Cuz you always knew how to leave me complete Completely paralyzed
Az smst csak egy fél nappal az elküldés után olvastam és majd' egy hónap kellett ahhoz, hogy úgy érezzem, reagálok is rá. A telefonnal a kezemben töltött tétlen ténfergés viszont elhozott idáig, s végül nem a küldés gombra szaladnak ujjaim, hanem ökölbe fordítom azokat, s bekopogok az ajtaján. Vagyis kopognék. De végül csak a kezem felemeléséig jutok, de visszahőkölök attól, amit tenni akarok. Talán jobb lenne, ha nem bolygatnám, hogyha hagynám hadd haragudjon rám. Továbbra sem gondolom úgy, hogy jogos volna, de ez az én elképzelésem, az övé pedig az övé. Ki vagyok én, hogy megmondjam neki, mit kéne éreznie? Ugyan ki vagyok én, hogy zavarjon, nem lehettem az oldalán, amikor eltemette a gyermekét? Nem mentem el a temetésre. A távirat elég beszédes volt ahhoz, hogy ne akarjam megtenni, s bár egy újabb strigulát tehetek azon dolgok mellé, amelyek miatt gyűlölni fogom életem végéig magamat, a döntést meghoztam és tartottam hozzá magam. Ahogy más döntéseimhez is az eddig leélt évek alatt. Mellette. Vele. És mégis kevés voltam ahhoz, hogy egy rohadt pillanatra elgondolkozzon azon, vajon miért jöttem áprilisban el. Előkerült és minden megváltozott. Annak ellenére lopta magát a bőre alá - láttam én - hogy nem emlékezett rá és nem neheztelhettem érte, hiszen én küldtem ide. Megtettem, mert jót akartam, s megtettem, mert önző is voltam akkor és vagyok még most is. Tudni akartam valamit, amily információ birtokában lenni mégsem olyan kellemes. De szükséges ahhoz, hogy tovább tudjuk élni a mindennapjaink. Tenyerem simul az ajtólapra, ellököm magam tőle, hátat fordítok és megindulok vissza a folyosón. Próbálom én lenyelni a békát, de ennek a mocskos varangyosnak most igazán rossz íze van. Így hát nem lépek háromnál többet, amikor mégis megfordulok, s még mielőtt túlságosan végiggondolhatnám, kivitelezem a kopogást, amit percekkel ezelőtt kellett volna tennem. Mert akarom. Mert mondanom kell valamit, végre kinyitotta a szelencét, s mielőtt az orrára csukom, egyszerűen tudnia kell azt, hogy mit és miért. Levegőt veszek hát ahhoz, hogy az át sem gondolt monológba belekezdjek, de amint meglátom az ajtóban, hirtelen minden teljesen összezsugorodik, lényegtelenné fakul. Ösztönmélyről érkezik a dac, mely elsöpör minden józan észt, s vesz rá arra, hogy köszönés helyett, magyarázat helyett a tarkójára simítsam tenyerem, s még mielőtt levegőt vehetne, ellökhetne ajkaira csókoljam mindazt, amit nem szabadna megtennem, soha. S többé nem is fogom. Én tettem ezt veled, mert megkértél rá. Én vettem el tőled mindent, mert megkértél rá. Én maradtam távol tőled évekig, mert megkértél rá. Én akartam megmenteni a lányodat, de nekem nem sikerült. És én gyűlölöm magam a legjobban azért, amit itt és most elkövettem ellened. Mert szeretlek. És bár valószínűleg bele fogok dögleni abba, hogy tudod, nem akarom tovább rejteni. Mert nem csak önzetlenség vagyok. Nem csak akkor létezem, ha kérsz. Ez vagyok én, Tűzliliom. És ahogy megígértem, utoljára zavartalak. Felejtsd el. Felejts el. Élj tovább. Nem nyújtom hosszúra, nem merem. Tartok tőle, hogy benne ragadnék a reményben, ami sosem létezett számomra. Elengedem hát, s ha marasztalna, akkor erővel távolodom el tőle. Nem kérek elnézést, nem magyarázkodom, csak megfordulok és öles léptekkel igyekszem eltűnni a látóteréből. Már tudom. Tudom, hogy a döntéseim sosem hoznak jót. De én mégis így működöm, s ez soha nem lesz másképp. Bocsáss meg, hogy tönkretettem, ami maradt neked. De úgyis mindegy, nem igaz? Már nem kellettem neked, mint barát, hát nem is maradtam az. Már tudod. Tudod, hát ítélkezz felettem, de csendesen tedd. Ha számítottam valaha.. tedd csendesen, Édesem.
//Vagy cameo volt, vagy nem. Mindenesetre.. . És .//
I can see it in your eyes that you are restless The time has come for you to leave It's so hard to let you go but in this life I know You have to be who you were made to be
Mondhatni kaptam egy második esélyt, amivel szándékomban állt élni. Nem egyszerű mindent szinte a nulláról kezdeni, de nekem már nem maradt más. Mintha szépen lassan minden kiveszett volna az életemből, amit előtte a magamének tudhattam. Üresen bámulni a plafont tétlenségbe fakulva, mosolytalan arccal nézni a holnapba. Teszem, amit kell, jelenleg ennyi vagyok, s most még nem tudom, miként alakul a jövőm, fel tudom-e ismét építeni önmagam, vagy hagyom veszni mindazt, aki vagyok. Küzdök, szinte minden levegőért, és próbálok fenn maradni, de mindig van, ami visszalökjön, és betemetnek a hullámok. Újra meg újra. Kisírt lélektükreim ködösen merednek előre, nem csak ma, nem csak tegnap, az utóbbi majd fél évben minden estém erről szól, most már nem csak a lányomat siratom, már egy szebb napokat megélt barátság romjai is port hintettek a lelkemre. Tudom, hogy itt van, előbb tudom, mielőtt kopogásra lendülne a keze, ő a másik felem mióta csak az eszemet tudom, és szavakba sem tudnám önteni, mennyire megfulladok nélküle, de nem tudok napirendre térni az elmúlt időszak felett. Makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy kizárt az életéből, a lelkéből, a szívéből, és nem értem, miért. Akármennyit gondolkodtam rajta, nem értem. Az ajtóra simuló tenyeremmel várom, hogy kopogjon, nem nyitom ki előtte az ajtót, ezt a döntést egyedül kell meghoznia, vagy épp nem meghoznia. A lépések hallatán megfeszülve döntöm homlokomat az ajtólapnak, a fenébe is… Soha nem volt még ennyire távol, én sem hagytam, ő sem akarta, s most? Most ott a nagy üresség, a Nigel alakú űr a lelkemben, és elég csak erre gondolnom, máris könnyek kísérik a torokszorító érzést. Fülembe csend a kopogás, és még mielőtt megint távolodna, felrántom az ajtót, felkészülve mindenféle rosszra, zivatarra, haragra, égzengésre, csalódottságra, keserűségre, csak épp arra nem, amit végül a nyakamba kapok. Csapzottan, könnyes arccal, feketében, lélek és mosoly nélkül, hamis képeként önmagamnak, minden vagyok, csak nem szép és vonzó, de mindez nem számít, mert a pillanat töredéke alatt ránt bele talán a legnagyobb hibába, amit valaha mi ketten elkövethetünk. Tudom, mit érez, nem vagyok vak, de nem akartam összetörni azzal, hogy én nem vagyok képes rá, hogy a szívem egyszerűen bezárult és nem óhajt megnyílni, pedig annyira kézenfekvően kényelmes és tökéletes lenne, nem igaz? De az élet nem ilyen könnyű, az élet arra kényszerít, hogy összetörjük a legfontosabbakat. Belereszketek a csókjába, mozdulni sem vagyok képes a döbbenettől, vagy talán más az, ami fogva tart. Gondoltam rá, tulajdonképpen egészen sokszor, de undorítónak éreztem volna, ha a saját sebeim nyalogatására használom, annál sokkal többet jelent. S most? Most megteszi ő. Őrültség, édesen, feszülten, meggondolatlanul. De az. Csak most, annyi év után most jutott el oda, hogy végre azért vegyen el valamit, mert ő akarja, mert ez olyasmi, ami az ő mélyéből, az ő lényéből fakad. Össze vagyok törve, darabokban létezem, nem tudok erre gondolni, nem tudok neki ott lenni, azt sem tudom, magammal mit kezdjek. Mégis, reszketve simulnak ujjaim az övéi közé, mert egy részem tudja, hogy ez a dühtől vezérelt érzelemkitörés túlságosan messze sodorhatja, és mert valami ott belül kétségbeesetten hajszolna vele együtt valami még nagyobb esztelenségbe, valamibe, amit már rég elfelejtettem, azt hiszem, ő is. Hirtelen szakad vége, mintha nem lett volna helye sosem az életünkben, mégsem akarom elereszteni, magam felé húzom, csak egy kicsit, villanásnyi megtörés, egy szeletnyi ostobaság, csalfa, vak remény. Nem szabad, nem rángathatom be összedőlt romjai közé, neki az a jó, ha elengedem, ha többé nem húzom le. Azt hiszem, itt az ideje, hogy végre én legyek önzetlen vele, és hagyjam, ha menni akar. Kérhetném, hogy ne menjen el, de a napnál is világosabb, hogy most csak nekem lenne szüksége rám, neki nem, s ilyenformán jobb így, jobb lábaimról leesve a küszöbön gyökeret verni, lehunyt szemmel emészteni az elmúlt alig egy percet, vissza-visszanyelni a kétségbeesésemet. Ötven évnek kell a semmibe hullnia?
'Cause all my life I felt this way But I could never find the words to say
Sosem akartam elképzelni, hogy milyen íze van ajkainak. Próbáltam rá másként nézni, elhinni, hogy tényleg képes vagyok csak a barátjaként szemlélni őt, de nem ment. Befelé semmiképp. És mindegy, hogy mit mutatott a kép, a látszat önmagam felé mindig hamis maradt, de nem zavart annyira, hogy át akarjam lépni a határokat. Mellette lehettem, támogathattam, végignézhettem, ahogy éli az életét és elhitethettem vele, hogy van még napsugár a felhők fölött. ÉS nem, nem volt még elég. De ennyi évtized után, az smseit olvasva, a bűntudat által megcsócsáltan ennyire futja. Ilyen óvodás, ennyire szánalmas cselekedetig. Ha tudtam volna, hogy tudja, ha csak egy pillanatra is felmerült volna bennem, hogy kiolvasott mindent belőlem azon dolgokból, amiket rejtegettem, talán még jobban tombolna bennem a miért? fenevad. De akkor sose jutottam volna el odáig, hogy ajkaira sóhajtsam a búcsú-segélykiáltásomat. Mert nem számítana, hiszen tudtam volna, hogy döntést hozott. Mert azzal, hogy nem választott engem, holott mindennel tisztában volt, tényleg meghozott egy nagyon fontos - és lélektépő - döntést. De nem tudom. Semmit sem tudok. Az érzés, mellyel saját lelkemet szaggatom ki a csókkal, s dobom lábai elé mindent eltép bennem, ami a valósághoz köt. Hagyom, hogy közelebb húzzon, szorosan magamhoz ölelem és csókot hintenék fejbúbjára, de ekkor eszembe jut, hogy tulajdonképpen nem a kezdet vagyok, hanem a vég. Mindig, mindig az vagyok. A vége a családomnak, mert ők meghaltak - ha azóta tudom, hogy nem mind, az érzés akkor sem ereszt - s én egyedül maradtam, nélkülük. A vége apaságomnak, a vége Jane LaChazar életének, a vége Alaia létének és a vége mindannak, ami sosem lehetett volna szép. Önző vagyok, de önzetlen is. Ellököm és elengedem, hát ajkaimmal nem érintem hajas fejbőrét, nem ölelem tovább, hanem eleresztem. Már-már durván szakadok el tőle, s fordulok sarkon, hogy amilyen nagy léptekkel, de még futás nélkül csak tudok, kívül teremhessek az Egyetemen. Kabátom alatt viselt pulóverem kapucniját fejemre rántom már az épületen belül, amint elhagyom az alagsort. Az utolsó ajtón vágok át, ami még elválaszthat az őrzők által látogatott lakrészektől, s nagyjából eddig vagyok képes lendületben maradni. Fogalmam sincs honnan a vett lendület, az eszehagyott ötlet, de az összes - mind a 2 szint - harci tudásom egyetlen ökölbe szorított jobb-ba összpontosul. Abba a jobb kézbe, mellyel akkorát sózok a falba, amekkora erőt csak képes vagyok a mozdulatba vinni. Nem érdekel a lesodort bőröm, nem érdekel az összezúzott kézfejem. Belehalni nem fogok. Sem ebbe, sem másba nem. Üvöltenék, de annál sokkal visszafogottabb vagyok. Nemes egyszerűséggel csak zsebre vágva roncsolt kezemet indulok meg újra, s közben megállapítom, hogy semmi sem lett könnyebb. Sem az ütéstől, sem a csóktól, sem a búcsútól, ami sose létezett. Nehezebbnek érzem a létemet, mint valaha, de legalább már tudom, hogy van, ami sosem változik. Nem így kellett volna, tudom. És visszamennék, de azt nem tudok. Egyszerűen ahhoz túlságosan konok vagyok. Sajnálom, hogy csak ez jutott. Hogy csak én jutottam neked. Az se baj, ha nem bocsátasz meg sosem, ha az én romjaimon keresztülgyalogolva épülsz fel, csak.. csak légy boldog, rendben van? Nem elhagylak, csak elengedtelek. Gyűlölj inkább, semmint megfojtson az, hogy mennyire bolond fejjel szeretlek át az életen. Csak hagyom, hogy elnyeljen az éjszaka. Mert a sötétség jótékony. A rettegés hasznos, de van az a törtlélek, aminek sikolyát nem nyomja el már a félelem sem. Sajnálom, hogy ennyiszer tönkretettelek. S azt is, hogy hagytam, hogy engem tönkretégy.
Vad szirttetőn mi ketten Állunk árván, meredten, Állunk összetapadtan, Nincs jajunk, könnyünk, szavunk: Egy ingás és zuhanunk.
Véres hús-kapcsok óvnak, Amíg összefonódnak: Kékes, reszkető ajkunk. Míg csókolsz, nincsen szavunk, Ha megszólalsz zuhanunk.
Mar egy honap is eltelt azota hogy eltemettuk ot. Egy honap alatt letelt a gyaszhet, lezarult egy ujabb szakasza az eletemnek es a cssaladomenak es visszatertem a regi kerekvagasba. Dimitris mellett segedkezem mindenben, amiben csak engedi, s elkezdtem ismerkedni a tetovalas muveszetevel is. Egyelore csak autodidakta modon, elmeleti szinten, hacsak az nem szamit gyakorlatnak, hogy beiratkoztam egy jobb agyfeltekes rajztanfolyamra, ahol is a zaromunkam egy olyan nonek az arckepe volt, ki a jelen eletemben a legtobbet jelenti nekem. Nincs elol a rajz, ahogy nincs eloterben az sem a koztudatban, hogy mit tanulok. A celjaim csak ram tartoznak es nem masra, ehhez merten a tolem megszokott csendes tavolsagtartassal es zarkozottsaggal elem a mindennapokat. Titkot ugyan nem gyartok semmibol, de nem is hiresztelek. Ugyse erdekel senkit, hogy mivel tolti a masik a szabadidejet. Onzo vilagban letezunk, sose volt maskeppen ez. Eppen a Tetovalomesternel toltottem a delelottot, tole tartanek haza, amikor is elsetalok az ajtaja elott. Labaim szinte maguktol valtanak iranyt, igy esik, hogy megallok elotte, s mielott meg vegiggondolhatnam azt, hogy mi a helyes vagy mi nem, mar hallom is sajat kopogasomat. Okolbe szoritott, ajtolapon dobogo ujjaim altal vert ritmusban szivem dobbanasait, belso feszultsegemet is hallom, de hiszek abban, hogy ez csak szamomra ilyen egyertelmu. Mas nem ismer. Nem hagyom. Az elmult idoszak torteneseinek sulyat magan erzi az egesz protektoratus, en is tobbet vettem fel belole - lelekben mindenkepp - mint amennyit kellett volna tan. Ez az, ami pedig arra ragadtat, hogy ne akarjam a titkok utvesztojet jarni. Eleg volt. Tultoltodtem masokkal es egyre biztosabban erzem, hogy veszitem el onmagam, amit pedig nem engedhetek. Irhatnek neki, kerhetnek engedelyt a beszedre, de ehelyett itt vagyok. Es amint ajtot nyit - ha ajtot nyit - tarsasagaba keretozom. Ha csak hallgatni fogunk, ugy is megfelel. Onzo vagyok es bar szegyellem, megse mentegetem magam. Szuksegem van ra es onhittseg tan, de ugy hiszem, hogy neki is ram. Ha pedig nem? Rajta a sor, hogy elkuldjon orokre. Magamtol - hisz az elmult idoszakrol barmit is - el nem hagyom.
Az utóbbi hetek lassan vánszorogtak, noha úgy festett, jól vagyok, végzem a feladataimat, illetve a munkám, több szempontból sem voltam egész. Hiányzott valami. Hiányzott minden. Úgy két hete megcsináltattam a korábbi fehér tollas tetoválásom fekete párját a másik alkaromra. Mindkettő alatt megbújik apró számokkal életem két legnagyobb veszteségének dátuma. Feldolgozhatatlan, de együtt élni kénytelen vagyok vele. Ilyen az élet, mondhatni mostanában elmondhatatlanul pocsék. Nigel sincs, noha most gyászolt, de ettől függetlenül sem része már az életemnek, hiába képtelenség elhinnem még a mai napig is. Körülbelül fél órája érkeztem meg terepről, a sáros gönceim még a földön, én meg fürdőköntösben leledzem, a hajamat törülgetve. A szobám magányában hagyom, hogy testi-lelki fáradtságom kiüljön a vonásaimra, itt nem kell senki előtt elszámolnom mosolytalanságommal. Megrezzenek az ajtón koppanó hangra, nem várok senkit, mégis tökéletesen biztos vagyok benne, ki az. Hogy miből? Abból, hogy a szívem azonnal meglódul, és nem kell sok, miután felrántottam az ajtót, röpke pillanatok leforgása alatt vetem magam a karjaiba, dobva el a törülközőt, és az sem érdekel, miben vagyok épp. Egyszerűen nem akarok tovább azon vesződni, hogy mi az, amit megengedhetek magamnak vele kapcsolatban, és mi az, amit kerülnöm illenék, hogy ne bántsam tovább. Hogy ő se bántson engem. Semmi sem lehet olyan, mint régen, tudom jól, de ez most kell, hacsak pár pillanatra is, ha pusztán azért jött, mert a protektorátus kapcsán mondana valamit, én meg túllihegem… Nem számít, mekkora hülyét csinálok magamból. Mocskosul hiányzik, hát ennyit lopok magamnak, fájjon bármennyire, ha esetleg eltaszít. Jelen pillanatban abszolút nem érdekel. Ám a jelek szerint bejönne, szóval egyelőre el nem eresztve tipegek hátrébb, és remélem, beteszi maga mögött az ajtót. Szólni nem bírok, most még nem is akarok, egyszerűen csak így maradni egy kicsit, és megpróbálni nem elsírni magam mindenféle érzelmi hullámvasút súlya alatt, amiben leledzek, mióta visszatértem Alaszkába.
Kezdőlap
. És 
.//
