Dulakodás. Természetes, hogy egyből felkelti az érdeklődésemet és a figyelmemet, mert olykor előfordul ilyen a Lakban, így nem lenne túl meglepő, ha valaki ismét egymásnak esett volna. Tarkként kötelességem a falkatagok védelme, így ha mást nem is tehetek, hát legalább megnézem magamnak, kik nem bírtak ezúttal magukkal és mennyire súlyos a helyzet. Nem mindig van szükség beavatkozásra, de előfordult már példa ilyesmire és inkább félek, minthogy aztán megijedjek és szívjam a saját vérem, miért nem szedtem gyorsabban a lábam. Követem hát a hangokat, sietős léptekkel, amik az első fülembe kúszó ordításokat követően válnak még gyorsabbá, amikor pedig megérzem Darim energiáit, már szinte rohanok. Valami nincs rendben. Valami kurvára nincsen rendben, mert ilyet a hím felől eddig sosem éreztem. A vér fémes szaga már a folyosón megcsap és egy pillanatra elönt a páni félelem. Erőteljes vér szag és a Darim felől érkező energiák.. Ó, Tupilek, kérlek add, hogy időben odaérjek! Tudtam jól, hogy semmi jóra nem számíthatok és ezúttal nem Tarkként kell jelen lennem, hanem mint Darim barátjaként. Mert itt nem az fog használni, hogy képes leszek-e erővel a földhöz szegezni, hanem az, hogy visszarántsam a földre. Minden gondolatom és rossz előérzetem abban a pillanatban válik valóra, ahogyan belépek az ajtón. A csicsás virágtengerrel és lufi haddal nem foglalkozom, mert nincsen időm olyan apróságokra, hogy ilyen szaron fennakadjak. A hímek párosa mögött állok meg, ledobva a pajzsom és Darimra szabadítva a nőstényemet. Hűvös, higgadt energiáim fonják körbe a hímet, nem fojtogatóan, éppen csak annyira, hogy érezze, nagyon rossz irányba halad most. - Darim, most azonnal hagyd abba - csendül ellentmondást nem tűrően a hangom és a biztonság kedvéért gondolatban is elküldöm neki a szavakat az elhangzottak után, hátha túl sűrű az elméjére ereszkedett köd, hogy meghalljon. - Nem kell ezt csinálnod - folytatom még, közelebb lépve hozzá, de nem érek hozzá, csupán tudatom vele, hogy itt vagyok, hogy nincsen egyedül, bármi is történt ezúttal. - Kérlek - semmiféle harag, vagy szigor nem volt a szavaimban, barát szólt a baráthoz. Nem engedtem, hogy a bennem munkálkodó félsz kiüljön sem a szavaimba, sem az energiáimba, határozottan voltam jelen, támaszként. Ekkor már egyetlen karnyújtásnyira voltam a hímtől, megfeszült izmokkal lesve a reakcióját, mert ha a szavak nem bizonyulnak elégnek, egyetlen, a tarkójára mért erős ütéssel próbáltam hatni rá, úgy, hogy az eszméletét is elveszítse egy időre, de rettentően bíztam benne, hogy nem kell erőszakhoz folyamodnom, hogy a szavak elegek lesznek. Kérlek, Darim…
Valami félig vakká tesz, nem látok, éget és fáj, de ami a mancsom közé került, azt nem eresztem, mert ha hagyom elszaladni, megszökni a fattyammal, soha többé nem lesz nyugtom... Füst, sűrűbb és töményebb, puskapor is vegyül belé fojtó nehézséggel kaparja a torkom, hogy szinte köhögnöm kell tőle. Vér és halál mindenütt: az én vérem, az ő haláluk, messze semmibe enyészett büntetek és csillapíthatatlan harag, amik tovább kísértenek minden ismerősségben, fel-felbugyogva. Nem érzem a falkát, mert nincs, azt, hogy valójában kinek a halálát készülök elhozni, csak azt tudom, hogy ha én nem teszem meg, akkor ő hozza el számomra. Karmaim a bőrébe vájnak a szorítás fokozódó erejétől, a késztetéstől, hogy véletlen se hagyjam kicsúszni és ha próbálkozna, hát azon nyomban tehessem, amit az összekuszált, pánikba hajszolt ösztön diktált. Körbezárt, ami kiszakított a jelenből, messzire sodort az otthontól, elmosott minden derűt. A dzsungel páradús levegője volt, nehéz, alig lélegezhető, mégsem ettől ziháltam, hanem az igyekezettől, amivel a másik torkát markoltam. Az öcsémét, aki vérfarkastól fogant és elvett mindent, ami engem illetett volna. Ő is attól van, vagy a fia? Nem számít, itt a kapocs, még ha elsőre téves megítélésű is, csak az létezik, amibe kapaszkodhatok. Azt kell szétzúznom, megfojtanom, hogy eggyel kevesebb legyen, ami belém hasít és megtépázva köp vissza a valóságba megint. Próbál szabadulni, érzem feszengését, mozgását, ahogy azt is, miképp lüktet egyre kétségbeesetten szorításomban. Nyughass már! Beljebb csúsznak karmaim, a légcsövet ölelik, de nem tépem, az a halál nem kívánt, úgy nem tudok végezni vele, hiszem, hogy így van. Hallanom kell az utolsó lélegzet kilehelését, ahogy a lélek elhagyja és elernyed a karomban, magatehetetlenül, ahogy újszülöttként lehetett. Barátom. Megfeszülök. Valami nincs jól, az oldalamat tépázó fájdalom pedig kezd visszakúszni a tudatomba. Nem, nem jó, annak nem kéne ott lenni, egyik alkalommal sem sérültem meg ott, most mégis szinte össze akar rántani a fizikai fájdalom. Hűsít. Nem illik ide, fullasztó, forró és fojtó minden, nem könnyű és hűsítő... Zavar. Mint a rádió recsegése olyan, vagy pont hogy én vagyok az a recsegés, bennem van és sose fog elmúlni, mert nem lehet megjavítani. Darim, most azonnal hagyd abba. Miért, ha erősebb vagyok, Apám? MIÉRT?! Mert ő vér a véredből, bennem pedig csak a fenevadad mása lakik? Üvöltenék, morognék, most már tépnék. De ő sose hívott a nevemen. Egyszer sem ejtette ki a száján. Nem kell ezt csinálnod. - Nem? - motyogom suttogásnál is halkabban, szinte szám se mozdul, szorításom viszont bizonytalanabbá válik. Nyugodt, ismerős, de bennem frissesség lakik, olyan, amilyen csak a hófödte csúcsok közt létezik, de azok olyan messze vannak, ő viszont közeli. Érzem a borostát. Érdes, több napos. Mindig viseli, de most úgy hiszem, azért, mert nyúzott és fáradt. Én is az vagyok. Nélküle kölyökképű lenne, cukkoltam már kölyökképűt, mert idősebb nálam, mégis egy sihedernek tűnik még mellettem is. Őt? Kérlek. Mögöttem áll és én nem féltem a hátam. Nem fog bántani. Vállaim megereszkednek, tudatomba pedig lassan bekúszik a borosta tulajdonosának elszíneződött arca. A kék szem, ami ember és farkas sajátja is, összeszűkül, mintha kínlódna. Lejjebb siklik a tekintetem, meleg csorog végig emberi ujjaimon. Vér. Az enyém a padlón, egyre nagyobb tócsává állva össze, az övé a kezemen folyva végig, harmóniában a vöröslő rózsákkal, amik majdnem temetésre gyűltek ide nagy csinnadrattával. Elsápadok, elkapom a kezem, sehogy sem tudnám már ezt úgy megtenni, hogy ne okozzak vele fájdalmat, sérülést, de... de él. Energiáim pánikba esve járják körbe a hímet, míg meg nem bizonyosodok róla, hogy valóban él, ezzel párhuzamosan pedig páni félelemben hátráltam el tőle. Ha Joanának ütköztem, riadtan rezzentem össze, mint aki érthetetlen rémálomból ébredt és még mindig látja annak lidérces kreálmányait. Vérben tocsogok, sokat vesztettem, egyik szemem már nincs is, csak merő, lüktető fájdalom az egész. Segítség kéne. Neki és nekem is, én mégis hátrálok, a tönkretett záró ajtó felé, verejtékben úszó arccal, mintha nem is én lennék a szörnyeteg, hanem ők. Ujjaim Horatio vérétől ragacsosak, az hagy nyomot az ajtókeretben, ahogy megkapaszkodok. Nem tudok megszólalni, zihálva szedem a levegőt és a sérüléseim pokoli fájdalma ellenére is alakot váltok, hogy űzött vad módjára rohanjak. El innen. El a közelükből. Ijedten kalapál a szívem, az se megváltás, hogy kijutok a lakból, véres nyomok hadát hagyva magam után, csak el akartam tűnni, mielőtt megint ártok nekik. Reszkettem, a gyomrom öklömnyi volt és hiába szerettem volna messzire rohanni, nem bírtam sokáig. Fogalmam sincs, meddig jutottam, amikor eszméletemet vesztve estem össze.
//Azon túl, hogy szeretlek titeket, nem tudok mást mondani. <333333 //
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Felkészülök az elkerülhetetlenre. Arra, hogy hamarosan már csak emlék leszek ezen a földön, hogy hátrahagyok mindent és mindenkit, ami és aki az életemet jelenti. De nem félelemből vagy gyávaságból, hanem, mert szégyellném, ha meghátrálnék. Több, mint négy évszázada élek, talán Isten ennyit osztott nekem és nem félek, mert hiszem, hogy ami ezután vár rám, az semmivel sem lesz rosszabb, mint amit már eddig megéltem. Csupán azon aggódom egy pillanatig, hogy legyen, aki gondoskodjon Bastienről. Olyan fiatal még. És, hogy az ő farkasát ne vegyék el. A falka majd vigyáz rá, most már hozzájuk tartozik ő is…
Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
Várom az utolsó lehelet eljövetelét, látni vélem a halál angyalának gyönyörű megjelenését, hogy egyetlen csókkal vegye el lelkem és vigyen magával valahová, ahol nem köt már meg semmi. Ahol elmúlik minden bánat, félelem, csalódás. Leana az, tudom, érzem. A kör lassan körbeért, vele kezdődött minden és úgy tűnik vele is ér véget. Már nem fáj, már nem haragszom, már nem vagyok dühös. Hamarosan én is Szabad leszek. Igazán szabad…
Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.
Joana… itt van, érzem, hallom. Beszél és ahogy enyhül a nyakamon a szorítás, úgy halványul Leana arca és alakja. Utána kiáltanék, hogy ne siessen, de valami nem enged megszólalni és az nem a másik farkas karmainak ölelése a torkomon.
Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig.
Dobban a szívem, egyre gyorsabban, egyre hevesebben. A farkas, a test élni akar, nekem még feladatom van. A falka, kölykök, házasság… élet. A Teremtőm lassan semmivé foszlik és újra látom a szobát, a hímet, a tekintetét, a zavarodottságát, a barátomat. Elereszt, elhátrál. Megtántorodok, megkapaszkodok egy székben vagy szekrényben. Ne, nem mehetsz el. Ne most, ne így… Kirobban a farkasa és én ezzel együtt mozdulok, nem gondolkozom, csak a lábam visz. Amennyire az előbb még a túlvilágra készültem, most épp annyira érzem magam elevennek és élőnek. És pontosan ennyire akarom őt megmenteni is. Nekünk még dolgunk van. ~ Küldj utánunk orvost! ~ kérésem Joana gondolatai között csendülnek és már nem ment meg semmi attól, hogy bundásom kitörjön belőlem. Vérem nyakának szürke szőrét áztatja, de nem érdekel. A másik sérülése nagyobb, ő nem éli túl, így nem. Energiáim már nem arról tanúskodnak, hogy támadni akarok. Nem akarok. Visszahozni akarom. Megmenteni akarom. Nem lesz nehéz minket követni, a vérszag elvezeti őket hozzánk. Futok, szaladok, ahogy a lábaim bírják. Energiáim már nem ellenségesek, nem azért kergetem, hogy bevégezzük, amit elkezdtünk. Ez már rég nem arról szól… Lefékezek összeeső teste mellett és visszaváltok. Megmondanám neki, hogy ostoba barom és, hogy mennyire sokat jelent számomra a barátságunk. Ennek azonban nem most van itt az ideje. Felnyalábolom és elindulok vele vissza, a Lak felé. Azt pedig már csak remélni merem, hogy a segítség már úton van…
Amen.
//én is ugyanezt tudom csak mondani //
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Hiába bólintok, úgysem látja, mégis megteszem. Nem kell ezt csinálnod, mert ez nem te vagy. Legalábbis nem az a Darim, akit én ismerek és inkább gyűlöljön engem, amiért beleavatkoztam a dolgába, minthogy aztán élete végig éljen azzal a tudattal, hogy olyat csinált, amit nem kellett volna. Erre valók a barátok, nem igaz? Valami elmondhatatlan megkönnyebbülés áradt szét bennem, amikor láttam lazulni az ujjait. Akkora kő esett le a szívemről, hogy szerintem az egész Lak lazán belerengett volna, ha az ilyesminek kívül is lenne hangja, mert bennem iszonyatosan visszhangzott. Ez az érzés növekedett bennem, amikor végleg elengedte Horatiot és egészen addig nem is csappant meg, amíg nem ütközött nekem. Láttam, ahogyan összerezzen, érzem az energiáit, látom az arcát.. Fáj így látni. A Tark létnek van egy ilyen hátulütője, sokszor szerzünk sérülést, de az, amikor társ a társnak, barát a barátnak árt ilyen szinten, mindig sokkal borzasztóbb látvány. Szerettem volna átölelni és biztosítani arról, hogy most már minden rendben lesz, de fogalmam sem volt, ígérhetek-e neki ilyet, mert nem tudtam, tényleg minden rendbe jön-e. A probléma pontos okával nem voltam tisztában, de eléggé súlyos lehetett, ha idáig fajultak a dolgok, ennek fényében pedig pláne nem bocsátkozhattam ilyen naiv és ostoba kijelentésekbe. Így hát csak álltam ott, félrelépve az útjából, nem szólva többet, csak energiáim voltak, mik továbbra is körbefonták, ugyanolyan lágyan, mint az előbb. Szeretnék utánarohanni, amikor alakot vált és kirohan, mégsem vagyok képes megmozdulni. Nem tarthatom itt erővel, tudom, milyen az, amikor egyszerűen menni kell. Ilyenkor talán jobb, ha senki nem áll az útjába, én nem venném túl jó néven fordított esetben. Horatio azonban mozdul, mégsem tartom vissza. Ez az ő meccsük, ezt nekik kell lerendezni és habár beleszóltam, többet nem kívántam belefolyni az ügybe. Nem azért, mert nem érdekelt volna, egész egyszerűen ezt nekik kell megoldaniuk. Nekem nem volt már más dolgom, mint gyógyítóért rohanni, Horatio szavai sem kellettek hozzá, tudtam jól, hogy mi a feladatom.
Az első utamba akadó Gyógyítót csíptem el, még viszonylag újnak számított a köreinkbe, de nem ez számított. Darimnak szüksége van rá, segítség kell neki, amúgy sem hiszem, hogy túl messzire juthatott volna. Annyit kértem Maeve-től, hogy hozza a cuccait, amilyen gyorsan csak tudja, aztán kövessen. Nem volt nehéz a hímek nyomára bukkanni, Darim vére pettyezte az utat és mutatta nekünk a megfelelő irányt. Szerettem volna arról puffogni a fiatal nősténynek, hogy milyen buta dolog is a fene nagy büszkeség, mert lám, most is mi lett belőle. De a hímeknek mindig az erejüket kell fitogtatni, egymás torkának is képesek nekiesni, hogy aztán odáig fajuljon a dolog, ameddig most. Bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha két perccel később érkezem, vagy akár csak pár másodperccel. A szavak azonban benn maradnak, nincs most helye ilyesminek, mert hiába szerettem volna azt hinni, hogy mindössze "csak" ennyiről van szó, teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy jóval több húzódik meg a háttérben. És ez volt, ami igazán aggasztott. Mégis mi tudta ennyire megviselni a mi erős, bátor, nagy hímjeinket, hogy egymás torkának ugorjanak? Rohantam, húzva magam után a fiatal Gyógyítót is, megtehettem volna, hogy csak utánuk küldöm, de tudni akartam, mi történt Darimmal, látni akartam, ahogyan Mae rendbe teszi, egyszerűen kellett a tudat, hogy meg fog gyógyulni. Arról nem is beszélve, hogy továbbra is ott munkált bennem; meg fogom védeni a fiúkat, ha megint történik valami, meg fogom őket védeni saját maguktól is, ha úgy adódik.
// <333333 //
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Nemrég értem vissza munkából, hiszen néha nekem is muszáj pihennem. Duncan üzenetét is megkaptam, de azóta se jártam arra, hogy összeszedjem a kocsimat. Jobb egy kis időnek eltelnie, legalább kisebb az esélye annak, hogy leharapom a fejét szavakkal azért, amit tett, vagyis inkább azért, ahol tette azt. Nem volt különösebb tervem mára, mint kicsit elmerülni egy-két orvosi szaklapban és könyvben. Néha kell kicsit képezni is magunkat és szeretek haladni a korral, más orvosok véleményét olvasni, még ha utána nem is értek velük egyet. De volt már olyan, amikor Londonban is egy ilyen cikknek volt köszönhető, hogy egy beteg életét megmentettük. Annak köszönhetően kértünk fel egy másik orvost a beavatkozáshoz és szerencsére sikerrel is járt. Az ember holtáig tanul, főleg egy orvos, mert a világ állandóan változik, de eszembe se jutott volna, hogy ilyen „fogadtatásom” lesz. Alig értem be Farkaslakba Joanna máris elkapott. Egy pillanatra nem értettem, hogy mi történhetett, de láttam a lány szemeiben, hogy komoly dologról lehet szó, illetve a látott vértócsák is már értelmet nyertek. Habozás nélkül rohantam a szobámba, ahol ledobtam a táskámat, hogy utána a szükséges dolgokat összekapva elinduljak a nőstény kíséretében. Szerettem volna rákérdezni arra, hogy mi történt és miért esett egymásnak a két fél, de jobbnak láttam inkább csendben maradni. Bár az is meglepő volt, hogy engem hívott, hiszen vannak nálam idősebb és biztosan jobban kedvelt farkasok is. Talán tényleg nagy a baj és én voltam az első gyógyító, aki vele szembe jött. Sietve haladtunk a vérrel szegélyezet úton, miközben többször is rápillantottam a nőstényre, arra, aki a segítségemet kérte. Valószínűleg ő állíthatta meg őket, mert a vérnyomokból ítélve biztosan nem csak baráti erőfitogtatásról lehetett szó. Láttam rajta, hogy aggódik és sok minden kavarog benne, de nem akartam semmit se erőltetni. Elmondja, ha szeretné. Én másokat mindig szívesen meghallgatok, az már más tészta, hogy nem szívesen avatok be akárkit a múltamba, vagy a gondolataim szövevényes hálójába. A lépteink egyre gyorsabbak lettek, ha nem húzott volna magával, akkor is sietve kapkodtam volna a lábaimat, de valahogy jól esett, hogy nem egyedül vagyok. Amint elértünk Darimhoz,- vagyis, ha jól tudom, akkor így hívják a hímet-, leroskadtam mellé a földre és habozás nélkül elkezdtem rendbe beszedni. Sokkolhatott volna a ramaty állapota, de felesleges lett volna ezen kiakadni. Korábbi falkámban is láttam már csúnya sérüléseket, segédkeztem jó pár ellátásában, ha pedig a mesterem nem volt ott, akkor én láttam el a sebeiket. Mindent megtettem, hogy hamar felépüljön a férfi, s amíg nem végeztem, addig szinte meg is feledkeztem a nőstényről. Ilyenkor csak a beteg élete számít számomra, legyen szó falkatagról, emberről vagy őrzőről. A beteg az beteg… Amikor pedig végeztem, akkor megnyugtattam a nőstényt, hogy minden rendben lesz, de kell egy kis idő a felépüléséhez. Ezek után pedig nem volt más hátra, mint valami nyugisabb és biztonságosabb helyre vinni őt, ahol nyugodtan lábadozhat.
Aggódtam a hímért, nem is kicsit, az az igazság. És nem csak azért, mert csúnyán megsérült tegnap, hanem azért is, mert fogalmam sem volt az okokról. Komolyan megrémisztett, amit láttam és amit éreztem felőle, mert nem emlékszem olyanra, hogy lett volna példa máskor is ilyenre. És vajon mi a fészkes fene történhetett, hogy ennyire kiborult a bili és ilyen reakciót váltott ki belőle? Ráadásul Horatio irányába, mert ha egy kóbor felé, akkor azt mondom oké és nem parázok ennyire, na de így! Falkatag, Tark, barát ellen.. fel nem tudom fogni. Horatio-t is szerettem volna meginterjúvoltatni, vagy legalább meglátogatni, hogy mi történt vele, de annyira bezárkózott a szobájába, hogy nem akartam zavarni. Idővel jobb lesz, könnyebb lesz, bíztam benne. Az orvosi felé vettem az irányt, csakhogy nem találtam ott a hímet, a legnagyobb meglepetésemre. Hogy a fenébe tudott felkelni az ágyából? Istenem, már megint az a fránya nagy becsület, mi? A fenébe már, hogy nem bírsz nyugton megülni a fenekeden... Magamban fortyogtam, holott teljes mértékben megértettem, nekem is rettentő nehezen ment, pontosan emiatt nem bírtam haragudni a hímre (annyira). Egy hatalmas sóhaj után változtattam az útirányomon és mentem a lakása felé. Egyik kezemben ott volt a csodálatos lufikból egyetlen darab, muszáj volt megtartanom, a másikban pedig egy kis csomagot tartottam, elfért a tenyeremben. Mert azért mégiscsak illik vinni valamit, ha az ember lánya beteglátogatóba megy, nem igaz? - Szia! - köszöntöttem mosolyogva, amikor beléptem az ajtón és megláttam a hímet - Hoztam némi ajándékot, érezd azért a törődést - kunkorodott feljebb szám sarka. - Ez a tiéd, mégiscsak poénosabb ebben mászkálni, mint napszemüvegben - dobtam felé a kis tasakot, amiben egy olyan menő szemfedő lapult, amit a kalózok is szoktak hordani. Csakhogy ez speckó volt, mert kicsit felturbóztam, varrtam rá egy csini kis mintát, remélem értékelni fogja. - És itt van ez a szép lufi, egyet muszáj volt megtartanom. Ja, igen, kitakaríttattam az éjszaka, remélem nem bánod. A lufival meg azt gondoltam, hogy szívesen rárajzolom neked Horatio fejét, aztán kidurranthatod, vagy kidobhatod egy darts nyíllal a szemét, mégiscsak humánusabb megoldás az ilyesmi a düh levezetésére - cseverésztem vidáman, bár a végén nyilván érezhette ő is, miért mondtam azt, amit. Nem tudtam, mi váltotta ki a tegnap történteket, de dühös voltam rájuk, mind a kettejükre, amiért ennyire elveszítették a fejüket. Valamiféle magyarázatot vártam, ám ennél nyíltabban nem fogom a tudtára adni, ebből is érteni fogja. - Na és mit mondott Maeve? Mennyi idő, mire rendbe jössz? - érdeklődtem tovább, miközben ledobtam magam mellé - már ha épp heverészett valamerre, ha pedig állt, hát akkor az ajtófélfának támaszkodva álltam meg én magam is.
Gyáva dolog, de kerültem mindenkit. Inkább választottam a lakásom magányát és az önkéntes remete életet, főleg, amíg a történtek képei kísértettek. Bár ez alapján életem hátralevő részét idebent tölthetem. Többször megmostam az arcom hideg vízzel, céltalanul mászkáltam, Fairbanksbe érkezésem óta először pedig komolyan fontolgattam a falka elhagyását. Ez a késztetés csak felerősödött, amikor lepillantottam jobbomra, amivel Horatio nyakát szorongattam. A következő pillanatban már lyuk tátongott a hozzám legközelebb eső falon, öklöm nyomán. Túl... közel volt... Fájt még az oldalam, egyáltalán nem voltam jól, sem fizikai, sem szellemi értelemben, ám leszartam, egyfajta vezeklés is volt ez, így nem vettem arról tudomást, hányszor kényszerültem megállásra és arra, hogy valamiben megkapaszkodjak. El kéne felejtenem, törlést kérnem, ám az azzal járna, hogy meg is kéne mutatnom, amitől szabadulni akarok, ez viszont cseppet sem akaródzott. Mégis mindezek után, ha tovább hallgatok, az már lehet, hogy az egyik társam életébe fog kerülni, akkor is a vak szerencsén meg Joana józanságán múlt az egész helyzet. Alighogy ez átfutott rajtam, pajzsom résén át megéreztem a közelgő nőstényt, miközben épp a kanapé mögött álltam és annak a támlájába kapaszkodtam. Elhúztam a szám, mert őt aztán végképp nem lett volna pofám elzavarni, így hát hagytam, hogy otthon érezze magát és nyugodtan jöjjön-menjen, amerre tetszett. - Szia - köszöntem a reméltnél fáradtabb hangon, majd elkaptam a felém dobott kis csomagot. Azért annyira nem voltam elanyátlanodva, hogy elejtsem, vagy hagyjam elszállni magam mellett. - Hát ez kurva menő - nevettem fel röviden, meglátva a szemkötőt, hogy aztán annak rendje és módja szerint fel is tegyem. - Rettentő szexi lehetek. Hirtelen támadt könnyedségem és jókedvem a lufi említésével viszont elillant. Éreztem az illatát, amikor visszabotorkáltam a gyengélkedőről, a csicsa hiánya is feltűnt, erőm azonban nem volt ezzel huzamosabban foglalkozni, csak örültem, hogy legalább a tárgyi emlékek eltűntek. Ha már a vérszag szinte menthetetlenül beitta magát, legalábbis az én fejembe. Mindennek hála messze nem tudtam olyan humorosra venni már a figurát, mint ahogy Jo beszélt, s éreztem, hogy neki se megy annyira egyszerűen. Humánusabb megoldás... Nálam olyan nem szokott lenni, inkább mindent vagy semmit alapú megmozdulásokat tettem, semmint arany középutasakat. - Négy hónap. Február végére nyerem vissza teljesen a látásomat és leszek felépültnek nyilvánítható, ha addig nem szedek össze még valamit - húztam el a szám, mert az ilyesmi ugye mindig benne van a pakliban, főleg a mi szakmánkban - akár az emberi foglalkozásomat, akár a falkában betöltött szerepemet néztük. - Köszönöm, Joana - böktem ki kelletlenül, a stílus viszont nem neki szólt, hanem annak a helyzetnek, amiben szükségünk volt rá. - Ha te nem jössz és nem vagy észnél, megölöm... Se indulat, se harag, csak nagy adag szégyen és megbánás. - Arra gondoltam, hogy kiköltözök. Szerettem itt lakni, velük együtt élni, de ezek után hogyan tehetném? Nem száz éves kis suhanc vagyok, akit a falka zöme képes egyetlen jól irányzott pofonnal rendre-csendre inteni, arra pedig semmi garancia nincs, hogy ilyesmi ne fordulhatna elő még a jövőben. Undorító, de féltem.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Határozottan - szélesedett még inkább a mosolyom, amikor láttam, hogy egyből felteszi. Reméltem is, hogy nem vágja a sarokba, azért nem volt olyan könnyű felvarrni ám azt a mintát rá! Vártható volt, hogy a lufi említésével egyből visszatornázom az életkedvét a béka segge alá, de jelen pillanatban nem nagyon tudtam ezzel foglalkozni, elmondom, amiért jöttem, majd aztán összekaparjuk a darabkáit. Reagálni viszont nem reagált rá semmivel, hát egyelőre én sem erőltettem a dolgot, majd úgyis mondja, ha úgy érzi. - Négy hónap az bizony nem kevés - húztam el a számat. - De hidd el, pikk-pakk eltelik majd, én már csak tudom - kunkorodott feljebb szám széle. Nekem Őrző segítséggel volt négy hónap, borzalmas négy hónap volt, de itt vagyok, felépülten és minden rendben velem. Persze ismerve őt lehet hosszabb idő lesz az, ha összeszed még valamit, de felesleges annyira előre rohanni. - Hát, ezúttal tényleg van mit - hervadt le a mosoly a képemről, kelletlen volt az én megjegyzésem is, de amúgy sem arról voltam híres, hogy szépítenék a dolgokon. - Egyébként szívesen - fűztem még hozzá némiképp lágyabb arcvonásokkal, nem vagyok azért olyan szívtelen szuka. - Nem fogom szépíteni a dolgokat, Darim, mindketten elcsesztétek. Te is, Horatio is. Fogalmam sincsen, mi válthatta ezt ki belőletek, elképzelni sem tudom, hogy valami képes volt ilyen állapotba lökni mindkettőtöket - hát még ha tudnám, egek! - De gondolom ezt nem kell ecsetelnem, nyilván tisztában vagy ezzel magad is - legalábbis nagyon remélem, mert menten kitépem a hajam, ha képes olyat mondani. Nem akartam benne még nagyobb szégyent ébreszteni, hiszen éreztem felőle eleget, de akkor sem tudtam szó nélkül elsuhanni a történtek mellett. Haragudtam rájuk, mind a kettőjükre. - Csak gondoltad, vagy már konkrét elhatározás a dolog? - érdeklődtem, hiszen nem mindegy, hol áll a kiköltözési fázisban, feleslegesen pedig nem fogom tépni a szám, úgyhogy a többit és az erről való véleményemet is majd akkor, ha megadta a választ.
Naná, hogy én menjek. Dohognom kár, én voltam aki felajánlotta, hogy házhoz megy, mint valami rossz ribanc pincsi. Persze a vörös fel van dobva, energiái vidám magaslatokat vernek, ami szerintem maximálisan tiszteletlenség tekintve a depresszív helyzetet. Sebaj, töltekezem belőle, jobb ez, mintha kaffogna, annak elhárítására aligha lenne erőm. Megyek, mert szeretnék. Ez a büdös nagy igazság, amit egészen a küszöbéig nem rejtek véka alá, ott viszont inkább magamba gyömöszölöm, pajzs mögé. Mert fáradt vagyok, nem kicsit, hanem nagyon és nem kell, hogy megérezze rajtam. Viszont ha a fáradtságomat rejtem a pajzs mögött, akkor minden mást is. Egyrészről baj, másrészről nem az. Kopogásra emelem ökölbe szorított ujjaimat, s csak akkor nyitok be, ha jelét kapom annak, hogy szabad a bejárás. Ennyire előzékeny általában nem vagyok, de a távol töltött idő mindig ilyen hatással van rám, idegenné válok a saját otthonomban. És ez szívás, de elmúlik majd, tisztában vagyok vele, van benne tapasztalatom. Ha nem is sok, de épp elég. - Hát szia. Mosolygok rá a küszöbről, majd beteszem magam után az ajtót, elszöszölve szinte rituálészerűen a mozdulattal. - Mi a helyzet dögrovásfalván? Veszem elő az orvos-demégsemaz oldalamat közelebb lépkedés közben. Nem vagyok zavarban. Szeretek itt. Jó, hogy jöttem. De akkor is.. olyan nem találom a helyem érzés kerülget azért.
Persze, hogy ő jöjjön, ha már olyan kis buta, hogy felajánlja, nem fogom lebeszélni, nyilvánvaló. Már csak azért is, mert amiket locsogtam ki neki... ennyit megérek azok után, nem? Főleg, hogy tényleg volt szörpöm meg sütim is, előbbit már nem tudom, hol szereztem, utóbbit Joana legutóbbi "jótékonysági" sütéséről csórtam. Pofátlanság vagy sem, én bizony befoglaltam az egész tálca süteményt, amit készített - szigorúan csak mielőbbi gyógyulásom érdekében! Némi félszt éreztem minden esetre a látogatás kapcsán, mert túl sok mindent ígértem, és a gyávaság netovábbja lett volna elfutnom ez elől. Meg már nem is akartam igazán. A kopogtatásra kikurjantottam, hogy jöjjön csak. - Szia - mosolyodtam el és erre csak akkor jöttem rá, amikor már vagy fél perce úgy maradtam. Örültem, hogy ezzel együtt legalább a megkönnyebbülés nem ült ki vonásaimra olyan nyilvánvalóan, bőven elég volt, hogy megereszkedtem vállaim, mintha nagy adag feszültség távozott volna belőlem. Hála a jó égnek, hogy nem volt itt. Hogy nem keveredett bele és nem sérült meg, vagy még rosszabb. - Jó újra itthon látni. - Ez nem feltétlen volt válasz a kérdésére, de azt se feltétlen fogtam fel első hallásra. - Tudod, a minap olvastam egy orvosi szakfolyóiratban, hogy fizikai sérülésből lábadozóknak megfelelő étkezésre, sok pihenésre és nagyjából ennyi ölelésre van szüksége - közöltem, mint egy mellékes információt, miközben pillantásom a mennyezetre tévedt egy kósza másodperc erejéig. - Szeretném, ha utóbbit nagy tudású, jó Gyógyító végezné el rajtam, tudod, nem akarom megkockáztatni, hogy meghúzódjon valamim... Gyere ide és ölelj meg, mert én túl szerencsétlen vagyok ahhoz, hogy elmoccanjak a dohányzóasztal mellől és megtegyem, pedig basszus... Nem olyan szép, nem olyan jó. Sok bosszúságot és (fej)fájdalmat fogok még neki okozni, efelől sajna kétségem se volt. Mégse bírtam vakon elsétálni mellette, ha akartam volna se sikerül, mert a tarka farkas még azon a résen át is megérezte a nőstényt. Minden alkalommal felszegte a fejét, amikor a közelben volt, élénken, szinte követelőzve, mintha vádolna nehézfejűségemért. Holott tudtam én, láttam, éreztem. Ezért volt olyan nehéz és ijesztő, mégis vágyott.
Szerencsétlen idióták gyülekezete vagyunk. Nem csak mi ketten, hanem ez az egész Falka úgy nagy általánosságban, s lassan kezd az az érzésem lenni, hogy minden vérfarkasra ráaggatható ez a címke. De persze ne általánosítsak, ne gondoljak rosszakat. Nem is teszem, inkább a pillanatban élek, azt ragadom meg és a mosolyt, amivel köszöntöttem őt. - Jó újra itthon lenni. Jegyzem és közben magamba nyelem a bárcsak el ne mentem volna-t. Tudom, hogy el kellett, hogy így volt helyes, Ryllis miatt, a gyógyítóságom miatt, de mégis.. az egésznek van egy ocsmány, gyáva menekülő színezete és nem szeretem így érezni magam.
xoxo
Elkerekednek szemeim attól, amit hallok tőle. Dacosan kéne felszegjem fejem, közölni vele, hogy ne is álmodjon róla, mi vagyok én? ám eszemben sincs ilyesmit cselekedni. Nem azért, mert ne lenne önálló véleményem, ne lennének önálló ötleteim azt illetőn mit szeretnék cselekedni. Hanem azért, mert kimondja, amire vágyom, hát automatikusan indulnak meg lábaim, hogy nem sokkal később már karjai alá nyúlva simuljanak tenyereim hátára, homlokom pedig vállgödrébe. - Nem hoztam kaját. Duruzsolom a pillanatba, s bár el kéne engednem, mégsem vagyok képes hajlandó odébb lépni tőle. Csak felemelem fejem és megengedem magamnak azt a luxust, hogy orromat az övének érintsem, egészen közelről kapcsolódva pillantásába, ajkaira lehelve a nem tudom mit mondjak-ot ekképp. - Elmondod? Ölöm meg a pillanatot a kérdéssel valószínűleg, de nem érdekel. Ígért valamit, hát tartsuk be addig, amíg amúgy sincs sehol a jó kedv. Talán egyszerűbb lesz úgy. És talán nem akarom majd ennyire megkóstolni ajkait. Mert mindent nem fogok én kezdeményezni. Nő vagyok. Nagybetűs. Hadd ne hagyjam eltiporni már..
Lusta vagyok, megírtam, de ez nem jelenti, hogy hálátlan is. Ahogy lép, megindul felém, mintha súlyok görögnének le rólam, magamban még szélesebb a mosoly, mert pontosan úgy ölelt, ahogy szerettem volna, anélkül, hogy egy elejtett megjegyzéssel is utaltam volna rá. Köré fontam karjaimat, lejjebb hajtottam fejem, arcom a hajába fúrtam - és leengedtem a pajzsom. Furcsa érzés volt, mert szinte sose tettem így, ezért majdhogynem újként hatott, hogy ennyivel tisztábban, pontosabban éreztem a többieket a környéken, a közelben és Willow-t. - Fáradtnak tűnsz - mondtam halkan. Képzelem, mennyire kimerülhetett, ha a bekómáltak mellett nem mert aludni. Sokan kidőltek, kevesen maradtak, akik vigyázhattak rájuk, nekik se volt kisebb felelősség a vállukon, mint nekünk idefent. - Mondtam, hogy van teasüti - nevettem röviden, majd húzódtam el annyira, hogy a szemembe tudjon nézni, ölelésem viszont nem lett lazább. Csak egy kicsit lettek élénkebbek energiáim, csak egy kicsit kellett volna közelebb hajolnom, csak egy kicsit kellett volna szorosabbra fonnom az ölelést, befejezni minden elképzelt mozdulatot... Finoman nehezebbé vált légzésemet viszont megakasztja egyetlen szavával, mire nem vagyok rest fancsali pofával a mennyezet felé fordítani az arcom. - Orvost hívtam, nem gyilkost! - nyögtem kissé elkínzottan, majd eleresztettem és megvakartam a tarkóm. Azon tűnődtem, honnan, hogyan kezdjem, ezen tanakodva mászkáltam a nappaliban, miközben ő ha akart, nyugodtan helyet foglalhatott, nekem nem ment volna. Igazság szerint féltem, hogy talán elijesztem. Nem gyenge nő, tudtam jól, ezért sikerült tökéletesen észrevétlenül belehabarodnom az évek alatt. Mégis a magamban hordott bizonytalanságok ilyenkor a sokszorosára nőtt szörnyetegekké váltak. - A nevelőapám harapott be, így mutatta ki anyám és a protektorátus felé, hogy a szövetség él a farkasok és az őrzők közt, elfogadta anyámat és vele a társait. Nem igazán kedvelt - elhúztam a szám -, de ez kölcsönös volt. Aztán anyám ikreket adott neki: egy fiút és egy lányt. Előbbit beharapta, utóbbit őrzőnek nevelték. - Megálltam, mind a mesélésben, mind a mászkálásban és Willow felé fordultam, mint amikor a farkas méregeti a felé nyújtott kezet, azon morfondírozva, hogy vajon a kéz ütni vagy simítani fog végül? - Mindkettő előrébb való lett nálam, jobbnak lett kikiáltva, hiába győztem le annyiszor az öcsémet, akkor is ő maradt a sztár, mert apánk ezt mondta. Eleinte nem értettem, aztán dühös lettem és azért, hogy bizonyítsam, igenis elég erős, elismerésreméltó vagyok, teremtettem. - Életemben először és talán utoljára. Azóta meg se fordult a fejemben, mert minek? - Apám pokoli dühös volt, kértem, hogy hagyja meg nekem a Kölyköm - hangom távoli lett -, ő mást ajánlott. Elismer, felemel, igazán a fia lehetek, ha megölöm, akit teremtettem. Én hajlottam rá, mert mindennél jobban vágytam rá, hogy végre lehessek valaki. A farkas viszont másképp döntött - megtagadtuk az alkut és elszöktünk. - Nem láttam ugyan a Kölyköm kivégzését, de biztosra vettem a halálát. Túlságosan gyűlölt ahhoz Teremtőm, hogy élni hagyja. - Őrzőkbe szaladtam, ők segítettek elintézni az üldözőimet, cserébe... én váltam az edzéseik boxzsákjává, kísérleti patkányává. - Micsoda diadalmenet! - Miroslavnak hívták az öcsémet, Mirosławának az őrző nőt, aki gyereket várt tőlem. Addigra már kétszáz éve volt, hogy egyik csapdából a másikba estem, bárhol éltem, rab voltam. Azt hittem, sikerült beletörődnöm, elfogadnom, hogy ahogyan ő, úgy később majd a gyerek láncol le, köt azokhoz az őrzőkhöz, akik talán azt se fogják neki elárulni, ki az igazi apja, mert szégyen lenne. Mégis szerettem azt a nőt. Mégis büszke voltam arra, hogy fiam lesz. - Megdörzsöltem az arcom. Nem tudom, mikor beszéltem utoljára ennyit, ráadásul egyhuzamban, ráadásul saját magamról és őszintén. Mintha áttörtek volna bennem egy gátat, csak ömlöttek a szavak. - Egyszer egy csapat farkas támadt ránk, nem voltak falka, csak épp együtt kóboroltak. A támadás váratlan volt, fejetlenség tört ki, én ebből Mirosławát kerestem, de nem azért, hogy mentsem, hogy védjem. Akkor már túl volt a hetedik hónapon. Lángolt az egész tábor - még ma is érzem annak a füstnek a maró szagát - üvöltözött és sikított mindenki - álmaimban kísértenek -, én pedig amint megtaláltam őt... rávetettem magam és fojtogatni kezdtem. Karmos volt a kezem, de nem változtam át, hogy átharapjam a torkát. Nem ezt adtam neki. Szabadulni akartam attól, aki ostorozott, ha olyan volt, hogy aztán arra kérjen, keféljem meg, majd a fülembe súgja, hogy szeret és reggel kezdődött minden előröl. Beleszerettem, mert tudtam, hogy úgyse lesz soha az enyém. Mindezért megfojtottam. Nem akartam tovább, szabadulni akartam és ez volt a legbiztosabb módja: hogy éreztem, már nem lüktet a nyakán az ér. Lenéztem két kezemre - egyik sem remegett. Ugyanilyen rezzenéstelenül tartottam hónapokkal korábban Horatio torkát, mert az bántott, az esett nekem, az akart ártani, akit megszerettem, akinek mertem a hátamat mutatni. Áruld ezt el és megöllek. Vagy legalábbis... megpróbállak, mert jön a füst szag, felcsapnak az akkori lángok és nem látok más kiutat.
- Mert az is vagyok. Sóhajtom pajzspucér aurájába, ha tehetném tökéletesen beléje olvadnék, s nem szabadulna tőlem soha sem. Jó ez így, karjai között kicsit olyan, mintha az elvesztegetett otthonomba tértem volna tékozlón haza. Pedig nem lelem a helyem. - Ugye nem linzer? Azt nem szeretem. Veszem elő a pimasz, szemtelen és hálátlan vendég oldalamat. Mosolyom bár nem teljesen őszinte és lelkes, azért még valódi, szóval a kacsintás is elkél mellé, felemelve fejem enyhe kifacsartságában a mozdulatnak pillantva fel Darimra. - Egy barátod jött, s nem a hóhérod. Szúrok még mélyebbet, nem csak belé, magamba is. Mondanék mást, hogy ki az az én ebben a képletben, de valahogy semmi nem tűnt hiábavalónak, s ez volt az, amit a pillanat heve - jege - előcsalt belőlem. Elenged és én sikoltanék. Nem teszem, csak dacosan szálfaegyenessé teszem tartásomat, nem moccanok messzebb, csak azért sem mászom ki a személyes teréből, hadd menjen ő, ha annyira akar. Zsebembe csúsztatott kezekkel zárkózom be picit, de a pajzsom marad lent, nem változik rajta semmi, ugyanolyan nyitott vagyok rá, mint eddig. Mesél. Az életéről szól, olyan dolgokat, melyek egy részét - talán? - az évek során hallhattam már. Nem ennyire összeszedetten, nem is mindigb józanul, így nem tudom, hogy mi igaz és mi nem, de mindegy is. Megtisztelő valahol, hogy most először vállalja fel ennyire magát előttem. Észre sem veszem, ahogy megremegnek ajkaim. Nem akarok szólni, eszemben sincs, de mégis rágcsálnom kell a szám szegélyét, mialatt a kölykéről beszél. Nem ítélkezhetem a családja felett, de teszem, viszont megtisztelem azzal, hogy magamban. Mindannyiunknak van múltja, mind tettünk dolgokat. Nem hiszem, hogy ez változtatna bármit a jelenen. De kölykökről hallani mindig is érzékenyen érintett és úgy is fog, ebben biztos vagyok. Hosszan hallgatok, akkor is, amikor már nem beszél. Nem lépek hozzá közelebb, de kezeimet kiveszem zsebemből kibontom így a testbeszédemet is. Ahogy az előbb neki, most nekem van szükségem arra, hogy mozogjak valamennyit, de nem nagyon tudom merre is kellene haladjak. Hajamba túrok, copfba fogom a tincseket, de nincs nálam hajgumi, így csak leeresztem azokat megint. Arcomból próbálom kidörzsölni a zavart, hogy aztán amikor megszólalok, akkor komoly legyen a hangom, megfellebbezhetetlenül szilárd. - Nem félek tőled, Spence. Szólítom azon a nevén, melyet én jobban szeretek annál, mint amennyire ő kedveli, s mégis ez a szeretetnyelvem egyik része felé. Valamiért inkább a magaménak érzem így, hiszen rajtam - tudtommal - kívül senki más nem szólítja így. - Állatok vagyunk, nem tudtál ezzel újat mondani. Mégsem tartok attól, hogy megfojtanál, ha úgy hozza a sors.Ha pedig mégis? Akkor úgy kellett lennie. Nem akarok csak azért távol maradni tőled, mert lehet, hogy megijedsz és a menekülés helyett a gyilkosságot választod. Nem félek tőled. Sok mindentől rettegek, de tőled nem. Érzed ezt? Érzed őt? Nem mondom, hogy miért nem hiszek ebben a nagy elborulásában. Nem tudok okokat felsorakoztatni, s naiv sem vagyok, tényleg előfordulhat, hogy balul sülnek el a dolgok. De a vörös állatias ragaszkodása éppen annyira eleven bennem, mint amennyire őszinték szavaim. A párja. És ez sokkal többet jelent bárminél. - Gyere ide! Tárom tétovaságnak minden nyoma nélkül szét karjaim, ezúttal én kérve-utasítva arra, hogy lépjen hozzám közelebb, s ha megteszi, akkor arcának zárójelévé varázsolom tenyereimet, így fogva közre őt, s kényszerítem arra, hogy a szemeimbe nézzen. - Vannak olyan dolgok, amiket nem érthetünk meg egymásban. Célzok mindarra, amit elmesélt, az azzal kapcsolatos motivációira, s arra is, ami örökre ott fog lebegni Horatio kapcsán bennem, az életem fölött. A nem-szerelem, amit senki sem ért. - Mindazonáltal én tudom mit akarok. Te vajon tudod-e, hogy mire vágysz? Tagadunk tovább, vagy hagyjuk, hogy megtörténjen? Így is széttépjük egymást.. Vállat vonok, mintha minden mindegy lenne, pedig nem az. - Valaki másnak a nevét viselem a lapockámon, mementójául mindennek, ami a múltamat jelenti. Sosem fog onnan eltűnni, ugyanakkor te sem fogsz eltűnni belőlem soha. Szeretlek. Ezt tudom nyújtani. Te döntöd el, hogy elég-e, hogy erősebb-e annál, amitől félsz.
Hazajött. Nem kell hozzá híradás, tudom magamtól is. Érzem őt, a farkas is érzi, s rohanna hozzá, de fegyelmezem. Pajzs mögé zárom, mert haragszom, s azt akarom, hogy a dögök is szenvedjenek. Haragszom és reménykedem egyben, bár nem tudom, hogy miben. Leadom a műszakomat, mert nem tudok koncentrálni. Egyébként is csak megfigyeléseim lennének, a rezidensem is tudja ellenőrizni a beteg életfunkcióit, s ha baj van, úgyis rám csipog. Éppen ezért veszem a bátorságot ahhoz, hogy úgy, ahogy vagyok, kórházi köpenyben, mellkasomon a Dr. Haskell-Nyxon hímzéssel - tudom, hogy nagyon nem szokás errefelé így felvenni a nevet akkor, hogyha valaki nem gazdag, nemesi család sarja, de nem érdekel. Jut is marad is alapon választottam, a munkám miatt a Dr. Nyxon a megszokott, abban sem lett volna semmi, ha megtartom. De nem tartottam meg csak így, kopaszon. Mert tudom, hogy neki ez mennyit jelent. - induljak neki a hazaútnak. Persze a kabát csak akkor kerül le a köpeny fölül, amikor belépek a Lakba. Átöltözhetnék, de nem akarok. Hátha én lehetek az első, aki fogadja súlyos dörömbölésekkel az ajtaján. Hagyom, hogy érezze a jelenlétemet. Épp csak annyira eresztem lejjebb a pajzsot, hogy metszőn kivillanjon mögüle az elhozott hírek okozta haragom és csalódottságom, de ugyanakkor a nőstény kitörő, párja felé tanúsított öröme is. Nincs rejtegetnivalóm, nem árulok zsákbamacskát, mind Horatio, mind Darim előtt nyílt titok a kettősségem, mely örök marad, s melyen nem tudok és nem is akarok változtatni. Amennyiben ajtót nyit, se szia, se egyéb üdvözlés nem hagyja el ajkaimat, csak beljebb lépek, rá a küszöbre. Nem nyomakodom a személyes terébe, de nem is maradok teljesen kívüle. A határait feszegetem, jelen esetben szobailag is, teljesen. - Mondd, hogy nem segítettél neki! - közlöm vele fojtott hangon, s egyértelmű, hogy a legutóbb emlegetett Sarah-Einar dologra gondolok. Arra, amivel kapcsolatosan megkértem - vagy akartam, éreztettem, lényegtelen - hogy ne menjen, ne legyen hülye ne tegye ki magát az ilyesminek. Nem kiabálok, még nem. De bennem vibrál a feszültség, mely meg-megperzselheti őt is, ha nem vigyáz.
Bocs a gifekért. Rólad csak ezt leltem, ami "beszélős" és "négyzetes" :"D
Ledobtam a közepes méretű sporttáskát az ágyamra és hanyagul elkezdtem kipakolni belőle a cuccaimat. Zavart a sok zsizsegő energia, meg az, hogy a hoteleseké is belekeveredett, de javamra legyen mondva, azon túl, hogy karakteresen kijelentettem, egyiket se látom szívesen - kis lakásra hivatkozva... -, még csaptam patáliát senkivel sem. Mondjuk ahhoz nem kell hotelesnek lennie. Meg nem is tudtam volna még patáliát csapni, mivel egy héten át távol voltam. Zuhanyhoz akartam készülni, bár nem igazán zavartattam magam attól, hogy eltéveszthetetlenül Sarah-szagos vagyok. Ő meg tőlem bűzlik félreérthetetlenül, szóval egy-egy. Legalább kikapcsolódtunk mindketten, tiszta haszon, ahogy az is, hogy nem zsémbes öregember módjára viselkedtem. Mondjuk a közeledő energiákat megérezve, tartottam tőle, hogy mindez kurva gyorsan megváltozik. Reméltem, hogy csak tovább megy a lakásom előtt... hiú ábránd volt. Egy sóhaj kíséretében mentem ajtót nyitni a türelmetlen dörömbölést hallva, hogy aztán kezdődjön a "buli", nyitánynak egyből azzal a kibaszott névvel a köpenyén. Miért is jöttem haza? Nem, komolyan, miféle ép ésszel magyarázható okom van/volt? Benyomul én pedig nem moccanok, szóval ha annyira masírozni van kedve, akkor legfeljebb felsőtestestől összepréselődünk. Állom a tekintetét, aminek tükörképe lehetne az enyém, a fojtott indulatról nem is szólva. Néha elgondolkodok azon, hogyan lehet egy helyzet ennyire elcseszett. - Majd akkor, ha te közlöd, hogy ez egy ostoba vicc - intettem fejemmel a "Haskell-Nyxon" felé, ami úgy mart belém, ahogy nem kellett volna. Most és minden egyes alkalommal, miközben erőnek erejével tartottam magam ahhoz, amit Nessának mondtam, amit szinte megfogadtam a magam számára. Belöktem utána az ajtót és tettem felé fél lépést, hogy a fa és testem közé ékelődjön, nem hagyva neki menekülési utat. Nem tudom miért, amikor egyébként úgy indultam neki, hogy csak ne térjen be hozzám. - Nos? - rántottam fel szemöldököm, mintha valóban várnám, hogy kijelentse, hülye baromkodás volt ez a házasságosdi. Tudtam, hogy nem. Ő is, hogy segítettem. Egálban vagyok hát vele is.
Mellkasának ütközöm, s bár furcsa, már emberileg nem zavar. Mármint nem úgy zavar össze, ahogy az összezavart volna akármikor ezelőtt. Azt a részét lezártam elzártam, a farkasra koncentrálva könnyen vagyok, tudom, hogy a hím az övé. Így mindent egyszerűbb szemlélni, még a közelségét is. Szemétség vagy sem, ez van. Megtámaszkodom tenyereimmel szíve fölött, amikor behúzza az ajtót, s ezzel elzárja az ellépési útvonalamat. A megjegyzésére csak akkor adok bármi választ, amikor már párat dobbant simításom alatt az a dacos szíve. Annak a ritmusára koncentrálva eszem nyelvemet, nehogy túl hirtelen, túlságosan is meggondolatlanul vágjak rá akármit is. - Férjnél vagyok, Haskell vagyok. Fogadd el. - nézek dacos nyíltsággal fel arcába, s tekintetét kívánom rabul ejteni. Értem én az Einar célzást, nagyon is. - És a feleségének te fogod elárulni, vagy Sarah lesz az, aki megosztja vele, hogy annyi szörnyűség után, amit megélt még elvettétek tőle a párját is? Feltételezésem szerint szarik rá. Nem is azért mondom, hogy ne tegye, egyszerűen csak.. az epe megkeseríti szám ízét. - Miért csináltad? Mióta jelent neked ennyit egy nőstény akarata? Akarom, hogy fájjon, hogy az emberi szívét szaggassa, de közben hagyom, hadd induljon meg hímje felé a nőstény. Mert nem tagadhatjuk le azt, ami valós. - Akármit is hiszel magadról, ez a hideg gyilkos nem te vagy. Nem tudom elégszer elmondani. - sóhajtva próbálok a kilincs felé nyúlni, hogy kinyithassam az ajtót. Ha kell, ellököm őt - próbálkozni szabad -, de jobb szeretnék csendesen kisiklani közelségéből. Amit tudni akartam, megtudtam. Már csak egy dolog van hátra a vallomások közül. - Elárultalak a Tanácsnak. Remélem addigra már tudták tőled is, hogy mi az, amit tenni akartok, Sarah, meg te. Semmi sajnálom, semmi bánom amit tettem. Nem bánom. Azt bánom, amit ő tett, s ez mardosóbb bárminél. Ha enged, akkor távozom, s a nőstény is jön velem, de előbb még pofáját a híméhez dörzsöli, szagát hagyja rajta, birtokol és birtokoltatja magát. Ez a mi utunk.. kérdés, hogy elfogadod-e valaha.
//Ha nincs más, akkor ennyi voltam, s nagyon-nagyon köszönöm, hogy azonnal írtál! Imádtam ezt is. *-*//
Miközben a keze a mellkasom közepén pihen, azon agyalok, hogy vajon most kit, mit érint. Kinek a tekintete néz rám? Az orvosé, Mrs Haskellé, a nőstényé... vagy ő, a maga teljességében? Hamar megkapom a választ a fel nem tett kérdésemre. - Soha - jelentettem ki nyersen. Ez az, amit soha nem leszek képes lenyelni, s ha nem is azért, mert mindenáron magamnak akarnám, hát a körítés miatt, azért, ahogy ez az egész létrejött. Következő szavaira viszont összehúztam a szemem, de a téma kapcsán düh nem volt bennem. - Mindenki valakinek a férje, felesége, párja, kölyke, teremtője, szülője, gyereke. És senki sem kérdezi a sokadik sorscsapás előtt, hogy amúgy ez az első szörnyűség lesz, vagy a huszadik? Te talán tudod, hogy Sarah mennyi szörnyűségen ment keresztül miatta? Vagy másoknak mennyi szenvedést okozott? Vagy a felesége kiknek ártott? - Nincs él a hangomban, hideg tények, kérdések ezek. - Több mint háromszázhatvan évet éltem, Willow. Láttam, hogyan működik a világ és nem vagyok az az idealista, aki mindenki bánatát és tragédiáját magára veszi. Einar meghalt. A neje él. És ha emiatt egyszer kihív, vagy levadász bármelyikünket, mindkettőnket, az se lesz több egy hétköznapi bosszúhadjáratnál, ami valaki párjának halálával végződik. Tettem már ennél sokkalta rosszabbat is ráadásul. Láttam már rosszabbat és eleget éltem ahhoz, hogy ne vegyem ezt magamra. Nem azért, mert masszív szívtelenségben tobzódnék, hanem mert egy bizonyos kor fölött, néhány eseménnyel a hát mögött akarva-akaratlan megtelepszik mindenkiben a közöny. Vagy kisebb, vagy nagyobb mértékben. - Mert ha én nem segítek, mást keres. Nekem pedig nem az a dolgom, hogy lepasszoljam a problémát. Ez pedig nem egy nőstény akaratáról szólt. Könnyű lenne Sarah-t okolnia, ha annyira akarja, hát tegye, én nem fogok a nőstény hősi védelmezőjeként fellépni. Egyrészt mert ezt a szerepet nem nekem találták ki, másrészt neki sincs szüksége ilyesmire. - Nem, Willow, nem vagyok az. Tark vagyok. És ha az egyik társam meg akarja ölni a másikat, elvállalom, hogy segítek, mielőtt mást kerít, aki tényleg egy kivégzésben segít. Ha az egyik társam egy kóborrá vált után akar eredni, hogy revansot vegyen és a segítségemet kéri, az én dolgom az, hogy életben tartsam és hazahozzam egy darabban. A csuklója után nyúltam, amikor a kilincsre markolt volna. Nem voltam durva, csupán megállítottam a mozdulatban. Szorításom egyedül akkor vált pár másodpercre erősebbé - de akkor sem csontmorzsolóvá -, amikor közölte, hogy elárult. Válaszul pusztán egy emléket löktem elméjébe. Nessával álltam a tanácsteremben és a lefokozásomat kértem. Ott volt bennem az indulat, a gyilkos vágy, s ezért nem éreztem magamat méltónak arra, hogy egy perccel is tovább nevezzenek a Falka harcosának. Nem hagyta. Cserébe a hűségemet adtam a vallomással, majd egy ígéretet: nem hagyom, hogy ez kihasson a falkára és rombolja akár a Tanács, akár az ő tekintélyét. Az, hogy az élet kegyes volt, már csak ráadás. - Soha nem lesz képes teljes lényével szeretni téged. Soha nem fogja tudni megadni. - Ezért vagyok dühös, ezért is gyűlölöm, ezért lettem volna képes ezúttal tudatosan ugrani a torkának, hogy feltépjem azt. - Ha neked egy töredék elég, legyen. De nekem kevés. - Sokkal kevesebb, mint hinné. - Ne gyere többet, Willow. Se ide, se a közelembe, a társaságomat se akard. Ha ő kellett, legyél vele, mert nekem nem elég csak a vörös, és a farkasom képtelen osztozkodni. - Gyűlöli a szagot rajta, hogy képes emberi oldalát újra meg újra neki adni, tőle, tőlünk pedig mindent megtagad. Azt hiszi, hogy beérjük a kellemes kis energiákkal, az egymásnak dörgölt pofákkal? Férfi vagyok, hím. Ha nem lehet teljesen az enyém, sehogy se legyen. - Nem játsszuk ezt tovább - fejeztem be csendesen, de határozottan, s ekkor engedtem el a kezét, hogy mehessen útjára.
Lenyelem a kikívánkozó az már a te dolgodot, nem vágom a képébe. Ha nem fogadja el, akkor nem tudok mit kezdeni vele. Igazság szerint ez olyan, ami csak rajta múlik, nem lehetek erőszakos. Én választottam, a vörös is választott, ő is választott. Hagyom, hogy kikússzon emlékeimből az a beszélgetés, melyet akkor folytattunk, amikor hazajöttem Wasillából. Amikor elmondta, hogy mitől fél, s én felajánlottam neki mindenem. Akkor döntött, hát én alkalmazkodtam, nem akartam tovább bántani. Félt attól, mit tehet velem, hát elfogadtam. Tovább léptem, a vörös viszont nem és nem is akarom, hogy megtegye. Mert az övé. Ha tetszik neki, ha nem. - Nem érdekel. Se Sarah nyomora, se Rileyé. Engem az érdekel, hogy te miért tetted és az, hogy te miképpen fogsz elszámolni ezzel az egésszel. Mert.. ez céltalan gyilkosság volt, a részedről mindenképpen csak az lehetett. Hacsak nincs valami, amiről nem tudok. - kérdőn nézek rá, de mintha félelem lakna a tekintetemben. Egy részem nem akarja tudni, de mégis meg kell, hogy hallgassam, különben a harag nem fog elhalni bennem soha. - Nem bántod Rileyt, megértetted?! Nem azért, mert a barátom volna, nem azért, mert fontos nekem vagy bárkinek. Azért nem, mert ez nem a te harcod. Ne szállj bele olyanba, ami valakinek a személyes, kicsinyes bosszúhadjárata. - nem tudom másként szemlélni Sarah dolgát. Akkor se, ha igazából nem tudok róla semmit sem. Amit mondtam, megmondtam. Nem akarom tudni. Én csak azt akarom, hogy végre a saját életét élje Darim. De úgy tűnik nagyon nem afelé halad és ez jobban bosszant annál, mint amennyire bosszantania kellene. - Egyedül kellett volna megoldania. Ennek semmi köze ahhoz, hogy mi vagy a falkában. Nem falkaügyben jártatok el! Hiába. Ezért nem vagyok és nem is leszek soha vezető. Akármennyit éltem, nem tudok teljesen falkalétben gondolkodni, nem tudom elhagyni az emberi helyes-nemhelyest a jellememből és a fejemből. Akármennyire is alá akarja támasztani nekem hierarchikusan, nem fog működni. Nem fogom elfogadni. Egyrészt, mert nem akarom, másrészt pedig mert komolyan nem hiszem az igazát. Megremeg a kezem a kilincsen, ernyedten hagyom leomlani, elengedve az ajtót. Az emlékkép megbénít, de nem annyira, mint a szavai, melyek követik. Nem azért, amivel Horatiot méltatja, hanem azért, mert elszégyellem magam. Miatta. Miattuk. Minden miatt, aminek én vagyok az okozója. - Ahogyan te sem volnál képes rá. - jegyzem meg keserűen. - Ő a vöröst gyűlöli, te pedig féltél szeretni, mert azt hitted, hogy a gyilkos erősebb benned. Mindkettőtöknek megadtam azt, amit adhatok magamból, de egyikőtöknek sem elég. Nekem elég volna, de bizarr és gusztustalan, értem én. Nem tehetem ezt veletek. - nem sütöm le a szemeimet akkor sem, hogyha azt kellene tegyem. Lábujjhegyre emelkedve ölelem át, s közben a nőstényt utoljára a hím felé eresztem, hadd menjen, hadd köszönjön el tőle. Ha engem el is lök, a nőstény marad, amíg vissza nem rángatom. - Ha valóban ezt akarod, így lesz. Utoljára láttál, Darim, s utoljára láttad őt is. Feloldozlak mindkettőtöket. - meg fogom kérni Horatiot, hogy harapjon át. Hogy vegye el a vöröst, vegye el az utolsót, ami még Darimhoz köt. Mert nem tehetem ezt vele. el kell végre eresztenem. - Köszönöm, hogy voltál, barátom. - és sajnálom, hogy nem mertél lenni. Eleresztem, mintha elszégyellném magam attól, hogy a közelében ragadtam. Szánalmas, önző rohadék vagyok. Hagynom kell, hogy boldog legyen. Kívánom, hogy találja meg azt, amit érdemel, ami igazán az övé lehet. Aki teljesen az övé lehet. Örülni fogok neki, istenre esküszöm. S most végre tényleg újra a kilincs után nyúlok és távozom. Ha nem akarja hagyni, akkor ezúttal erővel tépem ki a közeléből magam. Épp elég ideig voltam terhére, épp eleget bántottam már ahhoz, hogy megértsem végre: azzal szerethetem a legjobban, hogy nem hagyok magamban egyetlen olyan részt sem, ami úgy szereti, ahogy nem volna szabad. A vörösnek vége lesz. Egyszer mindennek vége lesz.
Vettem egy nagy levegőt, amit lassan kifújtam, de nem magyarázkodtam tovább. Ha ennyiből nem értette, hiába fűzök még hozzá akár ezer mondatot is. Felcsattanására viszont felvontam szemöldökömet, arcomon értetlenség futott át, s a még több félreértés elkerülése érdekében, itt már szinte közbevágtam. - Egy fél szóval se mondtam, hogy bántani fogom. Azt mondtam, hogy ha ő akarja, majd bosszúhadjáratot indít Einar miatt. - Elhúztam a számat és megráztam a fejem. - Tényleg nem érted, igaz? De nem én leszek, aki elmagyarázza neki. Sőt, ennyi idősen, ennyi év falkaléttel a háta mögött ennek ugyanolyan egyértelműnek kéne lennie számára is, mint számomra. De nem ez az első eset, hogy másképp látjuk ugyanazt. Jelen helyzetünkre ez hatványozottan igaz, és talán azért én leszek az, aki pontot tesz az egész végére, mert hímként és dominánsként sem vagyok képes elfogadni ezt a fajta osztozkodást. Nem, Willow, nem bizarr és nem is gusztustalan, csak számomra tökéletesen élhetetlen. - Hogy vele mit teszel, engem már nem érdekel - közöltem hűvösen, halkan. - De mi ketten nem futjuk tovább ezeket a köröket. Nem lököm el, épp csak egy árnyalatnyival ölelem magamhoz erőteljesebben, mint az egyszerű barátok közt szokás. Búcsú ez: részéről, részemről, ahogy hajába fúrom arcomat. Sose fogom hangosan megvallani, mennyire bánom, hogy abban a pillanatban nem volt több merszem, vagy esztelen vakmerőségem. Ahogy azt sem, hogy nekem emberként és farkasként is így jó, ahogy van, soha semmit nem változtatnék rajta, nem törném be hódoltatással, nem törölném kettősségét, csak hagynám, hogy egész legyen. Csakhogy ő döntött, s hirdeti ezt gyűrűvel, felvarróval, hát én is meghoztam a magam döntését. Egy másik életben - ha létezik ilyesmi -, talán másképp alakul majd. Ég veled, Willow.
Fogalmam sincs, hogy honnan is jött ez az őrült ötlet, de ha már mindent előkészítettem hozzá és arra ment el pár napon is, hogy tényleg minden klappoljon és a jó helyre is menjek, így már nem volt hátraarc. Szerencsére nem volt semmi fércelni való se ebben a pár napban, amit azért egy hangyányit sajnáltam is, mert így nem mutathattam meg, hogy mennyire is jó vagyok benne, de majd máskor. Ma amúgy is másabb dolgunk van. Még szép, nem is gondoltam, hogy egyedül fogom ezt végig csinálni. Pláne, ha már annyira megígértem múltkor, hogy a spontaneitás dolgot gyakorlom vele, akkor itt a remek lehetőség rá. Egy pillanatra még elgondolkoztam azon is, hogy leszek tündéri és esélyt adok arra, hogy az orromra csapja az ajtót, de végül inkább meggondoltam magam, kivételesen igazán pofátlan leszek és megkockáztatom azt is, hogy ázott krampusz lesz belőlem, mert kihajít, mint macskát szarni a hóba. Legalább már nem ütöm meg magam, nézzük a jó oldalát mindennek, nem? Így nem volt más hátra, mint beengedni magamat, majd leraktam az eddig cipelt zsákot a bejárat mellé, hogy utána kisebb nézelődés közepette a megfelelő irányba elinduljak. Azért persze a csizmámat levettem, voltam ennyire kedves, majd amikor megláttam, hogy még mindig alszik – ami nem csoda, hiszen egészen korán volt- , de muszáj időben elkészülni, nem késhetünk. Ezért kapott mára kimenőt is, amiről nem tud. Ezzel a rendőrség is jól jár, egész jó meggyőző tudok még mindig lenni és egyébként is a rendőrségnek mindenhol mindig szüksége van egy kis pozitív visszhangra. Természetesen az ágy távolabbi felére mentem, mielőtt még túl nagy esélyt kapna arra, hogy lekaratézzon, vagy lepuffantson, mert túl közel vagyok hozzá, majd megbököttem az arcát, mire ha morgott valamit, akkor elmosolyodtam, majd kicsit jobban böködni kezdtem, mint aki azt akarná tudni, hogy él-e még a másik. S ha nem reagált, akkor nem kizárt, hogy szeretetből kicsit hozzá vágtam az egyik párnát is. Ha ez se lenne elegendő a felébresztéséhez, akkor nem voltam rest újra kimászni a lakásból, szerezni egy kis havat és azzal megmasszírozni az arcát. Úgyis azt mondják, hogy az első hóval meg kell fürdetni az arcot, és akkor szép lesz igazán. Cukipofinak így egy szava se lehetne, de vélhetően úgyis lenne, ha eddig fajulna a dolog. – Ébresztő! El fogsz késni! Már várnak rád, Cukipofi! – kicsit talán túl hangosan is mondtam, és csak remélni tudtam, hogy még időben fedezékbe tudok vonulni, vagy a kezemet is akár visszarántani, mielőtt elkapna és krampusz jelmezben beesek mellé. Egyébként is, csak kölcsönöztem, így jobb vigyázni rá. Meg tényleg nem vágytam már most megismerni a karate mozdulatait, vagy a célzó kézségét.
P.S.: Mikulásos gifet nem leltem, de helyette lehetsz Elsa hercegnő.
Édesdeden aludtam haha hason, karjaimat a párna alá gyűrve. Mondhatnám, hogy mélyen, az igazak álmát aludva, ám ez fals volna. Sose tudtam igazán mélyen aludni, az évek, a készültség ezt kiölték belőlem. Mintha mindig az ébrenlét határmezsgyéjén táncoltam volna, készen akár arra is, hogy ha megindulna a hegy alattunk, azonnal tudjak reagálni. Egy-két másodpercen is életek múlhattak. A felhúzott vekker állapotától viszont odébb tendáltam, nincs zabszem a seggemben és hála a jó égnek - évek meg rutin - meg tudom különböztetni a vészhelyzetet a marhaságtól. Egy olyan falkában, mint amilyen ez... pontosabban, amilyen ennek a hajdani hegyi, őslakos fele volt, elengedhetetlen az idegrendszerre nézve. Csak ezeknek köszönhette a kisasszony, hogy nem ugrottam felé egyből, kimeresztett karmokkal, félig átváltozva, amint megneszeltem, hogy a lakásban ólálkodik. Összeráncolt szemöldökkel, finoman megnyúlt agyarakkal kaptam arcomat bökdöső keze felé, amolyan farkasosan figyelmeztetőn, majd egy mordulás kíséretében a másik oldalra fordítottam fejem. Szemem végig lehunyva, a jelzés egyértelmű: hagyj aludni. A fejemhez vágott párnát, némileg morcosabban martam magamhoz és belefúrtam arcom, abba dünnyögve egy elnyújtott "hagyjál"-t. Fogalmam sincs, miért, de én balga azt hittem, hogy ez hatott a kis Vörösnél. Amint kiment, ellazultak izmaim, elégedetten konstatáltam, hogy békében szuszmákolhatok még pár órát, kipihent és üde leszek haha, így csökken annak lehetősége, hogy felebaráti szeretetből átharapom valaki torkát. Ebben a megnyugtató tudatban aludtam majdnem vissza, amikor megint léptekre lettem figyelmes. Hát ez nem igaz! - Vörös, maradj már... - Éééééés jött a hó az arcomba, aztán a "riadó". - Fúúú, te kis... Fél kézzel kinyomtam magam, másikkal lesöpörtem arcomról a havat, az se érdekelt, hogy tócsává fog olvadni az ágyamban. Sárga íriszem villant, ahogy végre kinyitottam szemem, a benne lapuló fenyegetés csak kis részt volt komoly. Bosszúságom mellett is inkább lobbant egyfajta játékos figyelmeztetés: fuss, ha kedves az életed! És már ugrottam felé, hogy ha kell, keresztülkergessem hajnal hasadtán a krampuszjelmezbe bújtatott seggét az egész Lakon. - Ezért fürödni fogsz, remélem tudod! - Hagytam neki egérutat, naná, abban hol a szórakozás, ha két másodpercen belül elkapom? Mozgásom fürge volt, ruganyos, szememen kívül más nem öltött farkas-jelleget, a ragadozónak elég volt most ennyi megnyilvánulás. Az a kis bosszú viszont kellett. Ha képes volt "kirobbantani" az ágyból, vállalja basszus a következményeit! Most már leszarom, hogy csak melegítőnadrág van rajtam, hogy nekem is kellően hideg lesz így a hó, fürdetés lesz!
//Bocsánat a várakoztatásért és köszönet a türelemért! Ö.Ö //
Kezdőlap
<333333 
//
//
