Ma már korántsem izgultam annyira, mint az első közös főzés előtt. Sőt, már-már megszokottnak számított, hogy a héten egy este együtt készítjük el a vacsorát. Ugyan mind a kettőnknek megvolt a maga dolga, de úgy éreztem, hogy a ritkás találkozások ellenére is tartunk valamerre. Talán nem olyan gyorsan, mint én szeretném, de nem akartam sürgetni sem őt, sem magamat. Nem volna jó csak úgy beleugrani valamibe felelőtlenül, bár jobban belegondolva a mi kapcsolatunkra ez már sehogyan sem illett, tekintve az ismeretségünk kezdete milyen régen volt már. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok közepette gyúrogattam a tésztát, a magam gyakorlott mozdulataival. Ma estére pizzát találtunk ki, és én nem bírtam kivárni, hogy végre megérkezzen az esti vacsorapartnerem, és kis kuktám, inkább nekiláttam egyedül. Alig pár percet vett csupán igénybe, és még úgyis állnia kell valamennyit, amíg megkel a tészta. Én utána már ráértem bármire, ha itt lesz, de legalább ezzel már nem kell majd vesződni, éppen elég lesz kinyújtani a tésztát, hogy szép, és normális pizza formája legyen. Mire a csengő megszólalt, és az eddig békésen mellettem szundikáló Morzsi most felijedt és izgatottan csóválta a farkát, én pont befejeztem a tészta összeállítását, és lefedtem, hadd pihenjen egy ideig. Gyorsan leöblítettem a kezemet, és sebtében megtöröltem, miközben a bejárati ajtó felé tartottam, szapora lépteimmel. - Máris nyitom! - kiabáltam ki a kint ácsorgónak, és mire kitártam az ajtót, a kinézetem is kifogástalanra sikeredett, egyedül a konyharuha nem illett az összképhez, de az most lényegtelen. - Hú, de hideget hoztál, gyere csak beljebb! - sürgettem, mielőtt még lehűti nekem a fél házat. - Remélem nem bánod, hogy már begyúrtam a tésztát... - vetettem fel, bár volt egy sanda gyanúm, hogy nem lesz ellene kifogása, a nyújtásnál majd úgyis segíthet, ha nagyon szeretne. - Vedd le a kabátod, aztán mondd, hogy mit hozhatok! - nem mintha már nem érezhetné otthon magát nálam ennyi itt töltött este után, de sohasem lehet tudni. - És azt is elmesélheted, hogy milyen napod volt! - kiabáltam még hátra a vállam felett. Úgy rohangáltam oda-vissza, mint valami mérgezett egér, de egyszerűen ilyenkor képtelen vagyok megülni a fenekemen, amikor izgulok valami miatt. Oké, ez most nem olyan volt, mint a kezdeti időszakban, de a kellemes bizsergés a gyomrom környékén egyáltalán nem zavart, én csak pozitív jelnek értékeltem. Egy elsietett mozdulattal megigazgattam a hajamban viselt kendőt, és ha kért valamit inni, akkor azt felszolgáltam neki, ha nem, akkor a sok héttel ezelőtt, általa hozott tequilát bányásztam elő. - Tudom, hogy nem éppen a legjobb ital a pizza mellé, de gondoltam, amíg nincs kész, elkezdhetünk kicsit bemelegíteni! - ráztam meg a még bontatlan üveget az egyik kezemben, a másikban pedig két feles poharat tartottam, hónom alatt pedig egy fél üveg ásványvizet, hogy legyen mivel leöblíteni. - Ó, majdnem elfelejtettem a sót, meg a citromot! - kaptam hirtelen észbe, és miután enyhe csattanással, nagyon diszkréten lehelyeztem a holmikat a nappaliban lévő asztalkára, már mentem is felkutatni a hiányzó eszközöket.
Tekintve, hogy jégkorong-szezon volt, eléggé felborult az eddig megszokott napirendem, míg eddig egész kiszámítható időpontokban estem haza, úgy most teljesen szabálytalan időközönként, mikor hogy sikerült épp szünetet beiktatni, vagy szervezni az edzéseket, mérkőzéseket... Persze azért igyekeztem legalább heti pár alkalommal haza tudjam hozni Mayát a suliból, ahogy az sem volt ritka, hogy nem is haza mentünk utána, hanem jött velem ő is... A mai nap sem volt más, azonban mielőtt Bria háza felé vettem volna az irányt, még hazaszaladtam vele, ha minden igaz, akkor már Naomi is hazaért mostanra. Az, hogy a versenyekre való felkészülés miatt kevesebb időm marad az irodai munkára, valamikor pedig azt is meg kell csinálni, eddig egész jó alibinek szolgált arra, hogy miért érkezek néha-néha egész későn haza, bár tekintve, hogy Briától függetlenül is akadt ilyen alkalom, nem is egy, annyira még csak nem is volt nagy hazugság. Igaz, egy pár perc késésben voltam a megbeszélt időponthoz képest, egy kissé elszaladt készülődés közben az idő, pláne, hogy Erin is felhívott közben, hogy mi újság, de talán a 10 percet még így sem léptem át, akkora harag csak nem lesz belőle. Inkább leparkoltam a ház előtt, és már siettem is fel a lépcsőkön a bejárati ajtóig, hogy becsengessek. Ahogy meghallottam a bentről kiszűrődő hangokat, egyből jobb kedvre derültem. - Hideget, hideget... Novemberben, Alaszkában mit hozzon az ember? Tudom, hólapátot... - csóváltam a fejem, de eleget téve az utasításnak, sietve bentebb is fáradtam, mert tény, hogy én kabátban voltam, ő nem, nem lehetett épp a legkellemesebb vendég a jeges, esti fuvallat az előszobájában. - Igen, azt én is látom... - feleltem, némileg közelebb hajolva hozzá, hogy letöröljek egy kis lisztet az arcáról, ami úgy tűnik, elkerülte a figyelmét a nagy készülődésben, de aztán már köszöntöm is egy puszival, mielőtt nekilátnék, hogy kibújjak a kabátomból. - Ne aggódj, ezen nem fogunk összeveszni. Ne haragudj, hogy késtem, közbejött egy telefon... - vallottam be, és a húgomat még mindig egyszerűbb volt "lerázni", mint ha mondjuk a főnököm keresett volna, szerintem még mindig vele diskurálnék azóta is. - Egy pohár víz így vacsi előtt elég lesz. Egyébként túl sok minden nem történt, csak a szokásos... Pár nap múlva lesz egy meccsünk, itt helyben, most arra megy az edzés, gyakorlás, erősítés ezerrel... Meg az egyik szponzorunk meglátogatott, amiatt ment el vagy két órám nap közben, mire mindent végigmutogattam neki. És neked? Volt valami érdekes? - kérdeztem vissza, ahogy felakasztottam a kabátomat a fogasra, és mentem is utána a konyha irányába. - Milyen csinosan nézel ki. Ma is, mint mindig. - dicsértem meg, ahogy nekidőltem a konyha ajtófélfájának, miközben belekortyoltam a vízbe, amikor pedig megláttam azt az üveg tequilát, akaratlanul is elmosolyodtam. - Olasz és mexikói, végül is, nekem nincs kifogásom ellene. - vigyorodtam el, miközben kivándoroltam a nappaliba, s csak néztem, ahogy előkerül a só és citrom is, mint elengedhetetlen kiegészítők. - Egyébként melyikre játszol? Hogy gyalog sétáljak haza ilyen hideg időben, vagy hogy itt aludjak nálad? Vagy te szeretnéd meginni a nagyját, miközben nekem csak egy kicsit szabad? Tekintve, hogy autóval jöttem... - tettem hozzá ártatlan tekintettel, miközben a döntésére vártam, hogy mekkora "bemelegítésre" számítsak. Mert azt gondolom ő sem szeretné, ha jó pár kupica után ülnék a volán mögé, és történne valami baleset. Nem mint ha annyira nem bírtam volna az italt, de ha más okozná a bajt, amibe belekeveredek, mivel ittam, már csak azért is az én vinném a balhét, meg magyarázkodhatnék, hiába...
- Virágot, forró csokit... egy üveg bort? - dobáltam felé máris a jobbnál jobb ötleteket azzal kapcsolatban, hogy a hidegen kívül mi mást hozhatott volna még nekem. Mindezt teljes komolysággal adtam elő, és csak akkor vigyorodtam el, amikor arrébb álltam az útból, és beengedtem. - Na, gyere már be, az istenit! - sürgettem most már, mert tényleg be fog így fagyni a fenekem, ha itt állok a nyitott ajtóban, kint meg tombolnak a mínuszok, meg a jeges északi szél. Egyből ki is csípte egy kicsit a hideg az arcomat, vagy csak a könnyed simítás váltotta ki belőlem? Természetesen nem voltam hajlandó tudomást venni sem arról, hogy a gyomrom egyből görcsbe rándult, mint egy ostoba tininek, sem arról, hogy hirtelen nagyon melegem lett, hála a közelségének. Nem lesz ez így jó, pedig mostanában egyre többször megesett az ilyen vacsorázós estéinken. - Ó, köszi! - igyekeztem a lehető legprofibban leplezni a zavarom, így hirtelen mozdulattal hátrasöpörtem néhány tincset az arcom mellől. Azt a pici csalódottságot, hogy még mindig csupán az arcomra adott puszit, igyekeztem minél előbb elkergetni. Úgy tűnik, hogy nem fogunk előrébb jutni, és a szemében csak barát maradok, ha ennyi hét után is ez a legtöbb lépés, amit irányomba tesz. Vagy én lennék túl gyors? Nem, nem valószínű, de mielőtt még tovább gondolhattam volna, legyintettem egyet, inkább az ő mondandójára koncentrálva. - Ugyan, elfoglaltam magam addig! - legyintettem könnyedén, és ezt mi sem bizonyította jobban, mint az általa letörölt lisztfolt. - Egy pohár víz rendel! - szalutáltam viccelődve, és már vonultam is a konyhába, hogy odaadhassam neki. - Ó, ez egészen izgalmasan hangzik. Még az is lehet, hogy kinézek majd arra a meccsre. Megnézem a szigorú edző bácsis arcodat! - mivel nem tudtam, hogy az milyen lehet, így csak megpróbáltam utánozni, ahogy én magamban elképzeltem. Aztán persze kisvártatva már ki is robbant belőlem a jókedvű nevetés, tovaűzve a pillanatnyi viharfelhőket is. - Egyáltalán nem! - ráztam a fejem kissé lemondóan. - Ügyeket néztem át, papírokat rendeztem, meg effélék. Csak a szokásos, sajnos! - én magamban azért vártam már a nagy áttörést, de az a nap egyelőre még nem jött el. Én reménykedtem minden reggel, hogy ez lesz az, de nem. Abban azonban bíztam, hogy egyszer sor fog rá kerülni, nem akartam feladni a reményt. Az a legrosszabb, amit az ember csak tehet! - Köszönöm szépen, nagyon kedves vagy! - kaptam felé a fejem a bók hallatán, egyből jobban is éreztem magam. Ugyan fontolgattam magamban, hogy vajon tényleg úgy gondolja-e, vagy csupán udvarias akart lenni, de végül úgy döntöttem, hogy komolyan mondja. Ez máris jobban tetszett, és cserébe kapott is egy vidám, elbűvölő mosolyt tőlem. - Bíztam benne, hogy nem fogsz feljelenteni a különös párosításért! - újra megráztam felé az üveget, csak utána haladtam el mellette, vissza a nappaliba. - Tennél egy kis fát a tűzre? - böktem fejemmel a kandallóban vidáman ropogó hasábok felé, aztán már siettem is a citromért és a sóért. Egy kicsit ugyan meglepett a kérdése, és a szemöldököm meg is ugrott az érdeklődésem jeleként, de elég hamar túllendültem, és mire válaszoltam, már csak az ártatlan kifejezés maradt az arcomon, semmi több. - Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz! - ráztam a fejemet, hatalmas szemeket meresztve. - Egyébként arra játszom, hogy jól érezzük magunkat együtt, és aztán azt tedd, amihez csak kedved van! - kacér fény gyúlt a szemeimben, ahogy felpillantottam rá az ital kitöltése közben. - A döntés a te kezedben van, Jax. Ha szeretnél, maradhatsz! - engem egyáltalán nem zavart volna, és még azt sem vártam volna el, hogy az egyik vendégszobát válassza. Ó, nem, szívesen megmutattam volna neki a hálószobámat, amúgy is elég nagy ágyam van, összehúznám magam, hogy elférjen mellettem. - Te melyiket akarod jobban? - közben felegyenesedtem, és az egyik poharat odanyújtottam felé. - Ha pedig nagyon haza akarsz menni, akkor sem muszáj sétálnod. Van egy taxitársaság a városban... - emlékeztettem, sózás és citromozás közben. - Most pedig igyál velem egyet a fárasztó nap után, és mosolyogj rám egyet! - kértem kedvesen, felé tartva a poharamat, hogy koccintsunk.
- A virágot megcsípte volna a fagy, a forró csoki is kihűlt volna ennyi idő alatt, a bor meg... touché, talált, süllyedt. Na fussunk neki újra...- adtam meg magam, majd már fordultam is sarkon, hogy távozzak... de ahogy meghallottam Bria felszólítását, miszerint befelé, iszkoltam is be sietve, mielőtt még tényleg miattam fog megfázni itt a küszöbön ácsorogva. - Jut eszembe, amit múltkor hoztam bort, még azt sem bontottuk fel! Forró csokit meg csinálok én, ha szeretnél... meg van itthon egyáltalán csoki. A virág helyett meg valami mást hoztam neked, majd meglátod, hogy mit... - feleltem sejtelmesen, miközben kényelmesen nekiláttam, hogy kibújjak a kabátomból, majd bentebb menjünk a házban. Ha tudnám, milyen gondolatok járnak a fejében, biztos nem bizonytalankodnék annyit, de a közelmúlt eseményeivel a hátam mögött, Naomi, majd Prim felbukkanása, valahogy akaratlanul is sokkal óvatosabban közelítettem ehhez a kapcsolathoz, mert nem szerettem volna elhibázni. - Ó, hidd el nekem, nem akarod te azt látni... - mosolyodtam el, azt meg csak magamban tettem hozzá, hogy miután volt annyi eszük a játékosaimnak és bezártak a raktárba, mert azt hittek, jó poén... Lehet, hogy ők jól szórakoztak, de hogy azóta csak én szoktam nevetni rajtuk, az is biztos, úgy meg vannak kínozva az edzések alkalmával. - Nos, mondanám, hogy még ezt is gyakorolnod kell, de inkább ne, sokkal jobban áll, amikor mosolyogsz. - jegyeztem meg vidáman a próbálkozását látva, de aztán én is bekapcsolódtam a nevetésbe, elég "ragadós" volt az ilyesmi, és rám is fért az elmúlt időszak után... Az otthon uralkodó állandó, feszült-udvarias légkör, a versenyek hajtása, a tisztáson történtekre meg inkább gondolni sem szeretnék. Még szerencse, hogy nem nehéz megfeledkezni minderről a kellemetlenségről Bria közelében, hisz olyan, mint ha valami kellemesen vidám aura lengné körbe állandó jelleggel, szinte lehetetlen rosszkedvűnek lenni a közelében. Aztán érdeklődve hallgatom, hogy felé hogy telt a nap, amikor pedig beszámol róla, csak jót mosolygok rajta. - Hát, nézd... még mindig jobb, mint ha kávéfőző titkárnőnek lennél felvéve... - jegyeztem meg, bár tekintve, hogy ügyvédbojtár, gondolom alapból sok a papírmunkájuk, több, mint mondjuk nekem az edzősködéssel... - Persze, bízd csak rám. - keltem fel az asztaltól, hogy a kérésének megfelelően a kandallót intézzem, előbb kissé megpiszkálva a leégett darabokat, aztán pár újabb hasábot is rárakva a parázsló darabokra. - Nocsak... - szaladt fel a szemöldököm kissé a válasza hallatán, mert azt hiszem, sikerült meglepnie, de kétségkívül, tetszett - Azt hiszem, badarság lenne egy ilyen ajánlatot veszni hagyni, nincs igazam? - sandítottam hátra a vállam felett, mielőtt végeztem volna a kandallóval, de aztán már vissza is tértem az asztal mellé. És hogy a kérdésére is válaszoljak, csak a zsebembe nyúltam, majd felé is toltam a kocsikulcsot az asztalon, hogy pár pillanattal később az immáron kikapcsolt telefonom is kövesse. Így legalább már biztosan nem zargat senki minket. - Igazából annyira nem akarok... - vallottam be végül, pláne, hogy a többiek lassan úgy is aludni térnek, tekintve, hogy másnap korán kelés van, én meg jobb híján megnézem a híreket, meg végigcsinálom a kis gyógytornás feladatsorom. Tiszta élvezet. - Ugyan már, így lefárasztott egy kis papírrendezgetés? Puding! - cukkoltam szemtelenül vigyorogva. Ám ahelyett, hogy én is koccintásra emeltem volna a poharamat, inkább odalépve elé a sajátját vettem ki a kezéből, hogy aztán még azelőtt hallgattassam el egy csókkal, hogy esélye lenne kiakadni, vagy panaszkodni. Ha már az előbbi úgy is felkérés volt keringőre... aztán, hacsak nem felképelés lett a vége, kapott egy olyan igazi, szívből jövő mosolyt is mellé, ami mostanság igen keveseknek adatik meg.
- Ha rám hallgatsz, meg sem próbálsz vitába szállni egy ügyvéddel! - szegtem fel a fejem roppant büszkén, hogy végül elismerte, igazam van. Szerettem, reméltem, hogy a karrierem során még számtalanszor meg fog ez ismétlődni, és sikeres leszek, amikor végre elkezdhetem a gyakorlatban is a munkát. Nem úgy, mint most, hanem igazi perekben helyt állva. - Úgyis mindig nekünk van igazunk. Akkor is, ha nem! - tettem még hozzá, aztán egy pillanatnyi homlokráncolást követően még hozzátoldottam egy mondatot: - Bár ez igazából a családunk nő tagjaira is igaz... - mivel nem tudtam, hogy ismeri őket, így arról sem lehetett fogalmam, hogy ő ezt talán pont olyan jól tudja, mint én. Így aztán csak jókedvűen mosolyogtam tovább, mintha valami roppant vicces dolgot mondtam volna neki. - Ugyan, hová gondolsz? Még szép, hogy mindig van itthon csoki! - kuncogtam, miközben a fejemet ingattam rosszallóan. Micsoda feltételezés ez, hogy nincs itthon csokoládé?! Már majdnem sértő! - Tényleg? Húha, most felkeltetted az érdeklődésemet! - vonogattam játékosan a szemöldökömet, mint általában a filmekben, vagy a rajzfilmekben szokták a férfi szereplők. - Egyébként nem hiszem, hogy azt az üveg bort éppen ma kellene kibontanunk! - én akkor már terveztem a tequila elfogyasztását, úgyhogy a kettőt keverni határozottan nem lett volna jó ötlet. Vagy, ha mégis, akkor egészen biztos, hogy holnap egyikünk sem lenne különösebben használható állapotban. - Ha rám lennél mérges, akkor tényleg nem szeretném, de ha más a ludas, akkor minden további nélkül! - és mellé megkapta a legbájosabb, legártatlanabb mosolyomat, amit csak produkálni tudtam nagy hirtelenjében. Néha gyakoroltam a tükör előtt. - Azt hiszem, hogy én is jobban kedvelem - állapítottam meg némi fontolgatás után. Azt is reméltem természetesen, hogy ő sem fog engem felbosszantani, hogy meg kelljen mutatnom a szigorúbb Charliet. - A tárgyalóteremben viszont biztos, hogy nem fogják értékelni, ha állandóan vigyorgok. Az esküdteket szerintem nem győzné meg... - szomorkodtam egy kicsit, noha tudtam, hogy úgyis menni fog. Ezt szerettem volna már évek óta, ilyenen nem fogok elbukni. Talán jó kedélyű ügyvéd válik majd belőlem idővel, de ez nem jelenti azt, hogy szakmailag nem vagyok a toppon. - Igen... - sóhajtottam végüll, azt hiszem az alkohol nem is lesz olyan rossz ötlet most. Kicsit lelombozott, ahogy eszembe jutott, hogy még mindig nem történt semmi izgalmas, de nem akartam türelmetlenné válni. Lehet, hogy előbb bizonyítanom kell, hogy komolyan ott akarok lenni, és csak utána kaphatok komolyabb feladatokat. Igen, ez igazából így teljesen logikus. És míg én ezen gondolkodtam, majd pedig válaszoltam a kérdésére, figyeltem a hozzáértő mozdulatokat. Lehetne akár hivatalos tűzgyújtó is. - Csak rajtad múlik, hogy ostoba leszel, vagy okos fiú - pillantottam rá évődve. - Úgyhogy de, határozottan igazad van! - erősítettem végül meg, és máris felfelé rándult a szám széle, akkor pedig igazi mosollyá szélesedett, mikor a kulcs és a telefon az asztalon landolt. Elégedett bólintással vettem tudomásul, és így most már kiérdemelte azt az italt is, amit már kitöltöttem neki. - Helyes! Nem ostobának ismertelek meg, nagyon csalódott lettem volna, ha másképp döntesz... - kötekedtem kicsit. - Én?! Puding? - a felháborodás ráncokat rajzolt a homlokomra, ahogy felvontam a szemöldökömet, és hitetlenkedve pislogtam rá. Persze nem komolyan, csupán színészkedtem egy kicsit a móka kedvéért. Vártam én türelmesen, hogy végre megigyuk ezt a fránya tequilát, de úgy tűnik, hogy csak én szerettem volna túlesni rajta. Vagy őt nem zavarja, hogy csavarja egy kicsit az orrát az alkohol szaga? - Hé! - mielőtt még bármi egyebet mondhattam volna neki, hogy mégis mit képzel magáról, elakadt a szavam. A levegőm. Mindenem. Egy pillanatig mozdulni sem mertem, és beletelt jó három másodpercbe, mire viszonoztam a csókot. Ha el akart húzódni egyből, hogy csupán egy futó kis szájra puszi kerekedjen az egészből, akkor ujjaim az elhúzódás pillanatában az arcára siklottak, hogy két kezem közé fogva húzzam vissza. Kicsit voltam csupán heves, inkább lehetett szenvedélyesnek, felfedezőnek nevezni. Csak akkor engedtem el, amikor a szívem már olyannyira hevesen vert, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. - Hm... - hirtelen szóhoz sem jutotta. Nos, igen, ritka alkalmak egyike, mikor a szószátyár Charlotte Brianna Monroe nem találja a szavakat. Nem csak a megfelelőeket nem, hanem semmilyet sem. - Erre nem számítottam - vallottam be őszintén, amikor végre sikerült feldolgoznom, hogy megtörtént az, amit hiányoltam az érkezésekor. Igyekeztem ugyan letörölni a kissé bárgyú, kába kifejezést az arcomról, de a mosoly határozottan odaragadt. - De éppen itt volt az ideje! Mi tartott ilyen sokáig?! - nem bírtam ki, hogy ne tegyem hozzá. - Azt hiszem, most már van egy sokkal jobb indok arra, hogy koccintsunk, nem? - vetettem fel, és most már tényleg nagyon rám fért, hátha akkor kicsit lecsillapodik a testem. - Elárulod most már, hogy mit hoztál nekem a virág helyett? - csak akkor kérdeztem rá, ha megittuk az első kört, és az kellemesen végigbizsergette a torkomat. Az arcom még mindig éreztem, hogy ég, de ezúttal nem a zavartól.
- Nem-e? Pedig szeretem a kihívásokat! - vágtam vissza a "keménykedésére", mert tudom, tudom... ők is kitartó egy népség, és művészei mások szavának kiforgatásának, de akkor is! Úgy sem bírnám megállni, hogy sose álljak le visszareplikázni egy-egy hasonló megszólalására. - Igen, igen, ismerem a mondást, hogy mindig a nőknek van igaza... - forgattam a szemeimet, és azt hiszem, a "mindig a tanárnak van igaza" verziót csont nélkül le is nyomja jelen esetben, tekintve, hogy nem az ő tanára voltam... Szép is lenne, pláne, ha még tanítom is, akkor biztos nem vacsorázgatnánk most kettesben. - Nem is tudom, mit képzeltem... a rokonaimon kívül minden nő ismerősöm csokoládéfüggő. Nem is értem, ezek után miért nem létesítenek csokigyárat majd' minden városban. - agyaltam tovább hangosan, amikor pedig hangot adott annak, hogy nem mára szánta a bort, csak kíváncsi tekintettel sandítottam felé, hogy pár perccel később már én is megvilágosodjak, miért is nem... Hát igen, keverni valóban nem lenne nyerő ötlet. - Ugyan már, miért lennék rád mérges? - kérdeztem vissza, hisz igaz, nem túl nehéz felbosszantani, de valahogy nemigen tudtam semmi olyat kinézni belőle, amivel neki sikerülne, ráadásul szánt szándékkal. Nem, ő nem olyan... - Legszebb öröm a káröröm, mi? - kérdeztem vissza még nevetve, amikor pedig szó esett a tárgyalótermekről, és magam elé képzeltem a képet... hát, igazat kellett adnom neki, megint. - Nézd, legalább emlékezetes lennél. Tuti mindenki megjegyezne, egy olyan ügyész, aki nem olyan fejet vág, mint ha épp citromba harapott volna. - tettem hozzá, az meg már más téma, hogy a tárgyalóteremben nem feltétlen ez a fontos, sokkal inkább az adott ügy elbírálása, de gondolom, ezt nem pont neki kell ecsetelnem, lévén, ezt tanulja évek óta, és ezerszer jobban képben van, mint én. - Jajj már, ostoba, meg okos fiú... mint ha a kutyádnak magyaráznál. Ül? Fekszik? Marad? Jó fiú... - csóváltam a fejem hitetlenkedve a szóhasználata miatt, és hátra is lestem a vállam felett, itt van-e a kutyája, vagy ő hallgat-e ezekből valamelyikre... nevetnék, ha igen! Amikor pedig a lángok is megújult erővel csapnak fel a kandallóban, döntésem jeleként a kocsikulcstól és a mobiltelefontól is megszabadulok. - Nocsak... és miért lettél volna olyan nagyon csalódott? Csak nem készülsz valamire? - pillantottam fel rá, a pudingos felháborodására meg csak gondolkozás nélkül visszavágtam - Igen, te! - vállalva a kockázatot, hogy esetleg ezzel is csak további olajat öntök a tűzre. Nem tagadom, azért egy pillanatra nekem is megfordult a fejemben, hogy talán mégiscsak elhamarkodott döntés volt az a csók... de szerencsére, mielőtt túl sokat vacillálhatnék rajta, már viszonzásra is talál, ezen pedig újfent felbátorodva, mire észbe kapnék már arra eszmélek, hogy a kezeim is valahol Bria derekán pihennek. - Hm? - hümmögök vissza én is, válaszként az övére, és már épp visszakérdeznék a következő megjegyzésére, ám amilyen gyorsan sikerült beléfojtanom a szót, olyan gyorsan jönnek megint a szavak... - Leszidsz, hogy mi tartott ennyi ideig, előtte meg közlöd, hogy nem számítottál rá? - kérdezek vissza derűsen, hogy akkor hogy is van ez, mert kicsit ellentmondásosnak találom a kettőt, de hogy a leteremtésére is választ adjak - Hogy milyen türelmetlen valaki... Nem hallottad még, hogy a jó dolgokra megéri várni? - kérdeztem vissza, bár ha azt nézzük, hogy mióta ismerjük már egymást, meg mennyit vártunk arra, hogy először találkozzunk élőben... aztán, hogy elköltözzek, meg a múltkor kis bő egy hónapos kis mosolyszünet is... azt hiszem, azért nem rossz teljesítmény. - Rendben, koccintsunk... Vagy ezentúl mindegyikre koccintani fogunk? - kérdeztem vissza, miközben visszaszolgáltattam neki az időközben elcsaklizott poharát, meg az enyémet is felé emeltem, majd miután az első kört letudtuk, csak megráztam a fejem a kíváncsiskodására. - Nem, nem árulom el. Majd megmutatom, bár lehet, inkább majd elrejtem valahová a lakásban, ha nem figyelsz, aztán játék gyanánt meg is keresheted. - gondolkoztam hangosan, azt meg ha akartam se tagadhattam volna, hogy élvezem ezt a szándékos titkolózást-időhúzást előtte.
- Akkor is, ha teljesen biztos, hogy elbuksz? - érdeklődtem kíváncsian, mert úgy látszik, hogy ebben is hasonlítunk. Én is kedveltem a kihívásokat világéletemben, éppen ez az oka annak is ,hogy az ügyvédi karrier mellett döntöttem. Nem egyszerűen maga a szakma is tele van kihívással, de konkrétan számomra is nagy feladat volt, hiszen olyan távol áll a jellememtől az egész ügyvédség. Ennek ellenére mégis úgy éreztem már kezdettől fogva, hogy menni fog ez nekem. Ha nem is lesz mindig könnyű, de képes leszek rá. - Azt hiszem, a legtöbb nőnek ez az egyik gyengepontja, ugyanakkor a legnagyobb ellensége is! Bár általában én nem félek tőle... - jelentettem ki, büszkén kihúzott háttal. Igen, tényleg nagyon szeretem a csokit, és tipikus nő vagyok én is azon a téren, hogy aggódom a rám rakódó kilók miatt, de én mindig becsületesen mozgok valamennyit, úgyhogy nem sok esélyt hagyok. Éppen ebből kifolyólag az sem proléma, ha kicsit többet vacsorázok, mint ajánlott lenne. Ha edzőterembe nem is tudok elmenni, azért egy kis futás bele szokott férni. Nem vagyok lusta teremtés, és hiába vallom azt, hogy az alvás nagyon fontos, azért szoktam időt szakítani a fizikai erőnlétem fejlesztésére is. Sosem lehet tudni, mikor kell menekülni valami bűnöző elől. - Azt sosem lehet tudni... - vontam meg könnyedén a vállaimat. Biztosan sokak számára szoktam bosszantó lenni. - Azért nem mindenki vág olyan fejet. Inkább csak komolynak nevezném őket, de megkeseredettnek, vagy fanyalgónak nem. Na, jó, a tévében tényleg hajlamoska, hogy úgy ábrázoljanak minket! - ismertem el nevetve, mert ezt tényleg nem tagadhattam. De mind a kettőnk számára egyértelműnek kellett lennie, hogy rám ez még véletlenül sem lehet igaz. - Egyébként a kutyának nem szoktam így magyarázni - pontosítottam sebtében, és épphogy vissza tudtam fogni a kikívánkozó nevetést, amikor Morzsi leült. A fekszik ugyan nem működött, de leült és úgy is maradt, a farkás csóválva a jó fiú szókapcsolatára. - Lehetséges! - igazából sok dologra készültem én minden alkalommal, amikor átjött hozzám, de végül mindig meggondoltam magam, mert nem feltétlenül láttam nála azokat a jeleket, amik bátorságot öntöttek volna belém azzal kapcsolatban, hogy tegyek egy lépést felé, és egy esetleges kapcsolat felé. Mi van, ha tényleg mindent csak félreértek, és végül nem is nőként néz rám, csupán egy nagyon kedves barátként? Hála istennek alig pár pillanat múlva mégis megtörtént az a megerősítés, amire már nagyon régóta vártam, sőt, áhítoztam. Sokat képzelődtem az első csókunkról lefekvés előtt, ha még nem tudtam elaludni, de ez egy kicsit még azt is felülmúlta. Pedig az első csókok általában nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, de ez alkalommal pont olyan volt, amilyennek lennie kellett, és ettől túláradó örömet éreztem. Olyannyira, hogy teljesen meg is zavarodtam néhány percig, miután elváltunk egymástól. - Jól van, na, kicsit megzavarodtam... - emeltem kezemet egy pillanatra a fejemhez. A szívem még mindig hevesen zakatolt, ahogy eddig is. - Valahogy mindig ezt váltod ki belőlem - böktem felé kissé vádlón, de persze ajkaimon már meg is jelent egy könnyed kis mosoly, hogy elvegyem a szavak élét. Csupán viccnek szántam, ez nyilvánvaló. - Akkor elég sokáig várattuk egymást, vagy nem így véled? - vonásaim ellágyultak, kicsit újra közelebb léptem hozzá, bár mivel eleve nem voltam nagyon messze, ezért egy lépéssel is szinte nullára redukáltam a távolságot. - Amennyiben lesz még több is, úgy nem kell mindre koccintanunk! - kötekedtem finoman, immár önfeledten mosolyogva fel rá. Én mertem remélni, hogy nem csak bennem volt pozitív a csók, de benne is, és nem egyetlennek akarja meghagyni. - Hé! Micsoda dolog ez a titkolózás?! - kérdeztem felháborodva, miután leraktam az asztalra a kiürült poharat, és elmajszoltam a citromot is mellé. - Nagyon gonosz vagy! - jelentettem ki végül, és mielőtt még bármit mondhatott volna, odaléptem hozzá, és könnyed csókkal illettem ajkait. - Gyere, nézzük meg a tésztát! Ha akarsz, önthetsz még egy kört és majd kint megisszuk! - indítványoztam, aztán mielőtt bármit reagálhatott volna az előbbiekre, már sarkon is fordultam, és kivonultam az említett helyiségbe. Izgatott voltam, ezt nem is tagadhattam volna. Végre kedvező fordulat állt be kettőnk között, és ez nem egyszerűen elégedettséggel töltött el, de örömmel is. Le sem tudtam vakarni az ostoba mosolyt az arcomról, miközben megvizsgáltam a már begyúrt tésztát. Lassan talán jó is lesz, annál hamarabb ehetünk majd. Amennyiben kijött utánam, úgy felé fordulva pillantottam rá. - Kérsz valamit? - kérdeztem kedvesen, gondoskodóan. - Vagy inkább segítenél? - vettem magam elé a tálat, amiben a nyújtásra váró tészta pihent.
- Ugyan már, miért lenne teljesen biztos? - csóváltam a fejem, elvégre nem a Fehér Házba akartam betörni, vagy kínai szavalóversenyen indulni, felgyújtani a krónikák termét úgy, hogy megússzam épp bőrrel a következményeket... eleve olyan dolgokkal próbálkoztam, ahol láttam esélyt a jó végkimenetelre. Vagy ha az nem volt, igyekeztem kedvezőbb körülményeket összehozni. - Általában...? Mert mikor szoktál? - kérdezek vissza komolytalanul, elvégre nem harap... Na jó, ha valami brutál erős chilis csokit etetnének velem úgy, hogy előtte nem szólnak róla, lehet én is bizalmatlanabb lennék a sötét édességgel szemben. - Jó, hát a tévében... - forgatom a szemeimet, ha már az ügyvédeket ilyennek állítják be, akkor ennyi erővel az összes jégkorongozó böhöm kétajtós szekrény alkat, közben meg... hát, magamat sem tartom annak, másfelől meg ha egy anorexiásra aggatnák rá azokat a védőfelszereléseket, amikben pályára szoktunk lépni, az is annak tűnne... - Aha, persze, én is ezt mondanám. - vetettem egy pillantást a kutyára, úgy tűnik, mégis hatott a "parancsszó" - Most lebuktál. - csóválom a fejem. A lehetségesre meg nem is reagáltam különösebben, majd meglátjuk még, hogy alakul az este további része. - Ugyan már... mindig? - kérdezem vissza némi komolytalansággal - Vagy csak kamuztál és nem bírod a tequilát. - cukkoltam egy kicsit. - Hmm... lehetséges. - feleltem némi gondolkozás után - Pláne ha azt nézzük, mikor kezdtünk még levelezni... - jegyeztem meg töprengve. Bár az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy elég nehéz lett volna bármi komolyabb előrelépést tenni úgy, hogy én a keleti partoknál éltem New Yorkban, ő meg itt fenn északon, Alaszkában... Mindegy is, most már legalább a távolság nem lehet akadály. - Pedig milyen szép út lenne az alkoholizmus felé... - jegyeztem meg, miközben egy lendülettel legurítottam az italom, amikor pedig a titkolózás miatt jön a "kiakadás", csak jóízűen felnevetek. - Pont ilyen, egyébként meg attól függ, miről van szó. Remélem, tetszeni fog. - húztam tovább az agyát vele, mert miért ne tettem volna, ilyen reakció láttán? Bezzeg, ha az egész hidegen hagyta volna... az milyen unalmas lenne. Szerencsére azonban nem így volt. - Ó, ha a gonoszkodást így jutalmazzák... akkor ezen ne múljon, megpályázom a főgonosz címet. - jelentettem ki elszántan a csók után, bár a mosolyt képtelen voltam eltüntetni a képemről... és őszintén, nem is akartam. Kár, hogy mielőtt még bármit reagálhattam volna, Bria már el is viharzott a konyha felé, így csak sóhajtva megcsóváltam a fejem, mielőtt utána indultam volna a magam kényelmes tempójában. - Ejha, de pörögsz ma... Már attól féltem, hogy mire utolérlek, elkészülsz mindennel. - jegyeztem meg komolytalanul, az első kérdésére pedig csak megráztam a fejem - Te vagy a házigazda, úgyhogy... mondd, mit tudok segíteni? - dőltem a pultnak közvetlenül mellette, figyelve, hogy mit alkot a tésztával közben.
Kezdőlap
