A hegyeket bámulta, melyek lassan belemosódtak az alkony bíbor árnyaiba. Már nem látta a kéményből felszálló szürke füstpamacsokat, melyek a kandalló meleg tűzének emlékei. A kis vadászházat eltakarták a fenyvesek, ahol a nyári vakációját töltötte. Mások Párizsba vagy New York-ba vágynak, addig őt az tölti el nagy megelégedettséggel, ha a természetben a nagyapjával lehet. Imádja ahogy az öreg az ősök szellemeiről mesél és ahogy az őket körülvevő vidékhez viszonyul. Ilyenkor úgy érzi mintha eggyé válhatna a fákkal és a növényekkel és ezt a város betondzsungelében sosem tudná átélni.
Az autó kerekei halkan csikorognak a fagyos földúton, mely a hosszú tél eljövetelét jelezi. Mara az ablakhoz hajolt és a bársonyos égen szikrázó csillagképeket nézte, melyek úgy ragyogtak akár a jégszilánkok. Lehelete halvány párafüggönyt varázsolt az üvegre, amit egy kecses mozdulattal letörölt, majd kezét ismét a kutyája fejére tette, ki az ölébe szuszogott. Apja ült a volánnál és mindig éber tekintetével az utat pásztázta, míg édesanyja a kis családi gyógynövénybolt marketingjéről beszélt. Hosszú nap volt a háta mögött, még ma is csomagolt, dobozolt, szortírozott, hogy a gyógyfüvek miket a nagyapjával gyűjtött be a bolt kirakatába kerülhessenek. Ásított egy nagyot és megpróbálta kényelembe helyezni magát az ülésen.
- El is felejtettem kérdezni nagyapádtól, hogy olvastad-e a kötelezőket, vagy egész idő alatt az erdőt jártátok csak?- fordult hátra Reka a lányához, aki erre a sértő feltételezésre csak a szemét forgatta.
- Igen. Bár nem látom értemét annak, hogy mi hasznom származik abból, ha elolvasom Szophoklész: Antigoné-jét...- dünnyögte az orra alatt.
- Az értelme, hogy ítéletet csak józanul hozzunk meg, az örök isteni törvényeket soha meg nem szegve, mert saját vétkünk visszaüt, s majd csak a vénség érlel minket bölccsé.- válaszolt az asszony bölcs mosollyal az ajkán. Mara szeme felcsillant és mintha az egész vontatott zagyvaság értelmet nyert volna. Tudta, hogy anyja nem csak az ógörög drámára próbált utalni, hanem az ő sorsára is.
- Kösz anya.- vigyorodott el és máris sokkal jobban érezte magát, mert egy fokkal könnyebb szívvel lép majd be az egyetem ajtaján.
- És várod már, hogy megkezd a tanulmányaid az UoA-n?- érdeklődött Reka.
- Azt jobban várom már, hogy mikor találkozhatom a többi Őrzővel.- vallotta be a lány. Mi tagadás nem pont így képzelte. Már lassan egy éve, hogy megvolt az Elhívás, de semmi sem változott. Abban reménykedett, hogy kap egy menő egyenruhát, klassz fegyvereket és éjjelente majd az erdőt járja a többi harcossal a rossz fiúk után... ehelyett ahogy az elmúlt 15 évben apja tanítja, suliba jár és házit ír. Nem egyszer tűnődött már el rajta, hogy talán az Őrzők "főneke" meggondolta magát és nincs rá szükség a harcosok soraiban. Ilyenkor mindig felszívja magát és csak jobban akar bizonyítani, hisz nem hozhat csalódást az apja fejére!
- Nyugalom.- hallatszik apja dörmögő hangja és bár az arcát nem látja tudja, hogy mosolyog.- Nem válhat egyik napról a másikra Harcos az emberből. Alaposan fel kell készülni, hisz te leszel akire az életüket bízzák.
- Tudom apa.- sóhajt fel a lány és gondolatban türelemre inti magát.- De jó lenne találkozni velük.
- És honnan tudod, hogy már nem találkoztatok?- mosolyog sejtelmesen a lányára Reka.- Apádról sem gondolná senki, hogy több egy jól vasalt öltönyű mérnöknél.- veregette meg a férje vállát. Mara visszafogta magát, hogy fel ne kacagjon, mert tudta, hogy apjának nem tetszene és a következő edzést dupla kilométerrel kezdhetné.
- Meglehet.- mondta végül, miközben elgondolkozva vakargatta a malamutjának a fültövét. Apja szerint vannak olyan Őrzők, akik mágia tudók és megérzik a vérfarkasokat, de nála ennek még semmi jele nem volt. Kicsit csalódott is, hisz milyen király lenne, ha ujja egy legyintésére sziklákat zúzhatna szét. Persze tudja, hogy rossz célra nem használhatná a varázshatalmát, de a szobája egy csettintéssel való rendberakása bizonyára nem lenne főben járó bűn. A lány apja szófukar ember, aki a testi felkészülést előbbre valónak tartja mint a szellemit, így Mara még sok mindennel nincs tisztában a körülötte zajló láthatatlan világból, így az Őrzők mágiájával sem.
- De mikor tudom meg, hogy alkalmas vagyok-e védelmezőnek?- kérdezte a lány, mert bár tudta, hogy a dolgokat nem siettetheti mégis igen nehezére esett a várakozás.
- Ne légy türelmetlen!- mondta Toa a válla felett.
- Apja lánya.- kuncogott Reka, mire Mara incselkedve kinyújtotta az anyjára a nyelvét. A férfi fel se vette asszonya megjegyzését inkább folytatta a lánya kioktatását:
- Egy jó harcos türelmes, alázatos és mindig engedelmes. Fogadj szót és ha eljön az idő mindent tudni fogsz!- a lány már megtanulta, hogy nincs sok választása. Kisgyermekként sokszor volt türelmetlen és kapkodó, de végül annak sosem lett jó vége. Úgy hét éves lehetett, mikor szaltózni tanult és már úgy érezte tökéletesen megy neki és el akarta hagyni a tornaszőnyeget, mondván az csak a kicsiknek való, de az apja nem engedte. Ő mégis ellenszegült és úgy döntött a legjobb hely a tesztelésre a kocsifeljáró. A vége az lett, hogy eltörte három ujját és nem kis szerencséje, hogy a nyakát nem szegte. Azóta százszázalékosan hallgat Toa szavára.
- Mara, apáddal van egy kis meglepetésünk, ha hazaérünk.- fordult ismét hátra Reka. A lány gyanakodva ráncolta össze a homlokát. Nem igazán tudta mire számítson.
- Mi lenne az?- kérdezte.- Tudod, hogy nem bírom a meglepetéseket!- persze anyjának nem volt erőssége a titok tartás, így most se bírta ki hazáig.
- Mivel mondhatni mindjárt felnőtt korba lépsz és két hét múlva egyetemre fogsz járni, apáddal megvettük neked a telepjárót amire vágytál.- húzódott széles mosolyra az asszony ajka. Mara egy hosszú másodpercig szólni se tudott.
- Nem is örülsz? Vissza is vihetjük!- mondta az apja rosszallóan.- És megkaphatod nagyapád rozzant kocsiját.
- Dehogyisnem-örülök!- vágta rá a lány egy szuszra, majd előre hajolt, átölelve a szülei nyakát, akik odafordultak és arcon puszilták a lányukat.
És ekkor minden felgyorsult...
A lány előre pillantott és valami fekete alak állt előttük az úton. Nem látott mást csak a fényesen villogó szemeit, melytől kirázta a hideg. Felkiáltott, mire apja a fékbe taposott. Az autó jajveszékelve felcsikordult és őt hátrarántotta a biztonsági-öv. Az eddig ölében pihenő malamut felvonyított mire a lány magához szorította a kutyát. Az út síkos volt, így megpördült az autó, majd az alattuk elterülő mélységbe bucskázott. Mara úgy érezte, mintha egy centrifugába ülne és csak annyira volt képes, hogy minden erejével védelmezze hű barátját Ulvát. Aztán egy nagy puffanás és minden elcsendesedett.
- A-pa, a-nya.- préselte ki a szavakat akadozva a lány, mert minden porcikájában remegett a sokk miatt. Alig merte kinyitni a szemét, de miután megtette az első amit látott az északi fény halovány fényjátéka a tintaszín égbolton.- Ul-va.- szólította az ebét, mire az állat nyüszögni kezdett. A lány megkönnyebbült és engedett a fogáson, mert még mindig magához szorította a kutyát. Aztán kiszabadította és az első ülésekhez húzta magát. Amikor meglátta a szüleit ereiben megfagyott a vér. Mind a ketten vérben áztak. Az apja hasából egy faág állt ki ő mégis kinyitotta a szemét, de az anyja nem mozdult.
- Ma... Ma-ra- szólalt meg a férfi, de hangja olyan gyenge volt, akár egy fuldoklónak. Próbált valamit mondani, de a lány alig hallotta apja hangját még a szél zúgása és a távolban vonyító farkasüvöltés is erősebbnek hatott. Végül sikerült kivennie a szavakat:- Menj... fuss!
Még ha lehetséges is volna, hogy nem tört el semmije és képes lenne megtenni pár mérföldet, hogy hagyhatná itt a szüleit?
- Nem!- rázta meg a fejét, miközben arcát sós könnycseppek marták.
- Lányom... ez, ez az el-ső próba...- mondta a Toa el-el csukló hangon.- Kövesd a parancsot!- mondta és miközben lehunyta a szemét elsuttogott még egy utolsó szeretleket. A lány már hiába könyörgött neki, a férfi szelleme felemelkedett a felesége aranyló alakja mellé, majd együtt beleolvadtak az ősök ragyogó égi folyamába. Végül Ulva izgatott ugatása térítette újra észhez a lányt. Kimásztak a kocsiból és csodával határos módon csak néhány zúzódást szereztek, de most nem volt idő ezen filózni, tudta jön a fagy és minél előbb segítséget kell találnia, így hűséges ebével a nyomában futásnak eredt...

Az öreg vekker fékezhetetlen csörömpölése felriasztotta a lázálmokból. Minden porcikája verejtékben úszott, takarója teljesen összegabalyodott. Teste ugyan már nem fájt, bár itt ott tarkították kék-zöld foltok, de a lelke még koránt se indult gyógyulásnak, ő mégsem érzett semmit csak ürességet. Nem engedte, hogy az emlékek elhatalmasodjanak rajta és maguk alá gyűrjék. Eltökélte, hogy mások előtt keményen tartja magát, hisz ahogy apja tanította: "egy harcos sosem mutatja ki az érzéseit, mert a kiismerhetetlen ellenfél sokkal veszélyesebb" hát ő is ehhez tartja magát. Gondolataiba merülve lépett a gardróbjához és kivette a fekete farmerját és egy sötét pulcsit, majd úgy ahogy volt kócos hajjal, unottan indult meg a konyhába.
- Jó reggel!- fordult Ma'iingan az unokája felé. A lány biccentett, majd leült, de csak piszkálta az elé rakott rántottát. Hosszú percekig csend honolt és csak a teáskanna fütyülése törte meg a némaságot.
- Hogy érzed maga? Ugye tudod, hogy velem beszélhetsz.- szólalt meg végül az idős férfi miközben kevergette a gőzölgő teáját.- Tudom, hogy nehéz, de te megtettél mindent, hisz segítségért mentél...
- Otthagytam őket.- mondta csendesen a lány és fel sem nézett az öléből. Az eszével tudta, hogy ennyit tehetett és követnie kellett apja utasítását, de a szíve ebbe nem bírt belenyugodni. Nem bírta elviselni, hogy ő karcolásokkal megúszta, míg akik számára mindennél fontosabbak voltak nincsenek többé.
- Tudod, hogy mindig velünk lesznek.- mondta az öreg kedves, együtt érző tekintettel. Neki is fájt a veszteség, hisz a fiáról és menyéről volt szó.- De most elbúcsúzhatunk.
Mara-nak elszorult a torka, így inkább nem szólt csak megetette a malamutját, majd csendbe elmosogatott.
- Indulnunk kell.- állt meg a nagyapja az ajtóban, miközben magára húzta a szebb időket is látott fekete öltönyét.- Nehéz nap vár ma ránk. Biztos vagy benne, hogy két nap múlva már kész leszel az egyetemi életre?- kérdezte aggódva. A temetés mindenkit megvisel és nem volt kétsége afelől, hogy ez alól az unokája sem kivétel. Bár tudta, hogy erős lány, de félt attól, hogy nem tesz jót, ha magába folytja a bánatát.
- Ahogy anya mondaná: az élet megy tovább, és ahogy apa: vannak fontosabb dolgok! Szóval igen, készen állok!- mondta a lehető leghatározottabb hangon Mara, majd magához füttyentette a kutyáját és elindult, hogy lezárja életének egy szép és gondtalan szakaszát, hogy megkezdje a fájdalmakkal kecsegtető ismeretlen jövőjét.