovább gyűlik bennem, hogy egy másik pillanatban bukjon majd a felszínre, megmérgezve addig mindent bennem. Mert ilyen gondolatokkal hogyan lehetne őszinte a mosolyom? Hogyan fejezhetném ki neki, mennyire fontos nekem? Hogyan? Éppen annyira vág az én elevenembe is az az egyetlen szócska, mint az övébe, de muszáj. Tudnia kell. A szavai mellkasomnak feszülnek és az eddig elnyomott, elrejtett gondolatomat éleszti fel ismét és húzza a felszínre. Csak fájdalmat okozok neki. Csalódást. Ha ezen túljutunk, akkor vajon mit szúrok el a következő alkalommal? Mert úgyis hibázni fogok, újra és újra csak ezt teszem, mert.. ez vagyok én. Nem tudok megváltozni, bármennyire is szeretném. - Tévedsz. Éppen azért, mert túl fontos vagy nekem - csendesen kéltek a szavaim, talán idővel majd megérti. Talán ha elég idős lesz hozzá, megérti. Azt viszont nem hagyhatom, hogy elhagyja a házat, hogy így menjen ki az utcára, mert minden bizonnyal rövid időn belül csúnya vége lenne és mivel én vagyok érte a felelős, megkockáztatni sem szeretnék ilyesmit. - Nem mehetsz el. Csak.. maradj itt, hívok valakit, oké? - mondom már akkor, mikor elé sietve állom el az útját. Megértem, hogy nem akar itt maradni, hogy nem akar látni, én sem volnék magamra kíváncsi fordított helyzetben. - Lemegyek én, csak maradj itt, kérlek - addig nem is mozdulok, amíg valami jelét nem adja, hogy itt marad, akkor pedig minden gondolkodás nélkül kapom fel a kabátom és megyek ki a lakásból, már a lépcsőn való lefelé rohanásom közben nyúlva a telefonomért és tárcsázva az első olyan személyt, akiben megbízok annyira, hogy a helyén fogja kezelni a dolgot. - Misha? Szükségem lenne rád. Eljönnél kérlek hozzám és visszavinnéd a lányomat a hotelbe? - bármennyire is ironikus ez az egész, hogy pont Mishát hívom egy ilyen vészhelyzetben, de valaki olyanra van szükségem, aki nem fog feleslegesen kérdezősködni, aki nem fog feleslegesen aggodalmaskodni. Neki már egyszer amúgy is panaszkodtam egy sort, tökéletesen tisztában van azzal, mennyire is elcseszett vagyok. Hála égnek rábólintott, úgyhogy az utcán várakoztam, hátam vetve a falnak, cigarettára gyújtva egészen addig, amíg be nem futott a nőstény. Itt lent nem vagyunk olyan közel a lányommal egymáshoz, hogy zavaróak legyenek számára az energiáim, de megérzem, ha valami probléma történne. Ha Misha befutott, csak egy biccentéssel köszöntöttem és ha volt bármiféle megjegyzése a helyzettel, vagy éppen a lúzerségemmel kapcsolatban, akkor mindaz süket fülekre talált. Ha kérdezősködött, akkor elintéztem annyival, hogy később majd talán elmesélem, most csak vigye haza a lányomat. Aki valószínűleg azért sem fog túlzottan szeretni, hogy miféle kíséretet szereztem neki, de tekintve, hogy minden bizonnyal milyen mélyre ástam már magam így is nála, ez talán már nem oszt, nem szoroz. Mindenesetre megvártam, amíg a nőstények távoztak a lakásomból, hogy aztán a magam módján dolgozzam fel a történteket a felkezdett üveg whisky társaságában.
Kezdőlap
//
