Kérdését hallva nem válaszolok semmit, hanem megvárom, míg ő folytatja. Elmosolyodok azon, amit mond. Nem tudok mást állítani, mint amit ő mond. Kris érkezése az életünkbe nagy fordulópont volt. Akkor mutatkozott meg bennem is, hogy képes vagyok ilyesfajta felelősségre. Habár kellett egy kis ösztönzés, de a kezdő löketet Corina megadta, mikor rábólintott arra, hogy velem jön. Az elsővel még egyet is értek, de hogy sokkal többet gondolnék a jövőre… azt azért nem mondanám. Pláne nem tervezek. Azt viszont elismerem, nem egyszer volt húsz-huszonöt éve, hogy arra gondoltam, milyen lesz, mikor Kris felnő. Nem igazán csalódtam. Most pedig itt a másik lányom is, aki már nem úgy áll hozzám, mint egy eredendő rosszra, mindazok miatt, amiket a múltban tettem. - Bíztam benned, és szerettelek volna a közelemben tudni, mikor Krist konkrétan odanyomták a kezembe. Ha elveszettnek éreztem magam, vagy nem tudtam, mit csináljak, te ott voltál, és valamiféle tanáccsal elláttál, vagy csak szimplán kisegítettél. Miután ideköltöztünk, aztán kezdtünk el igazán összemelegedni. Ki tudja, hol tartanánk most, ha nem szól közbe az élet. Jól tudja Corina is, hogy már nem haragszom amiatt, amiért elment. De nem szoktam felhozni a múltat túlzottan, amiért el kellett mennie. De igazából tényleg érdekel, hogy hol lennénk most, ha akkor marad, vagy legalább szól, hogy elment, és dolga van. Azt viszont már megtanultam, hogy a „mi lett volna, ha” kérdésen felesleges agyalni. Ami történt, megtörtént. - A kérdésemre nincs különösebb ok. Csak kíváncsi voltam, hogy jó-e neked ez a hely, vagy akarsz-e egy olyat, ahol csak mi vagyunk és senki más. Neked akarok csak jót, tudod. De a választ megadta, hogy neki lényegében mindegy, hol lakunk, ameddig egymás mellett. - Viszont komolyan mondtam azt, hogy fáradt vagyok. Szóval én amondó vagyok, pihenjünk egyet, reggelre meg majd eldől, változik-e valami. Nem hiszem, hogy így működne ez az egész, de szerintem ő is tudja, hogy értettem. Ha pedig nincs ellenvetése, még megcsókolom, aztán pedig befészkelődöm rendesen az ágyba, alvásra készen.
Csendesen hallgatom azt, amit mond és a mosoly továbbra is ott bujkál az arcomon. Jó érzés ezt hallani tőle, de nem vágok a szavába, viszont érezheti és láthatja is, hogy a szavai mennyire esnek jól. Könnyedén simítok végig az arcán, babrálok a kicsit hosszabb hajával, miközben ölemben hever a feje és úgy pillantok le rá. Hiányzott nagyon ez már, hogy a közelemben legyen, amióta meg visszatértem, azóta meg egyre nehezebben tudtam elhinni, hogy ez a valóság és nem csak egy álom. Emlékszem arra, hogy eleinte kicsit nehéz volt látni Kristint, amikor hozzánk került, de láttam Ryder boldogságát, én meg sose mutattam a múlt árnyait, hogy milyen árat fizettem egykoron amiatt, hogy farkassá váltam. Nem én kerestem, hanem az élet talált meg és tett azzá, aki ma vagyok. - Szerintem nélkülem is remekül helyt álltál volna. Olyan voltál, mintha erre születtél volna. – mondtam neki könnyedén és egyáltalán nem füllentettem, mert tényleg nem lehetett azt mondani rá sok esetben, hogy kezdő lenne. – Nem tudom, az is lehet, hogy akkor már rég külön utakon járnánk, mert történt volna olyan. Kár azon rágódni, hogy mi történt volna, ha nem szól közbe az élet, mert sokkal fontosabb az, hogy most mi történik és még mi fog. – tettem még hozzá mosolyogva, majd kicsit közelebb hajoltam és csókot nyomtam ajkára, így ennek köszönhetően rövididőre a hajam beborított minket és el is rejtett a kíváncsi szempárok elől. Bár nem hiszem, hogy hívatlan vendégünk lenne akár a szellemvilágból, vagy ki tudja. - Persze, de nem akarom azt se, hogy csak miattam kelljen változtatni a dolgokon. Ilyen vén fejjel egészen jól tudok már alkalmazkodni. – kacsintottam rá játékosan, hiszen eddig se sok vizet zavartak a többiek és szerintem mi se, így akár maradhatunk itt is. Meg nem is a hely a lényeg, hanem a személyek. - Rendben van, jó éjt. – mosoly könnyedén bujkált még mindig az ajkaimon, majd miután viszonoztam a jó éjt csókját én is befészkeltem magam, hogy utána hagyjam idővel magával ragadjon az álmok mezeje.
Még alig kelt fel a nap, amikor felébredtem. Nem aludtam jól éjjel se, de már többet nem akartam forgolódni se, meg próbálkozni ilyen téren. Így egy darabig még Rydert figyeltem, majd pedig óvatosan kibújtam az ágyból, magamra öltöttem egy pulcsit a felsőjére és úgy indultam el a konyhában. Csendesen csináltam egy teát magamnak, majd pedig befészkeltem magam a kanapéra és kicsit elbambultam, de hajlani háromkor annyira talán meglepő, hogy semmi kedvem nem volt semmit se csinálni. A sebeim még mindig fájtak kicsit, de tény, hogy sokkal szebbek voltak már, mint pár órával korábban.
- Azért lásd be, remek segítőm volt. Lehet, hogy értettem valamilyen szinten ehhez az egészhez, de az is rengeteg hozzátett a boldoguláshoz, hogy Corina ott volt a közelemben, valamint később az egész falka is. Jó volt tudni, hogy van valaki, akire kétséget kizáróan tudok számítani. Nem egy farkas volt már, akinek volt korábban gyermeke, és el tudott látni tanácsokkal. Sokan azóta már nem is élnek itt, (vagy egyáltalán nem élnek) de a tanácsaik velem maradtak. - Drágám, azelőtt több, mint negyven évig voltunk összezárva egymással. Sosem volt köztünk semmi feszültség. Kétlem, hogy bármi is közbeszólhatott volna. Vagy hogy ez a jövőben így lenne. Pláne, mert engem lehetetlenség továbbra is felidegesíteni. Az az álom, ami még április előtt tört rá sokunkra… nos, továbbra sem tudom, hogy pontosan mi történt velünk, de egyesek lenyugodtak, mások sokkalta ingerlékenyebbek lettek. Erre itt vagyok én, aki alapból egy nyugodt, türelmes teremtés, és aztán még jött ez az álom, ami ugyan sokat nem változtatott, de egy keveset mégis. Most már tényleg szinte lehetetlen kihozni a sodromból.
Körülbelül akkor ébredek fel, mikor kimászik mellőlem Corina. Kinyitom a szememet résnyire, és úgy figyelem, ahogy magára kap még valamit, aztán kimegy. Fejem vissza a párnára, és le is hunyom a szemeimet. Visszaaludni nem fogok, annyi biztos, de most nem bírok még kikelni az ágyból. Kicsit még pihenek, de aztán ránézek a telefonomra, hogy mennyi az idő. 3 óra múlt néhány perccel. Sóhajtok egyet, aztán végül felülök, és kikászálódok az ágyból. Egy köntöst magamra kapok, és szememet törölgetve lépek ki a szobából, át a nappaliba, ahol Corina van jelenleg. - Mi a baj drágám? Nem tudsz aludni? Aztán pedig le is huppanok mellé a kanapéra, és átkarolom őt, kezemet vállára téve. - A sebeid? Hogy vannak? Ezek miatt nem alszol? Nem egy éjjeli bagoly azért Corina sem, ennyit azért sikerült megtanulnom róla. Mert ha ki is mászik az ágyamból éjszaka, azt szinte egyből megérezzük a farkasommal, és fel is csap minket egy beépített ébresztő. Talán a húsz éve történtek miatt van ez így, mert nem akarjuk megint elveszíteni a választottunkat.
Reménykedtem abban, hogy nem ébresztettem fel Rydert, mert nem állt szándékomban, de nem ez lenne az első alkalom, hogy nem tudok este aludni. Néha emlékek törnek rám, amik nem hagynak nyugodni és a hallottak az áprilisról se igazán tetszettek. Főleg, hogy kezdtem úgy érezni, hogy valaki direkt pörgeti az idő kerekét, hogy minél hamarabb újra beköszönhessen. Sok minden pörgött a fejemben, ahogyan az is, hogy reméltem Kristinnel minden rendben lesz. Nem akarom ismét elveszíteni és reménykedtem abban is, hogy idővel talán megenyhül az irányomba és nem csak az édesapja kedvéért. Szeretném őt visszakapni, mert többé nem akarom elereszteni őt, amíg élek és még a szellemek világából is vigyáznék rá, ha lehetőségem adódna rá. Gondolataimból végül Ryder szavai zökkentettek ki, de mivel egyáltalán nem éreztem hirtelen a közelségét, vagy azt, hogy ott áll kicsit meg is ijedtem, így a forró tea a kezemre lötykölődött, mire kicsit felszisszentem. - Héé, nem ér a vénségre szívbajt hozni. – szólaltam meg végül játékosan, miközben a kiömlött teát egy papírzsebkendővel elkezdtem felitatni. – Vagy mostantól ez lesz az új „hobbid”, hogy ijesztgetni fogsz? – kérdeztem tőle továbbra is játékosan, majd amikor leült ő is a kanapéra, akkor gyengéden simítottam végig az arcán, majd a fejemet a vállához hajtottam. Az aggódására csak elmosolyodtam és picit megráztam a fejemet is. - Túl sokat aggódsz, nem mondták még? Még a végén idő előtt fogsz őszülni. – húztam tovább az agyát, hiszen magam sem tudtam volna pontosan megmondani, hogy miért nem alszom. Egyszerűen csak nem ment és nem akartam tovább forgolódni se. – Jól vagyok, és köszönik szépen, de a sebeim is megvannak még. – pillantottam rá komolyan, de a mosoly ott bujkált az arcomon is. - Sajnálom, hogy felébresztettelek, de nem akartam a szobában zörögni, gondoltam legalább az egyikünk aludjon. – vallottam be, hogy mit is keresek itt részben. A tea is inkább volt gyógytea, mint egyszerű ma divatos ízletes és zamatos fajtából, de most úgy éreztem, hogy erre van szükségem.
Kezdőlap
//
