A szabadtéri, épített outdoor pályát egyszerre akár ötvenen is használhatják, az elemek egymásra épülő gyakorlatsorként és önállóan is alkalmazhatóak. - Természetesen mindegyik farkasokra lett elkészítve, így óvva a terepet a gyors rongálódástól. (Idősebb Sangilakos vérvonalúak azért figyeljenek oda... A kárt mindenkinek magának kell megfizetnie, amit okoz.)
A parkosított pályán található többek között: * alacsony V * mocsár cölöpökkel * bizalmi dőlésre alkalmas eszköz * libikóka * pózna * magas Y * mászófal * pókháló.
Akkor fulladj bele az igazságba! - köpném arcába, de inkább csak hasonlatossá válok ahhoz a képhez, amit ő közvetített magáról és míg nyelvet ölt, addig én felfújom az arcomat, mint valami sértett, dühös hörcsög. Megérdemeljük egymást, azt gondolom, de kitörne a nyelvem attól, ha ezt be kéne vallanom hangosan is szavakba öntve gondolataim. - Ne is fogadd el. Nem illik hozzád. Marok oda zsigerből, morcosan szusszantva válaszul a kedvességem lehűtésére. Szórakoztató egy pontig, de azért befoghatná néha. És még eztán csodálkozik bármikor, hogy nem szokásom kérni semmit, senkitől? Ez olyan, mint a bocsánatért való esdeklés. Ha mindig rideg és cinikus a válasz, a gyerek is leszokik róla. Én is tettem, annak idején. És ez a felnőttkorral sem változott. Elnevetem magam a dicséreten, de nem fűzök hozzá kommentárt. Combjaimmal kapaszkodom belé, s karommal is, nyakát átfogva gátolom meg abban, hogy esetleg le akarjon rázni magról, mint bundáról a vizet. Nem, nem szabadul, akkor sem, ha akar. Nem, mintha ne érezném mennyire nem tiltakozik. Legbelsőbb mélyemből mordulok fel szenvedélyes-fenyegetőn, s szisszenek bele a harapásába, majd a zuhanásba is. Mohón kapok tréningfelsőjének nyaka után, hogy mellőzve a kulturált áthúzom a fején levételt egy rántással szaggassam le róla az anyagot. Két kézzel jobban menne, de lassan növő, formálódó csonkjaimat használva is megy, sikerül. A nőstény, a bestia ereje is segít benne, meg a vak szenvedély, melynek hagyom, hogy elvegye az eszem. Fényes nappal közeledtében gabalyodni egymásba.. van ebben valami különösen perverz élvezet, melyet egy felszabadult - rég nem hallhatta - kacajjal adok ki magamból, göndör fürtökkel keretezett üstökömet hátravetve a pázsiton. Ellököm magam a talajtól, s hacsak nem nyom vissza a fűbe, úgy combjaim szorítását kihasználva igyekszem a hátára fordítani őt, hogy csípőjére, ölére ülve kerekedhessek fölé. Pimasz kacsintásom mellé mellkasára karcolt vágyat kap, akaratot. Vegye el, amit önként adok. Nem azért, mert jár neki, vagy mert kiérdemelte. Csak azért, mert adni akarom. Magam. Ez ilyen egyszerű.
Hagytam, hogy vigyen. Hogy elragadjon. Talán balgaság, talán gondolkodnom kéne... De nem megy, és ösztönből érzem: nem is akarok. Vele lélegeztem, vele lüktetett fel a bennem futó vér, ahogy elzuhantunk; ő kacag. Tetszik. A francba is már! A felsőm kígyóként tekeredett le rólam, miként az övé reccsent, szakadt. Mintha nem illett volna oda, rá. És nem is illet, noha a jelentés egy igencsak másfajta síkján. Nem tartottam vissza, engedtem neki, hogy lendülettel fordítson maga alá, ezzel birtokolva be csípőm és ölem egyaránt; kacsintására pedig kaján vigyor szaladt fel képemen. Önként zuhantunk, belemerülve az egymásból áradó - elfojtott - vágyba. Kicsit feljebb toltam magam, csupán bal alkarom érte a zöldellő talajt, ahogy jobbommal hajába túrtam, markoltam, ezzel - akár kényszerítve - vonva mellkasát az enyémhez. Ajkam forrón, ostromlón hajolt az övére, szájának alsó ívét fogaim közé fogva téptem le róla minden feleslegesnek vélt ruhadarabot. Előbb a fennmaradót, hogy aztán sietősen térjek át a csípőjét körbe fonó nadrágszegélyre. Akartam őt, ez tiszta volt és félreérthetetlen, akár csak a belőle áradó, felkorbácsolt tűz. Kicsit megemeltem őt, hogy szabad teret adjak a mozdulatnak, amivel véglegesen lebontottam róla a nem kívánatos nadrágot, majd húztam is vissza, magamhoz, magamra. A testem lángolt, éreztem, miként feliramlik bennem a forrongás; átjár. Hévvel, szenvedéllyel martam combjába; csókjaim pedig nyakát, kulcscsontját kezdték elborítani. Már nem volt tér, nem volt idő, csak ő volt... csak ő. Szemhéjaim felnyíltak, néhány elenyésző pillanatig esve rabjául tekintetének. Átfordítottam végül, szinte löktem, ezzel együtt szűkösnek vélt nadrágomat is lerúgtam magamról, ha csak nem előzött meg...
Nem csak kéjtől, hanem a siker mámorától fűtött is a kacsintás, mely kíséri mosolyomat - pimasz vigyornak is lehetne nevezni - amidőn sikerül hátára fordítanom, hogy elkényelmesedhessek ölén. Szeretem a felülemelkedettségnek ezt a pillanatnyi, törékeny világát, az érzést, mely nem hagy elvakultan örülni, hiszen egyszer fent, egyszer lent. Tudvalevő. Torokból morranok, ahogy magához ránt, nem tiltakozom, de belefeszülnek izmaim, csak hogy könnyű dolga - annyira - ne legyen. Mohón hívom táncba nyelvét a csókban, hagyom veszkődni a ruhadarabjaimmal, nem segítek levételükben, sőt mi több, ahogy tudom, még akadályozom is, érintésemet futtatva mellkasán lejjebb és lejjebb, szemtelen régiókba kalandozva korbácsolva vágyait, akasztva meg ezzel és a mindezt kísérő csókollak pár szívdobbanásnyi időre, ha sikerül. Nem, mintha odázni vágynám ami következik, aminek energiái körülölelnek bennünket, amibe fulladunk. Egyszerűen csak szeretek játszani, s különben is.. olyan rág volt! Kiélvezném minden pillanatát annak, amik itt és most lehetünk. Mezítelen mellkasom simul az övének, térdelésben öle fölött megemelkedem, hogy helyem legyen végigszántani oldalán, belekapva ezzel nadrágjának korcába legott. Nem segítek megszabadulni tőle, inkább azon dolgozom pimaszul a megindított alányúlós mozdulattal, hogy még szűkebbé váljon számára a ruhadarab viselése (valamennyire képes vagyok rá, éljen az éledő és dolgozó regeneráció és az aszimmetria). Ujjaim az útban levő ruhadarabok alá siklanának elképzelés szerint, oldaláról vándorolva szimmetrikusan köldökvonala felé, hogy aztán mohón kegyelmezzek meg neki, s ha rásegítene, akkor megszabadítsam minden felesleges holmitól ekképp. Viszont mivel akadályoztatva vagyok az effélékben, így hagyom, hogy segítsen magán, ha szolgája nincsen. Én meg élvezem a meztelenedési műsort. Ez is valami. Fordulok vele, tompán puffanok a fövenyen, majd tart moccanatlanságom annyi ideig, amíg pillantásába kapaszkodva megnyalom ajkaim, beharapva annak szegélyét figyelem őt. Végül elszakadva a pillanattól nyúlok utána, hogy míg egyik kezemmel tarkójára simítsak - de utálom csonkaságomat - ép ujjaimmal gerincének vonalán zongorázzak végig, elérve a mozdulatban hátsóját marjak oda, közelebb rántva magamhoz, vagy magamat hozzá, lényegtelen. Sosem voltam türelmes. Finom pedig pláne nem bár minden csak viszonyítás kérdése, ugyebár.
Érintése alatt torkomból szökött fel a mély sóhaj, a kéj lappangó hangja. Tűzben égtem, vele égtem, lángra lobbantam a vágy bűvölő oltárán. Miként ő testemen cirkált lefelé, addig én oldalába, karjába martam, majd hagytam vér-szőtte foltot tenyerem helyén. Csókja bódított, szédültem. Mohón kaptam utána, ha távolabb került, mint engedtem. Játékossága pedig csak tovább űzte bennem a vadat, a vágyat, ahogy már alig bírtam megmaradni a testemben, a feleslegesnek vélt ruhadarabjaimban. Ujjaim kígyózón futottak át belsőcombján, kínzón, míg ő megkegyelmezett, és engedett, hogy átfordítva pozíciónkat, újra én kerekedjek felé. De rövid perc, akár egy szívdobbanás, annyi se. Nyelve ajkain siklott át, pimasz játék ez - szeretem. Aztán magához rántott, gerincemen végig borsódzott ujjai nyoma. Akartam őt, nem volt már titok. Tán sosem. Hozzá ütköztem, vagy ő hozzám - lényegtelen. Vadul martam hát belé, a csípőjét érve jobbommal, míg balom lábait lökte szét, vagy szimplán távolabb. Nem voltak ész érvek, nem is kerestem őket. S csak egy mozdulat; nem kegyes, mégis óvatos, ahogy végül elszakadt minden az evilági léttől. A magamé, s az övé... mélyen, türelmet nem ismerőn hatoltam forrongó ölébe. Halkan mordultam, a gyönyör első lépcsőjén állva merültem el benne. És nem is álltam meg... Mellkasom az övére hajolt, egyik kezem combját tartotta, míg másik csonkolatlan ujjaiba fonta sajátját. Homlokom az övének borult, miközben heves, vad tempót diktáltam alant. Lázas, idegőrlő ritmust.
Sose volt ellenemre a vadság, bár a Vak nem volt partnerem ebben, így csak az ő halála utáni kalandok hozták meg kedvemet ahhoz, hogy élvezzem a karmoló-maró, vérsekentő együttléteket. Most mégis az a helyzet, hogy fel kell morranjak, s ebben a morgásban összevész a vágy a haraggal. Túl sokat gyötörték a testem az utóbbi időben ahhoz, hogy ezt olyan lazán vegyem. Csak egy pillanat, hamar elseprődik, de mégis valós, hát visszavonni aligha lehet, s nem is akarnám. Játékosságba oltott birtoklással nyúlok utána, kérem fel táncra a csókban, ha mohó, hát tükröt mutatok neki, nem csak tekintetem csillanásában vélheti látni a válaszreakcióimat, hanem benne burjánzik érintéseimben is, s az energiahullámzásban, amit nem rejtek pajzs mögé. Ha nem húzza vissza nyelvét idejében, akkor beleharapok hegyébe, épp csak pár pillanat az egész, nem célom a durvaság, csak a játék része ez is, hát ki nem hagynám, pláne nem akkor, amikor végre lehetőségem nyílik arra, hogy így legyünk. Kuncogva húzom magamhoz közel - mit húzom? rántom, cibálom, eltemetett, de néha még előtörő dominanciámat gyakorlom rajta ekképp - felhívom keringőre és semmit sem tudok kitörőbb lelkesedéssel fogadni, semmint azt, hogy veszi a lapot. Hiába, a királylány és én magam olyan messze vagyunk egymástól, mint Boston az Egyenlítőtől, innen nézve pedig nem kell engem hosszan hódítani, főleg akkor nem, amikor az állati ösztön - fajfenntartás, jó vicc - erősebb az emberi érzelemvilágnál. Még jó, hogy farkasok vagyunk, s ráfoghatom erre, így nem kell még csak gondolatban sem belemennem abba, hogy mennyire vágytam rá, mennyire nem akartam észrevenni, hogy mi az, ami hiányzik. Ő. A teste is meg a lelke is, még úgy is, hogy én sem adom a magamét, legalábbis az utóbbit semmiképp. Most nem számít, most a lélek huszadrangú, áldozzunk csak a test kielégülésének oltárán. Hosszan szívom be a levegőt, enyhén hátravetem fejem, amint megtalálja a kapcsolati pontot kettőnk között, s bár alapvetően nem vagyok az, aki lehunyt szemmel élvezze az éledő gyönyör hullámait, most mégis egy pillanatra lecsukódnak szemhéjaim, hogy midőn újra felvetődnek, szinte tekintetemmel felfaljam páromat. Ujjaimmal kapaszkodom belé - bár nem tetszik, hogy lefog ekképp, hiszen tépázott jobbommal aligha tudok annak vágyott módja szerint, perzselő érintésekkel részt venni a játékban, ám ha egy másik oldalról nézzük, van valami iszonyatosan helyes ebben az ujjak összefonódásában - ölcsókolta ritmusát felveszem, s szapora lélegzetvételeim között teljesen elfeledem, hogy a nap milyen szakában, s mégis hol vagyunk.
Ritkán működünk együtt. Ritkán találjuk meg a közös hangot. Most mégis olyan hévvel, olyan fékevesztett odaadással adóztunk egymásnak, amit igen ritkán teszünk. Egyek voltunk. Együtt lüktettünk. Lázas vadság őrjített, bódított, ahogy összefont ujjaink egységét megbontottam, hogy ekképp nyúljak dereka alá, s emeljem némileg feljebb. A lélegzetem iramosan fojtogatott, ahogy szinte kapkodtam, nyeltem. A tempón mégsem lassítottam. Sőt, ha lehetett még, úgy egyre dinamikusabb ritmust diktáltam. Nyelvem bőre illatát járta át, ahogy kulcscsontjába, nyakába csókoltam, hogy végül nászunk ostromló üteme alatt leljek rá újra ajkaira. Összeégtünk, együtt léteztünk valamely nem létező dimenzióba, amibe siklottunk. Ujjaim kígyóztak, falták testének minden porcikáját, ahol csak értem őt. Hol combját, hol oldalát vettem birtokba, míg másik karom továbbra is derekát tartva húzta őt feljebb, és feljebb, hogy ezzel együtt egyre mélyebben merülhessek el benne.
Nem tudtam hol jár az idő forgó kereke. Nem is érdekelt, ahogy az sem, hogy hol vagyunk. Csak ő létezett, és a perc, melyben érezhettem őt, és a vágy lassan feliramló beteljesülését. Megtörtem a pillanattal, a tempónk hirtelen vált ritmikátlanná, irányíthatatlanná. Torkomon át a kéj hangjai szakadtak fel, midőn magamhoz húztam, szorítottam őt. Még néhány hevesen zakatoló szívdobbanás, még néhány felkorbácsolt pillanatot nyelt a valóság, mire elernyedtem vele együtt. Mellé feküdtem, tenyerem arcomon pihent meg, míg nem íriszeim meg nem keresték az övéit. Nem szóltam, csak néztem őt... talán percekig, mire lassacskán feltápászkodva mellőle kezdtem el öltözni.
Szavak nélkül, némán indultam el vele... haza. Mintha mi sem történt volna... Pedig csodálatosabb volt, mint azt sejteni meri.
Ha túl gyakran lennénk ennyire együtt, azt sem tudnám unni, ami azt illeti. Tetszik az az összhang, amellyel egymást sodorjuk a szenvedélyek talaján, el tudnám viselni, ha így működnének a dolgok nem csak fényévente egy-egy alkalommal. De persze van az a helyzet, amikor pont nem agyalok semmiféle balga nagyravágyáson. Egyszerűen csak élvezem azt, ami jó. Ami működik. Nyakába kapaszkodom, amint megemel, tarkóján szaladnak fel ép ujjaim, durván marok rövidre szedett hajába, s közben ajkait keresem, hogy szenvedélyes csókkal pecsételjem belé azt, ami egyértelműbb nem is lehetne. Hogy akarom. Hogy vágyom rá. Hogy imádom mennyire működünk, s milyen szinten nem érdekel, hogy nagy valószínűséggel a kielégülés oltárán való áldozás után visszatér közénk a fagyos tundra.. bár, igaz ami igaz, parázs vitáink is nyújtanak egyfajta tüzességet kapcsolatunkban nekünk. Szabálytalanságba olvadva sóhajtom-nyögöm közelségébe a porcikáimon végigömlő kielégülést. Közelemben tartom, uralni akarom, nem engedem, hogy csak úgy arrébb hengeredjen, mint(ha) aki jól végezte dolgát semmi sem történt volna, mintha neki nem jelentett volna semmit. Kell a látszat, kell a vakhit.. csak míg a jóleső fáradtság bizsergeti tagjaim. Nem soká, nem az időintervallum a lényeg, csupán a gesztus, meg amit magában hordoz. Ajkaimon elégedett, lusta - s bármennyire is utálom, érzelemgazdag - mosollyal kacsintok rá, mielőtt én magam is szedelődzködni kezdenék. - Enyém a fürdő! Hacsak.. Nem fejezem be, szemtelenkedni muszáj, uralkodást tettetni is, mert jó ez így. Ilyenek vagyunk, s kész. Meg egyébként is.. egy részem nem is szeretné, ha változtatnánk ezen. Megkaptam a tavaly karácsonyom. Mi az nekünk négy hónapnyi csúszás.. nem számít. Csak hagyom, hogy ma bennem hullámozzon mindaz, amit ez az egész jelent.. jelentett. Lényegtelen (nem az).
Well, we gonna have a ball Well, down to that union hall We gonna romp and stromp 'till midnight We gonna fuss and fight 'till daylight
We gonna pitch a wang dang doodle all night long All night long All night long
Gyönyörű, napfényes napunk volt ma és én egy nagy túrával indultam utamra. Az éjszakát vidéken töltöttem, a hegyekben, mivel egy új szálloda nyílt és elmentem, hogy tanulmányozzam. Szakmai szempontok szerint zsűriztem, jegyzeteltem, hol fejben, hol papíron. Már beadtam a tapasztalataimról szóló beszámolót, ezzel zártam a hetet. A munkahetet. Hisz a hétnek nincs vége, sosincs vége, mindig jön egy új nap, egy új holnap és így lépdelünk, biztosan és nem is mindig lassan a jövő felé. Ami nagyszerű lesz! Az ősök áldozatot hoznak értünk és én is a része vagyok. Egyre inkább látom ennek a pozitív oldalát. Hatalmas erőt fogok kapni, amivel megvédhetem, óvhatom és támogathatom a vérvonaltársaimat. Eska mellett pedig annyi tapasztalatot szerezhetek, amennyit el sem bírok képzelni. Ha majd újra rátalálok. Most pedig rágyújtok egy cigire itt, ahol még lehet. Elgyönyörködöm a füstkarikákban, amiket megtanultam eregetni. Ez egy nagyon kellemes időtöltés, átsegít minden váróidőn és jóleső érzéssel tölt el. Már maga cigaretta használata is. Ez egy jutalom, amit megérdemlek. A tüdőmből pedig hamar kigyógyul. Már a másodikat gyújtom, ahogy enyhe mosollyal várakozom. Nem voltam meghívva, mivel Lili a legbizalmasabb barátait és családtagjait gyűjtötte csak össze, sőt talán még közülük is válogatott. De láttam a gyűrűt. És a boldogságot. Gratuláltam is neki, utólag. Hát ő aztán igazán rászolgált, hogy kegyes legyen vele a sors. Egy őrző vette el, akit nem igazán ismerek, de a tetteiről már hallottam. Főleg a Vörös Hold idején segített nekünk. Ezt pedig meg kell becsülni. És fel kell használni, ha lehet. De most nem azzal a fazonnal foglalkozom. A kiskölyök érdekel. Hátha kellemesebb lesz a találkozás, mint múltkor. A csikket elnyomom és laza mozdulattal nézem meg az órámat. Kicsit feltűröm a kék melegítő ujját. Még mindig van öt percem. Néha úgy érzem, túl pontos vagyok. Átbattyogok a libikókához, ami mellett találkoznunk kell. Madisonról informálódtam még egy kicsit, amennyire lehetett. Óvatosan fogok adagolni, mert múltkor láttam, mennyire érzékeny tud lenni. Ma nem is pont beszélgetésre hívtam, inkább játékos edzésre. Ha a csocsónál be tudott sértődni, itt talán nem fog, mert kevesebbet trécselünk és több szerepe lesz a testnek, az ügyességnek. Ezen a helyen bármi megtörténhet és bármelyik képességet lehet fejleszteni. Csak rajta fog múlni, mire hajlandó. Laza sportöltözetben érkeztem, meg egy kis övtáskával, amiben a lényeg van. Azt majd ledobom valahova. Itt aztán senki nem lopja el. Egyáltalán aki meglátja ebben a sötétben, késő este, az is közénk tartozik és nem hinném, hogy erre fanyalodna. Egy éjszakai edzés szerintem jó ötlet és nyilván Madi szerint is, különben nem vállalkozott volna rá. Én is szerettem mással edzeni, mástól tanulni, nem csak Chatocly-tól. Aki egyébként szerencsére hallgat, talán lelépett, talán már nem is él.
Fogalmam sem volt arról, hogy mennyire jó ötlet ez az egész, de szerettem volna ügyesebb lenni és jobb lenni abban, amivé lettem. Kár lenne tagadni, hogy nem voltam ügyetlen, mert az voltam. Nem is egyszer, nem is kétszer, hanem többször is. Egyszerűen még ennyi hónap után is kicsit fura számomra a farkaslét, de félreértés ne essen, mert nagyon is tetszett. Még akkor is, ha a tavasszal történtek nem éppen nyerték el a tetszésemet. Akkor nagyon is aggódtam Liliért, de szerencsére nem történt „nagybaj”, vagyis az én szemszögemből nézve, hiszen akik számomra fontosak voltak és lesznek is mindig, azok éltek és boldogok is voltak, legalábbis egy biztosan, a Teremtőm. Örültem annak, hogy az esküvő jól sikerült, illetve hogy a ruha is tetszett neki, de ahogyan mindennek egyszer véget ér, így azon a napon is eltűnt a horizonton túlra a nap, vagy valami olyasmi. Így nem volt más hátra, mint újra visszarázódni a szürke hétköznapokba és folytatni tovább azt, amit tenni szoktunk. Továbbra is kíváncsian figyeltem a nagyokat, vagyis néha, vagy éppen egyetemi prospektusokat, leírásokat böngésztem, hogy mire is menjek jövőre. Sietve öltöztem melegítőbe, majd pedig a hajamat is összefogtam egy copfba. Még mindig hiányoztak az egészen hosszú fürtjeim, de már annyira rövidnek se volt mondható, meg nem is állt ez se rosszul. Nem mintha éjjel-nappal a tükör előtt figyeltem volna magamat, mert sose voltam olyan. Végül jöhetett a sportcipő és a telefonomat is felkaptam. Másra nem hiszem, hogy szükségem lehet, de az se kizárt, hogy ott nem is lesz térerő, de biztos, ami biztos. Ha valaki nagyon el akarna érni, akkor megteheti, ha a természet és az élet is úgy akarja. Egészen korán felébredtem ma már, hiszen nagyon is izgatott voltam és kíváncsi voltam arra, hogy Stephen miként fog tanítani, vagy éppen mit. Nem volt különleges kérésem, igazából rábíztam a dolgot. Elég volt már azzal megbirkóznom, hogy megkérdezzem őt. Nem mintha annyira vérmes alaknak tűnne, de akkor se szerettem senkire se csak úgy ráakaszkodni, vagy letámadni ilyen kérésekkel. Szerencsémre viszont egészen könnyedén belement a dologba, ezért pedig mindig hálás lesznek a sorsnak. - Szia! – köszöntem mosollyal az arcomon, amikor megpillantottam őt, majd kicsit közelebb lépdeltem felé. A korán kelésnek meg van az előnye és a hátránya is. Kicsit fáradt voltam, de szerencsére nem vészesen. Ki fogom bírni az edzést és annyira nem lehet vészes, vagyis nagyon remélem. - Mivel fogunk kezdeni? Van valami konkrét terv, vagy majd jön, aminek jönnie kell? – kérdeztem meg kíváncsian, majd pár másodperccel később kapcsolta is, hogy mennyire illetlen vagyok, hogy nem kérdeztem meg őt a szokásos dolgokról, amik alap egy-egy találkozáskor. – Hogy vagy? Miként telt a napod? – tettem hozzá sietve, majd kíváncsian pillantottam körbe, hogy szemügyre vegyem az itteni dolgokat.
- Üdv! Széles mosollyal üdvözlöm a csöppséget. Kölyökként még tényleg az, míg emberként felnőtt. A pajzsomat teljesen felhúztam, semmit nem láthat meg azon túl. Egyelőre. Semmi különöset nem veszek észre én sem. Vidáman jött, nem érződik, hogy múltkor durcás volt. Remélem, túl van rajta. Ilyen apróságokon nem éri meg feldúlnia magát, mikor sokkal durvább dolgok is várnak rá. Farkasélet farkastörvényekkel. - Mit szólna egy játékos harchoz? És te mit szólsz hozzá? - kérdezem komolyan. Szintén a lényegre térek, nem udvariaskodom. Látom, hogy Madi csak izgul, nem ilyen lenne egyébként. Megint elmosolyodom. - Remekül, köszönöm! Munkával, eredményes munkával. Estére jó is lesz egy kis kikapcsolódás. Kellemes társaságban. Hát neked? Meghallgatom őt, figyelek is, de közben cselekszem. Attól függően, hogy előtte mit válaszolt. Ha benne volt a küzdelemben, akkor már a mondat felénél lendül a kezem és a vállánál fogva megpróbálom fellökni. Nem a teljes erőmet adom bele, de akkorát igen, hogy lehetőleg hanyatt essen és a gyorsasággal se spórolok. - Szögezzük le az elején, a fejlődés a cél. Azért szólok, hogy ne higyje, élvezkedem a bántalmazásán. Egyáltalán nincs így. Nem is sajnálom, mert ez nekünk természetes. Így tanul meg vadászni a kölyök, fejleszti a képességeit. Tűzkeresztség, át kell esni rajta.
Tudtam, hogy rengeteget kell még edzenem, de akkor is izgultam minden egyes edzés előtt. Főleg, hogy semmi konkrétat nem beszéltünk meg, így azt se tudtam, hogy most emberi alakban vagy farkasként fogunk edzeni. Meg egyik edzés se ugyanolyan véleményem szerint. Az első kérdésére kicsit érthetetlenül szalad feljebb a szemöldököm, mert nem értem ezt a furcsa stílust, vagyis inkább azt, hogy kinek szánta. Minden értelemben fiatalabb vagyok nála, illetve sose adtam okot arra, hogy úgy beszéljem vele, de aztán jön az újabb kérdés, ami egyértelmű, hogy már nekem szánt. Hmm, érdekes lesz ez az edzés is. Főleg, ha már a szavaival képes kicsit összezavarni, és még el se kezdtük igazán a dolgokat. - Benne vagyok, de nem vagyok valami jó harcos… - feleltem neki teljesen őszintén. Sose voltam ilyen téren nagyon harcias, pedig lehet nem ártana. Persze most már másabb kicsit az élet, ahogyan a hozzáállásom is a dolgokhoz, amióta velem van a bestiám, de… ő se mondható túlzottan vehemenstermészetnek szerencsére. Barátságosan figyelem őt, de még a mondandója felét se mondja el, amikor a keze a vállamhoz és hamarosan pedig már csak azt érzem, ahogyan a talaj kicsúszik a lábaim alól, hiszen nem számítottam ennyire alattomos támadásra. Azt hittem, hogy kicsit beszélgetünk, majd utána edzünk, vagy valami figyelmeztető jelzés lesz előtte. A fenekem picit már most sajog, ahogyan a földdel találkoztam, de most még ez se érdekel. - Egészen jól, de ha tudom, hogy lesből is fogsz támadni, akkor tuti jobban figyelek. – a farkasom is kicsit kidugja az orrát, de inkább csak figyel, ahogyan én is. Végül a kezemet nyújtom a hím felé, hogy hátha segít nekem felállni, ha így tesz, akkor miközben beszél tuti, hogy megpróbálom a lábait elkaszabolni, vagy minek hívják. Egyszer a férjemnél láttam azt, hogy miként kell csinálni, amikor edzet és egészen jól ment nekem is, de hát talán kb. ez az egész harcművészet, amit úgy nagyjából tudok, meg annyit, hogy az arcon hova kell ütni ahhoz, hogy el tudjak futni. - Még szerencse, már kezdtem aggódni, hogy talán ezt élvezed. – érezhette, hogy poénnak szántam. Nem gondoltam egyáltalán komolyan, majd a következő pillanatban a kezeimet kicsit védekezően emeltem magam elé, hogy az újabb támadást kivédhessem. Ha pedig legalább sikerült a földre terítenem őt kicsit korábban, akkor egy picike sikerélményem tuti volt.
Lehetne pontos edzéstervet felállítani, de én inkább az életre akarom megtanítani Lili kölykét. A legtöbb dolog váratlanul érkezik, de felkészülhetünk rá! Valamit félremondtam két füstkarika között, mert a kis nőstény nagyon meglepődik. Nem teszi szóvá, így én sem. - Nem baj, valahol el kell kezdeni. Megsúgom, én sem úgy születtem, hogy tudtam, hová kell ütni. Ellenben igen tanulékonynak bizonyultam. A farkasom elindul és megkörnyékezi Madiét. Nézegeti, vizsgálja, próbálja felmérni. Kiszámítani. Nem találja túl vadnak. Én pedig cselekszem és a nőstényke seggre ül. - Éles harcban sem tudhatod mindig. Érzem, hogy a figyelmem viszonzást kap. Most jól megnézzük egymást. Részemről teljes a nyugalom, logikai alapon megy az oktatás. Semmi érzelem. Ahogy Madi felém nyújtja a kezét, nem fogadom el. Álljon fel magától! Nem azért, mert nem segíteném ki, ha tényleg rászorulna. Ez trükk is lehet, amitől nem kell tartanom, de az a lényeg, hogy ne bízzon az ellenfelében, sem a saját gyors sikerében. A hosszútávú sikerben bízni kell, ez az üzenet. Ha így is próbál kaszálni a lábával, akkor én is lendítek és pont a talpamat fogja érni. Jó esetben nem történik más, minthogy visszapattan az erőtől. Nem akarom eltörni a lábát, csak tompítom a rúgását. A mozdulatból azért látom, hogy talán már próbálta. Hát most nem sikerült, de egy kölyöknél sokáig tart, hogy bármi igazán sikerüljön. - Ugye? Akad nagyobb dolog is az életemben. Azt viszont élvezem, ha a végén azt mondod, hogy tanultál valamit. Nem okozok neki ilyen gyors sikerélményt. Most viszont egy gyomrossal próbálkozom és kíváncsi vagyok, hogy ez a kéztartás mire lesz elegendő. Nem adom bele minden gyorsaságomat és erőmet. Nem az a cél, hogy belső vérzést okozzak, hanem hogy felkészüljön ilyen helyzetekre. Ha elég ügyesen reagál, hagyni fogom elhúzni vagy ellökni a karomat és talán még egy ütést is hajlandó vagyok bekapni.
Kissé feszengtem, furcsa volt számomra ez a hely. Azért voltam itt, hogy jobb legyek, de se én, se a farkasom nem éreztem igazán otthonosan itt magát. Talán az is sokat számított, hogy részben tudtuk mire vállalkozunk és egyikünk se volt az a típus, aki hamarabb ütne, mint esetleg a fejét használná, vagy netán még el is futna. Mondom bárki bármit, de az elmúlt időszaknak köszönhetően már eléggé érezhető volt az is, hogy a farkasom nem éppen vad és veszélyes. Inkább csendes és visszahúzódó volt ő is, ahogyan én. - Ezt nem kétlem, hogy így van, de sokakban azért inkább ott van az erőszak csírája, mint másokban. – nem azt akartam mondani, hogy erőszakos lenne, de azért sikerült kicsit hülyén megfogalmaznom. Viszont mielőtt bármit is tehetnék máris hangosan koppan a fenekem a földön, ami egyből egy kisebb sajgásba kezd. Remekül kezdődik. - Talán nem akarok harcba kerülni, inkább az eszemre hallgatnék, vagy csak elillannék. – vetettem fel a kissé abszurd dolgot, de nem voltam olyan, aki bármelyik formájában is másnak akarna rontani. Én inkább segíteni szoktam és nem pedig még több bajt okozni. Amikor nem fogadja el a kezemet, akkor se esem kétségbe. Könnyedén ejtem magam mellé, de miközben felállnék, meglendítem a lábamat továbbra is, de persze ezzel se érek célt, legalábbis nem olyat, mint szerettem volna. Mintha előre tudta volna, hogy a lábát akarom célba venni, viszont ahogyan hárít a két láb eléggé pocsékul találkozik és éles fájdalom hasít a lábamba. Még fel is kiáltok kicsit hangosan és mintha a csont is repedne, kicsit zihálva veszem a levegőt, de végül mégis felállok, még ha a fájdalom könnyedén jelenik meg arcom mimikáiban is. - Egyébként miért jó verekedni és harcolni? Az annyira… - kezdek bele és közben a megfelelő szót keressem, viszont ennek köszönhetően nem kapcsolok most se időben és mielőtt valahogyan hárítani tudnám a támadását könnyedén ér célt a keze. Újabb fájdalom ittas hang hagyja el az ajkaimat. Még ha nem is szánta túl erősnek, akkor se hiszem, hogy pillangót akart volna simogatni. A lábam még mindig baromira hasogat, és most már a gyomrom is fáj. – Talán ostobaság volt ez az egész. – mondom kissé akadozva, mint aki hirtelen még levegőt se kap. Próbálom kicsit összekapni magam, de lehet ezt tényleg nem nekem találták ki és örökre védtelen maradok ilyen formában. A farkasom azért figyel, de még ő se tesz semmit se, hiszen érzi a másikat, hogy mennyivel erősebb nála és sose akarna szembe szállni vele, így inkább ő is visszahúzódik. – Fogadjunk, hogy te azért jobban kezdted… - utaltam itt a verekedésre, ha pedig bármennyire is képes lett volna aggodalmat kimutatni, akkor csak megráztam a fejemet. Csak pár percet kérek és aztán jobb lesz, vagyis remélem.
A pajzsomat teljesen felhúztam, így csak részben érzem, ami Madisonban végbe megy. A szervezete mutatja, hogy nem valami fényes a helyzet. A tanulás nehéz folyamat, egy kölyöknek nem az a dolga, hogy kényeztetést kapjon. Fel kell készülni az életre, a Nagybetűsre, a megpróbáltatásokra. Emberként már kapott egyet s mást, mivel nem gyerek, a farkasának nem ilyesmit kell tanulnia. - Igazad van. Fogsz találkozni olyannal, aki már egy rossznak vélt szó után is üt. Mondjuk az apját is említhetném. Vagy valamelyik tőröst. Nem tud tökéletesen felkészülni, de ha nem először éri olyan eset, már feljebb megy a százalékos arány és túlélheti. Nem veszem magamra. Sejtem, hogy úgy érti vagy csak félremondta, de nem ez a lényeg. Hanem a segg koppanása. - Azt is lehet. A vérvonalad tényleg nem a harc pártolója. De vannak fogásaitok, amiket senki más nem tud. Próbálom ösztönözni, hogy kezdje alkalmazni azt a keveset, amit már Lili beleverhetett ilyen rövid idő alatt. Szép dolog a békés lelkület, de ha fellökik, tenni kell valamit. Én is cselekszem. Ahogy reccsen a csont, megérzem a fájdalmát. Ez bizony nem lehetett kellemes. Sok ilyenben kell még részesülnie. Nem fogok átmenni ájtatosba és sajnálni. A kiáltása sem hat meg. Rendbe fog jönni. Meg kell tanulnia, hogy nem ember, akinél egy törött láb életre szóló trauma lehet, szó szerint. Akármennyire szenved, feláll a két lábára. Egy mosollyal jutalmazom meg. A szavai próbálkoznak békésebb mederbe terelni a találkozásunkat. Én mást terveztem. Megint fellököm és ahogy huppan, igyekszem eltűnni. Fel a legmagasabb edzőeszköz tetejére, kapaszkodókat megragadva, farkasgyorsaságot bevetve. ~Ostobaság? Megesik Azt is túl kell élni valahogyan~szólok most már egy kicsit lejjebb engedett, csak nyakig érő pajzs alól, fejben. Érezheti, hogy mi a célom. Nevelni szeretném, mint egy érett, idős farkas a kicsit. Nem élvezkedem a sanyarúságán. Az életre tanítom, durvábban, mint Lili tenné, de finomabban, mint apuci. Ha elég jó a beleérző képessége, rá fog jönni, hogy nem csak szórakozom. Ott figyelem a mászófal tetején, teljesen elrejtve a szagomat. Amit érezhet, az csak a rám ragadt élettérszag, mások illata és egy kevés energia. Ahogy végeztem az üzenettel, már vissza is húzom a pajzsom. Lássuk, megtalál-e? Felfedezi-e az alattomos támadót, aki felborítja, gyomron üti és utána titkon áll lesben? Nem kap választ arra, hogyan kezdtem. A katonalét önvédelmi oktatással járt, hát persze. Ő nem szolgált, valószínűleg nem is fog, felesleges ezzel foglalkozni. Ha perceket kell várni, én percekig várok a mászófal Madivel ellentétes oldalán. Nézelődhet, nem fog látni. Csak, ha a másik oldalra jön vagy ha rendesen beveti a kis kölyökérzékeit. ~Nem vagy egyedül~szólok még röviden, aztán ismét visszahúzom a pajzsomat. Ha elég ügyes, kihasználja, kifürkészi, merre lehetek és talán még a képességét is tudja alkalmazni. Nem könnyítem meg nagyon a dolgát, de nem is döngölöm a földbe. Van esélye. Azt kell megtanulnia, hogy van. Hogy éljen vele. Lili kölyke éljen! Megérdemli. Egy nap hálás lesz ezért.
Nem feleltem semmit se arra, amit mondott, hiszen a megerősítése nélkül is tudtam. Hallottam én is az álmokról, de nem hiszem, hogy csak azon múlt az, hogy esetleg valaki kicsit erőszakosabbá vált. Szerintem anélkül is akadnak olyan farkasok, akik előbb ütnek, vagy rontanak fejjel az ajtónak, mintsem végig gondolnák a józanság nevében a dolgokat. Én inkább utóbbit tenném most is, de nem kívánságműsor ez. - Amihez még kicsit vagyok és baromi sokat kell tanulnom. – mondtam neki komolyan, hiszen ez volt az igazság. Szerintem bőven van mit még tanulnom, elsajátítanom olyan téren is, de igazából milyen téren nincs? Szerintem minden téren bőven van. Hamarosan viszont a csont reccsen, mire egy kiáltás tör fel belőlem. Ez pokolian fáj. Már majdnem annyira, mint amikor átváltozáskor törik a csontom. Biztos vagyok abban, hogy ez még jó ideig fog hasogatni, mire begyógyul, de remélhetőleg nem annyi ideig, mint egyszerű emberként tartana. Nem könnyedén, de végül sikerül nagy nehezen talpra állnom, viszont így még jobban fáj. Igyekszem nem arra a lábamra támaszkodni, de így meg még nehezebb az egész szituáció. Alig, hogy talpon vagyok, megint a földön kötök ki. Komolyan, mintha ez lenne a mániája, hogy a földre lökjön így vagy úgy. Most már nem csak a lábam fáj, hanem lassan minden porcikám. Komolyan legközelebb ki kellene párnáznom a fenekemet is, akkor legalább nem érne ennyire rosszul a gravitáció működése. Az egész helyzeten pedig a hó se segít, mert egyre inkább kezd átázni mindenen és így annyira hideget se könnyű elviselni. ~ Valaha tanítottál már más kölyköket? ~ kérdeztem vissza fejben, hiszen ebben már egész jó voltam a sok gyakorlásnak köszönhetően. Persze túl hosszú szövegelés még nem ment, de legalább nem is akadtam el annyiszor, mint még pár hónappal korábban. Próbáltam megtalálni őt a pillantásommal, de innen nem ment. A farkasom is kicsit előrébb merészkedett és fülelni kezdett, hogy vajon merre lehet a hím. Még egy darabig a földön üldögélek és próbálok túllendülni a lábamból eredő őrült fájdalmon. A farkasom pedig továbbra is kezd kíváncsian szagolgatni, figyelni, mintha csak valami fura farkas bújócskára hívták volna őt. Nem feleltem semmit se, csak koncentráltam és szép lassan elkezdett kirajzolódni egy ösvény a korábban érzett illatok alapján, amikor viszont beszélt, akkor rövid időre még erősebben éreztem mindent. Tettem egy lépést, mire valami megreccsent a lábam alatt, vagyis inkább a saját lábam volt a korábbi sérülésnek köszönhetően. Fogamat összeszorítottam és igyekeztem a hím felé képeket küldeni. Sikolyomat hallhatta pár másodperccel később, mint a reccsenés volt hallható, aztán vért, véres kezet… Nem volt élesen kivehető, viszont a fájdalom és a riadtság továbbra is körbe lengett az egész itteni helyzet miatt, így talán egészen hihető emlékfoszlányokból sikerült gazdálkodnom. Még akkor is, ha borzalmas emlékképeivel próbáltam kicsalni őt onnan fentről. Ha esetleg bejött, akkor megpróbáltam ismét támadná váratlanul és bemosni neki egyet, ahogyan közelebb ért.
Álomtalanul is akad igazi idegbeteg farkas. Az ő apja is megérné a pénzét tőr nélkül is. Nem említem, mert múltkor is megsértődött. Találgathat, nem fogom elmondani, kikre, kire gondolok. - Pont ezért jöttünk ide. Nem kell elmerülnie az önsajnálatban. Haszna lesz, hogy eljött. Értékelni fogja. Lehet, hogy nem ma, nem holnap, nem jövő héten. Az ő korában még átváltozni is pokoli. Én is emlékszem, bármilyen régen volt. A láb bizonytalan, érzem én, hogy áll rajta, látom is. Nem az lesz a további próbál alanya. ~Nem te vagy az első.~ Az üzenet megint röviden szól, gyorsan leengedett és gyorsan felhúzott pajzs mögül. Úgy érzem, nem talál engem. A farkasa elindul, ő még rámlelhet. Bár ha mindent bevetek, el tudok rejtőzni. Egészen ügyes! Követ valamit, amit eddig érzett. Nem tudhatja, jó nyomon jár-e? Jó nyomon jár. Azt hiszem, Madison nem lesz itt sokáig. A kölyök, az ösztönlény, a vadállat hamar át fogja venni a helyét. Kezdek érezni valamit. Üzenget. A jelzések nekem szólnak. Egy ugrással vetem le magam és ha a kicsi nem mutat rendkívüli ügyességet, akkor csak felborítom, már megint és elfutok, hogy messze legyek, a messzi távolban, ahonnan csak a gondolat hangjai érik el őt. Elinalok és emberi formámból kivetkőzve, a ruhákat gyorsan ledobálva, fekete fenevadként várom a kicsit, hogy megmutassa magát, úgy, ahogy van.
Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy lehet egyáltalán nem kellene harcot se gyakorolnom. Gondoltam majd még jól jöhet, de ahogyan teltek egyre inkább a percek, úgy kezdtem el ismét azt érezni, hogy nagyon is rossz ötlet volt. A farkasom is egészen békés teremtés volt, mint én. Inkább mentünk volna a másik irányba, mintsem harcban akarjunk részt venni, de most itt voltunk és fejlődni akartam ilyen téren is, de mintha a természet teljesen ellenem lett volna. Az állás egyre nehezebb, ahogyan ekkora fájdalom mellett nem volt egyszerű koncentrálni se, de rövidke képeket még így is képes voltam felé küldeni. Igaz, nem tartott sokáig, de talán annyira igen, hogy az elkezdett nyom végéről előbukkanjon. Persze, lehet jobban jártam volna, ha a nyomokat követem és találgatok még pár percig, mint emellett döntök, de kicsit talán meg akartam mutatni azt, hogy azért nem vagyok mindenben teljesen béna, mint például a harcban. Mielőtt még a lábam adta volna be a kulcsot teljesen, vagy a kis szőrmók jelent volna meg, azelőtt még sikerült Rockynak is teljesen a frászt rám hoznia és emellett pedig teljesen ledöntenie ismét a lábamról. Könnyedén röppent ki egy kisebb sikoly az ajkaim közül, aztán valahogy sikerült még rosszul raknom a kezemet is, hogy tompítsam az esést, hiszen a következő pillanatban a fájdalom könnyedén hasított végig a balkaromon. Igazán jó párosítás lett, jobb láb és bal kéz; sok időm nem volt felmérni a károkat, hiszen a testem ismét megrázkódott és a farkasom hosszú percek, kínzó fájdalom és ruhaszakadása közepette újra elődugta az orrát teljesen. Kíváncsian szimatolt a levegőbe, majd eléggé sántítva a két sérülés miatt óvatosan tett egy, majd még egy lépést, de utána megbotlott és könnyedén kötött ki a hóban. Ha lejtős terület jött, akkor valószínűleg az egészen lecsúszott, bukfencezett, mint valami szerencsétlenség, hiszen mind az első, mind a hátsó lába közül egy-egy meg volt sérülve, ha pedig sík volt a terület, akkor pár próbálkozás után újra és újra visszazuhant a hóba és egy kisebb nyüszítés hagyta el az ajkait a fájdalomnak köszönhetően, ami a testét járta át.
Az érzések egyre fojtóbbak. Nem mondom, hogy gyenge. Korai lenne kijelenteni. Nem akarom én teljesen a földbe döngölni. Idegesítően edzünk, azt tudom. Mástól majd megkapja a kedvességet és a finom, nőies stílust. Tőlem nem ezt kell várni. De nem is a durva másik végletet, amit mondjuk Achilles képviselne. A képek, amikkel bombáz, nem mennek el mellettem nyomtalanul. Nem ma kezdtem a szakmát, de azért hatnak rám. Elismerem, ügyesen veti be, amit már megtanult. A telepátiát is gyakoroljuk. Nem mondtuk ki, csak csináljuk. Az emlékek végül tényleg előcsalnak. Felborítom azt, akitől származnak és ismét eltűnök. Az egyik bokor mögött gubbasztok. Az éjszaka sötétjében nem lehet meglátni, más úton kell megtalálni engem. Madison viszont nagyon rosszul pottyant a földre. Nem így terveztem. Annak viszont örülök, hogy a kisfarkas előbújik. Megcsodálom, az alkatát, a színét. A szemeit. A viselkedését, ami most már letisztult, nem keveredik bele az ember. Szerencsétlenül mozog, ezért kell más dolgokhoz folyamodni. Pont egy kis csúszka előtt botladozik és ahogy elgurul, még rosszabb is lehet a törés. A csipogóhoz kell majd nyúlni. Nekem pedig valami árnyasabb edzőtervhez. ~Terülj el nyugodtan, a harcnak vége. Legközelebb egyébként az esést fogjuk gyakorolni. Hasznos lenne. Persze csak, ha te is szeretnéd.~ Nem erőszak. Vagyunk még sokan a Falkában. Én szívesen foglalkoznék még vele később is. Finomabban. Például tanulhatjuk a kommunikációt. Még csak nem is fejben, hanem testtartásból, farokmozgásból, a fülek állásából. Kocogva megyek oda hozzá és elkezdem kerülgetni. A pajzsomat egy kicsit lejjebb húzom, hogy még produkálhassa, amit szeretne. Kíváncsi vagyok, meddig jutott. Az érzéseit pedig figyelni fogom. Apró jeleket adok le és szeretném látni, mennyire érti meg, mit akarok. Mikor mire figyelek, mit éreztetek vele és hogy én mit érzek. Testbeszéd farkas módra. Még egy rövid ideig, mert nem árt, ha hamar jön a gyógyító.
Igazából fogalmam sem volt arról, hogy mire is vállalkozok pontosan, de azért reménykedtem benne, hogy nem most leszek két-bal lábas. Természetesen most kellett annak lennem és ismét rá kellett ébrednem, hogy a harc nem éppen nekem való. Nem mintha ettől teljesen elmenne a kedvem, hiszen a kudarcok árán lehet néha a legtöbbet tanulni, legalábbis szerettem volna hinni ebben. Elég csak abba belegondolni, hogy mennyire nem ment a mentális kommunikáció, vagy éppen a képességem használata és még ott volt a pajzs dolgot. Azóta pedig mindegyik fejlődött a maga tempójában. Sokat edzettünk Lilivel és meg is volt az eredménye. Ha pedig valami nem ment, ha néha le is kókadtak a füleink a farkasommal, akkor se adtunk fel. Sokkal inkább nagyobb lendülettel vetettük bele magunkat és ez most se lesz másképpen. Szeretném, ha Lili büszke lenne rám és nem bánná meg a döntését. Szeretném megkeresni őt, megmutatni, hogy azért nem vagyok teljesen elveszve ebben a világban se, a lábaimba nyilalló fájdalomnak és a hó alatt megbúvó jégnek köszönhetően végül megcsúszom és egy kicsit csúszom. Még jobban fáj az aprócska mancsom, de igyekszem nem nagyobb hangot adni neki, mint kellene. ~ Pedig már kezdtem azt hinni, hogy abban egész profi vagyok. ~ érezhette, hogy még viccelődni próbálok, de hát aki saját magán nem tud nevetni… Nos, az szerintem nem is igazán tud sose nevetni. ~ Miért ne? De akár majd pár fogást is megtaníthatsz. Aztán idővel lehet jobban fog menni, ha látom miként kell. ~ Se a farkasom, se én nem voltunk fejjel a falnak típusok. Inkább a békésebb és a szelídebb farkasok közé tartoztunk. Most még biztosan, de úgy éreztem, hogy ez sose fog változni. ~ Régóta élsz itt? ~ szegeztem neki egy kérdést, miközben figyeltem őt. Minden egyes mozdulatát, mintha csak meg akarnám fejteni őt, amikor pedig a pajzsát is lejjebb engedte, akkor én is boldogan mutattam meg, hogy már én is tudom valamennyire használni ezt a dolgot. Felhúztam, majd leengedtem. Nem azért, hogy hencegjek, mert hozzá képest igazán gyenge volt az enyém, meg buksisimít se vártam el, de hát azért voltunk itt, hogy edzünk és ez is beletartozik. ~ Lehet lassan jobb lenne ellátni a sebet. Szerinted sokára fog meggyógyulni? ~ néha egy-egy vonása a farkasomnak elárulhatta, hogy nagyon is fáj, ahogyan az energiáim is, de akkor is próbáltam tartani magam, még ha nem is keltem fel a hóból.
A kis nőstény eléggé maga alatt lehet. Szinte mindenki így kezdi. Aztán megerősödik, lelkileg is, ami nagyon-nagyon fontos. Nem terveztem ennyire kemény edzésnek. Valahogy balul sültek el a dolgok. Nincs hozzászokva az ilyesmihez, rendesen megsérült. Nem szabad túlzásba vinni. Ez nem katonai kiképzés, lehet finomabban. ~Hát ma sokat gyakoroltad...~ Én is élek egy kis cinizmussal. Az önkritika hasznos eszköz, ha túl akar élni. Szerintem ő jó ebben. ~Úgy lesz.~ Fogok még neki tanítani ezt-azt. Nem átkozott el, nem kíván a pokolba. Nem mondja ki. Tényleg nem utál, nem ez jön le. Lesz még alkalmam oktatni. Szeretek kölyköket oktatni. ~Bizony, nagyon is régóta. Ismerem a város minden szegletét.~ Majd Madi is eljuthat idáig. Régóta itt él, de farkasként lehet igazán megismerni a helyet. Kitárul a világ, olyat is meglátunk, amit előtte nem. Titkokat. Csontvázakat a szekrényben. Ékköveket a sárban. Aranyos a kicsi, hogy játszik a pajzzsal, mutogatja, mennyire tudja használni. Még járkálok körülötte és nem csak tanítgatom a megfigyelésre. Minden oldalról megnézem, vizsgálgatom. Igaza van. ~Hívok egy gyógyítót. Nem nagy sebek ezek. Lehet, hogy sok idő, de rendbe jössz. Egy kicsit várj!~ Elloholok a kütyüig és aktiválom. Addig át kell változnom, úgyhogy egy bokor tövében gubbasztva adom le a drótot. Utána gyorsan felöltözöm és visszarohanok. - Bells nemsokára jön. Addig megteszem, amit tudok. Egy kicsit fájni fog. Ezzel beállítgatom úgy, ahogy ilyenkor kell. Ennyi idősen illik már pár elsősegély módszert ismerni. Én tanultam is valamennyit, úgyhogy előkészítem a beteget. Nem sokat tehetek, hisz nem erre van kitalálva a hely és én se úgy készültem. De legalább egy kicsit segítek. Ha sziszeg, rámosolygok. Most már nyugalom van. Edzés vége. Legközelebb. Most már csak várni kell. Itt fogok állni mellette, míg megjön a gyógyítónk. Akkor pedig neki is segítek, amiben tudok és a végén integetéssel búcsúzom. Nem volt ez eredménytelen. Csak kellemetlen. Megint nem az én műfajomat műveltem, nem is állt jól nekem. Az Árny maradjon Árny.
// Köszönöm a játékot! A következő gyakorlás majd vidámabb lesz. //
Ha emberi alakban lettem volna, akkor szerintem még el is nevettem volna magam a szerencsétlenkedéseimen, de nem abban voltam, így csak a szavak maradtak. Sose legyen az ember telhetetlen se, így nem is nagyon bosszankodtam emiatt. Éppen eléggé fájt már a kezem és a lábam is. ~ Köszönöm. ~ csak ennyit mondtam arra, amikor belement abba, hogy még tanítson. Kár lett volna haragudnom rá, ahogyan minden ember, úgy minden farkas is másabb. És szerintem ő se tudta, hogy ennyire ügyetlen farkashoz lesz szerencséje, de hát a harc és az ilyen dolgok nem mehet mindeninek úgy, mint a karikacsapás. Idővel jobb lesz, de szerintem sose leszek benne olyan profi, mint sokan, de nem is vágytam arra. Már annak is örülni fogok igazán, ha sikerül annyit elsajátítanom, hogy meg tudjam védeni majd magam, ha úgy hozná az élet. ~ Az biztosan remek érzés lehet. ~ feleltem neki ennyit, mert én csak reménykedni tudtam abban, hogy egyszer igazán fogom ismerni, de azt már megtanultam, hogy az élet szeszélyes és könnyedén forgatja fel az emberke életét, hogy véletlenül se kezdjenek unatkozni, vagy éppen csak próbatétel elé akarja őket állítani. ~ Azzal nem lesz gond, ha akarnék se tudnék nagyon így eljutni sehova se.~ mondtam egy kisebb bundarázás közepette, de felesleges volt, mert ismét a hóban terültem el és hagytam, hogy a bundám közé könnyedén szökjön be a gyönyörű fehérség. Türelmesen vártam arra, hogy szóljon valakinek. Ha hívást intézet, akkor bármennyire is nem illik azért füleltem, hogy gyakoroljam ezt is. Persze, ha valami olyan is elhangzott, akkor inkább próbáltam az erdő vagy éppen a lak zajára összpontosítani, mintha csak meg akarnám fejteni, hogy mi zajlik éppen a hátunk mögött. Mielőtt viszont én is visszaváltoztam volna tuti, hogy elkértem a kabátját vagy a felsőjét, hiszen az én ruháim most nem úszták meg. Majd ha elfordult, akkor dideregve bújtam bele, hogy takarjon mindent. Utána pedig kisebb habozás után hagytam, hogy segítsen ő is, míg ide ér Bells. Bells pedig igazán kedvesnek tűnt és még megfordult az is a fejemben, hogy amint jobban leszek, akkor megkeresem őt is. Biztosan nem lehet könnyű mindig mások sérüléseit ellátni. Na meg Lili is azt mondta, hogy ismerkedjek, így az idősebbeket se árt megismerni, nemde? Ha útban lennék majd, akkor úgyse fogom őt zavarni. A fájdalom ellenére pedig gondolataim már kicsit akörül forogtak, hogy milyen is lesz a következő edzés. Remélem kevesebb fájdalommal fog járni, de hát a jó pap is holtáig tanul.
Helyszín: (ideiglenesen áthelyezett) Farkaslak előtti terület Érintett: minden falkatag Történik: a Castorral kapcsolatos bejelentést követően, április 2-3. hetében ---------------------------------
Vagy zseni, vagy hatalmas nagy bolond. De az is lehet, hogy ennyire nem érdekli a sajátjai sorsa már, meglátva a nagyobb képet, szeletet kapva egy magasztosabb asztalnál. Vagy véglegekig bízna a sajátjaiban? - Nem tudom és nem is tisztem kitalálni, hátbatámadástól pedig nem tartok, ami Castort illeti. Egyenesebb ő annál, s fű alatt jött, lopva, mintha tolvaj lenne saját földjén. Majd ugyanígy távozott. Ennek egy hete, lassan másfél is, jómagam kivártam a gyászidőt, tudva, akadnak érintettek a Titokban, még ha név szerint nem is ismerem mindannyiukat. Ennél tovább azonban aligha halogathattam volna egy ilyen információ falka elé tárását, s most, hogy hangom elül köreikben, leplezetlen jár kék pillantásom körbe, vajon ki lesz az első, ki torkomnak ugrik - képletesen vagy fizikai valójában, lényegében egyik sem lenne tőlünk idegen. Apps mozdul, s nem mondanám, hogy meglep, ellenben Mike finoman rezignáló energiái felől, mit érzek, az igencsak. Nofene. Még a végén kiderül, hogy töke is van... Bár lehet, szimplán az elhangzottak ingatják meg, Corvin esetében is betudom a dolgot az apuciról hallottaknak egyelőre. Én sem lennék különösképpen feldobva a helyében, ami azt illeti. Tekintetem éle ugyanakkor fontosabb dolgokra fókuszál más lelki tipródásánál, mégpedig az előlépő nőstényre. Finoman szalad feljebb szemöldököm is kissé: nekem ugrasz vagy szót kérnél, babám? Ki vele...
Csalódtam is, meg nem is. Azért inkább, hogy engem nem keresett meg, mintsem azért, mert elment. Nem, mintha számadással tartozna nekem, épp csak ültünk már ezen a bilin fordítva is. Rang nélkül, természetesen. Mindegy, amit fogadtam azt megfogadtam. Hűséget neki és az övéinek, akik már így is úgy is az enyémek. Miért ne legyenek hát teljesen azok? Nem hiszem, hogy bárkit meglep a porondra pattanás tőlem, de ha mégis, hát azzal se gondolok. A lekoszlott hiénának is csúfolható - tették is már nem kevesen az évszázadok alatt - Kígyószemű vadállat ruganyos léptekkel terem pajzsomat ledobva a színen, s bár agressziója nem tapogatható kézzel, mégsem hagy semmi kívánnivalót maga után határozottsága. Én a magam részéről inkább a kecsesebben közlekedő utat választom, de amit bennem művel, saját színterén a kiengedetlenségben tapicskolva, az már az ő dolga. Nem fegyelmezem, mert nem akar olyasmi határon túlmenni, amin nem volna ildomos és hasznos. - Egyszer már beszéltünk erről. - kezdem így, hisz mégis fennköltebb hasznosabb egy lelkes énénén-nél, mely sem jellememhez sem a szituációhoz nem illene. - Nem gondolom, hogy rossz vezető volnál, ám azt sem vélem, hogy én az lennék, ha lehetőségem volna rá. Kérdezek hát tőled valamit. Megvívunk az Alfa pozícióért, vagy megtartod a rangodat és elfogadsz engem magad fölé? Nessához beszélek, nem a Falkához, így nem magatok, hanem magad az, amit megfogalmazok. Tudatosan indítok innen, kérdezve így és járva ezen az úton. Soha, semmi nem volt még véletlen az életben amit tettem, tűnt ugyan akármilyennek is. Mások véleménye eddig sem érdekelt. Most is csak hagyom, hogy energiáim szétomoljanak fékezetlenül, hadd mutassák meg szándékaim tisztaságát. A földnek nincs gazdája. Szokásjog legfeljebb, hogy ki él ott régebben. Nem a földterület az, amit uralni vágyom, hanem a falka, melynek látszat-egységét megkóstolva feléledt bennem a tenni akarás. Tiszteltem Castort és tisztelem is, de nem érte és miatta állok most Nessa előtt, hanem a magam feje után menve várom reakcióját. Ha az övét megkaptam, akkor ráér majd foglalkoztatni a többieké.
Kezdőlap
//
//
A következő gyakorlás majd vidámabb lesz. 
//
