Négy ágyas, TV-vel ellátott betegszoba. Nem koedukált, szóval mindig a játékos karakterrel azonos nemű szobatársakat lehet NJK-ként beírni.

*A sötétség egyik pillanatról a másikra lepett el, rántott le és ölelt körbe. Nem hagyva békén, súlyos terheket, emlékeim, fantáziám szüleményét tolva elém. Mintha csak egy hegyet engedtek volna a vállamra. De ezen már a fizikai fájdalmam volt rosszabb, amely még így is áthatolt a sötét fellegen. De akárhogy akartam, nem tudtam szabadulni az álmaim terhe alól. S fizikai valómban is csak azért nem csapkodtam, melyet fájtak a karjaim, de halk nyöszörgésem, keserves sikolyaim szinte betöltötték a teret, ahogy a könnyeim is végig mosták az arcomat. Az arcomat melyek ébren sosem ízlelték már évek óta… Ajkaim keservesen remegtek és a félelem, gyötrelem, kesernyés szaga töltötte be a teret, mintha kézzel fogható lenne. Az álmaim átszivárogtak a jelenbe, sosem féltem annyira, mint mikor aludtam. Sosem kerestem annyira menedéket, mint ezekben az időkben… Menekülni, amit nem tudtam a kötél szorításától. Menekülni a halálba, csakhogy vége legyen, hogy ne kelljen egy újabb vágást elviselnem, ne kelljen még egy gyalázatos tettet végig néznem, élnem, éreznem. Hogy ne halljam a kacagást, melyek a sikolyaim követték.



Valamikor, valahol megszakadt minden körülöttem. Nem voltak az álmaim sem, nem volt már semmi, csak a tompaság. A néma üresség és ez… ez rosszabb volt, mint az álmaim vagy bármi más, ami érhet. Az oldalamra akartam fordulni de nem ment. *
- Hmm… engedj el. Nem szeretek a hátamon aludni… * Morogtam az orrom alatt, hisz azt hittem, hogy már megint Leonak van bújási kényszere és a karjaitól nem birok mozogni. De nem éreztem a lélegzetét és ez megijesztett… újra a pincében találtam magam, de nem akartam maradni.
Hirtelen ültem fel az ágyon és hanyatlottam is vissza, ahogy megszédültem és minden újra sötét lett körülöttem. Lehunytam pár percre a szemem, míg a szoba ismét fixálódik és közben eszembe jutott minden. Szemeim kipattantak és összevont szemöldökkel szemléltem a szoba némaságát, fehérségét. Kórház… Ahham, már nyúltam is a tőrjeimért a párna alá. Vagyis csak nyúltam volna, ha épp tudtam volna mozdítani a karom, aminek gipszelése eljutott a tudatomig. Válltól egészen alkar középig. Hevesebben vert a szívem, hogy most mi lesz… nem birok az egyetlen menedékemhez nyúlni, nem óvhat meg semmi. Oldalra biccentettem a fejem és némi megnyugvásra leltem. Ahogy szívem dobbanásai is kezdtek visszább venni hevességükből, ajkaimra is egy halvány mosoly kúszott.*
- Remélem, órák óta ülsz itt. De ha levágták a hajam jobb, ha menekülsz… * Hangom kissé érdes volt, hát akármennyit is aludtam, az tuti, hogy kiszáradt a szám és hasogatott a fejem.*
- De még mielőtt kiverem a hoppárét és végűl saját felelőségre hazaengednek… Mi történt? És megmondanád, hogy mi a frászért altattál el? Bár az jobban érdekel, hogy hogyan. De ne hidd, hogy ennyivel megúszod… amint lekerül a kezemről ez a vacak és újra erősítettem megkapod a magadét rendesen. * Köhögtem fel a végén. Mondtam már, hogy utálom ha tehetetlen vagyok és egy pohár vizet sem tudok megfogni?*
- Leo? * Tettem fel az öt pontos kérdést, tekintve, hogy a férfi nem ismeri azonban tudtam, hogy itt kell lennie. S őt ismerve… nos… egy párszor már biztos megpróbált valakit a földbe gyepálni, mert nem mondtak neki semmit rólam. Szóval tuti, hogy tőle zengett a kórház ha csak ki nem dobták. Közben megpróbáltam megmozgatni a lábam, amire megrándult az arcom. El volt zsibbadva...*

*Nem csoda, hogy a másiknak nem a haja jutna eszébe, tekintve, hogy nincs. De nekem… nekem ez volt mindenem, mely anyumból maradt. Neki volt ilyen a haja és neki is hosszú. Nem csoda ha ezt az egyet, amiben ráütöttem – a külsőmet leszámítva – megtartottam magamnak és meg is fogom. De a mosolya az bőven megérte ezt a mondatot, még ha a hangja furcsa is. Vagyis számomra az, mintha kissé érzelgős lenne vagy minek is nevezik. Azonban a további szavaira némiképp felcsillanak a szemeim.*
- Ezt egyszer megkell tanítanod… * Persze nem kötelező, de láss csodát van valami ami vele kapcsolatos és még érdekel is. Na jó, legalább bealtatózva ne szépítsem már ennyire… szóval van egy olyan dolog, ami érdekel és még okot is add arra, hogy a közelében legyek. Hisz minden érdekel, de kevés dolog az, ami okot is szolgáltat arra, hogy mellette legyek. Sajnálkozó szavaira azonban összevontam a szemöldököm és most utáltam, hogy nem tudok felkellni.*
- Gyere ide… és mivel én nem tudom, tedd meg azt a szívességet, hogy az arcomhoz érsz. *Furcsa kérés, de attól még az és nem is akartam tagadni, hogy ezt szeretném. Ha tehettem volna, magam nyúlok ki a kezéért és emelem az arcomhoz, tekintve, hogy Ő nem szereti ha hozzá érnek. Ahogy én sem, de nem most fogom boncolgatni, hogy végül is miért akarom. De ha megtette, akkor a szemébe nézve folytattam, miközben önkéntelen is belesimítottam az arcom a lapát kezébe mely valószínűleg így is beterítette az egész arcom. Ha nem… hát az szívás, de leginkább ciki… nekem.*
- Mikor elaltattál azt akartam épp mondani, hogy nem utállak. Miből gondolod, hogy haragszom… hidd el, akkor nem így kelnék. De lépjünk már túl ezen… oké, megtörtént… most szívok, egy pár hónapot mire újra táncolhatok vagy zongorázhatok, de megoldom. Megleszek… bűntudatból ne maradj mellettem. * Azonban hangomból lehetett hallani, hogy én kicsit sem szeretném, hogy elmenjen… elküldeni meg pláne nem.*
- De ne is reménykedj benne, hogy a számra lakatott teszek. * Húztam egy széles vigyorra az ajkaim. Inkább bevállalom még egyszer ezt a procedúrát, ha mindig így reagál, ha kinyitom a szám. Arra, hogy nem tudja merre van Leo, csak lebiggyesztettem az ajkaim, viszont a következő szavaira már elnevettem magam. *
- Ó nem, menni valóban nem tudok, de ha gondolod kivihetsz… de megjegyzem, hogy a bugyim sem tudom lehúzni... - kacsintottam rá - … különben meg könnyű azt mondani egy búgó csigának, hogy maradjon nyugton. * Ingattam meg a fejem. Mire rendben leszek megfogok őrülni. De megesik az ilyesmi… Azonban már hallottam is a mély morgó hangot, még ha nem is értettem mit magyaráz. De megmertem volna esküdni, hogy az ápolónőnek csapja a szelet.*
- A kérdés pedig megoldódott. * tekintettem a nyíló ajtó felé, melyen kopogni Luxus… de hát nem is vártam el Leotól, hogy ilyenekkel éljen. Ha Bazsi nem ugrott el vagy ilyenek, akkor bizony még mindig mellettem volt és épp az arcomon volt a keze, mikor a másik belépet. Ahogy csukódott az ajtó már bele is kezdtem.*
- Ne kezd el… Bazsi Ő Leo, Leo és Bazsi vagy B.B. Nem ismeritek egymást, de lemerem fogadni, hogy nem ismeretlen a név egyik ötöknek sem. * Naná, hisz én magam meséltem.*
- Leo… haza akarok menni… el tudod intézni? Ha kell, itt nyomban hozzád megyek, hogy aláírhasd helyettem a papírokat. De igaz Apunak nem szóltál egy szót sem? * Tettem fel az öt pontos kérdéseim kapásból. Azonban a férjes megjegyzésem hülyeségnek szántam, de képes lettem volna rá ha ez kell. Az abszurd dolog ott volt, hogy ha Balázs nem vette el, akkor én bizony még most sem húzódtam el Tőle.*

Senki nem tudhatja, mennyire voltam ideges, vagy sem, akikkel beszéltem, nem ide valósiak, és aki megfejti a telefonjaink tartalmát, komolyan mondom, annak csontig benyalok. Szó szerint. Itt a kórházban még csak nem is ordítottam, nem rendeztem át semmit, teljes higgadtsággal kértem felvilágosítást, és azt is furcsának találtam, hogy nem tudtak semmit Eve-ről. Azt kizárt, hogy ő maga megtiltotta volna, de ha jobban belegondolok, lassan azon kell meglepődnöm, ha valami kivételesen nem tér el a megszokottól ebben az átkozott városban. Az egyik eltöri a kezem, mert bemutatkozik, a másik miniatürizált fémdetektor és terminátor, a harmadik fák között leskelődik, majd hirtelen kilép onnan... és akkor egy kórházba úton lévő embert nem találnak, mert nem. Mi van? A sofőr körbejárta a múzeumokat, mert azt hitte, a leányzó kiállítási tárgy? Itt valami nem kerek, ez egészen biztos, de nem most fogom taglalni, amikor ezerrel a kórterem felé tartok.
Kopogás? Le van sz@rva, egyszemélyes kórterem, ha kopogok, akkor Eve nem fogja tudni, hogy én vagyok, ha berontok, akkor azonnal. Maradjunk a szokásoknál, magyarán szó szerint csak besétálok az ajtón. Persze honnan a fenéből kellett volna tudnom, hogy látogatója van? Maximum parasztnak tart, de mégis miért törődnék most vele? Nem ismer, nem tudhatja, miért ez a reakcióm, és nem más. Egy pillantást vetek a leányzóra, nagyjából egyben van, aztán fordítom tekintetem a fickó felé.
-Üdv! Leo. Szia Eli!
Kezet nyújtok a fickónak, bemutatkoznom már nem kell, megteszik helyettem, illetve helyettünk, de azért hozzáteszem a nevemet. Gondolhattam volna, hogy ez a B.B. gyerek lesz az, akiről a leányzó már annyit mesélt. Hogy megérintette őt, most az sem érdekel, miért érdekelne? Még nem lett szétrúgva a töke, ami azt jelenti, hogy Eve nem bánja.
Helyette inkább a leányzót veszem szemügyre tüzetesebben, hát nem fest valami jól, azt meg kell hagyni. Viszont ügyelnem kell arra, hogy még véletlenül se szólítsam Eve-nek, hiszen nevet váltott.
-Mi történt kislány? Úgy döntöttél, pihenteted kicsit a karjaidat? Kérhettél volna színes gipszet, az jobban állt volna, mint a fehér.
Ugratom, mert ez köztünk megszokott dolog, és muszáj is, mert tudom, hogy elviselhetetlennek tartja a mostani helyzetét. Az esős sztori sántít, így nem töri darabokra senki a kezét, pláne nem mindkettőt. Valaki hozzáért, valaki bántotta, de ki fogom deríteni, ki volt az.
-Eli, csak saját felelősségre távozhatsz, de kivételesen azt mondom, lehet, ez nem jó ötlet. Legalább a holnapot várd meg. Megoldom... valahogyan, bár tény, elméletileg nem írhatok alá helyetted semmit. Ismétlem, elméletileg.
Ez kicsit megnehezíti a dolgot, de nem kivitelezhetetlen, és ha Eve menni akar, akkor tudom, erőszakkal sem lehet itt tartani. Megrázom a fejemet, dehogy szóltam az öregnek, más se hiányzik, mint az, hogy pár óra múlva itt legyen ő is.

//Gyatra lett, de remélem sikerült mindent át vinnem nektek. Cserébe, hátha kárpótol Titeket; reag zene

- Azt hiszem, hogyha a szándék meg van, az ár a legkevesebb… abban könnyebb zöld ág(y)ra vergődni, mint valakit meggyőzni arról, hogy tanítson meg valamit amit igazából nem akar. Kitartó vagyok, de nem futnék olyan szekér után, ami nem áll meg. * Persze mosolyogtam, csak tudnám minek, hisz még csak nem is vetkőzik. De bizonyára azaz oka, hogy csak az árról volt szó, ergo nem zárkózott el a dolog elől. Ami egyben azt is jelentette, hogy nagyvalószínűséggel találkozunk is. Ami meg azt, hogy nem kerülhetem tovább. De akarom én egyáltalán? Eddig is Én akartam, vagy csak a félelmeim tápláltam és tápláltak? Akár hogy is legyen, most ezek nem voltak sehol, úgy látszik a töménytelen mennyiségű fájdalom csillapítónak meg vannak a hatásai, hisz ajkamról felszáll a közel sem megszokott kérésem. S bizony vannak dolgok, amik miatt még az Én kemény szívem is kalapácsként kezd el verni, mintha kiakarna szakadni. Az esetleges újabb – hisz az első már megvolt – visszautasítás, megtagadás a részéről bizony ilyen hatással van rá. Akárhogyisna… de még képes voltam tartani valamitől, ez csak jó nem? De igen, asszem… Na jó, a határozottság ma nem az én asztalom, viszont amint fel áll kissé megnyugszom, ám a teljes „siker” csak akkor ér célba, mikor megérzem arcomon a kezét, melybe bele simítom az arcom. Igen, éreztem a bizonytalan mozdulatait, de nem lepett meg. Igazság szerint nem is tudtam volna eldönteni, hogy most miért is ilyen, de inkább betudtam annak, hogy nem akar megint fájdalmat okozni. Szívesen rászólnék, hogy nem vagyok törékeny porcelán, de erre már rácáfoltunk ma. Így csak hagytam, hogy úgy és azt tegye, ami jól esik neki. Míg beszéltem nem eresztettem a tekintetét, de nem is tűnt épp úgy, mint aki szabadulni akar. *
- Mert megnehezíted saját magadnak… * Tudtam. Egyszer én is bántottam Leot, pedig aztán ha valakit, hát Őt soha nem akartam. Bár tény, hogy az Ő hibája volt, de akkor is… rosszul esett és míg Ő nevetett rajta, addig én belülről ostoroztam magam. De Leonard más… számomra Ő a minden és mégis semmi. Hisz soha nem éreztem ennyire erős vágyat kényszert arra, hogy érezzem. Pedig mindig is szükségünk volt egymásra. De ez valahogy más… elemibb. Vagy valami hasonló… olyan, mint amikor csak akkor érzem magam biztonságba, ha ott vannak mellettem. Ő volna az én tőröm? Najó, ez hülyén hangzik. Ahogy az ujja végig simít az arcomon, kissé belefordítom a fejem és egy halovány puszit lehelek a tenyerére. Vagy csak annak tűnik, ahogy az ajkaim végig siklanak rajta? Kitudja… de azt Én igen, hogy jelenleg menekülnék és maradnék is. S ajkamba harapva küzdöm le a kényszert, hogy bocsánatot kérjek. Ó Te jóóó éééég… bocsánatot akarok kérni, mert ösztönös mozdulatot tettem. Ez kb olyan, mintha bocsánatot kérnék, mikor védekezésből, reflexből a tőrömért nyúlnék. S ha már itt tartunk, mikor elhúzza a kezét ugyan ezzel a mozdulattal nyúlnék a keze után, de csak a csuklóm mozdul, pontosabban rezdül, hisz alig érzem a gyógyszerektől. Bazsi mozdulataira csak összevontam a szemöldököm, nem vagyok vak…. hülye meg pláne nem.*
- Ha megteszed kiheréllek… * Szűrtem a fogaim között. Akármiért is matatott a zsebébe, akármiért is készülődik, onnan veszély aligha érkezhet. Leonard pedig még távolról sem az, legalábbis rám nézve és ezt a széles vigyorom is jelezte és örömteli csillogó tekintetem is ahogy megláttam. A gyors bemutatás utáni szavaira azonban úgy teszek mint aki elgondolkozik egy pillanatra, de aztán már a csalfa mosolyom a helyén van, ahogy vidáman cikázó tekintetem is. *
- Nem. Úgy döntöttem, hogyha már itt vagy akkor nosztalgiázhatnánk a régi idők emlékére. Csak most nem volt kedvem lelkileg tönkre tenni magam, így maradt a fizikális, hogy kiszolgálhass. Ja, és tudja… * Pillantottam Balázsra, ám szavaim Leonak intéztem. Hisz ha valaki hát Ő tudja, hogy nem volt ám olyan jó buli, míg összekapart az elrablásom utáni időkben. Viszont maga a tényről a mellettem álló férfi is tud.*
- Különben meg, csak azért kértem fehéret, hogy Te magad rajzold össze és színezd ki, kiélve a gyerekes vágyaidat (is). Nagy szám van, és mint mondtam itt Fairbanksban valahogy kevés az, amit tudok. Én húztam a rövidebbet és pont. Ezen nincs mit ecsetelni… azonban azon már igen, hogy se puszi, se pá nem jár már. * Biggyesztettem le az ajkaim. Na de elkaptam ám Bazsi pillantását, hisz szinte égetett a tekintete mikor mondtam, hogy haza akarok menni. Aztán Leo is beszélni kezdett és csak fáradtan sóhajtottam. Né’ már ezek itt a végén összefognak ellenem, aztán sok lúd disznót győz. De könyörgöm Evelyn Klyer vagyok, nem egy disznó. Bár ettől – vagy épp pont ezért? – meglep, hogy az esküvős labdám tovaszáll vagy csak épp lebeg még. Ahw… kimehetne már a gyógyszer belőlem.*
- Na jó… Mind a ketten tudjátok, hogy SENKI érintését nem viselem el. Te ne nézz így rám. Ha annyira aggódsz miattam, csak elkell kérned a címem és meglátogathatsz. Vagy esetleg van szabad testőr ismerősöd aki, míg itt vagyok itt fog állni mellettem a nap 24 órájában és mindenkit elhajt, aki a közelembe jön Leon és rajtad kívül? Bár felhívtam Corvint, de hidd el, nem az a fajta, aki majd pont csokit fog behozni nekem. Vagy Te magad teszed meg? Ez esetben még egy szabad vendégszobám is akad. – vontam fel kérdőn a szemöldököm, aztán Leora tekintettem. – Én meg nem tudok írni jelenleg, de komolyan mondom, ha az kell ott állok feletted és bőszen bologatok míg aláírod, hogy én is azt akarom. Nem maradhatok itt Leo… - tekintetem kezdett kétségbeesett lenni, és a folytatás igazából mind kettőnek szólt. – Nem tudom használni a fegyvereimet, még csak be sem lehet hozni őket, nem tudnám megvédeni magam… Egyszerűen képtelenség, hogy itt maradjak és így ébredjek egy ismeretlen helyen. Nem ébredhetek magatehetetlenül olyan helyen, ahol nincs semmi ami megvédhet, ahol bármi a közelembe férkőzhet… *Húha… a gyógyszerek legyengítettek. Semmi bajom nem volt és máskor sem akadtam még ki ennyire. Most pedig szinte emésztetett a düh, a harag, a kétségbeesés és menekülni akartam. Mindegy volt hova, csak ne legyek egyedül… kiszolgáltatva. Nem maradhatok így… Barna tekintetem végtelen, sötét kút volt már mely csak üresen, mégis tele sötét emlékekkel kavargott. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy a könnyeim visszanyeljem. Még csak elbújni sem tudtam a karjaim közé, felállni, hogy menedéket leljek az ölelő karok között, miközben a fülembe suttogja, hogy haza visz, hogy nem kell többet kiszolgáltatva lennem, maga tehetetlenül tűrnöm mindent… De vajon melyik pár kar közé húzott a lelkem?*

A kezem épségben, csúcs, de van, amit ebből megjegyzek magamnak, és írok a képzeletbeli listámhoz. Vagyis most már foglalkozhatok Eve-vel nyugodtan, tehát jön az elmaradhatatlan arcon nyalás, kivételesen egy puszi keretében. A szavaira elvigyorodok, mindig tudtam, hogy mazochista, tehát ha úgy nézem, meg sem kellene lepődnöm.
-Szuper, azért kérhetted volna, hogy máshol sérülj, ne pont a két karodon sztereóban, de nézd a jó oldalát. Szinkronban tökéletes leszel, egyszerre fáj. Örülök neki, hogy most csak erre a részére koncentráltál, komolyan. Rendben.
Az évődést nem fejezem be, ismerem Eve-t, belehalna, ha komolyan aggódni látna, így nem is mutatom felé. B.B-re pillantok, bólintok arra, hogy tud az elrablásról, a részletekről viszont semmi sejtelme nincs, és nem én leszek az, aki megosztja vele egy baráti sör mellett. Rajtam kívül pedig itt senkit nem talál, aki pontos felvilágosítással szolgálhatna neki.
-Az a minimum, hogy kiszínezzük, ez nem kérdés,kapsz rá pengéket, a többit majd megbeszéljük. Az, aki egy nőre kezet emel, legyen bármilyen szituációról is szó, az nem férfi, az egy korcs. Egy puszi nem elég, kislány? Repetázni akarsz? Nem rontom el az örömödet.
Megbeszéljük... nem kötöm Bazsi orrára, amiket tapasztaltam magam is, mert hogy mindenki amolyan gumibogyó szörpszerű valamit fogyaszt minimum, erre egyre több a bizonyíték. Valami nem kóser, és ki fogom deríteni, mi az. Lassan abban is kételkedek, hogy itt valódi hús-vér emberek élnek.
-Pá! Most jó?
Még egy puszit nyomok Eve arcára, és nem azért, hogy gyereknap legyen. Tekintetemen látszik a szeretet, ám a többit meghagyom későbbre, senkire sem tartozik, hogy kettőnk között milyen viszony van.
-Tudom, Eli, pontosan tudom, de legalább a ma éjszakát bírd ki, itt maradok, senki nem nyúl hozzád. Gondolom B. B. is itt marad, ha kell.
Bólintok a srácnak, ráérek, nem megyek sehová, viszont tudom, hogy Eve nem fogja kibírni itt, reggel haza fogom vinni. Hogy mi van nálam, vagy mi nincs, ezt sem fedem fel, de nem járok üres "kézzel" sosem. Bazsi megerősíti amit az előbb feltételeztem, még ha pár órára el is tűnik, tehát tényleg nincs miért aggódni. Leülök az ágya szélére, átölelem, hogy egy kicsit megnyugodjon, és innen nem fogok elmozdulni reggelig. Persze ha ez a Balázs gyerek ide akar jönni, akkor engedem.
-Eli, senki nem fog a közeledbe férkőzni. Higgy nekem, ismersz. Reggel hazaviszlek, az lesz az első.
A kislány tudja miről beszélek, velem volt Londonban, tudja, hogy nem kevés vér tapad a kezeimhez, és ha kell, bármikor megteszem ismét. Azért nem vagyok rossz kötésű gyerek, sőt, ezt azért még egy laikus is látja, még ha itt, ebben a városban valami igencsak rejtélyes. Emberi lény rajtam keresztül nem megy, maximum holtan, ha arra kerül a sor.

- És neked a féltést?* Hisz mi más oka is lehetett annak, hogy rá szóltam? Semmi más. Nagyon remélem legalábbis, de ezt nincs időnk ecsetelni, azonban nem is tagadhatnám, hogy nem is akarom. A bemutatás – hisz így illik - és bemutatkozás is megtörtént. Csak tudnám, hogy miért is rágcsáltam az ajkaim egész végig. Azonban a kötekedő szavaira máris széles vigyor kerül az arcomra. Más hím már rég a körmét rágná és ostoba kérdésekkel ostromolna még akkor is ha tudja, hogy választ nem remélhet. De Leo, csak ahelyett, hogy idegesítene ezekkel, amit aggodalomnak neveznek, inkább csak megmosolyogtat. Na azért maradt meg mellettem és nem került a „többiek” sorsára.*
- Monoban tolom… *Kacsintottam rá. Persze már megint másról beszéltünk és mégis valahogy ugyan arról. Egészen addig míg nem kér ti a dolog lényegére, vagyis inkább csak visszakanyarodunk hozzá, hisz ez már a telefonba is téma volt. Azonban szavaira a vigyor lehervad az arcomról, ahogy az állkapcsom is megfeszül, meleg barna íriszeim pedig sötétfeketeségbe borul, mint az ég viharos éjszakákon.*
- Vigyázz a szádra Leonard… * Sziszegve szűrtem a fogaim között és a „sértés” okozta harag, szinte már fenyegetést rejtett magában. Ó ugyan, bevagyok gipszelve, mozdulni sem tudok, maximum jót röhögne/röhögnének rajtam. De eléggé ismer ahhoz, hogy a két hím közül legalább Ő tudja – hisz Balázsnak maximum a megérzései maradnak -, hogy ezt a megjegyzését személyes sértésnek éreztem, annak ellenére, hogy közöm sem volt a dologhoz, az illetőhöz meg végképp nem. Ha még ezek után is kaptam puszit már látszólag nem érdekelt, azonban egy halvány szikra gyúlt tekintetemben. Bezony ez a szeretet ami mindig is ott volt, de nem beszéltem a levegőbe ettől függetlenül. Azonban Balázs szavaira szinte a homlokomig szalad a szemöldököm.*
- Szóval Corvin Testőr… ezt jó tudni, bár eddig nem tudtam. Csak arra céloztam, hogy a kutya sem fog meglátogatni, ergo Corvin csokit hozni, tekintve, hogy rajtatok kívül maximum Ő hiányolhatna. De honnan ismered? * Vontam össze a szemöldököm kissé kérdőn és furcsálón. Az Ő mobiljáról beszéltem vele, de nem említette, hogy ismeri. De mindegy is. Múltkor sem kaptam egyenes válaszokat Tőle, mért pont erre felelne? Viszont már jön is a kegyelem döfés, nem elég hogy marasztalni akarnak, de ráadásként még… áh mindegy.*
- Mint hallhattad marad… az már más kérdés, hogy Én itt leszek-e. * Vontam meg közönyösen a vállaim. De ez szintén csak a látszat, amivel valami mást rejtegetek, de még mosolygok is. Na ehhez nem kell sok ész, hogy észrevehető legyen. De hékás, én igyekszem nem foglalkozni azzal, hogy mégis mi dolga akadt ilyen hirtelen, ha már eddig itt üldögélt és várt.*
- Semmisem „KELL”… Én aztán senkit nem fogok kötelezni semmire. De oké, haza viszel, azt majd meglátjuk, hogy mikor. Ha pár óra múlva „közbe jött valami” a szitu azért a bérelt kocsit küldesd valakivel az Orfeumhoz. Kérlek. Corvint felhívom, rendezi a számlát. Én meg majd lejátszom vele a magam módján. * Fejeztem be Balázsnak intézve a szavaim. Ha megy, hát menjen mégis mit kéne csinálnom? Egyszer, sőt… talán már kétszer is kértem. Többször nem fogom és még csak rám sem tartozik, hogy mégis hova megy. Kíváncsiságom pedig csak a felszín alatt lapult és ott is marad.*
- Pár hónap múlva szívesen bemutatom ismét, hogy mire szoktam használni. De úgy is mész nem? *Akkor meg csak-csak szükségem lenne azokra, hogy megvédjem magam. Naná, hogy értettem mire gondol… az már más tészta, hogy Én spec megbíztam Leoban és ha azt mondja, hogy senkit nem enged hozzám, ez maximum akkor módosul, ha már nem él. Azonban a szemöldököm halványan felszalad a kérdésem miatt és várok… mást úgy sem tehetek jelenleg. De a korábbi vidámságom már sehol.*

-Mert? Az a baj, hogy kimondom a véleményemet? Márpedig így van, kislány, egy féreg az a férfi, aki nőt bántani mer. Még a két szép szemedért sem fogom megváltoztatni.
Látom, ahogy megremeg a szája széle, érzem rajta, hogy gyengéd érzelmeket táplál a támadója felé, és az nem én vagyok. Ismerem már, nem tud átverni, ha ennyire védeni akarja az illetőt, akkor az nem véletlen, és lehet, máris sejtem, kiről lehet szó, mégsem adom annak jelét, hogy gyanút fogtam volna. Bólintok Bazsi szavaira, valóban gyökér, de ne ismétlem meg, mert minek?
Testőrökről esik szó, csendben "jegyzetelek", Corvin... övé az a klub, ahova megyek melóért, elméletben. Aztán ki tudja? Még az is lehet, pakolok és visszatérek Londonba, vagy máshová, egyelőre semmi sem biztos, nem vagyok olyan régen itt, hogy gyökeret eresszek, ráadásul eddigi ittlétem alatt nem nyerte el tetszésemet a város sem. Persze nem ítélkezem, még bármi lehet, egyelőre várok, aztán majd minden jön a maga idejében.
Először is lakást kell találnom, aztán olyan embereket, akik valamit konyítanak a zenéhez, és azokhoz a dolgokhoz, amikhez értek. Ilyen állást pedig nem találok hirdetések útján, ehhez nem kell lángész elme.
Eve és a srác vitája nem érdekel, ahogy az sem, hogy Bazsi hozzáér a kislányhoz, hiszen ő engedi, akkor meg minek rendeznék jelenetet?
-Kösz, nem kérek semmit, Balázs.
Tudom, hogy Eve akaratos, makacs, na de ezt most jelenleg kezdem unni. Bármennyire is szeretem, a hülyeséget nem tudom elviselni, és ha egyszer azt mondom, senki nem ér hozzá, akkor az így is lesz. Biccentek a srácnak, utána Eve-re pillantok.
-Van még valami, amit tudatni akarsz hisztiből, és esetleg szerezzek be zsebkendőt hozzá, vagy elég lesz, ha közlöm, hogy hoztam néhány pengét neked is, még ha nem is tudod használni most.
Azért is vigyorgok, mert viccesnek találom a viselkedését, és tudom, ha ezt most felvenném, majd később lejátszanám neki, akkor ő is nevetne rajta. Mit egy házsártos vén szatyor, kb. úgy zsörtölődik, egyedül a zvekker hiányzik a kezéből. Nem árulom el neki, hogy gyanakszom az imént távozó srácra, hiszen ilyen kifakadást... amióta csak ismer, tudja, mi a véleményem az ilyen hímneműekről, és mégis a védelmére kelt, sértésnek vette a megjegyzésemet. Mi ez, ha nem bizonyíték?
-No, kislány, hajnalban lelépünk innen, ha kiment a gyógyszerek hatása, rendben? Nem várjuk meg a reggelt. A ruháid úton vannak.
Kórházi szerelésben mégsem távozhat, akkor sem, ha beleegyeznek, hogy saját felelősségre megpattan. Igaz, nem fogom megkérdezni az orvost, mit szeretne, mert ha rajta múlik, Eve még itt parkolna napokig minimum.

*Hát. Ezt. Nem. Hiszem. El. De most komolyan? Mi az isten nyilát vétettem ezek ellen? Emlékeim szerint ugyan semmit. Jó ez nem igaz, a másikat dühíti már a jelenlétem is, Leot meg… nos, kilenc éve szívjuk egymás(t) vérét. Biztos szép listám van. De akkor is…*
- Nem akarjátok egy sör mellett kiélni a nagy egyetértéseteket? * Villant a tekintetem a komorabbik hímre, aki jelenleg Balázs volt. Nem érdekelt, hogy mit gondol magáról. De nekem akkor sem tetszett ez a dolog. Jó, majd mosolygok ha lesz kedvem. De akkor sem hiszem, hogy pont ezen fogok és szerintem nagy mázli, hogy „béna” vagyok… különben már sorba elkezdtem volna keverni a fogaikat.*
- Nem Leo, nem az a baj. * De tényleg most mi is a bajom? Az, hogyha valaki más lenne a helyemben én is ugyan ezt vallottam volna? De mégis miért változott meg? Oké-oké… hagyjuk jó? Nincs kedvem morfondírozni, tök jól vagyok, köszönöm Hangok. Nehogy hagyjatok ilyen állapotomban, még élvezném is. De mekkora már, hogy rájuk mindig számíthatok? *
- „de hahó, én is az vagyok, bár csokival nem szolgálhatok.” Automatikusan összekötötted a testőrt Corvin csokijával. De nekem mindegy, én hiszek neked. * Nem firtattam, hogy miért. Azt mondta, hogy nem az, hát nem az. *
- Különben meg nem meglepő. Az egyik legfelkapottabb hely a férfiak és gazdag sznobok között. Szerencsejáték, pia, kaja és nők… minden egy helyen és meg kell hagyni, hogy Corvinnak van ízlése… vagy legalábbis tudja, hogy mi kell a vendégeinek. * Javítottam ki magam. Mert azért meg kell hagyni, hogy Corvinnak eléggé hmm… kifacsart ízlése van, amit vajmi kevesen részesítenek előnyben. Szóval így viszont a vendég körét ismeri. De ettől jó egy üzletvezető, nem? Viszont már nem is érdekelt, sem Corvin, sem az Orfeum. Hogy is érdekelne, mikor a hímnek már megint ilyen… izés a tekintete? De meg nem tudtam volna mondani, hogy milyen is azaz izé. Ahogy gondolat olvasó sem vagyok, így gőzöm sem volt, hogy mit akar. Viszont már csak kíváncsiságból is rábólintottam. Na de erre aztán nem számítottam, ahogy hozzámért, egy pillanatra hátra hőköltem, vagyis tettem volna, de csak annyi volt, hogy egy pillanatig mélyebben süppedt a párnába a fejem. Nem, nem megijedtem… csak szimplán csak meglepett. Viszont a pillanat múltán, már nem ellenkeztem, ahogy a fejem sem készült a párnába ékelődni. *
- Tudom. Ó de ha már így kérdezed, van egy szép bevásárló listám… najó, nem. De visszafele hozhatnál egy Gyros tálat az O’connorsszal sréhan szemben lévő Gyroszostól. * A tudom arra szólt, hogy jó kezekben vagyok. Egy jó ideje tudtam, de akkor is. Szerettem magam megvédeni és nem másra támaszkodni. Oké, Leo nem hagyná, hogy eldőljek… de attól még nem szeretem. Az utolsó pillantását sem tudtam hova rakni. Ígéret lett volna? Tudja a fene… de majd hiszem ha látom. Ha visszajön, oké… ha nem, akkor meg minek vegyem készpénznek, hogy így lesz? Ahogy Bazsi elment, tekintetem Leora kaptam, ahogy a szavait meghallottam, addig csak azt a rohadt ajtót bámultam, mint aki arra vár… nos nem tudom, mint aki vár valamire. *
- Hát kössz… inkább örülnél neki, hogy nem vagyok vasmacska. Kivételesen.* Mert hát bizony a többségében az vagyok. Néha én is lehetek érzelgős vagy minek is nevezik az ilyesfajta kirohanásokat. De nem is igazán érdekelt. Csak megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy a fejem Leo ölébe kerüljön.*
- Nem kell zsepi, a penge meg nálad jelenleg hasznosabb. De köszönöm. Oké, de ne menj el innen. Csak ölelj át… - ha sikerült, akkor bizony az arcom a hasához fúrtam. Most szörnyen kicsinek, elveszetnek éreztem magam. – Sajnálom. Nem akartam rád förmedni… csak nem tudom… furcsán érintett. Nem tudom mi van velem… kimegy a gyógyszer és minden a helyére kerül. Milyen napod volt? * Kérdeztem kicsit dörgölőzve. Igen-igen… szeretet hiányom volt, ami felbukkant ahogy a fájdalom csillapítók ledöntötték a falaim. Sérülékeny voltam… megesik, hogy olyakor beesik az, ami kiesett.*

-De, az lesz az első. Elhúzunk sörözni, te meg aludhatsz az ágyadban.
Vigyorogni tudok azon, hogy Eve szenved, na nem azért, mert a szó fizikai értelmében teszi, hanem azon, hogy amit jelenleg tesz, az nálam egyenlő a női hisztivel. Ha egyetértek Balázzsal, az is baj, ha nem, akkor az is. Vagyis most minden problémát okoz, a legkisebb apróság is.
-Hm... tudom. Egészen más a baj, nem kell mondanod semmit sem.
Úgy teszek, mintha az zavarná, hogy mellényúlt, és ismét megsérült, holott nem erről van szó. Minek mondjak mást, amikor látom rajta, nem engem akar, hanem ezt a srácot, hiszen az ajtót bámulja, ami még szinte be sem csukódott. Valahol már ez sem érdekel, csak az, hogy mi a fészkes fenét keresek én ebben a rohadt városban? Azon kívül, hogy két évnyi csesztetés után engedtem, és mivel Eve éppen itt volt, hát idejöttem. Lesz ez még másképp is, ha felépült, átgondolom a jövőre vonatkozó terveimet, és maximum lelépek, ha úgy adódik.
Szeretem, nem arról van szó, hogy nem, de nem vagyok utánfutó, és ha ennyi idő alatt nem volt hajlandó megérteni, kell nekem, akkor sajnálom. Nem fogom darabokra törni azért, hogy másként tekintsem rám, egyszerűen továbbállok, az a legjobb. Ha neki egy vadállat kell, akkor legyen, és ha azért, mert nem esem a torkának, nem tart férfinek sem keménynek, pont leszarom. Nálam egy férfi nem attól férfi, mert kezet emel egy nőre, és kettétöri, vagy elveri. Akinek erre van szüksége, csinálja, de én nem asszisztálok hozzá.
Barátként számíthat rám, de ennyi, semmi több. Vége. A megjegyzésére pillantok rá, és rendezem a gondolataimat.
-Örülök, nem kell búvárfelszerelést vennem, hogy előbányásszalak a víz mélyéről. Micsoda öröm, erre vágytam mindig is, egy álmom vált valóra. Tényleg, pedig mutatós vasmacska lennél.
Elnevetem magam, vizuális típus vagyok, és nem mindennapi látvány lenne, amit az előbb felvázoltam. Egy gyanúsítottam máris van, és a jelek igenis arra utalnak, hogy az az illető maga Balázs volt, máskülönben Eve nem fakadt volna így ki, és nem vette volna sértésnek a megjegyzésemet. Hónapok óta tudom, hogy ez a srác bejön neki, és ismerem annyira, hogy nem így reagál, ha nem érez iránta semmit. Mégis kit véd? Őt vagy engem? Nem teljesen mindegy, hogy belehalok vagy sem? De, pont, hogy mindegy.
Veszélyes életet éltem, azt élek most is, nem változtatok azért, mert új városba érkeztem, főleg, hogy nem értek máshoz, mint amivel eddig is foglalkoztam.
-Biztos? Akad a zsebemben, ha meggondolnád magad. Nem megyek el, megígértem. Az ágyadat pedig senki nem fogja megközelíteni.
Átölelem, ahogy kéri, nem engedem el, tudom, hogy most erre van szüksége, még akkor is, ha azt is sejtem, nem engem akarna maga mellett látni, hanem a másik hímet. A biztonság kedvéért kipakolok néhány zsebkendőt a zsebemből, én készültem, kérem szépen, nem mondhatja, hogy nem.
-Aha, furcsán, értem én. A napom meglehetősen jó, és akadt egy kis megbízásom is, amit le kell majd rendeznem.
Tudom, hogy most védtelen, és mindent értek, nem kell különösebb magyarázat hozzá. Biztosra veszem, hogy a támadója nem volt más, mint ez a srác, de nem fogom a tudomására hozni, a többi már az én meccsem. A megbízás szóra elvigyorodtam, Eve sejtheti, miféle, engem meg nem érdekel, fizetnek érte, ennyi elég is.
-Most tulajdonképpen meg kellene kérdeznem, hogy neked milyen napod volt, hogy telt, de a látvány magáért beszél. Komolyan mondom, már csak pár kötés hiányzik, és beállhatnál a múzeumba múmiának. Nagy sikered lenne, kapnál külön bejáratú szarkofágot is.
Muszáj elviccelnem, hiszen ha hagyom, hogy azon túrázza magát, hogy tehetetlen, akkor belefásul, én pedig nem fogom engedni. Gyűlöljön csak a megjegyzéseimért, de igen, szívom a vérét, mert ez így van jól. Én előbb fogok beledögleni a melómba, mint ő, lévén nőből van, én pedig nem, de ez sem érdekel. Ha belehalok, belehalok, mégis kit érdekel? Nem tartozom elszámolással senkinek sem, faterékat meg kb. annyira érdekli, hogy semennyire. A kilenc is páros.

*Hisztis? Én? Soha nem is voltam hisztis, de… vazz… igaza van. Miért vagyok hisztis? Miért nem tetszik semmi? Oké, fáradt vagyok, de ezt már nem tudhatom be sem az éhségemre, sem pedig arra, hogy nem érzem magam. Bár tény, nem érzem, de attól még… Ahww… valaki adjon választ a kérdéseimre. Szavaira inkább nem is reagáltam, csak finoman megingattam a fejem. *
- Nem is tudnám megmondani… * Mert valóban nem tudom mi a baj, olyannyira, hogy még csak gondolatban sem, nem még, hogy szavakba öntsem. Nem értem magam, és ahogy semmi mást sem. Felsülök, ahelyett, hogy megtorolnám védem. Mi a fene folyik itt? Ez a város az agyamra megy és a lelkemre is. Viszont mázli, hogy nem tudok gondolatot olvasni. Ki tudja mi lenne, ha mégis menne. Talán a maradék mentsváram is ledőlne, amit még nem tudott a város elvenni tőlem.*
- Köszönöm… * És ha most tudtam volni, biztos a dereka köré fonom a karjaim és finoman simogatni kezdem a hátát, mint már annyiszor. Jó volt, hogy itt volt. Szerettem vele lenni és senkiért sem cseréltem volna el, vagy hagytam volna fel azokat az órákat amiket együtt töltünk. Vagy épp a reggeleket, mikor szívja a vérem, az áttáncolt bulikat és az ágyban töltött időt. Azt, hogy milyen gondokkal, gondolatokkal küzd a másik nem tudom. Néma gyereknek anyja se…
- Legalább kettőnk közül valaki… Ó ez szuper. * Vigyorodtam el, úgy látszik azért itt is lehet érvényesülni. De legalább van melója, az amit igazán szeret? Talán… *
- Ó hát ettől függetlenül szuper volt. A meló elment, aztán meg kimentem az erdőbe ahogy szoktam. Találkoztam egy hófehér csodával, de az istenért nem jött volna oda hozzám. * Sóhajtottam lemondóan. De még csak a közelébe sem mentem, ahogy most Leotól sem távoztam. Nem akartam, hogy elmenjen és azt sem, hogy más legyen itt helyette. Nem, soha nem akartam volna ezt. B.B. ide vagy oda… Leo az Leo marad. Az egyetlen ember, akit ennyire a közelembe engedtem és azóta sem engedtem el magam mellől. Bár, nem is hiszem, hogy menni akart.*
- Viszont én leszek a legcsinosabb és legélőbb kiállítási darab.

Nevetni tudnék most, rajta, mert nem akarja látni a nyilvánvalót. Most pont úgy viselkedik, mint egy kis csitri, aki nem tudja, mit akar, és közben nagyon is. Nem tudja mi a baj, csodálatos, ezen már tényleg nevetnem kell, és nem fogom vissza magam.
-Elmondom neked. Ő a bajod, nem más.
Mutatok az ajtóra egyértelműen, ami most hülyén jön ki, lévén nem tárgy okozza a problémát, de talán érthető. Lehalkítom a hangom, alig hallható amit mondok, de talán ő érteni fogja.
-Azt hiszed, nem jöttem rá, ki volt a támadód? Nem tudom, hogy ez a fickó törte darabokra a kezeidet? De, pontosan tudom kislány. Elég volt rád nézni, a sértettséged is ezt támasztotta alá. Te vetted magadra a megjegyzésemet, mert véded, védeni akarod. Ki másért tennéd, ha nem olyasvalakiért, aki nem éppen közömbös a számodra?
Ha neked ez kell Eve, legyen. Ha neked olyan fickó kell, aki naponta szétszed és darabokra tör, legyen. Ha neked egy állat kell, aki képes rád kezet emelni, mert ettől lesz a szemedben férfi és kőkemény, akkor legyen. Mi lesz a következő? Eltöri a nyakad? Akkor is azt mondod majd, nagy volt a szád, így jártál? Egy dolgot ne kérj tőlem, kérlek, mégpedig azt, hogy ebben segítsek és támogassalak, mert ezt nem fogom megtenni. Melletted állok, tudod jól, de azt nem nézem végig, ahogy a vesztedbe rohansz, mert egy barom képtelen uralkodni magán néhanapján.
Mert erre nálam akkor sincs magyarázat, ha a legnagyobb jóindulatomat is veszem elő, ezt nem lehet, erre nincs elég nyomós indok, hogy egy hím megtegye. Jóindulat, vicces, van bennem olyan egyáltalán? Valami magja csak akad, különben nem lennék itt, nem ülnék az ágya szélén, nem lennék támasza, ahogy eddig is. Dúl bennem a harag, ez nem kérdés, mégsem teszek semmit sem, egyelőre. Egyrészt azért, mert Eve egyedül van, másrészt azért, mert ha neki tényleg ez a Balázs kell, akkor hülyén venné ki magát, ha elteszem láb alól. Vagy fordítva, úgy is mindegy. Sok könnyet nem ejtenének utánam, de ez így van jól.
-Nincs mit. Azt is tudod, hogy nem hagyom itt a hülye fejedet, kerülj bármilyen kalamajkába.
Átölelem, a haját simogatom, az arcát. Utoljára így az ölemben az elrablása után tartottam, akkor volt még ennyire védtelen. Egy percre sem mozdultam el az ágya mellől, ahogy most sem fogok, míg haza nem viszem hajnalban. Ő az egyetlen, akihez kötődök ebben az életben, senki más. A munkára bólintok.
-Mondhatni. Azt nem állítom, hogy tiszta maradok.
A vigyorom jelzésértékű, ebből tudhatja, milyen melóm akadt, az biztos, hogy nem a gitáromon fogok játszadozni egy bárban ülve, hanem valami egészen mással. A miért nem érdekel, ahogyan az sem, kicsoda az illető, sem semmi más. A feladat adott, a többi nem számít.
-Csodásan hangzik, aztán jött a többi. Ezt a részét kihagyhattad volna nyugodtan, ezzel felborult a napirended... többek között a tiéd is. Pláne hogy nekem annyi elfoglaltságom van, hogy megszámolni sem tudom már. Miattad átrendeztem az egész hetemet.
Elnevetem magam, mintha szükséges lett volna bármit is átütemezni... talán pár dolog akadt, de azok ráérnek, a külön meló pedig... megoldom okosan, csendben. Még most sem mozdulok, kit érdekel, ha elzsibbad valamelyik tagom? Nem hagyom védtelenül, a pengéim biztos kéznél, egy apró mozdulat csupán, ha szükséges.
-Az biztos, és ha szépen mosolyogsz, akkor a horror kiállításra is meg fognak hívni, mert megcsappan a város létszáma erőteljesen.

REag zene

*A nevetésére elvonom a fejem egy kicsit, és innen az öléből nézek fel rá, hogy most mégis mi olyan vicceset mondtam. De azért a mosoly ott bujkál az ajkaimon. Szeretem mikor nevet, még akkor is ha épp ki. Jó tudom, néha elég szerencsétlen vagyok, pláne mikor nem tudok magammal mit kezdeni, nem tudom azt tenni, amit akarok. Na ez körülbelül olyan, mint amikor bezárnak. Csak épp nem vagyok bezárva, de a helyzet nem másra emlékeztet. Szavaira az ajtóra pillantok és keserűen húzom el a szám. Ő? Nem, ez… ez megijeszt. Nem akarom én, hogy bárki is ilyen hatással legyen rám, hogy bármit is kiváltson belőlem. Neeem… nem lehet Ő és kész. De ahogy tovább beszél, tekintetem rákapom. És egy furcsa határon kezdek táncolni. Az érzelmeim egy káoszt alkotva türemkednek előre. Aggodalom, féltés, elismerés, tagadás, szeretet, félelem. Ez mind ott van a tekintetembe, de hogy melyik az erősebb, vagy ez a furcsa, idegesítő kavalkád mennyire vehető ki, nem tudom.*
- Érted megtenném… * Suttogom halkan, így kissé közbe vágva a kérdése miatt, amire választ adtam. Az más tészta, hogy Ő sosem bántana, még csak egy ujjal sem érnem hozzám. Nem hogy bántalmazásként, hanem sehogyan sem. De szavai mélyen, sokkal mélyebben hasítanak belém. S barna íriszeimben már a riadalom az, ami életre kell és felülkerekedik mindenen. A kétségbe esett ragaszkodás, az, amellyel mindig is tekintettem a férfire. Nem, nem önző okokból, hisz ha nem lenne neki jó, nem volna így, bármennyire is fájna, mardosna, nem marasztalnám. Azonban ahogy végez, felülök, azért a hasizmaim még a helyén vannak, még ha megtámaszkodni nem is tudok. Arcom az arcához simítom és a végül a nyakánál állapodok meg, belefúrva az arcom, egy lágy puszit lehelve rá.*
- Nekem senki nem kell Leo, csak Te. Nem akarok sem gyengéd szálakat, sem mást… Te is tudod, hogy még csak boldoggá sem tudnék tenni egyetlen férfit sem. Még akkor sem, ha akarnám… Öt éve… öt éve nem vagyok képes senkire sem férfiként tekinteni, nem még az, hogy ágyba is bújak valakivel. Ott, akkor… nem emlékszem, de valami meghalt bennem, valamit kiölt az a barom. Sem B. B., sem más nem kell, mert egyszerűen nem. Csak… csak segíts megmaradnom annak, aki lettem. Aki voltam az elmúlt időkben. Az elérhetetlen, megközelíthetetlen Jégkirálynő… Nem kérem… sosem kérném, csak annyit, hogy ne hagyd, hogy bármit is érezzek. Tarts meg Leo… ne dobj el, ne hagyd, hogy elessek… *… Ne hagyd, hogy bárki is közénk álljon, hogy elszakítson. De ezt már nem mondtam ki, csak a ragaszkodásom az, ami ott volt, ami éreztette, ahogy halk szavaim közben a lélegzetem még mindig a bőrét cirógatta, ha csak el nem tolt magától. Ha hagyta, hogy érezzem a közelségét, a teste melegét, azt, ami annyiszor nyújtott menedéket éjszakákon és nappalokon keresztül. Balázsra vonatkozó szavaira azonban nem reagáltam. Nem erősítettem meg, azonban nem is tagadtam… Sosem hazudok, pláne nem neki. Soha nem tenném. De kit érdekelt? Ha miatta… ha most ezért elvesztem, újra „elhagy” Leonard én felakasztom. Nem tudom, hogy hogyan vagy miként… de héé… okos vagyok, megoldom. De vagy Ő, vagy én ott maradok. Senki, SENKI nem veheti el Tőlem. Sem nő, sem férfi. Nem azért mert az enyém, hanem mert egymás nélkül nem tudunk létezni. Vagyis számomra Ő olyan mint a levegő… észre sem veszi az ember, de nélküle élni sem tudna. Viszont az utóbbi két évben nagyon is éreztem, hogy mit jelent Ő nekem, még ha Londonban nem is volt ennyire nyilvánvaló, tekintve, hogy ott volt. Mindig ott volt. De most komolyan azt kérem Tőle, hogy óvjon meg önmagamtól? Hogy segítsen ne éreznem, mikor egy jó ideje azon van, hogy olyan legyek mint a „baleset” előtt? Igen, úgy látszik… de ki más tudná ezt megtenni, ha nem Ő? Velencéig utaztam még mielőtt megjött volna, csak azért, hogy a másiktól távol legyek és rendezzem a dolgaim. Nos, nem jött össze. Csak még keserűbb lettem mikor haza értem. Megesik az ilyesmi, de az idegesít, hogy nem tudom miért. Vagyis ez nem igaz, tudom, látom, hogy úgy viselkedik mint egy ostoba tini. De inkább az a helyzet, hogy nem akarom tudni, hogy miért. S még mielőtt szembe néznék önmagammal akarom meggátolni, hogy rájöjjek és sor kerüljön erre. Nem kérem, hogy ne tegyen butaságot, hogy hagyja békén a férfit. De… csak is azért, mert egyrészt be ismerés lenne, amiről tennék magasról, de ha megtudja, hogy Őt féltem… nos már csak dacból és csak azért is alapon, esetleg kíváncsiságból, de megnézné, hogy mit tud a másik. De vajon képes volna Balázs bántani, tudván, hogy ezzel nekem fájdalmat okozna, olyannyira, hogy szinte a létezésem venné? Nos, ez az a kérdés, amit csak akkor tudnék meg, amikor sor kerül rá. Köszönöm, inkább nem vagyok kíváncsi a válaszra. *
- Mert szeretsz… * Mosolygok bele a nyakába, ahogy egy újabb, ám jócskán baráti cuppanósat kap a nyakára. Aztán pedig izegni kezdek, hogy bizony a lábain kössek ki. Mármint, hogy így féloldalasan de a lábára üljek. Csak hát még mindig elvannak gémberedve a lábaim…*
- Héé… segíts. * Vigyorgok rá, és ha segít, akkor bizony a karjai közt találom meg azt most is amit eddig is. Az otthonom. Én itt vagyok otthon, legyünk bárhol, az utcán, buliban, sitten vagy épp mint jelenleg egy kórházi szobában, nekem akkor is az marad ami. Apa, báty, lelki társ… egyetlen dolog van, amit nem osztok meg vele, az pedig a testem. Ezen kívül… mindenem az övé. A munkára csak felsóhajtok lemondóan. Emlékszem még mikor jobb belátásra akartam anno, gyerek fejjel téríteni. Mert ettől többet ér… ettől jobb. De már feladtam, bár tény, hogy még mindig így gondolom.*
- Csak vigyázz magadra… Még nem vettem szivattyút, hogy lecsapoljalak ha meghalsz. * Ingattam meg a fejem finoman. S hiába próbáltam elviccelni, ahogy a elvonom a válláról a fejem, láthatja a szememben az aggodalmat. Azt, ami mindig ott ül, ha tudom, hogy mire készül. Nah olyankor se éjjelem, se nappalom… csak, mint egy túl speedezet mókus nem találom a helyem, s várom mint a messiást, hogy haza érjen és vigyorogva beszóljon valamit, mikor észre veszi a megkönnyebbülést az arcomon. Hát most na… előtte semmi sem maradhat titokban. Jobban ismer, mint én magam. Következő szavaira felnevetek, de van benne némi keserűség is. Valahogy a korábbi dolgon nem tudtam még magam túltenni. De igyekszem na… tessék értékelni.*
- Ó hát Mr. Elfoglaltság… azt hiszem megoldom. Corvintól kérek kölcsönbe egy biztonságist, szóval, ha dolga van menjen csak, csak várjon még egy napot, hogy tudjak beszélni Ő felségével. * Persze vicceltem… mármint, Corvin meg az Ő felsége? Na ne röhögtessük már egymást. De tény és való, hogy ha Leo a nap húszonnégy órájában mellettem maradna, akkor is kérnék egyet. Sosem tudhatom, hogy mikor jön közbe valami. Corvin meg hat az embereire. Szóval… gond egy szál se, nekem meg nem oszt és nem is szorozz a dolog. *
- Hmm… szóval gyilkos mosolyom van? * Tekintettem rá huncut fénnyel a tekintetemben, ahogy közelebb hajoltam az arcához és naná, hogy ott volt a legcsábosabb mosolyom az ajkaimon. Imádtam szívni a vérét, pláne ökörködni vele. Sosem használná ki és tudja, hogy mi hülyeség és mi nem. Normál esetben sosem közelednék így felé… soha nem is tettem. vagyis egyszer… de akkor még nagyban utáltuk egymást és azt hiszem előtte csesztem fel az agyát. De a lényeg, hogy akkor ott hagyott a francba. *

Ahogy az arcára nézek, tudom, hogy szeret, mondania sem kell, mégis lezárom magamban ezt a fejezetet, végleg, örökre. Nincs miért küzdenem, nincs kiért küzdenem, saját magamat meg nem érdeklem, torony magasan szarok rá, hogy ha bajom lesz. Egyszer meg kell halni, és most, hogy ez egyértelmű lett, akkor sem leszek férfi a szemében, bármit teszek is, már ez sem érdekel. Értem megtenné... édes a féltése, de nincs mitől.
-Magadért tedd, ne értem Kicsi lány.
Tudom, hogy erős volt amit mondtam, de mért kellene tagadnom, vagy mást mondanom, amikor ez az igazság? Sosem kerteltem, soha nem fogalmaztam diplomatikusan, ha róla volt szó, ahogyan most sem, mert felesleges. Látom a tekintetében, hogy megijedt attól, elveszít, de ezen már túl vagyunk, valami véglegesen megtört bennem.
Azzal, hogy védi a támadóját, azt a srácot, aki nem is olyan régen sétált ki innen, azt, aki darabokra törte a karjait. Minimálisan a földbe taposnám ezt a fickót, mégis visszafogom magam, egyedül Eve miatt, és nem teszek sem megjegyzést, sem egyebet. Hogy csalódás számomra az, hogy egy brutális állatért van oda? Az. Félreismertem, még akkor is, ha mindig is tudtam, nem kedveli a nyálas alakokat, de ez nálam kiverte a biztosítékot.
Amint felül, megtámasztom és magamhoz ölelem gyengéd csókot nyomok a feje búbjára.
-Eve, magadnak hazudsz, magadat csapod be. Semmi másra nem vágysz, mint szeretetre, egy férfire, csak nem rohamléptekben. Neked nem arra van szükséged, hogy a Jégkirálynő szerepét játszd, hanem arra, hogy végre merj nyitni a másik nem felé. Nem mindenki felé, logikus, de akkor is. Ezt a kölyköt szereted, hiába akarod az ellenkezőjét bizonyítani, nézz a tükörbe, amikor róla beszélsz.
Egy szóval sem mondtam, hogy eldoblak vagy elhagylak, bár tény, megfordult a fejemben, visszatérek Londonba, vagy a fene tudja, még akkor is, ha belehalok itt bent.
A mellkasomra bökök, aztán elvigyorodok. Már meghalt egy része a nemlétező lelkemnek, akkor mégis miről beszélek? Igaz, még akad belőle valamennyi, de hogy minek? Rápillantok, értem a páncélját, amit maga köré növesztett, és tudom, mindenáron meg akarja tartani, vagyis a látszatát annak, hogy ilyen, neki nem kell senki, de tudom, nem így van.
Azt sem kell érzékeltetnie külön, hogy ragaszkodik hozzám, bennem bízik, senki másban, és az sem véletlen, hogy utánajöttem. Megint. Ketten vagyunk egyek lényegében, ő nem tud élni nélkülem, én sem nélküle. Hát ez a nagy büdös helyzet. Ez akkor is így van, ha most sok dolog megváltozott bennem, és szó szerint a szart is leszarom magammal kapcsolatban. Innentől kezdve nem kell vigyáznom a bőrömre, mert lesz támasza, ha velem valami történik valami, bár ez a fickó kurvára semmit sem tud a balesetéről, arról sem, kik tették, sem sok egyéb dologról, amit még Eve-nek sem mondtam el azzal kapcsolatban.
9 rohadt év, ezt nem lehet pótolni úgy, hogy valaki beugrik, mert éppen úgy gondolja, és a kislány belehabarodik annak ellenére, hogy majdnem kicsinálta. Hogyan is érthetné meg akkor? Gőzöm sincs.
A hajába fúrom az arcom, féltem, persze hogy féltem, hiszen így honnan tudhatom azt, biztonságban van? Sehonnan, nem bízom Balázsban, eljátszotta azt a minimálisat is, amit megadtam neki hallomások útján. Kerüljön bármibe is, és ha még egyszer egy haja szála is meggörbül Eve-nek, levadászom, de ha én maradok ott, úgy is jó, tök mindegy.
-A rohadt életbe, persze, hogy szeretlek.
Csak már magam sem tudom, hogyan, de az biztos, ha nem így lenne, felállnék és elmennék. A fészkelődését figyelem, eszem ágában sincs megemelni, míg nem kéri, csak vigyorgok rajta, mert vicces látvány, és inkább ezt teszem, mint ugorjak és sajnáljam, mert akkor ismét ott lyukad ki, hogy tehetetlen.
-Ja hogy azt szeretnéd?
Nevetve emelem fel és ültetem a lábamra, mintha nem tudtam volna, miért is helyezkedik annyira. A karjaimba zárom, ez az a meghitt pillanat, amit soha senki nem vehet el tőlünk. Ez kettőnké, régen is így volt, most is így van, és lehet, így is marad.
-Semmi gond nem lesz, rutinmeló. Gyorsan, csendben, tisztán... nem mondom a többit. Ne aggódj miattam.
Tudja anélkül is, én pedig azt, hogy mindig aggódik, nehogy valami balul süljön el. Eddig nem volt rá példa, persze nem úgy állok hozzá, hogy minden megy, mint a karikacsapás. Soha nem veszem félvállról az "ellent", akárkiről is legyen szó, mert bárki szolgálhat meglepetéssel, olyan reakcióval, ami nem a megszokott. Mindenre fel kell készülni, és ezt is teszem. A napirendem megteszi a hatását, azért már nevet, még ha nem is tiszta szívből, de ez fél sikernek számít.
-Már nincs mit megoldani, mindent átütemeztem, így akár tetszik, akár nem, boldogítani foglak az elkövetkezendő napokban. Biztonságist? Akkor már kettőt kérj, hogy tudjanak kártyázni egymással, miközben te kidekorálod őket a gipszeiddel. Készen is lenne a csendélet, csak a királyod nehogy nemet mondjon.
Megoldja, tudom jól, bár azt nem, milyen mesét ad be Corvinnak arról, hogyan is tört el egyszerre mindkét karja? Ha a fickó nem hülye, márpedig nem tűnik annak, akkor bizony soha nem veszi be a mesét, hogy Eve elzúgott. Őfelsége... baszki, mintha valami királyságot vezetne, óriási, ezen már röhögök.
-Igen, pontosan erre céloztam az imént. A mosolyod halálos fegyver, csak ezt még sokan nem tudják, úgyhogy legyél szíves elrejteni a vámpírfogaidat, mert nincs kedvem az egész fairbanksi papsággal megküzdeni, és megmagyarázni nekik, hogy amit látnak az csak vörös rúzs, és nem vér, ezen felül pedig a fakeresztjeikkel mehetnek a búsba, hatástalan. A fokhagymát maximum elteszem valami kajába, a karójuk jó lesz sátorcölöphöz.
Az egészet komoly ábrázattal adom elő, mintha tényleg ez lenne a legnagyobb problémánk, ami várható a közeljövőben. Mereven nézek rá, nem mozdulok, és nem is pakolom le az ölemből, de a harc, ami bennem dúl, azt nagyon nehéz elnyomnom most.

Reag zene

*Magamért? De most tényleg, komolyan magamért kell tennem bármit is? Nem, nem kell… én jól voltam úgy ahogy eddig. Csak finoman a fejem ingattam meg a szavaira, de nem reagáltam. Halott vita volna, de leginkább felesleges. Ő nekem akarja a legjobbat én meg neki. Megesik az ilyesmi. Ahogy sok más is megesett már, mely hirtelen kezdett el távolodni Tőlem. Mely annyira messzinek tűnt, mintha csak a múlt ködébe, az emlékek elfeledet táborába kívánna csatlakozni. Nem! Ezt nem hagyom. Zaklatott voltam, reménykedő és leginkább vak, bár ez utóbbit még csak észre sem vettem. Bár talán nem is akartam. Valahol megértem az ellenszenvét, de azonban van valami amit nem tud. Azt, hogy én miként viselkedtem. A mindig nevetgélő, csipkelődő Eve sehol nem volt akkor… egy gonosz, rosszmájú szörny vette át a helyét, akinek semmi nem volt jó és szándékosan provokált. De ezt hogyan is érthetném meg vele? Még csak próbálkozni sem volna ildomos. Azonban a szavaira egyszerre sápadtam le és gurultam dühbe.*
- Nem vagyok szerelmes! * Csattantam fel, szinte már rá kiabálva a másikra. Dühöm tárgya ez volt. Nem kell nekem semmi olyan, amit Ő maga nem tud megadni. Szeret, érzem… nekem ez elég, nem kell nekem szerelem. Csak a baj van vele. *
- Milyen lennék? Ugyan olyan mint máskor… Semmi sem változik azért mert RÓLA van szó. Minden a régi, ahogy Én is az leszek mients felépülök. De megne próbálj lelépni, hallod. * Oké, a sápadtságom már erre vonatkozott. Éreztem, hogy valami más… deee… erre azért nem gondoltam, bár tény, bele gondoltam abba, hogy mi lenne ha BB. képbe jönne, de közel sem hittem azt, hogy képbe jöhet komolyabban azt meg pláne nem, hogy valóban így reagálna rá a másik. Ó hát hülye vagyok… már így reagál… akkor mi volna később? Kezem azonban a mellkasára siklik és szomorúan ingatom meg a fejem. *
- Nem… kár volna érte. * Tekintettem fel rá könnyes szemmel. Komolyan, bár tény, hogy nem vagyok oda a tutyu-mutyi, rózsás-csokis izékért, de Leo bár kemény, de értékes az amit ott rejteget. csak jól elrejtette, hogy én magam sem tudnám összeszedni a kulcsait megannyi helyről. De nem akarom. Nem nekem kell, nem velem kell megtalálnia. Ha ez így lenne… már rég megtörtént volna. Akkor mikor még minden rendben volt. Sajnálat… abból sosem kértem és bár tudom, hogy nem ilyen, de azért ott motoszkált a fejemben. De hiába akarnám magam mellett tartani, ha egyszer…*
- Téged mi tenne boldoggá? * Kérdeztem, hisz nem kérhetem, hogy maradjon ha nem akar, ha nem érzi jól magát, még akkor sem, ha tudom, hogy nélküle semmi sem olyan. De volt időm hozzá szokni, még akkor is ha fájt azaz időszak, s most hogy itt van is fáj maga a gondolat, hogy elmehet. Mintha bezárnának egy szobába, és kicsuknák onnan a levegőt. Ki kérhetné azt, hogy létezzek élet nélkül? Hogy éljek, levegő nélkül? Hogy boldog legyek, nélküle?
A kérdésére csak megforgatom a szemeim.*
- Nem vazz… csak épp unatkozom és gondoltam jót tesz majd a ficánkolás. De nem is érdekel a többi… csak az, hogy megleszel és haza jössz. * Könnyű azt mondani. DE vajon Ő megtudná fogadni? Ha elfogadnám, ha végre egyáltalán kiderülne, hogy mit akar Corvin és elfogadnám, akkor Ő képes volna nem aggódni értem?*
- Nemet? Nekem? Ej-ej… akkor vak. De Ő Felsége nagyon toleráns… előbb körbe röhög, ad vagy elvesz, aztán kérdez. De még olyankor is tesz magasról a másikra. * Vontam volna meg a vállaim, de ehelyett csak megingattam a fejem. Ha kérdezi neki sem mondok többet mint bárki másnak. S tudom, hogy nem mondana nekem nemet. Na nem a nagy egóm miatt, a külsőm miatt meg pláne nem. De azért okos hapsi… tud gondolkodni. Következő szavaira azonban csak kihívóan tekintek rá, de nem hátrálok. Látom a tekintetét, komor ábrázatát a hülye szavakhoz. De Én nem hátrálok, továbbra is csak egy leheletnyire vagyok Tőle, úgy ahogy egy gyerek játszik és nem úgy, ahogy egy nő közeledik. *
- Hmmm…. végig nézném a harcot… emlékeztetne a Trójai háborúra. Csak kicsit más felállás… De talán első kézből, tapasztalatból is a mosoly nem rejt fogakat, csak éles nyelvet. Meg csiribúznak, aztán már voilá látják is. * Folytattam a hülyéskedést úgy ahogy azt már megszoktam. Azonban fájdalmasan villant a tekintetem, ahogy a karom lüktetni kezdett. Aszem kezd kimenni a csillapító hatása… de meg sem mukkantam. Annyira még nem volt vészes és nem akartam aludni. Jó volt itt a karjai között… *

Megcsóválom a fejemet, látom, hogy nem ért egyet velem, mégsem szólal meg, mert ismer, és pontosan tudja, hogy ez egy meddő vita lenne, és egyikünk sem győzné meg a másikat. Ezt teszi a makacsság, hiszen egyikünk sem az a könnyű természet, mégis ragyogóan kiegészítjük egymást. Ahogy felcsattan, az egyszerre mutatja, hogy ijedt és ideges, mégis csak megvonom a vállam.
-Te tudod.
Egy szóval sem mondtam, hogy szerelmes, de vak sem vagyok, bármennyire is szeretné bebizonyítani, mindent rosszul láttam. Nem fogom bizonygatni neki, majd egyszer rájön magától is, már ha akar. A döntés az övé, de tartom magam ahhoz amit mondtam, ezen nem változtatok. Ha ez az egész nem következik be, más lenne a hozzáállásom, de így nem, kizárt dolog, hogy valaha is megváltozzon a véleményem ezzel kapcsolatban.
-Mi változik vagy mi nem, az a jövő zenéje. A véleményemet elmondtam, elfogadod, elfogadod, ha nem, akkor nem. Még nem lépek le... csak megfordult a fejemben, mint mondtam.
Nem fogom itt hagyni, amikor sérült, védtelen és sebezhető, hiszen tudom, hogy senkinek nem engedi, hogy a közelébe kerüljön. Még a kórházi ápolószemélyzetnek sem, nemhogy másnak. Az apjának ígéretet tettem, vigyázok rá, akkor majd biztos felpattanok az első gépre, és lelépek, hát persze. Egyvalamit sosem szegek meg, mégpedig az ígéreteimet, mert azt ritkán teszek. Eve tudja, ha egyszer kimondok valamit, ahhoz tartom magam. Csak mosolygok a szavaira, és nemet intek a fejemmel.
-Teljesen mindegy, miért kár, vagy miért nem. Senki nem juthat be, már nem.
Ezt eldöntöttem, és hiába néz rám könnyes szemekkel, letörlöm az arcáról az éppen lecsöppenőket, de ezen nem fogok változtatni. Nincs az a nő, aki képes lenne megnyitni, és már nem is akarom, hogy legyen. Egy volt, de neki nem kellett, akkor elhajítom az összes kulcsot, darabokra törve, porrá zúzva, végleg bezárva. Senki nem képes megadni azt, amire egykoron vágytam, és ez a vágy már a múlté. Hiú ábránd volt csupán, semmi egyéb.
-Épülj fel, légy boldog, ezen kívül már semmi.
Boldogság... hagyjuk, elcsépelt duma. Régebben volt egy álmom, de letettem róla, nem nekem való a család, a sajátom is szétesett, akkor meg minek bajlódjak ilyesmivel? Értelmetlen. Élem a magam életét, egyik napról a másikra, és így ennyi, nem tervezek, nem építek jövőt, csak a jelen létezik.
-Mindig hazaérek, tudod jól. Vagy így, vagy úgy, most sem lesz másképp.
Sosem éltem a szentek életét, a melóim erről szólnak. Benne van a pakliban, mellé nyúlok, vagy engem tesznek el láb alól, na de azért van némi rutin mögöttem, ez nem lesz olyan egyszerű dolog. Ha mégis ott maradok, akkor annak így kellett lennie, minek tiltakozzak ellene? Egy halvány mosoly ül ki az arcomra, miközben azt hallgatom, hogy Corvin ad neki testőrt, ha arról van szó.
-Korrekt, valóban toleráns, jó arc lehet.
Vigyorogva nézek Eve-re, ha ez a fickó tényleg először kiröhögi, akkor nincs mit mondanom. Én is ezt tenném a helyében, hiszen ismerem a kislányt, az ő szájából ez tényleg viccesen hangzik, persze ha a körülményeket nézem, akkor korántsem az. Látom, hogy nem mozdul, ugyanolyan komolyan hallgat végig, ahogyan én adtam elő a lehetséges végkimeneteleket.
-Csak nehogy félrenézzék, és a csípős nyelvedet vegyék fogaknak, mert akkor bajban vagy, de ez nem azt jelenti, hogy a közeledbe mehetnek. A chili paprikát ne hozd magaddal, mert vakok, és még azt is összetévesztik mással. Felőlem hadonászhatnak mindennel, maximum jót szórakozunk rajta. Mit szólsz hozzá?
Tökéletes terv, ezt elrontani sem lehet, jöhet bármi és bárki, az apokalipszist mi okozzuk majd, nem ők. Látom a villanást a szemében, és azt is tudom, nem fog megszólalni, inkább csendben szenved. Egyelőre várok, de ha érzem, hogy most már tényleg fájdalmai vannak, akkor megteszem a szükséges lépéseket. A karjaimban tartom, ölelem, mert ha mást nem is érek el vele, azt mindenképp, hogy megnyugszik.

*Hát apám, most ennek meg kéne nyugtatnia, hogy vagy igen, vagy nem? De most komolyan ezzel csak még jobban nőt volna a feszültségem, ha lett volna épp hova. Tekintetemből sugárzott a néma kérdés, ahogy rá emeltem sötét íriszeim. De nem, akkor sem akartam ebbe bele gondolni majd ráérek akkor. Ami nem most van és reményeim szerint, nem csak nem most, hanem nem is fog bekövetkezni. Pff… mióta lettem én ilyen reménykedő ember? De hogy nekem itt örök agglegénységet fogad, már sok. Komolyan mondom, én aki nem sír már évek óta mégis ott vagyok, hogy igen. S egyszerűen nem tudom elfogadni sem a szavait, sem azt, hogy én magam is ilyen érzelgős lettem. Na, ezért nem szeretem a gyógyszereket. De ha ezt akarja… csak az érdekelne, hogy miért. De nem teszem fel, látja a kérdést, és ha akarta volna már rég elmondta volna. Sosem erőltettem azt, amit nem akart és nem is fogom elkezdeni ezt a műveletet, bár mennyire is foglalkoztasson a dolog.*
- Mi ez egy elcseszett szappanopera? * Csattantam fel megint dühösen hisz nem azt kérdeztem, hogy nekem mi lenne a jó, hanem hogy neki. De most beza meg is mozdítottam a karom és olyan éles fájdalom hasított belém, hogy azt hittem itt halok meg nyomban. Végig rázta az egész testem és így a dühöm is kiszorította, miközben ajkaimmal együtt a szemeim is összeszorítottam, ahogy arcom a másik mellkasába fúrtam, ahogy ott ültem az ölében.
Igen, mindig visszatér… tudom, hogy most is így lesz. De ha nem… nos, akkor kinyírom őt is és vagy így, vagy úgy de megtudom, hogy ki és kire küldte rá és követik. Még akkor is ha ez lesz az utolsó tettem. Szemeim szinte néma ígéretek voltak számára, csak úgy mint minden alkalommal. Nem tehettem róla, féltettem és kész és hiába kérte, hogy ne tegyem, egyszerűen nem ment.
Corvinra vonatkozó szavaira csak bólintottam. Az, én kedvelem akármennyire is… idegesítsen, a nem törődöm stílusa. Persze, van amiben jó és ez tagadhatatlan tény, amit nem is akartam tagadni.*
- Jah… jó nagy arca van. * Tettem azért oda vigyorogva és ez elárulta, hogy kicsit sem bántam a dolgot. Ámbár hangomban még mindig ott volt a fájdalom, ahogy a mozgásom után lüktetésbe ment át a hasító fájdalom. Nos, még meg kell szoknom, hogy nem szabad mozgatnom még annyira sem, amennyire engedik a vállaim.
Viszont a félre érthető meglátásom nem csapódott le, de valahogy ez most nem zavart. Azt hiszem egyikünk sem volt olyan állapotban, hogy az ilyen rejtett baromságainkat észre vegyük. *
- Hát ha nem jöhetnek a közelembe, akkor nincs is baj. Nem igaz? Kárt bennem nem tudnak tenni és felőlem aztán bele ülhetnek a paprikába, nem nekem fog csípni. * Kuncogtam el magam kissé meggyötört hangon. De annyi baj legyen, még mindig jobb mintha csak lestem volna mint borjú az újkapura aztán itt depibe és önsajnálatba burkolózom. Különben is, jön lassan a vacsorám és minden jó lesz. De nem, nem akartam aludni, így az istenért sem kértem volna fájdalom csillapítót. De van egy olyan érzésem, hogy ha mi nem is szólunk lassan rám fognak nézni, hogy mi a helyzet. Furcsa volna, ha nem.*

Nem kell zseninek lennem, látom a kérdő tekintetét, tudom, hogy nem érti, mit miért mondtam, vagy mit miért teszek jelen pillanatban. Kis előadást nem fogok tartani, pont itt nem, egy kórház kellős közepén, és egyébként sem kenyerem az ilyesmi.
Geci vagyok, igen, mert látom, hogy sírással küszködik, és válaszul egy zsebkendőt veszek elő a zsebemből és felmutatom, hogy az is van nálam, ha szükséges. Kár, hogy komoly ábrázatom eltűnik, és egy pofátlan vigyor veszi át a helyét, na de elég volt az egészből, ez nem dráma szakkör. Amikor felcsattan, tudom miért teszi. Kitértem a válasz elől, vagyis leszartam, hogy az érdekli, én mit szeretnék. Mégis miért fontos ez?
-Nem, nincs benne szappan, sem áriák, tehát máris kihúzhatod a listádról. Újabb tippet kérek. Egyébként a kimondatlan kérdésedre a válasz az, hogy nem érek rá. Neked nem kellettem, a többi nem érdekel, van jobb elfoglaltságom is annál, mint értelmes nőt keressek. Fárasztó és kimerítő. Gondold végig, minden nap hullaként érnék haza, és bedőlnék az ágyba. Megéri ez nekem? Hát nem. Kislány, ne ugrálj, mert a kórház összes fájdalomcsillapítója nem lesz elég, ha még teszel két ilyen mozdulatot.
Még mindig vigyorgok, akkor is, amikor megugrik, és tudom, fájdalmai vannak. Egyszerűen megnyomom a nővérhívót, ki nem megyek a szobából, nem hagyom magára egy másodpercre sem, hiszen megígértem.
Azt is tudom, a meló miatt aggódik, mindig féltett, és ez soha nem lesz másként. Nem szólok, a tekintetem beszél helyettem, nem lesz semmi baj, pár nap, és ismét itt vagyok, ahogy mindig. Ha nem, akkor tényleg elküldtem neki a lecsapolt véremet az utolsó szó jogán.
-Lehet, van alapja rá, sosem tudhatod.
Sokaknak nincs, ezt aláírom, de nem ismerem én ezt a Corvin gyereket, hogy látatlanban ítélkezzek róla. Nyílik az ajtó, egy intéssel megállásra "szólítom" fel a nővért, és fájdalomcsillapítót kérek tőle. Majd én elintézem, elég, ha átadja ott, ahol jelenleg is áll. Amíg előkeresi, óvatosan leemelem Evet az ölemből, hogy ha a nő beljebb akarna jönni se tudjon. Ahogy visszaér, már nyújtom is a kezem, veszem át a gyógyszert, és köszönöm meg, majd tessékelem ki udvariasan. Lehet, ennek nem örült, de pont leszarom. Visszatérek Eve mellé, ismét az ölembe emelem, hogy átölelhessem.
-Tessék. Elrágcsálod, vagy vizet is kérsz mellé? Ja, vagy úgy, akkor lenyomom a torkukon, és megvárjuk a hatást.
A gyógyszert és a vizet is a kezemben tartom, lassan úgy nézek ki, mint egy artista, de most ez a legkevesebb. A chilire máris van ötletem, megoldjuk okosban, nem probléma ez, csak győzzék majd követni.

*Mindenkinek vannak titkai. Nekem is vannak, ámbár sosem a férfi előtt. De jogában áll hallgatni, hisz minden amit mond felhasználható ellene. Ámbár sosem volt a hallgatass az erősségünk, most mégis… Hol rontottam el? Miért történt ez az egész? Az elmúlt évek menekülései, költözésem volt az oka? Vagy Fairbanks? Balász? Nem tudom, de hiába is kérdeznék a hallgatásba és poénjai mögé menekül a másik. Menekül előlem, pedig mindig megbízott bennem. Most mégsem… Hol szakadt meg az elmúlt évek összhangja, őszintesége, ragaszkodása, odaadás… a barátságunk? Hogy nem látja, hogy miért is fontos a véleménye, az akarata? Oké, többnyire úgy cselekedtem ahogy nekem jó. De ha valaki… akkor Leo volt az egyetlen akit mindig is figyelembe vettem. Hogy neki is jó legyen. *
- Barom vagy. Nekem elég vagy és kellesz. Itt vagyok nem? Mindig is itt voltam, jó oké… elutaztam Londonból, de ha szólsz, hogy menjek visszamegyek, hogy ott legyek melletted míg szükséged van rám. Te is jöhettél, ahogy jöttél is, ha tudtál. * Igen, ott voltam neki. Oké, a testem nem kapta meg. Az még nálam is túlmegy a barátságon. De bakker… ettől még… jobb volt a kapcsolatunk, mint sok más házasnak. De oké… nem mozgok. Mert fáj és nincs erőm még ezt is elrejteni. Inkább csak beleolvadok óvó karjaiba, nyugton, igyekezve egyenletesen lélegezni. A nővér hívóra elhúztam a számat.*
- Biztos vagyok benne. Csak még nem sikerült kiugrasztanom. * Vagyis nem úgy ahogy én szerettem volna. De ennyit Corvinról még mielőtt itten elszólom magam. Nah az senkinek nem tenne jót. Nekem legalábbis nem. Történt ami, de ennyi. Rám tartozik, hogy ki az aki… akinek nem lett volna szabad. De most na… mit csináljak? Nem lehetetlen a hozzám vezető út, csak ki van kövezve, vagyis sziklázva. Leo lepakol aztán meg vissza. Mikor letett hirtelen fázni kezdtem eddig is csak a teste melege volt az, ami fűtött és megóvót a hidegtől, attól ami csak bennem létezett, no meg szerintem annak köszönhető, hogy ha jól éreztem kezdett felmenni a lázam. De aztán már vissza is vett és én oda is fúrtam magam amennyire csak tudtam. A nővér meg nem érdekelt. Bár nem értem miért gyógyszert adott, ahelyett, hogy injekciót kaptam volna, de így jobb. *
- Így is keserű az életem… * Jegyeztem meg, hogy ha szétrágom akkor az bizony… grr… nem kérek több keserűséget és itt hánynám el magam. Azért na, már ez az állapotom is megalázó, hát még ha el is hányom magam. Inkább lenyeltem a gyógyszert, hagytam, hogy Leo megitasson. Aztán csak ott maradtam a karjai között. Fejem a vállára fektettem, miközben halkan dúdolni kezdtem. Nem ismert számot, csak azt, ami jött. Se füle, se farka nem volt. De jól esett ez a lágy hang. Egészen addig ezt tettem, míg úrrá nem lett rajtam az álmosság. De nem mozdultam, csak elhallgattam és elaludtam a karjaiban, ahogy a légzésem is egyenletes lett.

Egy-két órával később Balázs visszaérkezett átöltözve egy szatyorral, amiben a kért kaja volt. De mivel Eve még mindig aludt, így csak helyet foglalt a széken, ahogy korábban is és ott maradt egész éjszaka.

//Köszi a játékot *.* //

Baromnak tart, tudom, na és? Soha nem mondtam, hogy normális vagyok, még ha előtte többnyire próbáltam is azt a látszatot kelteni... vagy tartani, akkor sem ment. Most ez miért meglepő?
-Erre most jöttél rá? Édesem, azt hittem, már rég tudod, hogy nincs ki a 4 kerekem, erre ezt csak most közlöd? Tudom.
Kellek neki, mit nem mond? Ezt eddig is biztosra vettem, hiszen az egyetlen olyan ember vagyok, akiben ténylegesen megbízik. Illetve már nem, de ez nem az én dolgom. A véleményemet elmondtam, nekem ennyi bőven elég, és ha nem fogadja el, vagy meg, az ő döntése. Az biztos, innen tudom, hogy nem is érdekli, mit mondok, akkor meg minek jártassam a számat? Nem fogom. Most pedig jobban érdekel, hogy fájdalmai vannak, naná, hogy fehérköpenyest akarok.
-Fogj rá egy puskát, ijeszd meg... arra az összes nyúl kiugrik a bokorból.
Mindig kibukik az igazság, és bár nekem ehhez a Corvin gyerekhez semmi közöm, azért tudom a tutit. Eve meg majd lerendezi, elrendezi, vagy akármit tesz az infóival. Persze ötleteim akadnak szép számmal, abban sosem szenvedtem hiányt, és hajlamos vagyok még mindig kiforgatni a szavait, ha arról van szó.
Mivel megfogadtam, hogy senki nem közelítheti meg a kislányt, le kellett pakolnom az ölemből, mert ágyastól nem igazán tudtam volna odagurulni azért a szaros tablettáért. Még a végén engem is itt fognak, aztán cseszhetjük a hajnali lelépést.
A tabletta megvan, vizet is adok, mai jó cselekedet kipipálva.
-Magadnak keseríted meg, tehát önts magadra egy kiló cukrot, máris édesebbnek fogod érezni. Te tüzelsz.
Óriási megállapításom arra, hogy reszket, mikor az ölembe emelem. Lázas, na de érti, mire akartam kilyukadni az előbb, vagy ha nem, hát nem állok neki magyarázni. A dúdolásait egy darabig próbáltam követni, de amikor már a negyedik dalt keverte bele az elsőbe, inkább visszaadtam Ariadnénak a fonalat, már amúgy is elvesztettem. Szinte megváltás most, hogy elalszik, mert még mindig nem vágom, hogy mi köze van a napocskának a sárkányokhoz, és a kacsáknak a szerelemhez, de annyi baj legyen.
Egy darabig még tartom az ölemben, aztán szépen visszafektetem, és kiülök a székre, hogy az órámra pillantsak. Egy óra múlva itt lesznek a ruhái, így hajnalban távozhatunk is. Ha Balázs visszaér, én rendezem a papírokat... vagy így, vagy úgy, de elviszem innen Eve-t.

//Én is köszöntem.//