Vigyor költözik az orcámra, ahogy a kiscsibe erősködik a kakas ellen. Egy szavát sem hiszem, ez csak kelletés. Bizonyítania kell, hogy egy ilyen test nem nyűgözi le és eddig semmi jelét nem adta. Nem felejtettem el a nehezítő körülményeket, amik miatt a sorsom is kétséges, de attól még én az vagyok, akire bukni szoktak a jó nők, meg a kevésbé jók is, csak azokat elhajtom, mint Zsugás Jimmy a piros ász kártyalap sarkát. A türelem rózsát dugást terem, úgyhogy majd később, más alkalommal fogom folytatni a kapuk döngetését és bízom benne, hogy egy idő elteltével feltárul a világok közötti repedés, ami csak arra vár, hogy betöltsem a hiátust. ~Nem gondolom, hogy szégyenkezned kellene, ahogy azt sem, hogy a szerénységed kisebb az őszinteségednél.~ Ez egy újabb diszkrét és elgondolkodtató bók, legalábbis annak szánom és lehet, hogy egy hétig ülni fog rajta, mert előfordul az ilyesmi, de akkor legalább a szántóföldjében mély keréknyomot hagy a szekerem. ~Ha sok professzort megismersz, be fogod látni, hogy én egy dicső lovag vagyok az Arthur király-mondakörből.~ És meghúzhatja a varázskardomat, ami csak a húsba hatolásra vár. Nem fukarkodom a célzásokkal, amik előbb vagy utóbb el fogják érni a kívánt hatást, ebben biztos vagyok. ~Vegyél részt egy nyílt órámon és saját bőrödön fogod tapasztalni, szükséges-e baleset- és életbiztosítás a nyelvészeti tudományok elsajátításához!~ Az önbizalom még mindig túlteng, de a ma tapasztaltak után bizony gúzsba kell kötnöm a farkasomat, hogy tényleg akkora legyen a biztonság körülöttem, amekkorának beállítom. A bestia David Merlinitől vett leckéket, mert úgy kiszabadul a pórázból, hogy rossz nézni, szóval azért van bennem aggodalom. ~Mamikám, intő szavaid oly babusgatósak, hogy ha nem sokhasadékos reliefre hasonlítana a torkom környéke, megkapnád értük a jutalmat!~ A farkasomnak egyre kevésbé tetszik a stílus, de nem egy szuicid típus, ekkora seb után már nem akar még nagyobbat, egy utolsót és halálosat, szóval a szavakat nem követik tettek. Én sem a felforgató szerepére vágyom és a farkasom sem tudatosan csinálja, egyszerűen Alignak eldugta a nyugitablettákat és most rajtam van az elvonási stigma. ~Belelátok a tények kártyapaklijába, mint Zsugás Jimmy az óvatlan asztalszomszédéba, de ahol én jól megvagyok, oda nem kell egy mindenbe beleütköző fitos nózi kecsessége!~ Azt majd én eldöntöm, hogy Becca és Egon viszonyát mennyire kívánom felkavarni. Likra játszom és egy sikeres lökés után másik biliárdasztalt keresek, mert az ösztön nagy úr és nem mindig érdekel, hogy ott virít-e a foglalt tábla avagy sem. Ezzel a doktornővel még máskor is találkoznom kell, mert élmény szívni a vérét és a farkasom is lát benne fantáziát. A tisztán látható karcsú alakja alapján elinduló gondolataim pedig természetesen maguktól értetődőek... ~Köszönet a futárszolgálat gyors és hathatós munkájáért is!~ Átveszem tőle a kis kártyát, ami még sokat érhet és bármily idegesítő is voltam, a szavaimat nem tagadom meg, az ígéretem áll, mint jéghegy a Titanic előtt. Lehet, hogy morgok és jobb állapotban harapok is, de ha a hála beteljesítéséről van szó, akkor nem torokra ugrom, hanem segítő kezet nyújtok. A dacos libuskából nehezen nézek ki egy segélyhívást, legfeljebb szivatásból kérne valamit, de a jó ízlés(em) határain belül megteheti. Most pedig nincs más hátra, mint jól megérdemelt fekvéssel kivárni a gyógyulással kísért időt a sofőr megérkezéséig. Ahogy jobban átgondolom a dolgokat, Egon és Maeve viselkedése is becsülendő, tiszteletre méltó. Egyre több olyat ismerek meg a Falka kötelékében, akinek a világrendjét el tudom fogadni. Béke nincs, nyugalom sincs, csak hegesedő sebek és buzgómócsing kispajtás, aki már rohanna, de a haláltól még tart, ezért inkább kiterülve lógatja a nyelvét. Hamarosan jön az otthon, édes otthon és az egyszer szent, hogy a hűtő hústartalmát elpusztítom.
Azt sejtettem, hogy unatkozni nem fogok, ha visszaérünk New Yorkból, de arra aztán végképp nem számítottam, hogy még szinte ki sem pakoltuk otthon a bőröndöket a csomagtartóból, már csörgött is a telefonom. Igaz, amikor megláttam a dokim számát a kijelzőn, eleinte nem igazán tudtam mire vélni a dolgot, hisz mostanában még csak kontrollon sem voltam, hogy valami gáz lenne orvosi téren velem... Nos, a gáz stimmelt, az orvosi téma is, csak épp nem velem volt a baj hála a jó égnek, hanem a kórházban gurult el néhány bundás gyógyszere, amennyire kivettem Maeve szavaiból. Sokat nem húztam az időt, gyorsan segítettem a lányoknak befejezni a pakolást, hogy aztán menjek is a megadott helyszínre, hogy felmérjem, milyen nagy a kár, mert így látatlanban az őrzőket sem ugrasztanám, hogy abban sem vagyok biztos, mi-hogy-merre-mennyi. - Szóval akkor személyi sérülés nem történt, már ami a civileket illeti, csak meglátták páran, mit randalíroztak a fiúk? - kérdezek rá, miután közbenéztem a terepen, majd tárcsázom is a Protektort, hogy emléktörlés végett elkéne egy kis erősítés a Memorial Hospitalba... Addig is, amíg várunk, kicsit alaposabban kifaggatom a dokimat, hogy mégis kiknek köszönhetjük ezt az egészet, mert falkatag vagy sem, de a fekete pontokat azért vezetjük nekik a nagy könyvben, hogy ha túl sok gondot okoznának, útilaput kössünk a talpukra. Ha pedig minden szükségeset sikerült megtudnom az immár szőke gyógyítótól, akkor mielőtt hazamennék, még Becca-hoz is teszek egy röpke látogatást, hogy hogy érzi magát. Igaz, túlzottan nem ismerjük egymást, de mégiscsak őrzők vagyunk, tartsunk össze, nem igaz? Legalább megbizonyosodom róla, hogy jól van, és ha valamit szeretne, akkor tud üzenni velem.
Két hét, vagy mennyi telt el azóta, hogy apu bejelentett egy nagy hírt. Azóta nem sok szót váltottunk, meg akartam emészteni ezt az egészet. Azt hiszem mostanra ez már sikerült is. Nem akarom, hogy választania kelljen a lányai közül. Ugyan. Egy gyerek az nagy kincs, főleg ha kettő van belőle. Mondjuk kicsit most pikkelek az egész világra… de örökké úgysem tudok. Majd lenyugszanak a kedélyek is… Már hónapok óta itthon vagyok és most szereztem tudomást arról, amit apa és Maeve, meg Symara is, meg ki tudja még kik már tudták, hogy a nővérem a városban van. Akiről halvány fogalmam sem volt hogy létezik… mert létezik. Talán jobb lett volna Sydneyben maradnom, ők meg itt nyugodtan apa-lánya programokat rendezgethettek. Na még csak azt kéne. Ha nem látnám apát, ha nem tudnék vele társalogni legalább egy héten kétszer… kurvára hiányozna. Az az egy hónap kihagyásom.. akkor is hiányzott, de nem tudtam volna elrejteni a hangomból a sírást, még így se nagyon, szóval mindegy. Gerardot kellene kutatnom, erre tessék. Mintha tényleg csak egy hullócsillagos kívánságom vált volna valóra még kiskoromból… valamikor 4 éves koromról. Akkor orvososdit játszottam otthon egyedül, néha odaszaladtam apához és megvizsgáltam. Akkor mondtam neki…
"egy nővért akarok, aki hajlandó orvososdit játszani velem."
Rég elmúlt már az az idő, amikor nővért akartam. Erre tessék. Rezeg a mobilom a zsebembe, de tudomást sem veszek róla. Jelenleg nem érdekel senki, csak kisebb tempós léptekkel haladok a járdán, néha a haladó gépjárművekre pillantva. Aztán megálltam, a túloldalon a mentőállomás csendesen és nagyjából üresen állt… na még csak azt kéne… na nem. Tovább sétáltam mert egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy bemenjek hozzá. Felejtős. Most hazudjak? Nem érdekel. Kimondtam a hazugságot… jobb? Érdekel. Ő maga, hogy mit gondol erről az egészről. Vagy épp apámról. Egy sóhajjal álltam meg és lestem vissza a vállam felett az épületre. Egy próbát megér…adok egy esélyt neki. Apu amúgy is nagyon isteníti a lányt. Szóval átsétáltam az úttesten és az épület elé mentem, egy sóhajjal álltam meg és végig néztem rajta. Egyszer élünk. Hajrá. Besétáltam, majd a folyosókat szeltem, míg az előző találkánk helyszínére nem értem… hallottam a matatást oda bent. Egy halk sóhajjal beléptem a nyitott ajtón, közben kopogtam. Megvártam míg rám figyel. - Szia. - kezdtem, majd a tekintetébe pillantottam. - Beszélhetünk? - közben az ajtót is becsuktam. - És nem, nem fogadok el nemleges választ. - tettem karba a kezem, de nem voltam mérges, kellőképp lenyugodtam, hogy nyugisan kezelhessem a helyzetet. Nincs 'A' meg 'B' választási lehetőségünk... el kell fogadnunk azt, amit nyújtottak nekünk. Ez lenne legalábbis a helyes.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Is this a dream? If it is Please don't wake me from this high I've become comfortably numb Until you opened up my eyes To what it's like When everything's right I can't believe You found me When no one else was lookin' How did you know just where I would be? Yeah, you broke through All of my confusion The ups and the downs And you still didn't leave I guess that you saw what nobody could see You found me You found me
Messze voltam még attól, hogy újra munkába állhassak, szerencsére semmi gond nem volt belőle, hiszen általában túlóráztam, viszont az elmúlt két hétben a közelébe se jutottam a kórháznak. Szerintem Balthazar bele se ment volna a dologba, ahogyan Abigail se, vagy éppen Ryder… Még mindig fura lenne azt mondani, hogy apu, de néha megesik, hogy ezt mondom rá. Talán majd idővel jobban megszokom ezt. De most, hogy már kicsit jobban tudtam menni és az arcomon se volt nyom a farkas támadásnak rávettem Balthazart, hogy bejöhessek. Nem sokkal azelőtt, hogy ő végezne és akkor együtt mehetünk haza. Hiányzott már az irodám, meg egy kicsit muszáj volt már kimozdulnom. Ő is elhozhatta volna az aktát, amit az asztalomon hagytak, de eléggé makacs teremtés tudok lenni. A kezem még mindig be volt kötve, de szerintem maximum még egy hét és annak se lesz nyoma, az oldalam meg talán még két hét vagy lehet három is, mert még mindig eléggé fájt, de jó kezekben volt. Balthazar segített a gyógyulásban, meg annyira pokolian se fájt már minden egyes levegővételnél és mozdulatnál, mint eleinte, de nem mondom még mindig nem voltam talán normális, amiért ilyen sérüléssel eljöttem ide. Mindegy, majd megkapom legfeljebb az édesen lecsesző dolgot a vőlegényemtől, vagy majd a nővéremtől, ha a fülébe jut a dolog, hogy nem bírok még most se megülni a fenekemen, de ismernek már jól. Sietve kezdem el kutatni az asztalon, majd meg is lett a dosszié, de sikerült valamit levernem. Remek, már csak ez hiányzott. Kisebb sziszegés közepette hajoltam le, majd szedtem össze a papírokat, amikor is valaki belépett az irodámba. Sietve álltam fel, mire megint szisszentem és picit az oldalamhoz kaptam, majd leraktam az asztalra a paksamétát, hiszen az illatát bárhonnan felismerném. Kíváncsian fordultam meg, majd végig mértem őt. Érezhető volt, hogy kicsit zaklatott, legalábbis az energiái valami ilyesmit sugalltak. - Szia! – viszonoztam a köszönést, majd leraktam a számomra fontos mappát és táskámat is az asztalra, mert úgy éreztem, hogy egy hamar nem fogok innen elmenni. - Akkor azt hiszem amúgy sincs sok választásom. Foglalj helyet, ha szeretnél. – mutattam az üres székek, vagy éppen ágy felé, én pedig helyet foglaltam kivételesen a kanapén. Kicsit zizegtem-mozogtam, hogy megtaláljam a megfelelő módját annak, hogy kevésbé fájjon a sebem. - Gondolom már tudod, hogy mi féltestvérek vagyunk. – legalábbis másra nem tudtam hirtelen gondolni abból, amit eddig láttam. - Miben segíthetek? Vagyis inkább mit szeretnél? – kérdeztem meg kíváncsian, de teljesen higgadtan és barátságosan. Az álomnak is megvan az előnye, meg annak, hogy nem vagyok túlzottan formában. Amikor meg rájöttem, hogy automatikusan a sebemnél pihen a kezem, akkor sietve vettem el onnan.
Talán nem kellene itt lennem, de nem túlzottan érdekelt. Vannak olyan találkozások, vagy éppen személyek, amiket nem lehet elkerülni. Ilyen volt ő is. Ha akartam volna, akkor se jött volna össze az, hogy fussunk egymásba. Talán most nem jöttem volna el, akkor nyerek még pár napot arra, hogy ki gondoljam mit is mondjak neki. De az se kizárt, hogy csak pár órát... Amúgy is szeretek kockáztatni, de most részben a kíváncsiságom is nagyobb volt, így érthető, hogy most itt voltam és pontosan azzal beszélgettem, aki vagy elszúrja az életemet, vagy a lehető legjobb irányba is terelheti… minden eldől. Lehet ez még fordítva is. Hellyel kínált, de egyelőre nem ültem le, csak figyeltem a ténykedését. Megsérült, látszott rajta, de különösebben nem érdekelt… Most nem… vagyis nem értem rá aggódni miatta, más dolgok foglalkoztattak. - Persze, hogy tudom…apa elmondta. Meg nem is 27 vagy… sőt, jóval előbb tudtad ezt már! - tettem karba a kezem, nem számon kérés, csak szar dolog lemaradni mindenről. Miben segíthet? Chh jó poén. Elmosolyodom, miközben végig nézek az arcán. - Szeretem tudni, hogy kik, illetve mik férkőznek be a családomba, ez talán nem akkora vétek. - vannak olyan pillanatok, amikor tudok kedves lenni, míg máskor nem. - Szóval mik a terveid apát illetően? Illetve ezzel az egész helyzettel? - billentettem oldalra a fejemet, majd pedig szőke tincseimmel kezdtem el babrálni. Ohh. Mindig kimondtam azt, amit gondoltam. Éles volt a nyelvem, de most valahogy képes voltam visszafogni magam. - Tudod, sose becsüld le a testvéri köteléket, mert két testvér sok mindenre képes, meg amúgy is még semmi sincs veszve. - csak meg kell ismernünk egymást… mondjuk kifejezetten nem szeretem ha a képembe hazudnak, apa meg pont ezt tette korábban, illetve hogy egy árva szót sem szólt a csajról. Jogom lett volna tudni róla, az én apró titkom nem akkora falat mint ez. Próbálok jó fej lenni… - Nehéz volt amúgy megemésztenem ezt az egészet… jó, apa sose volt egy nagy „megmarad a seggén” illető, de a dolgát elvégezte mindig. Legalábbis ami engem illet. - vontam vállat, hisz bizonyára észre vette apa különlegességét, azt a "nem törődöm, de mégis törődöm" stílusát…. Én ezt már megszoktam tőle…
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Nem vártam hasonló meglepetésre, hiszen nem túlzottan voltam olyan állapotban, hogy annyira cseveghetnékem legyen és valami azt súgta, hogy ez nem lesz most könnyű menet. Talán az energiái árulkodtak róla, vagy csak a hanghordozása, amivel indított, esetleg a testbeszéde, vagy mind együtt. Magam sem tudom és valahogy most nem akartam megfejteni ezt. Inkább azon voltam, hogy essünk túl rajta hamar. Bár ha éppen kedve támad majd ízekre szedni, akkor akár tollas, akár nem az vagyok, de vélhetően megmutatnám neki, hogy merre az ajtó. Nem szokásom ennyire lerobbanni, de most tényleg nem voltam túlzottan empatikus, vagy legalábbis nem sok mindenkivel. - Még szép, hogy tudtam, hogy jóval több vagyok. Az ember a saját születési dátumára azért szokott emlékezni. – felelem könnyedén, pedig pontosan tudom, hogy nem erre gondolt, de most valahogy nincs kedvem ebbe belemenni. Tudtam, s akkor mi van? Nem hiszem, hogy el kellett volna szólnom múltkor magam, meg engem is eléggé meglepett, hogy pont a féltestvéremet sodorta az élet az életembe. Nem gondoltam volna, hogy olyan hamar találkozunk, de nem tehettem semmit se. Meg amúgy is, akkoriban még nagyobb volt a káosz, így nem csoda, hogy annyira nem voltam csevegős hangulatban akkoriban a családi kötelékről. A szemöldököm kicsit feljebb szalad, s elnevetem magam, de ez csöppet se annyira barátságos. - Férkőzik be a családodba? Szerintem senki se férkőzött be, így jobb, ha kicsit visszább veszel! – pillantottam rá szúrósan, s láthatta, hogy nem vagyok jókedvemben. Maximum majd én távozok, hiszen lehet, hogy sérült vagyok, de még mindig erősebb nála. Nem akarom bántani, de azért mindent már én se engedek meg. - Miért is avatnálak be? Ezek szerint te csöppet se örülsz ennek az új helyzetnek. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy félsz, hogy leesik a koronád hamarosan egy nem várt testvér miatt. Egyke voltál, te voltál a figyelem középpontjában, s most netán tartasz attól, hogy már nem körülötted fog forogni a világ? – mondhatnám ezt undokul is, de inkább csak kíváncsian kérdeztem tőle. Miért is kellene beavatnom bármibe is azok után, hogy mennyire „kedvesen” támad le. Akartam adni ennek az egésznek egy esélyt, de ezek után… Magam sem tudom, hogy lenne e bármi értelme. - Fura, hogy testvéri kötelékről beszélsz, amikor úgy indítottál, mintha legszívesebben egy kést döfnél a hátamba, vagy csak eltörölnéd azt az emléket, hogy létezem. Miért is kellene elhinnem, hogy annyira hiszel a testvéri kötelékben? – a hangom még mindig higgadt volt, s nem volt jele annak, hogy nem tetszene valami, vagy utálatos lennék. Ez a tollas dolog annyira nem is rossz. Legalább nehezebb kihozni a sodromból is. - Akkor gondolom, igazán szerencsés lehetsz, amiért neked nem fordított neked hátat. Még valamit az orrom alá akarsz dörgölni a megemésztési folyamatod közben? – pillantottam rá kérdőn és egy mosolyt is megengedtem magamnak. Direkt fogalmaztam úgy, ahogyan. Még hogy megemésztette. Ha úgy lenne, akkor nem támadott volna be azokkal kezdésnek. Ha valaki meg akarja ismerni a testvérét, akkor szerintem nem le támadja, hanem inkább érdeklődni próbál.
Ellenkezésbe kezdő gesztusaival, ismét csak elárulta magát, hogy mielőbb szavakba is szeretné önteni nemtetszését. Férkőzik, igen, mert tuti, előbb vagy utóbb, de apa a család részesévé teszi, vagy már az... - Igazad van… Maeve… - mosolyodok el gúnyosan. - Kit akarunk álltatni?! - vágtam a fejéhez érintő kérdésemet, határozottan felé fordulva. - Így is jól utáljuk egymást, nem?! Felesleges ezt tovább folytatni! - fűztem hozzá, direkt módon kerülve a szemkontaktust. Az igazat megvallva, ezen a napon, magamnak akartam a leginkább bizonyítani, hogy képes vagyok egy egyébként is süllyesztőbe kívánt kapcsolatot feltornászni, de ez csak süllyedni fog. Végül is, ha az aktuális szituációt nézzük, ez sikerült is. Nem is veszekedést akartam, de félre beszélni mindenki tud. - Utálom, hogy utálnom kell téged, csak azért mert te nem élsz olyan életet amilyet én! - másodperc töredéke alatt szembesülök, hogy mondanivalóm teljesen más szöveg-környezetbe csapott át. Ez a megjátszott nem akarom modor. Valahol az ösztöneim bonyolult-hálójában, pontosan éreztem, hogy a hecc kedvéért művelem mindezt. Meg ő is... S elsősorban azért, hogy nekem tegyen szívességet. Hhh... szívességet tesz azért, hogy tovább utáljam? Eleve adott legalább két ok, hogy ellenszenves legyek vele. Úgy érzem sikerült... úgy esnek ütemesen a nyelvemre a sértő, lelkébe tipró szavak, mint egy csecsemőnek az első könnyed gügyögések. - Megakartalak ismerni... hogy ha már testvérek vagyunk... akkor adjunk már egy esélyt a másiknak, vagy valami.... Apa úgy is azt akarta, hogy valamilyen módon, de érezzük jól magunkat, mert ezen a kapcsolaton, akármit is tegyünk, nem tudjuk eltörölni, csak nem vesszük figyelembe... - Figyelj, ha nem adsz ennek az egésznek egy esélyt, akkor én se töröm magam... - tárom szét karjaimat, majd leeresztem őket.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Tudod, inkább csak a saját nevedben kellene beszélned. Nem utállak, hiszen nem is ismerlek. – pillantottam rá komolyan, hiszen ez volt az igazság, nem én kezdtem el a másikat minden egyes szavammal sértegetni, hanem ő tette meg és ezt végre észrevehetné, vagy ennyire kattant lenne, hogy azt hiszi, hogy nem ő csinálja a fesztivált és inkább másra kenni, mert a picike szíve nem viselné el? – Másrészt meg nem te döntöd el, hogy Ryder kit tart a családtagjának, erre jobb lenne, ha ráébrednél! – hívtam fel egy aprócska dologra a figyelmét, hiszen az apánknak nem mondhatja meg azt, hogy kit hívjon a lányának és kit nem. Ha pedig azt hiszi, hogy igen, akkor vagy ostoba, vagy hisztisebb, mint amilyennek tűnik. Az újabb kijelentésén könnyedén nevetem el magamat és még a fejemet is megrázom, minek köszönhetően egy apró grimasz szökik az arcomra, hiszen nem teljesen forrt be az arcomon lévő seb se, csak a hajam jól takarja. – Minden ember másabb, erre jobb ha rájössz, ha eddig nem tetted volna. Másrészt meg utálj, ha neked úgy jobb. Ha azért egyszerűbb utálnod, mert én képes vagyok felnőtt módjára viselkedni és nem úgy, mint egy elkényeztetett 12 éves lányka, aki azt hiszi, hogy a hisztijével és a drámájával mindent elérhet, mert körülötte forog a világ... Van egy rossz hírem, hogy a legtöbb embert el fogod így marni magad mellől. – nem volt se utálat, se semmi ilyen a hangomban, inkább csak egy jó tanács. Amit vagy megfogad, vagy nem, de azt tapasztalatból tudom, hogy a legtöbb ember már szerintem lekevert volna neki egyet, vagy csak elsétál. De ha neki ez már elég okot ad ahhoz, hogy utáljon, akkor igazából már csak a puszta jelenlétem is vélhetően elég ok lenne rá, így kár is erőlködnöm. - Meg akartál ismerni? Hát, akkor még van mit csiszolni az ismerkedési technikáidon, mert tudomásom szerint, ha valakit meg akarunk ismerni, akkor nem minden szavunkkal támadunk és mondjuk el mindennek. De ha nem hiszed el, akkor ti tudtok visszajátszást csinálni, már ha te értesz hozzá, akkor visszanézheted, hogy mennyire is próbáltál nyitni, mert inkább csak rám csesztél jó pár vasajtót, hogy minél távolabb legyek tőled és kerested azt, hogy miért is utálhatnál, pedig semmit nem tudsz rólam. Nem tudom, hogy inkább sajnáljak, vagy ne, amiért nem látod azt, hogy miként vetíted ki a saját drámádat másra, mintha én kezdtelek volna el sértegetni.– Végül lassan felálltam, a mappákat is a kezembe vettem, firkantottam valamit egy cetlire, amit leraktam az asztalomra, hiszen a helyettesítő be fog jönni azokért a mappákért, amiket otthagytam, a többire meg nekem van szükségem. - Vicces, hogy te mondod pont ezt, mert miket is mondtál eddig? Ja, megvan, hogy beférkőzök a családodba, meg hogy mennyire utálsz és csak okot adok arra, hogy még inkább utálj, pedig semmit se csináltam. Még egy olyan undok hangnem se hagyta el az ajkaimat, mint a tiédet. Ha nem akartalak volna megismerni, akkor az első gyönyörű és felnőttes megnyilvánulásod után itt hagytalak volna, de nem tettem, így akkor ki is nem akar kit megismerni? – pillantottam rá komolyan, majd tettem felé egy lépést, de még így is eléggé távol voltunk. – Tudod a gyerekes drámád helyett megismerhettük volna egymást, de nekem lassan mennem kell, hiszen jelenleg nem dolgozom és várnak rám. Ha majd képes vagy a korodhoz méltóan viselkedni, akkor szívesen találkozom veled, mert mint mondtam, nem vagyok olyan, mint te. Hogy azért utáljak valakit, mert nem ismerem és csak mert neki jobb az élete, mint az enyém. – nem mozdultam meg, hiszen még volt pár percem, s nem érdekelt, hogy mennyire veszi sértésnek a szavaimat, de mindig is őszinte voltam. A hangom meg egész végig higgadt volt, hiszen nem fogom magam miatta felhúzni. Nekem is megvannak a hülyeségem, de legalább nem viselkedek felnőtt korom ellenére úgy, mint egy hisztis elkényeztetett fruska, aki állandóan csak sértegeti a másikat és még a másikra akarja kenni, hogy nem akarja megismerni. Kész röhej, s fura látni azt, hogy ilyen lányt nevelt fel az apánk.
Ő is kioszt, nem is vártam mást ami azt illeti… Nem, nem vagyok hisztis, csak olykor púp a hátamon a sok szar, mondjuk ez az ismerkedéses szitu is… én akartam mondjuk. De nem megyek bele, meg vannak a véleményeim róla… magamról… mindi is egyke voltam, nehéz elfogadni nah, hogy hipp hopp a fejemre szakad egy testvér a 80 évével. Van egy rossz hírem, hogy a legtöbb embert el fogod így marni magad mellől… visszhangzott a fejemben ez az egy mondata… ez nem igaz… mindenkivel másképp viselkedek, akkor vele miért tegyek kivételt. Gerard saját maga miatt lépett le, nem miattam… ezt tudom. Ebben vagyok a legbiztosabb. Elhúzom a számat a hosszas dumájára, voltaképp jah, igaza van, hogy ne… csak legyen az én cipőmben… legalább egy hétre. Nem is vele van gondom, hanem apával, hogy rejteget dolgokat, olyanokat amihez közöm is lenne, meg minden. Talán nem kellett volna elbasznom azzal, hogy nem értesítem őt. A mappákat figyeltem, majd felém lépett. Szép is lenne ha olyan lenne mint én… - Jójójó, higgadj le oké? – be is csukom az ajtót azzal a lendülettel, nehogy már távozóra fogja, most jöttem… - Nézd… sajnálom, oké...? Ezzel nem intézek el semmit. Igazad van… - húztam el a számat… - Tényleg szeretném mindezt… sose volt testvérem Maeve, de mindig is akartam… bepottyantál a "kéményen"… Valóban megakarlak ismerni... - mosolyodtam el finoman… - Ha visszatekerném az időt, az előbbi részt meg nem történté tenném…vagy csak gondolkodnom kellett volna, mielőtt szóhoz jutok. Csak adjunk egy esélyt ennek az egésznek. - na tessék. Ennyit arról hogy gyerekes vagyok. Nem vagyok gyerekes, csak jobb szeretem ráborítani másra az érzéseimet, amit eleinte éreztem iránta. Mert amikor apu kinyögte a dolgot… utálatot éreztem. - De ha ez nem megy… - félre is állok az ajtóból… akkor menjen csak, nem állom útját.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Elhiszem, hogy nem lehet neki könnyű, de akkor se kellene ennyire ellenségesnek lennie. Én is tudok kevésbé kedves lenni, szerintem erről már Stephen is sokat tudna mesélni, de inkább most hagyjuk. Ha erre a dologra így reagált, akkor miként reagálhat a többi hasonló és váratlan betoppanásra, vagy éppen meglepetésre. Nehezen tudom elhinni, hogy ne bukna ki ennyire és ne lenne ennyire ellenséges másokkal szemben is, ha hasonló helyzetbe kerülne. Azt pedig, hogy el fogja így lökni magától az embereket könnyedén jön, hiszen mestere voltam, vagyok annak, hogy ha kell, akkor a tüskéimmel miként tartsam távol azokat, akiket akarok. Tudok igazán személt és aljas is lenni, ahogyan egy árny, de nem állt szándékomban még inkább megkínozni a féltestvéremet. - Én eddig is higgadt voltam. – mondtam neki egy kisebb szünet után, hiszen én tényleg nem húztam fel magam. Ohh, ha felhúznám magam, akkor szerintem ő menekülne innen, de ezt inkább hagyjuk is. Az pedig roppantmód nem tetszett, hogy becsukta az ajtót és ezt láthatta is. – Akkor mond, hogy sajnálod, ha tényleg úgy gondolod, különben csak üres szavaknak fog hangzani a mondandód. – s közben a táskám pántját is a vállaimra tettem, hiszen azzal, hogy elhúzta a száját nem éppen hatott teljesen őszintének, meg azt se kellene elfelejtenie, hogy én kiszimatolom azt, ha valaki hazudik. Csendesen hallgatom azt, amit mond, kicsit még össze is fonom a karomat magam előtt, de jól látható, hogy a kezem is bevan kötve, ahogyan az oldalam, de azt meg nem látja senki. Csak állok ott és nem mozdulok meg. – Nos, ha komolyan gondolod, akkor elfogadom a bocsánatkérést, de ha hetekkel később is így fogod látni. Ha továbbra is csak utálatot látsz és olyat képzelsz bele a helyzetbe, amiről szó sincs, akkor inkább felejtsük el, mert nincs kedvem még egy ilyen kirohanást végig hallgatni. – mondtam eléggé határozottan. – Ha majd jobban leszek, akkor összefuthatunk, most viszont mennem kell, mert vár a vőlegényem. Eleve nem is lehetnék itt... – tettem még hozzá, majd elindultam az ajtó felé kikerülve. – Örültem a találkozásnak húgi, még látjuk egymást. – kacsintottam rá barátságosan, majd azzal a lendülettel el is indultam Balthazart megkeresni, hogy menjünk haza, mert ha még sokáig kell járkálnom, akkor hozzám nem méltóan fogok kiakadni a fájdalom miatt, amit érzek. Az elköszönésből meg rájöhetett arra, hogy én adok még egy esélyt, de még egyszer hasonló drámával indul, akkor inkább el fogok sétálni, mert az én türelmem is véges.
|| Ha már semmi olyan nem lesz, akkor részemről ez egy záró lenne! Köszönöm a játékot, élveztem! S ahogy írtam, majd a jelenben megejthetik a második találkát, ha benne vagy. ^^
Vihar van közöttünk. Igen, a dolog néha feszültté változtat engem is, de hát nem én lennék Kristin Wood, ha ne találnék ki erre is valami megoldást. Igen, teljes a nyugalma... ezt még a vak is észreveheti...Tényleg indulni készül és még az ajtó se állíthatja meg. Sőt, még talán én sem leszek rá képes. Max csak egyvalamire. Megismerni őt. Kívülről, belülről. Szavai jól esnek... próbálok nem visszavágni semmivel, ugyanis nincs hamisság a szavaimban. Tényleg ezt akarom. Megmutatni apának, hogy elfogadom a helyzetet. Legyen az bármilyen lehetetlennek tűnő is, de így lesz. Vőlegény... elmosolyodom aprón ezen a szó hallatán, hiszen sokkal többet kapott már mint jómagam. De nem hibáztatom... az ő élete sokkal másabb mint az enyém... de én is megérdemelhetnék más sorsot is nem? Gerard pedig felszívódott, de ez nem állít meg. Megindul az ajtó felé, kikerülve engem, kicsit odébb lépek, hogy az ajtó nyitható állapotban legyen... rápillantok a nőre. Húgi... elvörösödöm ezen szó hallatán, majd ahogy kacsint az én vigyorom is szélesebb lett, a lelkem is felragyogott.. Tévedtem, tökéletesen az ellentettje a dolgoknak, amit beleképzeltem. - Még szép... - mondok ennyit és figyelemmel kísérem a távozását. Tenyeremet a szívem fölé helyezem, érzem a nyugodt dobbanást, majd kuncogni kezdtem... Azt hiszem... ez egy szép testvéri pillanat volt. Csak sok a marha és jelenleg pont nem ő képezte.
Kezdőlap
//
S ahogy írtam, majd a jelenben megejthetik a második találkát, ha benne vagy. ^^ 
//
