A városban volt egy remek cukrászda, ami Marlene's Dessert névre hallgatott. Szerettem odajárni, mert a süteményeik mennyeiket voltak, s ha már nekem nem árthat meg, akkor miért ne halmozhatnám az élvezeteket? Szerettem a sütemények különböző fajtáit, egyedül a kávésakat, illetve még egy-két fajta süteményt kerültem. De azokat inkább azért, mert eléggé bizarrul hangoztak, vagyis az összetevőjük. Munkából haza felé jövet is bementem, de most nem maradtam ott, hogy élvezzem a hangulatát a helynek és ott vesszek el a mennyei ízek között egy könyv társaságában vagy a laptopom kíséretében. Sietve köszöntem meg, majd már indultam is lak felé. Az idő egyre hidegebb lett, de még egyáltalán nem viselt meg, hiszen éltem már eléggé hideg helyen. Sietve dobtam le a táskámat, majd útközben elhagytam a dzsekimet és a cipőmet is, a sütivel meg egyenesen a konyhába siettem, vagyis valami olyasmi volt, ahol egy-két evőeszközt tároltam. Majd amint tányérra raktam és evőeszközt is szereztem elindultam a nappaliba. Lehuppantam a hatalmas kanapéra, majd bekapcsoltam a gépemet. De amíg nem állt fel a rendszere, addig az ablakon bámultam ki. Végig futottam a híreken, miközben a sütit falatoztam, majd meg néztem egy-két filmajánlót is és az újabb e-maileket, amit a kollégáim küldtek, amikor megláttam, hogy valaki bejelentkezik az egyik modern technika vívmányába, amit a kapcsolattartáshoz hoztak létre. Pár pillanatig haboztam, majd végül megnyitottam azt a felületet is.
∞ Szia! Mi van veled? Hogy vagy? ∞
Majd ezek után türelmesen vártam a válaszra. Oké, eléggé általános kérdések voltak, de régóta nem láttam már fent és amúgy is véletlenül bukkantunk egymásra, de akkor egészen jót beszélgettünk. Illetve kicsit talán aggódtam érte? Eléggé fura, de nem kizárt, hogy tényleg aggódtam. Miközben a válaszára vártam kibontottam egy kis bort, majd a süti mellé elkortyolgattam és közben néha kicsit messze jártam gondolatban. Annyi minden történt azóta, hogy ebbe a városba jöttem, hogy egy percre se volt időm unatkozni, de ezt nem bántam. Szerettem pörögni de ez egészen másabb volt...
Mellényúltam. Utálom ezt a hülye skypeot, le sem akartam tölteni, de valahogy mégis ráfanyalodtam. Akármennyire nem vagyok egy elveszett lélek, még mindig nem találtam meg a módját annak, hogy ne jelentkezzek be azonnal onlinera, amint bekapcsol a gépem. Mondjuk ennek lehet az is az oka, hogy zsigerből irtózom az egész miskulanciától, s egyáltalán nem is vagyok hajlandó agyilag semmit befogadni, aminek a kék S-hez van köze. Mégis mosoly szalad ajkaimra, amikor meglátom, hogy narancssárgán kezd villogni a tálcán a felület. Nem vagyok én annyira antiszociális, mint amilyennek tettetem magam, az éteren keresztül kifejezetten vállalható társaság volnék, épp olyan, amilyen régen személyesen is voltam. Még azelőtt, hogy befordultam volna teljesen.
Szia! Megvagyok, hát te?
Szaladtak ujjaim a billentyűzeten, látva, hogy ki írt és mit. Közben, míg a válaszára vártam lecseréltem a felhasználói vezérlőpultban a képemet. Még mindig az az új karakter motoszkált a fejemben, a sötételf nőstény, s leltem hozzá egy remek fanartot, azt állítottam be az éteri tündém helyett.
Közeledik az év vége, ilyenkor mindenki bezsong. Az agyamra megy, hogy már mindenhol karácsonyi nóták szólnak. Téged nem zavar?
Fogalmaztam meg a kérdést, melyet az szült, hogy bekapcsoltam a rádiót és egy régi klasszikussal találtam szemben, vagyis fülben inkább magam. Nem arról van szó, hogy ne szeretném ezt a zenét, egyszerűen a Karácsony nekem apa nélkül már rég nem ugyanaz, mint ami volt. Belekeseredtem a szeretet ünnepébe. Is.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Nem voltam olyan, aki mások nyakán lóg, vagy mindenáron társasági életet akar élni. Én másképpen éltem kicsit a társasági életet, de így legalább nem kerültem olyan helyzetbe, mint itt egy-két falkatag. Tényleg néha úgy éreztem, hogy az itt történtek simán megállnák a helyüket egyes szappanoperákban. Felbukkanó rokonok, szerelmek, egykori kedvesek és hasonlóak. Lassan már csak a popcorn hiányzik az egész képletből. Ezért is töltöttem egyre több időt inkább a városban, bárokban, koncerteken vagy éppen az erdőben. Na jó, ez csak a kisebbik ok volt, de a többivel jelenleg nem akartam foglalkozni. Felesleges lett volna... Youtubeon lézengek, amikor beadja ezt a számot, s miközben várok a válaszra kicsit felpattanok és a pohárral a kezemben elkezdek táncolni. Mindig is örökmozgó voltam, meg már eléggé fáradt is voltam ahhoz, hogy még inkább képes legyek őrültségeket csinálni, mint egyébként. Pár pillanattal később viszont jelez is a skype, hogy üzenetem jött, így visszahuppanok a kanapéra, majd újra töltöm a poharamat.
∞ Megvagy vagy jól vagy? ∞
kérdezek vissza egyből, hiszen nem mindegy a kettő.
∞ Én egészen jól vagyok. Zajlik az élet. ∞
S az ujjaim csak úgy pörögnek a billentyűzeten. Talán kicsit úgy, mintha az életem múlna rajta...
∞ Itt mindig olyan, mintha karácsony lenne. Havas hegyek, fák és erdő. Na meg igazán hideg kezd lenni. De amúgy kicsit engem is frusztrál, hogy már minden karácsonyi díszbe öltözött, szerencsére rádiót meg nem igazán hallgatok, így elkerülnek a sallangok. Pedig még több, mint egy hónap van addig. Nem is értem a többséget. ∞
A karácsony szép ünnep, meg minden. De akkor se éreztem úgy, hogy majd kiugrottam volna a bőrömből. Mostanában egyedül ünnepeltem, vagy valami jó kis buliba slattyogtam el, de itt? Abie nyakán nem lóghatok, más meg nemigen akad, vagyis egy valaki, de... Sietve rázom meg a fejemet, majd újra elkezdek gépelni.
∞ Korábban mondtad, hogy lehet jössz ide, vagy rosszul emlékeznék? ∞
Nem vagyok biztos, hiszen a sok munka, meg sok újdonság történt itt, így nem csoda, ha esetleg rosszul emlékeznék.
A kérdését, bár teljesen jogos, mégsem tudom hová tenni. Csak egy kis, zavart torokköszörülésre futja és áldom az eget azért, hogy nincsen webkamerám. Komolyan.
Megvagyok. De nálam nincs külön a kettő, az azt is jelenti, hogy jól is vagyok. Mármint miért ne lennék jól? Az élet teljesen könnyed és szirupos egy gimnáziumban, főleg ha az ember lánya pompom-lány és élsportoló az exe.
Pötyögöm le mindazt, ami talán pozitívan is jellemezhetne. Nem teszi, de tudom ám, hogyan kell úgy fogalmaznom, hogy tényleg csábítónak tűnjön az életem. Egy átlag amerikai számára tényleg ez maga az álom, meg a mámor, hogyha kamasz éveiről szól. Engem hidegen hagy, talán ebbe csömörlöttem bele, talán épp ez volt az, ami rávitt apa halála mellett arra az útra, amin járok. Nem tudom. Én csak azt tudom, hogy mindig többet láttak belém, mint amennyit magamban éreztem és ezt a frusztrációt nem tudtam kezelni valahogy.
Mit takar, hogy zajlik? Mesélhetnél egy kicsit bővebben is, szívesen olvasnám a soraidat.
Teszek a végére egy mosolygós és egy lelkesedős fejecskét is, hiszen őszintén így gondolom. Szimpatikus nekem, bár tény, hogy nem ismerjük egymást. Pont emiatt érzem talán ennyire könnyedén magam ebben a beszélgetésben. Meg úgy általában az összes többiben. Amíg nem kerül szóba a videochat vagy a képküldés, addig jól is leszünk, azt hiszem.
Pontosan hol az az itt? Még sosem részletezted, hogy merre laksz.
Jegyzem meg, mert bár én sem mondtam neki, nem is krédeztem tőle sem. Mert féltem attól, hogyha megteszem, akkor visszakérdez majd, azzal meg koránt sem hiszem, hogy tudnék mit kezdeni. De most valahogy kiszalad ujjaim közül, s az enterre is túl korán csúszik rá az ujjam, szóval.. a netem sajnos jó. Így Maeve előtt hamarosan megjelenhet a kérdésem én meg behúzom a nyakamat, mint aki megijedt attól, amit tett. Pedig semmi végzetes nincs ebben, tudom.
Szerintem szeretik azt hinni az üzletvezetők, hogy ezzel több bőrt tudnak lehúzni a vásárlókról. Bár nekem az a tapasztalatom, hogy hiába folyik ennyire a csapból az egész ünnep már az elejétől kezdve, mégsem olyan megfontolt a világ, hogy előre bevásároljanak. Majd huszonnegyedikén délután lesz nagy tülekedés. Te hogy szoktad ünnepelni a Karácsonyt?
Oké, most beszéltük meg, hogy korai még ezen témázni, de kedvem szottyant hozzá. Közben kitúrom a táskámból az alibi-csokipapíromat és magam mellé dobom az ágyra, hadd legyen ott, biztos, ami biztos alapon. Sose lehet tudni ugyanis mikor törnek rám. A morr-t elfelejtettem kitenni.
Nos.. nem tudom. Mármint, lehet, hogy mondtam..
Basszus basszus basszus! Emlékszem a beszélgetésre, de akkor nagyon kétségbeesett voltam. Meg kell mentsem valahogy a menthetőt. Hiszen ebből kifolyólag tudom is, hogy pontosan hol lakik. Szóval kínos az előző kérdésem is. Nem baj, legfeljebb majd valami szórakozott tininek néz. Ami - ki tudja miért - zavarna azért.
Egyetemválasztáson gondolkodtam, de még nem dőlt el. Sok minden van, ami befolyásolhatja.
Teszem hozzá, s közben, akármennyire is nem látja senki, a fülem hegyéig elvörösödöm. Lám, ha egyedül vagyok, még mindig felüti bennem a fejét az a kislány, aki annyira hasonlít Jasonre. Hová lett az a jellemünk, s a szép éveink?
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
A zene egyre hangosabban szól, ha nem tetszik valakinek, akkor majd úgyis valamilyen módon a tudtomra adja. A sorait sietve olvasom és egy pillanatra még én is úgy érzem magamat, mintha egy nagy kollégiumban lennék, csak itt nem szobán osztozunk, hanem a házon és azon belül egy-egy szobát, lakást birtokol mindenki.
∞ Ez igaz, de nem mindenki szereti az olyan életet, ami a filmekben látható. De örülök annak, hogy jól vagy és minden rendben van veled. ∞
Nem szerettem volna faggatni őt, hiszen nem vagyunk a legjobb barátok se. Egyszerűen csak véletlenül egymásra bukkantunk és azóta néha beszélgetünk, viszont igazán megkedveltem őt közben. Eleve nem vagyok nagy barátkozós típus, de vele egészen könnyedén megtaláltam a hangot, viszont az is tény, hogy szinte csak a felszínen maradtunk. Nem árulhatom el neki, hogy mi vagyok…
∞ Azt mondják, hogy New York sose alszik, szerintem inkább ez a város nem alszik. Néha úgy érzem, hogy „felnőttek” számára létrehozott koleszbe kerültem. Itt tényleg minden van, néha szerintem még az Argentin szappanoperák is irigykedhetnének az itteni dolgok miatt. Megismertem egy-két helybélit is, akikkel eléggé fura módon találkoztam. ∞
Sietve gépelem le a dolgokat és még egy-két mosolygós, őrült vagy vicces smileyt is beillesztek a szövegbe, de azért nem mennék abba bele, hogy mi történt a „kolesz” közös kanapéján, vagy abba, hogy miként is nyúlta le valaki a ruhámat az erdőben. Eléggé nehezen magyaráznám ki azt, hogy mit kerestem az erdőben meztelenül. S jobb óvatosnak lennem, mert a farkasokat se leplezhetem le.
∞ Ott ahol mindig tél van, s ami annyira kiesik az emberek látószögéből, hogy sokan a világvégének gondolják ezt a várost. ∞
S egy újabb mosolygós smileyt rakok a végére, mert korábban már szóba került Fairbanks, de lehet tévedek. Emiatt nem fogom megenni, hiszen a betegeimet se eszem meg azért, mert nem figyelnek arra, amit mondok és néha tényleg 10x is el kell mondanom nekik ugyanazt. Orvos vagyok, így tudom, hogy az emberek képesek elfelejteni bizonyos dolgokat. Az ünneppel kapcsolatos megjegyzésére csak bólintok megszokásból, majd sietve rázom meg a fejemet, hogy ebből semmit se láthat. A kérdésére viszont egy aprót az ajkamba harapok, hiszen ez olyan kérdés, amire nem szívesen válaszolok, mert a legtöbb ember nem érti azt, hogy miért dolgozom Szenteste is, de mivel nem túlzottan volt olyan, akivel összeröffenhettem volna egy-egy találkozásra, így inkább menjenek haza azok, akiknek élnek a szerettei, vagy van családja, baráti köre…
∞ Jó pár éve annak már, hogy dolgozni szoktam aznap. A kórházban boldogítom az embereket és próbálom kicsit jobbá tenni számukra azt a napot. Te? Esetleg a családoddal ünnepled? Van testvéred? ∞
Lehet, hogy már mondta azt, hogy van-e testvére, vagy egyke, de én nem emlékszem rá. Talán annyira nem fogtam mellé, illetve még elég fiatal ahhoz, hogy a családjával ünnepelje, ahogyan én is külsőre az vagyok. De a külső nem minden, mert annál több lappang legbelül és annál több év van mögöttem… Az újabb sorait olvasva egy apró mosoly kúszik az arcomra, majd inkább újra belekortyolok a boromba. Szép ünnep, nincs vele bajom, de attól még az elmúlt években magányosan telt, így leltem menedékre a kórházban. Mielőtt pedig elkezdhetnék választ írni újabb üzenet érkezik, s szemmel láthatóan neki is leesett az, hogy én merre lakhatom és korábban említette ezt a várost.
∞ Az egyetemválasztás sose volt könnyű. Mitől függ, hogy hova jelentkezel? Esetleg a szakot már tudod, mármint azt, hogy mit szeretnél tanulni? ∞
Sose gondoltam volna azt, hogy gyógyító lesz belőlem, ahogyan azt se, hogy orvos, de nem bántam meg a dolgot. Szeretek másokon segíteni és talán részben a családomat láttam, látom bennünk, s ezért is igyekeztem, igyekszem minél több életet megmenteni.
∞ Szabadidődben mit szoktál csinálni? Esetleg van valami hobbid? ∞
Ártatlan kérdés, de ugyanakkor sokat elárulhat egyes emberekről. Felhúzom a lábaimat, kényelembe helyezem magamat a kanapén és a laptopot ölembe veszem, s közben kicsit elkalandoznak a gondolataim az elmúlt napok, hetek és hónapok történésein….
Ha már itt tartunk, ha film lehetne az életed, melyikbe bújnál bele? Mármint melyik filmbe és annak melyik szereplőjének a bőrébe?
Nem vagyok benne biztos, hogy én meg tudnám-e válaszolni a saját kérdésemet, de ettől függetlenül neki szívesen tettem fel, mert ilyen téren mindig az voltam, aki a lehetetlent is elvárta a másiktól válaszadás terén én meg pont nem reagáltam ugye semmit az esetek nagy többségében. Tulajdonképpen kényelmes volt így, mert takargathatott az a sztereotípia, hogy a ompom-lányok mind buták és csak azért vannak jó jegyeik, mert hozniuk kell az átlagot, különben kiteszik őket a csapatból, elvégre bukott diák mégse képviselje az iskolát. Azt meg megtartottam magamnak - és Jason tudta, meg anya, de utóbbi ugye nem számít, mert ő nem járt velünk egy suliba - hogy mennyire szorgalmas is voltam. Régen. Nem érdekes..
Hű, komoly? Van kedved elmesélni? Az argentin szappanoperákat meg nem nézném, de valljuk be, hogy a történetük tud érdekes lenni, hogyha csak szigorúan a nem elnyújtott lényegre szorítkozik valaki.
Régen néztünk anyával szappanoperákat - még apa élt, s irtózott is tőlük - s az akkor kialakult "ha száz részt kihagytál, nem hagytál ki semmit" véleményemhez a mai napig tartom magam. Egyébként arra éppen jók, amire szánták őket, agypihentetésre. Ha épp nem az agyzsibbasztó fajtába sikerül belenyúlnia valakinek.
Jaj, Alaszka, tényleg!
Produkálok ezen a ponton homlokra csapós smileyt. A város is eszembe jut, de nem merem lepötyögni, mert ha megint tévedek, ahogy az előbb meg elfelejtettem, hogy beszéltünk már erről, akkor azzal megint beégetem magam.
És hogy lehet megszokni azt a hideget? Gondoltam rá, hogy oda szeretnék menni egyetemre, de nem tudom tudnék-e olyan hidegben létezni. Bár sok réteg ruhával..
Tudnék, de nem sokáig és nekem ez a gondolat éppen így kellemes. Nem írom le viszont mert ez az, amiről sosem beszélnék senkinek. Félek ugyanis a jövőmtől, épp amiatt, mert én már látom azt, amit mások nem. És azt is tudom, hogy én sodortam el magamat ide, s hiába akarnék menekülni, már nincs kiút. És a dolgok nem változtak. Mert még mindig gyűlölöm magam, s kövérnek tartom. Hiába vezettem be az életembe ennyi szabályt.
Ez azért kedves tőled, de senki nem vár haza ilyenkor? Én anyával és az öcsémmel szoktam lenni, ezen a napon szigorúan tilos áthívni bárkit, így anya barátja sem jön el. Amióta apa nincs, csak hármasban vagyunk.. egy-két kivételtől eltekintve.
Volt már, hogy befutottak a tilalom ellenére is vendégek, de mindenhol megesik, azt hiszem. Még az sincs kőbe vésve, ami amúgy bele van, szóval kialakult bennem az a vélekedés, hogy száz százalékra megesküdni semmire sem lehet.
Fogalmam sincs, csak jó messze legyen..
Nyomok rá az enterre, még mielőtt megbánhatnám a soraimat. Utána már késő pedig, még nem jöttem rá arra, hogyan kell visszatörölni skypeon bármit is. Pedig van rá opció, de nem vagyok egy nagy skypeguru, így nem kúszott még belém ez a tudás.
Nálad hogy alakult ki, hogy orvos leszel? Öm, sportolok. Pompom-lány vagyok az iskolai csapatban, így nem nagyon van szabadidőm. Ha épp nem az órákon ülünk, akkor edzések vannak..
Válaszolom meg a kérdést, s nem érzem szégyenét, bár hazudtam. Régebben valóban így néztek ki a napjaim, de úgy egy hete kényszerpihenőre küldött a csapat. Azt a lehetetlen feladatot kaptam, hogy nyerjem vissza a versenysúlyomat, de nincs az a pénz, ami miatt én 15 kilóval többnek lennék hajlandó lenni. Így is akkora vagyok pont nem, mint egy víziló. Anyának nem mertem még bevallani a bukásomat..
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
∞ Uhhh, ez nehéz kérdés, de talán Adaline varázslatos élete c. filmre tenném le a voksomat. Eléggé friss film, de szeretem a történetét. Szerintem érdekes lehet majdnem örökké élni, megtapasztalni a világ változásait, de közben ugyanakkor megmaradni olyannak, amilyenek voltunk és ismerni a szeretet erejét, amivel óvatosan kell bánni. Nem lehet egyszerű, de talán pont emiatt is tetszik, mert a főszereplő ennek ellenére erős marad. ∞
Egy kisebb szünet után meg is kapja a válaszát, mert tényleg nem tudom miért ezt mondtam. Talán amiatt, mert én igazán élvezem a farkaslét előnyeit. Szeretem azt, hogy lassabban halad fölöttem az idő, ahogyan én is ismerem azt az érzést, hogy mit jelent szeretni, elveszíteni embereket, de sose adtam még oda a szívemet senkinek se és ez így volt jó. Illetve ezen a jelenben se szeretnék változtatni, vagy legalábbis nehezen tudom elhinni, hogy egyszer ezen változtatni fogok.
∞ S te melyik könyv szereplő lennél, már ha szeretsz olvasni… ∞
A mai fiatalság nem igazán szokott olvasni,így nem tudhatom azt, hogy ő szeret-e vagy nem, de egy próbát megér. Főleg akkor, ha már ő kezdte a fura kérdések hadát, amire szinte képtelenség válaszolni. Még jó pár filmet tudtam volna mondani, de végül azt írtam.
∞ Hmm lehet, hogy igazad van és érdeke tud lenni. Valaha éltél koleszban, ha igen, akkor egyszerű lesz elképzelned azt, csak felnőttekkel, vagy legalábbis korilag azokkal. Szóval elméletileg ők felnőttek, de néha olyanok, mint a tinik. Tényleg mintha a szerelem lenne az élet legnagyobb gondja. Te valaha voltál már szerelmes? ∞
Mielőtt túlzottan elmerülnék a mesélésben jobb lenne ezzel is tisztában lenni, mert ha ő is nagy ábrándozó és szerelemmániás, akkor még inkább meg kell majd válogatnom a szavaimat. Eleve nem mondhatom el azt, hogy több száz éves „felnőtt” emberekről van szó, de lassan kezdem úgy érezni, hogy itt mindenki mindenkit ismer, de nem csak úgy, hanem tényleg áthatóan, esetleg szerelem volt egykoron köztük, de néha képtelenek egyesek túllépni vagy nagyon nem tudják azt, hogy mikor kell behúzni a kéziféket, s ha az én tehenem meghalt, akkor a tiéd is…. A reakciójára meg egy apró mosoly kúszik az arcomra, de mielőtt bármit is reagálhatnék újabb sorok érkeznek tőle. Mosolyogva olvasom, majd a kiürült poharamat az asztalra teszem és kicsit eldőlök a kanapén.
∞ Szerintem annyira nem vészes. Tény, hogy nem könnyű, de nem lehetetlen. Eleinte fura, mert már most is hideg van, de ez szerintem részben a fejben dől el. Meg egy-két meleg ruha igazán sokat tud segíteni. ∞
Bár lehet emberként kicsit rosszabbul viselném a dolgot, de ezen kár is agyalnom. Meg eleve azt hallottam, hogy az itteni egyetem jó és plusz az fűtve van, így annyira nem lehet vészes elviselni az időjárást, legfeljebb az ember általában inkább fedett helyen tartózkodik, mint a szabadban.
Biztosan jó lehet, hiszen lehet azért nem engedi, hogy átjöjjön, mert veletek szeretne lenni. A karácsony elsősorban szerintem kicsit a családról szól. S nincs, minden családtagom már meghalt és eléggé mesze van a sírjuk is, így általában emiatt nekem megfelel a kórház. Ott legalább mások örülnek a társaságomnak. ∞
Nem bánom azt, hogy azokon a napokon is dolgozom, mert így legalább a családosok otthon lehetnek, de lehet idén meglátogatom Abie-t, hiszen volt már olyan karácsony, amit együtttöltöttünk. S legalább ő se lenne egyedül, de az is lehet, hogy a férje haza fog térni addigra, akkor pedig nem akarok láb alatt lenni. Na, majd eldől.
Mi elől szeretnél menekülni? Baj van? ∞
Írok rá sietve, mert ismerem ezt az érzést. Tudom, hogy az emberek okkal akarnak bizonyos helyektől távol lenni. Ilyet csak úgy nem írnak, nem vallanak be maguknak, mert ha kimondjuk, akkor még valóságosabb lesz az egész.
Tinédzserként olyan személy mellé kerültem, aki orvos volt, illetve egy tragédia is hozzájárult a dologhoz. Már eleinte is próbált rávenni, elmagyarázni dolgokat, de azt hiszem a balesetnek köszönhető az, hogy orvos lett belőlem. ∞
Nem sokszor vallom be ezt a dolgot, de úgy érzem, hogy benne megbízhatok és amúgy se muszáj még jobban elmondanom neki, hogy pontosan mi történt. Számára csak egy fiatal lány vagyok és semmi több. S ez így van jól.
De attól még vannak álmaid, nem? Mármint olyan dolgok, amiket szívesen csinálnál. Bejárni a világot, írni és hasonlóak…. ∞
Bár sose lehet tudni, hogy ki mit szeretne az élettől. Ő lehet boldog a pompom-lány dologgal. Én mondjuk sose tudnék az lenni, bár a személyiségemet tekintve lehet, hogy beleillenék abba a közegbe.
Óh, azt a filmet nem is olyan rég pont láttam. Nagy várakozásokkal álltam neki, mert az egyik osztálytársnőm említette, hogy mennyire jó. Hát.. nem tudom.
Nem lehúzni akarom a filmet, amit szeret, de úgy gondolom, hogyha ez szóba keveredett, akkor nyilván beszélhetünk róla, a véleménycsere egészségességében nincsen semmi baj.
Összességében tetszett a története és nagyon ütős volt, hogy a neki tetsző férfi apja volt éppen az, akit régen elhagyott, mikor az meg akarta kérni a kezét, de az egész film mégis nagyon kidolgozatlan volt számomra. Túl sok dolog történt, elnagyolt volt az egész és igazából így nem is ült annyira a film dilemmája sem. Talán egy hosszú könyvben jobban el tudnám képzelni, vagy éppen egy sorozatban. Nem, mintha értenék hozzá. Tényleg, a tudományosnak bemutatott részéről mi volt a véleményed?
Kérdezem, mert ezt Raintől nem kérdeztem meg, érthető okból kifolyólag az osztályban nem beszéltünk a filmről. Már csak azért sem, mert ki kellett volna másszak hozzá a falaim mögül, ahhoz meg semmi kedvem nem volt, így maradt a csend, amibe burkolózom tavaly óta és hagytam, hogy azt higgyék rólam, azért nem tetszett a film, mert üres a lelkem. Könnyebb így, valamivel.
Abszolút Cersei Lannister a Trónok Harcából. Egyszerűen lenyűgözően intelligensnek tartom azt a nőt, zseniálisan van megírva intrikus lénye és ha abban az univerzumban élnék, szeretnék olyan erős lenni, mint ő.
Eszembe jut Jon usere, vele sokat beszélgettem erről, bár tény, hogy ő még mindig többet tudott nálam a Trónok harca sorozatról - regényben és filmsorozatra adaptálva is - és egy idő után nem nagyon elemeztem neki a nézeteimet, mert nem tudtam elég logikusan alátámasztani őket. Nevezzük egyszerűnek a világlátásomat ebben, de nekem ami a rajongóknak fehér, az általában fekete és fordítva. Daeneryst például rühellem, kövezzenek meg érte, untam a fejezeteit.
Nem, még soha nem laktam kollégiumban, de tényleg el tudom képzelni. Nem idegesítő egyébként, hogy szinte nincs magánéleted, mert mindig a szádban élnek szinte?
Én így tudom elképzelni a kollégiumi létet. Mint említettem, nincs viszonyítási alapom. A kérdés meglep, hirtelen nem is tudok rá mit reagálni azon kívül, hogy a szívem kényelmetlenül összefacsarodik. Szerencsének tartom, hogy csak írásban beszélgetünk.
Nem igazán. Mármint volt barátom, s volt olyan srác is, akiért azt hittem, hogy megdobbant a szívem, de éteren keresztül vajmi nehéz szerelembe esni. Hacsak nem szerepjátékos az ember, bár ott is inkább a karakterek szerelmi élete megélhető.
Utóbbiról tudnék mesélni, sok játékom volt már az évek alatt, s nem kevés olyan, ami megmozgatott engem is lelkileg. Bár amióta Karen meghalt, Ő meg eltűnt nem játszom olyan aktívan. Zavar, hogy így esett, mert a távolmaradását - bár Neki speciel semmi köze nem volt az frpghez - összekötöm azzal, hogy az utolsó üzenetemre - bár olvasta - nem reagált.
Egyébként.. hogy jött ide a szerelem? o.0
Akármennyire gondolkodom azon, hogy mi köze a kollégiumnak a szerelemhez, nem jutok dűlőre vele, így inkább megkérdezem tőle.
Na igen, a meleg ruha biztos segít. (: És a barátok? Tudom, most írtad, hogy a karácsony a család ünnepe, de azért biztos van valaki, aki szívesen látna.. esetleg egy férfi?
Érdeklődöm az indiszkrétség medrében megmerítkezve. Éteren keresztül úgysincs semmi tabu.
Áh, semmi komoly, csak kicsit elveszettnek érzem magam. Azt hiszem túlzottan bezárkóztam apa halála után, s talán könnyebb lenne messziről szeretni a családomat.
Az igazat nem vallom meg, senkire sem tartozik. A "baj" fogalma pedig erősen relatív. Mert van, de nem apa okozta, nem is Jason, nem is anya, nem is a társadalom. Maximum mind együtt, vagy miattuk én.. nem tudom.
Te sose érezted azt, hogy megoldódna minden, ha kicsit kiszabadulnál a komfortzónádból? Jaj! Miféle tragédia? Igazából nincsenek. Régen talán színésznő akartam lenni, de elmúlt. Mostanában egyszerűen csak elfogyni felnőni akarok. Ez nagyon unalmas így? (:
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Kíváncsisan olvasom a sorait, hiszen ritka az, amikor két ember, vagyis két teremtmény ugyanúgy vélekedik valamiről. S ezzel nincs is semmi baj, hiszen szólásszabadság van, meg bármikor képes vagyok meghallgatni másnak a véleményét, legfeljebb nem értek egyet. De az nem hiszem, hogy akkora baj lenne. Máskorból származunk, mást életünk meg és ő valószínűleg nem egy 80+-os vérfarkas, aki még mindig úgy néz ki, mint egy tinédzser, vagy talán egy kis szerencsével úgy, mint egy nagykorú, aki éppen, hogy átlépte azt a küszöböt.
Talán tényleg igazad van, nem tudom. Ahogy mondani szokták, hogy mindenki másképpen él meg dolgokat, így egy-egy zene, akár egy-egy film is másabb hatással lesz valakire. Számomra érdekes volt látni a tudományos részét is, hiszen orvos vagyok, de azért inkább a történetek, az érzések fogtak meg benne. Mármint érdekes volt látni, hogy miként volt képes elfogadni, vagy éppen nem elfogadni a dolgokat.
Farkasként is néha futnunk kellett, vagy csak egyszerűen magunk mögött hagyni az eddigi életünket, hiszen néha nekünk is vándorolnunk kell. Ugyanakkor azért valamennyire ügyelnünk is arra, hogy ne készüljön túl sok fénykép rólunk, mert azt igazán nehéz lenne kimagyarázni.
Cersei? Igazán érdekes választás. A legtöbben ki nem állhatják őt a tettei miatt. Szóval akkor nagy Trónok harca rajongó vagy? Esetleg olvastad is, vagy csak láttad a sorozatot?
Én a második könyv negyedéig jutottam, a sorozatba meg bele se szimatoltam, valahogy engem annyira nem kötött el ez a nagy őrület, ami övezi ezt a sorozatot. Nem tudom, nekem az első könyv még elment, de a második már annyira semmilyen volt számomra. Voltak benne unalmasabb részek, de azért az elsőnek a végén majdnem a könyv bánta, hogy meghalt a pasi benne, míg a másik halálánál meg örömtáncot jártam volna, de ennyi és semmi több. Az újabb kérdésén csak elnevettem magamat, s mosolyra húzodtak az ajkaim.
Nem, egyáltalán nem. Inkább néha a sok dráma zavaró, de itt mindenkinek megvan a saját kis lakása, így nem túlzottan élünk egymás szájában. Azért egy picivel jobb, mint egy átlagos kollégium, de azért van hátránya is, ahogyan mindennek.
Tény, hogy saját lakás a városon belül sokkal nyugodtabb lenne, de igazából erre se panaszkodom. Világéletemben falkában éltem és hiányozna már a sok tipikus falka dolog, amit az ember csak így tapasztalhat meg.
A szerelem is sok mindent elárul egy emberről, talán így. Vagy csak azért, mert karácsony lesz hamarosan és mindenki a szerelemről, szeretetről beszél. Amúgy meg azt mondják, hogy a szerelem a távolságot is képes legyőzni.
Magam sem tudom, hogy pontosan miért kérdeztem. Talán már Abigail szavai kicsit túl nagy helyet kaptak az elmémben. De mindegy is, mert nem hiszem, hogy Amor nyila csak úgy eltalálna engem, hiszen 80 éven keresztül nem akadt ilyen társam, így nem hiszem, hogy pont itt vagy pont most találna meg. Más részt meg itt elég sok szerelem talált egymásra, ahogyan egy-egy kollégiumban is sokszor alakul ki szerelem. Azt hiszem, hogy sokkal inkább emiatt jött elő ez a téma is.
Meg a forró italok is. Szereted a forralt bort? Van, s majd talán meg is látogatom őket, viszont inkább a gyerekesek legyenek otthon a szeretteikkel, mint én, aki legfeljebb a barátait látogatná meg. ÉS nincs, velük csak a baj van, nem?
Kérdezek vissza, hiszen ha már a pasi dologra kérdezett rá, akkor nagyon is érdekel a véleménye. Nem gondoltam sose azt, hogy valaki mellett hosszabb ideig kellene lennem. Egyszerűen csak élvezni kell az általuk nyújtott dolgot, majd tovább sétálni. Én jelenleg még mindig ebben hiszek, s szerintem, ha a szerelem megtalálna, akkor ahhoz egy péklapát is kellene, hogy egyáltalán észrevegyem.
Azt mondják, hogy a Karácsony mindenkit összehúz. Talán csak elő kellene bújnod a csigaházadból és megmutatni azt, hogy ki vagy valójában? Azt, hogy mi fáj, vagy éppen mi csal mosolyt az arcodra? Néha eléggé nehéz, de nem lehetetlen. Egyszerűen csak át kell lépni azt a bizonyos küszöböt és hidd el, hogy utána minden magától fog jönni. (:
Pontosan tudtam, hogy miről beszélek, hiszen én elveszítettem a családomat és eléggé magamba fordultam utána, ahogyan eleinte farkasként se akartam senkit közel engedni magamhoz. De aztán megtettem az első lépést és utána már egyszerűen magától kezdett el omlani a többi várfal azok előtt, akik megérdemelték, de azért most se bízok vakon meg senkiben se…
Gondjaim? Hmm, nem hiszem, mert eddig is eléggé a komfortzónán kívül éltem. Illetve nincs olyan dolgom, ami túlzottan a földhöz kötne. Csak egy baleset, semmi több. Egyáltalán nem az, de miért nem vonz már a színészesdi dolog? S mit gondolsz, hogy mitől nősz fel? Mitől leszel nagy?
Eléggé szabad életet élek, így nem hiszem, hogy túlzottan magamba fordult életem lenne. Legfeljebb nem avatom be mindenbe az embereket. De ez szerintem nem akkora tragédia. A családom elvesztéséről meg nem áll szándékomban neki se mesélni, az túl személyes és ennyire nem vagyunk jóban, így rövidre is zárom, de annál inkább érdekel, hogy ő mit gondol arról, hogy mitől lesz valaki nagy, mert az tuti, hogy nem a kortól, mert elég sok „gyerekfejű” több száz éves farkas él itt. Így biztosan állíthatom azt, hogy nem a kortól függ.
És egyébként tényleg valós dolog az, amit a film elmondott? Már nem az öregedés meggátlódása az üstökös által, hanem úgy egyáltalán az a bizonyos hullócsillag, annak pályája és az, hogy mennyi idő után haladt el megint a Föld mellett?
Kérdezem. Rendben, azt mondta, hogy orvos, s nem csillagász, de nyilván többet járt iskolába, mint én és különben sem tudhatom, hogy beletartozik-e mindez az érdeklődési körébe. Ha már azt mondta, hogy érdeklődéssel fogadta a tudományos részt is, akkor belefér ez a kérdés, én úgy gondolom.
És van olyan zene, ami másnak vidám, de számodra mégis szomorú? Vagy fordítva.. ami másnak szomorú, neked meg mégis vidám. Én a Heart to Heartot szerettem régen nagyon, vidám volt nekem, de aztán összekaptunk a barátnőmmel, aki mutatta annak idején nekem, s azóta ha meghallom, akkor keserű érzéseket kelt bennem, viszont mondjuk a Farewell, ami alapvetően szomorkás hangvételű, nekem vidám. Nem tudnám megmondani miért, csak úgy az.
Linkelem is neki mind a Rihanna, mint a James Blunt számot, mert bár ismert mindkettő, nem akarok abból a téves feltételezésből indulni, hogy mindenkinek ismernie kell. Kiindulva abból, hogy nekem is néha elég alulművelt - vagy más - a zenei ízlésem, pláne.
Olvastam először, s csak aztán néztem meg. Igazából nem akartam megnézni, de van egy nagy Trónok Harca rajongó ismerősöm, az ő kedvéért megtettem. Sok jót mesélt nekem belőle a színészekről, s hát meg kell hagyni, hogy valóban igaza volt velük kapcsolatban, bár az is tény, hogy például nekem Robb Stark színésze jobban tetszett az aranyásós sorozatában, mint ebben, s Jon Snowt pedig egyáltalán nem tudtam megszokni ezzel a hajjal. Nekem nagyon nem ő, nem így képzeltem el. Cersei meg fura volt barna hajjal a Végezt Ereklyéiben a sorozat után. Te se szeretted őt amúgy?
Utalok vissza arra, hogy a "legtöbb ember utálja" Cerseit a tettei miatt. Az a véleményem, hogy ilyet főképpen azok mondanak, akik szintén nem bírják, bár tévedhetek. Érdekel a válasza.
Gondolom azért vannak nagy bulik is. Igaz? (:
A kollégiumok arról híresek, hát ha ennyien laknak, úgy vélem ők sem éppen unalmasan élik iylen téren a napjaikat. Valamikor mindent megadtam volna, hogyha "nagy" leszek, akkor én is ezt a nagyvilági, ereszd el a hajamat életet éljem. Azóta meg? Nos, van új a nap alatt. Az éjszaka, leginkább.
Neked van valakid? - Kérdezek vissza én is, mert bár én nem tudtam témául szolgálni ebben, talán ő lehet az, aki "szórakoztat" ezzel. Mások szerelmi élete úgyis mindig izgalmasabb volt, mint a magamé.
Szeretem, igen, de csak akkor, ha édes. És fehérborból inkább. Anya abból csinálja, s már évek óta engedi, hogy igyunk belőle, persze nem sokat, régebben egy-egy kortyot, most már egy bögrényi is befigyelhet xD Amúgy jah, sok baj van velük. Leginkább az, hogy pasik.
Ez kicsit úgy hangzott, mintha a lányokat szeretném, de nem izgatom rajta magam. Még vállat is vonok a gép előtt ülve.
Nem gondolnám, hogy ezen a Karácsony tudna segíteni. Meg amúgy sem szeretném elrontani anyuék ünnepét.
Sikálom el a témát ekképp. A zavaraim olyanok, amikről sem ünnep, sem semmilyen más alkalommal nem szívesen tárgyalnék odahaza. Bár most majdnem leírtam Maevének itt.
Már nem szeretem a feltűnést. Inkább darabokat rendezek, díszletet tervezek. A háttérmunka jobban bejön, nem vagyok előtérbe való. A felnőttség meg elsősorban is szerintem az anyagi függetlenedéssel kell járjon, meg úgy egyáltalán, a fészekből kirepüléssel. Addig csak korilag történhet meg. Szerinted nem így van?
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Erről szerintem inkább egy csillagászt kellene megkérdezned és nem engem. Én az emberi testhez értek, s sajnos nem az égitestekhez. Pedig oly gyönyörűek tudnak lenni, hogy képes az ember elveszni, miközben őket csodálja.
S még egy smiley is került a dolog végére, hogy nehogy úgy érezze, hogy baj lenne, mert nem volt. Attól még, hogy orvos vagyok nem jelenti azt, hogy a hobbim miatt nem lehetnék csillagász, de sajnos nem így volt. Én inkább ilyen téren olyan voltam, mint egy egyszerű ember, aki képes csodálattal adózni a természetnek.
Hmm, ez érdekes kérdés, s így hirtelen nem is tudok rá zenét hozni, de az biztos, hogy sokszor attól is függ, hogy milyen történések után hallgatom a zenét, vagy éppen milyen hangulatban. Míg egyszer boldogságot, addig máskor meg akár szomorúságot is csalhat a szívembe. De tényleg nem tudok sajnos egy példával se szolgálni jelenleg… Remélem, egyszer minden rendbe jön köztetek.
Eléggé fáradt voltam már, s tényleg fogalmam sem volt arról, hogy mit is mutathatnék erre példának. Eléggé csapongó tudtam lenni, illetve az elmúlt napokat zene nélkül éltem túl, ami eleve már kész csoda… Mindig is szerettem zenét hallgatni, de annyi dolgom volt, hogy örültem néha, hogy ágyba zuhanhatok, vagy éppen olvashatok kicsit. Miközben az újabb sorait olvasom meghallgatom a linkelt zenéket, hiszen egyiket én is igazán szeretem, de régóta nem hallottam már. Néha jó picit nosztalgiázni.
Eleinte nem szerettem én se Cersei-t, de aztán valami megfogott benne és ő az a karakter, akit néha kedvelek, néha meg nagyon nem. De az élet már csak ilyen, hiszen mindig is vannak olyan személyek, akikhez ragaszkodunk, de közben magunk mögött is hagynánk őket. Sose volt egyszerű, másrészt eléggé összetett személy szerintem a történetben és remekül megformálásra került a vásznon.
Lehet, hogy nem volt egyszerű szereplője a történetnek, de szerintem nélküle azért kicsit unalmas is lenne mind a könyv, mind a sorozat. Másrészt a könyvírója is remekül lavírozik azzal, hogy éppen kit szeressünk, vagy éppen kit utáljunk, hogy utána a megkedvelt szereplőnk életét egyszerűen elvegye…
Természetesen igen, de maga az élet is egy fura buli… (;
Az élet is néha eléggé vicce tud lenni. Már csak az a kérdés, hogy mi élvezzük és a legjobbat hozzuk ki belőle, vagy esetleg inkább magunkba fordulunk és nem érdekel minket semmi se. Egyszerűen csak a szomorúságnak élünk. Nos, az eléggé rossz szerintem, én legalábbis imádom élvezni.
Nincs, de egyáltalán nem bánom.
Én és a kötöttségek két külön univerzum szerintem, de ezt neki nem kell tudnia, mert a kalandjaimról még inkább nem fogok beszélni.
Értem, ennek ellenére remélem, hogy szép karácsonyod lesz.
S ezt őszintén kívánom neki. Még fiatal, előtte az élet, így nem csoda, ha azt kívánom, hogy megtapasztalja azt, hogy milyen az, amikor Karácsony szelleme körbelengi a szobát, az embereket és boldogságot csempész mindenki szívébe. Azokba a szívekbe, amik nyitottak rá.
Szerintem nem teljesen. Nem könnyű egyedül fenntartani egy lakást, de akár egy háztartáson belül is sok mindent akár megcsinálhat magának is az ember. S ha nem mástól várja el a dolgokat, akkor szerintem már elindult ezen az úton. De most ne haragudj mennem kell. Majd hamarosan újra beszélünk. További szép napot/estét. S előre is Boldog Karácsonyt!
S azzal ki is léptem a skype-ból. Fáradt voltam, meg nem ártott volna a sütin kívül még valamit ennem, illetve még át kellett néznem a beteg papírjait is, mert holnap nem egyszerű műtét fog rám várni, így a pihenésre sincs több időm.
Mostanában szerintem még egy falevél is a szélviharban higgadtabb volt, mint én, de sose rajongtam azért, ha valaki a démonaimat előcsalogatja. Tudtam jól, vagyis inkább csak mélyen legbelül a bestiámnak köszönhetően éreztem, hogy ennek még nincs vége, pedig szerettem volna, ha nem lesz folytatása, viszont ez továbbra se kívánságműsor volt. Mindenkit szinte nagyívben kerültem, hiszen Abigailnek, Balthazarnak és még Rockynak is feltűnne, hogy valami nincs rendben. Sőt, az utóbbi kettő még simán ki is szimatolná, ha tagadni próbálnám, de mégis miként mondhatnám, hogy láttam az egyik falkatagot meghalni… miattam… Nem tudom, hogy miként történhetett ez meg, de még se bírtam kiverni a fejemből azt, ahogyan összerogy, az üres tekintetét, majd pedig azt, ahogyan a vére felém csordogál, s a lábamat úgy öleli körbe, mintha csak tengervízben állnék… S az se javított a helyzeten, hogy el kell mennem. Maradni akartam, de megint mások döntöttek helyettem. Nem szállhatok vitába Lucas-sal, próbáltam ésszerűen érvelni, de minden felesleges volt. Először Abigailnek írtam részben emiatt, majd pedig Balthazarnak, hogy találkoznunk kellene. Valószínűleg ő még hamarabb is ért ide, mint én, miután rövid időre elviharoztam, hogy megpróbáljam összekapni magam, de nem éppen sikerült, hiszen mindenhol érezni lehetett már az elkerülhetetlennek az előszelét. Sietve vágtam keresztül a lakon, majd egyenesen a lakásom felé vettem az irányt. Ha valaki köszönt, akkor köszöntem és próbáltam elrejteni az arcomról a különféle érzéseket. Ahogyan egyre közelebb értem a lakásomhoz, annál inkább éreztem a hím szagát, majd pedig az ajtó előtt megálltam. Vettem egy mély levegőt és próbáltam lehiggadni, hogy minél kevesebbet mutassak a dühömből és a félelmeimből, de azt már szerintem akkor elbuktam, amikor közel engedtem Balth-ot. Végül sietve nyitottam ki az ajtót, ami kicsit hangosabban csukódott be, mint szerettem volna és már a megszólalásommal újra elbuktam. - Mond, hogy nem maradsz! – pillantottam rá reménykedően és éreztem, hogy talán álmomban igaza volt Anyámnak, hogy nem vagyok méltó erre az életre, a farkas létre. Sose éreztem még ennyi félelmet és aggodalmat, mint mostanában… Túl sok volt és féltem, hogy pont ez által én fogom elhozni a vesztüket…
Hét tenger kalóza sem lehet olyan vidám egy kiadós portya és rablóhadjárat után, mint én, hogy jövök a menyasszonyomhoz. Mindenkinek azt mondtam, hogy a mai este különleges lesz, ezért vagyok úgy feldobódva. Valójában pedig egy iszonyatos adag energiabombát vettem be, amitől talán egy egész napig nem fogok aludni. Akkor se, ha akarok. Full szintetikus anyagokból, teljesen egészségtelen és káros, ezért másnak nem is adnám, max Ems-nek, ha épp ilyen kínzószer kell. Nagy érték, ha nem muszáj ébresztgetni az alanyt, bökdösni, megszurkálni, hanem eleve úgy pörög, mint akinek agregátorra cserélték a ketyegőjét. A szemöldököm valahol a fejem tetején járhat, a homlokráncaim meg tarkónál. Így érzem magam, a lehető legnyitottabb szemekkel nézem a világot. A fülem nem ér bokáig, de a vigyorom elér a fülemig, úgyhogy még az a tömény gyászhangulat se fog letörni, ami árad, mikor megérkezik az én kedvesem. Elfoglaltam magam eddig, a telefonom pötyögtem egy szórakosgatós játékban. Nem az én műfajom, arra rájöttem, de móka volt. Felnézek az energiák és érzések közeledtével. Nincs válasz. Túláradó öröm van. Úgy érzem, hogy most egy cunami csap le és elmossa a borúlátást, ami a nősténykémet jellemzi. Először megragadom a két vállát, aztán cuppanós csókot hintek az ajkára. Most egymás közt vagyunk, nem lenne muszáj színdarabot produkálni, de szerintem arra rájöttünk, hogy ez félig-meddig szívből jön. Ki tudnánk hajtani egymást a világból, de egyben jól megvagyunk. Minden csók élmény volt, pozitív élmény és az ágyban se kellett nagy levegőket venni. Most pedig le akarom dönteni a lábáról azt a nagy, gonosz békát, ami ráült Mae fejére és ott kuruttyolja a világvégét. Azt nem szeretem. Sokat hallgattam, kénköves pokol és trombitát fújó angyalok. Itt meg egy igazi áll előttem, aki tagadja, hogy a szárnyas mennyei dalnokok közé tartozna. - Életem, mióta ideköltöztem, egy rakás Vörös Höld zajlott le. Szám szerint 114. Vagy 115. A fenébe, nem írtam fel! Hiába, ez nem egy képlet, amit nélkülözhetetlen feljegyezni. - Hallottam, hogy te mész a többiekkel kirándulni. Most nagyot sóhajtok, egy perverzen vigyorgós sóhajt. Nem örülök, hogy Mae-t egy darabig nem fogom látni. Élmény lenne vele gyógyítani is. Tök pozitívan állok hozzá, magamat nem a boncasztalon képzelem el, hanem a sérülteket ellátók között. És nem is halottkémként látom a közeljövőt. Az viszont jó, hogy ő legalább tutira megússza. Elborzadhatnék, ha belegondolok, mikre számít, hogy majd az én holttestemet táncolja körbe a hajnali napfény, meg másokét, akiket kedvelt, de egyszerűen dolgozik bennem a szer, nem tud a szám lefelé görbülni. - Kicsit adtam magamnak, de figyelek és lélekben is itt vagyok. Mondd el... Vállára teszem a kezem és nem, nem akarok leülni, ha már itt vagyok. Meghallgatom közvetlen közelről és a szemeit kutatom. Talán túl gyorsan mozgok közöttük, mintha egy jól megrángatott lézerceruza vöröslő pontját követném, de tényleg figyelek.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Természetesen lehetne kedvesen, vagy barátságosan is beszélgetni, de valahogy semmi kedvem nem volt hozzá. Túl sok minden történt és amikor megláttam Rocky-t a falkatagok között, akkor akaratlanul görcsbe rándult a gyomrom és úgy éreztem, hogy újra ott vagyok, hogy talán én fogom tényleg okozni a vesztét és az nem rémkép volt, hanem sokkal inkább egy kép a jövőből melyet sok homály fedd. Nem is maradtam ott beszélgetni, hiszen elég volt megtudnom azt, hogy mennem kell, akár akarok, akár nem. Ez azért eléggé nagy kicseszés volt, pedig nem is vagyok már kölyök. Igaz, hogy még csak a nagymamák korát súrolom, de akkor is inkább maradtam volna, mint „okosak” szerint inkább elsétáljak és itt hagyjam a számomra fontosakat. Ajtó hangosan csukódik be és minden köszönés, üdvözlés helyett egyszerűen csak robbanok, vagyis még csak a vulkán pöfékel, hiszen azon vagyok, hogy visszafogjam magam, de eléggé nehezen megy, amikor meglátom, hogy megint sikerült bevennie valamit. Nagy szükségem lett volna arra, hogy józanul lássa a dolgokat, mert így talán még káoszosabb lesz ez az egész beszélgetés, mint egyébként lenne. Kezei vállaimat érintik, majd pedig csókkal illet, amit viszonzok röpke habozás után. Színjátéknak indult, de azóta ez az egész még inkább bonyolult lett. Talán olyan értelemben, ami nem lett volna szabad. Nem lát senki, de mégis így köszönt, s éreztem azt is rajta, hogy ez már nem csak annak szólt, ami hónapokkal ezelőtt elindult. Ez már valami több, de mégis megfoghatatlan a sok káosz között. - Pont nem érdekel, hogy mennyi teliholdat éltél túl az őrült fejeddel! Nem ok nélkül megy el a falka egy része. – pillantottam rá komolyan, ugyanakkor aggodalom is csillogott az íriszeimben. - Nem akartam menni, de nem sok választásom volt, mert Lucas kötelezővé tette. Csak tudnám, hogy miért. – fújtattam egyet, s közben próbáltam megállapítani, hogy vajon Balthazar most mit vett. Nem ismertem minden csodaszerét, de szerintem nincs is olyan farkas, aki képes lenne mindet túlélni rajta kívül, vagy talán nincs annyira őrült, aki mindent kipróbálná, csak ő. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem így fogja várni a Vörös Holdat, mert akkor komolyan mondom én magam tekerem ki a nyakát, amiért ennyire elvetemült és felelőtlen! Nem arra a hírre akarok visszajönni, hogy nincs többé. Még az én kis fura és eléggé makacs szívembe is bejutott, így érthető, hogy aggódom érte… nem is kicsit… - Tudod, baromira nem könnyíted meg a helyzetet! Miért kellett ezt bevenned? Miért nem láthatom azt, amit valójában érzel? - csattantam fel újra, hiszen a pajzsom már szinte alig-alig volt fent, így ő pontosan érezhetett mindent. – Aggódom érted, még ha ezt nehezen is hiszed el! – s megráztam a fejemet, mire szőke tincseim életre keltek, majd pedig egyszerűen elsétáltam mellette és leültem a kanapéra. A fejemet kezembe hajtottam és próbáltam összeszedni magam. – Volt egy álmom… meghalt… félek… - s ekkor újra a hímre tekintettem. Nem túl sok értelmes szó hagyta el az ajkaimat, de igazából abban se voltam biztos, hogy felfogja a dolgok súlyát, mert ki tudja mi a franc kering most a szervezetében. Dühös voltam-e rá, amiért ilyen állapotban volt? Igen! De azért még inkább, hogy nem lehetek itt és nem vigyázhatok rá, remélhetőleg a falka többi tagja meg fogja tenni, vigyázni fog az ő bolondos társukra és talán Alignak is megkegyelmez neki.
Az elmúlt napok engem se hagytak hidegen. A tavalyira túlzottan is jól emlékszem. Nem szeretném, ha megismételnénk. Talán bolond és vak az a hit, amit érzek, de egyszerűen nem akarom elfogadni, hogy másként lesz. Nem akarok előre gyászolni, inkább előre ittam a medve bőrére. Meg is látszik rajtam... A fogadtatás olyan, amilyen az indításom. Zavaros. Kiismerhetetlen. Egyikünk se tudja, mit csinál és miért, de azt nagyon lelkesen. Kicsit már úgy érzem magam, mint amikor a színész a pszichiátrián végzi, mert lovagi tornát vív a jelzőlámpával, ha már egyszer ő Sir Lancelot. Benne ragadtunk a szerepünkben, de ez nem feltétlenül rossz. Vagy mégis. Hát... - Tudom, 100 stabil gázmolekula után a 101. képes lehet a detonációra. De miért száműzzük az optimizmust? Akármilyen jól játszom a hülyét, nem vagyok az. Ha tendenciát akarunk felállítani a Vörös Hold évenkénti hatásairól, akkor a grafikon le fog menni a papírról. Lilinek se volt egy nyugodt éve, nekem pedig ő a legfőbb indikátor. Közel vagyunk, ő olyan közel áll hozzám, hogy nem is tudja és mivel suttogásban a legjobb, bízom benne. De ettől még nem bújok el a sarokba. Igazából nincs normális magyarázatom. Jobb magyarázatom. - Mae, mindkét helyen szükség van ránk. Itt nagyon, de odaát is. Veszélyes dolog egyáltalán ennyi farkasnak elhagyni a várost egyszerre. Legyél inkább büszke, hogy ott is helyt állhatsz! Nem lennék jó politikus. Elmondtam ezt, de én is érzem, hogy az átütő erő hiányzott. Mert nem is gondolom komolyan. A nőstény remek orvos, a Falkában is bizonyított már, szóval Lucas jól választott. Ilyenkor az, hogy ő mit szeretne, másodlagos. Szar ügy, de parancsot teljesítünk, mert így talán jobb lesz mindenkinek. - Húha... Mae haragja. A legendás hiszti, amivel már sokszor fenyegetett. Még nem sikerült így felhúznom. Meg is lepődöm. Már sorozatgyilkosok legkattantabb pillanatait elcsípő fotókra illene az arckifejezésem. Egyben pedig sajnálom a nőstényt és azonnal le is eresztem a pajzsomat bokáig, hogy érezze, amit én is. Nem felhőtlen az az öröm. De nem is oktalan, hogy adagoltam. Olyan álmom volt, aminél a valóság se tudott rosszabb lenni, még soha... A felszínen több rétegben áll a víg lebegés, de ha valaki, hát Mae le tud látni elég mélyre. 10 emelet mélyre, 20 emelet mélyre. Ott, a pincében, az alagsorban, a szennyvízcsatorna tájékán, legbelül remegek és most hagyom is, hogy a nőstény érezze. El akartam nyomni a hülyeséget, a falhoz láncoló rettegést, amit a gyerekkori vallásos rémmesék is okoztak. Mintha Only-ban lettem volna, 6-7 évesen. Fujj! - Na, belestél a kulcslyukon? Kóros állapotra gyógyszer kellett és ez bizony hatott! Legközelebb. A vigyorom nem apad, ezért is hangzik annyira furán az egész, hogy már én is félek magamtól. Már majdnem kezdtem ajánlgatni neki, de az most nem jó ötlet. Érezheti, hogy én is megtörtem, csak remekül álcázom. Basszus, minek kellett ezzel szembesíteni? Fuhh, előkapartam az érzést, ebből az lesz, teljesen összezavarodom. - Nem, nem, nem, nem! Kezeimmel úgy védekezem, mintha csak cséplőgépnek képzelném magam. Teljes mellszélességgel tiltakozom a gondolat ellen, hogy nem hiszek az aggódásában. - Én megértem és ha te is itt maradnál, akkor ugyanígy éreznék. Ezért is örülök, hogy elmész, biztos helyre. Jó lenne veled átvészelni, de így a tuti. Én pedig segíteni akarok a többieknek, ahogy szoktam. Most már én se vagyok olyan biztos abban, hogy minden szép lesz és majd rózsákat dobálunk, hogy ez is megvolt, mégse kell a gatyánkat is urnákra költeni. Az igazi félelem és a gyomorgörcs akkor hasít belém, amikor álmot emleget. Mind félünk, mind tartunk az ismeretlentől és az agy csak kevés embert kímél meg az álomtól. Legfeljebb elfelejtjük. De a legutóbbi álmom más volt, mint bármelyik. Kezdek sápadni és inkább becsukom a szememet, mert már nekem sok, hogy milyen hülyén nézhetek ki. Háttal az ajtónak dőlök, kezemmel mintha sót morzsolgatnék, dörzsölgetem a hüvelyk- és mutatóujjamat. - Álom, álom, édes párom, én az időt nem sajnálom... Ki halt meg? Nekem is volt egy borzalom. Ennyire nem szoktam kiütni magam, de ez kemény volt. Elmondod? Nem tudom, kit félt ennyire. Nem engem, mert másról beszélt. Abigail fontos neki és az unokahúga is. De inkább mondja el. Jaj, nem bírom ezt, lehuppanok inkább mellé, ott kell lennem és fognom kell a kezét, amikor elmeséli. Csukott szemmel. Csak addig nyitom ki, amíg odamegyek, nehogy elessek útközben!
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Amikor meghallom a kijelentését, akkor úgy nézek rá, mintha most hozták volna ki a sárga házból. Talán maga ez az egész város egy hatalmas nagy sárga ház, hiszen melyik őrült akar dacolni az ősök szellemeivel? Miért kell évről évre harcolni ellene, amikor tudjuk, hogy nem lehet? Hallottam hírét a tavalyinak, de azt se állítom, hogy minden tudó vagyok. Egyszerűen csak érzem, hogy nem ok nélkül mozdult meg a lak, hogy üres házakat, szeretteiket hagyjanak hátra pár nap múlva a farkasok, mintha csak a háború újra kitörne. A hős katonának maradnak, míg a jövő reményeinek pedig távoznia kell… - Nem mondtam, hogy száműzzük. Egyszerűen csak ne légy ennyire optimista! Mert az néha vakká teszi az embereket! – jegyzem meg csöppet se kedvesen. Bár ha marad, akkor inkább legyen optimista, de olyan, akinek nyitva van a szeme, mert különben még neki is baja fog esni. S nem akarok több halált látni, pedig fogunk. Nem lesz szép látvány, ha ide visszatérünk, legalábbis a megérzéseim ezt súgják. S pont ezért nem akartam elmenni. Itt akartam lenni és egyből segíteni, amint a vész megjelenik. - Legyek arra büszke, hogy a kispadra lettem ültetve? Szinte mindenki maga dönthette el azt, hogy marad vagy megy. Nem voltam sose olyan, aki a könnyebbik utat járja és most mégis arra kényszerítenek! Szükség van a gyógyítókra. S legfőképpen itt! – pillantottam rá még mindig izzó tekintettel, majd hangosan fújtam ki a levegőt. Nem érdekelt, hogy ez mennyire szánalmas dolog, de ha nem teszem meg, akkor félő, hogy rajta fog minden csattani és a vulkán még inkább ki fog törni, hogy utána beterítsen mindent. Talán, ha más mondja, akkor leállok vitázni, de ennyi eszem még nekem is volt, hogy Lucassal ne akarjam összerúgni a port. Főleg ne most. Ahogyan szégyent se akartam hozni a vérvonalamra. Aztán pedig jön a lavina, vagy éppen a vulkánkitörés, ami nem olyan régen még Alaszkát is érintette. Nem túlzottan hat meg az arckifejezése. Egyszerűen csak kiadom magamból csöppet se törődve a következményekkel. Aztán egyszerűen eltűnik a pajzsa és mintha a várat ostromolnák, úgy kerít hatalmába mind az, amit érez. Egy pillanatra még le is fagyok és meglepetten pillantok rá. Szóval ezért vette be ezt a bigyót? Azért, hogy elrejtse a félelmét? - Miért akarod elnyomni azt, hogy félsz? Mindenki fél...– kérdeztem tőle csodálkozva. Mindenki fél, bolond az, aki nem, legalábbis jelenleg szerintem. Legszívesebben odamennék, de nem megy. Nem bírok mozdulni, csak ülök ott, mint valami szerencsétlenség és őt figyelem. – Nem nyomhatod el örökké ezt az egészet. Lesz olyan, aki áttörheti a falaidat és ellened használhatja. – s ekkor már inkább aggodalom csendült, mint düh. Vagyis az utóbbi is fellelhető volt, de sokkal inkább az első dolog. Természetesen nem volt jogom ítélkezni, hiszen én se tudtam szembe nézni velük, de legalább nem rejtettem el ilyen módon. Csak felmorranok a tiltakozására. Nem sokan hinnék el azt, hogy képes vagyok bárkiért is aggódni és talán nem véletlen martam el mindig mindenkit magam mellől, vagyis majdnem mindenkit. De balszerencséjére ő is fontossá volt. Nem tudom, hogy hogyan vagy miként, de már késő lenne ezen agyalni. Főleg most, amikor ilyen vész van a nyakunkon. - Miért olyan biztos abban mindenki, hogy az biztos hely? Honnét tudjuk, hogy nem torolja meg azt, hogy itt hagyjuk a várost? Talán már nincs olyan hely, város, ami biztonságos lehet számunka. – s hangomban fájdalom csendül, mert csöppet se tetszik az, amit mond. – Megértem, mert én is azért akartam maradni, hogy segíthessel, de ne kérd azt, hogy el is fogadjam a döntésedet. – majd lehajtom a fejemet, mert talán nem kellett volna ezt mondanom, de tudom jól, hogy bármit mondhatnék, akkor se fog változni ez a dolog. – Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra! – s csak éppen hogy kilesek a hajam mögül, így legalább nem láthatja az érzéseket annyira a szememben, de annál inkább érezheti azt a vihart, ami legbelül tombol. Figyelem őt reménytelenül, majd inkább hátra dőlök a kanapén a plafont bámulom. S egészen addig meg se mozdulok, amíg meg nem érzem a közelségét, azt, ahogyan helyet foglal mellettem. Aztán hamarosan a kezemért nyúl, de nincs erőm se elrántani, így hagyom, hogy ujjaink egymásba fonódjanak. - Fogalmam nincs, hogy honnét jött ez az álom. Egyszer csak sötétség ölelt körben, majd pedig felderengett egy gyönyörűen kifaragott kőből készült oltár. – s egy pillanatra elcsuklik a hangom is. Továbbra is a plafont bámulom. - Választanom kellett. Választanom kellett volna a tőr és a toll között, de nem bírtam. Menekülni akartam, nem akartam egyiket se megérinteni… Aztán minden megváltozott. Megjelent a múlt, az életem apró foszlányai, aztán pedig láttam „Anyámat”, s az vérvonalunk egyik gyermekét, Anyám ismerősét. Meghalt, miattam. Én hoztam el a vesztét, a vére a lábaimat úgy ölelte körbe, mintha csak a tengerben álltam voltam. – szinte elhadarom a dolgokat. – Rocky… Rocky meghalt… - utána pedig, mint valami őrült egyetlen egy nevet ismételtem. Fogalmam nem volt, hogy milyen volt a viszonyuk, de muszáj volt valakinek elmondanom. S azt is tudta, hogy mi történt egykoron a Teremtőm és a Rocky-val találkozáskor. Nem akkor tudta meg, amikor beállítottam utána hozzá, hanem később az egyik találkozásunkkor meséltem el... – Nem akarok aludni, nem akarok álmodni. Nem akarok újra ott lenni, mert egyik tárgyat se tudom megfogni. De ha nem fogom meg, akkor talán azt fogom látnia, ahogyan te, vagy Abigail, esetleg az unokahúgom hal meg. Azt viszont képtelen lennék elviselni… - majd ebbe a gondolatba még bele is borzongok, majd egyszerűn befúrom magam az ölelésébe, mintha az képes lenne megvédeni bármitől is. – Te mit álmodtál? – kérdeztem meg pár perc csend után alig hallhatóan, mert féltem attól, hogy talán hasonló helyen jártunk, csak mást láttunk részben…
Ez a kémiai példa nem volt épp célravezető. Pedig érti, miről beszélek. Ha nem is napi szinten robbantgat, erről a témáról ő is elég sokat tanult az orvosin. Aztán leesik, hogy nem is ez volt a baj. Hanem az a természetesség, amivel letagadom, hogy vérezni fogok, ha az oroszlán barlangjába akarok piknikezni. - A félelem is vakká tehet. Tudod, milyen az, mikor minden lépésedet figyelni akarják? Only-ban a sok parasztlány között akadt olyan, aki kizárólagosságot kért. És azt hitte, megkapta, így ha látott bárkivel beszélni, már féltékenységi rohama lett. A vaksághoz bármi elég. Szerelem, pesszimizmus, optimizmus. A pillanatot kell megélni és nekem így jobb. Maeve is imádja az élj a mának filozófiát, de most megijedt. Ó, szegényke! Tényleg megesik a szívem rajta, de nem tudom, mit tegyek? - Jaj, ne már! Erősebb vagy te ennél. És nézz csak magad elé! Tádámm, itt vagyok, még itt vagyok, nem váltunk ketté, mint a Vörös-tenger! Kezeimet széttárom, hogy jó szélesen lásson engem. Megértem, hogy nem szereti az ilyen szigort. Megmondták neki, hova menjen. Kész, ez megbocsáthatatlan bűn. - Tudod, mit mond a kannibál az aggódó feleségének? Ne edd magad! Drágám, ennél sokkal többről van itt szó és hidd el, rengeteget jelent az, hogy ott leszel nekik. Majd meglátod. Nem hiszi el, de más is látja, hogy neki fontos szerepe van a Falkánkban. Szeret megtépázott, kiközösített vagány csajsziként tetszelegni, de nem utálja ám mindenki. Lesznek, akik csak most ismerik meg. Élet és halál pedig olyan dolog, amivel ilyenkor kacérkodunk, de nincs tuti recept. A vigyorom sem biztos tudásból van. Anyagtól van és jó adag hinni akarástól. A pince mélyére tuszkolva pedig valami settenkedő borzalom üldögél és most szemközt néz Mae-vel. Felhúznám a pajzsot, mert egyre rosszabb. Az én félelmem ragadós és a feldúltság-aggódás kombó mellé már ez is odacsapódik. De ha most megint elrejtőzöm, azzal pofon vágom ezt a kis fura angyalt. Azt nem szabad. - Nem, nem, nem, nem... - hadarom eszelősen, mint egy buszra kényszerített autista, aki olvasta, hogy a közúti szerencsétlenségekben mennyien halnak meg. - Nem szabad megengedni. Félni bűn. Árt. Összekötöz, bevág a sarokba, elás a földbe és odahívja a kóbor kutyákat, akik épp kiitták a folyót, aztán megjelölnek téged. Örökre. Nem lehet, nem szabad táncolni a sakálfejű istenséggel. Mikor múltkor úszni mentem és a szívemet rendesen megcsapó anyagokkal tömtem tele magam, akkor láttam azt az alakot. A félelmem kivetülését. Egy lándzsával táncolt a víz tetején, dacolt a gravitációval és az anyagsűrűséggel. Aztán eltűnt, de flash-ként még bevillan néha. Ahogy az is, mikor engem tényleg elástak és tényleg levizelt egy kutya a szülőfalumban. Kígyók, istencsapások, Esther néni átkos szája. Félelemben nőttem fel és az ellen küzdök, minden drog és kísérlet ezt szolgálja. Félelem a hasztalanságtól, az unalomtól, hogy nem leszek jobb, mint a családom. Egyszer elmondom Mae-nek, ő megérdemli, hogy tudja, amit Lilin kívül nem sokan hallottak még. - De nem te vagy az. Te mit érzel? Aggódsz, értem és nyilván másokért is, meg sérült a büszkeséged, de mi a lényeg? Ezek a pillanat érzései. Neked mi van a legmélyebben most? Én is nézem, de nem tudom tisztán kivenni. Annyira pozitív vagyok, hogy nem megy. Düh, aggódás, meg nem értettség. Már én is bosszantom, hogy nem tiszteltem meg józansággal. Sajnálom. Nincs nálam ellenszer és ez annyira durva cucc, hogy még egy trollnak is kell 1 nap a számításaim szerint. - Szerintem senki nem biztos benne. Reménykednek. Az mindig bizonytalan dolog, de erőt tud adni. Ha itt álldogálnánk azzal, hogy biztos, tuti, hogy meghalunk ezen a tavaszon, szerinted mi lenne? Nem pánik, de én nem is szeretnék olyan helyen élni, ahol így gondolkodnak. Igazak a szavai. Gyávaságnak tartja az egészet és értelmetlennek. De ez csak a felszín. Bántották őt és most megint úgy érzi, hogy nem lehet a saját sorsa ura. Ez a lényeg. - Mit szeretnél, Maeve? Nem fogadja el, hogy maradok. Érti, de vagy maradna velem vagy elrángatna. Egy biztos sziget lettem az életében. Ez nagy szó. Csak meddig lesz így? Kezd múlni a szer hatása, hogy tényleg aggódom? Köztünk még nincs semmi komoly, mert mindig elbohóckodjuk, de lehet? Ez az akar lenni? Egy szerető kapcsolat valódi érzelmekkel? Volt már, de mindnek csúnya vége lett. - Úgy lesz. Figyelj, így görbüljek meg és tekeredjek ki, ha ezután még anyaghoz nyúlok, amíg nincs vége az őrületnek. Egy kis ellenszert talán benyomok. Az ujjaimat hajlítgatom és oldalra kitekerem, amíg sérülés nem lesz, ezzel is mutatom, hogy komolyan beszélek. Még akkor is, ha végig vigyorgok csukott szemmel. A jobb kezem remegni kezd, mikor a nőstény elmeséli az álmát. Tenyerem közepét paskolom rémisztő gyorsasággal. Ez segít elterelni a gondolatokat arról, hogy mindenki ugyanazzal küzd. Kezdődik. Itt vannak a kopogó szellemek és dörömbölnek az ajtónkon. Lenyúzzák a bőrünket, megsóznak és feltesznek a húskampóra, hogy lógjunk, míg ki nem vérzünk. Szenvedjünk, mi, akiknek az a bűnük, hogy megkaptuk az ajándékot, amibe az első farkas belebolondult. Szemeimet néha kinyitom és idegesen pislogok. Rosszabb, ha újra becsukom őket. Már látom azt a képet. Egy álom, ami kristálytisztán megmaradt. A fejemet rázom és még mindig vigyorogva teszem szám elé a kezeimet. Kipattant szemeimmel nézem a plafont és érzem, hogy megindulnak a könnyek. Neee, ezt nem akarom! Képtelen vagyok megszólalni. Egy álom, egy rohadt kis álom. Kettő. És még ki tudja, hány? Üzenet a túlvilágról, mindenkit elér, mindenkit próbára tesz? Megfogom Mae kezét, mikor a hangja elcsuklik, a vállát is átölelem. Egész testemben remegek. Nem tudom, mennyi nyugalmat és erőt tudok így adni. A sztorit már hallottam. Rocky és Mae anyja szövetkeztek, átverték, csúnyán megbántották. Haragszom is rájuk, de nem ártottam bele magam. Ez az álom viszont szörnyű és annyit mindenképp elárul, hogy Mae már megbocsátott... - Nem. Nem. Nem. Nem halt meg. Senki nem hal meg... Elnyomott, elfúló hangon motyogok magam elé. - Senki nem halhat meg. Egyszer mindenki meghal, de az nem most lesz. A rohadt életbe, Maeve! Kitört a feszültség és felugrok. Befogom a füleimet és tátott szájjal nézek a plafon felé. Nyitott szemekkel. Tágra nyíltak, mint a Grand Canyon. Tényleg józanul kellett volna jönni. A napfényes hangulat elmúlt, de a félelem most ugyanolyan erős. Nem várt mellékhatás. Fel kell írni. Legközelebb kijavítom. Vissza kell csöppenni a jelenbe. Mae-nek szüksége van rám. Nem lehetek most is hülye. Most nem. - Nem az a legrosszabb, hogy meghal, akit nem szeretsz vagy akit szeretsz... Ez most roppant szívtelenül hangzik, tőlem teljesen idegen. Dilis vagyok, de nem kegyetlen, ezt mindenki tudja. Mae főleg. - Hanem az, hogy ez nem egyéni probléma. Nem elszeparált sejt vagy, hanem az egész test része és szerintem az egész test beteg. A franc egye meg, hogy ugyanazzal bombáz! Visszaülök és átölelem. Ha hagyja, akkor a mellkasomra vagy legalább a vállamra hajtom a fejét és a haját simogatom. Nagyon sóhajtozok és úgy lüktet a szívem, mintha most futottam volna le a maratont. - Ott voltam. Egyedül a semmiben. Az asztronauta, aki kiesett az űrhajóból. Kiabáltam és semmi. Nem kellett a tőr. Nem kellett a toll. Elhagyatottság. A tavaly Vörös Holdra emlékeztető jelenet. Üzenet. Álmatlanság. Egy megfoghatatlan jelenlét. Sötétség. Ez nem tréfa, Mae. Mit beszélek? Az ellenkezőjét annak, amit eddig mondtam. Ilyen még nem volt. Hogy nem csak aznap tudtuk meg, hanem már jó előre, álomban és itt vagyunk. Mit jelentsen ez? Tőrt és tollat? Lili, ő kell nekem. Meg a konnektor. Egy fix pont a falon. Ha tekintettel bele lehetne nyúlni, engem most rázna az áram, olyan mélyen elmerülök a dugaszoló aljzatban. Abból várom a megoldást. Mereven nézem, annyira mereven, hogy megint kifakad a könnyzacskó, mert túl szárazra bámulom a szemeimet.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Talán nem kellett volna keresnem, hiszen nem lóghatok állandóan a nyakán. Nem várhatom el, hogy elviselje a hóbortjaimat állandóan, de a farkasok közül ő volt az egyetlen olyan személy, akiben igazán bíztam. Hiszen anyámat nem kereshettem fel, nem tehettem meg, mert biztosan a meginogásommal, a félelmeimmel csak újra csalódást okoztam volna neki. Arra pedig nem álltam készen, hogy Rocky-hoz állítsak be. Biztosan neki is megvan a saját gondja. Főleg, hogy kölyköket is osztottak be hozzá, így biztosan még inkább készülni akar az indulásra. Mindig tudtam mit akarok, de most még is olyan picinek éreztem magamat, mintha a sivatagban egy aprócska homokszem lennék. A kérdésére felkaptam a fejemet és olyan pillantással néztem rá, hogy ezt most komolyan kérdezi? Biztos vagyok abban, hogy Rocky azóta is szemmel tart, ha nem is állandóan, de biztosan nem akar többé csalódást okozni a Teremtőmnek. – Igen, tudom. Ahogyan azt is tudom, hogy a fájdalom és a félelem mire képes. Lehet nem vagyok olyan vén, mint te vagy a többség, ahogyan nem is éltem meg oly sok mindent, de néha nem a korral járnak az események. – a szavaim már higgadtabban csengtek, de csöppet se kedvesen. Tudtam jól, hogy az életben milyen dolgok képesek az embereket vakká tenni, ahogyan azt is láttam, hogy a démonok miként téphetik szét az embert, de pont ezért gondoltam azt, hogy egyiket se zárhatjuk el. Lehetünk pozitívak, de nem túlzottan, ahogyan félhettünk, de még se teljesen. Néha harcolnunk kell saját magunkkal. Baromi nehéz, de nem lehetetlen. Az újabb tettére legszívesebben lekevernék neki egyet, amiért képes még ezt is elviccelni, de a korábban történt látogatás szavai túlzottan élnek bennem. Mi nem így támadunk, mi nyelvünk nem az erőszak és amúgy se lenne jogom hozzá. Barátok vagyunk, vagy valami olyasmi magam sem tudom. – Még… - de ki tudja, hogy mi lesz holnap, vagy egy hét múlva ~ Tettem hozzá magamban, de azt az egy szót is inkább csak ajkaimmal formáltam meg, de nem mondtam ki, hiszen semmi értelme nem lett volna. - Talán, de akkor se könnyű elfogadni és hátrahagyni mindent, mindenkit… - sütöm le a szemeimet. A kockát már elvetették, én pedig nem változtathatok rajta. Arra meg nem akarok gondolni, hogy esetleg Rocky keze is benne volt. Kisebb gondom is nagyobb, mint ez a tette. Talán fogunk beszélni, de mi értelme lenne ezen agyalni, hiszen mindenki minden egyes percben azokért fog aggódni, akiket hátrahagyott. Nem lesz ott se vidámság, legalábbis kicsi esélyt látok rá, mivel valószínűleg még a kölykök is megérzik azt, hogy baj van… A vihar itt van… Érzem azt, ami ő érez, a pajzsomat én is leengedem. Mintha csak el akarnám tőle lopni a démonait, a félelmeit, azt, amit annyira rejteget. Tudom, hogy nem tehetem meg, pedig megtenném, ha tehetném. A félelem túl nagyúr tud lenni és talán ő a legnagyobb bestia is eme vadászmezőkön. A tagadására oldalra billentem a fejemet és megrázom hitetlenkedve. – Elég! – egyetlen egy szó, még a kezemet is feltartom, amikor elmondja azt, amit gondol erről az egészről. Talán igaza van, talán túl naiv vagyok, fiatal és nem tudhatom az igazságot, de akkor se értek vele egyet. – Nem táncolni kell vele, de nem is futhatsz és nem is bújhatsz el örökké előlük… Akkor fognak lecsapni, amikor legkevésbé kellene. – tudom, hogy milyen az, amikor lecsapnak. Tudom, hogy mire képesek és mennyire vakká tehetik az embert. – Nem elfutni kell, hanem legyőzni őket, ha legyőzted őket, akkor uralod igazán a félelmeid, akkor tudod kis ketrecekbe zárni és elrejteni a világ elől. – s miközben őt figyeltem éreztem, amint egyetlen egy könnycsepp megjelenik a szemem sarkában. Nem akarom, hogy a félelmei miatt érje őt el a végzete. Mégis miként tudnék nyugodtan aludni távol ettől a helytől, ha tudom, hogy mi lappang a felszín alatt… - Nem érdekel a rohadt büszkeségem! – vágom a fejéhez úgy, mintha most kelt volna életre újra bennem a harag istene. Legszívesebben hozzávágnék valamit, hogy végre térjen már észhez, de tudom, hogy képtelenség. Neki így könnyebb most, így mást nem tehetek, mint elfogadom. Nem ölhetem ki belőle a szert. – Nem akarok hátat fordítani annak a helynek, amit hosszú idő után az otthonomnak nevezhetek, nem akarom azt, hogy baja essen azoknak, akik áttörték a falaimat! Ez akkora bűn lenne?! – vallom be neki és érzem, amint egy-két könnycsepp végül gördül az arcomon. Talán nem mindenki a barátom, de a falka lett az én családom. Ők elfogadták a fura és magának való farkas lányt, akkor miért várja azt mindenki, hogy törődjek bele a dologba és egyszerűen elsétáljak. Meg akarnám őket védeni, talán viszonozni azt, amivel ők megajándékoztak… Nem véletlen lettem egykoron gyógyító. Többé nem akarok tehetetlenül üldögélni és hagyni azt, hogy másokból kiszálljon az élet… Elég volt egyszer hagynom… Egy apró sóhaj szökik ki ajkaim között és úgy nézek rá, ahogyan talán még sose előtte. - Sose adtam fel a reményt, s ha ezt hiszed, akkor talán még se ismersz olyan jól. – a hangomban inkább a fájdalom csendül, mintsem ítélkezés. Nem vagyok könnyen kiismerhető, de pont a remény tart még lábon, ez tart attól távol, hogy bármilyen szert bevegyek. Amikor meghallom a kérdését, akkor csak figyelem őt, de nem felek hosszú percekig, végül megrázom a fejemet. – Nem számít, hogy én mit akarok… Inkább csak felejtsd el, amit mondtam…- alig hallhatóan ejtem ki eme szavakat. Ostoba voltam, ha azt hittem, hogy képes lehetek rávenni arra, hogy elhagyja ezt a várost. Ostoba voltam, amiért hagytam azt, hogy apró darabonként a bőröm alá férkőzzön, ahogyan azért is, amiért aprócska darabokként olyat éreztem mellette, amit még előtte sose… Nem tudom, hogy mi történik, s ez megrémiszt. Talán már hetekkel ezelőtt vissza kellett volna adnom az ujjamon fityegő gyűrűt, visszaadnom a szabadságát és engednem, hogy kilépjen ebből a hazugságból. Az ujjam egy pillanatra a gyűrűre siklik, de mégis képtelen vagyok megtenni, inkább csak lehajtom a fejemet. Nem sejtettem még én se, hogy ez lesz… Az ígérete csak bólintok, hiszen erről nem hazudna. Nem akar ő meghalni, ahhoz túlzottan is élvezi az életet. Ő másabb, mint az itt élők legtöbbje. Ő bolondos és képes bárkivel megtalálni a hangot. Nem kell őt félteni, s talán pont ezért féltem őt ennyire, mert ő másabb. A lábaimat felhúzom, miközben elmesélem azt, amit láttam, aminek a részese voltam. Előtte még sose történt ilyen. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem, de talán pont azért láttam azt, amit, hogy menekülni tudjak, hogy felriadjak és megleljem a kiutat, ha nem is örökre, de rövid időre. Vagy talán csak a közelgő halál szele jelent meg az álmaimban. Talán még mindig félek mélyen legbelül attól, hogy anyámnak csalódást okozhatok, hogy elbukhatok és nem csak magamat rántom a mélységbe, hanem a hímet is. Szavaira nem felelek, mégis mit mondhatnék? Senki se hal meg? Kit akarunk becsapni… Előbb vagy utóbb mindenki meghal, s az lenne a legnagyobb meglepetés, ha idén a Vörös Hold senkinek az életét nem követelné. Azt talán senki se akarná elhinni, mindenki azt hinné, hogy csak álmodik és nem lehetséges. Amikor viszont felcsattan, akkor összerezzenek, mint még előtte sose a közelében. Aggódva pillantok rá, ahogyan fel áll. Talán már azt várom, hogy mikor tépi fel az ajtót, mikor rohan el, mikor vágja rám, hiszen tudom, hogy túl sok mindent zúdítottam a nyakába. Talán nem kellett volna. Csak hallgatnom kellett volna, s hagyni újra beszippantson a sötétség, hogy újra ott legyek és megfejtsem azt, amire a választ még én magam sem tudom. Nem értem, hogy mi ütött belé, de hamarosan kiderül, hogy nem a szer mellékhatásaként mondja ezt, hanem jön a folytatás is. Jön az, hogy nem az a fontos, hogy kit veszítünk el, hanem sokkal inkább az, hogy mindenki érintett benne. - Tudom, hogy igazad van. Ezt sose tagadnám, de akkor se lehetséges az, hogy mindenkiért ugyanúgy aggódjon az ember. – majd, amikor visszaül, akkor nem lököm el, hagyom, hogy magához vonjon és még a simogatása megnyugtatni akar, addig a szíve olyan ütemet jár, mintha most akarna kiszakadni a helyéről. A kettőség nála is megjelenik. Keresi a nyugalmat, a békességet, de közben pontosan annyira zaklatott, mint én, vagyis hasonlóan. Csendesen hallgatom az ő álmát, miközben kezemmel gyengéden simítok a kezén végig, azon, amellyel átölel. Mindenki tudja, hogy nem tréfa. Aztán valami megváltozik, érzem, ahogyan a teste újra megremeg. Óvatosan pillantok fel rá, s látom, amint a könnyei végig szaladnak az arcán. Lassan fejtem ki magam az öleléséből. Kezem arcára siklik, gyengéden simít végig, mintha a korábbi vihar eltűnt volna, s sose létezett volna. Majd pedig törökülésbe ülök a kanapén, s ha engedi, akkor egyszerűn magamhoz vonom őt, a feje ölemben pihen, miközben gyengéden simítok végig rajta, újra és újra. – Mindenki tudja, hogy ez nem tréfa, ahogyan talán újra ott leszünk. Lehet, hogy másképpen, lehet hogy ugyanúgy, de többé nem futhatunk el előle. Talán egy figyelmeztetés. Talán egy jel eme álom, de tudom, hogy azt fogod választani, ami mélyen legbelül a szívedben lappang. Mindig is tudtad, hogy mit szeretnél. Imádsz mosolyt csalni a társaid arcára, ahogyan emberek életét is megmenteni és mellette pedig nem vagy rest kísérletezni se. Kissé talált őrült vagy, de pontosan tudod, hogy a démonaid alatt mi lappang. – pillantok rá megtörtem, de a remény megcsillan a szemeimben. Talán csak biztatni akarom, talán csak reményt akarok neki adni, ahogyan ő tette velem korábban. Erősnek kell lennem, még ha nehezen is megy. Figyelem őt. Ő volt mindig is a támaszom, még ha nem is mondtam ki. Most talán változott a dolog. Most nekem kell lennem a támasznak, ha már miattam szembe kellett néznie a félelmeivel és a démonaival. – Amíg eme család (falka) összetart, addig mindig lesz remény. Talán néha megbotlunk, de amíg nem adjuk fel, addig még van esélyünk… - s közben őt fürkészem. Mind a két tárgynak sok jelentősége van, de csak egyik áll igazán közel a szívünkhöz. S azt kell megtalálnunk, hogy mélyen legbelül mi is lappang… Pontosan ott, ahova talán még mi magunk is alig merünk lemerészkedni…
Keresem az utamat, de csak bajt találok. Profin nyúlok mellé minden mondattal. A vigyorom zavartalan és nem vág a földhöz ez a tény, de érzem. Ahogy azt is, hogy a másnap nagyon kemény lesz. Mikor józanul és kifulladtan végiggondolom, miket mondtam, miket hallottam. Most ezeknek csak egy kis szeletkéje jut el a szívemig. Az agyamig elérnek a szavak, de túlságosan fel vagyok pörögve, hogy mélyen megérintsenek. - Jó, jó, nem úgy értettem. Nem akartam én megsérteni, meg nagyfiút játszani, aki kioktatja a kislányt. Pedig megtörtént. Örülnék, ha egyszer megérthetném Mae-t, hogy mikkel szembesült, miket élt át. Ami ilyenné tette, azt szeretném látni és talán neki is segítene, ha egyszer megnyílhatna. Ha egyszer képes lenne rá. - Nem könnyű. Egyedül semmi sem könnyű. Szeretném rá emlékeztetni, hogy nincs egyedül. Lehet, hogy bolondos vagyok, ma még jobban, mint egyébként és úgy tűnik, hogy nem értem meg, de ő is tudja, mi történik. Lelket akarok verni belé. Magamba injekciós tűvel sikerült, kicsit túl is lőttem a célon. De van egy elrejtett szoba, amiből olyan bűz árad, hogy dupla adaggal se tudtam volna elnyomni. Miért is osztom ezt meg Mae-vel? Hogy túllásson a felszínen és megérezze, hogy ketten vagyunk? - Na, nyugalom! Főzzek neked egy kávét? Vigyorogva intem le, hogy ne idegeskedjen itt. Ilyen felbőszültnek még nem láttam. Bánom, hogy ezt hoztam ki belőle. Most erre mit mondjak? Mindig az elnyomás volt a módszerem. Kiskoromban dalolászással toltam félre a motoszkáló rémségeket, amik az őrületbe akartak kergetni. Egyfolytában énekeltem, dal volt a fejemben. Aztán találtam erősebb cuccokat, kitanultam a szakmát. Mindig ez volt a lényeg, hogy ne kelljen szembenézni a félelemmel. - Te hogy csinálod? Tényleg érdekel, hogy mi a módszere? Az se jó, mert nem igazán boldog tőle, de törekszik rá. Én ugyanígy vagyok. Csak nem nyers szembefordulással, megkeményített, acélos szívvel megyek a világnak, hanem belőve. Fáj a tény, hogy igazat mond. Akiket a tavalyi Vörös Hold idején megtámadtak, arról számoltak be, hogy a legmélyebb traumáikat szedte elő a másik én. Pont úgy, ahogy most Mae mondja. Van ráció a szavaiban. Könny? Most sírja el magát? Nem, ezt most nem értem. Túlságosan a plafonra vagyok ragadva, hogy felfogjam. És a másik pillanatban megint ordít. Szerek nélkül! Felébred bennem a láz, hogy segítsek rajta, felírjak valami jó kis gyógyszert. De megmondta, hogy ő nem ennek a híve. Mikor a karalábés botrány után feljött, akkor azért elfogadta a gyorsítót, de sokkal durvábbat még nem. Értetlenül nézek rá, úgy, mintha azt se tudnám, én hol vagyok. Otthon. Nekem is volt egy pár. És egyik se volt az, mindenhonnan leléptem. Itt már jó ideje húzom és teljesen megértem. Neki nem megy olyan könnyen a kapcsolatteremtés és azt a pár embert, aki elfogadja, nagyon megbecsüli. Mi a titkom, hogy nekem sikerült közel kerülni? Hogy nem ítéltem el. A bolondozását viszonoztam és néha übereltem is. Mikor kellett, segítettem. Egy vidám napsütéses pont vagyok a felhős égen. És a Falka is ilyesmit jelent, mert ha másként lenne, Mae már dobbantott volna. - Bocsánat, felbüffent a múltam szóhasználata. Megértelek és nekem is ez az otthonom. 100 éve jöttem és azóta se érzem, hogy repülőre kéne ülnöm. És tudod, nagyon örülök, hogy így érzel. A ragaszkodás és a szeretet a két legszebb dolog az életben. Nincs mindig közöm hozzájuk, de mikor van, akkor csodálatosak. Reménytelenség. Szó se volt róla. Csak megint össze-vissza beszélek, ahogy szoktam. Bólogatok, próbálok lassan bólogatni, nem idegbetegen. Értem én, hogy nem adta fel. Nem teljesen. Sok mindent feladott, én is. Nem hiszek abban, hogy élhetek normális életet. Mindig kell valami extrém dolog és ő is ilyeneket keres. És hallgat. Hosszú ideig. Én se tudom, mit kéne mondani. Nem akarja bevallani, mire van szüksége. Azaz tudnom kéne, ezt üzeni. Felfogta, hogy most nem az vagyok, akivel lehet így beszélgetni? De igen! - Nem, nem, nem, Maeve. Most mondtad, hogy nem szabad elfojtani a gondolatokat. Mondd el, tényleg érdekel! És figyelek is. Lehet, hogy nem látszik, de itt vagyok! Ajjaj, észreveszem, hová téved a szeme. A mi kis játékunkra, amivel előadjuk a városban, hogy összejöttünk. Többet gondol bele vagy kevesebbet? Huhh, azt érzem, hogy egyre mélyebbre kerül. Ezt nem lehet hagyni. Egyre furább vagyok én is a jelenlétében. Együtt őrülünk meg, együtt darál le minket a nagy tavaszi húsprés, Alignak feldolgozóüzeme. Hát lehet ezt engedni? Persze, hogy ölelésbe torkollik, ez a legtermészetesebb ilyenkor. Együtt keressük a békét. Könnyezni, rettegni, ölelgetni és közben eszementen vigyorogni nagyon fura. El is fordítom inkább az arcomat, hogy ne ezt lássa. Annyira kedves és gyengéd. Jézusom... Teljesen szétesek tőle. Elborít a zavaros lelkivilágom és a szívem csak még jobban zakatol, ahogy az ölében vagyok, de ez már nem annyira rettegős zakatolás. Anyai ösztönök. Amindenit! Hihetetlenül jó érzés, csillapítja a rettegést és szerintem ő is kezd felülemelkedni rajta. Együtt csináljuk meg. Együtt kelünk át a reszketés folyóján, mindkettőnknek jutott lapát, amivel hajtjuk a csónakot. - Mintha csak béltükrözést csinálnál. Belém láttál. Igazából nem értem azt a helyzetet, de szerinted megismétlődik? És te mit választottál? Akármilyen agresszív és szurkálódós tud lenni, tőrrel nem vadulna. De a toll se illik hozzá annyira, nem regényíró típus. Egyáltalán mi értelme az egésznek? Jel, a céljaink megbélyegzése, igen, de mit kezd ezzel Alignak? Megsimítom a nőstény kezét, meg is szorítom. Végre sikerült elérni a békét. Ami itt történt közöttünk, azt sosem fogjuk elfelejteni. Megint szétvertünk egy falat és megint kinyitottunk egymás előtt egy szobát. És közben majdnem egymás torkának estünk. Most kell bevallanom valamit. - Maeve, ha véletlenül úgy alakult volna, hogy itt maradnál és Alignak téged szállna meg ellenem vagy fordítva, azt nem bírnám elviselni. Te... Most mondjam el? Igen, azt hiszem ez az a pillanat. Belefúródom az ölébe úgy, hogy ne lássa az idióta arcomat, csak a hangomat hallja. Ez az igazi, mikor csak a fülek és a lelkek kommunikálnak. A látvány sokszor csalóka, nincs is rá szükség. - Te különleges vagy. Nélküled nem lenne ilyen a Falka. És az életem sem. Akiket nagyon megszerettem, azok közül sokat elvesztettem. Egyszer én voltam az oka és azt nagyjából kihevertem, de még egy olyat nem bírnék ki. Ne legyen baj, oké? A szívem kezd nyugodtabb folyómederben csordogálni. Még mindig erősen pumpál, igyekszik, de ez már nem a rettegés. Ahogy arra gondolok, hogy ekkora tömeg fog elmenni, kicsit szomorúbb lesz a hangulatom. Történelmi pillanat. És a történelem ismétli önmagát, szóval eléggé lesújtó. Mae nagyon fog hiányozni, de tudom, hogy jobb lesz ott neki. Én nem tudnék lelépni. Nekem is ez a hazám, az otthonom már régóta és védeni akarom. De ha ennek vége, akkor még lesz pár komoly beszélgetésünk. Komolynak induló...
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Zavart, hogy mindenre szinte egyből mosollyal felelt, a felszín alatt lévő dolgokat csak utána érezhettem volna. Még se tehettem semmit se. Tehetetlennek éreztem magam, mintha csak egyre inkább kisebbre zsugorodnék és szép lassan tanácstalanul állnék a legnagyobb káoszban. - Mégis úgy hangzott. – a hangom simán felszántotta volna bárkinek a bőrét, ha ereje lenne. A vihar elkezdődött és talán pontosan egy csónakban voltam, amely néha majdnem néha felborult és a viharral együtt tombolt, míg máskor talán minden túl nyugodt és csendes volt, ahogyan én. A dühöm és az aggodalmam szinte szétfeszített legbelül, de még se győzhetett egyik se. A kettő csak egymást váltotta, miközben a szavaimat ők irányították. Szavaira pedig egyszerűen nem felelek, mert lehet egyedül semmi se könnyű, de mégis könnyebb, mint amikor fontossá válnak az emberek és nem menekülhetsz el, nem állhatsz tovább, nem csaphatod az ajtót mások arcára. Régebben megtehettem, amikor magam mögött hagytam a családomat, s az ide vezető úton gond nélkül csapkodhattam be az ajtókat, de itt aztán szép lassan minden megváltozott. Mintha ez a hely szeretné felforgatni az emberek életét és nem csak áprilisban, hanem amúgy is. Mintha ennek a helynek lenne valamiféle különleges szakértelme ilyen téren. A kérdésére csöppet se kedvesen morranok fel, a farkasom is talpon van már, s talán néha legszívesebben neki menne, hogy hátha attól már észhez tér, de mind hiába lenne, mert a felszín alatt nagyon is magánál van, viszont a felszín mégis mást mutat. – Ha nem akarod, hogy a nyakadban landoljon, akkor a közelébe se mész. – inkább figyelmeztetés volt, mintsem fenyegetés. Ismer, hogy képes lennék a nyakába borítani, s jelenhelyzetben olyan bosszús voltam rá, mint még előtte sose. A kérdésére ajkamba harapok. Miként győzöm le a démonaimat? Néha magam sem tudom, néha elfutok, néha elrejtem őket, amíg újra elő nem másznak a sötétségből, de tudom, hogy nem bujkálhatok örökké. - Megpróbálom megfejteni őket, szembe szállni velük, amikor már úgy érzem, hogy felemésztenek legbelül. Nem egyszerű, néha talán megtörsz, a földre hullsz, vagy legszívesebben pusztítanál, de amennyire fáj eleinte, annyira hozza el a békét idővel a harcod… - talán furán csendülnek a szavak, de nem érdekel. Nem szoktam ilyenekről beszélni, legalábbis eddig talán maximum Abie-nek tettem meg, a nővéremnek. – Néha én is elfutok Balthazar, de mindig rá kell ébrednem, hogy örökké nem menekülhetek. – emelem fel a fejemet és az íriszeimmel megkeresem őt. Nem vagyok annyira erős, mint néha mutatom magam. Képes vagyok földre hullni, ahogyan mindenki és képes vagyok elfutni is… Talán túl sokszor tettem már meg. – De minél tovább futsz, annál inkább el fog pusztítani belülről, akár látod, akár nem. – aggódás pedig továbbra is ott ült a szemeimben, ahogyan őt figyeltem, illetve a hangomból is kicsendült. Az energiám… Azokról talán inkább jobb nem is szót fecsérelni, mert elég pocsékok voltak. Félelem, düh, harag és aggodalom. Mind jelen volt és milliónyi változatban. Egyszer fent, míg máskor lent. Talán néha jobb üvölteni, mint esetleg másképpen kárt okozni. Talán most igazán fel se fogja a szavak súlyát és a legrosszabb az, hogy lehet amikor ráébred erre az egész beszélgetésre, akkor én már talán messze leszek… - Sok ember szeret téged itt, míg … - inkább csak megrázom a fejemet, mert csöppet se érdekel jelenleg, hogy ki mennyire bírja a burámat és most nem is ezt a lényeg. – Talán a két legszebb, de az se kizárt, hogy a két legádázabb és a legostobább érzés is. – ragaszkodás? Ragaszkodtam korábban is egy-két személyhez, s talán a régi otthonomho, a városhoz, ahol megláttam a napvilágot… Még talán ahhoz se ragaszkodtam annyira, mint ehhez a helyhez ennyi hónap után. Nem értem, hogy mi történik velem és miért… - De talán vannak olyan szavak, amiket sose szabad kimondani, mert csak még nagyobb káoszt ültetnek el és az most senkinek se hiányzik. – mit mondhatnék? Azt, hogy sajnálom, amiért belerángattam ebbe az egész színjátékba? Amiért miattam hazudnia kellett? Azt, hogy visszakapja a szabadságát teljesen? Magam sem tudtam, hogy mit mondhatnék, mert egy részem azt súgta, hogy bármennyire csak egy bolondozásnak indult itt több lappangott, talán csak egyik oldalról. S legszívesebben emiatt elrohannék, kezébe nyomnám a gyűrűt, de mégis képtelen vagyok, mintha minden félresiklott volna úgy, ahogyan nem kellett volna… Könnyek, ölelések és vigasztaló szavak, mintha képesek lennék a közelgő vihart megakadályozni vele, pedig nem. Egyszerűen csak támaszra van szükségünk, vagy csak egy biztató szóra, ami képes arra, hogy újra talpra álljunk és haladjunk tovább a rögös úton. Végül egy párna landol az ölembe, majd pedig ő. Sose tettem ilyet, s magamat is meglepem mind a tettemmel, mind a szavaimmal. Talán egyszer végre igazán helyesen akarok cselekedni. Ha maradni akar, akkor azt akarom, hogy tényleg küzdjön, hogy egy percre se inogjon meg… Szavaira apró mosoly kúszik arcomra, majd játékosan picit megpöckölöm az orrát. – De ez azért jobb, mint a béltükrözés, vagy tévednék? Csak meg ne bánd, hogy beléd látok…– próbálom talán kicsit visszarángatni az eseményeket a bolondos hétköznapokba. – Nem tudom, hogy megismétlődik-e, de nem hiszem, hogy olyan könnyedén elengedne minket. Választanunk kell, mintha csak azt akarná, hogy nézzünk szembe azzal, akik valójában vagyunk. – s miközben beszélek a szemközti falat fürkészem, mintha csak a távolba akarnék révedni, majd lehajtom a fejemet és újra az ölemben heverő Balthazart figyelem. – Nem tudom, hogy mit választanék, de talán a tollat. A toll öltöztet, elrejthet mások elől, a békét szimbolizálja és még sok más jelentése van. A kést, a pengét sose azért tartottam a kezemben, hogy elvegyem mások életét, hanem sokkal inkább amiatt, hogy megmentsem őket. – szólalok meg röpke habozás után, miközben őt figyelem és próbálom kizárni a szernek a hatásait, ami arcának vonásain eléggé meglátszik. – Te mit választanál? A tőrt, mely legtöbb esetben az élet elvételére szolgál, vagy a tollat, mi a tudást szolgálja, amellyel esetleg papírra vetheted a rengeteg kísérletedet? – kérdezem tőle kíváncsian. Aztán minden megváltozik. A szavai meglepnek és erről arcom vonásai is eléggé árulkodnak. – Sose akarnék neked ártani… Ha miattam esne bajod, azt sose bocsájtanám meg… - suttogom eme szavakat, mintha attól tartanék, hogy valaki meghallhatja, de valójában még a szívem is belefacsarodik abba, amit mond és tudom, hogy van benne realitás. Nem, nem árthatok neki és talán minél távolabb vagyok, ő annál inkább biztonságban lehet tőlem és attól a rémképtől, ami felderengett előtte… Figyelem a reakcióját, de még se állítom meg. Hagyom, hogy arcát az ölembe, vagy éppen a párnába fúrja. Egyik kezem fején, arcán pihen, míg a másik a vállánál, vagy éppen a kezén. Fejemet hátra döntöm és a plafont bámulom, miközben beszél. Hallgatok, nem szólalok meg. Nem tudom, hogy mit mondhatnék. Végül egyik kezemmel megfogom a kezét, s ha engedi, akkor ujjaink újra egymásba fonódnak. – Nem lesz semmi baj, vigyázni fogok és amikor vége, akkor újra látjuk egymást. – egy ígéret, melyet oly régóta nem fogadtam már meg. Mi lesz utána, mi lesz, ha újra látjuk egymást? Fogalmam sincs, talán komoly beszélgetés, vagy annak induló, vagy talán helyre áll minden és olyan lesz, mint egykoron. – Csak ígérd meg, hogy nem a halálhíredre fogok visszatérni, mert azt képtelen lennék elviselni, mert… - kezdek bele, majd a fejemet elfordítom. Az ablakon át lesek ki, s mintha a világ legnehezebb dolgát akarnám kimondani. – Te is fontos lettél… - fejezem be végül azt, amit szinte sose mondok ki, mert mindenkit megpróbálok távol tartani magamtól. – Talán… talán pont emiatt nem kellene… - de nem bírom befejezni. Talán rájön, hogy mire gondolok. Talán nem úgy kellene a Vörös Holdat várnunk, hogy egy hazugság ölel körbe minket. Főleg nem úgy, hogy ő maradni akar. Talán még ebből is veszte származhat…
Most van az a szent pillanat, a temetés leggyászosabb momentuma, a gyomorrontás legfájóbb érzete, az agyműtét legrizikósabb szakasza, amikor nem illik úgy örömködni, ahogy én teszem. Pontosan ezért vettem be a cuccot, mert túl sokáig tartott volna az az egy átszellemült pillanat. Nem kavics lett volna, hanem kő és szikla és hegy, ami rámtelepszik és agyonnyom. Mások a módszereink. - Hát ezt elbasztam, Mae! De ismersz... Ezzel megint jót is mondtam, meg még rosszabbat is. Félrebeszélek, összekutyulom a dolgokat, nem csak a laborban, hanem szóban is. A lényemet, a szándékaimat és az érzéseimet viszont ismeri. Ez a nőstény mindig ráérez a valódira. Nem sok mindent tudtam még eltitkolni előle. Azt se, hogy sokkal jobban kedvelem a többi tagnál, a többi nősténynél. Kivéve Lilit, akié a szívem, titkon és hasztalan, reménytelen emelkedettségben, ami néha a mélybe taszít. Erre Mae is képes. Ezzel a félmondattal megtette volna, ha nem szálltam volna be a saját készítésű liftembe, amit a vigyor hajt egyre feljebb. Olyat hozok ki belőle, amit még soha. Most se akartam. Így sikerült. A farkasom nem drogozott be, úgyhogy odamegy simulni, barátkozni, hátha eláshatjuk a csatabárdot. Ez kell, nem kávé. Az úgyis csak vicc volt. Ideges embernek koffeint adni olaj a tűzre. A kérdés viszont célba talált. Kizökkenti kicsit. Legmélyebb megdöbbenésemre a legmélyebb titkairól mesél őszintén. Tényleg nagyon kész van. Én is úgy lennék. - Nagyon erős jellem vagy. Én nem hiszem, hogy nekem menne. Tudod, mikor kicsi voltam... Ezzel a vigyorgó fejjel meséljem el, hogy pelenkás gyerekként már kígyók között járattak? Tényleg ez kell most? Az önfeledt flegmaság és a dráma? Máskor. Most inkább meghallgatom. Nem dorongolom le. Elfogadom. Egyáltalán nem nehéz. - Béke. Jöjjön csak! Nagyon kell most mindannyiunknak. A futás nem megoldás. Szerintem igen, most is rohanok. Épp ez a baj. Máskor megvan a tolerancia, de ez kritikus időszak. Ha ezt túléljük, együtt, egymással, akkor jöhet bármi. Dzsungel mérges kígyókkal, ránk ömlő folyékony beton vagy egy túlzottan agilis biztosítási ügynök. Mikor a szememet keresi, próbálok ránézni. Nem jó ötlet, mert most nagyon nem vagyok önmagam. Nem jókor vagyok vicces és szórakozott. - Ezt még alaposan átgondolom, ha a másnaposságon túl vagyok. Meg ezen az egészen. Gondolatébresztőek a szavai. Sokkal több rejlik benne, mint amennyit általában mutat. Még nekem is, pedig én már láttam pár oldalát. Szegény tele van minden vacakkal, a leggázosabb érzésekkel. Ölelgetem inkább és a kezét macerálom. Közelség. Jelenlét. Hő és tapintás, az érzékekre ható érzésáradat. - Lehet, de mindkettő itt van most. És szerintem nem annyira rosszak. Utólag majd belátjuk. Amit nem kell kimondani, azt szépen el is harapom. Nem válaszolok. Hallgatni kell inkább, azzal most többet érek. Maeve sem mond ki mindent. Inkább csak keressük egymásban az erőt és amit megtalálunk, azt visszasugározzuk. Attól nekem nem lesz kevesebb, hogy adok belőle. Akkumulátorra tettem magamat és Maeve is saját magát. Oda-vissza kapcsolat ez, totális elektromágnese indukció a legkomolyabb vasmaggal. - Hát igen, ezt lehet éhgyomorra is. Rajtad áll, hogy meg fogom-e bánni? Újra a megszokott civakodásunk, ami bizalmon alapul, mint a korbácsolós szex. A tavalyi eseményeken pont az zajlott, amit a nőstény mond. Biztos ő is hallotta már mástól, hogy mi történt. A választás, na, az nem egyszerű. Épp a fertőző májgyulladással voltam elfoglalva. Ahhoz semmi köze. Szúrjam keresztül a beteg testrészt tőrrel? Vagy tollal írjam le, mit tapasztalok közben? El kell szakadni, fel kell emelkedni vagy épp lesüllyedni. Maeve megint újabb elemekre világít rá. A madarak ruhája. A Szezám utca nagy sárga tollasa jut eszembe. Legközelebb beöltözök annak, úgy látogatom meg. A jelmezekkel úgyis szerencsém van, mindig izgalmakat rejtegetnek. És a tőr, mint orvosi eszköz. Tetszik, hogy teljesen más irányból közelít. - Ezekre még nem is gondoltam. A tőrben a halált láttam vagy egy újabb ötletet, hadd lám, mit bír a szervezetem. Sose kaptam össze úgy Őrzőkkel, hogy ezüstöt szúrjanak belém. A toll meg receptekre, jegyzetekre vitt. Vagy arra, hogy a szellemek gondolatait tolmácsoljam, mint egy fordítógép. Ketten talán összerakjuk, mit kéne tenni. Egyedül nem jöttem rá. Ő se. Fogalmam sincs, melyikhez illek a kettő közül? Vagy nem is használnom kell őket, hanem felismernem magam? - Toll vagyok, ami száll a levegőben, könnyen ér földet, koppanás nélkül? Előtte pedig védőburkot jelentek egy élő, izgő és mozgó, lélegző lény számára? Vagy pedig bökő lennék, ami mélyre hatol és sebet ejt, súlyos sebet, de néha szükség van rá, hogy kipiszkálja a lövedéket, kifúrja a férgeket? Ahogy hangosan gondolkodom, kezdem érezni az egyik lehetőség képtelenségét, pontosabban pontatlanságát és a másik megfelelését. Sokkal inkább tollszerű vagyok, mint hegyes és közveszélyes. A vigyorom fokozódik, mert erre csak a nőstény társaságában jöhettem rá. Egész nap agyaltam, de ő kellett, a múzsa, aki homlokon csókolt. - Tudod, az a szar ebben, mikor utólag derül ki. Ha látnálak és választanom kellene, hogy ártok-e, kitalálhatod, mit tennék... Mit tennék? Magamnak ártanék? Azzal Mae-t is megbántanám, mert mi ketten össze vagyunk kötve. A sors keze, hogy ő idekeveredett. Nem olyan kristálytiszta a mi viszonyunk és épp ez a jó benne. Nincs rózsaszín szemüveg, ezért nem lesz csúnyább a kép, ha felhők jönnek. A suttogásából megértem, hogy ezt nehezen mondta ki. Mindig eljátsza, hogy ő a kegyetlenke, aki senkitől nem fél, de itt a bizonyíték, hogy fél. Attól, hogy elveszti, akire mégis számíthat, hiába nem bízik. Még nem teljesen. Nem okozhatok neki csalódást. Nem vagyok katona, aki a parancsait teljesíti, annál én függetlenebbre fejlődtem, de sokat adok neki és ő is nekem. Ennek nem lehet vége. Nem most. - Azt a pillanatot várom nagyon. Mikor újra így üldögélünk. Köszönöm, Maeve! Meglátszik, hogy gyerekorvos vagy... Mert én egy nagy lurkó vagyok, nem más. Ő meg ért a kiskölykökhöz. Vége lesz a mélyrepülésnek és megcsináljuk ugyanezt, ugyanitt. Ezen a kanapén, ugyanígy összefonódva. De békében és tökéletes összhangban. Vidám önfeledtségben. Nevetni fogunk a mostani helyzet abszurditásán. "Emlékszel, mikor becuccozva sírtam rajtad?" A nevetéstől fogunk akkor sírni. Most pedig ez annyira megindít, hogy még jobban elered a lé a szememből. - Bocs, hogy összesóskönnyezem a párnádat... Amindenit, mit ejtett ki a száján? Erre felnézek és még a szemeimet is kinyitom. Csak bólintok és pislogok. Egyet, kettőt, hármat. Tudja, hogy én is ezt mondanám. De nem mondom ki. Nem kellene? Megijedt? Behúzná a féket, hátha megint balul sül el, hogy megbízott valakiben? Nem veszíthetem el. Játék az egész, de jó játék. Megfogom a kezét a másik kezemmel is és csókot lehellek rá. - Nem lesz gond. Csak maradjunk még így egy kicsit... Azt hiszem, kitárgyaltuk. Az érzéseink sokkal tisztábban kommunikálnak. Együtt lélegzünk és ha én nem vennék levegőt, ő se kapna. Ezt érzem. Beugrottunk a medencébe és egyszerre csapnak a karjaink, úgy szelem a vizet, ahogy ő. Átúszunk a túlsó partra és csapzott hajjal fogunk kimászni, aztán süttetjük majd magunkat a mocskos Hold helyett a Nap tiszta fényével. Ezt jelenti a mostani pillanat, mikor fejem Maeve kezén állapodik meg. Szívem egyetlen(nek kikiáltott) szerelme elmegy. Maeve elmegy. Hora, a bulipartner elmegy. Megfeleződünk. Talán örökre. Lesz itt gyász, áshatunk gödröket, rendelhetünk urnákat, mondhatunk beszédeke, gyújthatunk gyertyákat. A lobogó tüzek fényére gondolok. Nem ússzuk meg. Azt hiszem, cucc nélkül nem bírnám ezt ki. Mae mellett esetleg. Ki kéne próbálni, hogy beérem vele, mint droggal. Mert eléggé rászoktam. Azt a fohászt mondom el magamban, amit az első álmomban. Hit és nemhit között vergődöm, de ez az arany középút. Csak itt jó. Csak így.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
A kijelentésére csak felvonom a szemöldökömet, majd megadóan sóhajtok, hiszen tényleg ismerem. Tudom, hogy milyen, ahogyan azt is, hogy nem mindig tud komoly lenni, hiszen ő a fura tréfáival és a mosolyával gyógyítja be a sebeket, ugyanakkor az ölelésével. Ez az egész helyzet eléggé elcseszett volt, de talán ez annak volt köszönhető, hogy két fura farkas találkozott egyszer és valahogy egymás mellett ragadtak az élet rögös útjain, így nem csoda, hogy ha a helyzetek se éppen normálisak, hétköznapiak a legtöbb esetben. A farkas a barátkozni jön, enyhíteni a dolgokat, s a farkasom hagyja magát, mintha csak egy jámbor farkas lenne és semmi több. Pedig azért ő is eléggé nagy gazember tud lenni, de hiába forrt a gazdatest, mert ő jól volt és boldog volt a másik farkasnak köszönhetően. Élvezte a társaságát, így ő is néha odedugta a fejét, miközben én szinte megöltem a pillantásommal az előttem álló, fülig érő vigyoros hímet. Aztán a jég újra megrepedt és egy apró szeletet kaphat belőlem. Kijelentésére hitetlenkedő nevetéssel felek és még a fejemet is megrázom. - Talán csak túlzottan alábecsülöd magad. Sokkal erősebb vagy, mint hinnéd. – arról pedig meg se próbáltam meggyőzni, hogy velem kapcsolatban téved. Nem vagyok én olyan erős jellem és sokszor csinálok ostobaságot is. Erre jó példa volt a Teremtőmmel és Rocky-val való találkozás is. Na, olyat még egyszer nem akarok átélni, se hasonlót. Eléggé megtépázott az az egy ilyen találkozás is. Kíváncsian pillantok rá, amikor elkezdene mesélni. – Ha egyszer elszeretnéd mondani, akkor tudod, hogy merre keres. – s barátságosan pillantok rá, mert nem akarok semmit se erőltetni. Ha itt az ideje, akkor talán egyszer elmeséli és teljesen megértem, hogy nem fülig érő szájjal szeretné elmesélni… - Mindenki arra vágyik, ha pedig itt van, akkor kevesen tudják értékelni. – legalábbis szerintem, hiszen a béke mondhatni már túl hétköznapi, de most, hogy a veszedelem a nyakunkon van, hirtelen sokan ráébrednek arra, hogy a béke mennyire fontos. Szeretem megkavarni az állóvizet, de azért ennyire se. Örülök annak, ha a világom valamennyire azért a helyén van. Szavaira pedig csak apró bólintással felelek. Lesz még ideje remélhetőleg átgondolni a dolgokat. S talán segíthettem is neki, legalábbis reménykedek ebben. Nem sokszor mutatom meg ezt az oldalamat, de most valami miatt úgy éreztem, hogy meg kell tennem és segítenem kell neki. Túl sokat köszönhetek én is neki és ez a legkevesebb, hogy amikor neki van szüksége valakire, akkor viszonozom a dolgokat. - Legyen igazad… - s ennyiben is hagyom a dolgokat. Számomra furák ezek az érzések és ezt valószínűleg ő is sejti, ahogyan ijesztőek is, de bízom abban, hogy a megérzései nem csalnak ezzel kapcsolatban. Aztán ahogyan a vihar elül, úgy ülünk mi is kispadra, s inkább az erőt keressük a másikban és talán a békét, a nyugalmat, ami rövid időre legalább megnyugvást hozhat el nekünk a vihar kapuiban. Mindenki fél és retteg attól, ami hamarosan érkezni fog, de pont ezért van mindenkinek szüksége valakire, hogy a lelke rövid időre megnyugvást és békét leljen. - Inkább rajtad, nem? – kérdezek vissza játékosan, hiszen neki kell tudnia, hogy mit bán meg és mit nem. Azt hiszem az már csak az élet fura játéka, hogy néha ennyire belé tudok látni. S majd a jövő amúgy is megmutatja azt, hogy mi fog még történni és ki mit fog megbánni, vagy éppen ki fog tovább sétálni, mintha sose ismerte volna a másikat. S ezt most nem csak magunkra értettem, hanem talán az egész városra, hiszen barátságok kötetnek, amik néha elszakadnak, ahogyan családok fordítanak egymásnak hátat és sötét titkok derülnek ki. Túl sok a titok ebben a városban véleményem szerint, mert mindenki féltve őrzi a titkokat rejtő ládikákat. Kíváncsian hallgatom azt, amit mond, hiszen az is egy új nézőpont és mind a ketten tanácstalanok voltunk, de talán most kiderül az, hogy mi is lappang a felszín alatt. Szelíd mosoly kúszik arcomra, miközben néha végig simítok a fején. – Talán nem ok nélkül, mert lehet nem vagy átlagos, de szerintem sose tennél olyan bajt, ami miatt kivívnád ezt a dolgot. – szólalok meg egy kisebb habozás után, hiszen nem gondolom azt, hogy képes lenne olyat tenni, hogy kivívja az őrzők figyelmét ilyen mértékben. Meg, ha tudnám, akkor biztosan meg is akadályoznám benne. Egy pillanatra elgondolkozom az újabb gondolatain, majd pedig a plafonra szegezem a pillantásomat, miközben hátra dőlök. - Nem vagy egyszerű eset, de kellemetlen személy se vagy, ha engem kérdeznél, akkor azt mondanám, hogy inkább az első vagy. De ezt neked kell tudnod és érezned. Talán az utolsó dolog a legfontosabb, hogy te melyiknek érzed magad, mivel tudsz azonosulni. – S miközben eme dolgot boncolgatjuk szép lassan magam is rájövök arra, hogy a toll áll legközelebb hozzám. Azzal tudnék leginkább azonosulni, már csak az a kérdés, hogy lesz-e elég bátorságom ahhoz, hogy megfogjam, hiszen ki tudja, hogy azzal milyen lavinát indítok el. Szavainak köszönhetően libabőrös leszek és még egy pillanatra a szemeimet is lehunyom. Nem szabad erre gondolnunk. Én nem leszek itt, s ő biztonságban lesz. Ez a legjobb számunkra, még ha nem is akarok elmenni. Ujjam gyengéden siklik ajkaira és megrázom a fejemet. – Ne is gondolj erre, nem lesz semmi baj és nem fogsz bántani, mert nem leszek itt… Távol leszek a többiekkel, így ilyen miatt nem kell aggódnod. – bár ha Alignak tényleg játszani akar, akkor sose lehet tudni, hogy éppen mi fog történni, vagy éppen kit fognak látni az itt lévők. Talán csak azt akarom, hogy mind az elméjébe és a szívébe bevésse azt, hogy nem leszek itt, így nem tud bántani. Nem akarom, hogy magának ártson miattam, vagy az ősök miatt. S végül én is kimondom azt, amit csöppet se könnyű. Érezhette, de úgy éreztem, hogy ki is kell mondanom. Bármennyire is elcseszett vagyok ilyen téren, most mégis hangot adtam annak, amit már eleve sejthetett. - Remélhetőleg akkor minden szer nélkül fog az ajkunk felfelé gördülni és a nevetésünktől lesz hangos a hely, nem pedig a kiabálástól, vagy a félelmeinktől. Talán csak túl jól értek egy bizonyos gyerekhez. – kacsintok rá játékosan, miközben ajakim alig láthatóan felfelé görbülnek, mosoly szökik arcomra, hiszen jó érzés tudni, hogy reménykedik abban, hogy lesz még ilyen. Vélhetően nem pont ugyanilyen, de hasonló. Hagyom, hogy a könnyeit kiengedje, miközben gyengéden simítok végig néha arcán, fején, ha engedi. - Majd legközelebb kimosod cserébe. – rántom meg a vállaimat játékosan, de hallhatja, hogy nem gondolom komolyan, hiszen most ez a legkisebb gond, hogy a könnyei áztatják a párnámat. Annál sokkal nagyobb veszély leselkedik ránk. Csak éljük túl valahogy. Tette pedig meglep, de nem húzom el a kezemet, csak figyelem, miközben egy-két könnycsepp gördül végig az arcomon. Végül pedig bólintok, elnyomom a gondolataimat és a félelmeimet is. Nem tudom, hogy mi lenne helyes és mi nem, de azt tudom, hogy bármennyire is szeretnék maradni, nem maradhatok. A hallottaknak köszönhetően pedig még inkább nem. Sokan maradnak, Balthazar, ahogyan a féltestvérem, édesapám is. S még többen a falkából, de ők álltak leginkább közel hozzám. Illetve még a Teremtőm is maradni fog, legalábbis nem véltem felfedezni a távozok serégen. Sok szeretteinket hagyjuk hátra, de nem tehetünk mást. Fáj, de néha talán a legnagyobb áldozatokat kell meghoznunk és talán most kezdem még inkább megérteni azt, amiről Abigail annyiszor mesélt és beszélt. Szép lassan a szavai értelmet nyernek, amiket akkoriban hülyeségnek tartottam. Majd végül, ha engedi, akkor befészkelem magam mellé. Nem túl nagy a kanapé, de bőven elférünk rajta. Hozzábújok, miközben a fejem a mellkasán pihen. Csend telepszik ránk, de ez a csend jó és megnyugvást hoz rövid ideig. A kezemmel megfogom a kezét, amin az ékszert viseli. – Köszönöm, hogy megtetted értem…- suttogom eme szavakat alig hallhatóan, de mostanában túl sokszor jutott eszembe. – De tudnod kell egy dolgot, hogy nem akarom, hogy miattam tovább kelljen hazudnod a barátaidnak, ha nem szeretnéd és azt se, hogy egy hazugság miatt kifogjon rajtad valahogyan az, ami előttünk áll. - mindenki tart attól, ami ránk vér és sose lehet tudni, hogy milyen hazugságból mekkora vész származhat. - Bárhogy is döntesz, elfogadom…– nehéz kimondani, hiszen érzem, ahogyan a szívem furábban ver, de nem érdekel. Tudnia kell, hogy nem haragudnék meg rá, még ha talán kisebb fajta valóság is csöppent ebbe az egész játékba részemről és fájna, de akkor is fontos személy maradna bárhogy is dönt. Nem nézek rá, inkább csak elrejtem az arcomat, miközben a pulzusom viszonylagos normalitását próbálom visszanyerni.
Beismerni, hogy vagyok, aki mindig is voltam, mégis bevált. Tudja, hogy nem haragszik ő rám, nem hosszan, csak kicsit felbőszült. Már oszlik a viharfelhő. A bestiáink meg összekoccannak, barátkoznak. Az enyém még a mancsát is ráteszi a nőstény hátára. Azon szerencsések közé tartozunk, akik emberileg is megértik egymást és a farkasaik se acsarognak. - Igaz, de más az én erőm és más a tiéd. Másra jó. Bizonyos dolgokat ő tud elengedni és én nem. Sokféle erő van. Nem csak a bicepsz hordozza. A lélek is. Kitartás. Kezdeményezés. Lezárás. Specialitások. Kevés az, aki igazán univerzális és mindenhez erős ember nem is létezik. - Tudni fogom. És utána te is... Felcsigázom ezzel, de most képtelen vagyok erről beszélni. Ritkán keresem a békét, az unalom tisztaságát. Inkább a baj kell, az sokkal izgalmasabb. Ritkán értékelem, igaza van. De most jó lenne. Egymás mellett megtaláljuk, méghozzá azt a békét, ami nem zavar. Ki hitte volna, hogy van ilyen? Én biztos nem. Felfedeztem valami különlegeset és nem laboratóriumi körülmények között. Amindenit! - Hát ha rajtam múlik, én bánom meg, hogy megbántam. Kuncognék is, mert ennek aztán semmi értelme, de mégis van. Mélyebb, mint gondolnám. A titkok mezeje szépen alá van aknázva és mi ott ugrálunk, hátha egyszer ránk robban. - Sőt, jóban vagyok velük! Franz például tanítgat a tudományukra. Te nagyon bejöttél neki amúgy. Az egy mókás helyzet volt. Talán nem illő most emlegetni, de muszáj volt. Eszembe jutott és ki is mondtam. Kell az öröm, a fenébe is! Jaja, változékony vagyok, mint az időjárás, amit csak az esőtérdű nagymamák tudnak megfejteni, olyan 75%-os bizonytalansági tényezővel. Hogy én ki vagyok? - Igazából én nem is egy vagyok. Sok van belőlem, mindig mást lehet látni. Te majdnem az összeset ismered már. Minden szer újabb arcot ad. Talán egyszer olyat is főzök, ami szó szerint átalakít. Na, az érdekes lenne. A horrort megint előhoztam, pedig nem kéne. Elég, ha Alignak idevágja, mint rongyot a kutya elé. Jó lenne megnyugodni attól, hogy Mae elmegy. Az értelem trükkjei viszont ennél bonyolultabbak. Félek, legbelül még mindig rettegek és remegek, reszketek. Akár a kocsonya földrengéskor. - Ez fog erőt adni, Mae. A folyópart, ahová képzeljük majd magunkat, miközben itt ülünk és vígan nevetgélünk. A szemeid, amikben ott fog játszani az örök pajkosság. Remélem, jó beteged vagyok! Ragad a vigyorom, mint a légypapír, érzem én és szuper, hogy sikerült felfelé indítani a nőstény szája szélét. Megy majd feljebb, csak érjünk a tavaszi rettenet végére! Meg kell ismételni, ugyanitt, ugyanilyen pózban. Csak más szerekkel. A vigyorgó könnyezés nagyon fura, de tisztító. Kipurgálja a hülyeséget. És beszennyezi a párnát. Azt hiszem, Mae-t is viszem magammal a faltól falig csapódó vergődésbe. Mosolyt vált sírás, de valahol a kettő között megtaláljuk magunkat, egymást és azt a kődarabot, ami helyén fog maradni, remegjenek bármennyire is a hegyek. Ketten állunk rajta, kéz a kézben, szilárd lábazaton, letapadt talpakkal. Mint aki halkan taposóaknára lépett. Fészkelődünk, mint friss tojások a tyúkanyó alatt, puhán és jóleső melegségben. Úgy érzem, van jelentősége annak, hogy a gyűrűs kezemet tapizza. Rá is nézek, kutatva, mit akarhat? Komoly kérdések foglalkoztatják. Én kezdtem bele, ő vitte tovább, de már régóta együtt görgetjük ezt a gombolyagot. Úgy gondolná, hogy lassan elfogy és csak a papírhenger marad, amiből aztán az öreg isten se kötne pulóvert? Lehet. - Sok örömteli pillanatot hozott. Neked hányan gratuláltak? Élveztem, mintha csak igaz lenne. És már annyit játszottam, hogy igazából nem is tudom, mennyire hazugság... Szerinted? A gyűrűt nézem, macerálom, forgatom. Még meg is nyalogatom kicsit. Fémízű, nem esik jól. Nem ennivaló. Voltak nehéz pillanatok is, amikor kicsit meginogtam, hogy tényleg szükség van-e erre? Az adott szó szent lehet, de fájdalmas is. Ekkora boldogságot éreztem már, voltam házas, friss jegyes és hősszerelmes, többször is. Maeve-nek talán nem jutott ilyesmi, úgy rémlik. Neki mást jelenthet az egész. És én is. Nem akar gúzsba kötni, a játéknak is határt szabna, mert törődik velem. Ettől borzong most a hátam, őt érzem a csigolyáim között. - Ha Alignak bejátsza ezt a kártyát, mondjuk, nem tudom, hogy történne... Én se szeretném, hogy ebből baj származzon, de... Mi a fenét mondjak? Tök pozitív vagyok, de a valóságot fogom mondani? Azt látom? Tényleg ennyire megszerettem a színdarabot, hogy nem viselném el, ha levennénk a műsorról? Válasz kell. Nem hagyhatom bizonytalanságban elmenni azt, aki lelket önt belém és akivel ennyire egy húron pendülünk. Megpöckölöm a gyűrűt és a nőstényre vigyorgok. - A legjobb színdarabban akkor kezdenek játszani, mikor már valósággá válik. Maeve, fizikailag el fogsz menni, tudom, de várlak vissza. Úgy, ahogy eddig és új arccal. Régesrég. Magam sem tudom, mit jelent ez. A jövőt nem látom. A jelent is csak homályosan, tükör által elsötétítve és kivilágítva. Görbe, homorú és egyszerre domború az a lencse, amin keresztül nézem. Egyetlen arc mosolyog át rajta tisztán és az szerintem nem változik, ha józanul nézem. Akkor sem. Nem tudom, mit mondtam és azt sem, hogy mit fogok mondani, ha tényleg összecsomagol. És mikor visszahozza a bőröndjét. Hol leszek egyáltalán? A szike melyik oldalán kell engem keresni? Én is a tollra szavazok, mert azt érzem, hogy repülni fogok, madárrá válok és egyben a tudást istenítem, mint az egyiptomi íbiszfejű lény. A nevére nem emlékszem, de láttam egy könyvben és nagyon megragadott. Azt hiszem, róla készítek majd egy szobrot, ha megint faraghatnékom támad. Most pedig csak hallgatok és kezemmel Maeve térdét kezdem simogatni. Milyen kemény a porca! Mint ő maga. De a lágy részeit is ismerem és azok is nagyon fontosak, nem csak a patella. Majd mégiscsak felnézek: - Te hogy érezted magad közben? Nehezen ment vagy könnyen? Mégiscsak egy kényszernek indult, mert Abigail megtudta és Mae nem akarta elmondani, hogy ez egy durva vicc. Inkább még durvábbá tettük. De durva az, ami ennyire jólesik? Egyszer szembe kell néznünk vele. Ha ez lesz, amivel Alignak megzsarol... Jogos az aggodalom. De tényleg nem tudom, mi lesz!