A szabadtéri, épített outdoor pályát egyszerre akár ötvenen is használhatják, az elemek egymásra épülő gyakorlatsorként és önállóan is alkalmazhatóak. - Természetesen mindegyik farkasokra lett elkészítve, így óvva a terepet a gyors rongálódástól. (Idősebb Sangilakos vérvonalúak azért figyeljenek oda... A kárt mindenkinek magának kell megfizetnie, amit okoz.)
A parkosított pályán található többek között: * alacsony V * mocsár cölöpökkel * bizalmi dőlésre alkalmas eszköz * libikóka * pózna * magas Y * mászófal * pókháló.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem feszegettem a határokat sérülésemet illetően, de ennek meg is lett az eredménye, így április elejéig mindenféle mozgásformától el lettem tiltva. Csoda, hogy levegőzni kiengednek a gyógyítók! - Jobb híján most is sétálok csupán, mint egy elcseszett öregember és ennek gondolata sokkal inkább bosszant, mintsem megnevettet, hiába a napsütötte, remek idő. A fekete melegítőnadrához sötétkék pulcsi és hozzá dzsekis mellényt vettem fel, lévén nem terveztem különösebben eltávolodni a laktól, csupán a környéken terveztem "járni egyet", pókerarcom mögé csupán akkor csomagolva annak tényét, mennyire utálom a jelen helyzetet, mikor falkataggal találkoztam. Nem volt ez másképp a tréningpályák mellett elhaladva sem, mikor kiszúrtam a vörös üstök tulajdonosát. Nem mintha bármi esélye lett volna a kölyöknek, mégis pajzsom jótékony jégburkába csomagoltam minden érzésemet, energiám, ahogy közeledtem. Meglepett, hogy egyedül van? Inkább csak érdeklődővé tett, vajon mi vonzotta ide - vagy kényszerítette, ki tudja! Ám nem szólítom meg, megakasztva esetleg a folyamatban, amiben épp van. Ráérős léptekkel, kezeimet hátam mögött kulcsolva össze haladok a kikövezett úton a pálya mellett, akképpen közelítve a pálya azon szegmense felé, ahol ő is épp tartózkodott. Éreztem, hogy kiszúrt, bár lássuk be, nem volt nehéz, mintegy magányos ráérősségemben, ahogy ballagtam az úton, ám mikor már harmadszor kaptam azon, hogy felém sandítgat, nem álltam meg, hogy ne szóljak oda, kissé megemelt hangon, a közöttünk még fennálló, de egyre csökkentő távolság miatt. - Akarsz is mondani valamit, vagy csak nézelődsz? - Mintha nem is én "rongyoltam volna" bele az edzésébe...
*A kis mutatványom a lakban nem múlt el nyomtalanul. Achilles sem volt boldog attól, hogy kárt tettem az ablakban és a ranglétra felsőbb szintjein sem örültek kifejezetten, és erre nem volt mentség a vérvonalam, sem pedig a Teremtőmtől kapott lobbanékony természetem sem. Ennek eredményét nyögtem most a tréningpályán, nem túl mély beleéléssel. Az előírt edzésterv kimondottan magán hordozta a legszebb örömöt, arra volt hivatott, hogy rendesen beleizzadjak a kedvenc, rózsaszín melegítőmbe és míg szenvedek, elgondolkozzak a történteken. Kételkedtem abban, hogy hasznomra válik, bár korábban elképzelni sem tudtam, hogy sértettségemben romboljak, de futni is kifejezetten utáltam mielőtt a farkaslétbe csöppentem volna. Sok változáson mentem keresztül, de igyekeztem a legtöbbet megtartani magamból és finomítani azon amit kaptam. Másrészt, nem akartam sem Achillesnek sem magamnak csalódás okozni azzal, hogy nem teszek meg mindent a fejlődésem érdekében. Hogy a feladatok elvégzését ellenőrizte-e valaki, azt nem tudtam. Akkor sem éreztem volna, ha a pajzsom a bokámnál rogyadozik éppen, ha a másik nem akarta felfedni a kilétét, de igyekeztem legalább félúton megtartani. Ez is egyfajta tréning volt, tényleg kellett kezdenem valamit vele. Bármennyire is belemerültem az edzésbe, nem tudtam nem észrevenni az óriási „pók” alkotta hálóról lógva, a felém közeledő Dario-t. Mivel a Henryre kiszabott büntetésben nagy része volt, feltételeztem, hogy engem is ő dobott be a kalapba. Mondjuk várható volt, előbb vagy utóbb kiütközött volna az a pár év viszonylagos szabadság, amit Mexikóban töltöttem. Dario amúgy is „betegszabadságon” volt, szóval ráért, és úgy gondoltam nem véletlen, hogy éppen most erre sétál. Ezért is néztem szúrós tekintettel, meg persze érdeklődve, hogy vajon meg is áll végignézni ahogy szenvedek azon a francos pókhálón, vagy tovább megy. A szándékairól azonban nem nyilatkozott, úgy beburkolta magát a pajzsával, hogy még az orra hegye sem látszott ki belőle, pedig megpróbáltam kifürkészni. Annyira, hogy amikor megszólított, el is vétettem a fogást és egy sikkantással kísérve lejjebb is csúsztam a kötelek között, épphogy sikerült megkapaszkodnom. Frusztráltan felmorrantam, szusszantam egyet mielőtt felé fordultam volna. Visszagyűrtem a Teremtőm általi szitkot, és elővettem a Bessie-féle mosolyt. * -Helló! Hogy s mint? Csak nézelődöm, gyönyörű a panoráma innen fentről. *Közben azon agyaltam, miért ette ide a fene, pont most? Amúgy sem voltam kibékülve a tréningpálya nyújtotta lehetőségekkel, nem hiányzott még a közönség is. Sokkal szerencsétlenebbnek éreztem magam úgy, hogy tudom, valaki néz és ellenőriz, mintha csak sejtettem volna. Úgy döntöttem inkább lemászok és pihenek míg odébb nem áll. Ez persze jó terv, csak kivitelezni is kell…*
A szemtelen kis legyecske belegabalyodik a pók hatalmas hálójába. - Igazán allegorikus a kép, azt kell mondjam, egy fél pillanatig el is merengek rajta, a napfényben hunyorogva, miközben Bessie próbálkozásait figyelem a háló túlfelére való átjutással. Hogy volt e bármiféle közöm balszerencsés helyzetéhez? Nem. Talán... Meglehet, a reflektorfényt én fordítottam pár mondattal felé, de mindazt, amit Danielától vagy Achillestől, sőt, akár Henrytől kapott, azt már magának vívta ki. A világunk tettek és következmények végtelen sorozata... egyszer majd belátja ő is, meglehet. Ráérős sétámmal akkor hagyok csak fel, mikor kellő közelségbe érek a kis nőstényhez s ahhoz, hogy ne kelljen a pálya túlfeléig ordítani - elvégre nem tartozik a fél világra semmiféle beszélgetés ilyen formán - s mélybarna pillantásomat rá szegezem érdeklődőn, elejtve a kellemetlenkedő kérdést. Figyelmeztethetném mindeközben, hogy nem a megfelelő szár felé nyúl, amivel próbálkozik, nem fogja könnyedén elérni, mégsem teszem. Halk sikkantása apró sóhajt vált ki belőlem. Kölykök...! Oly hevesen és lelkesen tudnak belevágni a dolgok sűrűjébe, hogy egyszerűen elfelejtkeznek róla, hogy eszük is van, amivel gondolkozhatnának, mielőtt fejjel rohannak a falnak. Mosolya láttán - vagy inkább a hogy-s-mint kérdést hallva - hasonlóan őszintétlen, félsódéros görbület kúszik ábrázatomra nekem is, mint amilyent ő ejt meg felém. Meglehet, túl korai a hogylétemet firtatni ily nyíltan, de nem hagytam meg senkinek, ekképpen Bessienek sem azt az örömöt, hogy akár csak egy pillanatra is lásson a felszín alatt meghúzódó, felrobbanás közeli állapotban. Jobb így mindenkinek, azt hiszem. Neki, a falkának... A világnak. - A lentről belátható kilátásra sem lehet panasz, szia. - Hagyhatnám megülni a kijelentés sokértelműségét kettőnk között, ha nem ülne meg tónusomban ama árnyalatnyi él, mi könnyedén arra enged következtetni, nem a hölgy látványán szórakozom oly remekül, sokkal inkább helyzetén. - Én megmaradok, különben. - Csak az egóm kaparja a pajzsomat belülről tíz karommal, de kit érdekel. Esett már rajta nagyobb csorba is az évszázadok alatt. - És te? - Firtatom, hisz összehasonlítva helyzetünket, ő húzta a rövidebbet az elmúlt hónapok átlagát tekintve.
*Oké, abba kell hagynom a saját magam blamálását, és úgy döntök, le kell másznom. Arra pedig oda kell figyelnem és nem azzal foglalkoznom, hogy Dario fürkész tekintete épp mit csíp el. Persze ez nem olyan könnyű, főleg, hogy galádul még vissza is válaszol arra amit nem is kérdeztem. Önkéntelenül nézek le magamra, de nem lóg kis semmi „illetlen” a ruhám alól, és Dario-t sem olyannak ismertem meg, mint aki kap az ilyen alkalmon. Egyértelművé válik, hogy roppant frappáns irónia volt a részéről.* -Te most cikizel? *Kérdezek vissza, szemöldökeimet rántva össze az orrnyergem felett és bosszúsan fujtatok mellé egy sort. Lógok a szeren…gyakorlatlan szemnek is fájó a látvány, hát még neki. Az a félmosoly, ami megül a szája szegletében épp elég, hogy az arcom színe a hajam árnyalatával vetekedjen. * -Ezt öröm hallani. Amúgy sem voltak kétségeim. *Magam elé nézek, a kötélre, lejjebb amerre mennem kell és most már odafigyelve ereszkedem. Mivel egyrészt magamra ügyelek, másrészt ő meg teljességgel elbarikádozta magát, nem hallom ki a hangjából azt amit nem nekem szán. Minimális a magasság ahonnan leugrom és puhán érek talajt, könnyedén ahogy az elvárt egy farkastól, összedörzsölöm a tenyereimet, majd a fenekemen a nadrágba is törlöm a kötél nyomait. Immár vele szemben állva, teljes figyelmemet neki célozva állok meg.* -Köszönöm, jól. Remekül….amint látod. *S mutatok a pók hálójára anélkül, hogy arra fordulnék. Nem kérdezek rá arra, hogy az ő érdeme-e, megtartom magamnak a feltételezést. * -Járőrözni mész, vagy csak úgy céltalanul sétálgatsz? Elkísérhetlek? *Én viszont olyan vagyok aki elcsípi az alkalmat ha az megadatik, egy kis lógásra. Másrészt ha bárki is ellenőrzi, hogy megcsinálom-e a kiírt feladatokat, azt fogja látni, hogy egy Kangunarttal mentem el. Ennél jobb alibi nem is kell, feltéve ha….ha az a Kangunart rábólint a kérdésemre. Meg is villantom az egyik legszebb mosolyomat, azt amelyiket egy gyerek tartogatna az apjának amikor ki akar csikarni tőle valamit. Persze annyi évszázaddal a háta mögött, minden bizonnyal van már tapasztalata és megoldása is az ilyen esetekre, de hátha….különben is van „B” tervem.
Önkéntelenül is kiszalad egy szórakozott kacaj részemről a rókaképű kishölgy kérdésének megfogalmazását hallva, egyúttal megadóan emelem meg tenyereimet kissé. - A világért se tennék ilyet...! Csupán tényt közöltem. - Engedem vissza karjaimat, s kivárom, hogy lekecmeregjen a háló fogságából. Jól felvágták a nyelvét, ehhez kétség sem fért, bár az ifjonti hév mellett a megfontolt hallgatás művészetét még egyáltalán nem sikerült elsajátítania, sőt. Ahogy hallottam, a "ne szólj szám, nem fáj fejem"-ig se igazán jutott még el... mondjuk meg sem lep, Taco is egy tízéves szintjén élte az életét e tekintetben. Aligha lesz így több elvesztegetett potenciálnál, ha nem kapja össze magát idővel. Már a lány, nem az atya. Annak már oly mindegy. - Kedves tőled. - Kacc. - Van, amit még ennyi idősen is idegőrlő elviselni. Sőt... az idő előrehaladtával csak rosszabb lesz! - Gyűlöltem várni, főleg, hogy a sérülésem egyedül engem korlátozott le. Az őrzött békés látszattal ellentétben a türelem egy tanulsz szokás volt esetemben, forrófejűségem kontrollja, a bennem forrongó düh irányított volta mind-mind évszázadok munkájába telt... lám, csak ennyi választ el a korábban említett muszklitól, nem több. Meg a nemesi vér, nyilvánvalóan. Kérdése nyomán mélyebb sóhaj közepette pillantok el az úton végig, majd vissza a kis vörösre. - Csak gondoltam, járok egyet. - Oszlatom el az ittlétem körüli misztikumot ennyivel. Valóban nem volt célom megzavarni, leleplezni őt itt edzése közepette. Arra, hogy elkísérhet-e finoman feljebb szalad a szemöldököm. Lógás szagot érzek, de mondjuk ez érdekel a legkevésbé, mert máris azon pörög a fejem, vajh miért érné meg nekem mindez? Azon túl, hogy jelen állapotomban messzire úgyse jutnék tőle, simán utolérne még farkas alakjainkban is. Szóval miért érné meg egy kölyök társasága számomra? Mivel érdemelné ki figyelmemet pont ez a kölyök? - Az attól függ az előírt feladat elől menekülsz-e vagy a nyomoromra vagy kíváncsi. - Tekintek firtató komolysággal a nőstényre, mint február idején a vizsgázókra szoktam az egyetemi közegben. Jól fontolja meg a választ, mert korrigálásra lehetőség talán nincs...
*Ó, igen. Mindenki csak tényt közöl, nem cikiz. Ez biztosan amolyan farkas dolog, csak korábban nem találkoztam vele. A frissen beharapottak kiváltsága, amit pár év alatt elveszítettem és most már jöhet, mosolyogva beletörölve az arcomba. Egy pillanat töredéke míg ezt átgondolom, egy „aha”-nak szánt bólintással iktatom, majd úgy döntök inkább odalent folytatom a diskurzust. * -Csupán tényt közöltem. *Felemelt kezekkel vágok a szavába őt idézve, jóllehet akkor még nem tudom, hogy évezredes bölcsességgel folytatja, mely a kor előrehaladtának egyre sűrűsödő nyűgeire volt hivatott felkészíteni.* -Á, értem. Azt sejtettem, hogy szarabbul van, mint ahogy kinéz, de tapintatosan nem kérdeztem rá, ahogy arra sem, miért nem vált alakot, hogy gyorsabban gyógyuljon. Gondolom megteszi olykor, de emberi alakban is kell lennie, és hogy másképp lehet pihenni, lazítani, mint sétálni egy jó nagyot a friss levegőn? S mint kiderül, tényleg ez volt a célja, bár a kérdésem úgy hangozhatott, mintha magamra venném az ittlétét, tényleg csak arra voltam kíváncsi, dolga van vagy csak passzióból tipegett erre. Mivel nekem mindegy voltaképpen, hogy miért, a járőrözésbe is belementem volna, és a szándékot megérezve a farkasomnak is egyből jobb kedve lett és mert kíváncsi a másik felé indult óvatos kíváncsisággal, leszegett fejjel, de izgatottan. Nem fogtam vissza. A jó politikus ismérve, hogy kérdésre kérdéssel válaszol, bár a mondat végén nem lebegett kérdőjel, kétséget kizáróan választ vár úgy, hogy a sajátját kikerülte. Elmosolyodtam, sőt egy kicsit kuncogtam is az orrom alatt, megingatva a fejemet, majd a mutatóujjammal felé bökve a levegőben rámutattam a csalafintaságra. * -Ez egy nagyon frappáns és galád megjegyzés. Van nyomorod? Észre sem vettem. Egyébként eszembe sem jutott lógni, csak gondoltam aktívan pihenek egyet, és mi lenne jobb annál, mint egy nálam idősebb és bölcsebb tanítására támaszkodni. *Kicsit talán puncsolásnak hatott de komolyan gondoltam annak ellenére, hogy az ajkaim rafináltan elnyúltak és a tekintetemben ott volt a szemtelen kérdés, miszerint átmentem-e az első vizsgán? Másrészt, ha mér kifogása volt a viselkedésem ellen, és indulatkezelési terápiára javasolt, vegye is ki a részét belőle. Ez persze csak másodlagos kívánalom volt a részemről, említésre sem méltó. Mióta visszatértünk Mexikóból, kerestem a helyem, vissza akartam illeszkedni…de lássuk be, Faribanksben érthető okok miatt, másképp kezelik a problémákat, és most én is egy problémának éreztem magam.*
Nem szokásom 'cikizni' senkit, az pedig, hogy az érintett fél minek veszi az elé tárt igazságot, már igazán nem az én problémám. Meglehet, ha hasonló kölyökéveim lettek volna, mint ami Bessienek jutott, tudnék azonosulni az érzéssel, hogy helyzetét a falkában jelenleg úgy élheti meg, mindenki szekálja koránál és tapasztalatlanságánál fogva. De - meglepetés - nem így történt. Arra, hogy pusztán tényt közölt volna, halk, szórakozottnak tetsző kacaj hagyja el tüdőmet. Még fejemet is megingatom kissé. Negyedennyire sem viselném rosszul a dolgot, ha nem egy rohadt ezüstlándzsa okozta volna azt. Idejét nem tudom, mikor sebezte korábban ezüst a trikolor bundájú rémet, de az biztos, nem feledjük még jó ideig az égett hús kellemetlenül maró szagát, s a szűnni nem akaró sistergést, mivel csontig hatolva égetett sebet testünkbe az ismeretlen ellenfél. Idegesítő a tudat a magamfajta, élete minden területén kontrollálni vágyó egyén számára, hogy csupán ez maradt meg emlékül az álomszerű jeleneten túl, de talán ha előkerül a szőke, értelmet nyer minden más is sorra... - Mindenkinek van nyomora Bessie. Csak az értelmesebbje nem vonyítja világgá. - Szúrtam közbe, kezeimet finoman zsebembe csúsztatva, miközben az elutasítás hiányát megneszelő kis nőstény lelkessé váló vonásait fürkésztem. Múlandó csoda, mint az indián nyarak a mérsékelt égövi területeken. Kikopik majd belőle idővel; ha szerencsés, minél később talán... - Felnevetek a megfogalmazásra tűnődésem közepette, ahogy látom a csalafinta vigyort képére kúszni. Nem szólok, csak intek az út irányába előre. Jöjjön, a fene se bánja! - És csak hogy tisztázzuk, a tanítást én az egyetemi berkeken belülre korlátozom. - Ha kölykökkel akarnék vesződni, jelentkeztem volna mentornak korábban, de sosem éreztem erre különösebben affinitást. Annyi más érdekesebb elfoglaltság akad, ráadásul... már próbáltam egyszer. Majdhogynem tökéletesre sikerült a "mű", kétlem, hogy akadna párja... Talán majd idővel, ötszáz körül (ha megélem) próbálkozom ilyesmivel még, de addigra meg az amúgy is véges türelmem fogy el teljesen magamat ismerve, szóval tényleg veszett fejsze nyele az egész kísérletezés részemről. A tömeggyártás amúgy is az egyéniség halála. Lassú léptekkel, ráérős ütemben indulok meg, bízva benne, a kis vörös felveszi ezt az elviselhetetlenül sietős - kacc - tempót mellettem. - Te viszont elárulhatnád, mit látott meg benned az a megátalkodott muszkli atyád mikor beharapott... Mindig is érdekelt a dolog. - Fordultam felé tekintetem sötétjében őszintének tetsző érdeklődéssel. S finoman lejjebb engedett pajzsom mögül is ezt erősítették meg a lustán kerengő, körbe ölelő energiák foszlányai.
*Nem értettem egyet vele, már ami a nyomor közkinccsé tételét illeti. Jó, persze van olyan amivel az ember vagy farkas, vagy egyik sem dicsekszik, de ai neki volt, az családban marad és nem hiszem, hogy bárki ettől gyengének titulálta volna. * -Olykor pedig jobb kibeszélni magunkból, hogy ne belülről emésszen fel. Nem mondtam, hogy mindjárt _világgá_ kellene vonyítani. *Csupán megjegyeztem a saját véleményemet, de ennél többet nem mondtam és nem is kérdeztem. Nem voltunk barátok, egymás lelki szemetesládái, nem volt többhöz közöm. Ahhoz viszont igenis éreztem némi igényt, hogy hagyjam a fenébe az edzést, és kihasználva az alkalmat, vele tartsak. Az intésre még szélesebbre futott a mosolyom és nem kevés elégedettség is társult hozzá, nem is vártam tovább azzal, hogy mellé szegődjek. * -Ó, a rendőrösdit? Az sem ártana. Remélhetőleg jó sok időm van bármit megtanulni. Szeretek nálam sokkal idősebbekkel beszélgetni, most ezzel nem akartalak leöregezni, de lássuk be, komoly évszázadok állnak mögötted. Nem azt kértem, hogy legyél a mentorom, de jól jön néhány tanács, bölcsesség és tanulság. *Halkan nevetgélve mentegetőztem, majd igyekeztem lehúzni a felvetett tanításról a _tanítás_ jelleget. Tényleg nem arra gondoltam, hogy majd most rendszeresen eljárok hozzá mindenféle okításra, de egy beszélgetés nem árt, és szerettem a régi történeteket. A farkasok pedig elég sokat tudnak a történelemről, amit a ma élők rendszerint elferdítenek, másrészt borzalmasan szárazon tudnak előadni. Nem kellett nagyon igyekeznem, hogy tartsam a lépést. Esetleg ha nem éppen gyógyulófélben lenne, össze kellene kapnom magam, már csak a termetem kicsinysége és a lábaim hosszának hiánya miatt, de most kényelmes volt a séta. A kérdés, ami eddig nem forgott közszájon, de valahol mindig ott lebegett felettem, mert mindenki kíváncsi volt rá, ismerve Achilles-t, egyenesen szembe jött velem. A válasz bonyolult volt, eléggé kifejtős és még számomra sem volt a mai napig tiszta, de annál mulatságosabb….így utólag. Halkan kuncogtam az orrom alatt, már csak az emlékek miatt is, de Dario őszinte érdeklődése miatt is, amit éreztem felőle. Le kellett lombozzam, de nem vettem magamra a kételkedését, ami a kérdés mögött bújt meg, miszerint elképzelni sem tudja, mi lehet bennem, ami miatt érdemes lehetek a farkaslétre.* -Mindenki erre kíváncsi, de senki nem meri megkérdezni. Nos, az egész nem annyira romantikus, mint egy átlagos, tervezett beharapás. Hirtelen történt, jóllehet Achilles régóta vágyott már egy kölyökre, de nem találta az igazit. A lovardában aztán kicsit berúgtunk, és felbosszantottam, amúgy korábban is mindig. Borzalmasan tud beszélni és mindig szóvá tettem. Így utólag azt hiszem az tetszett neki, hogy első látásra sem írtam le a külseje miatt, a felszín alatt van bennem annyi szenvedély, mint amennyit ő vár el. A makacsságom, a harci szellem, a kitartás. És azt hiszem Nawat, a Teremtője is rábólintott. Deee….a megivott pár pohárnyi tequila sokat nyomott a latban. *Gondolom nem ezt várta, hanem valami sokkal izgalmasabbat, farkasosabb sztorit. Belőlem derűs energiák hullámoztak, lelkes és mindenre készek, talán túl sok is volt, túl pörgős. Biztosan ezért is gyűlt meg a bajom állandóan a pajzsommal, képtelen voltam annyira lenyugodni és ellazulni, hogy koncentráljak. *
Volt valami elismerésre méltó és ugyanakkor végtelenül naiv a próbálkozásában, ugyanakkor az a kiábrándító nagy igazság, hogy esetemben a kibeszélés és a világgá kürtölés egy és ugyan az a kategória. Ennek tükrében egy nyugtázó hümmentéssel el is engedem szavait, s inkább intek: jöjjön, ha már az edzést szemmel láthatóan akkor is ejtette volna, ha kerek perec közlöm, hanyagolnám a társaságát. Erről ugyanakkor szó sem volt. - Rend...?! Büntetés-végrehajtási jog és kriminológia. Egy kicsit más kategória, de az előbbi nincs meg nélküle, az kétségtelen. - Ereszkedtek meg vállaim, nem értve, minek is magyarázom, mikor valószínűleg holnapra úgyis elfelejti és nem marad meg más, csak az előbb is emlegetett "rendőrösdi". - Ugyanakkor értem, mire gondolsz. És ha már ennyire az én társaságomat igényelnéd, ki vagyok én, hogy megtagadjam? - Nevetek fel röviden, noha majd rájön idővel talán, esetemben a tanulságokat magának kell levonnia. Vagy a saját bőrén megtapasztalnia. Nem siettem, de ha tudtam volna, se tennék így. Jólnevelt úriember nem tesz effélét társaságban, főleg, ha épp hozzá beszélnek. A lehetőséget látom abban, hogy egymásba futottunk ma itt, elvégre - kár tagadni - nem igazán volt eddig alkalmam rá, hogy jobban megismerjem a kölyköt. Miféle vagy? Honnét jöttél? ... Mivé válhatsz idővel? S ami a legfontosabb: miképpen lehet hasznos mindez számomra. Az lehet-e egyáltalán vagy nem vagy több elvesztegetett időnél? - Ilyen és ehhez hasonló indíttatások kavarogtak a felszín alatt, rejtve részemről. Nem kételltem, megvoltak a maga értékei, ami végett kiválasztatott a farkaslétre, épp csak Achilles működése volt annyira kiszámíthatatlan, mint az időjárás errefelé. Nem voltak hát különösebb előfeltételezéseim... de a valós események még így is kiábrándítóak voltak. - Nos... nem gondolom, hogy a bátorság hiánya miatt nem kérdeznek rá erre mások, de a történteket hallva talán jobb is, ha megmaradnak abban a hitben, hogy a grandullón szeretett volna valami igazán szépet a mindennapjaiba. Ne vedd bántásnak. - Szusszanok, s megül a mosoly borostásodó képemen, ahogy megingatom kissé a fejemet. Achilles egyszerre volt végtelenül kiszámítható és a meglepetések embere, s ebben pedig úgy fest, a kölyke sem esett messze a fájától. - Érdekes kombináció a kis kettősötök minden esetre. És a legzseniálisabb, hogy valahogy működőképes is egyúttal. - Vallottam meg, kár lett volna tagadni a nyilvánvalót.
*A hümmögéssel együtt vettem a lapot, nem akar róla beszélni. Azért mert magához intett és sóhajtás nélkül döntött úgy, hogy elviseli a társaságomat, nem szálltam el magamtól, sejtettem, hogy még száz év sem lenne elég ahhoz, hogy akár csak a nyavalyái feléről beszéljen. Viszont igényt tartottam a bölcsességére és persze volt bennem annyi ravaszság is, hogy ha nem is önti ki nekem a lelkét, legalább addig míg velem foglalkozik, elfelejti kicsit a „nyomorát”. Picit meg is lepődött a későbbi fogalmazásomon, de sokszor nem veszem a fáradtságot arra, hogy hosszan fejtsem ki a gondolataimat, hanem egyetlen szóban fejezem ki. Ilyen volt a „rendőrösdi” kifejezés is, noha pontosan tudtam mit takar az egész. Én tudtam, ő már nem annyira volt jártas a női szóhasználatokban. * -Ó, a jog az nagyon bonyolult és furfangos, tele kiskapukkal, akárcsak a könyvelés és az adózási formák. De a kriminológia az roppant izgalmas lehet, kell hozzá pszichológia, szociológia is, nem kevés emberismeret. *Vörös a hajam, nem szőke, könyörgöm. Reméltem, hogy egy előítéletet le tudok rombolni, de még annyi volt a zsákban, hogy azzal a Mikulás több éven keresztül kibekkelte volna a karácsonyokat. * -Mindenki társaságára igényt tartok, szeretem az embereket és a farkasokat is, természetesen. Mondhattál volna nemet is, persze nem biztos, hogy meghallottam volna. *Most már nagy a szám, hogy mellette sétálok, de tény, hogy az első nemet nem biztos, hogy elfogadtam volna. Szeretek beszélgetni, megismerni másokat és szeretek magamról beszélni, ez talán a korábbi pszichiáteri ülések miatt lehet így, Bertie tett róla, csinált hozzá kedvet. Azóta is áldom a nevét….ó, ha tudná, hogy elég volt egy farkassá válás, hogy végleg letudjam a pánikrohamaimat. Őszintén mesélek erről Darionak, nem hiszem, hogy szégyellnem kellene, bár abban igaza van, hogy sokat dobna a megítélésemen, ha meghagynék mindenkit abban a hitben, hogy Achilles pontosan tudta milyen fenséges csodát alkot a személyemmel/ben. * -Tény, hogy így sokkal több melóba kerül bizonyítanom, de ami nem öl meg az megerősít. Közhely, de szeretem. *Én is elmosolyodom, függetlenül attól, hogy a Dario arcára kunkorodó mennyire ragályos. * -Még egy közhely. *Emelem fel a mutatóujjamat kettőnk közé, nagyobb jelentőséget tulajdonítva a majd elhangzó mondatnak, mint amennyit első hallásra ér. * -Az ellentétek vonzzák egymást. Hozzáteszem, nem csak vonzzák, hanem ki is egészítik egymást, esetünkben ez sokszorosan igaz, bár eddig még nem sokat sikerült finomítanom rajta, de jó úton haladok. Talán pont ez az ellentét az ami miatt élvezem az egész farkaslétet. Imádom, hogy van egy sötét oldalam, bár nem ez a legjobb szó rá, inkább a vad és zabolázatlan, egy titkos felem. Te mit szeretsz benne? *Őszinte és nem hirtelen fellobbanó kíváncsisággal fordultam felé. Mindig is érdekelt, hogy mások hogyan élték meg a változást, hogyan élik meg a mindennapokban. Az emberek különbözőek és akképp is viszonyulnak a velük történtekhez. Ki lehetőséget, ki fegyvert, ki pedig szórakozást lát és érez benne. Ez pedig befolyásolja azt, ahogyan hozzááll a dolgokhoz, Alignakhoz, a legendához, a Falkához.*
Hallhatóan sehova nem vezető szócsavarása nyomán apró sóhaj hagyja el tüdőmet, a trikolor farkas bennem lusta, fojtott türelmetlenséggel ingatja farkát jobbra, majdan balra, aztán jobbra megint... ráérősen, arra várva, hátha akad valami érdekes számára is a kölyök felől. Az okfejtés a nyilvánvalóról nem tartozott ide ugyanis - mindegy, milyen legyen mellé a hajszíne. Arra, hogy nem biztos, elfogadott volna nemleges választ a társaságot illetően, ugyanakkor fel kell nevessek némileg. Felé fordulok, s hasonlóképp tesz a fenevad is, évszázados, elsőre talán lomhának tetsző, fürkésző energiáival megkörnyékezve a féktelen kis kölyökéit. - Te aztán nem tartasz tőle, hogy valaki komolyan a torkod után kap a szemtelenséged miatt egyszer, nem igaz? - Költői a kérdés, inkább megállapítás a könnyed megjegyzés részemről - hisz Daniela drága már megtette tulajdonképpen -, mit finom fejingatás kísér, majdan őszinte érdeklődés a farkassá válását illető történet kapcsán. - Tényleg közhely... de igaz, ezt biztosan megerősíthetem neked. - Háromszázplusz évnyi tapasztalásom is ezt támasztja alá, bár azért legyünk realisták, van egy olyan típusa a létformánknak, melyen a tapasztalás általi tanulás sem segít, szimplán megmaradnak Taigetosz pozitívnak. Az, hogy a kiscsaj képes túllátni a saját orránál és az elmondottak szerint hozzáállni helyzetéhez, ad okot némi reményre esetében. Még a végén kiderül, hogy... egész hasznos a személye. Meglehet, ennek okán tovább is fűzném a gondolatmenetet, de megdöglik a dolog menten, ahogy felemeli a mutatóujját előirányozva a folytatást. Az én mondandóm pedig olybá süllyed "fiókmélyre" ezzel együtt, mint a kezem a nadrágzsebembe, miközben a kishölgyre figyelek. - Annyira nem titkos, ha azt veszed, milyen cirkuszt csaptatok legutóbb a lak közepén... - Ciccenek, de már csak húzom vele, nem érezhet energiámból valós rosszallást az eset kapcsán. - A benne rejlő lehetőségeket. - Feleltem kérdésére hovatovább a lehető legőszintébben, s oly magától értetődő könnyedséggel, mint aki nem először kapja meg a kérdést. Vagy kellően biztos magában hozzá, hogy ily egyszerűen kijelentse ezt. - Kevesen tudják, de engem őrzőnek szántak születésemtől fogva, így ez az egész természetfeletti világ sosem volt titkos számomra. A farkaslétben mindig is több potenciált láttam, már csak a számukra megadatott idő végett is, szóval... megszereztem magamnak ezt a lehetőséget. - És azóta sem bántam meg, bár az ősöm elcseszett vendettájától igazán megkímélhetett volna farkasom vére. Mindennek ugyanakkor semmi köze a jelen szituációhoz, hát el is engedem a gondolatot. - Nem mindenkinek jut... hogy is fogalmaztál? Átlagos, tervezett beharapás. De ez nem probléma, Bessie. A döntéseink azok, amik meghatároznak bennünket, nem a pedigrénk. Csak, hogy én is ellőjek egy közhelyt. - Szélesedik végül macskás mosoly a hozzátoldott mondat nyomán képemre.
*Néha kell egy kanóc, ami csupán az első lángokig tart, aztán szükségtelenné válik. Viszont remekül beindítja a tüzet, esetünkben a beszélgetést és már el is felejtjük az ő munkáját, az én érdeklődésemet, jóllehet mindkettő valahol, valakinek fontos. Érezhetően nagyobb kíváncsiságot vált ki az a kijelentésem, mellyel talán kicsit pimaszul, de utólag elutasítom a társaságára vonatkozó nemleges választ. A farkasom felől izzó élénkséget érzek és pontosan tudom, hogy a másik farkas „felébredt” a korábbi unatkozó álmosságából. Dario nevetése eloszlatja azt a félszt, ami egyébként jelen van mindig amikor idősebb farkassal hoz össze a sors, vagy mondjuk inkább tiszteletnek. Achilles a sajátos stílusa és dominanciája ellenére figyelembe veszi a hierarchiát, bár az igaz, hogy személyes tapasztalatai sokat nyomnak a latban, hirtelen, felelőtlennek tűnő döntései pedig mindezt aláássák, de mégis…azért csak fejet hajt az Atanerk előtt. Egy kis pimaszság pedig senkit nem ölt meg, tudom hol van a határ, bár feszegetem…feszegetjük.* -De, tartok. *Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig elébe is megyek, főleg ha van egy katalizátorom, és most nem feltétlenül Achilles-re gondolok. Bár tény és való, hatással van rám, ahogy a kis bestia is, az életben maradásra való késztetéssel együtt. * -Ó, az emberek előtt viszont titok marad. *S ez az ami megadja az egésznek a fűszert, ezért is kunkorodik az arcomra egy ravasz és elégedett mosoly. Ez az amit imádok benne, többek között, de nem az egyetlen. Az sem titok, én legalábbis soha nem szégyelltem elmondani, hogy a hosszú élet lehetősége kiváltképp tetszik, ehhez persze szükséges az is, hogy ne akarjon senki torkon ragadni. Kinek mi az ami miatt belement, ha megkérdezték. Phil története után már nem lepődöm meg semmin, és Darioéra is csak bólintok, de már mosolyogva attól a tudattól, hogy azon kevesek egyike lehetek a bevallása szerint, akik tudják, hogy nem farkasnak „készült”. De a „megszereztem magamnak” már annál inkább kivívja a kíváncsiságomat. * -Igen, tudom. Most már sosem derül ki, hogy mit válaszoltam volna ha megkapom a kérdést, de nem is akarom tudni. Nem nézek hátra. Igyekszem a lehető legjobbat és legtöbbet kihozni magamból és belőle is. De az, hogy _megszerezted magadnak_ mégis hogyan? Odamentél egy farkashoz és megkérted, hogy harapjon be? *Halkan felnevetek, még a feltételezés is mókás, nemhogy így kimondani, de ha ő bólint rá arra, hogy valóban így történt, a mókából egyből komoly történet lesz.* -Gondolom a szüleid szántak őrzőnek, ők mit szóltak hozzá? Phil egész családja is őrző, ő az egyetlen farkas. Nem lehetett könnyű…senkinek. *Nekem egészen más problémáim vannak és még jó ideig nem fogok tudni megküzdeni velük. A családom, akik úgy tudják meghaltam, a nagyszüleim, a nagybátyám….hiányoznak, és gyakran arra ébredek, hogy félek, hogy ne jöjjön egy üzenet arról, hogy valamelyikük meghalt. Farkasságom nélkül is meg kellene őket gyászolnom, de így azért egészen más. *
Ahogy kimondja mindazt, mit energiái sem titkolnak előlem, hogy a látszat ellenére igenis tart tőle, hogy valaki egyszer istenesen a nyaka után kap, ha nem tudja a helyét, önkéntelenül is elmosolyodom szélesebben a fejemben megjelenő válaszra: de mégis próbálgatod a határokat. - Hangosan ugyanakkor nem mondok semmit, hagyom megülni a dolgot kettősünk között. Kölyök. Ez a dolga. S noha bőven van még mit csiszolódnia, fog még párszor karmos mancsba futni, talán megvan a maga rafinériája hozzá, hogy ne feszítse túl azt a bizonyos húrt, szóval... ígéretes. - Áhhá! Szóval a titok volta az, ami tetszik? Vagy az, hogy több vagy náluk általa és erről fogalmuk sincs? Nem szégyen bevallani, mert ez tény. - Gyenge gyalogok csupán a sakktáblán. Talán ő még emlékszik rá, milyen is ez az érzés - én azonban sosem ismertem. Nem tudok különösebben azonosulni helyzetükkel. Nem is akarok, ami azt illeti. Bólintok a tényre, nem hátrafelé tekint az életben. Dicséretes ez a hozzáállás, a kesergőkre aligha lehet jövőt építenie bárkinek is. A furcsa párosításuk ellenére nincsen rövid beszélgetésünk alapján egy szemernyi kétség sem bennem, hogy Achilles jól választott. Talán megérzésből, talán ösztönösen ráérzett, az ok mindegy, hisz az eredménye, ahogy Bessie is mondja, visszafordíthatatlan immáron. Nevetős kérdése nyomán már-már nosztalgikusnak tetsző, finom mosoly ül meg képemen. - Igen. Valahogy így. - Biccentek aprót, s fürkésző pillantásom vonásain időzik el ezzel együtt, így jószerével első sorból nézhetem végig, ahogy a derűs mosoly leolvad képéről és átveszi valami komolyabb érdeklődés fénye annak helyét. - Fogalmam sincs, mit szóltak hozzá, mert leléptem az országból is egyazon lendülettel. De minden bizonnyal nem voltak boldogok, elvégre mégiscsak az egy szem örököse voltam apámnak. - Rajtam a sor, hogy kurta nevetést hallassak. Eddig sosem gondoltam ebbe bele, de még ennyi év után is szórakoztató a bosszúságot elképzelni atyám vonásain, mit okozhattam döntésemmel. Megüti a fülemet ugyanakkor utolsó mondata, s nem is igazán magamra vonva, elvégre hol érdekel engem háromszáz év távlatából egy hajdanvolt, immáron hat láb mélyen fekvő ember problémája... sokkal inkább Phil és valahol a mellettem haladó kis nőstény vonatkozásában ragad meg a kijelentés. Önkéntelenül adja magát a kérdés: - A környékről származol valahonnan? - Sosem kérdeztem, nem is nagyon kerestem rá az alkalmat.
*Tudom, hogy tudja. De az vesse rám az első követ a kölykök közül, aki nem feszegeti a határait. Kell is az, másképp sosem tanulom meg hol a helyem és hol lehetne, és sosem fogok „felnőni”. Ám ezen túl azért vannak előnyei és kevésbé veszélyes tartalma a farkaslétnek, másrészt izgalmas is ami a titkot illeti. * -Mindez egyszerre és persze a hosszú élet, már ha vigyázok is magamra. *Még fél lábbal abban a világban élek, melyet magam mögött hagytam, az előttem állóban keresem a helyem, és igen, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy sok minden mást is beleérezzek, de kapisgálom. Mintha földönkívüliek lennénk, akik megbújnak az emberek között, épp csak az emberek előbb gondolnának egy idegen fajra semmint vérfarkasra, noha talán ugyanannyi film és könyv készült róluk. Igen, a titok nagyon csiklandozó érzés, és felpezsdít. Az is lehet, hogy igent mondtam volna, ha Achilles elárulja a titkát és megkérdez, vannak ugyan hátrányai, de csak addig, míg mindenkit akit szerettem, aki a családomhoz tartozott, el nem veszítek. Amikor már csak emlékek maradnak az „előző” életemből és már nincs miért hiányozzanak. Sokat köszönhetek Achilles-nek, senki nem tudja mennyit. Csak azt látják ami a felszínen van, a különbözőségünket, feltételezik a szoros köteléket, de a mélységbe nem láthatnak. S ezt nem is lehet előre tudni. Darionak annyi előnye volt, hogy már ismerte ezt a világot, volt lehetősége választani, jóllehet senki nem gondolta volna, hogy végül hátat fordít a családjának. Én sem, még így sem. Elkomolyodom, a lelkemben nagyon sok mindent érzek most, magamból kiindulva. Meg akarom érteni a miérteket, és anélkül, hogy tekintettel lennék az érzéseire, rákérdezek. Muszáj tudnom. * -Ó, nahát. Azt gondoltam, hogy azért a közelükben maradtál. Mégis csak a családod. Volt oka annak, hogy elhagytad őket? Azért akartál vérfarkas lenni? Lázadás volt vagy csak egy másik út? *Na és ott van még a másik kérdés is amire kíváncsi vagyok a korábbi válasza miatt. Odament egy vérfarkashoz és megkérte, hogy harapja be. * -Miért őt választottad? Gondolom nem ő volt egyedül a környezetedben. A barátod volt? *Ők biztosan jobban illenek egymáshoz, mint mi Achillesszel. A különbözőségünk ellenére jól megvagyunk és ehhez kellett az a pár év Mexikó, de mindketten megharcoltunk a másikkal, mire egymáshoz csiszolódtunk…hellyel-közzel. A származásomra való rákérdezés engem is elért már nem egyszer, más vonatkozásban. Sokat gondolkodtam rajta, miért alakult úgy ahogy. Mert nem egyszerű és nem is mentes a kalandoktól. * -Nem, dehogy. Los Angelesben születtem és ott is nőttem fel. Az egyetem első évében költöztünk apával Floridába, hogy közelebb legyünk a nagyszüleimhez. Amikor ide kerültem, gyűlöltem Alaszkát, de talán csak az ok miatt, amiért ide kellett jönnöm. Egyébként Mexikóból is azért jöttünk vissza, mert honvágyam volt. Úgy érzem ez az igazi otthonom, pedig világéletemben a napfényes tengerparton éltem és szerettem ott élni, de mindig hiányzott valami. Itt jöttem rá, mi az. *S körbe is mutatok az erdőn, a hegyeken, melyek körülölelik a tréningpályát, a farkaslakot, a területet ahol élünk. Az első vadászat élménye, a végtelen száguldás a hóban…mindegy volt milyen alakban, egyszerűen elképesztő volt. Imádtam. * -Te biztosan sok helyen éltél már. Éreztél hasonlót valahol? *Sok száz éve, kényszerű költözés. Már előre félek attól, ha egyszer el kell mennem innen, de kíváncsi is vagyok, hogy milyen otthont választunk és hol. *
Bólintottam csupán, nem lepett meg a válasza. Eltékozolt az a beharapás szerintem, melynek alanya nem képes értékelni a nyilvánvaló előnyeit a Fenevadnak... ugyanakkor valahol impresszív büntetési mód is lehet a hosszúra nyúló élet, ami azt illeti, de ez most aligha tartozik a felvetett témához. Csendes ráérősséggel lépdelek (kacc, döcögök leginkább) mellette haladva, akképpen hallgatva az életteli kis vöröst. Meglehet, jót derülnék rajta, ha az tudnám, az én érzéseimre szeretne tekintettel lenni. Ám helyette őszinte mélybarna tekintet a jussa, figyelmes, veséig hatolónak titulált pillantásom leplezetlen időzik finom vonásain, azt latolgatva, a kegyes hazugság vagy a nyílt őszinteség a célravezetőbb út. Előbbit is könnyedén választhatnám, ha úgy akarom, sose derül ki számára múltamnak titka... Az igazság amúgy is rettentően unalmas jelen helyzetben. Mégis vállat vonok csupán, fejemet ingatva meg. - Tulajdonképpen... egy kicsit mind a kettő. Benne volt a kiskamaszos lázadás, de ez mégsem volt ennyire egyszerű. Nem igazán hagytak más utat, hogy úgy mondjam.- Már így is többet árultam el szavaimmal, mint amit a legtöbb falkatársnak az itt töltött évek alatt, részletekbe nem kívántam hát bocsátkozni különösebben. - Őrzőként... túl sok lett volna a kötelező feladat, a korlát. - És mindennek tetejében nem is igazán vagyok az a követő típus, de ezt megint csak nem a mélyen tisztelt falka egyik tagja előtt fogom verbálisan kinyilvánítani. Akkor sem, ha kölyök. Láttam már gyalogból hadúrrá válni bábut a táblán. Felnevetek ezt követően, őszintén, könnyedén a kérdésáradata hallatán, s mélyebb a sóhaj, mi elhagyja tüdőimet, miközben szórakozottan fűzöm ujjaimat a mára hosszabbnak ható tincseim közé, fésülő mozdulattal. - Barátféle, azt hiszem. Barátnak lehet nevezni a rabszolgát, akit azért vásároltak, hogy ha elég idős leszel, leöld? Ez volt az oka is, hogy őt választottam. - Aligha különbözhettünk volna egymástól jobban, mint amennyire tettük, s mégis... valahogy működött a dolog ama rövid ideig, míg tartott. Sokat tanultam tőle, no! Kár lenne letagadnom. Nem butus különben Catherine sem, összerakja szépen magának előbb-utóbb esélyesen, hogy aligha lehetett választása annak idején Tonrar-nak, mikor nekiszegeztem a kérésemet. Átharap és meglépünk, vagy ott veszik örökre a García villában. - Hm.... - Reagáltam ezen kurta csendességgel arra, hogy ő itt érzi igazán idehaza magát. Fel nem foghatom, hogy szerethet valaki egy nyirkos, az év zömében sötét és fagyos közeget, de kétségtelenül meg tud lenni Alaszkának a maga varázsa... épp csak rajtan nem fog a "bűbáj", azt hiszem. - Kis túlzással, de Amerikában mindenütt. A szigetvilág kimaradt, de nem is hiányzik... Spanyolországba többször visszatértem, de őszinte leszek veled, nem igazán éreztem sehol effélét, amiről beszélsz. - Az én életemet nem a helyek határozzák meg, ahol megfordulok. Talán az emberek... vagy az öröklött vérbosszú. Ez utóbbi egészen biztosan. - Még élnek? Apád. A nagyszüleid. - Firtatom tovább, kérdésem egyenes és nincs benne finomkodás, hiába van még meg neki ama luxusa fiatalságából fakadóan, hogy nem kell azon tűnődnie, kinek tűnik fel vajon, hogy egy napot sem öregedik.
*Érzem, hogy a kérdésemre nagyon komoly válasz fog érkezni. Nem kell ehhez farkas képesség, elég a női ösztön, az empátia ami segít. A kezdeti csend, mely nem nyúlik hosszúra, a vesémig hatoló tekintet mely most nem borsókat görget a hátamra, hogy versenyezzenek, hanem jóleső melegséggel tölt el. Válaszából kiderül számomra, hogy csupán a felszínt kapargatja, de én ennyivel is beérem, még mindig több, mint amire számítottam. Épp ezért nem feszegetem, nem boncolgatom tovább a család részét, inkább áttérek a következő lépcsőfokra, a feltételezhető barátra aki a Teremtője lett. Sok mindenre gondolok ezzel kapcsolatban de csak óvatosan. Értek már meglepetések több száz éves farkasoktól, halvány fogalmam sincs azokról az időkről, épp ezért kérdezek olyan sokat. Nem túl közlékenyek, de szeretek idős farkasokkal beszélgetni….vagy inkább szeretnék, csak nem sok alkalmam van rá, ezért is csaptam le a lehetőségre feledve és eldobva a számomra előírt lélek- és testfárasztó edzést. A rabszolgaság még az utolsó helyen sem állt a listámon, noha tisztában voltam a történelemmel, de egészen más az őrzők és farkasok történelme mely megbújik az emberek által ismert mögött. Na most elborzadok azon amit hallok. Tényleg létezett ilyen? Az őrzők farkasokat tartottak rabszolgaként és oktató eszközként? Mi másnak nevezhetném? Valahol a gyomrom tájékán megül egy kisebb szikla, a farkasom háborog, bár kitörni nem fog de érezhető a lángoló lelkivilága. Fájdalom, düh keveredik egymással, ám azt is érti, hogy Dario-t a tettéért tisztelni érdemes, még akkor is ha kihasználta a lehetőséget. A másikat keresi, Dario bestiáját, hogy hozzátörleszkedjen, én csak nyelek egy nagyot, hogy eltüntessem a keserű ízt a számból. Sikertelenül.* -Ez borzalmas. De ugye manapság már nem csinálnak ilyet az őrzők? *Ugye nem? A kétségbeesett kérdés érzelmi szinten is megismétlődik, ez az új információ pedig mélyen bevésődik. Sok mindent nem tudok még és amennyivel többet kérdezek, annyival kerülök távolabb a mindent tudástól. Ezek után talán éles kontraszt lehet a lelkesedésem mellyel Alaszka és azon belül Fairbanks felé fordulok, de ez az én életem, az én érzéseim, az én történetem. Ennek is megvannak az árnyoldalai, melyek csupán a lelkemben kerülnek felszínre, a döntésem óta még Achillesszel sem beszéltem róla. Nem biztos, hogy jó, de Achilles talán csak ismerve engem kivár míg az egész leülepedik bennem és majd azután vesz rá arra, hogy beszéljek róla. Darionak is csak a puszta tényeket mondom el, kerülve az érzelmesebb részét mely könnyeket csalhatna a szemeimbe. Túl friss és túl fájdalmas még aminek a begyógyításához kevés volt az idő. * -Az anyám korán meghalt, az apám pedig nem sokkal azelőtt, hogy idejöttem. Én találtam rá, és Fairbanks egyfajta menedék volt. Az anyai nagypapám együtt él az apai nagymamámmal egy floridai idősotthonban, az apám öccse pedig Tacomában él az élettársával Roberttel. Mind úgy tudják, hogy a tanúvédelmi program sikertelen volt és meghaltam. Az én döntésem volt, bár Achilles adott lehetőséget, másik utat, de nem éltem vele. Így volt egyszerűbb. *Talán nem hitték el és úgy gondolják, valahol ha nem is túl boldogan de élek. Szóval Achilles-en és a Falkán kívül senkim sem maradt akibe kapaszkodhatnék, és ez néha nagyon fáj, de csak ha magam vagyok. * -Sajnálom, hogy nem érzed itt otthon magad. Talán egyszer majd rátalálsz arra a helyre. Spanyolországban mi tetszett, hogy többször visszatértél oda? *Korábban sosem gondoltam, hogy kiteszem a lábam az Egyesült Államokból, de megtörtént, ám a tengerentúl még távolibbnak tűnt. Most már nem, és kíváncsivá tesz a kapott hosszú idő és a lehetőség, hogy a távolságot leredukáljam. Ha optimistán tekintek a jövőmre, sokszor kell majd költöznöm és miért ne mehetnék Európába? Miért ne lehetnék optimista? *
Habár részletekbe nem bocsátkozom múltamat illetően, nem is szépítem a történtek élét, minek köszönhetően a kis nőstény jóérzete szikrát kap és lángra lobban önkéntelenül is. Megmosolyogtató az a tehetetlen berzenkedés és düh, mi belé költözik, de elfojtom a gesztust. A törleszkedő fenevadtól nem húzódik el bundás felem, s meglehet, elsőre némileg feszülten követi minden közeledését a kis nősténynek, végül, mintegy megértve gesztusát, nemes egyszerűséggel fejére helyezi hatalmas mancsát törődő, nyugtatónak szánva, mégis a következőkben földre kényszeríti a kis farkast, a határokra is figyelmeztető gesztusként. Én magam csupán megingatom fejemet nemlegesen Bessie szavait hallva. - Az egy ilyen kor volt, Bess, nem az őrzők találták ki. Manapság a rabszolgatartás egyetemes bűnnek számít. Papíron legalábbis. - A nemesi származás és nem az őrzői volta hozta magával apámnál azt, hogy rabszolgákat tartson a ház körül. Ez viszont valóban nem menti fel annak ténye alól, hogy ötvözte a kettőt... Bizonyos tekintetben zseniális megoldás volt a maga kifacsart módján, ha engem kérdeznek. De persze ezen véleményemet, sok egyéb mellett, megtartom magamnak. Igyekszem másfelé terelni magam is a témát egyébként - egyfelől, látva, mennyire felfűti az igazságérzetét a kisfarkasnak, másfelől pedig addig se rólam esik szó, míg magáról mesél. Kérdéseim jól célzottak, egyenesek és nyíltak irányába. Hasonlóan ül meg sötét tekintetem figyelme is vonásain, őszinte érdeklődéssel. A kurta részvétem csupán formaság szülei elvesztésének információja kapcsán, mit elejtek felé, de máskülönben nem vágok szavába. Érdekel, hova fut ki a dolog, elvégre van elképzelésem... de nem ítélek előre. Az érdekel, őt miféle fából faragták valójában. A történet végére finoman elkerekednek szemeim, s elismerő hümmentéssel nyugtázom a végszavát egyúttal. - Szerintem is ez volt legtisztább megoldás mindenkivel szemben. Ha úgy veszed, az a Catherine, akit ők ismertek, valóban meghalt akkor és ott, amikor a hermano beharapott. - Feleltem, s nem hagyva válaszra lehetőséget, fűztem tovább gondolataim verbális megosztásának menetét: - Azt kell mondjam, megleptél. - Ül meg macskás mosoly képemen, miközben a trikolor bundás fenevad még mindig nem eresztve a kis bundást, kedvtelve nézegeti a kölyköt. Tényleg megéri a pénzét, ha még a magához való esze is megvan... Kitartott, hosszúra nyúló a pillanat, mivel a sárga szemű fenevad szemléli az alatta levőt, majd, mint ki néma döntésre jutott, engedi el a kis nőstényt. Miközben látszólag békésen társalogva haladunk mi ketten egymás mellett a sétányon, lassan visszaérve a Lakhoz. - Ott születtem. Ott nőttem fel. Lehet, mai szemmel nem volt épp a leghumánusabb hely akkoriban, de sok... emlék köt oda. - Szépek is, meg másként emlékezetesek, ami azt illeti. Meghalni is ott szeretnék, azt hiszem, ha egy mód van rá, de ebben az ember (farkas?) aligha válogathat, azt hiszem. - Az épület, ahol éltünk, már nem áll, de van egy hasonló a birtokomban Sevillától délre. Ha esetleg arra járnál egyszer és szállás kellene... Egyszeri ajánlat. És nem is ingyen, persze.- Szélesedik meg képemen a vigyor, ahogy - ahelyett, hogy a lak felé venném az irányt, annak lépcsőjét elérve - megállítva lépteimet szemközt fordulok vele.
*Már megint az „egy ilyen kor volt” választ kapom. Túl fiatal vagyok még és nem csak farkas években számolva, de tény, hogy ez azért sokat számít és nagyobb, szélesebb és mélyebb szakadékot képez. Átugrani nem lehet, de kitartással és türelemmel le lehet menni és kell is a mélyére, hogy a másik oldalon majd egyszer felkapaszkodhassak. * -Á, értem. Összekötötték a kellemeset a hasznossal. *Kicsit elhúzom a szám, mert nem ez a legjobb hasonlat de könnyedén ráhúzható a történelem korszakaira. Kényelmes megoldás, de megnyugtató, hogy csupán a kor szelleme és nem az őrzők kimeríthetetlen tárháza volt a felelős. A másik oldalon a farkasom is megkapja a megnyugtatást, a hatalmas mancs alatt meghúzva magát simul hozzá a másikhoz és csupán egyetlen pillanatig hezitálva hagyja magát a földre kényszeríteni. A mozdulat határozott de finom, az évszázadok türelme és bölcsessége van benne ami tiszteletet érdemel. Csak bennem, rejtve merül fel a kérdés, miért nem tudja ezt máskor is megtenni? Érezhető a későbbiekben, hogy a kérdezősködésnek most nincs itt helye, meg kell elégedjek azzal amit kaptam és bár roppant kíváncsi vagyok a részletekre, visszafogom magam. Dario nem az a típus akit csak úgy piszkálni lehet a kérdésekkel, aki csakazértis válaszol, hogy hagyjam békén, merőben különbözik attól a lobogó szenvedélyű, seggfejtől akit pont ezért kedvelek. Hiába, a sok száz év különbség meg a rutin…az összehasonlításon magamban elmosolyodom, de a lelkemben már egészen más érzelmek kerülnek felszínre. Most én vagyok faggatva és nem vonakodom összeszedni a múltam darabjait, jóllehet nem megy könnyen. Nem a szobámban vagyok csendes magányomban, hogy engedjem eluralkodni magamon az érzelmeimet, peregni a könnyeimet, újra és újra befoltozni a lelkemen ejtett sebet. Az a fekete bundás aki most a határait próbálgatva a másik mancsai alatt ficánkol és játékosan kap az idősebb farkas felé, olykor a segítségemre van. Magához ölel, biztat, bátorít és kicipel az erdőbe, hogy megmutassa mi az amit ajándékba kaptam. Nem csak a szabadságot a hosszú életet, a különleges társakat, hanem….én őt, ő pedig engem. Dario szavai pedig igazat adnak nekem, bár mindig marad a szívemben kétség, az eszem tudja jól, hogy jól döntöttem. Szólnék is, hogy halkan egyetértsek, remélve, hogy olyan sokat nem változtam, hogy maradt még bennem a régi Bessie-ből, leginkább a jobb tulajdonságaim. Ha voltak egyáltalán. Mondjuk Henry biztosan hevesen rázná a fejét…ám Dario nem hagy időt szavakra. A mosolya, a megjegyzése halvány gyanút kelt bennem, de egyelőre nem tudom mire gyanakodjak. Csak egy érzés aminek az eredetét ki kellene fürkésznem, de felőle nem jön több információ, sem szóban sem másképp. Kérdőn nézek rá lemásolva a mosolyát, enyhén megemelve a szemöldökeimet és épp csak odaprüszkölöm az érdeklődést.* -Valóban? Miért? *Nem nézi ki belőlem. Senki nem néz ki belőlem olyasmit amit aztán megteszek. Achilles azt szokta mondani, hogy kicsi a bors de erős, mint a kibaszott jalapeno. Mondjuk a végét már ő költötte hozzá, senkinek kétsége sem lehet az ellenkezőjéről. Egy kibaszott jalapeno vagyok. A két lélegzetvételnyi ideig megtorpant lépteim aztán újra megindulnak Dario mellett, és a farkasom is el lesz engedve amit kifejezett derűvel fogad. Egymás tükörképei vagyunk, az idős, méltóságteljes farkas mellett ugrál az ifjú, aki meglehetős határozottsággal és kellő öntudattal felvértezve igyekszik lefeszegetni a fenekéről a tojáshéjat. * -A gyerekkori emlékek vésődnek be a legjobban. Néha álmodom arról, hogy hazamegyek….valahonnan, és mindig a Los Angeles-i otthonunkba térek vissza. Az első otthonunkba amire emlékszem. A gyermeki évek a legmeghatározóbbak. *A távolba révedve fűzöm a szavaihoz a magaméit és emlékezem a sajátoméra. Megint ott vagyok a nappaliban, érzem anya illatát, bár az arcát már nem tudom felidézni. Apáét még igen, de félek, hogy lassan elszürkül és ködbe burkolózik. Emlékezni akarok, örökké. Bármeddig is élek, bármennyi szerettem, barátom, társam is lesz a jövőben, a családom akkor is ők maradnak, ők adtak alapot az élethez, tőlük vagyok az aki, még bundában is. Dario ajánlata rángat ki az emlékek közül és egy kis lelkiismeret furdalással küzdve pörgetem vissza a hallottakat. Sevilla, saját ház, szállás. Megtorpanok és hazudnák, ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg. Ez látszik is rajtam, az arcomon, a tekintetemben, enyhén elnyíló ajkaimon. Nem, nem tátom el a számat, annyira vagyok hölgy – hallom Henry artikulátlan röhögését az agyam hátsó szegletében – hogy ezt ne engedjem meg magamnak, de attól a döbbenet még döbbenet marad. Hogy Dario miattam állt-e meg vagy eredetileg is tervezte, nem derül ki, de szemtől szemben állunk most, igaz nekem azért picit feljebb kell néznem. A vigyora ragadós, de az enyémbe gyanakvás árnyéka vegyül.* -Hát persze, hogy nem ingyen. Elfogadom….deeee, mi ebben a csavar? Mert van benne. Nem hinném, hogy az elmúlt percek alatt annyira elbűvöltelek a kivételes személyiségemmel, hogy csak úgy felajánlod a gyerekkorodra emlékeztető házat. *Aztán nevetve felemelem a kezeimet míg elsütöm az öniróniát.* -Persze ha ott leszek, ígérem nem szedem szét a házat. *Ettől azonban még várom, hogy elárulja, mi vitte rá arra, hogy csak úgy…valójában most beszélgettünk egymással először, úgy igazán. Dario nem mai csirke….öööö, mit szoktak a pasikra mondani? De nem is öreg még, nem is kellene annak éreznie magát. Ez csupán egyfajta szentimentalizmus vagy célja van? *
Ha lesz egy fél évszázad minimum már mögötte, majd megérti. - Mondhatnám, nagy bölcsen, bár a technológiai jelenlegi fejlődésével és a környezetünk rohamos változásával könnyedén meglehet, előbb eljut ő is arra a pontra, amikor a korábbi időszakok "egy ilyen kor volt"-ak lesznek csupán számára. Amennyire bosszantó a kölyök, éppannyira nem zavaró a jelenléte, törleszkedése, hiába "utasítom" határozott finomsággal rendre, ahogy a trikolor bundás körül sertepertél. Kérdéseim is inkább rá irányulnak, s meglehet, nem célom a nyílt kikérdezés, de ismerhet már Bessie annyira a hétköznapokból, vagy épp akár csak mostani társalgásunkból levonva a következtetéseket, hogy felismerje: nem az üres csevegések híve vagyok. Minden szavára odafigyelek, elraktározom azt a jövőnek. Ritka pillanat, hogy történetét hallva, döntése mögött meglátva az erőt és logikát, mi a kellemetlen, de hosszú távon mindenkinek jövedelmezőbb opció melletti elköteleződéshez kellhetett részéről, hangot adok megfigyelésem egyik eredményének, közvetlenül az érintett fél felé, s meg is lesz a gyümölcse. A lány érdeklődő tekintete, finoman feljebb szaladó szemöldöke és mosolya csak megerősít benne, hogy jókor került elejtésre az infó. - A legtöbb kölyök, akihez szerencsém szokott lenni, indokolatlan szentimentalitással ragaszkodik a múltjának darabjaihoz, miután megkapja a Fenevadat. Az, hogy képes voltál meghozni egy ilyen döntést a te korodban, csak azt igazolja, hogy a generációd nem teljesen reménytelen. De legalábbis benned mindenképp akad potenciál. - Hogy mire, miképp, az ismételten kifejtetlenül marad, meghagyom neki, töltse ki a hiányos infót azzal, amivel szeretné gondolatban. Vajon Miss Catherine Benedict mire szeretne igazán érdemesnek látszani...? Finoman bólintok a gyermekkor meghatározó voltára, nincs ezen mit vitatni kérem, mivel tudományok hosszú sorai igazolják az állítást. Helyette megállítom amúgy sem sietős lépteimet - igen, miatta, meg a finom döbbenet nyomán, mit látok kiülni a finom rezdülésekben arcára - és szemközt fordulok némileg Bessievel. Képemen szórakozott derű játszik, ahogy sötétbarna pillantásommal letekintek rá. Nem volt kétségem felőle, hogy összerakja, nem a két formás lábáért ajánlom fel a kecót. - Nézd... nem holnap fogsz gépre pattanni és eljutni Spanyolhonba, lássuk be. Nekem se holnap fog jól jönni meglehet, pont egy hozzád hasonló, egészen értelmesnek tetsző kölyök segítsége. Tekintsd ezt a felajánlást afféle... lehetőségnek a jövőbeli együttműködés tekintetében. - Persze, ha megéli. Kár lenne érte, azt kell mondjam. De ezt, sok minden mással egyetemben, botor lennék a történet ezen pontján az orrára kötni. Helyette nemes egyszerűséggel köszönök el tőle, további kellemes edzést kívánva, mielőtt tovább firtatná finoman formálódó, sokadik elképzelésem gondolati szövetének reá vonatkozó szegmenseit. Persze, ez nem feltételezi azt, hogy megszabadulnék társaságától, de az egészen biztos, hogy jómagam a Lak felé indulok meg a saját tempómban a következőkben.
// Hacsak olyasmit nem írsz, én köszöntem szépen a lehetőséget, missus. :3 //
*Mindig is arra törekedtem – kérdés mennyire sikerült eddig – hogy Achilles büszke lehessen rám, ránk és ezáltal ő is be tudja bizonyítani, hogy a hirtelen döntéseknek is lehet értelmük, létjogosultságuk. Persze magam miatt is, utáltam ha valami nem úgy történt ahogyan elterveztem, ha a megoldás távolabb volt, mint gondoltam és bosszantott mindaddig, míg el nem értem. Fitalanságomat talán az ellensúlyozta, hogy javarészt idősek vettek körül a beharapásom előtt és az a kedvtelésem, hogy szerettem velük beszélgetni mindenről, máig megmaradt. Hallgatni a régi dolgokról, az újakról alkotott véleményüket, a tanácsaikat, az élet bizonyos területein tapasztalt bölcsességeiket, számomra olyan volt mint másnak megenni a reggelijét. Hozzátartozott az élethez, a létszükséglethez, egyfajta hobbi volt és meglehetősen szórakoztató. az ember nem is gondolná, hogy az időseknek milyen remek humoruk van. Vagy csak engem kényeztetett el a sors a rokonaimmal. Ezért is hiányoztak annyira, de kénytelen voltam meghozni a döntést és bár akkor nagyon fájt, mostanra már kiderült, hogy a koromhoz képest érett döntés volt. Ezt fogalmazza meg Dario is csak más megközelítésből. Nem mondom, hogy nem esik jól, mert hazudnék. Sokan mondták már, hogy reménytelen eset vagyok, és kételkedtek Achilles döntésében is, de mint később kiderült, ezek csak előítéletek voltak. Ez a néhány szó engem boldoggá tesz, de nem szállok el tőle, tudom, hogy rengeteget kell még tanulnom, tapasztalnom, sokszor fogok sérülni, hol lelkileg, hol testileg és ezeken át kell esnem. Azonban mindez nem tántorít el, nem vesz vissza belőlem. * -Köszönöm, ezt jó hallani. *Hogy ez stratégiailag mennyire megalapozott időzítés volt, nem tudom és nem is érdekel, bele sem gondolok, eszembe sem jut, egyszerűen csak megmártózom benne. Sokat ad most ez és nem csak nekem hanem a farkasomnak is. Tulajdonképpen most a második gyerekkoromat élem vele, kölyök még és a legtöbb farkashoz képest én is az vagyok, mindez pedig ugyanúgy megalapozza az életemet, ahogyan emberként a gyermekévek. Fontos, hogy mit tapasztalok meg és bár sok kudarc is ér, sok fájdalom és gyakran tipornak a lelkünkbe, még Daniela okítása is pozitívumként fog leülepedni bennem. Engem ide fog sok emlék kötni, ami talán felülírja és megváltoztatja az álmaimat, ide fogok hazatérni és idővel az emberi létem emlékei megporosodnak, elszürkülnek, megfakulnak….da az is lehet, hogy egyszer majd visszatérek Los Angelesbe és megkeresem a régi házunk. Ki tudja mit hoz a jövő. Jelenleg azonban Dario gyerekkori házának felajánlása az amivel foglalkoznom kell és hangot is adok a gyanakvásomnak, ami meglehetős derültséget vált ki belőle. Én is mosolygok, de azért a tekintetemben ott a kíváncsiság lángja. Mégis mit akarhat egy olyan idős farkas, mint Dario, tőlem a kölyöktől? Nem volt nehéz összerakni a képet, a nők amúgy is mindig a háttérben kutakodnak, talán onnan fakad az a híres hatodik érzékünk. Ha az imént meg is lepődtem, azt elfedte a kíváncsiságom, de a válaszra már a korábbinál is nagyobb döbbenet ül ki az arcomra és az ajkaim újfent elnyílnak. Eszembe is jut, hogy ezt abba kellene hagynom, leszokni arról, hogy minden érzelmemet az arcomra engedem ülni, és ez a majdnem szájtátás….Mire észbekapok, Dario már el is köszön tőlem én meg csak kapkodom össze a lélekjelenlétemet ami szerte és széjjel szóródott az imént. Nem éppen azt az értelmes kölyköt testesítem meg akiről az imént beszélt.* -Neked is szép napot! Megismételhetnénk máskor is, és akkor elmondhatnád mire is gondoltál együttműködésen. Mert most nem fogod, ugye? *Hát persze hogy nem. Ilyenek ezek az öreg farkasok, túl türelmesek egy kölyöknek, egy fiatal, kíváncsi nőnek. Ez a „mindent a maga idejében” mentalitás kissé bosszantó, de már megszoktam. A nagyimmal nőttem fel. Dario egy nagyi. Úgy érzem most magam, mintha félbehagytam volna egy izgalmas filmet és nem tudom, hogy a sok akadállyal megküzdő szerelmespár összejön-e a végén, vagy keserédes lesz a finálé. El is ment a kedvem az edzéstől, másfajta testmozgásra van szükségem ahhoz, hogy gondolkodni tudjak, ezért sem a lak, sem pedig a tréningpálya nem jöhet szóba következő helyszínként. Az erdőbe indulok, hogy szabadjára engedjem a bestiát és a saját lelkemet is.*
//Köszönöm a játékot, bár maradt bennem rengeteg kérdés, remélem később tisztázzuk mindet. //
Kezdőlap
bár maradt bennem rengeteg kérdés, 
remélem később tisztázzuk mindet. 
//
