Elmenni? Még mit nem haver! Nem volt kérdés, hogy utána megyek és elé vágok. Dühtől fortyogva, hiszen olyannyira sikerült beleélnem magam a szerepembe, hogy tisztán meg vagyok győződve az igazamról. Ha kellene a csillagokat is leesküdözném az égről, hogy a srác ért hozzám és én, mint ártatlan áldozat kiszolgáltatva a férfiak erőfölényének..... Ennek megfelelően tekintetem haragot sugároz, mikor az általam bizony száz százalékig jogosnak vélt bocsánatkérést sürgetem, de amit a srác a képembe vág.... „akkor se nyúlnék hozzád, ha....” meg „Hogy nézel ki?” a mondandója hegyes, felizzított tőrként mélyed a szívem kellős közepébe. Az utóbbi időben nem akadtam emberemre, sőt. Ha jobban belegondolok talán Thomas az első széles e világon, aki felvette a kesztyűt. Ki ugyan nem mondta, de centikre voltam egy jó alapos lekurvázástól. Minden bizonnyal ez nem az első eset, hiszen mint öltözködésben mint habitusban tettem róla, szent igaz de szemtől szemben.... haragos tekintetemet egyre inkább kezdte felváltani valamiféle meglepett, rácsodálkozó pillantás. Az új tapasztalat mit ne mondjak kellően a földhöz vágott. Az ismerőseim szinte kivétel nélkül tisztelettel beszéltek velem, még ha ez nem is feltétlen nekem szólt, hanem talán apám haragjától való félsznek. Vagy kaptak a tálcán kínált lehetőségen és éltek vele, de soha az életben nem tituláltak még ilyen burkolatlanul szánalmasnak. És ha végiggondolom.... bassza meg, igaza van! Pár szatyor kihullik a kezemből és nagy lelkierő kell ahhoz, hogy a kapuban toporgó könnycsepp ne hagyja ez szemem. Szép lassan kihátrálok előle és útjára engedem. Hátam a falnak döntöm és lesütöm szemeim. Arcom továbbra is jócskán piros, de ezen rózsákat már közel sem a düh és harag szüli. Sokkal inkább a szégyen.
Nagyon is meglep, mikor a kiscsaj hirtelen némaságba burkolózik. Arra számítottam, hogy még nagyobb hisztit fog itt nekem lerendezni, de e helyett csak azt látom rajta, hogy nagyon is sikerült megbántanom őt. Uram miért teszed ezt velem? Mit vétettem ellened? Minek kell egy kislányt a nyakamra sóznod? Úgy tűnik, hogy a csajnak csak a szája volt nagy és igazából nem is olyan hú de bátor...Vagy lehet, hogy még senki sem utasította vissza? Nos akkor már épp ideje volt. Ami nem öl meg az csak erősít. Ez esetben is igaz. Az élettől kell kapni jó néhány pofont, hogy életképesek legyünk. Nem élhetünk mindig burokban, szép rózsaszín világban, ahol minden úgy történik, ahogy azt szeretnénk. Most talán kipukkasztottam a leányzó buborékját, de azt hiszem jobb is, hogy megtörtént. Csendben figyelem ahogy elvonul a falhoz hátra hagyva pár csomagot. Egy hangos sóhaj szökik ki a számból, majd lehajolok a csomagokért és pár lépést megteszek a szőkeség felé. -Nah gyere meghívlak egy forrócsokira. Csak ne kezdjél el itt bőgni nekem!-Csöppet sem örülök a dolognak, de hát nem vagyok annyira bunkó, hogy így itt hagyjam. Tudom jól, hogy édesanyám fortyogna a dühtől, ha megtudná, hogy faképnél hagytam egy sírdogáló lányt. Egy forrócsoki, amitől összekapja magát utána irány haza!
A buborék valóban kipukkant. Valahol mélyen tudtam, hogy ez egyszer be fog következni. Csak arra nem számítottam, hogy ez a csúfos eset ilyen hamar megesik. Erősnek, sérthetetlennek éreztem magam. A világ királynőjének, akit most letaszítottak trónusáról. Oda a buborék, amelyről meg voltam győződve, hogy oly vastag a fala, mint száz elefánt bőre. Amely óvott, védelmezett eddig és lehetővé tette, hogy az iménti szemét húzásaimat büntetlenül gyakorolhassam újra és újra. Én tapostam mások lelkét a sárba eddig most pedig a sajátomat láthatom, amint elmerül egy zavaros pocsolya fenekén. Mondanom sem kell, nagyon nem tetszik ez az új szerep. Fenekem nekinyomom a műmárvány borítású falnak és leszegem a fejem. Bőgni akarok, de ahhoz sincsen erőm. Összetört valami, fejét vesztette az eddig ismert rendíthetetlen szobor, ami voltam. A srác pár szavától semmivé lettem, olyasvalami amit egy apró fuvallat elrepít, mint egy falevelet. Vagy inkább harmatos pókháló, amely eddig elkapta és nem eresztette áldozatait, hogy mikor a pók megjött akkor és úgy vezesse át a legyet sorsának beteljesülésébe, ahogyan és akkor, amikor úri kedve úgy hozza. Most pedig? Széttépett és sorsára hagyott fonalakat lenget csak a szél, amelyek talán a holnap reggelt sem élik meg. Csendben várom, hogy a srác kiélvezze diadala pillanatait és tovább álljon. E helyett felém lép, nem el tőlem. ~Menj! Ne kínozz tovább!~ elmém üvölti felé, de hang nem jön ki a torkomon. Csendben vagyok, és ez a csend a szégyenem szimfóniája. Megadom magam, minden egyes porcikám fehér zászlót lenget. Nem vagyok képes tenni semmit, csak tűröm hagy fejezze be a hegyi beszédet. Döngöljön a betonba, taszítson a porba, sárba. Csak legyen végre vége ennek a pillanatnak. Amitől félek nem történik meg. Nem kapom a nyakamba a további szidalmakat, helyette egy meghívás, melyre teljes mértékben érdemtelen vagyok. Ez alatt a pár perc alatt még egy új dolgot kellett megtapasztalnom, a megbocsátást, a könyörületet, mely cselekedetek eddig ismeretlenek voltak. Persze tudtam melyik miben rejlik, de magam soha nem alkalmaztam. Nem merek ránézni, lesütött szemekkel hajolok le a földre hullott csomagokért. A következő pillanatban pedig már továbbra is némán kullogok fél lépésre lemaradva Thomas mögött. Leszegett fejjel, mint valami cseléd. Nem tudom, nem is érdekel milyen helyre megyünk. Normál esetben hatalmas hisztit csapnék, ha valami gyorséttermi szarságot akarna velem megitatni, amely még köszönő viszonyban sincsen a csokoládéval, de most ez is elmarad. Csak akkor szólalok meg, mikor már ott ülünk és várjuk az italunkat. -Nem tudom mit mondjak. Nagyon sajnálom ezt az egészet! - töröm meg a csendet olyasféle hangon, amely csak egy centire van a bőgéstől.
Komolyan nem értem ezt a csajt. Igazi tapló módjára viselkedik, majd ha nem hajol meg valaki az akarata előtt már ki is borul. Ezek szerint neki is csak a szája nagy. Valami nagy gáz lehet vele. De miért pont engem talált meg? Miért nekem kell rajta segíteni? Nem azért jöttem ide, hogy valami lelkipásztort játsszak. Csöppet sem érdekel a csaj... De akkor meg miért is sajnáltam meg egy kicsit... Ez biztosan anya miatt van. Ő hajtogatta folyamatosan, hogy ahol tudunk segítsünk a rászorulókon. És úgy tűnik ez a lány most rászorul, de lehet, hogy azért egy agyturkásszal jobban járna, mint velem. Csendben sétálunk el a kávézóig, ahol ki is választom az egyik szabad asztalt és helyet foglalok. Ne várja, hogy kihúzom neki a széket. Ennyire nem vagyok lovagias. Örüljön neki, hogy kap egy bögre forrócsokit azok után, hogy így viselkedett. Ha ebből nem tanul, akkor semmiből. Én meg nem vagyok az apja, hogy megneveljem. Kezembe veszem az itallapot, amíg várjuk a pincért. Mivel én nem ihatok ilyen finomságokat valami mást kell választanom, de a nézelődésemet csaj sajnálkozása szakítja félbe, így egy nagy sóhajjal becsukom a kis füzetet és leteszem az asztalra, hogy Őt figyelhessem. -Hé figyelj! Én nem akartam így viselkedni veled, de mit vársz, ha te magad ilyen vagy? Miért kellene másnak kedvesnek lennie veled, ha te nem tiszteled őket? Komolyan nem értelek téged!...De nem kezdek el neked itt papolni, mert nincs jogom hozzád. Nem ismerlek, nem vagy a gyerekem, rokonom. De szerintem ezen gondolkozz el...Nah meg az öltözködéseden!-És többet már tényleg nem is akarok mondani. Nagy örömömre a pincér is megérkezik így rendelek is egy forrócsokit, meg egy üveg vizet. Az bőven elég lesz nekem.
Komolyan. Minden egyes pillanattal közelebb vagyok ahhoz, hogy elsírjam magam. Ha ezt valaki nekem elmeséli, hogy ilyesmit megtettem vagy meg fogok tenni.... Nos, az a minimum, hogy arcon köpöm, persze miután jó alaposan megruházom. És most itt ülök, remegek mint a nyárfalevél és ismerkedem az eddig ismeretlen érzéssel, a szégyennel. Talán ez az első pofon amit életemben kapok. Persze a pofont átvitt értelemben értem. Természetesen kaptam már egy két fülest. A többségét féltékeny barátnőktől, tegyük hozzá teljes joggal. De akkor volt erőm megvédeni magam és nem volt példa olyan alkalomra, hogy ne emelt fővel jöjjek ki egy ilyen szituból. Mindig én nyertem. Vagy visszapofoztam vagy pedig előadtam a nagy jelenetet és még ők kértek bocsánatot, amiért azt merték feltételezni egy ilyen szentről, hogy akár csak ránézett a pasijukra. Én meg persze kegyesen elrebegtem, hogy megbocsájtok és közben felidéztem az említett fickó hogy evett a tenyeremből, vagy egészen máshonnan. Most meg? Itt ülök összegörnyedve és hallgatom az újabb helyre igazító beszédet és csak pillázok. -Én.... ő.... de...... Semmit nem tudok mondani, pedig próbálok bekapcsolódni a beszélgetésbe. De nem megy, egyszerűen nem megy. Mi a szar van velem? Mintha csak Thomasnak lenne egy harmadik, láthatatlan karja, amellyel alaposan betömi a szám. Csak mikor befejezte mondandóját, csak akkor vagyok képes két hangos szavaknál többet kimondani. -Amit tettem szemétség volt, belátom. De a ruhámmal mi a baj? - kérdem kikerekedett, csodálkozó szemekkel. Hát nem vagyok vonzó? Még ezt is megkapom. Egek minden angyala! Jöjjetek és üssetek le, szabadítsatok meg kínjaimtól! -Nem tudom miért csináltam, hidd el kérlek! Talán azért, mert eddig soha nem volt, aki nemet mondott volna..... Félre ne érts, nem vétkest vagy felelőst keresek, csak.... csak.... nem tudom. És valóban fogalmam nincs róla, hogy miért mentegetőzöm, hiszen ezt sem kellett még soha megtennem, de valahogy jól esik kiadni magamból. -Komolyan, soha az életben nem voltam más, és most jöttél és kinyitottad a szemem. Te.... Te... Ó basszus! Alanis vagyok..... - mutatkozom be és felé nyújtom a kezem. És igen, életemben most először rettegek, hogy nem fogadja el.
Nem igen állt szándékomban a mai napon megríkatni egy lányt, és nem is hittem volna, hogy a jelenete után összezuhan. Olyan magabiztosnak tűnt. Nem először találkoztam már ilyen lánnyal, aki azt hitte, hogy bármit megtehet következmények nélkül. Általában az ilyen lányok gazdagok, a szüleik elhanyagolják és a dadusukat tartják az anyjuknak, durva esetben legjobb barátnak. Biztosan nincsenek neki igaz barátai és mivel iszonyatosan unatkozik, így nem marad más, minthogy másokat szívasson. Pechemre (vagy az övére) a mai kiszemeltje én voltam, viszont én nem mentem bele a kis játékába. A kérdését hallva kikerekednek a szemeim és ismét végigmérem őt. Remélem nem kérdezte komolyan. Hogy hiheti azt, hogy ez így van jól? -Figyelj én nem akarlak megbántani, de ha a húgom így öltözködne bezárnám a szobájába. Ha szereted, hogy a pasik csak kihasználnak és csak trófeaként tekintenek rád, akkor nincs baj az öltözködéseddel. De ha szeretnéd, hogy tiszteljenek, hogy…már ne is haragudj, de ne egy lotyót lássanak, akkor kicsit több ruhát kellene viselned. Nem azt mondom, hogy öltözz be apácának, de gondolom nem szeretnéd, ha utcalánynak néznének. Hidd el…Ha erre odafigyelsz sokkal rendesebb palikkal hozz majd össze a sors. DE! Ez a te döntésed. Én csak megosztottam veled a véleményem.-És erről már nem is igen akarok beszélni. Én biztosan nem akarnék egy olyan barátnőt, aki így öltözködik, de az is igaz, hogy nem vagyok egy átlag. A bemutatkozás és a felém nyújtott kéz meglep. Szóval szorult belé némi illem is? Ez aztán a kellemes csalódás. Egy halvány mosoly kúszik az arcomra, ahogy elfogadom a kezet és megrázom azt, miközben én is elárulom a nevem. -Thomas!-Mutatkozom be röviden, majd szépen elengedem a kacsóját. Ahogy figyelem őt egy újabb sóhaj fut ki a számon. Miért pont én? -Talán ideje volt annak, hogy valaki nemet mondjon nem gondolod? Remélem ezek után többször meggondolod a dolgokat és nem csinálsz az előbbiekhez hasonlókat…De tudod mit? Ez már a múlt. Túl vagyunk rajta…Sajnálom, hogy miattam sírtál. Nem volt célom, de nem viselem jól, ha hülyének néznek…Szóval mesélj magadról!-Talán ezzel végre elterelhetem a gondolatait erről a témáról. Már kezdem nagyon unni. Bár igaz az élete sem igen izgat, de ha ezzel jobb kedvre deríthetem.
Egy óra előtt pár perccel már a Bentley Mall folyosóján sétáltam végig. Kicsinosítottam magam, mert az átlagos hétköznapokon még egy gramm sminket se szoktam felkenni magamra. Tudom, hogy csak vásárolgatni fogunk Alice-el, de ha már nő vagyok, időnként nem árt nőiesen öltözködni. Amikor megérkezem a megbeszélt találkozási helyre, Alice-t még nem látom, de ez nem gond, mert én érkeztem kicsit korábban. Leülök az üzlettel szembe levő padra, leteszem magam mellé a táskámat, aztán keresztezem egymáson a lábaimat. Tekintetemmel követem egy darabig az előttem elsétáló emberek alakját, aztán az üzlet kirakatába kiállított próbababákra siklik a pillantásom. Egyik oldalon a férfi divat legújabb kollekciója, másik oldalon pedig a női van felsorakoztatva. Véletlenül tűnik fel, hogy a férfiruhák oldalán az egyik próbababa női baba, csak a parókát levették a fejéről. Mellkas tájékon viszont domborodik a zakó alatt. Ezen jót derülök. A babákról a csuklómon levő ékszerórára siklik a pillantásom. Kereken egy órán áll a mutató. Oldalra emelem a fejem, és ki is szúrom a közeledő Alice-t. Felállok a padról, kézbe veszem a táskámat, majd széles mosollyal az arcomon üdvözlöm. - Órát lehetne igazítani hozzád! Szia! – Sokan szólják le a nőket, hogy képtelenek időben odaérni valahova, pedig szerintem ez nem függ attól, hogy valaki férfi vagy nő. Ismerek olyan férfiakat, akik mindenhonnan elkésnek, és nem tudnak időben elkészülni. Én a civil életben rugalmasan kezelem az ilyet, csak a munkában nem szeretem a késlekedést, hiszen minden másodperc számít. Életek múlhatnak a késlekedésen. - Itt kezdünk? – Intek az üzlet irányába. Csak el ne felejtsem, hogy cipőt is kellene majd néznem.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Már rég nem voltam vásárolni, már rég nem költöttem magamra. Na jo igaz ott volt Abieék esküvője, akkor egy kisebb vagyont hagytam ott a ruháért, de azt nem vehetem fel egy hétköznapon. A szekrényemben igen régiek a ruhák, van sajnos ami kilyukadt, vagy elkopott, így muszáj lesz kicsit felújítani a készletet. Örülök ennek a kis kikapcsolódásnak Camille-al. Végre nem munkával, vagy a tanulással fogunk foglalkozni, hanem csak hátköznapi dolgokkal. Rég volt erre alkalmam. A plázába érve kissé elveszettnek érzem magam. Sosem szerettem az ilyen nagy helyeket, mindig is túl sok az ember, de igaz az jó benne, hogy minden bolt egy helyen van. Miután megtudtam, hogy merre is vannak a ruházati üzletek el is indulok az emeletre, ahol egy kis sétálás után már meg is pillantom Camille-t. Egy széles mosoly kúszik arcomra a nő láttán. -Szia. Oh köszönöm, de látom te előbb érkeztél. Remélem nem vártál rám sokáig.-Előbb is ideértem volna, ha nem tévedek el, de bízom benne nem várattam meg sokáig. A bolt felé pillantok, amerre mutat majd egy bólintással jelzem a válaszom. -Részemről rendben!... Amúgy hogy vagy?-Kezdek el érdeklődni felőle.
- Egyáltalán nem! Pár perce érkeztem csak én is. – Legyintek mosolyogva. - Mivel jöttél? – Ha messzebbről érkezett, akkor gondolom nem gyalog tette meg a távot. Neki is szüksége van persze a testmozgásra, függetlenül attól, ami történt vele, de csak módjával, és inkább többször keveset, mint egyszerre sokat. Túlságosan megterhelné vele magát. - Azért kérdezem, mert ha végeztünk, akkor szívesen elviszlek. – Nagyon odafigyelek másokra, a környezetemben élőkre, azokra pedig fokozottan, akik valamilyen oknál fogva sajnos hátrányos helyzetben vannak. Természetesen vagyok annyira figyelmes, hogy ezt ne érzékeltessem, mert senkinek se esik jól. - Alapvetően nem tervezek annyira sok mindent venni, de egy női vásárlás általában táskahegyekkel ér véget. – Nevetek vidáman. - Azt hiszem, most már minden rendeződik. Az albérlet is kezd átalakulni raktárból otthonos lakássá, szóval nagyon remélem, hogy onnan nem kell mostanában elköltöznöm, mert kezd undorom lenni a papírdobozoktól. – Emmett segített nekem új albérletet keresni. Először persze voltak kételyeim, mert annyira sok kép nem volt róla, és nem is fotózták a helyiségeket valami előnyös pózból, de amikor személyesen is megtekintettem, akkor nagyon megtetszett. Közben persze beérünk a ruhaboltba is, ahol egy készséges eladónő rögtön odasiet hozzánk, hogy megkérdezze, segíthet-e valamiben. Én a részemről megköszönöm, de elutasítom a segítségnyújtását. Szeretek nézelődni, és magam rábukkanni olyan darabokra, amik esetleg megfelelnek az elképzelésemnek. - És te hogy vagy? Hallottál Benről mostanában? – Kérdezek róla is, és az öccséről is. Bent már egy évtizede ismerem. Én voltam a mentora, miután csatlakozott a Québec-i protektorátushoz. Sokszor emlegette a nővérét, mindig szeretettel beszélt Alice-ről, talán ezért is találtam meg Alice-el olyan könnyen a közös hangot, amikor év elejével átkerültem ide, Fairbanksbe. - Te jó ég! – Szisszenek fel halkan, amikor az egyik tetszetős farmernadrágnak megnézem az árcéduláját. – Mivel varrták, aranyszállal, hogy ennyibe kerül? – Lehet, hogy sikerült elsőre kifognom a bevásárlóközpont legdrágább butikját? Nem szeretek sok pénzt kidobni ruhaneműkre, még akkor se, ha nagyon tetszenek. Egyszerűen sajnálom rá a pénzt.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Ennek örülök! Amúgy busszal. Kedves a felajánlásod, de nem szükséges. Nincs messze és nem akarlak fárasztani vele.-Csak egy negyedórás út, még át sem kell szállnom. Én mindig is szerettem a tömegközlekedést. Na jó akkor nem igen, mikor heringek módjára össze vagyunk préselve a metróban, vagy buszon. Persze néha érdekes alakokkal tud találkozni az ember, de addig is nézelődhet, sőt akár még új ismerősöket is szerezhet, csak jó helyre kell ülni. -Én is csak egy két ruhadarabra gondoltam. Ezer éve nem voltam vásárolni és ideje lenne kicsit felújítani a ruhatáram.-A legtöbb ruhát, amit imádtam már nem tudom hordani a lábam miatt. Vagyis képtelen lennék felvenni őket azzal mindenkinek mutogatva a műlábam. Persze nem fogok őket kidobni, vagy elajándékozni, mert reménykedem abban, hogy egyszer majd sikerül ezt a félelmemet is legyűrni és ismét képes leszek rövidebb ruhákat, szoknyákat is felvenni. -A költözés sosem jó dolog. Bár mondjuk mikor én ide költöztem alig vártam, hogy végre elkezdhessek egy új életet. Nem mondom azt, hogy nem volt nehéz döntés meghozni ezt, de még most is úgy vélem, hogy megérte.-Mindannak ellenére, hogy az életem nem éppen a legnormálisabb módon halad előre. Nézzük a dolgok jó oldalát... Nem unalomba fogok belehalni. -Amúgy ha bármiben segíthetek szólj ám!-Bár ezt már nem először jelzem felé. Örömmel segítek neki, akár pakolásban, akár tervezésben, festésben. Talán nem vagyok a leggyorsabb, de legalább amihez hozzá kezdek azt precízen végig is csinálok. Én is visszautasítom szegény nő ajánlatát. Még azt sem tudom pontosan, hogy mit is szeretnék, így nehezen tudna segíteni. Camille kérdésétől kissé szorongni kezdek és nem túl vidáman válaszolok is rá. -Ehm... Nem nem hallottam. Legalább már egy hete nem érem el... De elehet, hogy több. Bevallom őszintén kezdek érte aggódni.-Anyuék azt mondták, hogy nem kell félni,megvan, csak elment túrázni, vagy valami hasonló. De nem értem, hogy nekem miért nem szólt erről? Az biztos, hogy ha hazaér akkor kap tőlem egy jó nagy adag fejmosást. Tudja jól, hogy mennyire tudom őt félteni... -Mellesleg meg vagyok köszönöm. Próbálom utolérni magam a munkában.-Elterelni a gondolataimat egy bizonyos személyről. Idióta vagy Alice... Ahogy én is elkezdem nézegetni a felsőket szintén rájövök, hogy nem éppen a legolcsóbb. No nem baj, legalább meglessük magunknak, hogy mit nem fogunk megvenni. A felsők között egy ruhán akad meg a a tekintetem. Azonnal leakasztom a helyéről és a magasba emelem, hogy jobban szemügyre vegyem. Milyen jó is lenne felpróbálni... És azzal vissza is teszem a helyére, hogy tovább nézelődjek.
Mosolyogva megcsóválom a fejem. - Ne viccelj Alice! Miért fárasztanál vele? - Egyáltalán nem fáradtság. Szívesen elviszem, ha szeretné... persze rá nem fogom erőltetni. - Tudod mit? Majd ha végeztünk, akkor mond meg, hogy buszoznál inkább, vagy elvigyelek. Azt meg verd ki a fejedből, hogy fárasztasz vele. - Simítok végig futólag a karján. Lehet, hogy mire végzünk, totál lejárjuk a lábainkat, és neki is kellemesebb... kényelmesebb lesz, ha nem kell buszozni. Persze addig még bőven van időnk, hiszen a Bentley Mall elég nagy! - Én szeretnék egy jó kis garbós, hosszított fazonú kasmír pulóvert. Tudod olyat, ami elég meleg ahhoz, hogy az enyhébb időkben elég legyen csak egy mellényt fölé venni. - Pulcsiból és nadrágból soha nem lehet elég. - Szeretem a hosszított fazont, mert nem fázik benne se a derekam, se a hátsóm. - Hunyorgok cinkosan. Még Kanadában is döbbenten néztem, ahogy a fiatal nők a legnagyobb hidegben rövid fazonú dzsekikben jártak, aztán nem tudták, hogy miért gennyes és véres a vizeletük. Mi őrzők is meg tudunk betegedni, de a mi szervezetünk azért jóval ellenállóbb. - Annyira nem rossz, csak akkor, ha teljesen váratlanul ér, és kapkodva kell összepakolni mindent. Meg nem szeretem papírdobozokból előkutatni a holmiimat. Nekem általában mindig megvan mindennek a helye az otthonomban. Nem mondom azt, hogy kényszeresen rendmániás vagyok, de azért szeretem tudni, hogy hova kell nyúlnom, ha valamire hirtelen szükségem van, és nem kell a fél lakást átkutatnom érte. - Édesanyám betegesen rendszerető volt. Talán emiatt is figyelek oda annyira, hogy lehetőleg ne essek át a ló túlsó oldalára. - Köszönöm. Lehetséges, hogy élni fogok az ajánlatoddal! - Rendezkedni bútorokat inkább a férfitársainkat kérném meg, de elképzelhető, hogy az apróbb kiegészítőket, amikre még szükségem van, Alice kifaggatása után fogom beszerezni. Ő már régebb óta él itt, és szerintem jobban tudja, hogy mit... hol éri meg megvenni. - Ne aggódj érte. Tud magára vigyázni. - Magabiztosan jelentem ki. Végül is én voltam a mentora, ismerem a képességeit. - Bent nagyon szeretik Québecben. Közösségi arc, szóval biztos beletemetkezett valamibe. - Azt nem mondom, hogy utána kérdezek a régi protektorátusomnál, mert én pontosan tudom, hogy miért nem tudja Alice elérni, de hát nem árulhatom el neki, mert meglepetés lesz. Ben engem felhívott, tudok róla, hogy folyamatban van az áthelyezése a városba. - Tényleg! Akartam már kérdezni... mennyire vagy kapcsolatban a helyi állatmenhellyel? Mostanában sok kóbor kutya szökött meg onnan. Többször is futott be miattuk hívás. Ha nem lennék annyira elfoglalt, akkor talán magamhoz is vennék egyet, de nem sokat vagyok otthon, így maradnak a szobanövények. - Mondom, majd mosolyogva a leakasztott ruhára pillantok. - Csinos. - Jegyzem meg. - Miért nem próbálod fel? - Nem kell megvenni, ha drága, de legalább láthatja, hogy ez a fazon hogy áll rajta.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Rendben, és köszönöm!-Igazán kedves tőle ez a felajánlás. Nagy eséllyel élni is fogok vele, bár ez attól is függ, hogy milyen sokat fogunk mászkálni a plázában. Sajnos még mindig nem vagyok képes több óráig talpon maradni. -Ebben egyetértünk, csak sajnos egyre kevesebbet lehet találni. Annyira divatba jöttek a csípő kivillantó felsők.- Szerencsére nem kellett sokat költözködnöm, és nem is voltak sok dobozaim, így maga a be és ki pakolás nem volt bonyolult. Csak valahogy mégis mindig kicsit fájt elhagyni a régi otthonom. A legutolsó költözést például nagyon is utáltam. Persze egyetértettem Williammal, és tudtam, tudom, hogy csak jót akart nekem, de nehéz volt ott hagyni azt az életemet egy sokkal zártabb, kötöttebb életért. -Tudom, hogy tud, de ha nem is naponta, de elég sokat szoktunk beszélgetni, ezért is olyan ijesztő most ez a nagy csönd. Anyuék is próbáltak nyugtatni, de tudod, ilyenkor én képes vagyok mindig a legrosszabbra gondolni.-Esténként látom a szemeim előtt, ahogy egy barlangban fázik, éhezik, vagy éppen egy szikla vagy fa alá beszorulva próbál segítséget kérni. Tud magára vigyázni, de közben meg imádja az extrém dolgokat és néha túl felelőtlen. -Öhm elég jóban vagyok velük. Sokszor szoktak hívni, bár most már kevesebbet vállalok be. Próbálok visszatérni a rendes életemhez, de ehhez még idő kell.-Előbb meg kell erősödnöm, utána meg jó lenne kiköltözni a pincéből valami nagyobb lakásba, tőlem akár az egyetem környékén is lehetne. Aztán vissza kellene mennem a rendelőbe, kitalálni, hogy hogyan tovább, kicsit fejlődni, mert nagyon is úgy érzem, hogy szükség van ránk… -Majd rájuk kérdezek. Sajnos nekik sincs túl sok pénzük, így lehet, hogy a kerítések felújítására sem telik nekik. De holnap rájuk telefonálok.-Szeretem az ott dolgozókat főleg, hogy nekik nem az a céljuk, hogy elaltassák az állatokat, de sajnos nem is jön be annyi bevételük, mint amivel rendesen fen tudnák tartani a helyet. Nem egyszer mentem el hozzájuk én is önkéntesként segíteni, de én sem tudok minden problémát megoldani. A kérdésére ismét a ruhára pillantok. Tudom, hogy ha felpróbálnám még jobban megtetszene, így inkább meg sem próbálom. -Úgy sem tudnám hordani. Túl rövid...-Még nem merem a nagy nyilvánosság előtt mutogatni a műlábam. Eddig csak Velkan volt az, akinek meg mertem mutatni, de ahhoz is rengeteg idő kellett. Még mindig félek az emberek reakcióitól.
- Én komolyan nem értem, hogy miért. – Rázom meg a fejemet. – Itt még a rövidke nyár is viszonylag hideg. Én még akkor se vennék fel csípőkivillantós ruhát, de lehet csak túlságosan őskövület vagyok már. – Nevetek fel könnyedén. A környezetünk nem, de Alice értheti a poén mögött megbújó igazságot, hiszen ha a koromnak megfelelően öregedtem volna, már hajlott hátú és ráncos öregasszony lennék… ha egyáltalán még élnék, ugye. - Csak ne stresszelj rá, oké? Tuti nincs baja. – Ölelem át egy pillanatra a vállát. – És egyébként is. Ez sértés rám nézve! Azt hiszed nem tanítottam meg neki, hogy védje meg magát? – Emelem kezeimet a csípőmre, egy pillanatra tényleg olyan fejet vágva, mintha megharagudtam volna, de aztán elmosolyodok, mielőtt tényleg komolyan venné a felháborodásomat. - Egyébként is… azért jöttünk, hogy végre kiszakadjuk a hétköznapok monotonságából, és shoppingoljunk… szóval csak könnyed témák jöhetnek innentől. Semmi aggódás, semmi dráma… semmi… atyaisten! – Gúvadnak ki a szemeim egy pillanatra, majd Alice-t magam mellé húzva mutatok át a széthúzott ruhák között a szembe levő pucér férfialakú próbababára, amire egy ormányos férfitangát húztak. - Na neee… Ha én meglátnék valakit egy ilyenben, reggelig röhögnék. – Kuncogok az orrom alatt, majd inkább gyorsan össze is húzom a ruhákat, hogy ne lássam az a piros elefántot. - Na és ez? Ez nem olyan rövid, és szerintem csinosan mutatna rajtad egy csizmával! A csipketoldás kitakarja amit nem szeretnéd, hogy lássanak, mégis dögös! És több színben is van. – Pillantok végig a többin is. Harisnyát felhúzva, és egy csizmával senki nem venné észre, hogy az egyik lába mű. Persze lehet, hogy nem az ő stílusa a csipke, ezt nem tudhatom, minden esetre próbálok segíteni neki válogatni, hátha észreveszek valamit, amit ő nem. - Egyébként hogy vagytok Velkannal? – Kérdezem, miközben ebből a modellből egy pirosat magam elé tartok. Nem vagyok oda a csipkésért, de hát miért is ne lehetne az én ruhatáramban is valami szexi, nem?
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Pedig nem annak szántam. Köztudott, hogy én mindig is túl aggodalmaskodó vagyok. –Nem egyszer kaptam már meg nem csak Bentől azt, hogy nyugodjak már le, ne aggódjak annyit. Sokszor csak magamnak okozom a stresszt. Nem tudom mitől válhattam ilyenné. Igaz anya is képes sokat aggódni, de azért ennyire még ő sem. Elkerekednek szemeim mikor megmutatja nekem azt a bizonyos alsóneműt a próbababán. Ahogy tovább nézem egy kis pír is megjelenik arcomon, de végül felnevetek. Valóban vicces egy látvány lenne. Mikor megmutatja a ruhát kezembe fogom és közelebbről is szemügyre veszem. Próbálom magam elképzelni benne, de valahogy nem sikerül. -Ez valóban gyönyörű, de azt hiszem nem nekem való. Nem biztos, hogy jól érezném magam benne, kissé szűknek tűnik. Nem igen hordtam ilyesfajta szoknyákat. Én inkább a lazábbakat szeretem, bár most jobban érem magam nadrágokban.-Viszont nem akasztom vissza a szoknyát. Egy próbát megér, bár nagy eséllyel nem fogom megvenni. Valami lazább és hosszabb ruhát szeretnék, de ki tudja. Lehet, hogy azt sem hordanám. A kérdése hirtelen jön. A mosoly eltűnik arcomról. Láthatja rajtam, hogy ez már nem is olyan vidám téma, mint amilyen volt pár hónapja. Az előttem lévő ruhákat kezdem el babrálni, majd egy kisebb csönd után végül válaszolok. -Öhm már nem vagyunk együtt.-Iszonyatosan fáj kimondani ezeket a szavakat, de sajnos ez az igazság. Még mindig nem tudtam rendesen feldolgozni a szakításunkat, de próbálok nem rá gondolni, így most is inkább a felsőket kezdem el nézegetni és próbálom elterelni a témát. -Utazol valamerre az idén? Én már jó ideje nem mentem sehová. Kicsit hiányzik. Talán majd jövőre beiktatok egy utazást, persze ha Will is elenged.-Sok helyre nagyon szívesen eljutnék.
Noel ott csücsült a hordozóban előttem, még nem aludt, de kezdte feladni a harcot ilyen téren az elemekkel, és már nem nézelődött olyan lelkesen. A nyakláncomat szorongatta, babáknak tervezett biztonságos „ékszer” volt, na jó, inkább játék neki, lefoglalja, ha éppen vásárolunk, azt is kell azért néha, most épp megint nőtt egy csomót hirtelen, így a legtöbb ruhája kicsi rá, szóval már időszerű volt bejönni szerezni neki pár alap darabot, hogy ne feszengjen annyira mindenben. Így hát irány a Bentley Mall, egyébként nem kedvelem a bevásárlóközpontokat, de valljuk be, itt legalább minden egy helyen van, és nem kell ezer helyre elszaladgálni. Igaz van autóm, de a benzint sem ingyen adják, nekem meg nincs keresetem, szóval az eddig összeharácsolt kis pénzemből élek, nagyon meg kell néznem, hogy mire költöm míg munkát vállalhatok majd. Igaz, az egyetemet be kell fejeznem, de szeptembertől úgyis újra levelezőre járok majd, szóval mire Noel oviba megy, vélhetőleg vállalhatok majd állást. Ez azonban közel sem két perc, bár igaz, ami igaz, mellette nagyon gyorsan repül az idő. Egy csinos, és olcsó darabért egyszerre nyúlok egy nagydarab nővel, és rögtön el is kezdi rángatni. - Vidd innen a csontos segged, én láttam meg előbb. – A rám förmedését hallva egészen meghökkenek, és fogalmam sincs, miért kell valakinek így viselkednie. - Szépen kérni nem tud? Nem olyan nehéz ám… – Morog valamit arról, hogy a magamfajták mindent megengedhetnek maguknak, és hogy képzelem, hogy nekem pont ez kell, de tekintettel arra, hogy nem akarom Noelt felébreszteni, és egyébként sem vagyok balhés típus, eleresztem a ruhaneműt. - Szívesen… – Kiabálom utána. - Banya… – Motyogom sokkal halkabban, és felindultságomban fel sem tűnik, hogy lendületesebben fordulok meg, egyenest egy arra épp átjönni szándékozó fiatal nőbe, bár ezt csak pár pillanaton belül konstatálom. - Ó, te jó ég, ne haragudj, rettentő figyelmetlen voltam. – A kezeim automatikusan Noel feje körül állapodtak meg, nehogy beüsse, remélhetőleg nem is ömlött ránk semmi, és az előző perszónával egyetemben ő nem fogja leszedni a fejemet…
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
Mikor már végre megtaláltam azt a bevásárló helyet, ahol elvileg tudok gyerekjátékokat venni, hogy Noah ne féljen tőlem, mert lehet, hogy ott voltam mikor megszületett, de nem láttam, nem foghattam meg. Nem üdvözöltem a családban. Egyszerűen eltűntem, pedig most nagy szükségem lenne pár tanácsra, hogy miként kezeljem ezt a helyzetet. Amikor belépek, a gyerek részlegre egészen sokan jönnek, mennek. Mindenhol babakocsik, gyerek kacajok, sírások, mikor melyik jön rá az egyik másik gyerekre. Feszengek, mert úgy érzem, nem jövök ki jól a gyerekekkel, pedig nagyon is szeretem őket. Most pedig úgy nézek rájuk, mintha égetnének már a jelenlétük is. Megköszörülöm a torkom, hogy összeszedjem magam és vegyek egy valamit. Nem is tudom mit kéne, vegyek. Ruhát? Lefogadom, hogy Ronnie és anyám már televásárolták minden féle menő cuccal a szekrényét? Esetleg játékot? Nem, Ronnie erről is gondoskodik. Csalódottan állok meg egy polcnál és nézem a portékát. Ronnie a jó fej nagynéni, aki szinte helyettesíti az anyját, én pedig az ismeretlen, akit életében nem látott és még azt se tudja, hogy mekkora a gyerek. Minden az én hibám. Tanácstalanul sétálok a sorok között, egészen addig, míg valaki nem csapódik velem, viszont nem egyedül van. Valami még inkább nekem vágódik. Meglepetésemre egy gyerek. - Ugye nem ütöttem meg? – automatikusan kérdeztem, remélem, hogy nem, mert azért a gipsz elég nagy kárt bír okozni, főleg nem egy gyereknek. Most még inkább kétségbe estem, hiszen egy gyereknek készülök ajándékot venni, erre egy másiknak megyek neki. - Semmi probléma, megesik a dolog. – legyintek, és a gyerekre pillantok, aki békésen alszik. Meg sem érezte az ütődést. Én is szeretnék így aludni, hogy fogalmam sincs, mi zajlik körülöttem. De én ebből már igen csak kinőttem. Egy pillanatra megállapodok egy játéknál, viszont úgy érzem, hogy Noah már túl nagy hozzá. Mit kéne vegyek? - Öhm, ne haragudj, de tudnál nekem segíteni? – kérdezem kicsit zavartan. Van gyereke biztos, hogy tud segíteni. Az itteni eladóknak meg a létezés is irritáló, nem, hogy egy tudatlan vásárló. - Szóval ajándékot keresek egy négy évesnek, akinek mindene meg van, azt hiszem. – kivéve az anyja, de az a legfontosabb. Őt pedig nem tudom pótolni, bármennyire is megtehetném. Azt hiszem egy időgépet kéne összeeszkábálnom, hogy szóljak az orvosoknak, hogy baj lesz. Mentsék meg a húgomat.
- Jaj, nem, meg sem mukkant, úgyhogy biztosan nem történt semmi. Egyébként is én voltam a béna. – Egészen biztosan, lévén oda se figyeltem, annyira felhúzott az a büdös banya. Sajnálom szerencsétlen unokáját, hogy ilyen perszónával veri a sors. Hú de felhúztam magam. El is ment a kedvem a vásárlástól, elvégre, én sem lopom a pénzt, sőt… - Na igen, azt hiszem, olykor mind szoktunk figyelmetlenek lenni. – Mosolyodom el, Noelt tényleg nem hatotta meg ez az egész, mintha mi sem történt volna, alszik tovább, azért automatikusan a kis orra elé teszem az egyik ujjam, megnézve, vesz-e levegőt, de szerencsére tényleg minden rendben van. A gyerekek egyébként is úgy vannak „kitalálva”, hogy a fejük, illetve koponyájuk még igencsak rugalmas ilyenkor, hogy az ütések következtében ne legyen túl nagy bajuk. Biztos esik-kelik mindegyik lurkó fél éves kor fölött, ha már kúsznak, másznak, forognak. Noel idáig még nem jutott el, de ami késik, nem múlik. - Attól függ, miben. –Pillantok rá érdeklődő tekintettel, igaz, gyermek szekcióban vagyunk, nem olyan lehetetlen a dolog, elvégre én is gyerekkel vagyok itt, bár nem mindegy, hogy milyen korú kis haramiáról, esetleg hercegkisasszonyról van szó. Még sokszor én is bajban vagyok, ha valamiféle ajándékot kell vennem, vagy ruhát, mert annyira fogalmam sincs róla, hogy mi az, ami valóban biztonságos, és nem okozok vele kárt a törpémben. - Húha, mindene megvan? Akkor az úgy elég nehéz lesz. Azt tudod, miket szeret? Van esetleg valami kreatív hobbija? Kisfiú vagy kislány? – Kérdezem meg első körben, ami eszembe jut, mert valljuk be, az alapvetően nem elég információ a döntéshez, hogy négy éves. Alapvetően még azt is meg kellene kérdeznem, hogy milyen viszonya vele, mert ha mondjuk most látja először, az egész más, mintha a rokona lenne. Úgyhogy egyelőre megvárom a válaszát, aztán majd meglátjuk, hogy annak tudatában jutunk-e valamire. Közben én is nézelődöm a ruhák között, és le is emelek egy leértékelt rugdalózó szettet, egyel nagyobb méretben, mint ami most kell neki, őszre pont jó lesz rá, itt meg már akkor is nagyon hideg van.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
Egy fiatal lányba sikerült bele mennem. Szélvészkisasszony ismét alkot. Szerintem óriási megerőltetésre lenne szűkségem, hogy egyszer az életbe ne menjek neki valakinek. Bár még így is ügyesebb, vagyis inkább szerencsésebb vagyok, mint June. - Szerencsére, még magamra venném, hogy felébresztem. – mosolyodom el, a baba olyan nyugodtan alszik, hogy még én is mosolyogni kezdek, pedig tényleg kicsit félek a gyerekektől. Talán ezért is rettegek, hogy milyen lesz látni Noah-t. - Nálam ez életvitel, komolyan annyi ilyenbe ütközöm, hogy ha mindig kapnék egy dollárt, tuti, hogy milliomos lennék. – bólintok teljesen komolyan gondolva a mondani valómat, de le sem veszem a szememet a kölyökről. Hogy lehet ezt választani ilyen fiatalon? Se karrier, se élet, csak egy gyerek, akinek szűksége van rád, hogy mellette légy, hogy ne aludj, hogy felneveld. Hogy ott legyél neki. Nekem ez nem menne. Persze ő úgy tűnik, hogy elég gyakorlott, biztos a hónapok alatt már volt ideje kicsit belerázódni. Alaposan végig mérem leplezetten, nehogy megbántsam, hogy nem tűnik-e fáradtnak, vannak-e karikái, meg minden, amit lehet olvasni az interneten. Sok okosság közül csak fellelhető az egyik, rjta is. Ha csak nem ő a szuper mami. - Csak ajándékválasztásban, az unokaöcsémnek. – köhögök fel, elfordulva tőlük, még csak az kéne, hogy a gyerekre köhögjek, nem tudom mi történt, nem szoktam én beteg lenni, most pedig úgy fáj a torkom, mintha belülről lángolna. Semmi hideget nem ettem pedig. Tisztán emlékszem rá. - Nem, nem tudom, miket szeret, csak azt, hogy négy éves és fiú. – szégyen, de tényleg semmit nem tudok a saját unokaöcsémről. Lehet, hogy ha ezt nekem adnák, be olyan hangosan a képébe röhögnék, hogy zengne tőle az egész üzlet. De nincs mit tenni, négy éve hoztam egy döntést, most megihatom a levét, és találkozhatok első alkalommal, az unokaöcsémmel, aki valószínűleg már olyan dumával hódít, mint Dylan, még ha Nate valószínűleg nem díjazza az egészet. - Nem tudom, valami fiúsat szeretnék, de nem érdeklődtem, meglepetést akarok. De nem olyan óriásit, csak egy apróságot. – magyarázom, miközben a kezemmel gesztikulálok. Ugyan is nem azt akarom Nate felé sugallni, hogy most hirtelenjében szeretném bepótolni a négy évet, esetleg lefizetni a gyereket. Egyszerűen első találkozásra akarok valami apróságot. - Olvastam egy nyakláncról, valami kristályból vagy kőből van. Vagy ő már nagy hozzá? – kétségbe esve néztem körbe, csak nem a lány szemeiben. Azt hiszem, én vagyok a legrosszabb nagynéni.
- Ohh, egyébként ha mélyen alszanak, a világon semmi sem ébreszti fel őket, ha pedig már csak felszínesen, a legkisebb hangra is felriadnak. – Legyintek, jelezve, hogy ehhez neki aztán a világon semmi köze sem lenne, meg egyébként is én voltam a hibás, és nem szokásom a saját figyelmetlenségem okán másokat elővenni. Szerencsére ő azonban nem hord le a sárga földig, amiért bénázok, úgyhogy meg is könnyebbülök, a fejem maradhat a helyén. - Ez esetben kár, hogy nem osztogatnak utána pénzt. – Nevetem el magam, s mivel látom, hogy Noelt nézi, hát úgy fordulok, hogy kicsit jobban lássa, már ha nem csak a pillanatba ragadt bele, és elbambult. Ami engem illet, karikáim nincsenek, fáradtnak sem tűnik, ma éjjel jól aludtam, nem voltak rémálmaim, Noel pedig szerencsémre átalussza az éjszakákat. Az egyetlen, ami az esetleges fáradtságomra utalhat, hogy a hajam egyszerűen csak copfba van fogva, és sminket szerintem már vagy egy éve nem is láttam. Egyébként is, minek, nem akarok én senkit felcsípni, nem is menne szerintem egy gyerek mellett, vagy ha menne, hát értelme akkor sem lenne egy csepp sem. Az öltözködésem is inkább praktikus, mintsem figyelemfelkeltő, szemet odacsalogató, és lapos talpú cipőben járok, mi másban… Egyébként, a korai szülésnek a legnagyobb előnye, hogy a test még tökéletesen rugalmas ilyenkor, és minden nagyon hamar visszaállt a rendes kerékvágásba, még csak erőfeszítéseket sem tettem, hogy leadjam a kilóimat, de mindig szerencsés voltam ilyen téren, akármennyit ehetek, alig látszik meg, ha igen, akkor is leolvad rólam hamar. - Az ajándékválasztás sosem könnyű. – Gyerekeknek még valamivel egyszerűbb, már hogyha valamennyire ismerjük a kis lurkót. Noel még nagyon pici, de van jó pár játéka, és a fele nem érdekli, szóval azok állnak a kis játékos ládájában, várva a jobb sorsukat. - Jobbulást! – Köhögés és köhögés közt is van különbség, most úgy tűnt, nem egyszerű kiszáradt torokról van szó, de inkább tévedjek. Világgá menni nem fogok, mert a közelünkben valaki krákogott egyet, ennyire nem szokásom ráparázni a dolgokra. - Négy éves fiú. Az sokat szokott segíteni, hogy a legtöbb terméken ott van, hány éves kortól ajánlják. Mire gondoltál? Valami játékra? Esetleg hasznosabb dolgokra? Én például a kreatív dolgokat szerettem nagyon gyerekként, de én ugye lányból vagyok. - Semmi közöm senki családi életének, bármi lehet, amiért nem ismeri az unokaöccsét, ez azonban csak rájuk tartozik, s ami engem illet, sokkal inkább gondolom úgy, hogy bármiért is volt távol tőle, a lényeg, hogy most ott szeretne lenni, ez meg tök jó. - Apróságot… Esetleg valami kisvonat? A járművekért odavannak a fiúk, a lakótársam is ezt mesélte, óvónő. És esetleg, ha a későbbiekben nem lenne ötlete, a vonatos szettet mindig lehetne bővítgetni, sínekkel, alagúttal, híddal, vagonokkal… Jó előre meglenne az ajándékvásárlás oldva ötlet ügyileg. – Vetem fel, nem tudom, mennyire fog tetszeni neki, de ha nem, gondolkodom majd máson még. - Nem tudom, melyik nyakláncról van szó, én borostyánláncról olvastam, de az fogzásra jó, neki meg már biztos kijöttek a foga, azt meg nem is tudom, hogy a tejfogak cserélődésekor szokták-e alkalmazni. – Gondolkodom hangosan, ha más láncra gondol, akkor viszont nem tudom melyik lehet az.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
- Tényleg? Nem rétek a gyerekekhez, nekem nincs, az unokaöcsém pedig már négy éves. Valószínűleg még felemelni sem bírnám. - válaszolok kicsit bosszúsan és megrázom a fejem. Én hibám, hogy nem voltam ott Noah életének kezdő pilléreiben. De most még is úgy érzem, hogy nagyon rosszul cselekedtem. Talán a gyászt nem eltemetnem kellet volna, hanem átélni. Most már okosabb vagyok, csak akkor, még azt se tudtam mit akarok kezdeni az életemmel. Még fiatal voltam és vad. Ezen már úgy sem tudok változtatni, bármennyire szeretnék. - Ne is mond, gondom nem lenne az életben. De tényleg sajnálom, hogy belétek rohantam. Nagyon szép baba. – válaszolok mosollyal az arcomon. Tényleg nem sok mindent értek a gyerekekhez, de ő annyira édesen szuszog az anyja mellkasán. Bár valószínűleg én nem tudnám elviselni, még is kellemes látványt biztosítanak. - Én mindig könnyen találok mindenkinek ajándékot, viszont egy gyereknek, amúgy is annyi választék van, meg hát, ha mindene meg van. Ne felejtsük el, hogy nem értek a gyerekekhez. Tehát nekem ez veszett ügy lenne. – legyintek és feladóan sóhajtok, szánalmas, hogy egy ismeretlen nő segítségét kérem, ahelyett, hogy felhívnám Ronnie-t és megkérdezném, hogy szerinte mi lenne a tökéletes ajándék. De lefogadom, hogy az, hogy megismerhet Noah. De nem, ez neki nem lesz ajándék. - Köszönöm szépen4 Még szokom a friss levegőt. – vigyorodom el, az igazat a plusz negyven fokból vissza szokni a mínuszba nehéz. Viszont keményfából faragtak, meg fogom oldani bármennyire lehetetlennek tűnik a feladat. - Nem tudom. Nem.. nem.. szóval nem ismerem még. Annyit tudok, hogy négy éves. – lehajtom a fejem. Szégyen, hogy a kedvenc meséjét sem tudom, vagy,. hogy mivel foglalja le magát, mikor mondjuk, az apjának el kell mennie. Kreatív vagyok, de most még egy kifogást sem találtam rá. - Szerintem egy gyereknek mondjuk valami hasznosat kéne, de kicsit lehetne olyan, ami segít neki valamiben. Nem tudom. – csüggedten nézek körbe. Minek jöttem én ide? Vagy venném le az első dolgot a polcról aztán mehetnék. Mint itt stresszelni, hogy egyáltalán kapjon valamit. - Hát a vonat eléggé kisfiús. – értek egyet aztán még jobban nevetni támad kedvem, mert mi van, ha a háta közepére nem kívánja azokat a vonatokat? Mit is tehetnék? Vegyek egyet aztán majd meglátjuk? Majd nézhetem Nate kárörvendő arcát, hogy mennyire félre nyúltam és szánalmas vagyok. - Oh, hát akkor az úgy kilőve, marad a vonat. – most már teljesen bíztok, hogy többet nem jövök egyedül vásárolni, vagy neten vásárolok, amin legalább el tudom olvasni mi mire való. - Szóval akkor biztosan lefogadom, hogy van vagy nyolc ezer féle vonat, hogy véletlenül se tudjak egyet vagy kettőt kiválasztani. – nagyot sóhajtottam. Most már biztos, hogy nem akarok gyereket.
- Ohh, dehogynem, szerintem nem lehet több, mint húsz kiló, sok gyerek még azt sem éri el, én például 16 kilósan mentem suliba, nem is akarták engedni. Tudom, a fiúk azért súlyosabbak, de vannak vékonykák közöttük is. – S tekintettel arra, hogy a jelek szerint nem ismeri egyáltalán a srácot, akármilyen testalkatú is lehet, nem tudhatja pontosan. - Inkább mi rohantunk beléd, szóval én sajnálom. Noel nem tud nyilatkozni, amint látod. Köszönöm szépen! – Mosolyodom el szélesen, és büszkén, noha tudom jól, sokan csak kötelességből mondanak hasonlót, de mivel elfogult vagyok, én a magam részéről tökéletesnek látom a kisfiamat, szóval csak egyet tudok érteni az efféle kijelentésekkel. - Szerintem annyira nem lehet a gyerekekkel melléfogni, ők még jobbára mindennek tudnak örülni. Meg, ha valami nem is tetszik nekik, hónapok múlva megeshet, hogy az lesz a sztár. Csak… ne aggódd túl. Egyébként, szerintem neked sokkal jobban fog örülni, mint bármi egyébnek. – Legalábbis egy normális családban a gyerkőc tud a családtagokról, akkor is, ha azok ilyen-olyan okokból nem élnek velük, s ha ez így van, akkor kíváncsiak a még sosem látott ismeretlenre, ami már olyasmi, ami meglehetősen képes fellelkesíteni az aprónépet. Remélhetőleg az ő esetében is így van. - Hú, és most még nincs is olyan hideg… mármint, akkor szerintem sokkal frissebb, márciusban, mikor én jöttem, még majd megfagytam. – Vigyorodom el, hú, még most is beleborzongok, és holt biztos, hogy hamarosan megint ott fogunk tartani, azt hiszem, már szeptemberben sincs éppenséggel jó idő. - Sebaj, majd megismered, és akkor legközelebb könnyedén választasz neki ajándékot. – Ebben viszont határozottan biztos vagyok, egy négy évesnek azért már általában van fogalma arról, mit szeretne magának, a szülők meg törhetik a fejüket azt illetően, miként szerezzék be. Valószínűleg meg leszek lőve, ha eljutunk oda, de azért addig még hosszú évek vannak, talán lesz mögöttem addigra stabil egzisztencia. - Hümm… emlékszel a gyerekkorodra? Te mennyire örültél a hasznos dolgoknak? Szerintem a jó fej nagynéni menőbb, mint a hasznos játékot szállító. – Kacsintok rá. Nem akarom én elterelni ettől a vágyától, ha mindenáron hasznosat akar, az az ő dolga, de én nem díjaztam az ilyesmit, az biztos. Babaként jók a fejlesztő játékok, de akkor még nem az számít, hogy mit lehet csinálni valamivel, hanem hogy csörög-zörög, színes-szagos. - Viszont, esetleg valami társasjáték is jó ötlet lehet, amivel már a négy évesek is tudnak játszani. Az ilyesmi összehozza a családot. – A vonat maradhat akkorra, ha esetleg kiderítette, hogy szereti-e egyáltalán a lurkó vagy sem. - Van egy pár, az biztos, komplett vonat készletek is akadnak, sínpályával, amit szintén szeretnek. Azt hiszem, a másik sorban láttam őket. – Mutatok arra, de ha továbbra is nagyon tanácstalan, akkor szívesen segítek válogatni. S ha már szóbahoztam a társasokat, azok közt is szívesen nézelődöm.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
- Oh, hát nem gyerekorvos leszek, csak a legfontosabbakat tudom róluk. – megvontam a vállam, gyerekem meg még nincs, hogy tudjam, mekkorának kell lenni, magasságban és szélességben egyaránt. Bár ő úgy tűnik rutinosan áll a dolgokhoz, amitől nekem csak könnyebb dolgom lesz, mint itt szenvedni egy napot és végül üres kézzel haza menni, mert mindent meg tudnék venni, de még szerintem is túlzás lenne. Tekintve, hogy négy évet hagytam ki a gyerek életéből. Amit soha nem fogok tudni pótolni. - Igen, valószínűleg bármit viszek boldogság lesz. Remélhetőleg ő is azt fogja nézni, hogy új. – mosolyodom el, de hamar lelohad a gesztus az arcomról és mély levegőt veszek. Mert fogalmam sincs, hogy mit fog hozzám szólni, Avery néni, aki négy év után hajlandó találkozni a lurkóval, akit születése napján egyedül hagyott. Tényleg felkapott találkozás lesz. - Kaliforniából jöttem, még szoknom kell vissza, hogy nem elég bikiniben flangálni a parton. – nevetek fel oldásképp, hiszen nincs kedvem depressziósnak lennem, főleg nem egy idegen előtt elmondani, minden bánatomat. Tudom, vagyis még dereng az emlékeimben, hogy régen óriási hidegek voltak. De ez ellen nincs mit tenni, aki ennyire északon lakik, az vagy megszokja, vagy megszökik. - Igen, remélem, hogy így lesz. Néha mindent túlaggódom és túlagyalok, már szóltak érte. – legyintek egyet és végül megállok a gondolkodásban és a lányra tekintek. Az a poszt sajnos már régen foglalt, hiszen lássuk be, Ronnie ott volt a nevelésében, ő a jó fej nagynéni. Én csak az elveszett, akit most lát először. De úgy döntöttem nem akarom én első pillantásra lekenyerezni, inkább csak valamivel kedveskedni akarok. Bár látom, hogy a lány most nem rosszból mondja, hanem tényleg csak segíteni akar, miközben a kisfia a mellkasán alszik. - Oké, a társas tényleg jó ötlet! – lelkesedek fel, mert talán még Nate sem fog kinyírni, ha valami sípoló, zenélő játékkal állítok be, hanem olyannal, amivel ő is le tud ülni a gyerekkel játszani. Ami még hasznos is, mert kicsit megdolgoztatja a kis buksiját. - Letettem a vonatokról, köszönöm a segítséget, majd legközelebb veszek neki. Most keresek valami társast. Köszönök mindent! – széles mosollyal nézek a pindurra, aki még mindig békésen szuszog. Hm, vajon ha nekem lenne gyerekem az is ilyen mélyen tudna aludni, míg én egy ismeretlen nővel trécselek? Amilyen mázlim van tuti, hogy rossz gyerekem lesz, aki egyfolytában sír és nem mehetek tőle sehova. Ez lesz a büntetésem, amiért itt hagytam a családomat se szó, se beszéd nélkül.
- Biztosan. – Bólintottam rá. A gyerekekben egy ideig mindenképpen nagyon pozitív az, hogy csak a jót látják a világban, érzékelik a rosszat is, de olyan könnyű megragadni és elterelni a figyelmüket… sokszor ők maguk teszik ezt meg. Noel ugyan még nagyon kicsi, de rengeteget járunk játszótérre, nagyon sok gyerkőcöt látok. Igen, rettenetesen meg tudnak sértődni, de azért azt sem hinném, hogy bárki rossz dolgokkal tömte volna a fejét a nagynénjéről. Következésképp nem is utálhatja. Lehet, hogy túlságosan naiv vagyok, és csak szeretném ezt hinni, gőzöm sincs, mindenesetre én csendes szurkolója leszek a távolból. Látom az arcának változását, és az aggodalomnak tudom be, hogy miként fog rá reagálni a gyerkőc, ám nem akarok túlontúl tudálékos lenni, lehet, hogy messze járok az igazságtól, így nem szólok bele egyáltalán. - Hú, az nagyon éles váltás lesz akkor, főleg ahogy beköszönt az ősz, és már jön is a hó nagyon hamar. Mindenesetre, ennek is megvannak a maga előnyei, példának okáig szebbnél szebb kabátokat lehet felvenni. – Hahh, nem mintha lenne egynél több, vagy épp csizmám, de mégsem mondhattam azt, hogy nem látszik a felesleg, hisz láthatóan nincs rajta, az én kevéske maradványom a szülés után meg annyira nem vészes, hogy sápítozzak miatta. - De hogy egyebet ne mondjak, az unokaöcsi biztos örülni fog, ha a nagynénje olykor elviszi szánkózni. – Dobom fel az ötletet, persze ez is a későbbiekben kaphat majd teret, de talán akkorra jó lesz. - Szerintem ez a legtöbb nőre igaz. – Kuncogom el magam, való igaz, hogy a legtöbben hajlamosak vagyunk erre, én is, de a kisfiam mellett kezdek rájönni, hogy erre elég hamar rámenne az idegrendszerem, szóval jobban járok, hogyha próbálok lazábban a világhoz állni. - Na, szuper! Örülök! – Azt hiszem, a társasájáték valóban a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad tipikus esete. Én is biztosan rengeteget veszek majd Noelnek, persze, csak akkor, ha lesz miből, egyelőre még szigorúan csak arra költünk, amire feltétlenül szükséges. - Rendben, sok sikert, és csodás viszontlátást! Nagyon örültem! – Intek neki mosolyogva, aztán én magam is kicsit arrébb sétálok, muszáj vennem egyel nagyobb ruhákat Noelnek, mert lassan szüksége lesz rá, és nem akkor akarok vásárolgatni, amikor már késő.
Kezdőlap
